A síp A történelem előtti idők gabonatermesztői létrehozták a szalmasípot, amiből az ókori kettőssíp kultúra kisarjadt. A nemesített gabonafélék szára a gondoskodás következtében mindinkább elpuhult és alkalmassá vált síp készítésére. A sípkészítés sok ezer éves gyakorlata máig fönnmaradt gyermekjátékként, erről tudósít a következő idézet: A legegyszerűbb kettős nyelvű (oboanyelvű) síp lábán álló, zöld búza vagy rozsszárból készíthető. A szárat a kalász alatt megfogva megrántjuk, s az középen elválik. A kezünkben maradt csöves szár nyitott végét ujjunk hegyével homlokunkon vagy kezünk hátán összelapítjuk; ezzel el is készült a kettős nyelv. A nyelv folytatásaként a szárból néhány centiméteres darabot meghagyunk, a többit a csomó előtt, hogy a cső nyitott maradjon leszakítjuk. 1. ábra Szalmasípok és -sípszárak A legelső szalmasípok sípszára is szalmából készülhetett, később azonban áttértek a nád sípszár használatára, ami keményebb és tartósabb volt a szalmánál. A legkorábbi szalmasípok természetes módon fekvő pozícióban helyezkedtek el a szájüregben, később, amikor egyszerre két sípot fújtak, a sípokat álló helyzetbe fordították, hogy azok a szájüregben elférjenek egymás mellett. Ezt a függőleges pozíciót a töröksípfélék szalmasípjain máig fönntartották. A síp hangutánzó szó, tökéletesen idézi föl a nyelvsípok sisegő (s), magas, vékony hangját (í), és a hangzás megszűntekor a síp lezáródó huppanását (p). Ehhez viszonyítva már a rokon értelmű török sipsi is erősen torzult alak, az európai nyelvekben ismert változatokból pedig a sziszegő (s) hang egyszerűen kikerült. Síp helyett píp alakult ki, amelyet az angol nyelv pipe, a német pedig pfeife alakban őrzött meg.
A latinban pedig megfordult a hangok sorrendje; síp helyett pis jött létre. Végül fistula alakban találjuk a középkori írásokban, a szláv nyelvekben pedig piszak, piszkor, piscsalka stb. névváltozatokkal találkozunk. A szalmasíp, ha nedves, szilvamag alakú nyílása van, ami azután száradáskor összeszorul, és a gyógyuló sebeken kialakuló varra emlékeztető formát vesz föl. ( A képi hasonlóság indokolja a síp és a seb szavak hangalaki rokonságát.) 2. ábra Szalmasíp nedves és száraz állapotban A szalmasíp csak nedves állapotban működik, kiszáradva nem. Ez kimondottan előnyös a játéktechnika szempontjából, hiszen fúvás közben állandó nedvesség éri. A síp egyedülálló, semmilyen más fúvós hangszerre nem jellemző fúvásmódjának kialakulására a szalmasíp működése ad magyarázatot. A vékonyka szalmaszál összelapított végén csak kevéske levegőt préselhetünk keresztül. Minél erősebben fújjuk ugyanis a sípot, annál jobban összeszűkül a két rezgő rész közötti rés, így azután egyre kevesebb levegő tud a résen áthaladni. E miatt a tüdőbe fölszívott levegő túlságosan lassan távozik, ezért rövidesen újabb levegőt kell venni. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha a maradék, elhasznált levegőt előbb kifújjuk. Mivel a sípon kevés levegő halad át, a tüdőből kieresztett fölösleg fölhalmozódik a szájüregben, amitől úgy lehet megszabadulni, hogy a pofaizmok szorításával folyamatosan préseljük kifelé a sípon keresztül. Ez a művelet alkalmat ad arra, hogy közben az orrunkon át újabb levegőt szívjunk a tüdőbe. Így alakult ki a jellegzetes cirkulációs fúvásmód, ami a szünet nélküli, folyamatos hangzás kialakulásához vezetett. 1 Ez a fúvásmód már a dudafúvás elvét előlegezi meg, a dudatömlőt ebben az esetben a tüdő és a pofazacskó összehangolt működése helyettesíti. 1 A folyamatos fúvásmódot tehát nem elhatározott szándék hozta létre, hanem egy fizikai helyzetnek köszönhetően alakult ki magától.
A hosszantartó, folyamatos fúvásgyakorlat alkalmazásához ezért jobb volt mindjárt két sípot fújni, mivel két síp kétszer annyi levegőt ereszt át egyszerre. Így elkerülhették a fölösleges levegő összegyűlését a tüdőben, ugyanakkor a sípok túlfújás miatti elakadásának esélye is jócskán csökkent általa. Ez vezetett oda, hogy a szalmasípokat szinte már feltalálásukkor rögtön párban használták, amit jól mutat az is, hogy az ismert sípábrázolások között nem találunk szimpla sípon játszó zenészt, akár a korai, akár a késő ókori leleteket nézzük. A szalmasíp tehát már kialakulása pillanatától kettőssípként működik, melynek egyik sípján a dallamot, a másikon pedig néhány hangból álló kísérőszólamot játszanak. A szalmasípok jellemző sajátossága e szerint: a folyamatos hangzás és a többszólamú dallamjáték. Az ókori görög síposokról fönnmaradt írásokból értesülünk a fúvástechnika elsajátításának módszeréről. E szerint a tanuló egy vízzel telt edénybe fújja a levegőt egy szalmaszálon keresztül, ami buborékokat képez. Közben próbál az orrán át lélegezni. A tanár ott áll mellette, s ha egy pillanatra abbamarad a bugyborékolás, a gyerek rögtön kap egy nagy pofont. Ezzel a módszerrel gyors eredményt lehetett elérni. A kettőssípok két szárát külön kézben fogták, egyiken dallamot játszottak, a másikon kísérőszólamot. A két síp így egymást kiegészítő ellentétpárt alkotott, ahogy az ember is férfi és nő együttesét alkotja. A folyamatos fúvásmód sajátossága, hogy a zenét minden esetben egyfajta bekezdő motívum indítja el, majd a dallamjáték után hasonló lezáró hangzás állítja le. A kezdő hang mindig a két sípon együtt szóló (homofon) alaphang, amiből a többszólamú (polifon) dallamjáték kiindul, majd végül ismét az alaphang homofóniája adja a befejezés érzetét keltő zárlatot. Valami hasonlót élünk meg a férfi és nő ellentétpár-viszonyú kapcsolatában, ahol az eltérő felek szerepe egy közös alaphangról indul (szerelem), majd mind dominánsabban elkülönül, s a felfokozódó polifónia végül egy közös rezgésen megállapodva jut nyugvópontra, ahol az ellentétek teljes egységgé formálódnak. Ez a mélyen emberi zenevilág évezredeken keresztül jellemezője volt az ókori Kelet kultúráinak. A szalmasíppal működő kettőssípok két szárát hagyományosan széttartó (szét-tárt) pozícióban tartják, amint azt az ókori ábrázolásokon jól megfigyelhetjük. (Ennek a széttárt tartásnak köszönhetően alakult ki a magyar tárogató hangszernév.)
A ma ismert legkorábbi szalmasípos kettőssíp-lelet a sumér Úr város királysírjaiból került elő. A sumér Ur város királysírjainak ásatásakor angol régészek ezüstcsövekből készült kettőssíptöredéket találtak. A lelet korát a Kr. e. harmadik évezred kezdeteire becsülik, vagyis a hangszer nagyjából ötezer éves. 3. ábra Ezüst csövű tárogató. Kr. e. III. Az Ur városi ezüstsíp egyik sípján négy, a másikon három hangképző nyílás volt eredetileg. A kb. 5 mm-es belső átmérőjű sípszárak hossza tíz hüvelyk (25 cm.), a hangnyílások közötti távolság pedig csakúgy, mint a cső vége és az első lyuk közötti egy hüvelyk, vagyis 2,5 cm, vagyis a sípszár hossza tízszerese a hanglyukak közti távolságnak. A matematikai pontossággal méretezett sípok megszólalását szalmából készült nyelvsíp biztosította, ami szorosan illeszkedett a sípszár felső végébe. Mérethű másolaton végzett kísérletek szerint a síppár hangsora c alaphangú moll pentakord. Ez a moll pentakord (nemcsak c alaphanggal) a széttárt szárú kettőssípok jellemző hangkészlete az egész ókor folyamán. A királysírokból előkerült ezüst csövű hangszer nagy megbecsülésnek örvendhetett a maga idején, amikor már bizonyosan nagy múltra tekintett vissza. Tudjuk, hogy a kettőssípok hagyományos, könnyebben megmunkálható anyaga a nád volt, ami mindenütt tömegesen fordul elő. Az ezüstcsőből készített hangszert így nyílván a korábban használt, nádszárú sípok mintájára készítették el. Erre utal az a fontos részlet, hogy a megtalált ezüst csöveken a felső végüktől ujjhossznyira kettős karcolás fut körben, ami feltehetően a nád sípszárakon lévő csomót utánozza. E szerint az ezüst csöveket olyan nádsípszár mintájára készítették, melynek felső harmadán csomó volt, amit át kellett ütni, vagy égetni a kívánt csőhossz biztosítása érdekében.
4. ábra Az Ur-i síp másolata nádból és fémből A csomós nádszálak használata kissé érthetetlennek tűnik, hiszen egyszerűbb lett volna olyan nádszálakat használni, amelyeken nincs csomó. Ha azonban megfigyeljük a sípszárakhoz fölhasznált mediterrán nádfaj, az Arundo donax tulajdonságait, meglátjuk, hogy a kb. 4-6 mm. belső átmérőjű nádszálak legföljebb 20 cm. es hosszúságú csomómentes csövet biztosítanak. Ez pedig nem adja ki az Ur városi ezüstsíp méretét. Az Arundo donax jellemzője, hogy a nád ízek átmérője és hosszúsága egyenes arányban áll egymással, így a hosszabb ízek egyben vastagabbak is. E szerint a kívánt 25 cm-es hosszúság esetén a cső belső átmérője már meghaladja a kívánt méretet. A kettőssípok megszólaltatásához olyan szalmasípokra van szükség, amelyek külső átmérője megegyezik a sípszár belső furatával, vagyis a sípnak illeszkednie kell a sípszárba. Ez azt jelenti, hogy a mediterrán nádtípusból csak úgy lehet a kívánt hosszúságú sípszárat kialakítani, hogy a másfél íz hosszúságú csőben lévő csomót áttörik, vagy kiégetik. Ez mindjárt azt is jelenti, hogy a legkorábbi időkből ismert Úr városi kettőssíp készítéséhez nem a mezopotámiai térség növényvilága adott mintát, vagyis: a sumér síp Mezopotámiában nem helyi hagyományból származik! Ennek a méretnek megfelelő hosszúságú nádcsövet a Kárpát-medencében őshonos nád, a Phragmites communis szára biztosít. Ez a nádfaj mindenütt megtalálható Európában, de csak itt, nálunk nő meg olyan méretűre, ami a kívánt átmérő mellett a 25-28 cm-es csőhosszat biztosítja. Ez persze nem az átlagos méret. Ilyet már tudatosan keresni kell, de minden nehézség nélkül bőven található, síkvidéki folyók és tavak partján.
5. ábra Sumér kettőssíp, és magyarországi nádcsövek Mindezek alapján alapos okunk van föltételezni, hogy a mezopotámiai sumér sípok készítéséhez a Kárpát-medencében, vagy valahol Kelet-Európában kialakított síptípus adta a mintát, mégpedig valószínűleg az a szalmasíppal szóló, széttárt szárú kettőssíp, amelyet a legelső pásztorkultúrák alkottak meg az élelemtermelő életmód kialakulásának hajnalán. A legkorábbi széttárt szárú kettőssípok dallamsípból és kísérősípból álltak. A megszólaltatást a folyamatos fúvástechnika jellemezte. Az Ur városi ezüstsíphoz hasonló méretű és vele azonos hangzású tárogató kettőssípok évezredeken keresztül használatban voltak az ókori kultúrákban, amiről korabeli ábrázolások szobrok, domborművek és festmények sokasága árulkodik. 6. ábra Széttárt szárú kettőssípok (Babilon, Fönícia, Róma)
A játéktechnika lényege a két sípon eltérő szólam előadása, miáltal polifon hangzás, vagyis eltérő szólamú együtthangzás jön létre. A polifon dallamjáték végén minden esetben homofon (azonos hangok együtthangzása) záróhang következik, vagyis a dallam és a zárlat ellentétpárt alkot. A dallamsíp és kísérősíp mellérendelő viszonyban áll egymással, a zenei teljesség megvalósulásához mindkettőre egyformán szükség van. (Mindezt azért fontos hangsúlyozni, mert később kialakulnak olyan kettőssípok is, ahol a dallamsíppal szemben a kísérősíp alárendelt szerepbe kerül, és így nélkülözhetővé válik.) A folyamatos fúvás közben a zenész az összes hanglyukat zárva tartja, és csak a kívánt dallamhangnak megfelelőt nyitja arra az időre, ameddig az szükséges, majd visszazárja. Csak ez után nyit újabb hangnyílást. Ez döntően meghatározza a hangzást, mivel így a dallamhangok között rövid időre a cső végén megszólaló alaphang szólal meg. Ez az úgynevezett dudasztakkátó, ami a bőrdudák hangzására is jellemző. Az évezredek folyamán, ha nem is gyors ütemben, változott, fejlődött a zenekultúra, amit újabb és újabb hangszerváltozatok kialakításával színesítettek. Ennek legjobban ismert korszaka Hellász fénykora. Ebből az időszakból rendelkezünk a legtöbb hangszerábrázolással, amit azután kiegészít az etruszk és római rokonhangszerek sokasága. A négylyukú dallamsípból és három hangnyílású kísérősípból álló kettőssíp hosszú időre megszabta a mintát. Ez a hangnyílás-rendszer azokon a kettőssípokon is továbböröklődött, amelyeknek síprendszere, hangszíne és hangereje időközben már jócskán megváltozott az eredeti szalmasípos kettőssípokhoz képest. 7. ábra Tárogatók 4+3 hangnyílással. 1-2 görög, 3. etruszk A késő ókori ábrázolások kettőssípjai jóval nagyobb méretűek, mint a korai sumér változat volt, vagyis a legjelentősebb változás a hangszer méretétben mutatkozott meg. Nyílván a
nagyobb hangerő elérésének igénye vezetett megnövelt hangszertestű kettőssípok kialakításához, ami azonban nem ment olyan egyszerűen. A kettőssíp nagyobb méretű csöve és a kisméretű szalmasíp közötti méretkülönbséget kezdetben lépcsőzetesen egymásba épített csövekkel próbálták áthidalni. 8. ábra Lépcsőzetesen bővülő csövek a síp és a sípszár között Az egymásba illeszthető különböző méretű nádcsövek által kialakított lépcső azonban túlságosan nagy ugrásokkal járt, így azon finomítani kellett. Ennek az a módja alakult ki és terjedt el, hogy az egymástól csak kismértékben eltérő nádcsövecskéket egymásba illőre faragták, így a lépcsőzet belseje szinte tölcsérszerűen bővült 9. ábra Lépcsős bővítő csövek kónuszos belmérettel A nagyobb méretű sípok nagyobb hangereje természetesen nagyobb levegőfogyasztást eredményezett, ami a fúvást jócskán megnehezítette, ezért a levegő kipréselését végző pofaizmok megsegítésére a görög síposok alkalmasint pofaszorítót alkalmaztak. 10. ábra Görög síposok lépcsős bővítővel ellátott síppal és pofaszorítóval
A lépcsőzetesen bővülő nádcsövecskék helyett idővel áttértek a kúposan vastagodó tollszár használatára. Ennek felső végére kötözték a szalmasípot, alsó, vastagabb végét pedig a sípszárba illesztették, szükség esetén cérnatekercseléssel vastagítva a tollszár alját. Ennek továbbfejlesztésével jött létre azután az a nagy hangerejű hangszer, ami később töröksíp néven híresedett el. Itt a szalmasíp és a jóval nagyobb átmérőjű facső közé a tollszár helyett kúposan bővülő fémcsövet iktattak, ami már szinte az elviselhetetlenségig erősítette föl a síp hangját. 11. ábra Szalmasíp bővítő nádcsővel, tollszárral és fémcsővel Ezek a sípok viszont már olyan sok levegőt fogyasztottak, hogy egy ember csak egy sípot bírt folyamatos fúvással fújni. Ez a tárogató korszak végét jelentette. Annak érdekében, hogy a megszokott, régi polifon hangzás fönnmaradjon, az a gyakorlat alakult ki, hogy ketten játszottak egyszerre két külön sípon, mégpedig úgy, hogy az egyik zenész csak tartott hangokat vagy néhány hangból álló kísérőszólamot játszott. 2 2 Ez máig élő gyakorlat a töröksíposoknál. A kísérőjátékos általában tanuló, aki ez alatt szerzi meg a szükséges gyakorlatot, tapasztalatot.
12. ábra Töröksíposok (Balkán) A nagyobb méretű sípszárak készítésének másik módja a nagyobb méretű sípok használatával vált lehetővé. Mivel a gabonafélék szára egy határon túl nem növelhető, a szalma helyett nádból készítettek sípot a szalmasíphoz hasonlóan úgy, hogy a nádcső egyik végét összelapították. Természetesen a kemény, rugalmas nád csak úgy volt erre alkalmas, ha előtte a síprésznél a falát a legteljesebb mértékben elvékonyították. Az így kialakított síp persze így is rugalmas maradt, ezért, hogy ne tudjon a nád az eredeti állapotába visszakerekedni, az összelapított síprészt az ajkak között szorítani kellett. Ezzel új sípfélét hoztak létre, ami azelőtt még nem volt, a szabályozott rezgésű nyelvsípot. 3 Hogy az ajkakkal ne kelljen túl erősen szorítani a nádnyelvet, egy kis szorító szerkezetet készítettek nádból, ami a síp nyelvét szorosan tartotta. 13. ábra Kettős nádnyelv szorítóval. 3 A zenetudomány máig nem vette észre ezt a jelentős különbséget. A kettőssípokról ez a bevált nyilatkozat: nem tudjuk, hogy működhettek.
A görög vázákon látható ábrázolások szerint Szilénosz volt az új síptípus föltalálója. A szatírként is ismert Szilénosz sokoldalúságát példázza ez a rendkívüli újítás. 14. ábra Szilénosz a szabályozott rezgésű síppal A mind nagyobb méretű, erősebb hangú sípok természetesen egyre több levegőt is fogyasztottak, így hamarosan elérték azt a határértéket, amin túl már egy ember nem képes a két sípot egyszerre fújni. Továbblépni úgy lehetett, hogy két ember fújta a két sípot különkülön. Egyik a dallamot, másik a kísérőszólamot játszotta, így tartva fönn az ókori eredetű polifóniát. Az egy kézzel működtethető sípszárat pedig kétkezesre alakították át újabb négy lyukat fúrva rá a másik kéz számára. Így alakult ki a nyolclyukú, kétkezes sípszár, ami a maga idejében szintén korszakalkotó újítás lehetett. Ilyen sípokat a Kaukázus térségében élő népeknél a mai napig találunk (örmény duduk, abbház balabán, török duduk, vagy nay). 15. ábra Duduk pár (Kaukázus)
A dudukféle hangszerek nádból készített nagyméretű sípjai nagyon sérülékenyek, a vékonyra lefaragott nyelvrészek könnyen elrepedhetnek. Ennek ellenére azonban előfordulhat, hogy a síp akkor is szól, ha az egyik nyelvrésze meg van repedve, vagyis csak az egyik nyelv működik. Ez megtörténhetett az ókori etruszkok sípjaival is, akik észrevették, hogy az ajakkal szorított fúvású sípok akkor is megszólaltathatók, ha a kettős nyelv egyike hibás, vagy valamiért nem jön rezgésbe, így elegendő az egyik nyelvnek működnie. A második nyelvet fából faragott nyelvvel helyettesítették, ami nem rezeg, ezzel új síptípust hoztak létre a szabályozott rezgésű nyelvsípok között: a szimpla nyelvsípot, a mai klarinét elődjét. Ekkor még természetesen élt a hagyomány, és egyszerre két sípot fújtak, ezt nevezhetjük kettősklarinétnak, de a középkorra már a szólóban használt sípszáraké lett a vezető szerep, melyekre nyolc hangnyílás volt fúrva, hogy két kézzel játszhassanak rajta. Ekkor már valóban klarinétról beszélhetünk, ami valószínűleg etruszk találmány. Az etruszk síposok neve siblu, sibulu alakban jelenik meg az írott forrásokban, ami a magyar sípoló név változata. A síp birtokragos formája, a sípja a latin nyelvben tibia alakban maradt fönn a sípcsont neveként. A széttárt szárú kettőssípok fejlődése a szabályozott rezgésű sípok irányába haladva a szimpla sípszáras nyelvsípok kialakulásához vezetett, amelyek a modern oboa és klarinét előfutárai voltak. A bőrdudák kialakulásában ezek a sípok érthető módon nem vehettek részt. A bőrdudák kialakulásához vezető úton az első lépés egy új síptípus fölfedezése volt: a szimplanyelvű nádsípé. 16. ábra Etruszk kettősklarinét (Tarquinia Olaszország)