CAROL DRINKWATER Szerelem és Provence

CAROL DRINKWATER Szerelem és Provence

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2004 2

A fordítás alapjául szolgáló mű: Carol Drinkwater: The Olive Farm Fordította NAGY NÓRA Szerkesztette ZSÁMBOKI MÁRIA Borító: TABÁK MIKLÓS Copyright Carol Drinkwater, 2001 Hungarian translation Nagy Nóra, 2004 Ulpius-ház Könyvkiadó, 2004 3

Michelnek, aki gazdagon, színesen éli az életet, hangosan mondom el személyes vallomásomat: Je t'aime Köszönetnyilvánítás Ez a könyv nem született volna meg Michel nélkül; ezért legelőször neki mondok köszönetet biztatásáért, nagylelkűségéért és határtalan szerelméért. Külön köszönet illeti az ezeken a lapokon szereplő családtagjainkat és barátainkat. Az Ed Victor Ltd. nél hálával tartozom ügynökömnek és barátomnak, Sophie Hicksnek, Maggie Phillipsnek, Hitesh Shahnak és Grainne Foxnak, akik szakmai pályám rögös útját egyengették, valamint régi cimboráimnak, Chris Brown-nak és Bridget Andersonnak, akikre mindig számíthatok. Őszinte hálám a The Overlook Press nagyszerű csapatának; külön köszönöm Tracy Carnsnak, hogy olyan lelkesen vásárolta és jelentette meg a könyvet. Túl sok jó dolog lehet csodálatos. Mae West Le délnek, a napégette máshová W. H. Auden 4

ELŐSZÓ A lányok csalódott képpel pislognak. Ez lenne az a csodálatos meglepetés, papa? kérdi Vanessa. Michel bólint. A papájuk úszómedencés villát ígért nekik. Sajnos azonban nagy lelkesedésében Michel elfelejtette megemlíteni, hogy a medence csontszáraz. Ráadásul nemcsak a belseje repedezett és fest úgy, mintha sohasem látott volna vizet, de a megfakult kék falakat és az aljzat jó részét is sűrűn benőtték a repkény szerteágazó indái. Úszni akarok! nyafog Clarisse. Megígérem, hogy holnap kipucoljuk belőle a repkényt, és vasárnap feltöltjük. Akaratlanul is hallom az ígéretet, amint a londoni lakásom zsúfolt konyhájából előásott ósdi és majdhogynem használhatatlan konyhaberendezéseivel teli kartondobozokat elcipelem mellettük. Michel hanyagul veti oda az ígéretet, melyből kitetszik a jóakarat, a kétkedés apró ördöge mégis azt súgja nekem, hogy megbánja még mi lesz például, ha a medence ereszt?, de hallótávolságon belül nem adok hangot e kétségemnek. Szkepticizmusom vélhetőleg az álmatlan éjszaka negatív következménye csupán. Szinte egész éjszaka utaztunk, hogy megelőzzük az útnak induló nyaralókat, akik a tegnapi nap folyamán sáskák módjára lepték el az autópályákat. Este fél kilenc körül, Lyon elővárosai környékén arra eszméltünk, hogy maga a sztráda alakult át nyaralóhellyé. Mivel az útinform előrejelzése szerint két órát is igénybe vehet az áthaladás, a franciák önmagukhoz hűen kihasználták a lehetőséget, és nekiláttak a vacsorának, és ez természetesen még inkább késleltette a továbbjutást. Elragadó, színes látvány volt. A többmérföldnyi autósort az autók mellé kitelepedett kempingszékes családok és kutyáik tarkították (a kevésbé felkészültek piknikplédeket teregettek az autópálya aszfaltjára). Minden család háromfogásos vacsorát fogyasztott, a jóféle nedűket sem sajnálva maguktól. Azt leszámítva, hogy alapjában véve frusztráltak voltunk, meglehetősen jópofának találtam a dolgot. Ahogy ott ténferegtem közöttük, láttam, hogy az autósok saját boraikból rendeznek kóstolót sorstársaiknak, fölöslegesen maradt ízletes falatokat gyűjtenek be az út mentén, aszpikos, színes desszertek járnak körbe kanalakon az autósorban, közismert receptek megbolondítására szolgáló ötletek cserélnek gazdát, és, hab a tortán, az étkezés utáni kávéval kísért kártyázást imitt-amott egy pohárka Calvados tetőzi be. Hogy a franciák milyen tehetséggel alakítják minden helyzetben a gourmet-t! Mire a dugó kidugult, egyes családok a legszívélyesebb barátságban váltak el más út menti családoktól, úgy cseréltek címet, ahogy azok, akik egy-két hetet együtt töltöttek valamely üdülőhelyen. Miután végre magunk mögött tudtuk Lyont, folyamatosan haladtunk, és csak egy rövid szundítás erejéig pihentünk meg egy parkolóban, ahol szegény Michel a bokájához volt kénytelen szíjazni a lányok kutyáját, Pamelát, nehogy 5

elszökjön. S aztán irány tovább, még pirkadat előtt, reggeli Fréjus mellett, ahol a helybeliek legalább fele már egy bárban fogyasztotta aznapi első konyakját. Most, hogy végre szerencsésen megérkeztünk tizenhat órai utazás után, Pamela végre kiszabadult szűkös helyéről, és folyton a nyomomban koslat. Mitől van oda értem ennyi a nyavalyás? A kutyának víz kéne kiáltom el magam, de a füle botját se mozdítja senki. Akkor holnapután lesz medencénk? megint Vanessa szól, ő a követelőzőbb. Michel bólint, és egyszerre magához öleli két lányát. Nos, tetszik itt nektek? A ház és a hely? Tudom, hogy sok még a tennivaló, de a nap süt, és az időre igazán nem lehet panasz A mondat vége elolvad a déli hőségben, és a lányok úgy néznek apjukra, mintha egymaga teremtett volna egy napbolygót. Kezdeti csalódásuk után, úgy tűnik, örülnek, és én megkönnyebbülök. Találok egy kinti vízcsapot a garázs oldalában, és körbenézek, hol látnék egy csészealjat vagy tálkát, bármit, amiből ezt a nyálcsorgató hájtömeget megitathatnám. Észreveszek egy élénksárga műanyag micsodát mintha egy régi termosz kupakja lenne, piszkosan hever az egyik cédrusfa alját borító gazban, és tempósan megindulok érte. Pamela lihegve követ. Úgy néz ki, mint aki menten összerogy. Fordulok vissza a csaphoz. Michel a felismerhetetlenségig összenyomódott matracokat vonszolja elő a lányokkal a Volkswagen csomagtartójából. Két egyszemélyes matrac négyünkre ebben a hőségben. Elment az eszünk? Ezeket hova tegyük? kiált oda Michel. Döntsétek el. Elszántan küzdök azzal az átkozott csappal; meg se nyekken. Ezt jó ideje nem használták. De senki sem figyel rám, még Pamela sem, aki az árnyék irgalmára bízta magát. A parkolót körbevevő tizenkét cédrus alját laza, hűvös föld borítja. Pamela itt nyúlik el partra vetett, elégedetten hortyogó bálna. Olyan erősen csavarom a vízcsapot, hogy kis híján kiszakad a falból. Apró zöld gyík pottyan elő az egyik repedésből, de megérezve a nem várt látogatót, eliramodik. Verejték gyöngyözi az arcomat. Szédülök az erőlködéstől, már én is elepedek egy kis vízért. Pamela meg se mukkan, rég elfeledte, hogy szomjas. A csap rettenetes csikorgással nagyvégre elfordul. Egy csepp olaj motyogom, és máris felírom a teendők képzeletbeli listájára, amely hosszabbnak tűnik, mint maga az élet. A régi csap csak forog és forog, de víz nem jön belőle. Ez a csap nem működik, vagy de senki sincs a közelemben, akivel megoszthatnám az aggodalmamat. Úgy döntök, hogy másik vízcsap után nézek. A villa emeleti része hűvös, és csak úgy nyüzsögnek benne a bogarak. A kinti vakító, száraz forróság után még dohosabbnak, nyirkosabbnak tetszik az alkonyati levegő odabent, a szaga gyerekkoromra emlékeztet: a szellőzetlen szobákban magányosan élő idős rokonokhoz tett látogatásokra. A szúnyogháló, mely úgy kunkorodik el az ablakoktól, mintha vágyna ki a fénybe, árnyékrajzot vet a nappaliban, egyszersmind komorrá, börtönszerűvé teszi azt. Napsugárnyalábok kockázzák a padló terrakottacsempéit, felfedve a 6

több év alatt felgyűlt port és a málladozó, apró csúszómászó-tetemeket. Michel a lányai mellett áll, akik undorodva és rémülten néznek körül. Papa, ez undorító! Látom, hogy Vanessa a könnyeivel küzd. Majd feltakarítjuk próbál Michel egyre apadó lelkesedéséből lelket verni beléjük. A medence előtt vagy után? kaffog egyikük, és duzzogva kivonul. Chérie! Michel? Gyűjtöm a bátorságom, tudván, hogy nem a legalkalmasabb a pillanat egy ilyen szörnyű hírhez. Oui? Menj a nővéred után utasítja a kisebbik lányt. Van egy sanda gyanúm Micsoda? Michel szemlátomást közel áll ahhoz, hogy feladja mögötte a végtelennek tetsző autózás Párizstól idáig, a csomagokkal és egy négylábúval dugig tömött, levegőtlen autóban, a kipufogógázban sülő utakon, az augusztusi hőségben. Egyikünk sem aludt tisztességesen. Az idegeink felmondták a szolgálatot. Már a kabócák szakadatlan cirpelése, amelyet rendesen romantikusnak és egzotikusnak tartok, elég ahhoz, hogy sikítani akarjak. Egyszerre a gyerekek szemével látom az egészet. Ez a nyaralásuk. Én nem az anyjuk vagyok. Épp hogy csak ismernek. Jó ideje nem voltak már az apjukkal, és a hely, ahova hozta őket, az övé és azé az idegen nőé, aki még csak nem is beszéli tökéletesen a nyelvüket. Ráadásul a villa is lakhatatlan, és helyre sem lehet hozni. A lányok csalódottak mondja Michel bizalmasan, s kihallom a hangjából a levertséget és a bánkódást, miközben azon iparkodom, hogy ne érezzem magam kívülállónak. Michel, tudom, nem a legalkalmasabb a pillanat, de Lehet, hogy hiba volt őket idehozni. De végtére is ez volt az álmunk. Volt, gondolom önkéntelenül, de még idejében észbe kapok, és nem mondom ki. Nincs víz. Micsoda? Nincs víz. Nem nyitottad ki a főcsapot! vágja oda, és a lányait szólítva utánuk megy a teraszra. AMIKOR A LÁNYOK MÁR kissé megnyugodtak, Michel is mindjárt kevésbé elgyötört; megy, és kinyitja a főcsapot, de még mindig nincs víz. Némán félrevonul, tölt magának egy pohár bort, és töri a fejét. Hagyom, és inkább a kocsit pakolom ki. A víznek nyilván valamilyen külső tározóból kellene folynia, az viszont kiszáradt jelenik meg kisvártatva. Miféle tározóból? Nem tudom. Ha megtalálom, majd megmondom. Madame B. említett egyszer egy kutat. Akkor azt gondoltam, talán tartalék vízforrásról beszél, de valószínűleg tévedtem. A lányok elvannak? 7

Bólintok. Elmentek szétnézni. Akkor jó. Egy pillanatra egymásra tekintünk. Az utóbbi néhány nap hektikus volt, nem maradt időnk magunkra. Azután körbejárok a nappaliban a seprűvel, igyekszem legalább a legfelső réteg koszt összeseperni a padlócsempén, s közben félek, hogy észreveszi a megbántottságomat. Nem akarok beszélni róla, mert tudom, hogy úgyis elmúlik, hisz olyan ostoba dolog. Mindannyian fáradtak és nyugtalanok vagyunk. Ám ekkor utánam jön azzal, hogy szeret, majd elsiet. EGÉSZ ÉLETEMBEN ARRÓL ábrándoztam, hogy egyszer lesz egy lerobbant, de kopottságában is elegáns, tengerre néző házam, és felújítom. Lelki szemeim előtt már megképzett a paradicsom egy szeglete, melyben összejönnek a barátok úszni, pihenni, vitatkozni, ha úgy tetszik nekik, üzletről beszélni, és a kertben szedett friss gyümölcsöt eszik, hatalmas, gőzölgő tányérokkal rakják teli a vasúti kocsi méretű, gyertyafényes asztalt. A likőr és a méz hazájában a vendégek szívesen esznek, literszám isszák a házi bort, nagy hangon adomáznak hajnalig a csillagfényes égbolt alatt. Egy révet képzeltem, ahol levetkőzhetik a városi modort és korlátokat, ahol művészek, utazók, gyerekek, szerelmesek és népes családok összejöhetnek, és jól érezhetik magukat. És mindeme sok emberbaráti, társas és bohém tevékenység alatt én észrevétlen elbújnék könyvekkel, térképekkel és szótárokkal bélelt hideg kőszobám mélyén, bekapcsolnám a számítógépemet, és a legnagyobb nyugalommal nekiülnék az írásnak. Ki nem pazarolt még egy-két ködös téli délutánt ilyen álmodozásra? 8

Első fejezet APPASSIONATA Négy hónappal korábban Nézzük meg belülről is javasolja Michel, és megindul a felső terasz északi oldalán lévő főbejárathoz vezető lépcsőn. Az ingatlanügynök, Charpy úr bevallja, hogy nincs kulcsa a házhoz. Nincs kulcsa? Csak most esik le neki, hogy nem áll a helyzet magaslatán, de gyorsan megnyugtat, hogy amennyiben komoly érdeklődők vagyunk, megteszi a szükséges intézkedéseket. Dél-Franciaországban vagyok, nézem a nem is oly távoli Földközi-tengert, és közben lassan beleszeretek az elhagyatott olívafarmba. Az egykor elegáns, ma romosnál alig jobb állapotú házat négy hektár telekkel árulják. Volt idő, mondja Charpy, amikor igen előkelő birtok volt ez, és az összes földterület hozzá tartozott, ameddig csak a szem ellát. Kinyújtott karjával körbemutat. Hitetlenkedve bámulok rá, mire vállat von. Hát, az a völgy ott előttünk, meg jobbra az erdő bizonyosan, de sajnos újabb vállrándítás a nagy részét eladták. Mikor? Évekkel ezelőtt. Csodálkozom, hogyhogy nem építkeztek rá. A villa most is magányosan áll a hegyoldalban; a gyönyörű, teraszos olajfaliget, amelyet Charpy ígért, nem több mint éhes gazok dzsungele. Olívafarm, szőlő és úszómedence köti Charpy az ebet a karóhoz. Nézzük a medencét akár egy kiszolgált, túlméretezett mosogató. Itt-ott néhány virágba borult gyümölcsfa és nemes olasz cédrus, de szőlőskertnek nyoma sincs. Két építmény tartozik a vételárba: a gondnok háza a domb alján, amelynek ajtaja, zsaluja zárva, de még kívülről nézve is egyértelmű, hogy alaposan fel kell újítani, a másikat pedig, amelyben a kertész vagy a vincellér lakhatott, elnyelte a gaz. Amennyire meg tudjuk íténli a megtett kétszáz méter távolságból, egy rozzant kőfal maradt belőle mindössze. A villa 1904-ben épült egy vagyonos olasz család nyaralójaként. Appassionatának keresztelték el. Elmosolyodom. Az appassionato zenei kifejezés, azt jelenti, szenvedélyesen. A lábuk a tengerbe lóg folytatja Charpy. Valóban, autóval tíz perc a tengerpart. A számos teraszról nézve a cannes-i-öböl csábítóan közel van, Lérins két szigete pedig úgy fekszik a vízen, mint a napon heverő két gyík. A ház végében fenyőerdő. A többi bokor és fa legalábbis azok, amelyek nem száradtak ki ismeretlen számomra. Michel megkérdi, hogy az aszály pusztította-e ki a kis narancsligetet és a mandulafát ez utóbbi égnek meredő kopasz ágseprű a düledező garázs előtt. Nem hiszem válaszolja Charpy úr. Elfagytak. A legutóbbi tél nagyon kemény volt. Rekordot döntött. Gyászosan pillant a négy bougainvillea bokor- 9

ra, melyek egykor délcegen feszítettek a ház elülső oszlopai előtt. Most meg, akár eszméletlen részegek, elhevernek a verandán. A ház négy éve üresen áll. Azelőtt egy külföldi asszony bérelte, aki kutyákat tenyésztett. Természetesen nem sokat törődött azzal, hogy mi van körülötte. Az évekig tartó elhanyagoltság, tetézve a szeszélyes időjárással, megfakította az Appassionata hajdani ragyogását. Mégis vonz megkopott eleganciája. Most is előkelő. Szépség lakozik benne. És történelem. Még az elformátlanodott olajfák is úgy állnak, mintha ezer év tanúi lennének a hegyoldalban. A tulajdonos örül, ha megszabadul a háztól. El tudom intézni, hogy jutányosán megkapják. Charpy szégyentelenül teszi meg ajánlatát; szerinte botrány ezért a romhalmazért akár egyetlen fityinget is fizetni. Lelki szemeim előtt látom, amint eljövendő nyarakon gyalogösvényeket fedezünk fel a vegetáció alatt. Mellettem Michel a homlokzatot méregeti. A fáradtvanília színű festék pereg, ha hozzáér. Menjünk beljebb mondja, és eltűnik a ház egyik szárnyán, ablakokat próbálgat, ajtókat zörget. Charpy ingerülten követi; én mosolyogva maradok hátra. Michellel csak néhány hónapja ismerjük egymást, de azt tudom, hogy számára nem jelenthet akadályt olyan apróság, mint egy hiányzó kulcs. A birtok nincs körbekerítve. Kapu sincs; a mezsgye nincs kijelölve. Nincs semmi, ami védené, ami a vadászokat és birtokháborítókat távol tartaná. Törött üvegcserepek mindenütt. Gyere, nézd hív Michel hátulról. Gyakorlott szeme felfedez egy rögtönzött konyhakertet. Önkényes földfoglalók. Nemrég idejöttek, majd eltűntek. Mindhárom ajtót felfeszítették. Könnyű lesz bejutni. Monsieur Charpy, kérem. Bent pókhálóerdőben járunk. Erős dohos szag facsarja az orrunkat. A falakból lógnak a villanyvezetékek. A magas mennyezetű szobákban erős a visszhang. Tapétacsíkok kunkorodnak a padlón, akár megannyi síró sziluett. Talpunk alatt apró, kiszáradt hüllőtetemek ropognak. Ekkora pusztulást! Lassan lépdelünk, meg-megállunk, befordulunk erre-arra, próbáljuk megérezni a hely szellemét. Ha letépjük az ablakokra szerelt, szétszakadozott, rozsdás szúnyoghálót, a szobákat elönti az áldott fény. A helyiségek egyszerűségükben is arányosak. Közlekedők, rejtett zugok, hatalmas rozsdafoltos fürdőkádak a barlangszerű fürdőszobákban. A központi nappaliban pazar tölgygerendás kandalló. Van hangulata: melegség. Beszédünk és lépteink visszhangján át megérzem az itt leélt életek viharát. Félrerángatom a dróthálót, mely felsebzi az egyik ujjamat, és kitekintek: elragadó kilátás nyílik szárazföldre és tengerre, s nyugat felé a hegyekre is. Napfényes nyarak a Földközi-tengernél. Appassionata. Igen, máris rabul ejtett. Charpy tekintetében türelmetlenség, zakója ujját és vállrészét matatja, miközben mi ajtókat nyitogatunk, rég elfeledett szekrényeket tolunk arrébb, végigfuttatjuk ujjúnkat a többrétegnyi poron és málladozó rovartetemeken, és felpöckölünk vagy kinyitunk egy-egy kapcsolót és csapot, melyek közül egyetlenegy sem működik. Nem érti a lelkesedésünket. Sok munka jelenti ki. 10

Kint a késő délelőtti nap meleg és hívogató. Michelre pillantok; egyetlen szó nélkül, csak a szemével üzeni, hogy azt látja, amit én: az elvadultságában is vonzó helyet. Mégis, ha az irányárat valahogy össze is tudnánk kaparni, a helyreállítás olyan sokba kerülne, hogy őrültség volna megvásárolni. EGY KÁVÉHÁZ FELÉ indulunk, Cannes régi kikötőjébe, ahol Michel törzsvendégnek számít. A tulajdonos előjön, hogy üdvözölje. Kezet ráznak. Bon festival? tudakolja. Michel bólint, a tulajdonos visszabólint. A társalgásnak ezennel, úgy tűnik, vége is, míg Michel meg nem ragadja a karomat, és be nem mutat. A leendő feleségem, mondja. Gratulálok! Fogadja jókívánságaimat! A tulaj élénken rázza a kezünket, és meghív egy áldomásra. Letelepszünk a kávéház egyik asztalához a járdán; a déli nap égeti az arcomat. Bár még csak április vége van, sok külföldi sürög-forog nagy bevásárlótáskákkal. Jó néhányan odaintenek Michel-nek, s mindig ugyanazt a kérdést teszik föl: Bon festival? Michel bólint. Olykor feláll, és kezet ráz valamelyikükkel, vagy francia módra könnyedén arcon csókolja őket. E röpke találkozások többsége jól szabott sportzakós, bő nadrágos, olasz papucscipős hivatalnok típusú férfiakkal esik meg, akikkel mindig üzletről beszél. A cannes-i filmfesztivált megelőző tavaszi tévéfesztivál zárónapja van. Mindkét fesztivál a rájuk szakosodott piacnak van alárendelve. Nekem úgy tűnik, a televízió világát nem is annyira a filmek eladását, mint a készítését fényévek választják el ettől a piactól. Csodálom, hogy Michel létezni tud ebben a közegben. Ruganyos léptű pincér teszi elénk lendületes mozdulattal a pohár Côte de Provence rozét, amelyet porcelán csészealátéten olajbogyó, sötét kolbász és szalmakrumpli kísér. Az asztalunkra helyezi az ételt, és szó nélkül távozik. Koccintunk, majd némán belekortyolunk a borba, a délelőtti házon tűnődve. Gondolataink a hivalkodó szállodasor fölött, a fenyőillatú hegy magányában rejtőző talált kincs körül járnak. Mennyire szeretném, ha megvehetnénk mondom ki végül. Szerintem bele kellene vágnunk. Szabadulni akarnak tőle, úgyhogy talán jutányosán megkaphatjuk. De hogyan tudnánk? Michel előveszi a töltőtollat, és a maga elé húzott szalvétán máris számokat, váltási árfolyamokat firkál; a puha papír issza a tintát. A válasz egyértelmű: messze túl van a lehetőségeinken. Vanessáról és Clarisse-ról sem feledkezhetünk meg, előző házasságából született két lányáról. A font erős mondom. Ez nekünk kedvez. De így is nagyságrendekkel fölötte van annak, amit megengedhetünk magunknak. Fölpillantok az óváros toronyórájára. Egy óra múlt. Charpy ingatlanközvetítő irodája bezárt a hétvégére. De nem is baj. Hétfőn már nem leszünk itt. Én visszamegyek Londonba, ahol esik az eső, Michel pedig Párizsba. Megfordulok, fölnézek a régi halpiacra vezető földútra, majd föl az égre. A rákszínű háztömbök felett csak a zöld hegyek gömbölyű teteje látszik. Appassionata vajon melyikükön bújik meg? Hétfőn beszélek még Charpyval szólal meg Michel. Van egy ötletem. Micsoda? 11

Talán eladják részletre. Kötve hiszem! A PANZIÓ A RÉGI kikötőre néz. Egész délután a jachtok jövés-menését figyelem, és azt, ahogy a kompok ösvényt szántanak a szigetekig. Michel egy utolsó, búcsútalálkozóra ment, és estig nem kerül elő. Elfog a vágy, hogy fölmenjek a hegyre, de tudom, hogy egyedül eltévednék. Inkább agyonütöm a délutánt: olvasok, és jegyezgetek a füzetembe. Nem azért jöttem Cannes-ba, hogy házat vegyek. Michel a fesztiválra készült, és meghívott, hogy töltsem vele ezt a hetet. Igaz, hogy mindig vonzott egy saját tengerparti ház, és akárhol járok is a tenger mellett, lett légyen az Finnország, Ausztrália, Afrika vagy Devon, mindig megállok az ingatlanközvetítők hirdetései előtt, megnézek egy-egy telket, meglepetésben bízva, vágyva arra, hogy bejáratos legyek, hogy tartozzam valahová. Ekkora kötődést azonban sehol nem éreztem. Mindennek ellenére őrültség volna megvásárolni Appassionatát. Minden fillért, amelyet életemben kerestem, utazásra költöttem, határokon cikáztam, kalandoztam a világban. Nyughatatlan voltam, száz életet vágytam belesűríteni egyetlen emberéletbe. Sehol nem eresztettem gyökeret. Nincs tőkém. Nem beszélem folyékonyan a franciát; legfeljebb ha annyit tudok, amenynyit az iskolában tanultam. Na és a kertészkedés? Anyám családjának írországi farmján töltöttem gyerekkorom vakációit, és állatorvos feleséget játszottam egy tévésorozatban: nem valami híres ajánlólevél a gazdálkodáshoz. Mégis, ha arra gondolok, hogy helyrehozhatom ezt a régi, tengerre néző olívafarmot és megtelepedhetek valahol, ráadásul azzal a férfival, aki a megismerkedésünk másnapján megkérte a kezemet szerelem első látásra, mondta, őrültség, de amióta találkoztunk, az élet egy merő forgószél. Pörgésben vagyunk, mint a ringlispíl. Nem tűnik valami ésszerűnek, de jó érzés. Hosszú listát készítek a teendőkről, csak úgy, játékból, hogy levezessem az izgalmamat, hogy felfogjam a vállalkozás óriás voltát. Közelebb engedem magamhoz a vásárlás lehetőségét, hogy a lázat csillapítsam. Végül, este hat körül, amikor a harangok megszólalnak a szombat esti misére, és amikor már kimerítettem vélt tulajdonlásom minden lehetőségét, leballagok a partra úszni. A víz felüdít. Nincs más rajtam kívül; megörülök ennek. Ajkamon érzem a sós ízt. A hátamra fordulok, és végigpásztázom a partvonalat; egészen az Antibes-öbölig és a mögötte húzódó hegyekig nyúlik. Magamba szívom idegenségét. Az épületek krém- és lazacszínét, a lágy fényt, mely meganynyi festőt idevonzott. Most veszem először észre a csillagvizsgálót egy tőlem jobbra eső hegyen. Lassan átvedlek helybélivé. Valóban tudnék itt élni? Igen. Igen! VASÁRNAP AUTÓZUNK KIFELÉ a városból. A szárazföld belseje felé tartunk, fel a hegyre, úti célunk a hosszú, kanyargó út végi hegytetőn megülő szép, régi város: Vence. Michel meg akarja mutatni a kápolnát, amelynek átépítésével a dominikánusok Matisse-t bízták meg, amikor Cimiez-ben, a Nizza fölötti elegáns hegyi negyedben élt. Amikor azonban megérkezünk, a kápolnát zárva találjuk. Mekkora csalódás! Halk jövés-menésre számítottam, szerzetesek- 12

re és tömjénillatra. Bedugjuk a fejünket a kerítésen, hátha látunk valamit a kertből és az épületből, és Michel a kápolna tetejére irányítja a tekintetemet. A kerámia ragyogó azúrkék. Egyszerű, valószerűtlen és tiszta. És aztán, ahogy a mágnes vonzza a szöget, megindulunk a villa felé. Nincs kerítés vagy kapu, amely megállásra kényszerítene, és szabadon behajtunk a birtokra. Most, hogy Charpy nem lóg a nyakunkon, alaposabban felfedezhetjük a telket. A kockaköves kocsifelhajtón jó néhány töltényhüvelyt találok; körbenézek, vajon mire vadászhattak itt? Nyúlra? Vaddisznóra mondja Michel. Ilyen közel a parthoz? nevetek föl. Ki van zárva. A felső teraszon úgy határozunk, hogy mégsem megyünk be. Ha Charpy benyomja az ajtót, az egy dolog, de nélküle nem tesszük. Inkább arcunkat a koszos, ragacsos, repedezett üvegtábláknak nyomva bekukucskálunk. Az iszapbarna spalettákon kifakult és pattogzik a festék. Matisse kápolnájának kékjére festjük át a zsalukat mondja Michel. Azúrkékre. Côte d'azur. Azúrpart. Az égre emelem a tekintetemet. Kék ég. Kobaltkék. Vanília falak és kék spaletták. Próbálom képben látni: hűvös, mégis vibráló kombináció. Jó, fessük kékre motyogom. Sok léc megrepedezett és letörött, nyilván amikor az illetéktelen behatolók vagy a betörők felfeszítették. Ezeket ki kell majd cserélni mondja Michel. Mindent ki kell cserélni. Semmi nem ép. Különös szerzetet látunk, melyet tegnap észre sem vettünk: óriási méhkaptárnak kinéző kenyérsütő kályhát. A főkéményhez tapasztották a felső terasz szintjén. Ezt le kell bontani! Magától értetődik! Nem is láttuk még belülről a garázst. Fogadok, hogy be van zárva. Valóban. Mellette két istálló; felső és alsó bejárata lazán lóg a súlyos, rozsdás sarokvason. Szénaillatra számítok bent, de málladozó újságokkal és papírlapokkal teli, degesz kartondobozok töltik meg zsúfolásig. A földön néhány törött kerti szerszám, mind rozsdás és hasznavehetetlen; van még fülét vesztett, repedt csésze, és egy sorban sötét, poros üvegek a fal mellett. Kíváncsi vagyok, kinek az életéhez tartoztak. És mi lett azokkal az emberekkel. EGY HÁZ OLY SOKKAL többet jelent magánál a háznál. És egy külföldi házban mennyi plusz tapasztalat lehetősége foglaltatik! Kitágítja a pszichét, a belső utat legalábbis ennek ígéretét hordozza. Mi ketten együtt érkeztünk erre az ösvényre. Újdonsült szerelemben, egymás iránti igézetben. A ház, amelyet Monsieur Charpy mutatott tegnap, és a lehetséges farm, vagy annak felújítása két külön dolog. Egy álmot vásárolunk meg. Dédelgetjük a fák metszésén, a gyümölcsök szüretelésén keresztül. Egybekelésünk megünneplésére rengeteg 13

meghívót fogunk küldeni barátoknak és családtagoknak, szerteszét a nagyvilágba Kiülünk a délutáni napsütésben a medence szélére, egymás mellé, ujjaink egymásba fonódnak, belelógatjuk a lábunkat a feneketlennek látszó, üresen tátongó medencébe. Majd lemegyünk a lépcsőn, és álldogálunk benne, hangosan kiáltozunk, huhogunk, énekelünk. Hangunk visszhangot ver. Addig futkosunk körbe a medencében, míg ki nem fulladunk. Fecskék cikáznak és vadásznak magasan a fejünk felett. Szemünket lehunyva hallgatjuk a csendet. Soha életemben nem sétáltam még üres úszómedencében. Cipőnk talpával összegubancolódott, vastag repkényindákat tolunk el az utunkból, melyek helyén többtócsányi sáros, iszapos esővíz marad vissza, és beszivárog a medence legnagyobb repedéseibe. Megfulladt rovarok lebegnek a pettyezett repkénylevelek között. A falak jóval magasabbak nálunk. Nekinyomom a hátamat a kifakult kék vakolatnak, és úgy érzem, a birtok lelkébe pottyantam vagyis a lelke mi leszünk, inkább a vizes méhébe. Ráérősen csókolózunk, pulzusunk az egekbe szökik. Mélyen egymásba nézünk, mosolyogva, túláradó érzelmekkel. Két apró, izgatott lélek e hatalmas térben. Verne Utazás a Föld középpontja felé című könyve jut eszembe. Hatalmasnak érzem magam, mint Tom Thumb. Vagy inkább ugyanolyan kicsinek. Alice vagyok Csodaországban. Akárcsak Alice-t, a kaland, a kihívás összezsugorított, amikor az útra készülődtünk. Megnövünk, nagyobbak és magasabbak leszünk, mihelyt belakjuk ezt a helyet, mihelyt elérjük és tanulunk belőle; kiismerjük millió titkát, s hogy hogyan legyünk jó gazdái. És miközben helyreállítjuk, egyúttal egymást is felfedezzük. Máris szeretem ezt a helyet. Szeretem ezt a férfit mellettem, aki együtt zuhant velem ebbe az őrült álomba. Úgy tűnik, legalább annyira akarja, hogy az álom valósággá váljon, mint én. Úgy tűnik, ugyanolyan energikus és ugyanúgy meghökkent a feladat nagyságától, mint én. Bár néhány hónapja ismerjük csak egymást, biztonságban érzem magam Michel mellett. Bízom benne. Szerelme nagyvonalú, kockázatokat kedvelő és gyöngéd. Éppen erre volt szükségem már kezdtem elveszíteni a hitemet. Egy sor rövid viszony és egy meglehetősen köztudott kapcsolat után mérsékelten ugyan, de a nyilvánosság előtt élek elszigetelődtem. Kezdett kicsúszni a lábam alól a talaj. Sértődött voltam, és egyre törékenyebb lettem. Független voltam, űzött, és nagyon magányos. A NAP JOBB FELÉ HALAD, készül lebukni a hegyek mögé. Az ég változtatja színét, bővíti palettáját, hogy beleférjen a rőt narancs, a pasztellvörös és a lágy bíbor. Mi az ott? kérdezem. Ott, ahol a nap nyugszik? Mougins. Ismét fent vagyunk a felső teraszon. Michel rágyújt bárcsak ne tenné, ideje indulni. Megyünk a nap után Mougins-be, és ott megvacsorázunk; túl korán lenne még visszamenni Cannes-ba. Igen, túl korán van még visszamenni Cannes-ba és rikító fényeibe, giccses fesztiváli éjszakai életébe. 14

Lassan gurulunk le a kocsifelhajtón, az olajfateraszok között. A fák virágai magukra vonják a figyelmemet pöttöm fehér foltjaikkal: megannyi apró horgolt virágcsipke. Azáltal építjük a jövőt, hogy felnagyítjuk a múltat, írta Goethe. A HEGYTETEI FALUCSKA, Mougins bejáratánál, ahová az autóknak már tilos a behajtás, találunk egy hívogató kis szállodai éttermet. Teraszáról tágas a látvány, a tekintet meredeken száll alá a mély völgybe, majd tovább, ki a tengerig. Kint, a teraszon foglalunk helyet. Michel rendel két pohár pezsgőt. A tulaj helyeslően bólint, majd eltűnik. Kézzel festett táblát pillantunk meg: 140 FF/szoba ingyenes parkolással. Jó ár mondja Michel. Nem egészen tizennégy font. Jegyezzük meg a legközelebbi alkalomra. Közelebb van a házhoz, csöndesebb, mint Cannes, és olcsóbb is. A monsieur feltűnik a pezsgővel, és közli: Én vagyok az egyetlen a faluban, akinek saját parkolója van. Elismerően bólintunk. Mohón habzsoljuk az ételt. Ízletes és jutányos is, mivel a menüt választottuk 70 frankért. Előételnek baguette-pirítósra olvasztott meleg kecskesajtot eszem arugula salátával, Michel kecskesajtos-mentás omlettet választ. Nekem szaftos, rózsaszínű, rostonsült báránycomb következik paradicsomos főtt burgonyával. Michel fekete olajbogyós-zsályás borjúpecsenyét rendel. A tulaj a szomszédos var-vidéki Bandol vörösborát ajánlja. Michel általában kitart a bordói mellett, most azonban úgy dönt, hogy kipróbálhatjuk ezt. Testesebb, mint vártam, de illik az ételhez és a felfedezőkedvünkhöz. Michel kis szelet meaux-i camembert-t fogyaszt még a citromos-mandulás sütemény előtt. Én lemondok a sajtról, de csábít egy eddig soha nem látott desszert: égetett levendulakrém. Mennyei, talán soha nem kóstoltam még ennyire érzéki ételt. Jóllakottan és boldogan állunk fel az asztaltól. A tulaj jól tartotta a gyomrunkat, és megnyerte a szívünket. Meglepetésemre, amikor indulni készülünk, bemutat bennünket elbűvölő feleségének. Íme, jelenti be büszkén, a főszakács! HÉTFŐN SZÁMOS BRÜSSZELI telefonhívás után a tulajdonos, Monsieur és Madame B. ott laknak megköttetik az alku. A házat és a birtok egyik felét azonnal megvásároljuk, továbbá aláírjuk a szándéknyilatkozatot a fennmaradó két hektár megvételére, melynek kifizetését a villa vásárlásának napjától számított négy éven belül vállaljuk. Michelnek ráadásul az irányár majdnem egynegyedét sikerült lealkudnia. És most itt kell hagynunk Dél-Franciaországot. Jó egy nappal tovább maradtunk a tervezettnél, hogy sínre tegyük a dolgokat. Bár magunk mögött hagyjuk a napot és a tengert, a földközi-tengeri nyüzsgést, és ma este Párizsban több hétre búcsút kell mondanom Michelnek is, a szívem boldogan repes. Ház Dél-Franciaországban. Több is, mint egy ház: egy használaton kívüli farm helyreállítása, festésre váró üres vászon, új élet és valaki új, akivel mindezt megoszthatom. Képzeletben már literes üvegekbe töltöm az olívaolajat, a természet tömérdek folyékony aranyát. 15

ANGLIÁBAN ALIG BÍROK magammal az izgalomtól, míg egy barátom el nem hív ebédelni, és meg nem kér, hogy fontoljam meg jó szándékú tanácsát. Óva int a francia adótörvények, az ingatlanadó, a helyhatósági rendeletek tortúráitól, a napóleoni rendszer maradványaitól. Ha úgy döntenék, hogy az egész tévedés, és el akarnám adni, a franciák öt évig visszatartják a pénzemet. Remegő térddel, döbbenten állok fel az asztaltól. Ezek után találkozom egy másik régi haverommal, aki szerint azért van ez az egész, mert túl titkolózó vagyok. Aztán a családom figyelmeztet, hogy ne kapkodjam el a dolgot. Végiggondoltad a veszélyeket? kérdi apám, és kapásból egész listát sorol a korrupció és a csalás csapdáiból, minek összegzéseképpen kijelenti: Túl forrófejű vagy. Csak nem akarsz egy pocsolyamalaccal egy tócsában hemperegni? Még magamhoz sem térek, anyám telefonál, hogy mikor a nővéremmel vásárolt a Bond Streeten, kiborult, és sírógörcs jött rá. Be kellett vinniük a Fenwick kávéházba. Nem bírt meg a lábam. Mi a baj? kérdezem. Te. Én? Hogy tehetted? Mi ír katolikusok vagyunk nyögi. Nem válaszolok. Mit is mondhatnék? Ráadásul külföldi. Hát soha nem nő be a fejed lágya? Egy csöpp eszed sincs! Leteszem a kagylót. Elfog a bizonytalanság, magamba zuhanok. Igaz, hogy forrófejű vagyok, valószínűleg egy csöpp józan eszem sincs, ráadásul eddig azt sem tudtam, hogy titkolózó volnék, és természetesen fogalmam sincs a francia adórendszer útvesztőiről. Mindennek a tetejében nincs is meg a pénzünk a farmra. Elérhetetlen fantázia, egy forgószélszerű szerelem kavarta amelynek valószínűleg az a rendeltetése, hogy elődeit kövesse. A legjobban azt tenném, ha most mindjárt kiszállnék belőle. Amikor Michel telefonál Párizsból azzal, hogy felhívták Brüsszelből, éppen tetőfokára hág bennem a hisztéria. Micsoda? sikítom szerelmes turbékolás helyett. Madame ragaszkodik a vételár tíz százalékához azonnal, készpénzben. Képtelenség. Ez teljesen törvényellenes. Hallom, hogy ez a fajta kívánság bevett szokás a francia ingatlaneladásoknál. Foglalónak is nevezik. A vásárló készpénzben kifizeti az irányár bizonyos százalékát, az eladó pedig az ingatlan összértékénél alacsonyabb vételárat ismer el ezáltal csökkentik némileg az eladót és vásárlót egyaránt sújtó csillagászati adókat. Ez feketézés! kiáltom a telefonba eszelősen. Nincs joga hozzá. Attól tartok, ez az általánosan elfogadott gyakorlat. Nem vagyok hajlandó vitát nyitni erről. Voltaképpen semmiről sem vagyok hajlandó vitatkozni, és talán túl hirtelen teszem le a kagylót. Azt azonban tudom, hogy amennyiben nem egyezünk meg, ugrik az olívafarm. Az egy hónapja még oly természetes döntés most az őrületbe kerget. Gyakorlatilag mindent, amim csak van, beleértve az egyetlen és a könyvelőm tanácsa ellenére kötött biztosításom készpénzérté- 16

két el fogja nyelni ez a kaland. Mi lesz, ha belebukunk? Ha a barátaimnak és a családomnak lesz igaza? Éjjelente rémálmok gyötörnek, beszélek álmomban. Rémület lesz úrrá rajtam. JÓL BENNE JÁRUNK A nyárban. A francia bürokráciának hála, hamar szertefoszlik a reményünk, hogy az alku megköttetik a szabadság előtt. És miközben a szerződés bonyodalmai például a földterület megosztása előbb összekuszálódnak, majd elrendeződnek, a font megy lefelé. A számításaink rég nem érvényesek már. Az árfolyamkülönbség miatt a vételár máris húsz százalékkal magasabb. Ha ez így folytatódik, ki kell szállnunk. Idegességemben a hajamat tépem. Michel megőrzi a hidegvérét. Elérkezik július 14-e. Végigrobogunk az ünneplő Franciaországon, hogy még egyszer megnézzük az elhagyatott farmot, de leginkább azért, hogy csillapítsuk az anyagiaktól való bugyborékoló félelmemet, mielőtt bármit aláírnánk. A felső terasz mellett káprázatos fa fogad teljes, gyönyörűséges virágzásában. A tizenkét órányi vezetéstől elgyötörten, mialatt felváltva szundítottunk a kocsiban, hogy a szállodát megspóroljuk, mint hajótöröttek rogyunk le a teraszra, a fenséges fa szomszédságában. Virágjának szirmai elefántcsontszínűek, s bódító illata belengi az egész hegyoldalt. Hajnalhasadás előtt, fejem Michel mellkasán nyugtatva már tudom, hogy ez az illat örökre belém ivódik. Holtomig emlékeztetni fog Dél-Franciaországra és arra, hogy milyen észvesztőén szerelmes vagyok. Nappal az illatok, a látvány, a hőség, a tiszta idő újra levesz a lábamról Michel nyugodt határozottsága pedig kijózanít. Reálisan látom a kételyeimet; valami ismeretlen felé tartok, kilépek egy életből, hogy egy másikban legyek otthonos. A félelmek, akár van valóságalapjuk, akár nincs, részei a változásnak. Aggályainkat félretéve lemegyünk a partra, és megáztatjuk zsibbadt tagjainkat a tenger vizében, átszundikáljuk a délutánt, majd hideg vízzel lezuhanyozzuk a sót és a homokot, mielőtt vacsora és szállás után néznénk a hegy tetei kis szállóétteremben. Amint ránk esteledik, és gyertyafény mellett vacsorázunk a szálló teraszán, diorámás tűzijáték világítja meg a tenger fölötti égboltot, színpompássá varázsolva az egész öblöt. A francia függetlenség tiszteletére történik ugyan itt, Franciaországban július 14-e, a Bastille bevételének évfordulója, a legnagyobb nemzeti ünnep, de pillanatnyilag megnyugodott szívemmel úgy érzem, nekünk szól. A MÁSNAP REGGELI VERŐFÉNYBEN Michel felhívja a tulajdonost Belgiumban. Megígéri, hogy kifizetjük a madame által kért előleget, ha viszonzásul beleegyeznek, hogy beköltözzünk a villába, mielőtt a végső szerződést aláírnánk. Ó, bizonyosan meg akarják kezdeni a munkát, amíg meleg és száraz az idő, igaz? Valóban ez volna a helyzet, ha az előleg nem emésztené fel az összes pénzünket, amit csak össze tudunk kaparni. Az igazság az, hogy Michel meghívta Vanessát és Clarisse-t, tizenhárom éves ikerlányait, hogy töltsék velünk a nyarat. 17

Szeretné, ha jobban megismernének engem, és ha megoszthatná velük a beköltözés izgalmát. Alig várják, hogy lássák a villát, mondja Michel. Egyébként meg egy centünk sem maradt, így nem vihetjük máshová őket. Madame B. elviekben beleegyezik, de ragaszkodik hozzá, hogy a részleteket Brüsszelben beszéljük meg egy ebéd mellett. Mielőtt letenné a kagylót, választási lehetőséget kínál Michelnek: vagy átutalja a pénzt egy svájci számlára még a brüsszeli találkozónk előtt, vagy készpénzben magával hozza a kikötött összeget. Kis híján kiborulok. Egyetlen sou-t sem fogok látni a biztosítási kötvényemből, sem félretett pénzemből, mert mind egy lenyomozhatatlan svájci számlára vándorol, mielőtt bármiben megállapodnánk, vagy bármit aláírnánk. Miért nem vihetünk egy csekket, amelyet ott helyben kiállítanánk a nyavalyás svájci számlájukra, és a kezükbe nyomnánk Brüsszelben? Gondolom, attól fél, hogy nem tudja majd beváltani. Ez tipikus! Ezen a szinten már senki nem bízik meg senkiben! Addig hőbörgök és füstölgők, amíg ki nem merülök, és Michel nevetése és szelíd kék szeme le nem csillapítja a hisztériámat. A dolog el van intézve. Két héttel később, a franciák délre való tömeges vándorlásának kezdetekor ahhoz képest, hogy milyen individualisták, egyszerre olyanok lesznek, mint a lemmingek július végén, amikor nyakukon a nyaralási idény kis fekete Volkswagen sportkocsimat telepakoljuk régi matracokkal, ágyneművel és a londoni lakásomból nélkülözhető konyhacuccal, majd elindulunk Brüsszelbe. A tervünk az, hogy bemutatkozunk a belga tulajdonosoknak, igyekszünk jó benyomást kelteni (azaz elhitetni velük, hogy képesek leszünk kifizetni a házat), aláírjuk a szándéknyilatkozatot, és átadjuk a keservesen megkeresett, Michel aktatáskájában barna borítékokban lapuló pénzünket (hacsak Michel mézesmázos szavakkal rá nem veszi őket, hogy halasszuk az egyezség ezen részét későbbre), és rögvest az üzletkötés után igyekszünk vissza Párizsba, ahol a lányok már nagyon várnak. Michel úgy gondolja, nem vet ránk jó fényt, ha a tulajdonos háza előtt parkolunk le a telepakolt, ütött-kopott autóval, mert ez hátrányosan befolyásolhatja az egyezkedést. Amikor tehát megérkezünk Brüsszelbe, a Hilton föld alatti garázsában hagyjuk az autót, és gyalog indulunk a madame titkárnőjétől kapott címre. Alig figyelek az utcákra, és szinte észre sem veszem, amikor megérkezünk a megadott nevet viselő árnyas fasorra. A fejemben kavarog a sok mi lesz ha? - kérdés. Mi lesz, ha nekünk rontanak, és elrabolják a pénzünket, vagy ha más erőszakos módon próbáljak kicsalni tőlünk? Honnan győződhetünk meg róla, hogy nem szélhámosok? És még ha ezt megússzuk is, ott vannak az aláírandó dokumentumok MIELŐTT ÉSZREVENNÉM MÁR meg is álltunk, jobban mondva megdermedtünk egy tiszteletet parancsolóan díszes, kovácsoltvas kapu előtt, melynek magassága egy öles tölgyfáéval vetekszik. Hála istennek, hogy nem hoztuk ide a kocsit suttogom, megragadva Michel kezét. Jó három percig csak bámuljuk Versailles e miniatűr hasonmását. 18

Na nézzük szorítja meg a kezem Michel, mielőtt megnyomná a csengőt. A kapuszárnyak kinyílnak, és miután végigmegyünk a kavicsos meg mozaiklappal kirakott ösvényeken és márvány lépcsősorokon, főnemesi ajtókhoz közeledünk; ez utóbbiakat libériás inas nyitja ki előttünk. Michel a legnagyobb nyugalommal adja meg a nevünket. Az inas leereszkedő bólintás után erős belga akcentussal közli: Madame hamarosan itt lesz önökkel. Jómagam a hiányos franciatudásommal már ezt az egyszerű mondatot is alig értem meg. Felsóhajtok a Damoklész kardjaként fölöttünk függő tárgyalás kilátására. Az inas udvarias, de merev bólintással átvezet bennünket egy Pazar fekete-fehér márvány lépcsőházon, fakóvörös gladióluszok között, be egy tágas szalonba, melyet Madame írószobájaként aposztrofál. Téves filmben, téves jelmezben vagyok motyogom, miközben leereszkedünk két díszes és aranyozott, valamelyik Lajos-korabeli székre. Mihelyt csukódik az ajtó, és mi magunkra maradunk, felállók, és átsétálok a mennyezettől a padlóig terjedő ablakhoz: hatalmas, tökéletesen gondozott kertre néz. Fél tucat kertészt számolok, akik ásnak, vagy gyönyörű virágokat palántáznak bonyolult elrendezésű ágyasokba. A kavicsos sétányok kereszteződésénél antik itáliai márvány szökőkút, a kristálytiszta víz bugyborékoló mesterműve. Elégedetten bámulom a látványt, míg végül mögöttem kinyílik az ajtó, és rémisztő, feszes frizurás, keskeny ajkú, vastagon púderezett nő lép be: Madame B. Mellette egy alig fiatalabb, ideges madár módjára csipogó nő, akit Madame B. Yvette Pastor néven mint magántitkárnőjét mutat be. Madame B. kimenti a férjét, aki, mint mondja, gyengélkedik. Fürge léptekkel megy beljebb a szalonba, és felszólít bennünket, hogy kövessük. A gyomrom összeszorul: már látom, amint gondtalan nyarunk álma gyorsabban olvad el, mint a belga csokoládé a számban. Helyet foglalunk egy ovális mogyorófa asztalnál, amelynél könnyedén elfér húsz vendég is. Nagy palack Cristal pezsgő érkezik ezüsttálcán. Madame üzenetet küld az inassal monsieur-nek, melyben felszólítja, hogy öltözzék fel, és haladéktalanul jöjjön le; aláírnivaló van. Megállom, hogy ne tiltakozzam. Kezdetét veszi az üzletkötés. Alig egy-egy mondatot értek csak, és kitör rajtam a pánik, amikor hat oldal sűrűn gépelt francia szöveget tolnak elibém az asztalon, hogy olvassam el az iratok egy példánya, amelyre az én nevem is rákerül. Kisvártatva nyílik az ajtó, és törékeny, sápadt, reszketeg öregember lép be. Elegáns sportruhát és súlyos, drága ékszereket visel májfoltos, pergamenszáraz kezén és csuklóján. Hosszasan mentegetőzik a betegsége miatt. Szavak hiányában együtt érzőn bólintunk. Úgy áll ott, mintha bármelyik pillanatban a padlóra rogyhatna. Madame megparancsolja az inasnak, hogy töltsön egy pohár pezsgőt monsieur-nek. Az visszautasítja, de madame erősködik. Szegény monsieur beletörődik, és a mi egészségünkre és az Appassionatában való leendő szép napjainkra emeli poharát. Sok tennivalójuk lesz a kertben mondja. 19

Ostobaság a kerttel előhozakodni utasítja rendre őt madame. Monsieur habozik, majd elveszi madame feléje nyújtott töltőtollat, és a papírra veti reszketeg, olvashatatlan aláírását. Én következem. Lenyelem az utolsó kortyot is a kristálypohárból, majd ragacsos kézzel és kalapáló szívvel engedelmesen odabiggyesztem az aláírásomat vagy a monogramomat, ahova madame manikűrözött körme mutat. Halovány mosollyal Michelre pillantok. Istenhez fohászkodom, hogy legalább ő tudja, mit tesz, ha már én nem, és ő átadja madame-nak a borítékainkat. A tárgyalás végeztével Michel feláll. Odahajol Madame B. hez, aki már nyújtja is csókra az arcát, láthatóan elbűvölve a férfi lovagiasságától és üzleti érzékétől. Ahogy figyeltem kettejük párbeszédét, mintha két párbajtőrvívót láttam volna a páston. Monsieur és én egy szót sem szóltunk. Monsieur a legelső adandó alkalommal sűrű bocsánatkérések közepette visszavonult a szobájába. De nem mehetnek el csak így! Előbb megebédelünk mondja madame. Eddig harmadmagunkkal majdnem a fenekére néztünk egy hatalmas üveg pezsgőnek a mindvégig jelen lévő, madame mögött ülő Yvette a lehető legtermészetesebben emelte többször is poharát eljövendő boldogságunkra; ráadásul háromórás autóút áll előttünk, de anélkül hogy akár egy szót is váltanánk, érezzük, hogy az elutasítás gorombaságnak hatna, és árnyat vethet az üzlet későbbi menetére. Lelkesedést színlelve bólintunk. Természetesen. Nagyon helyes. Az 'iltont javaslom. Madame elnézést kér, és utasít bennünket, hogy kint várjuk meg. Nos? kérdezem Michelt suttogva, amint becsukódik madame után az ajtó. Mi nos? Megengedte vagy sem? Chérie, te nem értetted, amit beszéltünk? Nem minden szót felelem erőtlenül. Aláírtuk és pecséttel is elláttuk az engedélyt, miszerint elfoglalhatjuk a villát nyárra, tulajdonképpen ettől a pillanattól már, míg hivatalosan a miénk nem lesz. Igazán? Nos, igen, de megkérte az árát. Milyen árát? Psszt, chérie, ne kiabálj. Ha nem fizetjük ki határidőre, bármi legyen is az oka, megtartják az egészet. Micsoda? Minden pennyt, amit ma nekik adtunk? És mindent, amit időközben a házra költünk. Egyetlen frankot sem követelhetünk vissza. Édes istenem! Miért mentél bele? Chérie, a fizetés határideje jövő április. Nincs miért aggódnod. Jövő április. Az majdnem egy év. Addig rég kifizetjük a házat sóhajtok megkönnyebbülten. 20