A BELSİ SZOBÁBÓL sajversek 1964-2005 Figyelem! Ez nem verskötet. Csak a cím olyan. Megtévesztésül. Magyarországon tízmillió költı él. Akiket valóban annak tartunk, néhány tucat. A fennmaradó kevesek talán hárman-négyen vannak. Nekem az évezred végén kettı maradt.
Ezek itten nem versek. Olyan érzelmek leküzdésére íródtak, amelyeknél nem találtam jobb kiutat. Sok balgaság és dilettantizmus van bennük. Néha egész jók is; véletlenül. Egészében véve gyerekesek. De voltak a sorok mögött valódi emberek, igaz gondolatok, és bizony annyi érzelem, amelyhez nem találtam formát. Csak kerestem a zenét, a képet, a szobrot, és néha ezek lettek belılük. De nem kerestem a csillogást, az olvasmányost, a logikust. Nincsen közöttük könnyed sportruha, sem hullámzó beszélgetés/elbeszélés, és nincs csillogó látomás. Pszichoszomatikus. Még gimnazista koromban elküldtem néhányat egy szerkesztıségbe. Azt a választ kaptam, hogy a technika jó, de még élni kellene. Évekkel késıbb mutattam belılük egy irodalmár barátomnak, aki lenézı mosollyal adta vissza. Azóta néha olvasgatom az általa szerkesztett irodalmi lapban a verseket is... hát?! De ez nem mentség persze. Schwarz zöldséges emlékére a Szentkirályi utcába, aki megfogalmazta az én ars poeticámat is: Írom vers, ahogy jön. Neki is a zöldsége volt jobb. 3
Paris 1965 A Saint-Michel színes tejút, terített asztal, karácsonyfa dísze. A szellızı fölött egy rongycsomó alszik. A múzeum-szigeten mókás jogászok, és kávét ittunk kiflivel. A Républiqe ragyog, az ég anjou-színben ég. Szabadságom csak szobor. A metróban egy arab feszeng, de látom az üvegre tapadva, míg kint rohan a fal: Egyen Bonbel sajtot egyen... A boulevardon csak egy sörre telt, Andrénál a cipıket próbálgatja szemem. Hajnalban jó a sült krumpli, Fáradt vagy, kicsim? A Szajna fakult vért sodor. A rakparton már ébredeznek. Dal Szeretnék, ha reggel fölébredek Csöndes, derős dalt hallani. Feküdni némán, megpihenten, S fejem szívedre hajtani. Szeretném álnok éjszakákon Ellopni minden kincsedet, S minden kincsem néked adni, És hallgatni - és mindent Szeretnék néked átadni most. Az álmot, a váró éjszakát; Rád lehelni egész lelkemet Egy hosszú csókon át. Útravaló Egy asztal csak, egy üres pohár, elhagyott szoba, köves, kopár, sötétség, keményre dermedt csönd, fojtott bánat, fagyott közöny, könny, falak, hitt emlékek piszka fölmerednek földerengve néha. A falon képek. A betőket 4
tudom fejbıl. Elhalt remények, téglák közé falazott, széppé dermedt Kımőves Kelemenné. Mit öntsek az üres pohárba? Megrabolnálak, de hiába. Talán mégis újra kezdeném. Új reményre van-e még remény? Új bánatra van-e még erı? Új kincs az újra elveszthetı. Egy elrontott este A kertbe nem léphetek. Elıttem minden ajtó zárva. Tépetlen virág; rosszul nyesett Bokraimnak szabadság az ára. Fehér szirmok, lábam elıtt Szürke pernyék nyílnak. Virágzó seb, kinyílt és él, Míg emlékeim hullnak, Hullnak pörkölıdnek - Hernyószirmok perzselt fáról -, Csukott szem, és nincs mit Mondanom a tegnapról, a máról. Nicole A bár, a bármen, a fiúk, a lányok, a fiús lányok, a fiúlányok, a lányos fiúk, a lányfiúk. A bár falán szívem kivetítve. Vörös, fekete foltok. Vérrögök hullnak lábaimhoz. Alvadt vér koktél, csók, puha mozgás koktél, amıba mozgás. Szempillantás. Semmi félszeg mozgás, semmi félszeg mozdulat. Most egy furcsa pillanat! A jetsek dzsessze csattog, dobog, kopog fülemben. Gitárhúrokon kúszom föl a mélybıl. Bársonycsillag, fák között vagyok. 5
Puha homok tengerpart. Áldott meztelenség. Felejtek Emlékeim zongorán béna ujjak. İszi légy, kopott, recsegı lemez. Felejtek, s elszalasztok minden újat, Minden szépet, mi elıttem áll. Lomhán járok, és nem tudom, hogy korhadt Fán ülök. A fény is bántja szemem, A pohár, s elszalasztok minden újat, Minden szépet, mi elıttem áll. Utolsó csepp kiloccsant. A múltat Nézem, mint csókot filmen, néma Csöndben, s elszalasztok minden újat, Minden szépet, mi elıttem áll. Óhaj Fal Támpontnak éppoly kevés, Mint hülyének gondolat, Kötél bénának, Remény-bimbó, Ha itt állsz megfeszítve, Kikötve, Denevérként felszögezve, Mereven, Gyávák ünnepére. Ha letépném magam, Maradna-e húsomból? Ha kitörnék, Van-e út menekülni? Elvéreznék-e? Remény, vágy maradna-e? Így sőrősödik a homály, Gyengülök, De álmaimban Föléd szállok Csillagvárosom. Egy asszonyhoz A pusztulásban új erı ébred, Régi magad széttöri a jelen. 6
Elmaradtál tılem, azt hittem. De látom már, elhagytál megint, Mert míg az maradtál, mindig új, És nem miattam pusztul benned Szépséged az emléket megölve. Pourquoi es-tu revenue? Miért jöttél vissza, miért kergetsz körbe-körbe emlékeim ketrecében? Puha léptekkel közelítsz. Futnék, de rácsot törni nincs erım. Néznek a nyertesek, néznek, kik vesztettek; boldog, ki szemben állhat, és felém fordul a vesztes. Két csorba pohárnál nincs hasonlóbb. Nincs már más, csak ez a rabság, hogy soha feledni ne tudjak, hogy fussak körbe, hogy holtig kívánjalak élı kehely. Falusi este Eljött a szárnyas angyal mikor nem akartam Egyik szárnyát arcomra borítva Szárnya a feledés Másik szárnyát arcomra borítva Szárnya az emlékezés Kapkodtam utánad amerre zizzensz Míg akácillat áradt felejtés édes mérge Hogy pókhajadba csavarva eleméssz újra De mit kezdjek magammal ha elengedsz - bogár Egymás enyves hálójába ragadva Rajtunk szárad foszlányokban Átkozott angyalunk pihéje. 7
Közmondások Magadnak ástál vermet Italod magadnak keverted Korán keltél aranytallér Nehéz marhák ágyad mellett Mélységedben csákány és pehely Szíved kakasszóra napfény Ne törd le gyümölcsfa ágát A magot ne köpd ki Meddı bokrok és hajad Bozótja perzselt pillehad Porfüggöny ablakra írom A neved letörlöm Átkozzák! Varázslat Medve-ıseim magukban hordták A vágyat utánad, Örök Alak. Sikolt a kés, lelkük - nagy madarak - Füstként száll: ısök ajkán a mondák. Terjeng a szó, szemük mécse pislog, Föl-föllobog, majd csendben kialszik. Puha álmok madár-hada rajzik. Földedre szállnak, Örökké Áldott. Mert dombos tájadon elsimulnak, Gond, tervek, emlék-bogáncsok hullnak, Hogy szívedbıl iker-jövım szálljon. Ha felejtsz, kívánsz emlék-ravatalt, És feküdnél ısi medve-ágyon, Inkább évekig hordd szíved alatt. Ez maradt Estéink melege Emlékké merevült. Józanok, tiszták A reggeli ébredések. Szemedben más táj, Új erdık sötétjét látom. Eltőnt régi ösvényünk, Érzem csak, hogy Jártam ott egyszer. Minden zilált, zavaros. 8
Fürtjeid folyama Ismeretlen örvény, Arcod vonalai Kicsúsznak kezembıl, Ujjaid varázsa, Mint könnyő szél, Ha körbefon. A nehezebb Véred egy csöppje hópárnádon; Kígyózik szád szélén csíkja sóhajodnak. Megnéztek tárgyak közt legtárgyabb: ember. Hasad szent köve köré győltek Imádni hívei az eltakart titoknak. A szertartás szavai megaláztak, Legközelebb a kés állt hozzád, bárány. Az áldozat fehér papjai kitörlik szemedbıl Arcom emlékét is. A semmibe hullasz. Szavam gyásznászinduló füledben. Ki tudja, mikor, miért, nem kérdezem már soha, Átlépsz rajtunk, s én zavartan föltekintek. Elmondani már nem tudom soha, Tanítványból hogy lettél mester. Hogy ülhet meg rajtam szégyen és szemérem, Mint nagy madár, hogy szemem is kivájja. Kérdések Fölriadok, keresem a futó álomképet, Karodat, sosemvolt forró ölelésed; Éjszakám néma volt, csendes. Nem gondoltam semmire közben. Két fény közt a belsı, a béke, Nyugalom vagy fıpróba ismét: Így fekszem majd halál-szeretımmel: Holnapot felel a tegnap, vagy azt sem? Befejeztem, és kezdhetem újra? A ki nem mondott szó elenyészhet? A le nem írt szó nem hiányzik? Vagy hulljak újra áloméjbe? A felejtést is megköszönjem, Hogy a voltak kiengednek? Kúszhatok oszloplábaik között Visszanézve, hogy álom-halálodban Követsz-e, és érdemes? 9
Nélküled Nélküled Magamba zárom Gondom, örömem, Bánatom is. Nélküled A mosoly, egy ütés, Az indulat vágya Elmerül. Nélküled Köröttem minden Messze rohan, Távolodik. Minden Elképzelhetetlen Nélküled. Csillagom Nincs biztosabb a csillagoknál, Hogy magányom, Mint hálót kioldjam, És magam mögött húzzam Fonalként emlékeim. Néhány csomó, mi megmaradt; Kibogozni keveset élek. Nem maradt más a megkötı fonalnál, Csak vágyam repülni, elszakadni. Nincs biztosabb a csillagoknál. Ritka mozdulat, ha fejem fölemelem, És távolban keresem a szépet, Miben élhetnék. Fölragyognak csillaggombok, Földön kúsznak nyálkás gondok, Ruhámról a port letörlöm, Széttöröm börtönöm: Magam is csillagba öltözöm. Csörögve gurulnak emlék-kavicsok, Gond-bogáncsok más bırén tapadnak, A háló lehull, Szárnyalok, Mert fölragyog mint trón a Cassiopeia. 10
Helyzet 2 Remeg, tép, megmered, míg lélegzet akad, Majd csendesen elalszik a kétfejő bárány. Idı Teljessé nıtt a Hold, méri a jövıt, és méri, ami volt. Rendszám Ibolya-pirosban jött el a reggel. Akasztófa és hurok; Hóhér és elítélt egymás mellett. Két ember: egy meg egy. Egy szobor Hőség vagy igazság Talán e mosoly a jóság Mert jó az igaz Igaz ki hő marad De nem hagy mosoly nélkül A kıbe fagyott hővös józanság Lábhoz faragott kezérıl Madár nem szállt fel soha Karját ki nem tárja hiába Várja éj vagy napsugár. Une situation Je ne veux pas dormir sans toi, Parce que cette nuit des fantômes; Mais tu reste dans un dôme Des sommeils seule et j'ai froid. Le soupir pour toi est sombre. Tu es aveugle devant ma foi. Dans t' âme n'existe pas la loi, Que des corps ont des corps. Et des mots, oui, tu croix, Restent en silence dans moi, Comme des cris meurent en morgue. Dans les mains des filles sont des lilas, Mais nous faisons toujours comme ça, Comme des corps lilas en morque. 11
Helyzet 1 Üres pohár vagy elıttem, Néha méreggel teletöltöd. Átlátok rajtad, A csinált homályon, Szavaid kiöntöm. Terveid lábamba harapnak, Mert szeretnéd, mérgedtıl földre essek, De lerántlak magamhoz újra, Ígérem, viszlek, nem engedlek. Meghalok e harcban, Majd újra élek érted. Százszor-száz körömmel tartlak, szorítlak, Megfoglak, ha futsz, Megfoglak, ha kérlelsz. Kerestél, rád találtam. Fogtalak, Nevetted vágyam. Játszottál, mint gyerek Pihés madárral. Most pusztulj velem Kínzó örömmel, Akarással! Dávid érme Mintát vettem rólad Hogy kiöntsem álmaimmal De minden elolvad A hattyú perzselt tollaival S a szemek is fınixként szállnak Az álom marad végül Mikor oroszlán és hárfa S a gyermek is emlékké vénül. Magamban Ha tudnám, se mondanám el, Mert kilesnéd titkom nevetve. Egy szóból megtudhatnád, Mi történt, hogy szenvedve Poharamról a fátylat letörölte, Homályát lágyan föloldta, Hogy kelyhünk titkon összecsörrent, Hogy vártunk csendben, remélve. 12
Két győrő most összekoccant Kétszer két bánatot teremtve; Két szempár most összeolvadt Kétszer két könnyet feledve. Megérteni csak késıbb tudtam, Hogy a távolt így leküzdve Egy kézfogásban csókot váltott A múlt, a szándék reménye. Bújnék el, a domb eltakarna, De ránk borulhatsz, titkunk kilesve, S a futásban, rettegésben Kristálykelyhünk megrepedne. Keresztrejtvény Átszállok a tetık fölött, ha rád gondolok. Betörnék hozzád, de egy kémény mögül Káröröm villan, reklám minden napra, Meg nem unhatom: Használd józan eszed, Minden bolondnak jár ennyi szabadság! Hozzám szóltál? Megfejteném, ha tudnám, Merre a függıleges és a vízszintes. A kocsiból kinézek, öreget gázolok, Majd terhes nıt, a rendırre habot kenek. Táblára írom, merre kell menni hozzád. Átmegyek, megnézem mai postám, S talán írok én is néhány levelet. Egyik álom 1 Elképzeltem egy téli kertet, De csak a föld havas. Medveálmú fák és suhogó csönd. Gyümölcsszemek nyíltak, Sötét fátyolfüggöny mögül Fölcsillant a Nap sugára. Fénye a sárról visszacsillant: Gyümölcsszemek nyíltak. Letéptem egyet, hamvas Bıre szinte perzselt; Sütött a Nap. Milyen gyümölcs ez itt E furcsa édenkertben, Milyen szégyen pírja vonja Bíborba itt az álmokat? Beleharaptam. Haraptam kıbe, 13
Égı kristálygömbbe, És fogaim, Jégcsapot, ha törnek, A földön szétgurultak. Egy hal tőzte horogra A gyanútlan halászt. Három jade Hallgatom a vadlibákat; Arrább vakond motoz: Nézzük a csillagokat. Újra itt a koldus. Tudom, hírt hozott. Kifizetem elıre. Kutyája ma nem ugatott. Köszönt, elfogadott. Egyik álom 2 Elıttem már ismét bezárult egy kapu. Elıttem már ismét kürt harsant: jövök. Súlyos vasreteszek csattanását hallom, Sietıs lánccsikorgást, ahogy emelik Álomváram dobogó fölvonó hídját. Miért kell itt éjszakáznom ma is, Miért, hogy lápvilágnál kezem se látom? Csak a fények, élı manótüzek, szemek szaladnak. Körbejárom a bezárt kerítést. Hideg van, és lábam minden lépésnél Mélyebbre süllyed az iszamos, Gyökérszıtte, át- meg átfont iszaptestbe. Pedig várnak, valaki mégis vár, tudom. Pedig látom a hatalmas termet is, ahol Bíborserlegen át gyertyák ezre csillog Megsokszorozva egy drága nı drágakı szemét. A bástyákon már senki se jár, Az ırszemet az álom gúzsba kötötte. Kialszik utolsó fényszeme is a várnak, És elsı álmában lomhán szusszan egyet. Óh, jaj, hitem, és jaj, hőségbilincs! Jaj minden élınek, míg van és szenved, És jaj nekem K., bolygó zsidó, mert élek. 14
Máshol galambok Mert a elröpültek nem várhatok így tört szárnnyal s tört reménnyel a pusztuló merengı falak kopár csontjain ülve magam. Orion Lenyugszik már fölöttem minden csillag. A Holdat megvárni nincs erım. Köd vonja galambszárnyát a tetıkre. Lassan jár már kezemben a toll is. Hamurudacska várja, hogy szertefoszlik formája, Mint kiásott csontváz egy rossz mozdulatra. Végsı ítélet talán, hogy elvegyüljön a földdel. Nehéz a szemem, és karikás napok óta, Mert várom esténként a Holdat. Várom tejfehér sugárözönében fürdetni arcom, És levetkıznék - teljesen elmerülni. Víz alatt úszva a zöld homályban éreztem Könnyő lebegésem ízét az elsı percben, Míg földobott a kényszer. Elmerülni a tejsugárban, és úszni, Lebegni feléd csillogó anyám. Dávid már letette lantját, vagy hárfa volt talán? S a nyúl sem keresi gyöngymagvait a krátereknek. Ölelı isteni anyám, Hold, tiszta fény, Mint üres lapra írnám a jövım, képzelve egy másik álmot. A Nagy Medvét hajtja dupla vé trónjáról Főzött derekú szelleme a múlt kényszerének. Állapot A repülı sirályok a ködöt hullámzó barázdákra bontják. A nehézkedés, csak az mutatja helyünk, és lábunk érzi még a szikla repedéseit. 15
Egy főszál biztosabban áll itt: gyökere tartja, kapaszkodik. Szemem próbálja csak röptét a madaraknak. Keserves hőségben Szinte hihetetlen, Meg kell mégis tudnod - Értve a kínt, enyhül Súlya, nem gyötör -, mert Magányos álmaim Oszlopai között A talán, a mégis, A lehet csak csaló, Villódzó képek a Sötét utcák során. Te vagy! Itt vagy közel! Lábad nyomán már új Remények sarjadnak. Vérem lüktetése Még gyönge üzenet, De pompás kelyhe már Kibomlik. Letépem, Botladozom feléd. Egy tisztásnál feltőnsz, Majd újra elborít Az erdı. Tekergı, Mérges vágyak nınek, Kíntermı borostyánindák. Elborít a virág, Mégsem tehetem, nem, Lábaidhoz soha. Beléd marna, sebet Üthet, mikor ujjad Játéka rózsát bont, Szemedben szirmok Harmatcseppje csillog. Szél fújja lomb-hajad. Így hát pırén hangod Sikoly legyen újra, Vágy-temetı. Most a csendben végre Magam kitárhatom. 16
Lepréselt levelek Megmutattam neked Kibomlott virágom. Feltőzted hajadba, És hagytad elhervadni. Reményem fáj talán, Ami történt, nem tudod. Mit ér az élet, ha bánatom Bennem marad örökre? A poháron át rám nézel, Szemed szemembe nem tekint. Csak a bor, a szesz idézi Mámorunk látomásként. Szólok hozzád, De másra gondolunk. Érezlek, foglak, De nevemen nem szólítasz. Élet e rend, e közöny? Élet e szıke öregség? A falra képeket raktam, Vázába virágot, és tudom A vesszı helyét a versben. A másik ágyon alszol; Nézlek mereven. Marad a múlt. Emléknek élsz Mellettem örökké. Ajánlás H.L.-nek Herceg! Igyál hát, a konok Pohár kezedtıl ne váljon soha, Hevítsen bor, lányok mosolya, Az irigyeket meg sújtsa átok. Álmodva Felsorakoztunk valahára, a rajz határoz. Fénycsóva világít be a gazdátlan üzembe. A kéj megtéveszt, de javít, farag, S széttörik a hamis kelyhet végül. 17
Leleményes nırablás, csapkod a ponyva. Ötletek pukkannak, zsémbes pereskedés Foglal el, az ügyvéd kardhüvely-oszlop. Az útszéli hajós iszik, bár robbantana. A gyér röptő fecske nyájas kedvő Utazásunk böjtje, nem frissítı citrom. A jogügyet eltörli az orgyilkos idı, Díszét az elıadás igazmondó éneke. Mankót, gyöngykapkodók, győjtögetık. A sas vasárnapot ajándékoz, felordít A szamár, zsoldját keresi, tapogat, Leveri a poharat, bár inna egy kortyot. Ismét Poros kép, a falról leakasztlak. A naptárból a múltat kitépem, És eldobom az ingem, mert Vállamra hajtottad fejed. Hiába, velem maradsz így is: Nem tudtál kérdezni, és én Felelni akarok neked örökre. Vitorla Sárgaszemsugár Vöröslı lepkevirág Szirmán lepkenyár. (Votin Dóra kiállítása - 2001.10.04.) Egy lépés Ha megérem mégis a holnapot, Neked a szemem hagyom. A fenyık alatti csöndet, A remegı hangyabolyt, A fülledt napsugarat, A leesı tobozt, Egy lépést elıre. Ha megérem mégis a holnapot, Neked a szavam hagyom. Emléknek régi csókot, Hirtelen sóhajt télen, Az utolsó buszt, 18
A pelyheket, Egy lépést elıre. Ha megérem mégis a holnapot, Neked a kezem hagyom. A borzongást ujjam alatt, Ahogy bırödön suhan, Fakadó verítéked, Tested melegét, Egy lépést elıre. Aki aláás Miért marad meg minden ütés? Miért van az, hogy az ütések fájnak még évek múlva is? Miért a boldog percek illannak; vízfodrok közt elúszik... Aki aláás, a falat is Rádöntik; aki végigfutna, elgáncsolja valaki. Akit ütnek, mert simogatna, Akit visznek Csáki hadai, éljen csak elvadulva! Este Most leültem az asztal mellé, S nem az ágyra veled. Poharamban gyöngyözik a szóda, Érzem, mint ajkad íves fele Simult ajkamra, azóta. Persze csak gondolatban néhanap. Ha más nincs, vége a könyvnek, És nincs mit mondanom magamnak. Csak a múlt, az árnyak jönnek, Hosszú sor már, mert öregszem. Szinte halott vagyok én is. Trónom elé hódolni járulnak, Mert bók illet mégis. Mint Cháron, obulust, ha kapnék... Fillérekbıl él a néma, Torkomban alszik el a fáklya. Kutyámnak remeg a véknya, Árnyat lát, vonítna. 19
Új reggeled Udvara volt este a Holdnak. Szél lesz talán És gyönge szél kelt hajnalra. A Nap pedig a harmattal Messze vitte a felhıket is. A lombok közt szobádba tekintett, És pillantására szemedbıl fénye visszacsillant. Lépések kopogtak a kórház folyosóin, Üveg csörrent egy asztalon, Valahol zöld sugár rajzolta Az élet lüktetését. Új gyermekséged reggelét köszönti Az ébredı ház neszezése. Anyád az ágy, az asztal, majd az ajtó. Holnap talán a folyosó kıkockái Mérik botladozó lépéseid. Meddig? Mikortól meddig szállok fölötted, Mint felhıárnyék? Várva, hogy földerengjen Halvány hajnal fénye. Bánatcseppek hulltak, Álmok perzseltek, Mégis te maradtál örök bástya, Hol fejem lehajthatom, Támadjon bár tüzes nyilával Ádáz tatársereg. A pillanatnyi csendben tudom, Új és újabb bástya omlik. Elhagylak megint, hogy visszatérjek, Hogy melletted újra megtaláljam, Amit elvesztettem érted. Miért, hogy e pusztaságban Téged kereslek? Száraz ajkam örök forrásvizedre vár. Hogy örökre te maradsz, Ez csak büntetésed. Elviseled, míg a törvény, kötelesség Tıled újra és újra eltaszít. Egy emberöltı, Újra és újra megjelensz. Adj erıt magadból, Mert te kell, hogy eltemess! 20
F.I. Felhangzott már elcsukló sírása Egy öreg nınek, kit senki sem hívott. Hideg volt, és nem mertünk melléd állni. És mikor belobbantak a fizetett fáklyák, Rémült madárként szállt el a lelked Itt hagyva nekünk cipelni tested, s a szót, Mit elhallgatni kívánt volna a tisztesség. Rekedt kotyogás, tyúkká vedlett fınix, Elszakadt fekete gépedben az utolsó resztli. Játék Elfut Visszanéz Megindul Bevár Kisiklik Megbotlik Elterül a főben. Kergetem Ránevetek Megtorpanok Megindulok Megfogom Megbotlom Elterülünk a főben. Futunk Nevetünk Hamiskodunk Határozunk Döntünk Megbotlunk Elterülünk a főben. Gerle Ki tudta, hogy hazánk a Balkán, mert már nem Európa? İrizte magában: szemetek, Hogy Párizsra vessétek. Gerle szállt ablakomra, Én feketének látom, Mint életem, és téged, hazám. Az utcán átröpül fölöttem. Nyakán véres csík. 21
Magyarázat helyett 1. Elszívok egy doboz Kossuthot, Hogy szédüljek, fájjon a fejem, Az utcán tüdım kiköhögjem: Ébredj föl, nyisd ki az ablakot! Minden hiába, nem vársz régen. Megállok, és ablakodon már Csak a holdfény csillog, a lámpát Eloltva alszol, szuszogsz mélyen. Ma már rólad csak ennyit mondok, Ennyi volt, és így lett vége, Hogy nem lehet örökké égve Szeretni. Most te tépsz virágot; Mikor már fenékig kiittam, Az üveget hozzá én adtam. 2. Írhattam volna ezt is neked, De bántani már nem élvezet. Megköszönlek, sértésnek elég, De megköszönöm az örömét A napnak, délnek, éjszakának. A szomszédok semmit sem láttak. A szomszédok nem tudták, ki vagy, Pedig sosem szégyellted magad. Meg kell, hogy értsd, szerettél, érted, Hiába minden, tudtad, hitted: Testünk a híd: eleje, vége. Egymás kezét fogtuk, de szegény Lajos király sem tudta, hogy még Átmenni sem lehet, csak félve. Álmodj Vajban forró kés: Súlyzót emelek, Pelyhet és magam. Tányérozzatok! Fejem meghajtom, 22
Mert félhetek már Tıled, elıtted. Tekints rám, és egy Szó éle, szemed Forgácsot hasít. Hulljon halomba! Faragj át, formázz, Állíts szobádba! Paprikajancsi! Álmodj csak! Vitéz László, Emlékeztet. Éjjelente a többiek; Ott leszek ezer történet Falad megett. Kép Vonalakat húzok, árnyékot fátyolos Szemed alá, és meghúzom kemény Vonalát orrodnak is. Kezedhez érve már fogni nem tudsz, Kocsit használsz, ha utad Asztaltól ágyig, ágytól asztalig vezet. Mint gyönge festı, így idézem Képét az aggkornak, hogy felejtsek, Hogy ne számláljam a múlt Buborékcsókjait tovább. Már hosszú idı óta kerget az elmúlás. Telefon cseng, de a magány óráin Képtárba győjtöm azokat, Akik szerettek. Pipacs vagy Pipacs vagy. Éreztem, szirmod rebben. Gyönge vagy, mégis Kés a sebben. Pipacs vagy. Szemed holdfényben kéklı, Csillogó, majd kihunyó Égkı. Pipacs vagy. Arcomon lenge selymed Siklik: Tudom, hogy El kell menned. 23
Pipacs vagy. Letépve selymek árnyán, Óarany, zöld homályban Árván. Tükrözés Kihőltek már mind az ágak, Mikor havazik, és fúj a szél, S a rügyek tavaszra várnak, Bár alszanak: érzed, ez a tél. Pelyhet látsz, szirma hóvirágnak. Az éjben csak az éj fénye, A semmiség a nyárias. Ablakban, tükörben, a léte Lámpám, s a csillagok pária- Sóhajok, nem méze mérge. Megreccsen itt-ott a bútor, Mint álom egy szótól, elsuhan, Mikor képzelt emlék gúnyol. Takaróm, új álom-tutaj, Fordulok, fejemre húzom. Harmadik negyed Elment a Hold Az ablak elıtt ment el Ezer levélárnyék foltozta a falat Majd megint este lett és Elment a Hold az ablak elıtt Máskor tejben fürdetem arcom Hagyom a szél pofozzon Vagy simogat ha jó napom van Kuporgok szemben az alvó várossal Hálót fontam belıled Anyám lettél és párnám Elképzelt menedék és semmi Lépj be az üres szobába Ott találsz Nézz a pohárba Benne látsz Nyiss ki egy könyvet Olvass ki Fehér koponyám bolygótérképét Gurítom lábad elé Lépdelj bordalépcsıimen Terhemet hordd 24
Átkozott teherként a mostat érezd Mindig most és menedék és semmi. Töredék gondolat Mert elhagynak holnapra, Mert szöknek elılünk, Mert fölemelni kezünk Nem tudja már a napra Legkisebb gyermekünk. Mert a bor csak mámort hoz, Mert a Nap csupán meleget, Mert ırült vágyak helyett Nem maradt más, csak mosoly És csend... A belsı szobából A belsı szobába mentél, De az ajtót nyitva hagytad. Féltél a Naptól, Féltél a fénytıl: Megvilágít, rád mutat. Féltél magadat megmutatni. Éveken át kerestelek, És néha szemüveged mögött A derő felcsillant. Hagytad, hogy minden felszakadjon Egy pillanatra; Csak egy pillanatra. Aztán a szokás. A napok mindent késleltetnek, Az ünnepek pedig Percekre szőkültek. Csillogtak persze addig is. Inter arma, Az erı karma; De csúnya tréfa ez, És rossz rím megmutatni A fájdalmat lelkedben. A cellát, a rácsok árnyékát. Csak árnyékok; Higgy most az egyszer! A belsı szobába mentél. A sötétbıl szerény mosolyod 25
Rám világít. Féltél a fénytıl, De az ajtót nyitva hagytad. Nem hagyták Egyik reggel érezted... A csészék megcsörrentek a tálcán. Egyik reggel érezted, Hogy nem bírod tovább, Kiszakad belıled minden. Hogy szíved elhagy, Repülni kezd, és te, szegény, Magadra maradsz. Követni nem tudod, Mert nem hagyták, Hogy tedd, amit kell. A társak lassan elhagytak, Hosszú sorban meneteltek. Mormolták a rend szikár szavait. Tudod, te következel. Várnak is talán! Szóba kerül majd Balassi, A Siralom, erdélyi esték csöndje, És Mallarmé végül. A Nandu bólogat árnyatok fölött. De nem hagyták, Hogy tedd, amit kell. İriznek, védnek ostobák. Félnek, hogy magányuk fölött Csendesen mosolyogsz. Görcsösen fognak, szorítnak, Hogy búcsúd nehéz legyen. Körbefonnak mő-erek, A gondolat kering csak vadul, És nem hagyják, Hogy tedd, amit kell. A hátrahagyottak Magadra hagytak. Eljött az Ige. Eljött a kimondhatatlan Szavak ideje: A tárgytalan fınevek, A jeltelen jelzık. Nem mondanak már semmit 26
Neked a vádak, a becézések, Azt hiszem. A nyelv idegen zörej. Ritmusa tán, ha Tested fölött Rajtunk derülve, Fehér lepke, Könnyen megremegtet. Mert siratom én a sírókat, Mert féltem a várakozókat, Mert ırzöm az életüket, Mert sajnálom a hátrahagyottakat. Ezt gondoltam homályos szemedbe tekintve, Majd magamban számolgattam Egyforma köveit A csendes folyosónak. Hiszen élsz, és hátrahagyott vagy magad is! Nem bánthatlak, Mert felidézted a könnyet?! Pályaudvar este A Nyugati-pályaudvar oly szegényes Ablakait a tél beköpte A várótermekben mint főnyíró Kerepel a padlómosó Egy télikabát a pulthoz megy s csak néz Szemét a vénség belepte Fütyül az ifjúság a gız régi esték Valaki szól a hang mindenütt hallatszik A vonat késik kérünk várjatok. Soha Legrosszabb a várakozás. Az ernyedt nyugalom. Gondolat, emlék, könny Burjánzik, betöltve a csöndet. A meg nem érthetı, A meg nem mérhetı, A meg nem szokható, A meg nem fordítható. Megpróbáltam akkor letörölni Fáradt arcáról a múltat, De késın jöttem. İrizem tovább - Kezembıl szállt föl a lepke. A le nem írható, 27
Az el nem mondható, Az éjjel-nappal gyötrı, A soha nem felejthetı, A visszafogott mosoly, A megmaradt gondolat, Az elszalasztott simogatás, A ki nem mondott nyugtatás, És mindennél fájóbb A kérdés, a kérdés, a kérdés, Amit nem tettem föl soha. Jóslat Bezárt a választott magány. Bezárt, mert ı akarta. Megtörni nincs hatalma. Sorakozzatok csillagért! Nézi istálló barma: Megállt az idı malma. Thébába kéne menni, de Vak már a Sphinx, és maga Sorsát motyogja ajka. Este van - antikvárium a Váci utcában Este van, járnak az utcán. Tudom egy pillantásból, Megértem egy szóból, Mikor megáll, és nem mond többet, Csak áll és néz - És nem tudja, merre menjen. Kinyitja táskáját, Becsukja táskáját. Elindul, körbenéz, keres Egy újabb állóhelyet. Este van, járnak az utcán. Cipık halomban, Csónak és szırmék, Alaszka prémje, Hogy a fagyot ne érezd. Bagoly, könyvek, egy bizonyos könyv. Kinyitja szemét, Becsukja szemét. Fáradt. Látom, elröpült. 28
Este van, járnak az utcán. Sárga, vörös, kék csillagok között, Mellett és lábuk alatt. Fölöttük hunyorgó szemmel Átröpül apám. A rendır megint miért keres? Minden arcban valaki mást látok. Este van, járnak az utcán, És el szeretnék menni innen, Innen már elmennék újra. Szemem becsukom, Szemem kinyitom, És fölöttem hunyorgó szemmel Átröpül apám. Egyik álom 3 Mikor a magányos kutya, Az éjféli, a háromlábú sánta, A Holdat fölfalta, Torkán akadt három hulla És néhány holdszonda. Fejét fölemelte, szemét kínjában - Mert fájt a falat - lehunyta. Rögtön éj borult a falura. Ami történt, csak én láttam, A Holdat néztem, csodáltam, Mikor a magányos kutya A Holdat fölfalta. Torkában a hullák Lassan fölengedtek, Merev tagjaik elernyedtek. A báb-szkafander, mint hártya Levált, fölpattant, és burkából Három pille szállt A gyomor emésztıgödrébe. Mikor a magányos kutya, Az éjféli, csillagpettyes sánta, Szemét újból kinyitotta, Sápadt holdfény a falut borította. Holdszonda-tücskök dala hallik, És ki emlékszik már a Holdra, A három elemésztett holtra! 29
Míg holdszonda-tücskök dala hallik, Elalszom én, elalszik a magányos kutya. Adonisz Rejtve az éjszaka fényeitıl, míg játszol krétai nıkkel, Hegyrıl a hegyre szökik, fut le a völgybe a vad. Kötéltánc Azt hiszem, megtehettem volna, Hogy lelkem testem föláldozza. De tudtam, büntetés lenne csak. Az angyal hozzám nem repülhet. Nem ismer. Csak magamnak vagyok kés és szegény bárány. Pedig jogos, hogy magam föláldozzam. Sírtam sokat, Amíg a fal mögött egymást szidták, siratták. És féltem mindig, hogy a polc rám szakad. Winnetou, Old Shatterhand, De különösen a ravasz Vadölı A polc szélére kúsztak. Úgy néztek le rám. És már abban sem tudtam hinni, Hogy szeretnek. Pedig joguk lett volna föláldozni. Csak a Hold kedves fénye - Ágyam még az ablaknál volt - Csak a fényes ıs-szem, ıs-pupilla, Azt néztem, azt tudtam nézni. Ott szállt - néha láttam is - Keresztapám A Földet borító Agy-Istennek poklába. Nyilván, mert joga volt magát föláldozni. Egyszer azt hittem, megfulladok. Elmondani sem tudtam volna soha, És sírni sem azokkal, akik majd elsiratnak. Megérteni csak akkor tudtam - Évekkel késıbb, vagy elıbb talán? - A tükörlap alatt, Hullámzó freskók, Lángok, Verdesı hínár-remegések Ragyogó fényében úgy sötétlett Ágyék-szırzete arcom elıtt, 30
Hogy majdnem belehaltam. Magam föláldozni még nem volt jogom. Fut a vonat a Dunánál, Oltnál - A vadász néma lesben. Fogaidról a tündér nevetés, És lehulltunk a rıt avarra. Tavasz volt, vagy tél talán - Nyárra már szégyenbe hoztam, És fájt, hogy fáj neki. Mindezt miért kaptuk? Kérdezni sem tudtam soha. Föláldozni ezért nem volt jogom. Mellém feküdt. Inkább rajzolni tanultam volna Csípıvonalát s lábait! Mint a pók, Mint saskarom és csır. Lenolaj, gyanta s némi masztix - Örökké fölidézem, mert Minden az, hogy nem hagyom fehéren a papírt. Ezért föláldozni nem lehet soha. Céltalan kóborlások, Mindig az örök kör. Elektron-táncok a nem-lét, Vagy talán lét helyett a lét-hiány körül. Mindent láttam, tudok már mindent. Tudom, mi tejben a légy, Csak nem tudom, mi a tej, mi a légy. Jogom sincs hát, hogy magam föláldozzam. Mélyfekete volt és barna zsidó, Láng is volt és skandináv szıke. Istenülni mégsem segített, Mikor szemükbe néztem. Az álmokban kel istenülnöm. Ló, fehér mén, Körbe-körbe fut, Meglát, fölugrik, A palánkon fölszúrja magát értem. Átugrik, hogy magát föláldozza. Magam után is becsukom az ajtót. Már csak hallgatni kéne megtanulni. Szegény Kaspar! A Bastille-ban sem tudta meg: Pierrot-t játszik. Kötéltánc, 31