1. A MAGYAROK TERÜLETI ELHELYEZKEDÉSE A VAJDASÁGBAN A vajdasági magyarok 1910-ben az össznépesség 28,1 %-át (424.555 fő) képezték. A legtöbb magyar Bácskában élt, kevesebb Bánságban és Szerémségben. A magyarok a Vajdaság 53 településén (az össztelepülés 15,4 %-a) abszolút többséget képeztek az össznépesség arányában. Ez a helyzet 1991-ben jelentős mértékben megváltozott a magyarok kárára. 1 / 12
Bácska 51 településén a magyarok abszolút többséget képeznek. 19 településen 90 %-os a többségük. Szabadkán azonban már elvesztették abszolút többségüket (43,8 %). Míg 1948-ban Bácska népességének 38,1 %-át alkották a magyarok, 1981-ben már csak 28,8 %-át. Bánságban a magyarok 24 településen voltak abszolút többségben, 11-ben arányuk meghaladta a 90 %-ot. 1948-ban a magyarok a Bánság népességének 18,2 %-át alkották, 1981-ben már csak 13,7 %-át. A Szerémségben már csak 2 kisebb településen van a magyaroknak abszolút többségük. Az 1981-1991 közötti időszakban a magyar abszolút vagy relatív többségű települések 85,7 %-ában a népesség már képtelen volt a reprodukcióra, és itt beállt a depopuláció gyorsuló üteme. A nagyszerb nacionalisták által előidézett (1991-1995) etnikai belháború következményeként Szerbia területén 1996-ban több mint 600 ezer szerb menekült tartózkodott és várt végleges letelepítésre. Ebből 500 ezer szerb menekült a Vajdaság területére került. A magyar nemzetiségű polgárok házát, földjét és munkahelyét ígérték oda nekik. Összeírták a menekülteket, akik a Vajdaságban akartak letelepedni, kijelölték az új települések helyét, összeírták a megüresedett házakat. Állami, községi és más földeket térítésmentesen ajándékoztak a menekülteknek. Munkába álláskor a menekülteknek elsőbbségi jogot biztosítottak a vállalatoknál és a hivatalokban, és számos állami kedvezményben részesültek a társadalombiztosításban, az oktatásügyben, valamint tiltott gazdasági tevékenységben. A magyar nemzeti kisebbségre folyamatos nyomást gyakorolnak, hogy előbb vagy utóbb a magyarok költözzenek ki otthonaikból. Oktatási, művelődési és tájékoztatási intézményeit leépítik vagy egyszerűen megszüntetik. A magyarok számára a vállalkozás és a munkába állás leküzdhetetlen akadályokba ütközik. A magyar nemzeti kisebbség megkülönböztetésének számos megnyilvánulása nem szűnt meg. A magyarok 2 / 12
közösségi életének megszervezését lehetetlenné teszik bizonyos politikai, gazdasági és más intézkedések sokaságával. Nyilvánvaló a cél: a magyar nemzetiség elköltözésre ösztönzése. Az a cél, hogy arányukat az össznépesség 4-5 %-a alá csökkentsék, amikor már nem lehet többé megállítani a bomlás további folyamatát. (Forrás: Mgr. Mirnics Károly tanulmánya, www.hhrf.org.) 2. A KOMMUNISTA RENDSZER KIÉPÍTÉSÉNEK ÁLDOZATAI JUGOSZLÁVIÁBAN Stéphane Courtois: A kommunizmus fekete könyve c. munkájában a XX. század legsötétebb foltjaként említi azt a tényt, hogy Európában és Ázsiában mintegy 100 millió ember életét oltották ki a kommunista rendszerek. A jugoszláv kommunizmussal kapcsolatban a következőket fogalmazza meg: A történelem folyamán ritkán előzte meg egy új hatalom berendezkedését annyi áldozat, mint Jugoszláviában. Ebben a tizenöt és fél milliós országban 1943-1953 között egymillió ember lett áldozata a kommunizmusnak a rendszer kiépítése több halottal járt, mint 1941 és 1945 között a megszállók elleni harc. Az író egy másik fontos megállapítása, hogy Jugoszláviában nemcsak népfelszabadító háború folyt, hanem az egymással szemben álló felek harcának polgárháborús és nemzeti jellege is volt. A nemzetiségek ellentéte mindig is a balkáni kultúra része volt. Tito és munkatársai minden polgári és kommunistaellenes irányzat képviselőjét is pusztulásra ítélték. Főleg ideológiai szempontok miatt, a polgári világnézetet képviselő, csetnik és domombrán nézetű 250.000 férfit és nőt mészároltak le Tito partizánjai Szlovéniában 1945. májusának utolsó napjaiban. A kiépítendő kommunista rendszer likvidálandó ellenségeinek tekintették a papok mellett a nagybirtokosokat, a gyárosokat, a tisztviselőket, a kulturális egyesületek vezetőit, a magyar pártok tagjait. Mindezeket helyben írták össze, egyszerű bejelentés vagy a megtalált párttagsági listák alapján és kíméletlenül kivégezték őket, az egyéni felelősség megállapításának teljes mellőzésével. A magyar-szerb kapcsolatok sohasem voltak felhőtlenek a Délvidéken. Ez az ellentét megmutatkozott már a XVII. századtól, amikor a szerbek a török hadjáratok elől Koszovóból és Szerbiából e területre költöztek. Megfigyelhető a szerb-magyar ellentét a Rákóczi Szabadságharcban, a magyar adminisztrációs rendszer elleni évszázados küzdelemben, az 1948/49-es forradalom és szabadságharc véres leszámolásában, az I. és II. Világháború magyarellenes mozgalmaiban, és abban a törekvésben, hogy a Délvidéket szerb Vajdasággá alakítsák át. 1944 végén elérkezettnek látták az időt arra, hogy a Vajdaság 3 / 12
egyharmadát kitevő németség likvidálása után a másik harmadot kitevő magyarságtól is megszabaduljanak. Nikola Petrovic mérnök, aki Tito legszűkebb pártvezetőségéhez tartozott, 1944.okt.28-án így fogalmaz a Vajdasági Népfelszabadító Egységfront lapjában: A német és a magyar hordákat ugyan szétvertük, de az általuk okozott mérges gyomot nem irtottuk ki gyökeresen... A nép érzi, hogy szükség volt erre a lépésre, hogy ezáltal is biztosítsuk a Bánát, Bácska és Baranya jugoszláv jellegét. A Délvidék elszerbesítése a II. Világháború után következett be a részben elmenekült vagy likvidált 300.000 német, valamint 40.000 elmenekült és 40.000 kivégzett magyar lakosság helyére a szerbek és montenegróiak letelepítésével. 3. A DÉLVIDÉKI VÉRENGZÉSEK ELŐZMÉNYEI Németország 1941.április 6-án megtámadta Jugoszláviát, majd április 10-én Horvátország proklamálta önállóságát. Történészek szerint Magyarország nem szegte meg az 1940. december 12-én kötött örökbarátsági egyezményt, mivel a támadás azután történt, hogy az a Jugoszlávia, amellyel Magyarország az egyezményt kötötte, már megszűnt létezni. A jugoszláv légierő még jóval a magyar csapatok előtt, 1941. április 6-án és 7-én több támadást intézett Pécs, Szeged és más magyar városok ellen. Magyarország 1941. április 11-én kezdte meg a Délvidék visszacsatolását, Bácskát, Baranyai háromszöget, Muravidéket és Muraközt, valamint német ellenőrzés alá került Ny-Bánát. Horthy Miklós kormányzó Weith Henrik honvéd vezérkari főnököt nevezte ki a délvidéki területek közigazgatási fejének. 1942 elején Bácskában felerősödött a jugoszláv szerb partizánok tevékenysége. Sajkásvi déken a magyar csendőrség katonai alakulatokkal együttműködve felszámolt egy partizáncsoportot. Az elszenvedett néhány fős veszteség megtorlásaként 1942. január 12. és 15. között a Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy, Grassy József vezérkari ezredes és Zöldy Márton csendőrszázados vezette katonai és csendőri alakulatok razziát tartottak a rejtőzködő partizánok felkutatására. A razziát ezután az altábornagy és társai önhatalmú akciójaként kiterjesztették a környező községek szerb és zsidó lakosságára. Az újvidéki vérengzés során január 20. és 23. között a hivatalos magyar adatok szerint 3.309, szerb történészek szerint 3.808 bűnözőt, partizánt, ill. ártatlan polgári személyt lőttek agyon. Az áldozatok 2.578 szerb, 1.068 zsidó, 64 roma, 31 ruszin, 21 magyar és 15 orosz nemzetiségű személy volt. 4 / 12
Az újvidéki események már a II. Világháború idején botrányt kavartak. A tetteseket még 1943-ban a Horthy-rendszer alatti Magyarországon felelősségre vonták és 15 felelősnek tartott honvéd- és csendőrtiszt ellen bírósági eljárás indult. A felelősöket a tárgyalások során halálra ítélték! Néhányuk megszökött, de többségüket, a fő felelősöket a háború után kiadták a Tito-féle Jugoszláviának, ahol népbírósági ítélettel, egyes tudósítások szerint igen kegyetlen módon háborús bűnösökként kivégezték őket. Ezek az ítéletek, főképp Szombathelyi Ferenc volt honvéd vezérkari főnök jugoszláviai kivégzése ma már vitatott. 4. A DÉLVIDÉKI NÉPIRTÁS 40.000 MAGYAR ÁLDOZATOT KÖVETELT 1944-ben a jugoszláv partizánalakulatok és a szovjet Vörös Hadsereg délvidéki bevonulása során számos erőszakos esemény történt a német, magyar és horvát civil lakosság ellen, a települések sorozatos kifosztása, kivégzések, kínzások, nemi erőszak, nők és gyermekek bántalmazása. A munkaképes férfilakosságot a szovjetek több településről Szibériába deportálták. 1944. októberétől elkezdődött a véres megtorlás, melynek során a kutatások szerint 40.000 ártatlan magyart gyilkoltak meg. A délvidéki magyarság ellen 1944-45-ben elkövetett vérengzésnek két oka volt: 1. Ne álljanak a kommunizmus délvidéki kiépítésének útjába, 2. Likviditásuk is előmozdítsa a Délvidék elszerbesítésének programját. A bevonuló jugoszláv partizánalakulatokból létesült új katonai hatóság, a Bánáti, Bácskai és Baranyai Katonai Igazgatás és az OZNA (Népvédelmi Osztály) állambiztonsági szerve ellenőrzése alatt katonai közigazgatást vezetett be a Vajdaságban. Ezt követően a kommunista pártvezetés (Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács) utasítására etnikai alapú, per nélküli kollektív büntető eljárásokat kezdtek. 1944-45 telén lakóhelyükön vagy gyűjtőtáborokban korra és nemre való tekintet nélkül tömegesen kínozták meg és végezték ki a magyar és német nemzetiségű polgári 5 / 12
lakosságot, a II. Világháborúban való kollektív bűnösséggel vádolva őket. A kivégzések több helyiségben tömeges lincseléssé fajultak, a helyi szerb lakosság egy részének aktív részvételével. Óbecsén ezek mellett az egész magyar lakosságot megkülönböztető jelzés - fehér karszalag viselésére kötelezték és kényszermunkára hajtották. A vérengzések során 35 katolikus papot, majdnem valamennyi helység plébánosát is megkínozták és megölték. A polgári lakosságon kívül tömegesen végeztek ki hadifogoly magyar honvédeket is. A kutatások szerint az 1944-45 telén, és 1945 tavaszán meggyilkolt magyarok száma 40-45.000 között van. Dr. Mészáros Sándor történész kutatásai szerint 123 helyiségben folytak a kínzások és kivégzések és az áldozatok neveit folyamatosan állítják össze. Az írónő, Teleki Júlia kutatásai szerint ez a szám az 50.000-et is elérheti. Ennek oka, hogy a kivégzettekről soha nem készült nyilvántartás, halotti anyakönyvi kivonatot nem állítottak ki senkiről, valamint az a tény, hogy sok ezer ember tűnt el és vesztette életét a fogolytáborokban. Teleki Júlia, aki túlélte a borzalmakat, Hol vannak a sírok c. könyvében így emlékezik: Voltak, akiket kettéfűrészeltek vagy karóba húztak, másokat elevenen elégettek vagy eltemettek. Egyeseknek leszaggatták a körmüket, felhasogatták a bőrüket, majd besózták. Láttam egy csecsemőfejet a falhoz vágva, az agyveleje szét volt loccsantva. Az egyik asszony terhes volt, mikor kitaposták belőle a gyermekét. Sok esetben meggyfabotra kötött tízkilós ólommal verték agyon az áldozatokat, volt, akinek az orra leszakadt az ütéstől. Legtöbbjüknek azonban egyszerűen csak fejszével levágták a fejét. Az asszonyok sírva keresték fiaikat, férjüket a holttestek között. Mindenütt vértócsában feküdtek az emberek. Szőrnyű látvány volt. A holttesteket tömegsírba dobálták. Nem egy esetben el sem temették, csak csatornákba, dögkútba dobálták, sintértelepen gyűjtötték őket. Előfordult, hogy egy tömegsírt exhumáltak, és a holttesteket enyvgyárban iparilag feldolgozták. A megmaradt sírokat néhány kivételével- nyomtalanul beépítették, tetejükre épületeket, sportpályákat emeltek. A kivégzettek nevét, a kivégzés körülményeit, nyughelyüket sosem hozták nyilvánosságra. Utólag háborús bűnössé kiállították ki őket, vagyonukat elkobozták, hozzátartozóikat megbélyegezték. Csurog, Zsablya és Mozsor teljes maradék lakosságát mindenüktől megfosztva örökre kitiltották lakóhelyükről, házaikat a szerb betelepítettek kapták meg. A szerb népharag nagyon erős volt 6 / 12
Újvidéken, Becsén, Zsablyán, Csurogon és Mozsoron. Ezeken a helyeken a puszta feljelentés alapján fejét vették a megvádolt magyaroknak. Újvidéken 1944. október 23-án 40.000 feljelentő űrlapot nyomtattak ki, melyen bárki megnevezhette azt, akit háborús bűnösként büntetésre méltónak tartott. Így október 26-án már ezrével hurcolták el a magyar lakosságot. ( Dokumentumfilmek a délvidéki vérengzésekről: "Magyar történelem" - "Délvidéki vérengzés" szekció ) Dr. Mészáros Sándor történész alapos és részletes kutatásokat végzett a délvidéki népirtás témájában, Holttá nyilvánítva c. könyvéből néhány részlet: Kanizsa. Itt minden nőt megerőszakoltak. A letartóztatottak egyik részét a városháza pincéjébe vitték, ahol kínozták és verték őket, legtöbbjüket agyonverték. A tetemeket éjjelente szekéren vitték a Szigetre, ahol napokig temetetlenül hevertek mésszel leöntve. Később néhány helybeli lakost kényszerítettek a tömegsírok megásására, akik közül sokan szintén áldozattá váltak, nehogy a részletek napvilágra kerüljenek. Az áldozatok másik részét a Tiszához hajtották, akiknek egyik részét a vízbe lőttek, míg másik részét a Tisza és a töltés közötti szakaszon lőtték le és földelték el. Itt két tömegsír található. Adorján. Egy fegyveres partizán szakasz, akinek vezetője az a Nikola Radovic volt, kinek apját 1941-ben a magyar katonák megölték, a falu férfi lakosságát a templom előtti térre terelte, ahol minden névsor nélkül kiválasztották azokat, akiket még aznap délután vagy estefelé a Tiszába öltek. Zenta. 1944. október 31-én a zentai városi parancsnokság betiltotta hivatalosan a magyar nyelv használatát, majd ezt követően különböző korlátozások láttak napvilágot. A kivégzésekre 1944. nov. 9-én került sor. Az áldozatokat kettesével összedrótozva fegyveres kísérettel a Tisza partra terelték, a vasúti töltés közelébe. Kivégzőhelynek az árvízvédelmi árkokat használták. Az áldozatoknak kivégzés előtt az árok szélére kellett feküdniük. Egyenként végeztek velük. A kivégzés után vékony földréteget borítottak rájuk. Az elkövetkezendő napokban a hozzátartozók néhányat kiástak közülük és a temetőben jeltelen sírokban helyezték el őket örök nyugalomra....1944. november 21-én a jugoszláviai németeket megfosztották állampolgárságuktól. 7 / 12
Moholon elszabadult a pokol. Több száz embert hurcoltak az iskola és a zárda épületébe, ahol kegyetlenül kínozták őket. Nem alakítottak semmilyen bíróságot vagy különbizottságot...ez lehetett az oka a vérengzések teljes elfajulásának. Martonos. A Vörös Hadsereg 1944. október 8-án foglalta el Martonost. A fosztogatások nyomban megkezdődtek, feldúlták a katolikus plébánia épületét és megsemmisítették az iratokat, a könyvtárat. Letartóztatták a katolikus plébánost...voltak foglyok, akiket kegyetlenül megkínoztak. Tanúvallomások vannak arról is, hogy a lemészároltak között voltak olyanok, akiket nem ölt meg a golyó és sírva könyörögtek hóhéraiknak, hogy lőjék őket agyon, ne temessék el őket élve. Becse városa 1944. október 8-án szabadult fel, a megtorlás azonnal megkezdődött, s hosszabb ideig tartott, mint más városokban. Elsők között tartóztatták le és kínozták meg a 65 éves Petrányi Ferenc plébánost. Őt és a többi foglyot a Centrál Szálló épületébe hurcolták, akiket az őrök állandóan vertek. A plébánost szerb partizán lányok és egy zombori Zorka nevű partizán nő brutális módon úgy ölt meg, hogy ráugrottak mellkasára, hasára és nemi szervére. Voltaképpen kifordultak belső szervei, majd az ablakból kidobták a plébános testét a kövezetre, hogy öngyilkosságnak tűnjön. Az áldozatok holttestét a szálló emésztőgödrébe dobták, míg másokat az udvaron ástak el. Becsén nyilvános kivégzések is voltak. Péterréve. 1944. október 17-én bevezették a katonai közigazgatást, így megkezdődhetett a megtorlás. Két tömeges nyilvános kivégzés volt, ezt követte 1945-ben a magyarok többségének vagyon elkobzása. 1954-ben sok ember holtteste került elő, akiket tarkón lőttek. A hozzátartozók többeket felismertek, de a rendőrség szétzavarta a népet, majd az éjszaka folyamán a cigányokkal elásatták a holttesteket. Zombor 1944. október 20-án szabadult fel. A férfiak összefogdosása már a bevonulást 8 / 12
követő napokban megindult. A foglyokat a Kronich-palotába zárták. November elején rengeteg embert gyűjtöttek be. Zombor október végétől december elejéig egy hatalmas gyűjtőtábor lett. Ide hurcolták a környék községeinek teljes férfilakosságát. A bezdániak, akik túlélték a vérengzést, itt voltak, de ide hurcolták az apatiniakat, a kupuszinaiakat és más helyekről is tömegesen hajtották ide a munkaképes férfiakat. Itt tartott a terror a legtovább. Ebben a városban még 1945. februárjában és márciusában is sok embernek egyszerűen nyoma veszett. A foglyok nagy részét a Dunába és a Ferenc-csatornába lövöldözték, valamint a lóversenytéren előre megásott sírokba. Az áldozatok száma 3.000 fő volt. Csurogon és Zsablyán voltak az események a legtragikusabbak. A kegyetlenkedéseket és tömeges kivégzéseket végül 1945. január 25-én az egész magyar lakosság kitelepítése követte. Az oroszok bevonulása után 1944. október 23-tól kezdve tömegesen tartóztatták le a magyar lakosokat. Megalakult a Helyi Népfelszabadító Bizottság és a sajkási partizánosztag bírósága. Sokakat elfogatásukkor rö gtön kivégeztek, másokat az iskolában és egy gabonaraktárban tartottak fogva. A kivégzések éjjelente voltak. A holttesteket a Tiszába lökték vagy tömegsírba kerültek a dögkert környékén. A tömegsírok kb. 8 méter hosszú és 4 méter széles, valamint 2 méternél mélyebbek voltak, amibe egyenként 14 szekér holttestet temettek el. A tömegsírokat a mai napig nem lehetett feltárni. Az áldozatok tetemes részét internáló táborba hurcolták. A tetvek miatt nagyon sok idős ember és gyermek vesztette életét. A férfiakat kényszermunkára vitték, akiket még akkor is fogva tartottak, mikor már a táborokat később felszámolták. Az áldozatok száma itt 1.300 volt. Bácsföldvár. Az 1944-es gyilkosságok rögtön megkezdődtek a település október 23-i felszabadításakor. A foglyok legtöbbjét a községi zárkába vitték, ahol verések és kínzások közepette egy hétig tartották őket fogva. A kivégzések éjjel a Csonthalom nevű hely közelében történtek. 600 ártatlant végeztek ki. Adában már az oroszok megérkezése előtt 200 embert ejtettek foglyul, akik közül 30-at rögtön kivégeztek, a megmaradtakat éheztették és megkínozták. 9 / 12
Bezdán. November 3-án kezdődött a férfi lakosság összegyűjtése. A kisbíró kidobolta, hogy az egész falu lakosságának a futballpályára kell összegyűlnie. A kb. 500 férfit Zombor felé terelték más községek foglyaival együtt a kényszermunkatáborba. A megmaradt lakosságnak el kellett hagynia otthonát, akik ezt nem tették, lelőtték. A foglyok másik részét Isterbácra, egy tanyacsoportra vezényelték és az ott lévő ház pincéjébe zárták. A pincéből tízesével hozták fel a rabokat és géppisztollyal agyonlőtték valamennyit. 118 férfit gyilkoltak meg itt az 51. Vajdasági Partizán Hadosztályhoz tartozó 12. Vajdasági Rohambrigád katonái. Szivác. 1944 őszén a hatalomátvételt követően összefogdosták a magyar férfi lakosságot. Egy magtárba zárták őket és megtiltották a hozzátartozóknak a látogatást. A rabokat kegyetlenül megkínozták, majd november 2-án a temetőben egy M alakú sírt ásattak velük, ahová végül belelövöldözték őket. Az áldozatok családját teljes vagyonelkobzással sújtották. Apatin. 1944-ben a partizánok több száz magyar lakost végeztek ki. Többségüket Zomborra hurcolták, megkínozták, majd kivégezték őket. Sokukat kényszermunkatáborba vitték, ahol a kínzások és az éhezés miatt sokan életüket vesztették. Szabadkán a kutatások szerint 1.500-2.000 embert gyilkoltak meg. Szenttamáson a meggyilkoltak száma elérhette az 1.000 főt. Újvidéken 1944. október 23-ától kezdődően 1 hét alatt 1.500 embert lőttek a Dunába. Közöttük sokan 14-15 éves fiúk voltak. A bácskai és drávaszögi magyarok közül nagyon sokan eltűntek a keleti fronton vagy a háború után a fogolytáborokban. Ezek közé rejtették el a kivégzetteket. Az eltűnteket csak utólag, a 10 / 12
hozzátartozók kezdeményezésére, bírósági eljárás útján nyilvánították holttá. 1945-1948 között a következő helységekben működtek internáló táborok: Gádor, Tiszaistvánfalva, Körtés, Molidorf, Rezsőháza, Szávaszentdemeter. A táborokban a kutatások szerint több, mint 70.000 német és magyar nemzetiségű polgári személy (öregek, asszonyok és gyermekek is) vesztette életét éhség, fagyhalál, járványok, kínzás vagy kivégzés következtében. Tehát 1944 őszétől összesen 110.000-120.000 magyar és német nemzetiségű ártatlan áldozat vesztette életét Délvidéken. Az alaptalan vádak alól sem az áldozatokat, sem hozzátartozóikat azóta sem mentesítették, anyagilag nem kártalanították és nem is rehabilitálták. A Tito által vezetett jugoszláviai rezsim a népirtást elhallgatta. 5. EMLÉKEZÉS A délvidéki magyarság fő politikai szervezete a Vajdasági Magyarok Szövetsége (VMSZ), megalakulásától kezdve (1994) céljának tekintette a kutatások megindítását és a kollektív bűnösség elve alapján kimondott vétkesség hatálytalanítását. Megkezdték egy központi adattár létrehozását, melynek feladatai közé tartozik az emlékhelyek nyilvántartása és a kutatási eredmények közzététele. Azonban a híradások újra és újra arról szólnak, hogy az emlékhelyeket meggyalázzák. 2001. novemberében is arról olvashattunk, hogy Újvidéken a nyolc kereszt közül négyet kidöntöttek, egyet pedig összetörtek. A vajdasági Csurogon, ahol több ezer magyart mészároltak le a szeméttelepen, a felállított fakeresztek, koszorúk és virágok már a megemlékezést követő napon eltűntek. Köszönet illeti mindazokat, akik állhatatosan folytatják kutatásaikat és igyekeznek az áldozatok emlékét örökre megőrizni és a jövő nemzedékének ismereteiket átadni. Források: 11 / 12
Dr. Mészáros Sándor: Holttá nyilvánítva c. könyve (Budapest, 1995.) Teleki Júlia: Hol vannak a sírok? c. könyve (2007.) Teleki Júlia: Keresem az apám sírját c. könyve (1999.) Teleki Júlia: Visszatekintés a múltba (Napló kiadása, Újvidék, 1996.) Matuska Márton: A megtorlás napjai c. könyve (Forum Kiadó, 1991.) Szloboda János: Zentán történt 44-ben c. könyve (Újvidék, 1997.) www.hhrf.org/xantusz/mv_vajdasag.html Cseres Tibor: Vérbosszú c. könyve (1991.) www.valtozast.hu wikipedia: Újvidéki és délvidéki vérengzés 12 / 12