SZENT ISTVÁN EGYETEM, ÁLLATORVOS-TUDOMÁNYI KAR ÁLLAT-EGÉSZSÉGÜGYI, IGAZGATÁSTANI ÉS AGRÁR-GAZDASÁGTANI TANSZÉK A FARKASOK TERMÉSZETSZERŰ TARTÁSA ÉS ELLÁTÁSA A VERESEGYHÁZI MEDVEOTTHONBAN Készítette: Szalai Kata Viktória Témavezető: dr. Fodor Kinga Ph. D. egyetemi adjunktus Budapest 2014.
TARTALOMJEGYZÉK 1. Bevezetés... 3 2. Szakirodalmi áttekintés... 4 2.1. A farkas... 4 2.1.1. Rendszertan... 4 2.1.2. Morfológiája, anatómiai jellegzetességei és fontosabb élettani adatai... 6 2.2. A farkasok természetes élőhelye és előfordulása... 8 2.2.1. A farkasok élőhelye... 8 2.2.2. A farkas európai elterjedése... 8 2.2.3. Magyarországi elterjedés... 9 2.3. A farkas táplálkozása... 10 2.4. A farkasok életmódja... 12 2.5. A farkasok egymás közötti kommunikációja... 13 2.5.1. Szagjelzések... 13 2.5.2. Vokalizáció... 14 2.5.3. Vizuális jelek... 14 2.6. Szaporodás és utódnevelés... 15 2.6.1. Párzás... 15 2.6.2. Utódnevelés... 15 2.7. Kapcsolat az emberrel... 16 2.7.1. Farkas a kultúrában... 16 2.7.2. A farkas, mint vetélytárs... 17 2.7.3. A farkas, mint vektor... 18 2.7.4. A farkas, mint az etológiai kutatások tárgya... 18 2.8. Fajmegőrzés... 19 2.9. Állatkertben, állatparkokban, menhelyeken tartott farkasok betegségei, tartási hibák... 20 2.9.1. Fertőző betegségek... 20 2.9.2. Nem fertőző eredetű betegségek... 23 2. 10. A farkas védelmének és tartásának jogszabályi háttere... 23 1996. évi LIII. törvény a természet védelméről... 23 1998. évi XXVIII. törvény az állatok védelméről és kíméletéről... 24 13/2001. (V. 9.) KöM rendelet a védett és a fokozottan védett növény- és állatfajokról, a fokozottan védett barlangok köréről, valamint az Európai Közösségben természetvédelmi szempontból jelentős növény- és állatfajok közzétételéről... 25 1
8/1999. (VIII. 13.) KöM FVM NKÖM BM együttes rendelet a veszélyes állatokról és tartásuk engedélyezésének részletes szabályairól... 25 3/2001. (II. 23.) KöM FVM NKÖM BM együttes rendelet az állatkert és az állatotthon létesítésének, működésének és fenntartásának részletes szabályairól... 25 348/2006. (XII. 23.) Kormányrendelet a védett állatfajok védelmére, tartására, hasznosítására és bemutatására vonatkozó részletes szabályokról... 27 Washingtoni egyezmény (CITES)... 28 3. Saját vizsgálat... 29 3.1. A Veresegyházi Medveotthon története... 29 3.2. A Veresegyházi Medveotthon gazdálkodása... 30 3.3. Farkastartás a Veresegyházi Medveotthonban... 32 3.3.1 Tartáskörülmények... 32 3.3.2. Táplálékellátás... 33 3.3.3. Állategészségügy... 33 4. Következtetések és javaslatok... 42 5. Összefoglalás... 43 6. Summary... 44 7. Irodalomjegyzék... 45 8. Képek jegyzéke... 48 9. Köszönetnyilvánítás... 49 2
1. Bevezetés Az állatmenhelyeken illetve állatkertekben elhelyezett mentett vagy kobzott, vadon élő állatfajok környezetét ma már úgy alakítják ki, hogy amellett, hogy az megfelel az adott faj alapvető igényeinek és a törvényben előírt feltételeknek, kialakításában lehetőség szerint minél inkább közelítsen az állat természetes élőhelyéhez. A megfelelő szabályozás megszületése előtt hazánkban nem, vagy csak kismértékben lehetett befolyásolni az állatok tartási, takarmányozási körülményeit, így azok néhány esetben méltatlan körülmények között éltek, ami hosszú távon az egyedek egészségkárosodásához, elhullásához vezethetett. A hazai és nemzetközi védelem alatt álló farkasok esetében ennek abban áll a jelentősége, hogy olyan egyedekről van szó, amelyek valamilyen okból kifolyólag nem repatriálhatók. Egy kézzel nevelt, vagy fogságban született állat szabadon engedése több szempontból is aggályos lenne. A farkasok alapvetően falkában élő állatok: az egyedül kóborló egyedek túlélési esélyei nem túl jók, ráadásul könnyen puskavégre kerülhetnek, amennyiben kóbor kutyának nézik őket. Másrészt az ilyen, emberhez szokott egyedek inkább keresnék az emberek társaságát, és a lakott területeket, ami a lakosság körében félelmet keltene. Így tehát ha már életüket zárt körülmények között kell leélniük, akkor erre a célra olyan területet kell kialakítani, ahol a természetszerű tartási körülményeket tudjuk számukra biztosítani. Szakdolgozatomban feldolgozásra került minden, a farkasokkal kapcsolatos információ a rendszertantól kezdve a vadon élő állatok életmódján és viselkedésén át a fajmegőrzésig és állategészségügyi problémákig. Kitértem a továbbiakban a farkasok tartásának hazai és nemzetközi jogszabályi hátterére is. Mindezeket a Veresegyházi Medveotthon működésének bemutatásán keresztül is megteszem, amellyel arra kívántam rávilágítani, hogy hogyan valósíthatók meg a gyakorlatban a farkas, mint védett, veszélyes állat számára a természetszerű tartási körülmények, valamint hogy állatorvosként ebből eredően milyen nehézségekkel és állategészségügyi problémákkal szembesülhetünk. 3
2. Szakirodalmi áttekintés 2.1. A farkas 2.1.1. Rendszertan A farkas, vagy szürke farkas (Canis lupus) a húsevők rendjébe, a kutyaalkatúak alrendjébe, ezen belül pedig a kutyafélék családjába tartozó ragadozó faj. Tágabb értelemben véve a farkasok közé sorolhatunk egyéb, a kutyafélék (Canidae) családjába tartozó fajokat is, így a sörényes farkast (Chrysocyon brachyurus), a prérifarkast (Canis latrans) és az etióp farkast (Canis simensis) is, szűkebb értelemben azonban csak a szürke farkast (Canis lupus) értjük e megnevezés alatt (31). Húsevők (Carnivora) rendje Kutyaalkatúak (Caniformia) alrendje Kutyafélék (Canidae) családja Atelocynus nemzetség Canis nemzetség - Canis adustus (6 alfaj) sujtásos sakál - Canis aureus (13 alfaj) aranysakál - Canis latrans - prérifarkas (19 alfaj) - Canis lupus szürke farkas (37 alfaj) - Canis mesomelas - panyókás sakál (2 alfaj) - Canis simensis - etióp farkas Cerdocyon nemzetség Chrysocyon nemzetség Chrysocyon brachyurus - sörényes farkas Cuon nemzetség Dusicyon nemzetség Lycalopex nemzetség Lycaon nemzetség Nyctereutes nemzetség Otocyon nemzetség Speothos nemzetség Urocyon nemzetség Vulpes nemzetség (14) 4
Az egyes alfajok tényleges száma változó, bizonyos források szerint 37 (14; 31), míg mások szerint csak 11 (32) alfajt különböztethetünk meg. Előbbi esetben a farkasok közé sorolnak egyes kihalt alfajokat is, míg az utóbbi forrás csak a jelenleg még nem kihalt alfajokat ismeri el, illetve számos alfajt nem különít el (az Észak-Amerikában elforduló 24 alfaj számát így 5- re csökkentette). Canis lupus - szürke farkas ssp. albus tundrafarkas ssp. alces kenai-félszigeti farkas ssp. arabs arab farkas ssp. arctos sarki farkas ssp. baileyi - mexikói farkas ssp. beothucus - új-foundlandi farkas ssp. bernardi - banks-szigeti farkas ssp. campestris - sztyeppei farkas ssp. chanco - tibeti farkas ssp. columbianus brit-kolumbiai farkas ssp. crassodon - Vancouver-szigeti farkas ssp. dingo dingó ssp. familiaris kutya ssp. floridanus - floridai farkas ssp. fuscus - cascade-hegységi farkas ssp. gregoryi nincs pontos magyar megnevezés, kihalt ssp. griseoalbus - manitoba farkas ssp. hattai - japán farkas - kihalt ssp. hodophilax - hondo japán farkas - kihalt ssp. hudsonicus - Hudson-öböli farkas ssp. irremotus észak- sziklás-hegységi farkas ssp. labradorius - labrador farkas ssp. ligoni Alexander-szigeti farkas ssp. lupus közönséges farkas vagy európai szürke farkas ssp. lycaon - keleti erdei farkas (timber farkas) ssp. mackenzii - Mackenzie tundrafarkas ssp. manningi - Baffin-szigeti tundrafarkas 5
ssp. mogollonensis - Mogollon-hegyi farkas - kihalt ssp. monstrabilis - texasi szürke farkas - kihalt ssp. nubilus - buffalo farkas ssp. occidentalis - mackenzie-völgyi farkas ssp. orion - grönlandi farkas ssp. pallipes - indiai farkas ssp. pambasileus belső-alaszkai farkas ssp. rufus vörös farkas vagy rőt farkas ssp. tundrarum alaszkai fehér farkas ssp. youngi - dél- sziklás-hegységi farkas (14) 2.1.2. Morfológiája, anatómiai jellegzetességei és fontosabb élettani adatai A szürke farkas (továbbiakban farkas) alfajainak közös morfológiai jellemzői: háromszögletű fej, hegyes pofák, jól fejlett állkapocs, nagyjából háromszögletű, csúcsos fülek (1. kép) bozontos farok, izmos test, mély mellkas, illetve hosszú, karcsú végtagok. Megjelenésükben tehát ahhoz alkalmazkodtak, hogy képesek legyenek a hatékony vadászatra a nyílt terepen (32). 1. kép: Szürke farkas (Canis lupus) A kutyafélék családjába tartozó fajok közül a farkas a legnagyobb termetű, egy kifejlett hím példány akár a 2 méteres testhosszúságot, illetve az 1 méteres marmagasságot is elérheti (32). A hazánkban elforduló egyedek testtömege 30-60 kg, testhosszuk 100-170 cm (12). 6
Átlagéletkoruk 12 év, de fogságban akár 15 évig is elélhetnek (32). Ugyanakkor ki kell emelni, hogy az egyes alfajok testmérete igen széles határok között változhat, attól függően, hogy milyen klimatikus viszonyok között fordulnak elő. A legkisebb méretűek a sivatagokban, félsivatagokban élő farkasok, közepes méretűek az erdőkben élők, a legnagyobbak pedig a sarkköri régiókban előforduló alfajok (32). Mindez jól példázza az ún. Bergmann-szabályt, amely kimondja, hogy az Egyenlítőtől az Északi Sark felé távolodva az egyes rokon fajok (itt alfajok) testmérete növekszik, így alkalmazkodva az eltérő éghajlati viszonyokhoz (2). A szürke farkas szőrzetének színe nevével ellentétben alfajonként illetve élőhely szerint változhat. A legvilágosabb, fehér szőrzettel rendelkező alfajok a sivatagokban illetve a sarkvidéki régiókban fordulnak elő, míg a legsötétebb színű alfajokat Oroszországban illetve Észak-Amerikában figyelhetjük meg. Ezek bundája egészen sötét barna, vagy akár fekete is lehet. Általánosságban a szürke alapon feketén pettyezett szőrzet a jellemző (32). A hazai egyedek szürkés színűek, rövid (30-75 cm) farkuk vége és fülkagylójuk széle fekete (12). A farkasok fogképlete hasonló az egyéb, a kutyafélék családjába tartozó fajéhoz, így az alábbiak szerint alakul: M P C I I C P M 2 4 1 3 3 1 4 2 = 42 3 4 1 3 3 1 4 3 (24) Fogazatuk legfőbb jellegzetessége az ún. nyíró-fog, amelyet a felső P4-es és az alsó M1-es fogak alkotnak. Ezek segítségével képes az állat a hús tépésére, feldarabolására. Ezen felül természetesen a ragadozókra jellemző jól fejlett, hosszú hegyes szemfogakkal is rendelkeznek (32). A macskafélékkel ellentétben koponyájuk elnyújtott. Ez a tény illetve agyuk jól fejlett kéregállománya arra mutat, hogy feltehetően rendkívül intelligensek (32). A húsevők további jellegzetessége, hogy a hímek rendelkeznek peniscsonttal (baculum) (9). Érdekes összefüggés figyelhető meg a mindenevő illetve a húsevő táplálkozás és a bélcsatorna testhosszhoz viszonyított aránya között. Míg a mindenevő, vegyes táplálékon élő fajokban, így a rókák esetében is, ez az arány 7:1, addig ugyanez az alapvetően húsevő farkasoknál 2:1 (24). A farkasok fontosabb élettani alapadatai megegyeznek a hasonló testméretű kutyákéval: testhőmérsékletük 38,5 o C (38,2-39,0 o C); légzésszámuk: 15-30 /perc; szívverésük száma pedig 70-100 /perc (9; 18). 7
2.2. A farkasok természetes élőhelye és előfordulása 2.2.1. A farkasok élőhelye A farkas holarktikus elterjedésű faj, számos, egymástól nagymértékben különböző élőhely típusban fellelhető (1). Így megtalálható a tajgán, tundrán, sztyeppvidéken, közép-ázsia sivatagaiban és Európa erdőségeiben egyaránt (12). A jelenleg is élő és elismert 11 alfaj előfordulása: tundrafarkas (Canis lupus ssp. albus Kerr, 1792) -Észak-Oroszország sarki farkas (Canis lupus ssp. arctos Pocock, 1935) Kanada sarkvidéki területei mexikói farkas (Canis lupus ssp. baileyi Nelson & Goldman, 1929) Mexikó, ÉNy- USA Kaszpi-tengeri farkas (Canis lupus ssp. cubanensis Ogev, 1923) - Kelet- Közép- Ázsia európai szürke farkas (Canis lupus ssp. communis Dwigubski, 1804) - Közép- Oroszország dingó (Canis lupus ssp. dingo Meyer,1793) DK-Ázsia és Ausztrália eurázsiai farkas (Canis lupus ssp. lupus Linneus, 1758) Ázsia, Európa keleti erdei farkas (Canis lupus ssp. lycaon Schreber, 1775) DK-Kanada, Közép- USA bivaly farkas (Canis lupus ssp. nubilus Say,1823) Kelet- Közép-Kanada, Közép- USA mackenzie-völgyi farkas (Canis lupus ssp. occidentalis Richardson, 1829) - Alaszka, ÉK-Kanada indiai farkas (Canis lupus ssp. pallipes Sykes,1831) Közel-Kelet, DK-Ázsiától Indiáig 2.2.2. A farkas európai elterjedése A farkas leginkább a hegyvidékeket, nagy kiterjedésű erdőségeket kedveli, ezen kívül megtalálható a tűlevelű erdők mocsaras-lápos területein is. Mivel az ilyen nagy, háborítatlan területek száma Európában nem túl sok, ez jelentősen befolyásolja a farkasok megjelenését is (2. kép)(1). A kutyafélék és így a farkas is a 19. század végén kerültek az IUCN látókörébe. Az 1970-es évek végére a szürke farkast a kihalás fenyegette, így 35 fajjal együtt felkerült az IUCN Vörös Listájára, ahol a veszélyeztetett faj kategóriába sorolták (32). 8
2. kép: A szürke farkas elterjedése Európában A nemzetközi védelemnek köszönhetően a farkas újra elterjedőben van. Szigetszerű populációival találkozhatunk az Appennin-félszigeten, a Francia-Alpokban, az Ibériai félszigeten és Skandináviában. Mindezeken felül széles körben elterjedt Közép- és Kelet- Európában (Lengyelország, Szlovákia, Románia, Balkán-félsziget, Fehéroroszország), a Baltiállamokban és Oroszország területén is (12). Egyes országokban egyre növekvő számban vannak jelen (Lengyelország, Skandináv- félsziget, Szlovénia), másokban (Horvátország, Bosznia-Hercegovina) az állomány csökkenéséről számoltak be. A legnagyobb állományok Románia (2500 pld.), Spanyolország (2000 pld.) és a volt Jugoszlávia (1000 pld.) területén élnek. Az olaszországi farkas állomány visszatelepítésével hozzák kapcsolatba a farkasok spontán megtelepedését és az állomány növekedését Svájc területén (12). 2.2.3. Magyarországi elterjedés Az 1989-ben megjelent Vörös Könyv Magyarországon kipusztult és veszélyeztetett növény- és állatfajok alcímet viselő kötetében a farkast a kipusztult állatfajok közé sorolják. Ennek azonban ellent mond az 1987 és 2002 között Magyarországon végzett kérdőíves felmérések eredménye (3. kép), ez alapján ugyanis a farkas már 1987-ben újra megjelent az ország területén, bár továbbra is csak nagyon ritka fajnak számít (13; 14). 9
3. kép: A szürke farkas elterjedése Magyarországon A farkas jelenlétével kapcsolatos hazai adatgyűjtés 2 szakaszban zajlott. Az első, 1987-ben és 1990-ben végzett felmérések alapján a farkasok az Aggteleki-karszton, a Bükkben és Bács- Kiskun megye déli részén jelentek meg. A második szakaszban, 1998 és 2002 között zajló felmérések ugyanezen adatokat erősítették meg. Összesen mintegy 47 észlelést regisztráltak, ezek között volt közvetlen megfigyelés, elütött és terítékre került példány, nyomok, farkasüvöltés észlelése, illetve prédamaradványok megtalálása is. Egy későbbi, 2001 és 2002 között végzett monitoring program során hasonló eredményekre jutottak (12). Hazánkban jelenleg alacsony egyedszámban és csak rövidebb időszakokra jelennek meg, ugyanakkor jelenlétüket nagyban befolyásolja a szomszédos országok farkas-populációinak mérete, ezek növekedésével ugyanis a magyarországi területeken észlelt farkasok száma is növekszik (12). 2.3. A farkas táplálkozása A kutyafélék családjába tartozó fajok testméretük alapján 3 csoportba sorolhatók: kicsi (6 kg alatt), közepes, és nagy (13 kg felett). Az egyes csoportok táplálékforrása között alapvető különbségek vannak. A kisebbek (pl. rókák) jelentős része mindenevő, és elfogyasztanak mindent, ami a környezetükben fellelhető, azaz a kisebb emlősöktől kezdve a madarakon, 10
hüllőkön és rovarokon át egészen a növényfélékig, ugyanakkor a dögevéstől sem riadnak vissza. Ezzel szemben a nagyobb méretű kutyafélék, így a farkasok is alapvetően húsevők. Erre a fajra jellemző, hogy tagjai nagyobb falkákban vadásznak, és a zsákmányállatok mérete (4. kép) gyakran meghaladja a sajátjukét (32). 4. kép: Farkasok támadnak meg egy bölényt a Yellowstone Nemzeti Parkban A farkas, mint csúcsragadozó a legjelentősebb húsevő faj az északi-féltekén. Szerepét Ázsiában az ázsiai vadkutya (Cuon alpinus), Afrika Szaharától délre fekvő területein pedig az afrikai vadkutya (Lycaon pictus) tölti be (32). Világviszonylatban tekintve a patás nagyvadak közül a farkas fő zsákmányállatai a jávorszarvas (Alces spp.), a gímszarvas (Vervus elaphus), a rénszarvas (Rangifer tarndus), a keleti pézsmatulok (Ovibos moschatus), a bölény (Bison spp.), a juh és a kecske (32). A farkas az ember számára észrevehetetlen jelekből is felismeri a gyengébb állatokat. Bár képesek arra, hogy falkában egy egészséges, felnőtt egyedet leterítsenek, az elejtett zsákmányok 60 %-át mégis az egészen fiatal, idős, beteg, vagy valami miatt legyengült állatok adják. Egy egészségesebb, élénk préda túlélhet azáltal, hogy visszatámad, ami akár a farkas életébe is kerülhet. Támadáskor először a préda farát célozzák meg, később a fejet, vállat és lágyéktájékot. A zsákmány elfogyasztása után csak a bőr és a nagyobb csontok maradnak meg (32). Amennyiben lehetősége adódik rá, a farkas dögöt is szívesen elfogyaszt. Ennek nagy előnye, hogy az állat megkíméli magát a vadászattal járó energiaveszteségtől és az azzal járó kockázatoktól (32). Az ember által sűrűn lakott területeken jellemző, hogy a szeméttelepeken kutatva vagy az illegális dögkutakból szerzi be táplálékát (1). Romániában és Olaszországban gyakran megjelennek városok közelében, ahol a kukákban kutatnak táplálék után (32). A nagyobb kutyafélék egyedülálló képessége, hogy az elejtett vad húsát képesek a 11
gyomrukban tárolni, majd később visszaöklendezni azt utódaik számára (trophallaxis). Ez nagy előnyt jelent például a rókákkal szemben, amelyek útközben elejthetik a szájukban hordozott zsákmány egy részét, vagy elorozhatja azt tőlük egy másik fajtárs, esetleg dögevő faj (32). A farkasok táplálék-összetétele élőhely és évszakfüggő. A Magyarországon élő példányok a nyári időszakban leginkább a kisemlősöket részesítik előnyben, így sünt, vakondot, erdei cickányt, mezei nyulat, erdei pockot, erdei egérféléket, hiúzt, rókát, nyestkutyát, borzot, nyusztot, valamint gyöngybaglyot fogyasztanak, télen viszont inkább a nagyobb testű vadakat zsákmányolják (1). Ezek közül kiemelhető a gímszarvas (Vervus elaphus), az őz (Capreolus capreolus) és a muflon (Ovis aries orientalis) (25). Tél végi-kora tavaszi időszakban jellemző a felnőtt vaddisznó-dögök és vadmalacok fogyasztása. Elhanyagolható mértékben ugyan, de előfordulnak táplálékaik között a füvek, a gyümölcsök és a magvak is (12). Olyan területeken, ahol elérhető, szívesen esznek halat, bogyókat is (32). Ínséges időkben megtámadhatják a kutyákat, és akár gyenge, erősen sebzett fajtársait is (24). Összességében elmondható, hogy a farkas mindig a legkönnyebben hozzáférhető, legtöbb nettó energiát nyújtó táplálékforrást választja (1). További befolyásoló tényező az adott területen élő farkas-populáció nagysága is. Kisebb állománysűrűség esetén magányosan, esetleg párban vadásznak kisebb emlősökre, míg nagyobb állománysűrűség esetében inkább a 3-7 egyedből álló csoportok jellemzőek, amelyek nagyobb vadakat, főleg szarvast ejtenek el (12). A nagyobb testű ragadozók nem engedhetik meg maguknak, hogy kizárólag kisméretű prédát zsákmányoljanak, mert a vadászatba befektetett energia nem térülne meg. Míg az egyedül vadászó farkas egy elejtett jávorszarvas testének 40%- át fogyasztja csupán el, addig egy 10 egyedből álló farkas falka esetében ez az arány 90 % (32). A köztudatban az terjedt el, hogy mivel a nagyobb zsákmányt leteríteni egyszerűbb, ha több állat vesz részt benne, ezért alakult ki a falkákban való élet és vadászat. Egy másik magyarázat szerint azonban nagy falkák csak ott alakulnak ki, ahol nagyobb méretűek a zsákmányállatok is. Így tehát a kutyafélék társas életmódjának tényleges oka valószínűleg máshol keresendő. Ezt támasztja alá az is, ami az Isle Royale Nemzeti Parkban (USA) élő farkasok között megfigyelhető. Itt a nagyobb méretű falkák esetében ugyanis az egy állatra jutó hús mennyisége kisebb (32). 2.4. A farkasok életmódja A farkasok társasan élő, territoriális állatok. A falkákat legnagyobb részt egymással rokonságban álló egyedek alkotják, melyek száma évszaktól, a prédafajok 12
populációnagyságától és maguktól az alfajoktól is függenek. Egy-egy csoport akár 36 példányból is állhat, ugyanakkor a jellemző egyedszám általában 5-12 (32). A falka élén a domináns hím és a domináns nőstény (alfa pár) áll. Javarészt csak ők szaporodnak, kivéve abban az esetben, ha az élőhely bőségesen ellátja a falkát élelemmel. Ilyenkor a többiek szaporodását nem nyomja el a domináns nőstény (32). Normális aktivitásuk során igen nagy területet, átlagosan 50-500 km 2 -t járnak be (1), de ez akár 2500 km 2 -is lehet, a prédaállatok sűrűségének függvényében (32). Jellemzően egy 6-10 km sugarú körön belül vadásznak (1). Egyes fiatal egyedek az ivarérés elérkeztekor, nagyjából 2 éves koruk táján elkóborolhatnak a falkájuktól. Ennek oka többnyire családon belüli konfliktus: míg a fiatal egyed szívesebben vár ki egy kedvezőbb alkalmat a távozásra egy adott élőhelyről, testvérei illetve a szülők nem. Így aztán rövidebb-hosszabb időre (1 hét - 1 év), átlagosan 1 hónapra ezek az állatok eltávolodhatnak a saját falkájuktól. Gyakran visszatérnek eredeti csoportjukhoz, de számos esetben saját territóriumot szereznek, amely elhelyezkedhet a fiatalkori élőhelyhez közel, vagy akár attól 50-100 km-re is, esetleg csatlakoznak más falkákhoz (32). Vándorlás nem minden falka esetében következik be, előfordulhatnak olyan évek, mikor egyetlen egyed sem hagyja el a csoportot. Ebben az is közrejátszhat, hogy a túlélés szempontjából rendkívül kockázatos vállalkozás egy fiatal egyednek kiválni a csoportból. A csoporton belüli rangsor kialakítása során ritka a komolyabb sérülés, míg egy idegen fajtárs territóriumába lépve az állat könnyen alul maradhat egy verekedésben, így akár el is pusztulhat (32). 2.5. A farkasok egymás közötti kommunikációja 2.5.1. Szagjelzések A farkasok, akárcsak az egyéb kutyafélék leginkább a különösen érzékeny szaglásukról ismertek. Kommunikációjuk is túlnyomórészt szagjelzéseken alapszik, de ezen felül vokális és vizuális jelek is fontos szerepet játszanak benne. A csoporton belüli, illetve az azon kívüli fajtársakkal való közvetlen találkozás gyakran veszélyes lehet az egyed számára, így a szagjelzések révén való információáramlás nagyobb biztonságot nyújt a farkasok számára, egyes esetekben a territóriumok határát hirdető útjelző táblaként szolgálnak (32). A szaganyagok környezetbe való juttatásának számos módja létezik, maguk a szaganyagok pedig a különböző mirigyek szekrétumai. A kutyafélék számos miriggyel rendelkeznek, ezek közül kiemelhetők az anális mirigyek, amelyek jellegzetes, erőteljes szagú váladéka bélsárürítéskor bevonja annak felületét, és viszonylag hosszú ideig szagjelzésként szolgál. A lábujjak között elhelyezkedő mirigyek váladéka olyan illatanyagokat tartalmaz, amelyek 13
illékonyabbak, így azok rövidebb ideig funkcionálnak jelzésként. Ezek fontos információt szolgáltathatnak arról, hogy egy adott területen, vagy útvonalon egy másik farkas járt viszonylag rövid időn belül. Az állatok fején is lehetnek illatmirigyek, például az ajkakon, a pofán, illetve az állkapocs éle mentén, melyek azt a célt szolgálják, hogy az állat megjelöljön bizonyos feltűnő tereptárgyakat és helyeket. Olyan területek esetében, amelyek mint korábbi élelmiszerforrások már kimerültek, ugyanígy megjelölésre kerülnek. Ennek előnye, hogy így az állat egy későbbi vadászat során már nem fogja bejárni a területet, és ez által jelentős energiát spórol meg. A szürke farkasnál a szaganyagok utalnak az adott egyed társadalmi helyzetére is a csoporton belül, a domináns nőstény által kijuttatott illatanyagok pedig elnyomják a falkában lévő többi nőstény reprodukciós aktivitását (32). A szagjelzések egyéb szerepei az egyedek, csoportok, fajok jelzése mellett a veszélyjelzés, térbeli felvilágosítás, és lehetséges információkat közvetít a populáció nagyságáról (32). 2.5.2. Vokalizáció A hangjelzést, azaz a vokalizációt a farkasok gyakran együtt használják a kommunikáció egyéb eszközeivel. Jellegzetes hangjelzéseik az üvöltés, ugatás, és sípolás. A jelek egy része nagyobb távolságra, akár 10 km-re is elhallatszik, ezek elsősorban territoriális funkciót látnak el. A farkasüvöltés azonnali, nagy hatótávolságú jelzése lehet annak, hogy az egyedül vagy csoportban érkező farkasok megérkeznek és elfoglalnak egy adott területet. Ezen felül információt szolgáltat egy adott állat térbeli helyzetéről, így elkerülhető egy esetleges sérüléssel vagy halállal járó összetűzés. A rövid, lágyabb, finomabb hangok, amelyek rövidebb távolságokra jutnak el, elsősorban a csoporton belül, az egyedek közötti kommunikációban játszanak szerepet. Ezek stresszt, figyelmeztetést, behódolást, vagy csoporton belüli társadalmi helyzetet közvetíthetik (32). 2.5.3. Vizuális jelek A falkában élés számos előnye mellett hátrányt jelent a csoportbeli fajtársakkal való agresszív találkozás gyakoribb lehetősége, ahol a szagjelek és a vokalizáció mellett fontos szerepe van a vizuális jeleknek is. Ezek (fogvicsorgatás, ajkak felhúzása, nyelv pozíciója) agressziót, alá-fölérendeltséget jelezhetnek, a szituációtól függően. A farok, a fülek állása, a test pozíciója utalhat dominanciára, behódolásra, lehet figyelmeztetés, vagy lehet a stressz jele. A gerinc mentén (nyak, vállak vonalában) felborzolt szőrzettel az állatok látszólag megnövelik a testméretüket, ennek leginkább a dominanciaharcok során van szerepe. Behódolás esetén a szubordinált egyed a hátára gördül, és sérülékeny testrészeivel fordul ellenfele felé. Rituális, csoporton belüli harcoknál ez a mozdulat elegendő ahhoz, hogy véget 14
vessen az agressziónak, így elkerülhetők a súlyosabb sérülések és az esetleges elhullás is (32). 2.6. Szaporodás és utódnevelés 2.6.1. Párzás A farkas szezonálisan monoösztruszos, spontán ovuláló faj. A kisebb termetű kutyafélékkel, például a rókákkal szemben egy csoporton belül jellemzően évente egy, az nőstény hoz világra utódokat. A párzási szezon januártól áprilisig tart, pontos idejét a földrajzi szélesség határozza meg (32). A falkában élő farkasokat a domináns alfa pár vezeti, ugyanakkor ők sem egyenrangúak: a hím többnyire alárendelt a nősténnyel szemben. A vezetés feladatait megosztják egymás között, bár ezek között átfedés lehet. A hím a kóborlások során irányítja a csoportot, az ő vezetésével szerzik a táplálékot, és míg a nőstény elsősorban az utódok ellátásáért és védelméért felel, a hím látja el őket élelemmel (20). A domináns nőstény progeszteron-szintjének emelkedésekor a domináns hím elkezd érdeklődni a nőstény iránt. Folyamatosan, napokig követi és párosodni próbál vele. Mikor az ösztrusz (5-14 nap) során a nőstény fogékonnyá válik, bekövetkezik a rövid ideig tartó udvarlás. A hím megkísérel felugrani a nőstényre, aki megugrik, elszalad, majd újra visszatér párjához. A hím a sikeres behatolást követően lefordul a nőstényről, így egymásnak háttal állnak. Csak akkor válnak szét, mikor a bulbus glandis erektilis szövete elernyed (32). A farkasok esetében előfordul, hogy esetleg a szomszédos falkák hímjei is felfigyelnek a tüzelő nőstényre, így extra-párosodásra is sor kerülhet. Ennek nagy előnye, hogy csökkenti egy beltenyésztett csoport kialakulásának lehetőségét (32). Bár a beltenyésztés káros következményeire csupán elméletek és laboratóriumi bizonyítékok léteznek, az Isle Royale szigeten élő farkasok körében felmerült, hogy a csigolyafejlődési zavarok hátterében az ökológiai faktorok mellett genetikai okok is állhatnak (30). A nőstény egyedek 22 és 46 hónapos kor között válnak ivaréretté, de ez akár 10 hónapos korban is bekövetkezhet. Az első, spontán ovuláció idejét befolyásolja a szociális alárendeltség az alfa nősténnyel szemben, illetve az adott egyed kondíciója is. Amennyiben egy nőstény már egyszer ciklusba lépett, ritka az anösztrusz, akkor is a gyenge kondícióra vezethető vissza (32). 2.6.2. Utódnevelés A nőstények testtömegének változása pozitív korrelációban van a vemhesség hosszával, az újszülöttek testtömegével, az alom méretével és össztömegével. Az alom nagyságát befolyásolja az adott területen elérhető táplálék mennyisége is: gyengébb táplálékellátottság esetében kisebb lesz az alom (32). A kölykök száma általában 3-8 között változik (12), de akár 15
13-14 utód kihordására is képes lehet a nőstény (32). Átlagosan 6 kölyök jön világra (12). A farkasokra jellemző, hogy az alomszám a kisebb testméretű kutyafélékhez hasonlítva viszonylag nagy, ugyanakkor az utódok kisebbek, fejletlenebbek így sokkal hosszabb ideig vannak a szülőkre utalva (32). A nőstények vemhességi rátája évről évre változatlan, de az utódok túlélési esélyeit nagyban befolyásolják a táplálékforrások (32). Ez az oka annak is, hogy az ivarérettséget a kölykök mindössze 20-40 % - a éri meg (1). A nőstény ellés előtt maga ássa ki az odút, ahol a kölyköket világra hozza. Esetenként kidőlt fák alá költözik be, korhadó fák törzsébe, vagy már meglévő, védettebb barlangokba. Minden esetben úgy választja ki a helyet, hogy az kellően védje az utódokat a ragadozókkal szemben, és bejárat mellől jól beláthassa az odú környezetét. A megszülető kölykök vakok, így kezdetben csak arra képesek, hogy kúszó mozgásukkal felkeressék a nőstény csecsbimbóit (3-5 pár), és táplálkozzanak. A nőstény az első 1-2 napot az odúban tölti, hogy melegítse és táplálja utódait, amelyek az első 2 hét során nem hagyják el a vackot. A nőstény a csapat többi tagját távol tartja a kölyköktől, de a domináns hím gyakran kószál a bejáratánál, és ha lehetősége adódik, bemegy (32). A laktáció 5-9 hétig tart. Az első néhány hétben az anyaállat energiaszükséglete a 2-3x-osára nő. Az ehhez szükséges táplálékkal a domináns hím, esetleg a csoport többi tagja látja el. A kölykök először 2 hetes korukban fogyasztanak szilárd táplálékot. A falkában élő farkasoknál fontos szerepe van az alloparentális utódgondozásnak. Ez azt jelenti, hogy a falka nem szaporodó, alárendelt nőstényei maguk is részt vesznek az utódok felnevelésében. Egyrészt a vemhes, majd szoptató nőstény táplálékkal való ellátásában, az utódok szoptatásában (a kutyákhoz hasonlóan a vemhesség vége felé elvetélt nőstények, illetve az álvemhes egyedek esetében beindul a laktáció) és később a vadászatra való tanításukban (32). A kölykök 2-3 hetes korukban hagyják el először az odút, napról-napra egyre távolabb merészkednek attól, és egyre több időt töltenek a szabadban. Kezdetben az anyjukat vagy más nőstényeket követve kisebb ízeltlábúakra vadásznak, illetve az általuk hozott sérült prédaállatokat üldözve próbálják elsajátítani a vadászati technikákat. Később maguk is kisebb rágcsálókat, madarakat zsákmányolnak. Először 3 hónapos korukban kísérik el a felnőtt állatokat vadászni, de egészen 6 hónapos korukig javarészt a szülőkre vannak utalva. Az ivarérett, átlagosan 2-3 éves egyedek (nőstények és hímek egyaránt) gyakran elhagyják falkájukat, más csoportokhoz csatlakoznak, vagy megalapítják saját falkacsaládjukat (32). 2.7. Kapcsolat az emberrel 2.7.1. Farkas a kultúrában Az ember és a farkas kapcsolata igencsak messzire vezethető vissza. A németországi 16
Oberkasselnél feltárt 16 ezer éves paleolit sírban a halott mellé egy kutyát temettek: ez a legkorábbi bizonyítéka az ember és a kutya együttélésének, ugyanakkor egyes molekuláris vizsgálatok szerint a háziasítás már 100 ezer évvel korábban megtörténhetett. Az ember a kezdetben félelmetes állat felé később imádattal fordult, majd a prémvadászok igen kedvelt zsákmányállatává váltak, és emiatt mára számos egyedet kilőttek. Miközben pedig a farkas egyik alfajának tekintett kutyát az ember legjobb barátjának nevezik (32). Romulus és Remus története az őket tápláló anyafarkasról, az indián történetek a farkasokról, akik a Nagy Szellem bölcsességét adták át nekik, az ógermán istent, Odint kísérő két farkas pozitív példák a múltból. A Farkasokkal táncoló c. filmben a főhőst a mellé szegődő farkas miatt kezdik tisztelni az indiánok, Rudyard Kipling: A dzsungel könyve c. regényének árva hősét, Mauglit a farkasok nevelik fel, míg Böszörményi Gyula: Gergő és az Álomfogók c. regényében a főhős segítő állata egy farkas. Ugyanakkor több olyan példát is tudunk felidézni, amelyek a farkasokat agresszív, gonosz, vagy éppen ostoba állatoknak állítja be: számos mese (A kismalac és a farkasok, Piroska és a farkas), rajzfilmek (No, megállj csak!, Az erdő kapitánya, Pimpike), és regények (J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura és a Hobbit c. könyveiben megjelenő gonosz farkas-szerű lények, J. K. Rowling: Harry Potter- regényeinek vérfarkasai). Ezeken felül a magyar nyelvben számos szólás illetve közmondás született a farkasokról. Ezek közül néhány ismertebb: farkasordító hideg; farkast emleget; farkasszemet néz; kegyetlen, mint a farkas; farkast kiált; ember embernek farkasa; éhes, mint a farkas; báránybőrbe bújt farkas; szaladj farkas, inadban az igazság; farkasnak farkas a fia. Ezek sem festenek túl pozitív képet róluk (21). A farkas valójában erős, kitartó, intelligens állat, és kifejezetten kerüli az emberek társaságát. Alfred Brehm így ír róluk: Bátorsága egyáltalán nincs arányban erejével. Amíg nem érez éhséget, gyáva és félénk. Nem csak az ember meg a kutya, a tehén vagy a kecskebak elől futamodik meg, hanem a juhnyáj elől is megszalad, ha a birkák zárt sorba és fejükkel szembe fordulnak vele. (4). 2.7.2. A farkas, mint vetélytárs Kezdetben a farkasra, mint az ember versenytársára tekintettek. Közép-Európában azért irtották ki, hogy megvédjék a szarvasokat, melyek vadászata a királyok előjoga volt. Számos észak-amerikai vadász jelenleg azért ellenzi a farkasok és a medvék visszatelepítését, mert miattuk csökkentették a vadászati kvótát. A Yellowstone ökoszisztémában a farkasok és barna medvék fontos állományszabályozó szereppel rendelkeztek. Kiirtásuk következtében jelentős mértékben megugrott a jávorszarvasok száma, amelyek 150 év alatt az ottani vegetációban olyan mértékű változást idéztek elő, ami a vándormadarak sokféleségének csökkenéséhez 17
vezetett. Belátható tehát, hogy bár ha alkalmuk adódik rá, előszeretettel tizedelik meg a juh- és kecskenyájakat, kiirtásuk előre nem látható káros következményekhez is vezethet (32). Egy egészséges farkas, a pumákkal vagy a barna medvékkel szemben ritkán támad emberre. Ilyen esetet Észak-Amerikában az utóbbi 100 évben nem jegyeztek fel, ezzel szemben a 20. század folyamán Európában és Oroszországban számos halálos kimenetelű támadást történt. Indiában 1989 óta 273 gyerek esett áldozatául farkas támadásnak, aminek oka, hogy a juhnyájakat őrző gyerekeket a farkasok prédának tekintették. Számos esetet feljegyeztek, mikor veszett farkas támadott meg embert (32). 2.7.3. A farkas, mint vektor Fontos megjegyezni, hogy a farkasok potenciális hordozói lehetnek számos, emberre, kutyára, vagy egyéb háziasított állatokra veszélyes kórokozónak, mint pl.: veszettség, szopornyica, lépfene, leishmaniasis és rühösség (32). Bár a humán veszettség okai között elhanyagolható számban fordulnak elő a vadállatok, és ezek is többnyire a fejlődő országokban, 2012-ben Törökországban a kertjében támadott meg egy férfit egy veszett farkas, és a kezelés ellenére a férfi elhunyt (28). A veszettség korábban széles körben elterjedt volt a kutyafélék között, és az orális vakcinázás megjelenéséig számos egyedet lőttek ki, vagy éppen mérgeztek meg annak érdekében, hogy a betegség terjedését megállítsák. Azóta Nyugat-Európában és Észak- Amerikában szinte teljesen felszámolták a betegséget (32). 2.7.4. A farkas, mint az etológiai kutatások tárgya A farkas, mint a kutya legközelebbi őse számos viselkedéskutatás tárgyát képezi. Egy 2009- ben végzett magyar-osztrák kutatás azt vizsgálta, hogy a kézzel nevelt, különböző életkorú farkas és kutyakölykök mennyire képesek az emberi kézjeleket értelmezni (10). A kísérlet azzal kezdődött, hogy jutalomfalatot rejtettek el egy dobozban úgy, hogy azt az állat nem láthatta. Ezután elhelyeztek a közelébe egy másik ugyanolyan, de üres dobozt. A kísérletet végző személy az állatok jelenlétében közelről, majd távolról rámutatott a falatot tartalmazó dobozra. Ahhoz, hogy az állatok hozzájussanak a falathoz, értelmezniük kellett a kézjeleket. A kísérlet érdekes eredményre vezetett (27). A közeli illetve a távoli rámutatás felismerésében nem volt különbség a szocializált 8 hetes illetve felnőtt kutyák és farkasok között. Ezzel szemben azonban a 4 hónapos kölykökkel végzett kísérletek során azt tapasztalták, hogy míg a farkasok csupán véletlenszerű eséllyel választották ki helyesen a megfelelő tálat, addig a kutyák ennél jobb eredményeket értek el (27). Érdekes viszont az a tapasztalat, hogy míg az első kísérlet 8 hetes kölykei közül a 9 kutyakölyökből mindössze egyet, a 13 farkaskölyök 18
közül 7-et kellett kizárni már a kísérlet elején, mert érdeklődésüket nem lehetett eléggé felkelteni. A farkaskölykök esetében a szemkontaktus létesítéséhez is több időre volt szükség, és többször is megharapták a nevelőjüket. Idősebb korukra a helyzet javult, és a felnőtt farkasoknál ezek a problémák már nem merültek fel (27). Az indirekt szelekció révén történő háziasítás elvét támaszthatja alá az a tény, hogy azok a farkasok, amelyekben nagyobb volt az együttműködő készség és az érdeklődés, nagyobb sikerrel értelmezték jól a kísérletet végző személy kézjelzéseit. Az ember iránti agresszió és félelem csökkenése pedig valószínűleg másodlagosan követte ezt. A kutyák kötődési viselkedés és faji megkülönböztető rendszerük kevésbé speciális, mint a farkasoké, könnyebben fogadják el szociális környezetük részeként az embert. Azok a kölykök, amelyek a nevelőjükkel való állandó, intenzív kapcsolatot tartottak fenn, partnerként tekintettek az emberre és viselkedésüket is jobban tudták fékezni. Ezekre a kölykökre is az jellemző, hogy a kísérletek során a többieknél jobb eredményeket értek el (27). 2.8. Fajmegőrzés A szürke farkas az 1970-es években az IUCN Red List besorolása alapján a Súlyosan veszélyeztetett (Critically Endangered) fajok közé tartozott, később (1982-1994) pedig átkerült a Sebezhető (Vulnerable) kategóriába. Jelenleg 300.000 példányuk él világszerte, így 2004-ben átsorolták a Nem veszélyeztetett (Least Concern) fajok közé. Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy a szürke farkas egyes elszigetelt populációi számos élőhelyen továbbra is veszélyeztetettek (15): 1. Ibériai-félsziget (2500 pld.) - Mérsékelten veszélyeztetett (Near Threatened) 2. Nyugat- Közép Alpok (100-120 pld) - Veszélyeztetett (Endangered) 3. Itáliai-félsziget (5-800 pld.) - Sebezhető (Vulnerable) 4. Dinári- hegység-balkán félsziget (5000 pld.) - Nem veszélyeztetett (Least Concern) 5. Kárpátok (5000 pld.) - Nem veszélyeztetett (Least Concern) 6. Balti térség (ismeretlen) - Nem veszélyeztetett (Least Concern) 7. Karélia (10000 pld.) - Nem veszélyeztetett (Least Concern) 8. Skandinávia (kevesebb, mint 250 pld.) - Veszélyeztetett (Endangered) 9. Németország és Ny-Lengyelország - Súlyosan veszélyeztetett (Critically Endangered) (15; 3) A leginkább veszélyeztetett alfaj a mexikói szürke farkas (Canis lupus baileyi), amely gyakorlatilag kihalt, és csak fogságban élő példányai léteztek mindaddig, míg a US Fish and Wildlife Service el nem indította visszatelepítését Arizonában és Mexikó északi területein (32). Az eddigieken felül a farkas a Washingtoni egyezmény II. függelékében is szerepel 19