Soós Mihály laudációja Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves vendégek! Vannak emberek, akiken érződik, hogy a helyükön vannak, tudják mit akarnak, miért vannak a földön. Mások nyugtalanok, keresik, de nem találják a helyüket a világban és segítségért kiáltanak. Soós Mihály református lelkész nem hozzájuk tartozik. Ő azért jött a világra, hogy Isten szeretetének az ajándékát, vagyis hivatását megmutassa ezeknek az embereknek, tanítsa és szolgálja őket. Soós Mihály már gyerekkorában tudta, hogy hol van az ő helye, mi az ő feladata: bátorságot önteni abba, aki fél, vigaszt nyújtani annak, aki csügged, aki szenved, felemelni az elesettet és útnak indítani a botladozót. Ha egy Istennek szentelt élettel találkozunk, gyakran feltesszük a kérdést: Miért pont ezt a hivatást választotta? Soós Mihály a visszaemlékezéseiben erről a döntéséről így írt: 13 éves gyermekként édesanyámmal az egyik budapesti bérház pincéjében éltük át a város ostromát. Az ostromnak borzasztó élményei miatt az egész ház lakóit átjárta a félelem. Furcsa módon, nem is tudom megmagyarázni, hogy miért, mert 13 éves voltam, de úgy éreztem, hogy nekem kell megnyugtatni őket, és érdekes módon ez sikerült is néha. S azt hiszem, hogy ezek a körülmények mind közrejátszottak abban, hogy egy aránylag rövid idő után, pár hónap elteltével, egy határozott elhívást éreztem arra, hogy a lelkészi pályára menjek. Attól kezdve ez az elhatározásom mindinkább megmaradt, és azt hogy lelkész lettem, mind a mai napig nem bántam meg. Hölgyeim és Uraim! Minden remekműhez sok munka kell! Mindenki egy szobor Isten kezében. Csak engedni kell, hogy kopácsoljon az Isten, és hogy azt a remekművet formálja a kezében, amivé majd válik. Soós Mihály engedte ezt és életét az ausztriai magyar református szolgálatra tette fel. Hivatásában, amely folytonos készülést, állandó ügyeletet, szervezést, tervezést kívánt, mindig emberszeretete, mély istenhite vezette. Soós Mihály 1956. október 1-én lett lelkész Pécsett, még ebben a hónapban megnősült, majd kitört a forradalom. Pécsi lelkészként élte át az orosz okkupációt. Neki kellett volna prédikálnia azon a vasárnapon a pécsi református templomban, amikor a szovjetek újra megszállták Magyarországot. Nem tudta elvégezni a szolgálatot, mert egy orosz tanknak az ágyúcsövét a bejáratra irányították, és így senki nem mert bejönni a templomba. A pécsi események döntötték el végső soron azt, hogy a feleségével együtt Ausztriába menekültek. A frauenkircheni lágerben tudta meg, hogy Bécsben szükség van magyar lelkészi szolgálatra, így rövid időn belül az osztrák egyház megbízásából a
menekült munkában kezdett el dolgozni, mint lelkész. A menekülttáborokban több magyar református lelkipásztorral együtt a magyar nyelvű igehirdetés és úrvacsoraosztás által próbálta vigasztalni a reményvesztett emberek szívét. Éjjel-nappal úton volt, járta egész Ausztria területén a lágereket. Segített a hivatalos ügyek intézésében, a kivándorlás papírjainak intézésében, szociális segélyeket osztott a külföldről befolyt támogatásokból. Ausztriában a 60-as, 70-es években alakították ki a magyar református szolgálat állandó helyeit. Ekkor már csak Véghy Károllyal dolgozott együtt. A többi református lelkész külföldre emigrált. Soós Mihály lelkipásztori szolgálata a magyar nyelvű igehirdetésben, a kazuáliák kiszolgáltatásában, a diakóniai munkásságában, a csendes napok és kulturális előadások szervezésében nyilvánult meg. 1960-ban útjára indította a "Só" című református újságot, amelyet közel tíz évig írt, szerkesztett, nyomtatott. Ausztria területéről, Németországból, Kanadából több gyülekezeti meghívást kapott, mint lelkipásztor. Mégsem adta fel tanári állását Bécsben, hogy a magyar református szolgálatot végezni tudja továbbra is. A 80-as évek végén az erdélyi menekülthullámmal sok magyar református érkezett Ausztriába. Tanári állása mellett végezte ismét a menekültek pásztorolását. Szervezte a segélyek kérvényezését. Az egyházi szolgálatok mellett sok menekültnek segített anyagi támogatáshoz, lakáshoz, álláshoz jutni. Soós Mihály életútját végigtekintve azt kell mondani, hogy pályáját végig jellemezte a törekvés a jóra, a gyengék, az elesettek, a rászorulók gyámolítása. A lelkipásztor nem a szavak, hanem a tettek embere. Nem kereste az elismerést soha, egy dolog volt fontos számára: az az ember, aki előtte áll és segítséget kér. A 13 éves kisfiú, aki a háború idején egy pincében embereket vigasztalt, nemcsak felismerte, hanem valóra is váltotta a küldetését és az egész életét erre a szolgálatra tette fel: egy igazi Servus Dei lett belőle. Nagytisztelendő lelkipásztor úr! Kedves Soós Mihály! Köszönjük!