A leghazugabbak fennmaradása A TUDOMÁNYOS ÉLETBEN MA MÁR KÖZTUDOTT, HOGY A DARWINI ELMÉLET TÖBB TARTÓPILLÉRE VAGY HAMIS, VAGY PEDIG FÉLREVEZETŐ. A BIOLÓGIA-TANKÖNYVEK AZONBAN MÉG MINDIG AZ EVOLÚCIÓELMÉLETET BIZONYÍTÓ TÉNYKÉNT KÖZLIK ŐKET. MIT ÁRUL EL MINDEZ A TANKÖNYVEK TUDOMÁNYOS SZÍNVONALÁRÓL? --- JONATHAN WELLS Ha a Berkeley egyetemen eltöltött diákéveim alatt bárki megkérdezte volna, hogy elhiszeme mindazt, amit a tankönyveimben olvasok, hasonlóan reagáltam volna, mint bármelyik diáktársam, és meglepett volna, hogy egyáltalán miért kérdeznek tőlem ilyet. Természetes, hogy egy könyvben előfordulhatnak apróbb tévedések, sajtó-, vagy nyomdahibák. És a tudomány is folyamatosan fejlődik. De elhittem sőt készpénznek vettem, hogy a tankönyveim a legkorszerűbb tudományos ismereteket közvetítik. Sejtbiológiai doktori tanulmányaim vége felé azonban felfigyeltem valamire, ami először csak egy furcsa anomáliának tűnt. Az a könyv, amit akkoriban használtam, rajzokat közölt különféle gerinces embriókról (halak, madarak, emberek stb.), és hasonlóságaikat a közös őstől való leszármazás bizonyítékaként tálalta. És valóban, azok a rajzok nagyon hasonlítottak egymásra. De akkoriban már jó ideje vizsgáltam különféle embriókat a mikroszkóp alatt. És tudtam, hogy ezek a rajzok egyszerűen rosszak. Újra átlapoztam a régebbi tankönyveimet. Mindben hasonló rajzokat találtam, és egyértelmű volt, hogy mind tévesek. Nem csak hogy eltorzították az ábrázolt embriókat, hanem kihagytak olyan fejlődési szakaszokat, amelyekben az embriók nagyon is különböznek egymástól. A legtöbb egyetemistához, sőt természettudóshoz hasonlóan elhessegettem ezt a problémát. Közvetlenül nem érintette a munkámat, és úgy véltem, annak ellenére, hogy a tankönyvek ez esetben tévedtek, a kivétel csak erősíti a szabályt. 1997-ben viszont újra feléledt érdeklődésem az embrió-rajzok iránt, amikor egy brit embriológus, Michael Richardson és kollégái közzétették egy tanulmányt, amelyben a tankönyvi ábrákat valódi embriókkal vetették össze. Ahogyan Richardson szavait a tekintélyes Science folyóirat is idézte: Úgy tűnik, kiderült, hogy ez a biológia tudományának egyik leghíresebb hamisítványa. Ami rontja a helyzetet, hogy ez nem is egy új keletű hamisítás. Sőt, a leleplezése sem új. Azok a rajzok, amik a legtöbb középiskolai és egyetemi tankönyvben láthatóak, közvetve vagy közvetlenül mind egy híres rajzsorozatra vezethetők vissza, amelyeket Ernst Haeckel, a 19. században élt német biológus és lelkes Darwin-követő készített, és amelyekről a Darwin fejlődéselméletével foglalkozó tudósok már több mint száz éve tudják, hogy hamisítványok. De úgy tűnik, egyikük sem tartotta illőnek, hogy helyesbítse ezt a szinte 1
mindenhol ismert, ám félrevezető információt. Bár még ekkor is úgy gondoltam, hogy ez csak egy kivételes eset lehet, felmerült bennem a kérdés, hogy vajon találok-e más hibákat is az evolúcióval kapcsolatban az általánosan elfogadott biológia-tankönyvekben. Kutakodásom meglepő felfedezésre vezetett: az ilyen kirívóan téves ábrázolások egyáltalán nem számítanak kivételnek, sőt nagyon is jellemzőek. Nemrégiben megjelent könyvemben ezeket evolúciós ikonoknak neveztem, mert Haeckel rajzaihoz hasonlóan sok olyan klasszikusnak nevezhető és gyakran felhasznált illusztrációt találtam, amelyek túlságosan is jól megfeleltek pedagógiai céljuknak: alapvető tévedéseket rögzítettek a köztudatba az evolúciós elmélettel kapcsolatban. Mindenki emlékszik ezekre a biológiaórákról: az ősleves kísérlet, ami egy kémcsőben létrehozza az élet egységeit ; az evolúciós életfa, amely az ősiszapban gyökerezik, majd kettéválik állati és növényi életre. Aztán ott vannak azok a rajzok, amelyek hasonló csontszerkezetet mutatnak például egy madár szárnya és egy emberi kéz között, vagy a pettyesaraszoló lepkék és Darwinpintyek esete. Na és persze a Haeckel-féle embriók. Történetesen az összes említett példáról és még sok más rajzról is, amelyek az evolúciós elméletet hivatottak bizonyítani, kiderült, hogy tévesek. És nem csak egy kicsit. Ezek egyáltalán nem apró hibák. A darwini törzsfejlődésről szóló szövegek jelentős csúsztatásokat és helyenként hamis tényeket közölnek. Nem csupán néhány középiskolai tankönyvről van szó, amelyeknél talán megbocsátható, bár nem elfogadható, hogy megelégszenek egy alacsonyabb tudományos színvonallal. A legelismertebb és legelterjedtebb egyetemi tankönyvek is hibásak, például Douglas Futuyma Evolúciós biológiája, és a Molekuláris sejtbiológia másoddiplomás képzéseken 2
használt legújabb kiadása, amelynek egyik szerzője Bruce Alberts, az Egyesült Államok Tudományos Akadémiájának elnöke. Valójában, ha mellőzzük a hamis bizonyítékokat, akkor a darwini evolúciós elmélet kifejtése (legalábbis a tankönyvekben) olyan röviddé válik, hogy szinte már észrevehetetlen. 3
Élet a lombikban Bárki, aki 1953-ban már elég idős volt ahhoz, hogy megértse a hír jelentőségét, emlékszik rá, milyen megdöbbentő, sőt sokak számára szívderítő dolog történt. Két tudósnak, Stanley Millernek és Harold Ureynak sikerült előállítania az élet egységeit egy lombikban. Szimulálták azt a természetes állapotot, amely szerintük a Föld őslégkörét jellemezte, és egy elektromos kisülés segítségével Miller és Urey egyszerű aminosavakat állított elő. Mivel az aminosavak a szerves élet alapegységei, úgy gondolták, hogy már csak idő kérdése, és a tudósok maguk is képesek lesznek létrehozni élő organizmusokat. Akkoriban mindezt az evolúcióelmélet egyértelmű bizonyítékának tekintették. Az élet nem egy csoda. Nincs szükség egy kívülálló erőre vagy isteni értelemre. Csak a megfelelő gázokat és elektromosságot kell összehozni, aztán az élet biztosan létrejön. Ez teljesen természetes. Ez alapján Carl Sagan magabiztosan jelenthette ki a PBS tévécsatornán, hogy azok a bolygók, amelyek több milliárd csillagrendszert alkotnak, bizonyára csak úgy nyüzsögnek az élettől. Ennek ellenére akadt néhány gond. Az ősi állapotot szimuláló környezetben a tudósok soha nem jutottak tovább az egyszerű aminosavaknál, a fehérjék létrehozása már nemcsak egyetlen, vagy néhány apró lépésnek tűnt, hanem egy hatalmas, sőt talán áthidalhatatlan vízválasztónak. A Miller-Urey kísérletet az 1970-es években érte a legnagyobb csapás, amikor a tudósok felvetették, hogy a Föld őslégköre nem azokból a gázokból állt, amiket Miller és Urey használtak. A tudósok által redukálónak nevezett, vagyis hidrogénben gazdag környezet helyett a Föld őslégköre valószínűleg a vulkánok által kibocsátott gázokból állt. Manapság szinte minden geokémikus egyetért ezzel. De amennyiben ezeket a vulkanikus gázokat is bevezetjük a Miller-Urey-féle lombikba, a kísérlet nem működik, vagyis az élet egységei nem állíthatók elő. Vajon mihez kezdenek a tankönyvek ezzel a zavarba ejtő ténnyel? Általában tudomást sem vesznek róla, hanem továbbra is a Miller-Urey kísérlet segítségével győzik meg a diákokat, hogy a tudósok már megmutatták az élet keletkezésének egy nagyon fontos, első lépését. Az ilyen tankönyvek közé tartozik például a már említett Molekuláris sejtbiológia is, amelynek egyik szerzője Bruce Alberts, az Egyesült Államok Tudományos Akadémiájának elnöke. A legtöbb tankönyv még azt is elmagyarázza a diákoknak, hogy az élet eredetét kutató tudósok már rengeteg más bizonyítékot is találtak annak igazolására, hogy az élet spontán módon jött létre azt azonban nem kötik a diákok orrára, hogy a tudósok ma már elismerik, hogy még mindig nem képesek erre elfogadható magyarázatot adni. 4
Hamisított embriók Darwin azt gondolta, hogy az elméletét alátámasztó legfontosabb tények az embriológiából származnak. Darwin azonban nem embriológus volt, így egy német biológus, Ernst Haeckel munkájára támaszkodott, aki számtalan rajzot készített a különböző gerinces osztályokba tartozó embriókról, hogy megmutassa, fejlődésük kezdeti szakaszában tulajdonképpen megegyeznek, és csak később térnek el feltűnően egymástól. Darwin pontosan ezt a folyamatrajzot találta olyan meggyőzőnek. Talán ez a legelképesztőbb hamisítás, hiszen a tudósok már több mint száz éve tudják, hogy a gerincesek embriói soha nem hasonlítanak olyan mértékben egymáshoz, ahogy azt Haeckel ábrázolta. Haeckel több alkalommal is ugyanazt a fametszetet használta olyan embriók ábrázolásánál, amelyek állítása szerint különböző rendszertani osztályokba tartoztak. Az is elfordult, hogy meghamisította a rajzot annak érdekében, hogy az embriók sokkal hasonlóbbnak tűnjenek, mint a valóságban. Haeckel kortársai szüntelenül bírálták őt az ilyen félrevezető ábrák miatt, és több alkalommal is hamisítással vádolták. 1997-ben egy brit embriológus, Michael Richardson és egy nemzetközi kutatócsoport összehasonlította Haeckel rajzait az egyes gerincesek embrióiról készült fényképekkel, hogy végérvényesen bebizonyítsák, a rajzok nem a 5
valóságot ábrázolják. A rajzok ráadásul más szempontból is félrevezetők. Darwin a közös őstől való leszármazás gondolatát arra alapozta, hogy az embriók fejlődésük legkorábbi szakaszában a leghasonlóbbak egymáshoz. Haeckel rajzai azonban egyáltalán nem mutatják meg a kezdeti szakaszokat, amelyek nagyon is eltérnek egymástól, hanem inkább egy későbbi, ám sokkal hasonlóbb szakasszal kezdődnek. William Ballard embriológus azt írta 1976-ban, hogy kizárólag a szavakkal való bűvészkedés segítségével, valamint a tények szubjektív alkalmazásával, vagyis a természet tényeinek eltorzításával érvelhet bárki amellett, hogy a gerincesek az egyedfejlődés korai szakaszában sokkal jobban hasonlítanak egymásra, mint kifejlett korukban. Ennek ellenére Haeckel rajzainak több változata szerepel még a legújabb biológiatankönyvekben is. Stephen Gould, az evolúciós-elmélet egyik leghangosabb védelmezője nemrégiben azt írta, hogy meg kellene döbbennünk, sőt szégyenkezünk kellene amiatt az évszázados, esztelen gyakorlat miatt, ami oda vezetett, hogy ezek a rajzok továbbra is nagy számban, sőt szinte kizárólagosan, elárasztják a modern tankönyveket. (Később még visszatérek arra a kérdésre, hogy Gould úr miért csak most döntött úgy, hogy felfedi mindezt a nyilvánosság előtt, holott már több évtizede tud a csalásról.) 6
A darwini törzsfa Darwin ezt írta a Fajok eredetében: én az élőlényeket nem külön teremtetteknek látom, hanem olyan lények egyenes leszármazottainak, amelyek a távoli múltban éltek. Úgy gondolta, hogy a mai fajok közötti különbség elsősorban a természetes szelekciónak köszönhető, vagyis a legalkalmasabbak fennmaradásának, és az egész folyamatot módosulással történő leszármazásként mutatta be. Természetesen az valóban igaz, hogy a fajokon belül létezik bizonyos mértékű módosulás a leszármazás során. Darwin elmélete azonban új fajok eredetét akarta elmagyarázni, sőt valójában minden egyes fajét, azzal kezdve, hogy az első sejtek megjelentek az ősiszapban. Ez az elmélet rendelkezik azzal az erénnyel, hogy segítségével tehetünk egy jóslatot: ha minden élőlény egy vagy több kiinduló létforma fokozatosan módosult leszármazottja, akkor az élet történetének egy fa ágrajzára kellene hasonlítani. Sajnos azonban a hivatalos nyilatkozatok ellenére ez a jóslat több szempontból is tévesnek bizonyult. A fosszilis maradványok azt mutatják, hogy az állatok legtöbb rendszertani egysége már teljesen kifejlett formában, nagyjából egy időben jelent meg a kambriumi robbanás során, és nem egy közös őstől származott. Darwin tudott erről, és komoly ellenérvnek tartotta saját elméletével szemben. De mindezt a fosszilis maradványok hiányosságának tekintette, és azt gondolta, hogy a későbbi kutatások során majd előkerülnek a hiányzó ősök. A másfél évszázada tartó fosszilis anyaggyűjtés viszont tovább súlyosbította ezt a problémát. Kiderült, hogy ahelyett, hogy az idők során előbb a kisebb anatómiai eltérések jelentek volna meg, és csak azután bukkantak volna fel a nagyobbak, a legnagyobb eltérések már a kezdetek kezdetén megtalálhatók. A kövületek néhány kutatója ezt felülről lefelé zajló evolúciónak nevezi, és megállapítja, hogy teljesen ellentmond az alulról felfelé irányuló sémának, ami Darwin elmélete jósolt. A manapság használt biológiatankönyvek többsége azonban nem is említi a kambriumi robbanást, és még kevésbé mutatnak rá, hogy milyen kihívást jelent ez a darwini evolúcióra nézve. Aztán a molekuláris biológia is újabb bizonyítékkal szolgált. Az 1970-es években a biológusok tesztelni kezdték Darwin családfa-modelljét, és összehasonlították a különféle fajok molekuláit. Azt feltételezték, hogy minél inkább hasonlítanak két különböző faj molekulái, annál közelebbi rokonságban állnak egymással. Kezdetben a kutatás a darwini életfát látszott igazolni. Ám ahogy a tudósok egyre több és több molekulát hasonlítottak össze, azt találták, hogy a különféle molekulák egymásnak ellentmondó eredményeket mutatnak. Az egy adott molekula hasonlóságait vizsgáló törzsfa-modell gyakran ellentmond egy másik molekulát alapul vevő modellnek. A kanadai molekuláris biológus, W. Ford Doolittle úgy véli, hogy ez a probléma nem is fog megszűnni. Talán a tudósok nem azért nem találták még meg a igazi életfát írta 1999- ben mert nem megfelelő módszerrel dolgoztak, vagy rossz géneket vizsgáltak, hanem azért, mert az élet történetét nem lehet tökéletesen bemutatni egy fa-modell segítségével. Mindezek ellenére a biológia-tankönyvek továbbra is arra tanítják a diákokat, hogy az élet darwini fája tudományos tény, melyet meggyőző bizonyítékok sora támaszt alá. A kövületek és a molekuláris bizonyítékok alapján azonban ez még mindig csak egy ténynek álcázott, megalapozatlan hipotézis. 7
A nagy hasonlóság: a gerincesek homológ végtagjai A legtöbb bevezető jellegű biológia-tankönyvben találhatunk olyan rajzokat, amelyek azt mutatják, mennyire hasonlít a különböző gerincesek végtagjainak csontszerkezete. A biológusok már Darwin előtt felfigyeltek erre a hasonlóságra, amit homológiának neveztek, és úgy gondolták, hogy mindez egy közös archetípuson vagy mintán alapszik. A fajok eredetében azonban Darwin amellett érvelt, hogy a homológiát a leszármazások során történő módosulással lehet legjobban megmagyarázni, és a hasonlóságokat az elmélete bizonyítékának tekintette. Darwin követői a kövületeket a homológiák alapján rendezik ágrajzba, amelyek a feltételezett leszármazási vonalakat ábrázolják. Az 1990-ben megjelent Az evolúció és a teremtéselmélet mítosza című könyvében Tim Berra különböző évjáratú Corvette-autómodellekhez hasonlította a kövületeket: Ha egymás mellé helyezünk és összehasonlítunk egy 1953-as és egy 1954-es Corvettet, majd egy 1954-es és egy 1955-ös modellt, és így tovább, akkor a módosulással való leszármazás elsöprően nyilvánvalóvá válik. Berra azonban figyelmen kívül hagyott egy perdöntő és nyilvánvaló tényt: a Corvettek, legalábbis 8
legjobb tudomásunk szerint, sohasem szülnek utódokat. A többi gépjárműhöz hasonlóan ezeket is autógyáraknak dolgozó emberek tervezték. Más szóval külső intelligencia szülöttei. Jóllehet Berra azt hitte, hogy a darwini evolúciót igazolja, nem pedig a Darwin előtti elképzeléseket, akaratlanul is megmutatta, hogy a kövületek mindkét elmélettel összeegyeztethetőek. Egy jogász (egyben a darwinizmus kritikusa), Philip E. Johnson ezt az esetet Berra baklövésének nevezte. Berra baklövésének az a tanúsága, hogy előbb pontosan meg kell határoznunk egy természetes mechanizmust, mielőtt kizárhatnánk azt a tudományos magyarázatot, hogy a hasonlóság oka a konstrukciók tervezettsége. A darwinista biológusok kétféle mechanizmust feltételeztek: az egyedfejlődési útvonalakat és a genetikai programokat. Az első szerint a homológ tulajdonságok az embriókban található hasonló sejtek és egyedfejlődési folyamatok eredményeként jelennek meg, a második szerint pedig a homológ tulajdonságokat hasonló gének szabályozzák. A biológusok azonban már száz éve tudják, hogy a homológ szervek gyakran nem hasonló egyedfejlődési folyamatok eredményeként alakulnak ki. Harminc éve már azt is tudják, hogy gyakran nem is hasonló gének jóvoltából jönnek létre. Vagyis egyetlen empirikusan igazolt mechanizmus sem létezik, amely alátámasztaná, hogy a homológiák közös származás, nem pedig közös tervezése eredményei. Mechanizmus híján a modern darwinisták egyszerűen csak úgy határozzák meg a homológiát, mint a közös származás nyomán létrejött hasonlóságot. A modern neodarwinizmus egyik legfontosabb szülőatyja, Ernst Mayr szerint: 1859 óta csupán egyetlen olyan definíciója létezik a homológ szónak, aminek biológiai szempontból értelme van: két organizmus tulajdonságai akkor nevezhetők homológnak, ha mindkettő egy közös ős egyazon tulajdonságából származik. Ez a körkörös érvelés klasszikus példája. Darwin az evolúciót elméletnek, a homológiát pedig bizonyítéknak tekintette. Követői viszont azt vallják, hogy az evolúció önmagában bizonyított, a homológia pedig az evolúció következménye. Ez esetben viszont nem szabadna a homológiát az evolúció mellett szóló bizonyítékként használni, kivéve, ha körkörösen (érvénytelenül) érvelünk: a közös leszármazás miatt létrejött hasonlóságok bizonyítják a közös leszármazást... A biológiával foglalkozó filozófusok évtizedek óta bírálják ezt az elképzelést. Amint azt Ronald Brady írta 1985-ben: Azáltal, hogy a magyarázatunkat beépítjük annak a tézisnek a definíciójába, amit bizonyítani akarunk, nem tudományos hipotézist, hanem csak egy hiedelmet fogalmazunk meg. Annyira biztosak vagyunk benne, hogy helyes a magyarázatunk, hogy már annak sem látjuk szükségét, hogy megkülönböztessük attól az állítástól, amit bizonyítani próbálunk. Végső soron azonban az ilyen dogmatikus törekvéseknek távol kellene állniuk a tudománytól. És hogyan kezelik ezt a vitatott kérdést a tankönyvek? A korábbiakhoz hasonlóan erről sem vesznek tudomást. Valójában azt a benyomást keltik a diákokban, hogy értelmes dolog először a közös leszármazás eredményének nevezni homológiákat, majd perdülni egyet a sarkunkon, és a homológiákat a közös leszármazás bizonyítékának tekinteni. És mindezt tudománynak nevezik. 9
A ragasztó mindent megold: a pettyesaraszoló lepkék esete Darwin meg volt győződve arról, hogy az evolúció során a természetes kiválasztás volt a módosulás legfontosabb, ha nem is kizárólagos eszköze, bár nem volt közvetlen bizonyítéka erre. Mindössze annyit tudott tenni a Fajok eredetében, hogy egy-két képzeletbeli példára hivatkozott. Az 1950-es években azonban egy brit orvos, Bernard Kettlewell előállt valamivel, ami perdöntő bizonyítéknak tűnt a természetes szelekció mellett. Angliában a múlt század során megritkult a pettyesaraszoló lepkék világos változata, amely eredetileg gyakoribb volt, és a sötét színű változata lett az elterjedtebb. Azt gondolták, hogy ez a változás annak köszönhető, hogy a sötét molylepkék könnyebben tudják álcázni magukat a légszennyezés miatt elszürkült fatörzseken, és így kevésbé valószínű, hogy ragadozó madarak áldozatává válnak. Az elmélet kísérleti ellenőrzése érdekében Kettlewell fehér és fekete lepkéket helyezett el a közelben lévő fatörzseken, szennyezett és érintetlen erdőkben egyaránt, aztán megfigyelte, miként eszik meg a madarak a feltűnőbb lepkéket. Ahogy várható volt, a madarak a szennyezett erdőben sokkal több világos, az érintetlenekben viszont sokkal több sötét lepkét ettek meg. Egy amerikai tudományos folyóirat, a Scientific American számára írt cikkében Kettlewell mindezt a darwini elmélet hiányzó bizonyítékának nevezte. A pettyesaraszoló lepkék hamarosan a természetes szelekció klasszikus élő példájává váltak, és ez az eset még mindig szerepel a legtöbb bevezetésnek szánt biológia tankönyvben, a fatörzsön pihenő molylepkék fényképeivel együtt. Az 1980-as években azonban a kutatók bizonyítékot találtak arra, hogy valami nincs rendben ezzel a kísérlettel kezdve azzal a ténnyel, hogy a pettyesaraszoló lepkék normális esetben nem szoktak fatörzseken pihenni. Ezek a molylepkék éjszaka repülnek, nappal pedig elrejtőznek a magasabb ágakon. Azáltal, hogy a molylepkéket fényes nappal a közelben lévő fatörzsekre helyezte, Kettlewell mesterséges helyzetet teremtett, amely természetes körülmények között soha nem fordul elő. Nagyon sok biológus ma már érvénytelennek tekinti ezt a kísérletet, sőt néhányan még azt is kétségbe vonják, hogy valóban a természetes szelekció felelős-e a megfigyelt változásokért. Akkor mégis honnan vették a tankönyvek azokat a fényképeket, amin a fatörzsön pihenő pettyesaraszoló lepkék láthatók? Az egészet megrendezték. A dolgok meggyorsítása érdekben néhány fényképész még arra is képes volt, hogy döglött lepkéket ragasszon a fatörzsekre. Természetesen azok az emberek, akik még az 1980-as évek előtt részt vettek ebben a csalásban, azt hitték, hogy a valóságnak megfelelő módon, helyesen mutatják be a helyzetet, most már azonban tudjuk, mekkorát tévedtek. Mégis, elég egy pillantást vetnünk a legújabb biológia tankönyvek bármelyikére, és azt találjuk, hogy e fényképeket még mindig a természetes szelekció bizonyítékaként mutatják be! 1999-ben egy kanadai tankönyvíró még meg is védte ezt az eljárást: Figyelembe kell vennünk, hogy kik olvassák. Mennyire szeretnénk megbonyolítani a kérdést a kezdő olvasók számára? Így idézte Bob Rittert az Alberta Report Newsmagazine 1999. áprilisi száma. A középiskolás diákok konkrétumokat akarnak tanulni folytatta Ritter. A szelektív adaptációt szeretnénk megértetni velük. Később majd kritikus szemmel is olvashatják ezt a könyvet. 10
Ám úgy tűnik, hogy ez a később sokkal később is lehet. Amikor 1998-ban a chicagói egyetem egyik professzora, Jerry Coyne megtudta az igazat a lepkékkel kapcsolatban, evolúcióbiológusként már jelentős karriert tudhatott maga mögött. Az ő esete is azt mutatja, hogy mennyire alattomosak az evolúciós ikonok, hiszen nem csak a kezdő kutatókat, hanem még a szaktekintélyeket is félrevezetik. 11
A madarak csőre: Darwin pintyei Huszonöt évvel azelőtt, hogy megjelent a Fajok eredete, Darwin természetbúvárként elmélkedett egy brit kutatóhajó, a H. M. S. Beagle fedélzetén. Amikor 1835-ben a Beagle elérte a Galápagos-szigeteket, Darwin mintát gyűjtött a helyi élővilágból, köztük néhány pintyet is. Bár ezeknek a pintyeknek nem sok közük volt a darwini evolúciós elmélet kialakulásához, a modern evolúció-biológusok rengeteg figyelmet szentelnek nekik, és úgy tekintenek rájuk, mint a természet szelekció bizonyítékára. Az 1970-es években Peter és Rosemary Grant és a kollégáik észrevették, hogy a pintyek csőre 5%-kal megnőtt egy súlyos aszály után, mert a madarak csak kemény héjú magvakat tudtak enni. Ez a változás, bár jelentősnek nevezhető, mégis aprócska volt; néhány darwinista mégis azt állítja, hogy megmagyarázza, hogyan keletkeztek eredetileg e pintyfajok. Egy 1999-es tájékoztató füzet, amelyet az Amerikai Tudományos Akadémia adott ki, úgy mutatja be Darwin pintyeit, mint egy faj eredetének különösen szemléletes példáját. A füzet Granték kutatását idézi, és elmagyarázza, hogy a szigetet egy évig sújtó aszály hogyan volt képes evolúciós változásokat előidézni a pintyeknél. A füzet azt is kiszámítja, hogy ha 10 évenként csak egyszer fordul elő aszály a szigeteken, akkor mindössze 200 év alatt talán képes egy újabb pintyfaj is megjelenni. Azt viszont a füzet figyelmen kívül hagyta, hogy az esős időszak beálltával a pintyek csőre az eredeti méretére csökkent. Nem történt valódi evolúció. Sőt, manapság úgy tűnik, néhány pintyfaj összeolvad a kereszteződések során, nem pedig új fajok jönnek létre a természetes szelekció okozta módosulással, ahogy azt a darwini elmélet kívánná. A bizonyítékok visszatartása annak érdekében, hogy úgy tűnjön, Darwin pintyei az evolúcióelméletet igazolják, a tudományos etikába ütköző cselekedetek határát súrolja. A Harvard egyik biológusa, Louis Guenin szerint (Nature cikk, 1999), az amerikai tőzsdei törvények bőséges gyakorlati útmutatást kínálnak arra vonatkozóan, hogy mit értünk a 12
tudományos etika megsértése alatt. De egy tőzsdeügynököt, aki azt mondja a klienseinek, hogy egy bizonyos részvény értéke 20 éven belül várhatóan megduplázódik, mert 1998-ban 5%-kal emelkedett, ám közben eltitkolja, hogy ugyanez a részvény 1999-ben 5%-ot zuhant, csalás vádjával be lehetne perelni. Ahogy a Berkley egyik jogászprofesszora, Philip E. Johnson írta 1999-ben a Wall Street Journalban: amikor a legnagyobb tudósaink olyan csalásra vetemednek, amely egy tőzsdeügynököt már börtönbe juttatna, az egyértelműen jelzi, hogy nagy bajban vannak. 13
A majomtól az emberig Darwin elmélete akkor érzi magát igazán elemében, amikor az ember eredetére alkalmazzák. Miközben a Fajok eredetében alig említette ezt a témát, Darwin később kizárólag e témának szentelte Az ember származását. Az a célom magyarázta, hogy megmutassam, mentális képességeik tekintetében nincs alapvető különbség az ember és a magasabb rendű állatok között sőt, erkölcs és vallás tekintetében sincs. Darwin szerint, ahogy egy kutya hajlamos arra, hogy rejtett erőt képzeljen a szélben mozgó tárgyak mögé, ez a hajlam könnyen átalakulhat az egy vagy több istenség létezésében való hitté. Természetesen az a felismerés, hogy az emberi test része a természetnek, már Darwin előtt is régóta ismert volt. Ám Darwin ennél sokkal többet állított. Akárcsak az ókori Görögország materialista filozófusai, abban hitt, hogy az emberi lények nem többek az állatoknál. Darwinnak azonban bizonyítékokra lett volna szüksége ennek a feltételezésnek az igazolásához. Bár a Neander-völgyi ember maradványait akkor már megtalálták, senki nem tekintette az ember ősének, így Darwinnak nem állt rendelkezésére a nézeteit támogató fosszilis bizonyíték. Csak 1912-ben jelentette be egy amatőr paleontológus, Charles Dawson, hogy Angliában, egy piltdowni kavicsbányában megtalálta azt, amit Darwin követői kerestek. Dawson egy emberi koponyatöredéket talált, valamint egy majomszerű alsó állkapcsot, két foggal. Csak negyven évvel később bizonyította be egy kutatócsoport, hogy a piltdowni koponya, bár több ezer éves, valójában egy modern ember maradványa, míg az állkapocstöredék sokkal későbbi, és egy orángutánhoz tartozott. Az állkapcsot vegyszerek segítségével tették hasonlóvá egy kövülethez, a fogakat pedig szándékosan lereszelték, hogy emberi fogaknak tűnjenek. A piltdowni ősember hamisítvány volt. A modern biológia tankönyvek meg sem említik Piltdownt. Amikor a darwinizmus kritikusai mégis szóbahozzák, akkor általában azt a választ kapják, hogy ez az incidens csupán azt bizonyítja, hogy a tudomány képes korrigálni önmagát. Ahogy az ebben az esetben is történt, bár ez a helyreigazítás negyven évig váratott magára. Azonban a piltdowni eset legfontosabb tanúsága az, hogy a tudósok, ugyanúgy, mint bárki más, képesek becsapni magukat, csakhogy azt lássák, amit látni szeretnének. Az a szubjektivizmus, ami a Piltdownban történteket lehetővé tette, továbbra is megfertőzi az emberi eredetre vonatkozó kutatásokat. Egy paleoantropológus, Misia Landau szerint az ember eredetét magyarázó elméletek messze túllépik mindazt, ami pusztán a kövületek vizsgálatából leszűrhető, és valójában hatalmas teher hárul a fosszíliák értelmezési módjára olyan terhet, ami azonnal megszűnik, amint a kövületeket beleillesztik egy előre kitalált elbeszélésbe.. 1996-ban az Amerikai Természettörténeti Múzeum kurátora, Ian Tattersall elismerte, hogy a paleoantropológiában az a modell, amit látni vélünk, legalább annyira a tudatalatti elképzeléseinkből fakad, mint magából a bizonyítékokból.. Az Arizonai Állami Egyetem antropológusa, Geoffrey Clark is ezt a nézetet ismételte meg, amikor 1997-ben azt írta: Elfogultságunk és előítéleteink alapján válogatunk a rendelkezésre álló alternatív következtetések között. Clark azt is felvetette, hogy a paleoantropológia, bár formailag tudománynak tűnik, valójában hiányzik belőle a lényeg. A szakemberek ritkán tudatják a biológiát tanuló diákokkal és a laikusokkal azt a mélyen 14
gyökerező bizonytalanságot az ember eredetével kapcsolatban, amelyről az ilyen kijelentések árulkodnak. Ehelyett egyszerűen tényként tálalják a legújabb találgatásokat. Ezt a találgatást pedig rendszerint a barlanglakó ősembert ábrázoló furcsa rajzokkal, vagy erős smink mögé bújtatott színészekkel illusztrálják. 15
Mi történik itt? Legtöbben azt hisszük, hogy amit egy tudós szájából hallunk, az aránylag megbízható. Lehet, hogy egy politikus eltorzítja, vagy megszépíti az igazságot, hogy elősegítse a terve megvalósulását, de úgy tudjuk, hogy a tudósok tényekkel dolgoznak. Igaz, hogy néha ők is tévedhetnek, de az a szép a tudományban, hogy tapasztalatilag ellenőrizhető. Ha egy elmélet rossz, akkor majd más tudósok rájönnek erre, akik független kísérleteket folytatnak, mellyel próbálják megerősíteni, vagy megcáfolni az eredményeket. Ezáltal az adatokat folyamatosan felülvizsgálják, a hipotézisekből pedig széles körben elfogadott elméletek lesznek. Mivel magyarázhatjuk akkor a tudományos tények ennyire elterjedt és régóta tartó meghamisítását, amelyekkel az evolúciós elméletet támogatják? Elképzelhető, hogy a darwini evolúció olyan nagy jelentőségre tett szert a kultúránkban, hogy a tudományos megalapozottságának mértéke szinte már alig számít, bármekkora legyen is az. Erre utal az a szinte általános rosszindulatú felhördülés is, amellyel egy kansasi iskolatanács döntését fogadták, amely az oktatás során a bevett evolúciós nézetek mellett (amelyek többsége, amit láttuk, merő tévedés) lehetőséget ad az ettől eltérő elméletek ismertetésére is. A média szerint csak a vallási fundamentalisták kérdőjelezik meg a darwini evolúciót. A közhiedelem szerint azok az emberek, akik kritizálják a darwinizmust, vissza akarják juttatni a tudományt a kőkorszakba, és a Bibliával akarják helyettesíteni. A darwinizmust megcáfoló és egyre nagyobb számban felbukkanó tudományos bizonyítékokat rendületlenül letagadják. Amikor a biokémikus Michael Behe rámutatott a The New York Times oldalain, hogy az evolúciót bizonyító embriók hamisítványok, a Harvard darwinista tanára, Stephen Jay Gould beismerte, hogy ő ezt már évtizedek óta tudja (ahogy fentebb idéztük) mégis azzal vádolta Behe-t, hogy a teremtéselmélet híve, mivel felhívta a figyelmet a hamisításra. Márpedig annak ellenére, hogy Behe támogatja azt az elképzelést, hogy az élőlények néhány jellemző vonását legjobban egy intelligencián alapuló modell magyarázza meg, a szó hagyományos értelmében véve egyáltalán nem kreacionista. Behe molekuláris biológus, akit tudományos kutatásai arról győztek meg, hogy a darwini elmélet nem áll összhangban a megfigyeléseinkkel és a kísérleti eredményekkel. Vajon Gould, aki jól tudja, hogy Haeckel rajzai hamisítványok, miért intézte a rajzokat bíráló el Behe-t annyival, hogy teremtéspárti? Az a gyanúm, hogy a tisztán tudományos szempontokon kívül más erők is működnek itt. Mindezt azokra a többé-kevésbé nyílt materialista üzenetekre alapozom, amelyek több tankönyv beszámolójába is bele vannak szőve. Futuyma Evolúciós biológiája tipikus példa erre, amikor azt közli a diákokkal, hogy Darwin evolúciós elmélete, karöltve a marxi történelemelmélettel és Freud elképzeléseivel az emberi természetről, kikövezte az utat a mechanizmus és a materializmus előtt, amely azóta is a nyugati gondolkodás fő irányvonalát jelenti. Egy másik könyv Gouldot idézi, aki nyíltan kijelenti, hogy az ember nem teremtett lény, hanem csupán egy váratlan elágazás egy kontingens (azaz esetleges) életfán. Egy oxfordi darwinista, Richard Dawkins szavai ugyan nem egy tankönyvben olvashatók, de annál élesebben hangzanak: Darwin tette lehetővé, hogy intellektuálisan elégedett ateisták lehessünk. 16
Nyilvánvaló, hogy ezek filozófiai és nem tudományos nézetek. Futuymának, Gouldnak és Dawkinsnak joguk van a saját filozófiájukhoz. De nincs joguk ezt úgy tanítani, mintha tudomány lenne. A tudományban minden elméletet köztük a darwini evolúciót is próbára kell tenni a megfigyelések révén. Ha Gould tisztában van vele, hogy a valós embriológiai bizonyítékok ellentmondanak a biológia-tankönyvekben található hamis rajzoknak, vajon miért nem vállal aktív szerepet abban, hogy megszabadítsa tőlük a természettudományos oktatást? Azok a félrevezető információk és hiányosságok, melyeket ebben a cikkben megvizsgáltam, csupán kiragadott példák. Sokkal több létezik ezeknél. Az evolúcióról szóló vitában már túlságosan régóta olyan tényekről esik szó, amelyek nem igazak. Itt az ideje, hogy eltakarítsuk azokat a hazugságokat, amelyek az evolúció nyilvános vitájának útjában állnak, és ragaszkodjunk ahhoz, hogy minden elméletnek összhangban kell állnia a megfigyeléseink eredményével. Más szóval, ideje, hogy úgy műveljük a tudományt, ahogyan azt állítólag kellene. Forrás: Discovery Institute. A cikk eredetileg a The American Spectator 2000. December-2001. januári számában jelent meg. A magyar fordítás Darwin idézeteihez felhasznált forrás: Charles Darwin: A fajok eredete. Typotex, Budapest, 2000. A cikket fordította: Mudriczki Judit 17