Kicsi Sándor András. Tűrömfű és jajlapi. (Tanulmányok a betegség és az elmúlás témaköréből)

Kicsi Sándor András Tűrömfű és jajlapi (Tanulmányok a betegség és az elmúlás témaköréből)

Szerkesztette: Jakab István Kicsi Sándor András, 2012 ISBN 978-963-331-222-3 Az e-könyv alapja: Kicsi Sándor András: Tűrömfű és jajlapi (Tanulmányok a betegség és az elmúlás témaköréből) 2012-es kiadása (ISBN 978 963 331 221 6) A könyv és adathordozó (legyen az e-könyv, CD vagy egyéb digitális megjelenés) szerzői jogi oltalom és kizárólagos kiadói felhasználási jog alatt áll. Az e-könyv kódrendszer DRM, avagy digitális másolásvédelem feltörése bűncselekmény! Bármely részének vagy egészének mindennemű többszörözése kizárólag a szerkesztő, a szerző és a kiadó előzetes írásbeli engedélye alapján jogszerű. Felelős kiadó: Táncos László, igazgató Borító: Táncos László Tördelőszerkesztő: Békésy János SKD: 372-e

Tartalom 5 Tartalom A beteg szó eredetéről... 7 A hagyományos magyar népi okcentrikus betegségszemléletről... 10 Tűrömfű és jajlapi... 29 Adalékok a népi dermatológiához... 33 Egészségére!... 53 A legújabb tájmonográfia a népi gyógyászat köréből... 62 Dühbogár, dühfű... 64 Egy thanatológiai könyvről... 67 Koporsó és kereszt... 71 A haláljelekről... 75 Verlaine Hausere... 78 Fuit... 83 A különböző zombikról... 85 A kakukk mint halálmadár és átváltozó madár... 88 Mata Hari utolsó szavai... 91

A beteg szó eredetéről 7 A beteg szó eredetéről Az alábbiakban a beteg szó etimológiájának Verő Leó (1907), Hegedűs Lajos (1956: 112) és Hadrovics László (1985: 143 5, 1992: 215 6) által javasolt középfelnémet (a továbbiakban kfn.) eredeztetése mellett hoznék néhány érvet. A beteg német etimológiája azért érdekes, mert a TESz. (1, 1967: 290), EWung. (1, 1993: 101) és az ESz. (2006: 66) szerint ismeretlen, bizonytalan eredetű, s Mollay Károly monográfiájában (1982) se szerepel. Felmerült a beteg szónak iráni, mongol, szláv (TESz. 1, 1967: 290), sőt Futaky István révén tunguz (!) eredeztetése is, s Voigt Vilmos azon a véleményen volt, hogy e szavunk már a honfoglalás előtt létezett nyelvünkben (1989: 10). Grynaeus Tamás osztja Futaky véleményét, szerinte A beteg tunguz jövevényszó nyelvünkben (1996: 13). A tunguz jövevényszavakat a magyar nyelvből elsősorban a magyar tunguz közvetlen nyelvi érintkezések hiányában lehet kizárni. Ez esetben pedig a közvetett átvétel is valószínűtlen. A beteg szó német származtatásának lehetőségére először Karl Štrekelj szlovén nyelvtudós (1904: 5), majd a magyar nyelvészek közül Verő Leó (1907) figyelt fel. Hogy egy etimológiát elfogadhatóvá lehessen tenni (bár az etimológiának csak gyakorlata van, elmélete nincs kidolgozva és egyelőre képtelen kiszűrni a véletlen egyezéseket a szabályos megfelelések közül), a bevett gyakorlat szerint mind hangtani, mind jelentéstani érveket szokás felhozni. Štrekelj, Verő és követőik szerint a magyar beteg szó a kfn. wêtac, -tage átvétele, amelynek jelentése (akárcsak magában a wê főnévnek) wehe, schmerz, leiden, krankheit, azaz fájdalom, betegség (MhdTwb. 310). Hangtanilag a beteg kifogástalanul származtatható, minthogy már a XIV. század második feléből adatolható, és ekkor még jövevényszavainknál nyelvünk jobban tartotta a magánhangzóharmóniát (ez esetben az első szótag magánhangzótípusa javára). A kfn. w- szókezdő megfelelője lehet a magyarban b-, erre példa Mollaynál a bendő (kfn. wambe) és a bognár (wagner); a szóközi mássalhangzóra példák Mollaynál a bitang (bitonk, biutunge) és a lator (loter); hasonló végződésű a herceg (herzog). A magyar nyelvemlékek korában a beteg még nem lehetett általánosan elterjedt kifejezés, mert a XVIII. századig még igen gyakran

8 Kicsi Sándor András: Tűrömfű és jajlapi a kór melléknév fordul elő helyette (Verő 1907: 171). Gombocz Zoltán és Melich János (Etsz. 3. füzet, 1914: 385) elvetik a beteg kfn. származtatásának lehetőségét. Egyik fő érvük ellene, hogy míg a kfn. szó főnév, a magyar melléknév. Ilyesféle argumentum eleve nem szerencsés, hiszen a magyarban a főnevek és melléknevek között nincs különösebben éles határ. Ráadásul a szláv jövevényszó kór melléknévből főnév lett (például Hadrovics 1992: 252), a beteg jelentése pedig (legalábbis némely székely nyelvjárási kifejezésben) lehetett betegség (Verő 1907: 171). A beteg és betegség jelentésű szavak számos nyelvben jövevényszók (Hegedűs 1956: 112). A román nyelvjárások például éppen a magyarból vették át a beteag és beteug szókat (hangsúllyal: a beteág és beteúg, Tamás 1966: 109 110), valamint a szláv nyelvekből a bolnav beteg és boal betegség szókat, és az utóbbi pár maradt meg az irodalmi nyelvben. A beás cigányok archaikus erdélyi vagy bánáti román eredetű nyelvjárásában bityág a beteg és bityisug a betegség (Orsós 1997: 19). Hadrovics László mutatott rá (1985: 143 5, 1992: 216), hogy az 1536 óta adatolható szerbhorvát beteg betegség magyar jövevényszó, annak bizonyítéka, hogy a kfn. szó a magyarban főnévként honosodott meg, de honosító képző gyanánt -ség képzőt vett fel, majd a betegség Krankheit főnévből következtették ki a beteg krank szót. A magyar beteg szó egyébként némi további elterjedést mutat a kárpáti áreában (Bernstejn et al. 1981: 65). Mollaynál már a XVI. században meglevő magyar betegségnevek közül a csúz és az orbánc is kfn. jövevényszókként szerepelnek. (E két etimológia kidolgozásában szintén Hadrovicsnak vannak döntő érdemei.) A szintén csak 1500 táján adatolható, sokáig uráli örökségként számon tartott süly, suj betegségnév is talán kfn. eredetű, forrása pedig a kfn. schüle, schule ló szájbetegsége lehet (MhdTWb. 188, Tálos 1983). A mai német krank beteg jelentésű szó kfn. előzménye, a kranc jelentése gyenge volt (MhdTwb. 114), a legáltalánosabb beteg jelentésű szó pedig a siech volt (MhdTwb. 193), amely (főleg a siechend gyengélkedő igei alakban) megmaradt olyasféle használatban a krank mellett, mint a magyarban a kórságos és nyavalyás a beteg mellett. (A rokon nyelvekben jobban megőrződött, például holland ziek, svéd sjuk, angol sick beteg.) A kfn.-ben nemcsak wê-tac, hanem siech-tac is létezett betegség jelentésben; az utótag kfn. tac, tag jelentése pedig nemcsak nap (mint a mai német Tag szóé), hanem általában idő is lehetett (például nie tac soha ) és olyan kifejezé-

A beteg szó eredetéről 9 sekben is előfordult, mint ein leider tac kín, fájdalom, szó szerint kínos nap (MhdTwb. 223). Irodalom Bernstejn, S. B. et al.: Oblekarpatszkij dialektologicseszkij atlas. Voprosnik. Moskva: Nauka 1981. ESz. Etimológiai szótár. Magyar szavak és toldalékok eredete. Főszerkesztő: Zaicz Gábor. Bp.: TINTA Könyvkiadó 2006. Etsz. Gombocz Zoltán & Melich János: Magyar etymologiai szótár 1 17. Bp.: Magyar Tudományos Akadémia 1914 1944. EWUng. Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen. Főszerkesztő: Benkő Loránd. Bp.: Akadémiai 1992 1995. Grynaeus Tamás: Isa por... A honfoglalás és Árpád-kori magyarság betegségei és gyógyításuk. Bp.: Fekete Sas 1996. Hadrovics László: Ungarische Elemente im Serbokroatischen. Bp.: Akadémiai 1985. : Magyar történeti jelentéstan. Rendszeres gyakorlati szókincsvizsgálat. Bp.: Akadémiai 1992. Hegedűs Lajos: Adalékok a nyelvi tabu és névmágia kérdéséhez. Magyar Nyelvőr 80(1956)1: 101 113. MhdTwb. Matthias Lexers mittelhochdeutsches Taschenwörterbuch. Leipzig: S. Hirzel 1980, 36. Auflage. Mollay Károly: Német magyar nyelvi érintkezések a XVI. század végéig. Bp.: Akadémiai 1982. Orsós Anna: Beás magyar kéziszótár. Kaposvár: A Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola Társadalomtudományi és Közművelődési Tanszéke 1997. Štrekelj, Karl: Zur slavischen Lehnwortkunde. Denkschriften der Kaiserl. Akad. der Wiss. Philos.-hist. Klasse 50, Band 3, Abhandlung, Wien, 1904: 1 89. Tálos Endre, P.: Süly. Magyar Nyelv 79(1983)1: 82 83. Tamás Lajos: Etymologisch-historisches Wörterbuch der ungarischen Elemente im Rumänischen. Bp.: Akadémiai 1966. TESz. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. 1 4. Főszerkesztő: Benkő Loránd. Bp.: Akadémiai 1967 1984. Verő Leó: Beteg. Magyar Nyelvőr 36(1907)4: 170 1. : Még egyszer beteg. Magyar Nyelvőr 36(1907)5: 233. Voigt Vilmos: Javallat, avagy bevezető szavak egy fontos és különös tanulmánykötethez. In: Babulka Péter et al., szerk.: Síppal, dobbal... Hagyományos orvoslás az Európán kívüli népek körében. Bp: Mezőgazdasági 1989: 7 12.

10 Kicsi Sándor András: Tűrömfű és jajlapi A hagyományos magyar népi okcentrikus betegségszemléletről A kognitív antropológia, minthogy az emberi viselkedés tetemes és döntő fontosságú része beszélés, a kultúrát nyelvén keresztül próbálja meg leírni és értelmezni. 1 A kultúrát így tudásrendszernek tekinti, feladata pedig e tudásrendszer összetevőinek kultúránként eltérő szerveződésének vizsgálata. Ismeretes ugyan, hogy csupán a terminológiai rendszerek vizsgálatával nem lehet kimerítően felderíteni az adott kultúra kognitív világát, de ennek segítségével megismerhetjük központi elemeinek jelentős részét. A kulturálisan releváns jegyeknek ugyanis közölhetőknek kell lenni a kultúra hordozói között, és e közlésekre legalkalmasabb mechanizmus a nyelv (Frake 1980). Nyelvészeti szempontból viszont jelentéstani kérdések vizsgálatakor nem hagyható figyelmen kívül a nyelvközösség nem nyelvi hiedelemrendszere. Olyan fogalmak, mint például tiszta, beteg, szűz, halott hiedelmekhez kötődnek, és a nyelvismerethez egyebek között a szók által jelölt dolgoknak tulajdonított tulajdonságok ismerete is hozzátartozik. Nemhogy a betegségek, hanem a legkonkrétabb, objektíve észlelhető tárgyak sem azonosíthatók valamilyen meghatározott fogalomrendszertől függetlenül, és feladat a kognitív rendszerek elemeinek a vizsgált közösség fogalomrendszere szerinti kezelése is (Frake 1980: 2). 2 1 Az orvoslás nyelvészeti megközelítése igencsak régi keletű. Nyomait például már Platón Gorgiasz című dialógusában is megtaláljuk (Péterfy Jenő fordítása [1893]): Szókratész: Így hát az orvostudomány is beszédekre vonatkozik? Gorgiasz: Természetesen. Szókratész: Éspedig a betegekkel foglalkozó beszédekre? Gorgiasz: Bizonnyal. 2 A kognitív antropológia szellemében, de tipikus módszerétől, a terepmunkától eltérően inkább filológiai eszközökkel próbálom bemutatni, hogy milyen természetű tanulságokkal szolgálhat a szókészlet vizsgálata a népi gyógyászat egészének kutatásán belül. Példáimat illusztráló jellegűeknek szánom, nem valamely jelenség kimerítő leírását célozzák. A páratlan adatbőségnek köszönhetően az idevágó szakirodalomnak is csak egy de reményeim szerint reprezentatív részét sikerült feldolgoznom 1992-ig.

A hagyományos magyar népi okcentrikus betegségszemléletről 11 A népi gyógyászat kategóriái nemcsak a modern orvostudomány kategóriáit nem fedik, hanem különböző kultúrák betegségszemlélete is jelentős mértékben eltérhet. Ugyanazt a betegséget lehet egészen más szemmel nézni, egészen más névvel illetni. Ideális esetben egy adott betegséghez meghatározott tünet vagy tünetcsoport tartozik, és oka is jól meghatározható. Ez az ideális állapot nem jellemző különösebben a betegségekre: egyrészt mivel lehetnek olyan tüneteik, amelyeken más betegségekkel osztoznak, másrészt pedig az is lehetséges, hogy a betegség oka nem ismeretes (sőt biztosra vélt okot sem sikerül találni), vagy több betegségnek is lehet közös oka. (Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a népi rendszerek gyakran a betegség adott jelentkezésének az okát keresik, az egyedi eseményét, nem pedig a betegség típusának patogenezisét [Frake 1980. 62].) Sok esetben tehát tulajdonképpen választás kérdése, hogy tünet vagy ok alapján azonosítjuk-e a betegséget. A népi gyógyászat kidolgozottabb rendszerei kész választó mechanizmusokat kínálnak, általában valamelyik szempont dominanciájával és ilyen értelemben beszélhetünk tünet-, illetve okcentrikus betegségszemléletről. Berde Károly (1940: 95 6) a magyar népi dermatológia vizsgálatakor figyelt fel arra, hogy betegségneveink egy része kóregységet (például szemölcs, tyúkszem), más része a kórszármazás mikéntjét jelöli (például ijedés, hűlés, csizmatörés). Gyakran ugyanazt a betegséget kétféleképpen is lehet nevezni: az, ami tünete szerint tyúkszem, oka szerint lehet csizmatörés. Mindamellett a tyúkszem és csizmatörés általában nem fedik egymást. Berdénél is külön szerepelnek a Csizmarágás, csizmatörés (1940: 186) és Tyúkszem, szemölcs, fökény, varjúszem, kinövés (1940: 253) egységek. Vasas Samu kalotaszegi gyűjtésében is elkülönülnek a bőrkeményedés (tyúkszem) (1985: 57) és csizmarágás, csizmatörés (1985: 58 9) címszavak, jóllehet a bőrkeményedés okai között első helyen a nem megfelelő lábbeli (1985: 57) áll. Az azonban, amit Berde a magyar népi dermatológiáról megállapított, bizonyos fokig érvényes általában a népi és a hétköznapi betegségszemléletre: a betegségeket kétféleképpen, tüneteik vagy okaik szerint azonosítjuk és nevezzük el. A magyar népi gyógyászat nagy regionális változatossága ellenére szemléletében, főbb vonásaiban, változásainak tendenciáiban végső soron egységes rendszer. Ugyanakkor nem alkot zárt rendszert: fokozatosan új elemek épülnek bele. A hivatalos orvostudománytól történt elválása óta elsősorban az utóbbiból kerültek át az ismeretek, és integrálódtak a népi rendszerbe. A változatosság egyik fő oka is éppen ezen integrálódás eltérő mértéke. Általánosságban elmond-

12 Kicsi Sándor András: Tűrömfű és jajlapi ható, hogy a népi kórformák (például Vasas Samu 1970-es évekbeli állapotokat regisztráló kalotaszegi gyűjtésében) egyre inkább azonosíthatók az orvostudomány által nyilvántartott betegségekkel. Ha a népi gyógyászati rendszerek univerziáliái és tipológiája kellőképpen kidolgozottak lennének, a magyar jellegzetességeket (köztük a változásokat is) röviden, néhány jeggyel fel lehetne vázolni. Ilyen jegy lehetne például az, hogy a magyar népi gyógyászatban nincs különösebb jelentőségük a betegségek vélt előjeleinek (álmok, természeti jelenségek bár mindkettőt kapcsolatba hozták a betegségekkel is, az utóbbiról szól Oláh 1986b). A magyar népi gyógyászat általános jellemzésekor máig olyasféle, inkább a korábbi állapotokra érvényes általános megállapításokra hagyatkozhatunk, mint amilyeneket Berde tett, aki szerint egyrészt a gyógyeljárások dominálnak a gyógyszerekkel szemben, másrészt pedig ezek az eljárások a (vélt) okokhoz igazodnak a népi kóroktani gondolkodás szerint: A kórszármazás mikéntje írja elő és szabja meg a gyógyeljárás mikéntjét (1940: 116) 3. Ráadásul az olyan műveletek, mint az öntés és a mérés, egyaránt szolgálhatnak diagnosztikai és terápiás célokat (Berde 1940: 90 92, 94 95; az öntésnek ismeretes ártó változata is, például Berde 1940: 59 60, Horváth 1980: 56, 70, Liszt 1906: 15 16). Berde, aki talán nem figyelt eléggé az éppen az ő korában felgyorsult betegségszemléleti változásokra, a magyar népi betegségszemléletet még mindig okcentrikusnak minősítette. Szerinte mind a betegségnevek, mind a diagnosztikai eljárások elsősorban (bár nem kizárólag) kóroktani egységeket adnak meg (1940: 79, 84, 95). Az igazi népi kórjelzésben nem az alaktan, nem a tünetek és nem is a kórlefolyás adatai játsszák a legfontosabb szerepet, hanem a kórelőzmény és annak is az az egyetlen pontja, ami a betegség származására vonatkozik (1940: 84). Ráadásul, sokféle, a modern orvostudomány által különválasztott betegség a népi pathologia szerint egységet alkot, mert azonos az eredete és azonos elven alapszik a gyógyítása (1940: 96). 3 Kovács Endre az 1970-es évek második felében Doroszlón gyűjtötte azt az elterjedt (feltehetően névmagyarázó) hiedelmet, mely szerint A tyukszëm az úgy keletkëzik, hogy ahun a baromfi iszik, ott pancsúnak, vagy kezet mosnak abba a vizbe, és attú kapni meg a tyukszëmët (1982: 104). Ennek megfelelően kezelésére Szalicilt kevernek a tyukzsirba, avval kenyik (1982: 226). Oláh Andor számos hasonló példát hoz az analógia elve (1986a: 160 1, 169) és a szemölcs (1986a: 178 186) tárgyalásakor.

A hagyományos magyar népi okcentrikus betegségszemléletről 13 A Berde által felsorolt jellegzetességek némelyike eltűnőben van; ide sorolható a (vélt) okoknak a betegségeknek mind azonosításában, mind leküzdésében játszott domináns szerepe, továbbá a betegség (vélt) oka és gyógymódja közvetlen összekapcsolásának számos esete. A továbbiakban a betegségszemlélet okcentrikusból tünet centrikusba tartására, illetve napjainkra azzá válására hozok néhány példát, kiegészítve a hiedelemrendszerbeli változások fontosabb nyelvi velejáróival. A magyar népi betegségszemlélet a XVIII. századtól kezdett átfordulni okcentrikusból tünetcentrikusba, akkortól, amikortól az orvosi szakirodalom is szélesebb körben terjedni kezdett a nép között (Hoppál és Törő 1975: 16). Ezt a feltevést látszik megerősíteni az is, hogy ez idő tájt, a XVIII XIX. században vált számos betegségokozóból betegségnév szitokszóvá (Galgóczi 1981). Az ok- és tünetcentrikus szemlélet találkozásának szép példája található egy 1837-ben megjelent doktori disszertációban, amelynek szerzője a Somogy megyei Ladból származó Kremzir Mózes, címe pedig Némelly magyar nép-gyógyszerek bíráló vizsgálata. A korabeli orvos tünetcentrikusan igyekezte értelmezni a népi, okcentrikusan azonosított betegséget: Ködcsömör (köldökcsömör, bélgörcs, kólika): kömény mag vagy gyenge foghagyma rágása. Az a szélkólika, ez a giliszták ellen jó. Melegített fazékfedél, só vagy zab a köldökre, általában jók. Jegyzés. A kisdedeknek hirtelen támadt megigézésnek nevezett és kurutyolók által ólom vagy viaszöntéssel, szenes vízzeli mosdással, tisztes fű (Stachys erecta) fövetébeni fürösztéssel orvosoltatni szokott, bajai nagyobb része nem egyéb, mint ködcsömör (idézi Bugyi Balázs 1979: 316, és szintén Bugyi nyomán, de másképp Hoppál és Törő 1975: 25). 4 Szokás hangoztatni, hogy a szenes víz és a tisztes fű főzete nálunk már ősidőktől fogva a szemverés és megigézés ellen hathatós szernek tartatik (Temesváry 1899: 76, és 108). 4 Népi, elsősorban okcentrikusan azonosított betegséget (jelen esetben is az igézést) hasonló módszerrel (de ezúttal más eredménnyel) már Pápai Páriz Ferenc is igyekezett értelmezni: A gyermekek forrózását, amelyet köznévvel igézetnek hívnak, ami illeti, minthogy ez a feje lágyán adja ki magát, onnan vagyon, hogy az igen fehér, lüktet (1984: 396). Az ilyen típusú értelmezési kényszer manapság némely néprajztudóst arra késztet, hogy például a váltott gyerek hiedelmét vízfejűséggel, a víziborjúét pedig vetéléssel magyarázza (Kicsi 1988: 80).

14 Kicsi Sándor András: Tűrömfű és jajlapi A mai magyar népi gyógyászatban mind a tünetek, mind az okok szerinti azonosítás- és elnevezésmód szerepel. Ez óhatatlanul keresztbe-osztályozásokhoz, lefedésekhez vezet: ugyanazt a betegséget olykor tünete alapján az egyik, (vélt) oka alapján egy másik kategóriába sorolják. Hasonló jelenségre reagál népi módon Gazda József egy nagysolymosi (egykor Udvarhely megye) adatközlője, egy 1917-es születésű asszony, aki szerint Azelőtt a vakbélgyulladásnak azt mondták, hogy bélpoklos (1980: 216). Ugyanő a reuma (reoma) elleni és vesét tisztító mezei zsurló (Equisetum arvense) kanna surló vagy kannasúroló neve kapcsán megjegyzi, hogy nem tudom a mostani nevét, ma most valami más neve van (1980: 222). A bélpokol, bélpoklos egyébként példa lehet arra is, hogy az okcentrikus szemlélet dominanciája mellett érvényesülhettek tünetcentrikus elemek is. Berde szójegyzékében (ő ilyen kóregységgel a korabeli népi gyógyászatban nem találkozott [1940: 182]) a bélpokol és bélpoklosság (1) lepra, (2) nagyétkű (akárcsak ma is több vidéken [Lőrinczy, szerk., 1979: 425]) és (3) paralytikus, hűdött (1940: 261); a bőrpokol szintén lepra (1940: 263), de a bélpokollal együtt lehetett még fekély, vízkórság stb. is. Feltehető azonban, hogy a XVI XVII. században létezett olyan különbség, mely szerint a bőrpokol a bőr felületén jelentkező változatát jelentette a leprának, a bélpokol pedig vagy a bőrfelület alatt képződő és csak később kifakadó, vagy a belső szerveket ellepő változatát. (A bélpoklos és bőrpoklos valamelyest más értelmezését adja Galgóczi 1973 1974.) A hagyományőrzőbb (vagy retardáltabb ) vidékeken archaikusabb a betegségszemlélet. Vasas Samu kalotaszegi (1985) és Keszeg Vilmos detrehemtelepi (1981) gyűjtésénél valamivel több archaikus elemet hoz Gazda Klára a háromszéki Esztelnekről körülbelül ugyancsak az 1970-es évekből (1980: 38 43, de csak a gyermekbetegségekre szorítkozva), Horváth István Magyarózdról, valamivel korábbról (1970, 1980) hogy csak az általam itt feldolgozott erdélyi magyar munkákat említsem. Míg Gazda Klára és Horváth gyűjtéseiben, továbbá Berde és Oláh (1986a) heterogén adathalmazaiban egyaránt bőven szerepelnek mind ok-, mind tünetcentrikusan azonosított betegségek, Vasasnál (és Keszegnél) mindössze három sajátosan ok szerinti betegség szerepel: félelem (ijedtség), igézés, rontás. Keveredést persze Vasasnál is regisztrálhatunk, ilyen a különleges

A hagyományos magyar népi okcentrikus betegségszemléletről 15 státusú hűlés, nátha, köhögés egység (1985: 91 3), továbbá a már említett tyúkszem és csizmatörés. 5 Az alábbiakban az ijedtség és az ágybavizelés példáján igyekszem bemutatni a mai magyar népi rendszerre jellemző keresztbe-osztályozásokat, lefedéseket. Tulajdonképpen egyik sem tipikus betegség, minthogy egyrészt a népi szemlélet szerint a betegségeknek fontos (de nem kritériumszerű) jellemzője az, hogy fájdalommal járnak (Oláh 1986a: 173, 233), másrészt pedig mindkét általam választott elsősorban gyermekbetegségnek számít. Az ágybavizelés, amelyet meghatározó tünete alapján azonosítanak, részben egybeesik a magyar népi gyógyászatból eltűnőben levő, de egyébként szintén önálló betegségként számon tartott ijedtség (ijedés, ijedezés, félelem, rettegés) betegségegységgel, amelyet viszont oka szerint. Ennek megfelelően gyógymódjaik között is több hasonlót, illetve azonosat találunk. Betegség: ami meghatározó ok: ami lehetséges velejáró: ijedtség ok: megijedt tünet: ágyba vizelt ágybavizelés tünet: ágyba vizelt ok: megijedt Az ijedés normális reakció valóságos veszély esetén (a veszély jelzése fokozott vegetatív és mozgásos működést válthat ki), vélt veszély esetén azonban abnormálisnak minősülhet. Az ijedés a mai magyar népi gyógyászatban az egyik legtipikusabb betegségok és az egyik leggyakoribb gyermekbetegség (Oláh 1986a: 136 7). Az ágybavizelés is tekinthető önálló betegségnek, de betegség tünetének vagy következményének is (akárcsak a hányás vagy a köhögés), illetve egyszerűen csak rossz szokásnak is, amilyen például a körömrágás, az ujjszopás vagy az orrtúrás (ilyesféleképpen ítéli meg Vasas [1985: 51] is). Önálló betegségnek tekintve meghatározó tünete önkéntelen bevizelés, többnyire és tipikusan éjjel, alvás közben. Leggyakrabban pszichoszociális kóreredetre vezethető vissza, de lehet oka organikus megbetegedés is. Minthogy azonban a beteg máskülönben egészségesnek minősül, önálló betegségnek 5 Szenti Tibor hódmezővásárhelyi gyűjtésében a csak megemlített rontáson (szemmel verésen) kívül (1985: 240) kimondottan ok szerint azonosítandó népi betegségegység nem is szerepel. A vélt betegségokozók és betegségek korábbi, okcentrikus rendszerének rekonstruálása meglehetősen problematikus, jószerével megoldhatatlan. Ilyesféle, a fene és íz esetében páratlan kuszasággal birkózó kísérlet Lóránd Kláráé.

16 Kicsi Sándor András: Tűrömfű és jajlapi is számíthat. Berde szójegyzékében (1940: 259 290) számos magyar nyelvjárási szót hoz ágybavizelő jelentéssel: agglamos, húgyos, húgyos-gangalos, húgyos-kanta, húgyos-lamos, lamos, lomos; említi továbbá a szapul igét ágybavizel jelentéssel (1940: 284). A magyar nyelvjárásokban ruhájába, ágyba vizelő gyerek jelentésűek a hugyos, húgyos, és a húgyos-candra, húgyos-peták, húgyos-posztó alkalmi összetételek (Lőrinczy, szerk., 1988: 1020). Mórocz István közlése Pápáról: lamos: így szokták csúfolni az olyan gyereket, ki éjjel alája hugyozik. Hugyos, lamos, tobákos, éjjel szapul, nappal mos (1887: 527, idézi Szinnyei 1893: 1284). Mindkét betegség megtalálható például (előbb az ijedtség, majd az ágybavizelés oldalszáma) az Alfalukban (Lábadiné 1984: 286 7 és 292 3), Detrehemtelepen (Keszeg 1981: 110 és 106, 110), Esztelneken (Gazda K. 1980: 42), a bukovinai magyarságnál (Bosnyák 1984: 38 40 és 10), Kalotaszegen (Vasas 1985: 72 4, 156 és 51 2, 152), Karancskeszin (Fejős 1985: 212 és 209), Magyarózdon (Horváth 1980: 76 77, és 89 90), Szatmárban (Makay és Kiss 1988: 54 64 és 70 71), Szentgálon (Vajkai 1987: 153 és 151), Tetétlen környékén (Liszt 1906: 11 4 és 24), de számos más gyűjtésben vagy csak az egyik, vagy egyik sem szerepel. Pápai Páriz Ferenc a gyerekek bevizeléséről azt tartotta, hogy idővel magától megszűnik (1984: 259; tehát inkább csak a felnőtteknek javallott oly sokféle módszert, 1984: 259 260), az ijedezésre is jóformán csak mézet ajánlott (1984: 396). Ágybavizelés ellen páratlanul sokféle, bizarr népi gyógymódot sorol fel Berde Károly (1940: 179; utalásait többnyire elhagytam): A privigyei hiedelem szerint az ágyba vizelő gyermeket kemenceseprűvel kell megverni, meggyógyul tőle. Az is használ, ha karácsonykor a kanász által hozott nyírfavesszővel verik meg. A Balaton vidékén a sírásó a koporsóeresztő kötéllel megveri a fenekét. Besenyőtelkén (Heves-megye) az ágyba vizelő gyermekkel sült egeret etetnek meg. Páratlan gyógyeljárás dívik Nagyidán. Eszerint az ágyba vizelő beteg felmászik egy fára, s onnan defekál le. Minél magasabbról, annál inkább használ. Szendrey [Zsigmond] említi, hogy néhol az ágyba vizelő a vele azonos keresztnevű ember nyitott sírjába vizel, vagy az ágyba vizelő gyermek vizeletébe beleszúrnak egy, a kerítésből kihúzott karót. Szilágysági tanács: Lopj a vízimalomból egy zsákról egy madzagot úgy, hogy azt senki ne vegye észre, kösd azt a gyermek derekára; nem pesel oda. Sárándon (Czimmer Anna gyűjtése szerint) csikóléppel is próbálkoznak. Mikor a ló ellik, mielőtt a csikó az orrát kidugja anyja hüvelyéből, előbb megjelenik a

A hagyományos magyar népi okcentrikus betegségszemléletről 17 lép -e, ami kb. tenyérnyi, vagy nagyobb. Ezt megszárítják, porrá törik, dobozva téve megőrzik és borban adják be a betegnek. Désen a disznó gyűrűjét (végbélnyílása gyűrűje) megsütik és megetetik a beteggel, valamint a disznó levont körméről itatnak rá pálinkát. Az utóbbi közlés Versényi Györgytől való, Désről: Ha a gyermek a zágyba piselik, süzsd meg a disznó gyürüjit s étesd meg vele s itass vele pálinkát a disznó körmiből (1893). Gyimesben (Ugra pataka) a gyógymód a következő: Ágybavizelés. Úgy sokat pisili magát. Eccer egy gyermek pisilte örökké, de már nagy vót, pisilte, s arra tanították, hogy a disznyónak a picsáját vágják le, mikor megölik. S mikor leölték, levágták a disznyó picsáját, s megsütték, s a gyermeknek odadták. S húzta, rágta, ette, de olyan szíjas vót, s örökké, mikor meghúzta, elszabadult, úgy megcsapta az orrát, s esmént, a többiek csak kacagták, s aztán azt mondták, hogy többet nem pisilt oda a gyermek (Bosnyák 1982: 112). Az általam ezúttal átnézett gyűjtésekben leggyakrabban sült (esetleg szárított, összetört) egérnek a beteggel való megetetése (Liszt 1906: 24, Pócs Éva zagyvarékasi adatát idézi Hoppál és Törő 1975: 45, Szabóné 1976: 258, Czimmer Anna kalotaszegi adatát idézi Vasas 1985: 52, Keszeg 1981: 106, Vajkai 1987: 151) és tüzes vesszővel vagy kenyérsütéskor használt pemetével (peheteggel) való fenekére verés (Horváth 1980: 89 90, Gazda K. 1980: 42, Bosnyák 1984: 10, Lábadiné 1984: 293, Vasas 1985: 52, Fejős 1985: 209) 6 szerepel. Ez utóbbi terápiával párhuzamosan Karancskeszin egy tiltás szerint: Seprővel megütnyi nem jó, mer a gyerek kiszárad, de meg hugyos is lesz (Fejős 1985: 232). Ágybavizelés ellen minthogy leggyakrabban a meghűlést vélik okának újabban szintén gyakori a gőzölés, meleg téglára ültetés (Keszeg 1981: 110, Bosnyák 1984: 10, Vasas 1985: 51, Szenti 1985: 256), esetleg a beteget kemencébe teszik (Keszeg 1981: 110). A gyógymódok között szerepel még: ráolvasás (Pócs 1985: 66, 132), sírba vizelés (Pócs 1985: 66), harangkötéllel való megfüstölés (Bosnyák 1984: 10), a beteg ijesztgetése egérrel (Vasas 1985: 152). Érdekes módon tehát az egér többféleképpen is szerepel a gyógymódok között, például Taktaszadán: Ágybavizelés megszüntetésére kilenc csupasz egeret kell megsütni s tejbe, te- 6 A hugy-szivár veréssel való gyógyításában Kremzir Mózes talált némi rációt. Leírásában miként számos újabb gyűjtésben (Kovács: 234, Lábadiné: 293, Fejős: 209, Vajkai: 151) a verés további ismérvi elemmel egészül ki: A gyermek fa kanállal sóért küldetik a szomszéd asszonyhoz, a ki szegénykét tulajdon kanalával veregetve alfelét hazáig kergeti (idézi Bugyi: 315).

18 Kicsi Sándor András: Tűrömfű és jajlapi ába, vagy borba főzve megitatni a gyerekkel (Szabóné 1976: 258). A gyógynövények közül elterjedt az apróbojtorján főzetének (Kovács 1982: 229, Makay és Kiss 1988: 71, Gub 1996: 21) és nyers fokhagymának a fogyasztása (Vasas 1985: 29, 51, 152). A kalotaszegi Inaktelkén a beteg fiúgyermek derekát szűzlány legelső fonalával kötik át, amit addig kell hordania, amíg kigyógyul a bajból (Vasas 1985: 52). 7 Andrásfalván Az öreg vesszősöprűből ki kell venni három szálat, s amikor valakit temetnek, akkor a sírba belédobni, s azt mondani, hogy Akkor pisálj oda, mikor még ez a halott odapisál (Bosnyák 1984: 10). Egy szentgáli tiltás szerint: Ha keresztelés előtt a keresztanya már felöltözött, ne üljön le szükségére, mert a gyerek is húgyos lesz, könnyen ágyba vizel (Vajkai 1987: 61). A Kárpátaljáról, elsősorban Rátról valók Kótyuk Erzsébet adatai. Az ágyba vizelő gyermeket nyirákseprővel csapdosták meg, és figyelmeztették, hogy ne köpjön a tüzes masinára, azaz tűzhelyre, ne játsszon a tűzzel, mert be fog pisilni. Az ilyen gyermeket éjszaka többször levettík pisilni, de úgy tudták, hogy iskolás korára mind kinövi. A későn kelő gyermekre szokták félig tréfásan mondani, hogy dílig aludó, párna hugyozó! (Kótyuk 2000: 51). Az ijedés diagnózisának (és terápiájának) leggyakoribb és legtipikusabb módja az ólomöntés (általában ónöntés néven); e révén állapították meg, hogy kitől vagy mitől ijedt meg a gyerek, mégpedig úgy, hogy a hideg vízbe öntött forró ólom kihűlt alakjából olvasták ki az illető személy alakját. 8 Leginkább ólmot használtak, kevésbé volt elterjedt hasonló céllal forró viasz vagy tojásfehérje vízbe öntése (Liszt: i.m. 13 14, Bartha: i.m.: 256, Horváth: i.m.: 76 77, Gazda 7 A magyar néphit szerint számos varázslat (köztük gyógyító műveletek) sikeréhez meghatározó követelmény a médium (fiú vagy lány) szüzessége és e műveletek következményeiből következtetni lehetett arra, hogy a médium valóban szűz-e vagy sem, tehát szüzességvizsgálatként is funkcionálhattak (Berde: 97). Több más, szüzességgel kapcsolatos hiedelmet is tárgyalt Berde Károly idézett műve. 8 Az ónöntés magyarázatául kínálkoznak Oláh Andor alábbi fejtegetései: Lélektani tény, hogy a tárgytalan szorongás jelenti a legnehezebben elviselhető félelmet. Mikor a szorongás oka alakot ölt, tárgyiasodik, vagy megszemélyesítődik, csökken a szorongás, majd a vélt kiváltó okkal szemben végrehajtott aktus segítségével meg is szűnhet. Amikor az ijedésben szenvedő felnőtt vagy gyerek feje fölé tartott hideg vizet tartalmazó tányérba megolvasztott ólmot öntenek és a megszilárdult, ólomból kiformálódott alakból megállapítják, hogy mitől ijedt meg, ez már fél gyógyulás lehet. Az időtől való szorongást is enyhíti a megszemélyesedés, a személy ellen irányuló aktus, ima pedig megszünteti (1986b: 39). Oláh itt nyilván a szél táltos vagy boszorkány alakjában való, az esőnek, viharnak sárkányalakú stb. megszemélyesítésére céloz.

A hagyományos magyar népi okcentrikus betegségszemléletről 19 J.: i.m.: 215, Gazda K.: i.m.: 42, Bosnyák 1984: 38 40, Lábadiné: i.m.: 287, Vasas: i.m.: 72 73, 156, Fejős: i.m.: 212, Vajkai 1987: 150, Makay és Kiss: i.m.: 55 57, 61 63). Gyógymódként az így nyert vízzel fürösztik, vagy itatják a beteget, esetleg: Az ónt felfűzzük és a keresztanyja piros fonalával a gyermek nyakába kötjük (Vasas: i.m.: 156). Ijedés ellen szolgálhat még ráolvasás (Liszt: 12, Bartha: 254, Horváth: 77, Bosnyák 1984: 39, Oláh 1986a: 110, 130, 251, 1986b: 60, 130, Makay és Kiss: 57 59, 63 64), különböző füstölések (Liszt: 13 14, Bartha: 254, Horváth: 77, Oláh 1986a: 110, 130, 251, 1986b: 60, 130, Makay és Kiss: 57 59, 63 64) 9, verés (Liszt: 14), orrhuzigálás (Liszt: 14, Lábadiné: 287) 10, Kalotaszegen a gyereket leköpetik azzal az illetővel, akitől megijedt (Vasas: 72). Fogyasztanak rá macskagyökér-főzetet (Makay és Kiss: 64) és feketemagot ( Nigella ; Oláh 1986b: 112), továbbá szárított disznóvért (Bartha: 256), disznóvágáskor eltett farkasfilét (Vasas: 74) 11, nyúlembriót (Fejős: 212), porrá tört csontdarabot, lehetőleg emberi koponyadarabot (Csiszár Árpád beregi adatát idézi Hoppál és Törő: 47, Makay és Kiss: 58), csikólépet italban (Liszt: 13 14, Bartha: 256, Hoppál és Törő: 46, Lőrinczy, szerk.: 831, Makay és Kiss: 58) 12, vagy egyszerűen csak vizet itatnak rá (Keszeg: 110, Vasas: 72, Makay és Kiss: 62). Ha a gyereket a kutya megijeszti, vizet itatnak vele és rögtön vizeltetik is (Vajkai 1987: 150). Kisebb gyereket, ha megijedt, vizeltetik (Liszt: 14). Temesváry Rezső egy adata szerint a terhes nők is valami ijedtség után vizelni szoktak menni, úgyszintén megcsodálás után (1899: 36). Gyimesben (Hidegség pataka) Ijedtség. Ha valaki a kutyától ijed meg, akkor vágnak a kutya szőriből, s megfüstölik vélle. Vaj akármitől, ha megijed, így kell. Ha például éntöllem ijed meg valaki, akkor vágok a mejjkötőmből, s megfüstölöm vele. Az használ (Bosnyák 1982: 122). Szintén Gyimesben (Hidegség pataka) Ha kutyától ijedett meg, akkor annak a szőrit 9 Leggyakrabban talán a halottól való megijedés esetében füstöltek (Vasas: 74). Általában az ijedtség okozóját az ijedtséget közvetítő ember vagy állat testéből származó, elégetett résszel igyekeztek kifüstölni (Horváth: 76). 10 Az eredetibb változat az orr és száj befogásával a lélegzet pár másodperces erőszakos visszatartása lehetett (Liszt: 14). 11 Kalotaszegen farkasfile: a szíven levő kis fül, az erek beszájadzásánál elhelyezkedő billentyűk (Vasas: 189). 12 A csikólép előfordul egy 1754-ben Hódmezővásárhelyen lefolytatott boszorkányperben (Schram 1: 303) és egy 1798-ból datált kéziratos orvosló könyvben (Vajkai: 249).

20 Kicsi Sándor András: Tűrömfű és jajlapi levágják, s avval megfüstölik. Attól helyrejő. Ha libától ijedett meg, akkor annak a tollával megfüstölik, s attól helyrejő. Mindig annak a szőrivel, vagy tollával, amitől megijedett (Bosnyák 1982: 122). Ugyancsak Gyimesben (Ugra pataka) A kutyának a szőriből vágnak, s akkor elégetik, s akkor a hammát es kötik rea, s még iszik es a leviből (Bosnyák 1982: 122). Egyébként Gyimesben (Hidegség pataka) a szívfájást is az ijedtségnek tulajdonítják: Leginkább ijedtségből kapják, főleg a fehérnép, s akkor a szűfájása megvan (Bosnyák 1982: 125). Békésben Oláh Andor gyűjtése szerint legalábbis némely esetben ijedés fajták szerint más-más gyógymód dívott: a halottól megijedtet a halott ruhájával füstölték, a villámtól, égzengéstől való ijedés ellen mennykőről, csorgóból kellett inni (1986b: 98, 130, 133). Szintén a halottól való ijedés ellen Kalotaszegen A halott sírhantjáról földet hoztak, és titokban, hogy a megijedt ne tudja, a párnája alá tették (Vasas: 156), vagy a temetéskor a sírhant földjéből egy keveset a hozzátartozók nyakába tettek (1985: 74). A holtak elleni védekezés e módjait az indokolja, hogy míg a kisgyermekek tipikusan háziállatoktól, a felnőttek leginkább a halottaktól ijedtek meg. Az ágybavizelés és ijedés közös gyógymódjai közé tartozik tehát a nagyon általános ráolvasás és a fokhagyma 13 fogyasztása mellett a verés, a csikólép vagy a disznó különleges, elkészített részeinek megevése vagy csak pálinka (vagy egyéb ital) ivása róluk, különleges zsinórral vagy fonállal való átkötés, sírba vizelés (ha úgy vélték, halottól ijedt meg). Az, hogy az ágybavizelés elleni gyógymódok között több olyat is találunk, amelyek eredetileg feltehetően az ijedtség ellenszerei voltak, azt mutatja, hogy a gyógyító gyakorlat (legalábbis ez esetben) csak fokozatosan követi a szemléletbeli változást. Ugyanakkor, sajnos, az említett megfelelések egy lehetséges, monumentális betegség gyógymód konkordancia hiányában kevésbé meggyőzőek. Egyelőre mindössze olyasféle dolgokra lehet hivatkozni, hogy például a mérés (amely egyébként a magyarság körében 13 A magyar népi gyógyászat legáltalánosabb gyógynövénye a fokhagyma (Hoppál és Törő: 35 37), Kalotaszegen mintegy 16-féle betegség orvoslására használják (Vasas: 28) és állítólag hatékonysága valóban páratlan (Oláh 1975: 265 7, 269 270, 1986a: 77, 121, 131, 158, 160, 249 stb.). A már idézett 1798-as kéziratos orvosló könyv is sokféle betegség ellen ajánlja (Vajkai: 252). A fokhagyma általános boszorkányűző szernek számított (Berde: 104), és ennek megfelelően Schram Ferenc boszorkányper-gyűjteményében is sűrűn szerepel.