A kollázsokról: Mindennemű munkásságomra az intenzív totalitás jellemző, az intenzív nagy-totálok. Így a kollázsok esetében is a korrajz, a korszellem önellehetetlenítő kényszereinek fogyatékosságai vannak karikatúrává téve. Ezek többnyire improvizációk. Mintha csak egy 5 fős színészcsapatot felküldenénk estéről estére olyan színpadra, ami mindig más díszleteken alapul, ebben kell megtalálniuk helyüket, mozgásdinamikájukat, nem utolsó sorban magukat a szerepeket, amik történetté állnak össze olyan est végére, mely során a színészek is egyazon ütemben ismerték meg az események láncolatát és azok kimenetelét, mint a közönség. Mindezt úgy, hogy legközelebb is érdekesek legyenek, noha kezdetben ismeretlenek. Vektorukat és hatásmechanizmusukat tekintve egyaránt. A vége az, amikor a kép összeáll: az elemek kohéziója, az összeolvadás. Ekkor van függöny (fájl mentése), és villanyoltás (áttérés például a gépelésre). A kollázsok olyan megelőlegezett bizalmak a vizuális végeredmény iránt, amik egyfelől keresgélésen, sebes képelem-puzzle-ozáson alapulnak vajon mi megy mivel, másfelől a szövegben való leképezés másfél évtized után történő nem-egyhangúvá válását szorgalmazzák, hogy ne essek ki az éleslátás lehetőségéből, amin kívül repetatív vagy demagóg megoldások várnának csak. A kollázsok a szövegek lefölözése, lesúlyozásaiként indultak éppúgy, mint ahogy immár a nyers, szöveges előképektől függetlenül is nem egy esetben megállják helyüket. Mivel egyszerre ugyanazt mondják, de nyelvi közegtől függetlenül univerzálisak (hacsak nem magyarul virít egy felirat, egy a marketing-világ minket körülvevő kiszólásainak szintén paródiája, groteszk módon). Képeim tehát többnyire a szerzői tevékenység napi szintű és hosszas archiválási periódusai közötti lazítógyakorlatok. A képek a szövegek illusztrációiként foghatók fel leginkább mint stilizálási, mint adott a jelenkort megcélzó témakört (legyen annak kritikus vagy szadista vetülete) körülírás tekintetében. Ugyan vannak sorozatoknak tekinthető, összekapcsolódó vizuális toposzok, de a képek nem ilyen csoportba rendezésen alapuló koreográfia szerint készülnek. A digitális rétegépítés / retusálás közben nem alkalmazok layer-eket, egy jelenleg közel 109ezer képből álló, magam által felépített, folyamatosan bővülő (nem csak vizuális üzeneteket, lenyomatokat hordozó) adattárból (magánarchívum) merítkezem, ennek elemei kapcsolódnak egymásba kissé ellentmondásosan a kompozíció, ha adott is hamar, kidolgozása időigényes. A grafikai eljárás végeredménye nem más, mint némi elmélyülés metaforákban, képi kisülésekben, melyek szövegben tágabb értelmezést engednek (kegyetlen, mégis életszerűtől az élhetően nyomasztó leírásokon és a magyar nyelv képiességének dús asszociációkba tereltettségén át a pár soros meglátásokig), a kollázsok szintjén pedig nyíltak, durvák, és egyenesek. Az epigramma-szerű csattanó, amely a szövegeket jellemzi, itt az alakok és a mondandó (akár felirat) összefolyásának pillanatában jön létre főleg korunkban, amikor rövid szlogenekhez, marketingszagú mottókhoz, egymondatos refrénekhez és 3 perces, nem éppen objektív reklámok közötti híradásszünetekhez van szokva, szoktatva a többség, mely példaképeit percemberek köréből szerzi be (így önmagát is degradálva), összebútorozva azt klisékből, amik már kasztokká csontosodnak a virtuális térből monitor kilépve. A tükrözésbe beletorzulva egyhamar önmaga paródiájává váló egyének akik túlmanőverezett egyénítésnek esnek áldozatul, és ugyanígy
szubkultúrák amik a kezdeti lelkesedés ellenére a copypaste katarzisába fulladnak bele, ahelyett, hogy a folyamatos újrafelfedezés mint a megújhodás felismerésével a megkönnyebbülést, mint katarzist emelnék be szellemi látóterünkbe és gondolati síkjaink közé, továbbá egész társadalmak, amik a kettészakadás, azaz szegény és gazdag jóléti kontrasztja miatt mindkét pólus tekintetében az életképtelenséggel küszködnek (fenntarthatatlanság és az önellátás hiánya, azaz a nyomor normává válása és a normatívvá vagyonosodás nyomorúságos szerepjátéka): munkásságom központi elemei, témái közé tartoznak. Ennek jegyében valójában mégsem minden kép van szöveghez rendelve, lényegében mégis ugyanazt mondják: szigor, egység, elegancia, mintsem a közismert megoldások, a könnyebb ellenállás felé való elmozdulások bármelyike. Tehát kell tudni viszonyítani valamihez egy teljesen az önmagunkat kívülről látás (észrevevés), és érintéstől, önbrand-dé válást megelőzéstől elszakadt tömegkultúrában. Ezért sincs TV-m, nem vagyok fent facebook-on, nincs bankkártyám, és így tovább ehelyett olyan helyekre megyek (stoppal, gyalog, pénz nélkül vagy egymagam), ahol a városok reklámfényei és a felcicomázott szerepzavarok mögötti élet megrekedt, babaháj helyett a kulisszák mögé történő betekintés során leolvadnak az arcpakolássá felmagasztosított üres pózok. Kizárólagos alapon szélsőségek megtapasztalása útján emlékeztet mindaz, amit befogadok (mindennek gyakorlója vagyok, amit kritizálok) arra, hogy egy totális önellentmondások alátámasztotta immár globális (global village) társadalomban élünk, amiben nem csak a nemi szerepek (és a testalkati különbségek) kezdenek összemosódni, hanem a business as usual és a show must go on fogalmak is (Wall Street és a Broadway teljes egybeolvadása). Ez is ready made, de túlzottan tömeges kivitelezésben. Vállalhatatlan méretek, elérhetetlen és óriási célok miniatűrjei: Lego-land, amiben a liliputiság standard-je az 1:1-es emberméret, látszólag, mert mindenkit arra sarkall a rendszer, hogy túlnőjön önmagán, kihordható minőségén (akár negatív irányba). Közben (és emiatt a hályog miatt) a tartás és távolságtartás kettőse régimódinak számít (fellép hiányuk, de bagatelle-izálva van), elvesznek az emberi léptékekkel az emberszerű arányok. A ready made fogalomköre számomra már csak azért is (nem avitt, inkább) megkopottságig elgyötört, agyoncitált, mivel egy ideje már a testetlenbe van átemelve pl.: immár nem az ember van a Gulag-ban, a Gulag van az emberben, lásd. a személyes adatok koncentrációs tábora közösségi oldal néven, amit az emberek gondoznak, bemásolgatják magukat, amennyire a technokrata korszellem engedi. A közösségi oldal éppúgy tőzsdei árucikk, akár a cukor vagy az olaj: csak itt az emberek kattintásokkal termelnek, nem pedig öntözéssel és rotációs kapákkal, vagy finomítók irányítópultjain kezelve konzolokat. A közösségi oldal olyan vidámpark, ahol az információ gyorsuló áramlása gyorsuló hullámvasút okozta sikolyok messzeható, elhallatszó hírértéke. A megosztás, mint a megosztott tárgya. Nem más ez, mint a szupermárketek ár-érték-arányban a vásárlókat megkurtító nejlonzacskó biznisze, mely során az üzletközpontból kilépve még az reklámoz, akit ezért meg sem fizetnek, elvégre mindvégig (az othhonáig) a zacskókon szereplő multicég neve (logo-ja) hirdeti a hálózat sikerét (tudatalattiba deponálva azt látókban: hogy ha sokan, én is ide fogok járni): ennyire egyszerű az, amitől megőrül egy társadalom és 200 éves, elhúzódó leépülésben önmaga kikiáltott újabb és újabb regionális és ideológiai divatkövető hősprofiljai maguk alá temetik nem csak a múlt hagyományelvű keretrendszerét, de magát a múlt heti eszmerendszert, amitől általános a káosz (parlamentáris anarchia, etikai alulmaradás, szakmai színvonalcsökkenés, erkölcsi mélyrepülés, stb.). Nézzük csak meg, hogy egy 15, vagyakár 22 éves ember chat-elve, skype-olva, netán puszta facebook-üzeneten kersztül mikre, milyen ingerekre reagál, mintegy szórakozásból (de ki nem mozdulva az interakccióért - tehát, mint testetlen globetrotter).csupán fél óra elegendő (most a
pornó vonjuk ki az egyenletből) és a megszégyenítés és az infantilizmus olyan szökőárával szemben kénytelen (tán képtelen) szelektálni, ami olyan elemeket tartalmaz, mint: (és ezek egy Youtube-én túl nem is igényelnek túl nagy informatikai ismereteket, amikkel noha túlon túl rendelkeznek is, kényszerpályaszerűen) "Jean-Claude Van Damme - The Epic Split" "Heineken ad - Men with Talent" "Polgár Peti - Település dal" "Sweet Brown - Original Report and Autotune" "The coming China Wars - Where They Will Be Fought and How" "The Five Worst Weapons Still in Use" "Corporate Facism - The Destruction of America's Middle Class" Killer Karaoke Moaning Lisa Human Doll BBQ Pit Boys Emily Ratajkowski -The Best Menphis BBQ tényleg csak?) (Mi a kérdés? Hogy akkor ez most mind igaz? Vagy hogy primer ösztönökre hat Miközben azt pontosan tudják, hogy bárki bármit feltölthet (ki is korlátozna ebben?, hogyhogy volt ilyen?: kérdik, mert tényleg ők az első nemzedék, akik az előző 2 millió évvel ellentétben nem emlékeznek a Világháló előtti életre) és már ez is haszonlesésgyanús, elvégre az említett Youtube-on 1millió nézés után kap pénzt (bár most már, aki megnézte a bejátszás előtt a reklámot is, csak az számít regisztrált nézőnek). De egy "Manifactured Landscapes" (és hogy ők is lényegében abban élnek) vagy "Examined Life" (amire képtelenek hoszútávon) típusú dokumentációval még csak alapjaiban (a műfajjal) sem találkoztak, nem is azért, mert tudatosan kerülnék, hanem mivel az információ az ő világukban olyan, mint a fény, ha túl sokat kap belőle az ember: megvakítja, tehát túl sok információval van betemetve a még tegnap soknak tűnt. Kína gazdasági növekedése (évente megduplázott GDP egy nem éppen végtelen bolygón) párhuzamba
állítható így az Internetre felkerülő fölös, vagy hasznos ismeretek, üzenetváltások arányával. De ebben élni nem lehet, legalábbis emberi léptékkel nem, vagyis,hogy ez legyen a referencia: az életminőség dekódolásában időmértékbeli sík. Tehát ez nyílvános bezártság, ami az önkiszolgáló szabadidővel gátolja meg a szabadidő exponenciális hasznosíthatóságát (efficacy), inkább elevenen eltemeti az elmét, be a koponyába, attraktrív és fájdalommentes terekbe, amiket előtte kiégetett a megfelelő (ideje korán odakerült) látványelemekkel, dinamizált testtartás-motívumokkal, szexualitásbeli sokszor elég, ha szellemi interkaciós ízlésficamokkal. Intellektuális agykompót, tudatbefőtt. Ebben immár hiába keressük az alapvető művészit, nem is az északi reneszánsz németalföldi festészetében gesztusdparamétereit példának okán, hanem sokkal inkább azt, amikor valaki kikhegyez egy botot, amivel megöl egy nyulat, hogy megegye, de mivel jót tett vele a bot, kidíszíti, nem csupán lekaristolta végét, a hegyezésnél nem állt meg. A Hidegháború már ennek a teljes ellentmondása, csupán azon ősi tradíciót szolgálva ki, téve meg alaptézissé minden három T-k tengelyén túl, hogy azért találtunk ki fegyvereket, hogy ne csupasz kézzel verjük egymást, és akkor ez már eszközhasználat, így akár a plutónium is... márt, ha Lacaux-ban port fújni a tenyérre és nyomot hagyni százezer évekkel ezelőtt azonos avval, ha ráég néhány városlakó kontúrja és árnyéka a betonház berepedt (sirató)falára, amikor is a házfalak a sírkövek, az árnyékok a egyényi emlékjegyek. Mindez teszem azt egy Keith Harring-hez, az ő felszabadultságához képest ami a publikusság határát a streetart-ból úgy meríti, hogy közben az öncélúságot, ezen belül a tag-elést, mint önmagáért való cselekedetet, nyomot hagyást fokozatosan le is vetkőzi, kizárja, akárcsak a fallosz-ismétlés felizzó, szörnyű unaloműzését, aki történetesen a metró-aluljáróba viszi le fehér krétával rajzai által a múzeumot, ahova az emberek nagy része amúgy nem menne be (bezzeg az atomvillanás elől bármikor, már, ha muszáj); vagy ahhoz képest, hogy az olasz neo-realisták, P. P Pasolini-től F. Fellini-n át Ettore Scola-ig a művészien ábrázoltságon túl igyekeztek társadalom-kritikát is belevinni a szalagokon rögzült árnyak vívódásaiba. Mindez leégni látszik kérgesedett lélekrétegeink kultúrtörténetének arcáról, lásd.kenneth Clark vagy Roger Scruton. A minden (immár bármit lehet) ábrázolásaaz, amikor létező megfelelő nélküli a folyamat analógiaként emelhetnénk be ehelyt: hasonló a világba kibocsátott pénz, aminek roppant számbeli mennyiségére sincsen igazából fedezet még csak nem is olyan nagy gond 1850-ben egy odeliszk-fantázia terén, de amikor már klasszifikációs szubrutinná válik a társadalmi beilleszkedés és pótcselekvéssé a szabadidőtevékenység, ne adj Isten! kézfogás helyett pacsivá a közösülés, akkor ott baj van (a videoklipek zöme erre tart, a popipar szellemi apálya ez, ahogyan az USA-ban például felfigyelhetünk arra a jelenségre, hogy a fiatalok között egyre nő ama hobbi népszerűsége, mely szerint bandákba verődve egymásnak kell bizonyítani - mindezt fényes nappal, és biztonsági kamerák előtt is -, hogy ki tud egy ütéssel leteríteni utcai járókelőt, idegent (knockout game) ez a mostani kifordultság (a plug and play közjáték) az, ami néhány évszázad alatt az embert, mint tárgyat kategorizálta be, a munka szolgáltatás lett (emberek vagy teljesítenek és prémiumot is kapnak néha, vagy ugyanazon a panelon gombnyomásra kirúgatnak), úgyszólván a fogyasztás, mint a fejlesztés ürügye visszaütött: (máig) a termék tulajdonsága visszahat: a társas viszonyok kezdenek az ár-érték-arány pusztán üzleti mércéje szerint olyan tovább adott mintává válni, ami, mint ahogy van alkoholmentes sör, cukormentes kóla, nikotin- és már tűzmentes cigaretta,
oxigén-bár, továbbá húsmentes kolbász, kasztrált háziállat, a nem permetezett, tehát bio élelmiszer, amihez képes ott a vegyszerek miatt kialakuló hormonzavarok következtében pandemikus bolygóközi (globális-manuális) meddőséghullám. Végül beköszönt a homeo-apátia, az emberből kivont lélek, fürdőzés az ürességben, konstans orgia és meg sem élni azt: brutális érzéketlenség. Ehhez jönnek az arctalan diktatúrák és burjánzó összeesküvés-elméletek (sötét lobbitársaság, árnyékkabinetek tobzódása?) mind dezinformálás, figyelemelterelés és parasztvakítás, holott maffia a maffián belül, a setét hagyma héjai, ez határozza meg az embereket még akkor is, ha az összeesküvés nem müzliszeletek aminósav-láncaiba kódolt üzenetek vagy az RFID-technológia köré szerveződik, hanem, hogy a Tesco-ban most nagyobb a leárazás, mint a SPAR-ban, úgyhogy egyértelmű azon a héten kihez kell hűségesnek lenni. Konzum-katalizált kommunák kemény önkritikát mellőzése ez. Zabáljatok, élvezzetek? Ezzel meg én megyek szembe. A szociológiai éllel, avagy antropológiai huszárvágásokkal teleékelt, -díszített kollázsok hol (elmébe hatolva) kiélezett képeslapok, hol a korszellemet szenvtelenül élők önmagukkal visszaélők és saját testükön keresztül a Természeten erőszakot tevők szembesítéseként működnek: a divattá vált apátiába marva bele. Ellenszegülnek az értelem abortálásának, még akkor is, ha többnyire úgy tűnik, hogy első ránézésre éppen erősítik ama tendenciát, ami manapság egyértelműen a parttalanságnak ad teret (szinte minden területen). Megmutatni ezt. Ami tanulsággá úgy sűrűsödik, hogy elriaszt, vagy felkelti a figyelmet aktuális problémákra. Arra, hogy értelemszerűen nem lehet beleszólni, megpróbálni befolyásolni azt, amihez nem ért az ember: ennek ellenpéldáit akár világpolitikai, akár kultúrák ütköztetése, akár a nemi szinten magazinok által előidézett oszd meg és uralkodj fortélyos félelemmel beoltott sematizmusa kapcsán hosszasan sorolhatnánk (zenei téren pedig nyilván Bob Dylan dalai az amerikaiháborúkról, aztán David Bowie, amikor fél az ameriakaitól saját slágerében, később az Exploited tömör "Fuck the USA" megjegyzése juthat eszünkbe, vagy manapság Bill Calahan, ausztrál énekes "America" című dala, ami noha karcos, odamond, mégis kliségyanús, egy klisé fenntartása, továbbüzemeltetése, mely olyan szereotípiákból dolgozik, amikről amúgy is nevezetes a kritizált állam,elvégre ahogy őket közhelyszótárszinten ismerik sokhelyütt, úgy hiszik sokan állampolgárai közül, hogy az önnön sztereotípiákkal rokon minden más sztereotípia kitermelője, azaz ország, netán kultúrkör). Ehelyett az engem Németországban a 90-es évek eleje óta többízben és módban nézni-olvasni, gyűjteni, később elemezni, akár készíteni is foglalkoztató, főleg amerikai típusú képregény - Jack Kirby, Michael Mignola, Bob Kane, Frank Miller, Stan Lee, Frank Robbins, Greg Capullo, Steve Ditko, John Constanza, Jean Henri Gaston Giraud (Moebius), Jeph Loeb, Jerry Bingham, Paul Pope, Bill Finger, Brian Ashmore, Adam Neill, stb. -, beemelve a látótérbe, rajta keresztül, mint inspiratív médium felől megközelítve ama Világot, amit a kollázsok kritizálnak: egyértelművé válik, hogy ezek a snittek, kikockázva felnagyított valóságszeletek olyan kiemelt fél-fiktív vagy hiperreális zoom-olások, fókuszok, amiknek elborzasztó, másutt bizarr, vagy rávilágító tartalmával napi szinten találkozhat az, (mint mondtam) aki szembe megy velük. Vagyis immunitásra tesz szert nem csak probiotika, bifidusz eszenzisz vagy makrobiotika szintjén (lazacfogyasztás után most a pangásziusz-méregtelepek kipucolt kadávereinek időszakos státuszszimbólummá válása okán ellent nem mondásról nem is beszélve - egyedül a németek 40000 tonnát nyelnek el belőle naponta, a gyógyszerekről mit sem tudva, amik ezekben lerakódtak: főleg anti-biotikumok, akár arzén az így kipirosített telepi csirkében), hanem az áradó agykosz, a sablonok mögül képcsövekből lövellő félretájékoztatás fertőzését is számon tartva, legyűrve végső soron.
Tevékenységem terén ugyanis épp ez a kulcsmozzanat: a fennmaradó, az örökíthető fog meg, továbbá ama korreflexió, amit legtöbb esetben a rálátás hiányában, mert nem utólagos vélemény: a többség elutasít. Hogy ez így természetes, egyértelmű, mégis azon nyomban magában hordozza a későbbi feltámadás lehetőségét, mely az állandó ingerküszöbök átlépésével élő nyugati civilizáció esszenciája éltében éppúgy, mint holtában, vagyis, hogy meg van világítva valaki által, vagy lappangni van hagyva (elhagyva), mint minden, ami úgy szép, hogy elfelejtették, vagy sokáig (minél tovább) nem találják. Ennyiből az is lehetne a kollázsokon túl felfogásom egyik sarokköve (egy mondatban), hogy: Rég megtalált minket, amit még mindig keresünk. Holott inkább azt szoktam mondani: A bezárt tigris vadabb, mint a szabadon élő a Kelet-Nyugat (akár termékenyen ható, akár hidegháborús mélypontokig eljutó) dialektikához való ragaszkodásom során találkoztam eme meglátással Kelet-német területen. A szabadulás fizikai értelmezésén túl a spirál(legyen az DNS- vagy fraktál-szerű térélmény)-ban mégis körbeérés univerzális jelensége tehát az, amikor féelelm nélkül kimondható: az is szabadulás, ha az ember rájön, hogy folyamatos újrafelfedezésben élünk. Ehelyett elviccelni vagyunk hajlamosak a tézist, mondván: "Itt mindent lehet, csak semmit sem szabad". Két generáció máshogy érti, mert mindkettő súlyosan belerohadt reflexei által a történelembe, megérteniük egymást nehezebb, mint olyan arcból olvasni, aminek immár nincsenek mimikai rezzenései (amerikai filmipar), legfeljebb a ráncok, de azokat már elfelejti az emberiség olvasni, mert nem mert megöregedni megfelelési kényszerektől fűtve és beleőrülve a korszellem hírdette folyamatos hajszába, mely presztízskérdést csinál még abból is, hogyha a Világválság idején a fiatalok fele munkasnélküli, akkor azok (csak)azért(is) menjenek el egyetemre, mert az ösztöndíjból meg lehet élni, más nem számít. Hogy nincsenek kétkezi szakemberek? Tevékenységem lényege nem az önkifejezés, nem a művészet maga, a művészet nem érdekel, hanem a közlés. Ismert formákon keresztül beszivárogtatni mindazt, ami nem szokatlan, furcsa, csak ismeretlen és ritka. Olyan kontextusban, amikor úgy van a világ, hogy beadni nekik, lenyomni a torkukon könnyebb (semmiben sem hisznek, de mindent beszopnak alapon), mintha nem a szörp alatt lenne a gyógyszer, hanem az infantilizált általános a kéjes kiesben csak porított pirulát kapna, amin egy csepp szörp van, az íze kedvéért tudjuk tehát, az átverés konstans, az átverés átverésének átverése, ezt ellenmérgezni a szent szolgálat ma. Közösben gondolkodni. Ez többek között (bizonyos fontossági sorrend szerint) a tudatalattiba a média által deponált, onnan kipucolhatatlan információ elleni immunitás megszervezése (elsősorban önmagamban, csak azután ellenfertőzni az agymosást környezetemben) ez természetesen hangzatosnak tűnik elsőre, mégis szükségszerű. Előkészületben levő köteteim pedig erre épülnek. Ez feladatom. A kollázsokat pedig így tudom összefoglalni két kifejezést forrasztva egymáshoz: Erős hangulatok, kiélezett képeslapok