Világirodalmi folyóirat Alapítva: 1956. október TARTALOM. Szembesülés és szembesítés

Világirodalmi folyóirat Alapítva: 1956. október LII. évfolyam, 4. szám 2007. április TARTALOM Szembesülés és szembesítés Válogatás a kortárs albán irodalomból Schütz István összeállítása és fordítása SCHÜTZ ISTVÁN Szembesülés és szembesítés... 267 DRITËRO AGOLLI Zylo elvtárs meghívót vár... 278 QAMIL BUXHELI A feje tetejére állt a világ... 288 MIHAIL HANXHARI versei... 296 ISMAIL KADARE Az Albán Írószövetség története egy asszony tükrében tükröződve... 299 FATOS KONGOLI Európai álom Al Pacino és Kavabata között... 325 PETRO MARKO Egy név négy úton... 335 ALI PODRIMJA versei... 349 BRUNILDA ZLLAMI Szerelem és gyűlölet... 351 PËRPARIM KABO Globalizációs nyitás bezárkózó mentalitás... 359 KÜLFÖLDI SZERZŐINK... 369

Látogasson el web-lapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu A Nagyvilág támogatója: a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Nemzeti Kulturális Alap

SCHÜTZ ISTVÁN Szembesülés és szembesítés E sorok írójának nyolc évvel ezelőtt adódott lehetősége arra, hogy a Magyar Napló 1998. 12. számában egy tanulmánnyal és néhány irodalmi szemelvénnyel bemutassa az albán irodalmat, különös tekintettel a diktatúra embertelen körülményei között alkotó művészek helyzetére. E különszámtól eltekintve a rendszerváltás óta eltelt közel egy évtized alatt a sajtó és a könyvkiadás egyáltalán nem kényeztette el a magyar olvasókat albán szerzők műveivel. Ez részben érthető, nemcsak a nyelvi nehézségek miatt, hanem azért is, mert a piacgazdaság kemény feltételei között még a nagyobb kiadók sem vállalkoztak egy nálunk ismeretlen albán író otthon és külföldön egyébként sikeres művének hazai kiadására. A rendszerváltás óta Ismail Kadare négy regénye és egy esszékötete jelent meg, továbbá egy albán elbeszéléskötet, Az őskönyv (Orpheus, 1994; Kalligram, 2000). Pedig ennek a kis országnak a legújabb irodalma nemcsak vitathatatlan értékekkel gazdagította és gazdagítja a világirodalmat, hanem néhány sajátos példát is szolgáltat arra, hogy a különböző alkotók miként szembesülnek tegnapi önmagukkal, illetve miként próbálnak kibújni a szembesülés, esetleg a szembesítés alól. Sőt mivel Albániában is késik a pártállammal való szembenézés, az új évezred első éveinek termése több meglepetéssel szolgál még olyan kutatóknak is, akik a nyelv ismeretében igyekeztek lépést tartani az albán társadalom legújabb fejlődésével. A nagyobb albán (albániai és koszovói) kiadók megkezdték a diktatúra évtizedeiben tiltott vagy bezúzott alkotások kiadását, több olyan írói tehetséget fedezve fel, akik valójában csak életük delén túl jutottak el hazai és külföldi olvasóikhoz, vagy pedig meg sem érhették műveik kiadását. Ezzel együtt persze Albániában sem megy simán a szembesülés és a szembesítés. A diktatúra haszonélvezőit még ma is megtaláljuk a hatalom birtokosai között, sőt nemcsak az utódpártban, hanem a demokrata pártiak soraiban is előfordulnak. A kegyetlen Hoxha-diktatúrát ugyan lépten-nyomon elmarasztalják, de az albán szakemberek óvatosan, szinte kivétel nélkül, még mindig monista rendszerként aposztrofálják írásaikban, önkényesen kiszélesítve ennek a terminus technicusnak az értelmét. Petro Marko (1913 1991), a modern albán regény (Hasta la vista, 1958, Az utolsó város, 1960) megteremtőjének nevét hiába keressük nemcsak az 1985- ben kiadott első albán lexikonban (Fjalori Enciklopedik Shqiptar), hanem az albániai rendszerváltás előtt megjelent irodalomtörténeti monográfiákban és irodalmi szöveggyűjteményekben is. Jóllehet két regényét is Állami Díjjal jutalmazták (1958-ban és l989-ben), egyetlen kiadott műve sem érte meg a második kiadást, több kéziratát visszadobták, sőt Një emër në katër rrugë (1972, Egy név 267

négy úton) című regényéből maga az író is csak az első öt tiszteletpéldányt kapta meg, mert ezt a művét a nyomdából egyenesen a zúzdába vitték, sőt néhány év múlva még a kiadási költségeket is be akarták hajtani rajta. A bosszúálló diktátor mindent elkövetett, hogy még a neve is feledésbe merüljön. Enver Hoxha l985-ben bekövetkezett halála után utóda, Ramiz Alia sem kegyelmezett az üldözött írónak (nem engedélyezték, hogy a hosszú börtönévekben szerzett, elhatalmasodó emfizémáját külföldön kezeltesse), még 1989-ben sem, amikor a súlyosan beteg Petro Markót barátai rehabilitálni akarták. A harmincas évektől kezdve hat évtizeden át járta a maga keserves kálváriáját, megismerve a különböző börtönöket, a legkegyetlenebb kínzásokat, a megaláztatások széles skáláját, a teljes jogfosztottság és elszigeteltség gyötrelmeit. Ilyen viharos és hányatott életút egyetlen másik albán írónak vagy alkotóművésznek sem jutott osztályrészül. Ali Aliu akadémikus, művének legalaposabb ismerője így ír róla: Az albán irodalomban nem sok példát találunk arra, hogy ennyire összefonódott és eggyé olvadt az ember és az alkotó mint Petro Marko, az ember és Petro Marko az író. Az albán kultúra legjelentősebb képviselői közé tartozik, akik valóban értékes újításokat vezettek be az albán irodalomba. Műveiből sugárzik az emberszeretet, jóllehet szinte élete végéig a legtöbbet üldözött és a legtöbbet szenvedő alkotók közé tartozott A köztársasági erők veresége után 1940-ben hazatért, az olasz megszálló hatóságok hamarosan letartóztatták, és a Palermo közelében lévő Ustica-sziget hírhedt fogolytáborába vitték. l944-ben beállt az olasz partizánok közé, majd visszatért a már felszabadult Albániába. Első feladata az új albán sajtó megteremtése volt, de már az első napokban keserves csalódást okoztak a születő pártdiktatúra első vérlázító bűnei, amikor rádöbbent, hogy a szabad Albánia belpolitikáját Belgrádból irányítják, és Enver Hoxha Tito utasításait teljesíti. Enver Hoxha nevét nem ismerték a Tirana felszabadulása alkalmából rendezett felvonulás előtt az emberek, az ország felszabadítójaként Mehmet Shehut ünnepelték. Amikor a tiranai jugoszláv nagykövet bepanaszolta, hogy egy vitájuk során állítólag mgsértette, Markót másnap éjjel elhurcolta az állambiztonság, és a halálos ítéletükre váró politikai rabok egyik cellájába zárták. Három évig sínylődött embertelen körülmények, válogatott megaláztatások és kínzások közepette, amelyekkel rá akarták bírni, hogy írjon alá egy nyilatkozatot, mely szerint Mehmet Shehu már a spanyol polgárháborúban ellenséges ügynök volt. Önéletrajzi kötetéből azt is megtudjuk, hogy ebben az időben Tiranában napirenden voltak a tömeges letartóztatások és kivégzések. Enver Hoxha parancsára bárkit elhurcolhattak, hogy előbb-utóbb kivégzőosztag elé állítsák, elsősorban veterán kommunistákat és értelmiségieket. A terrorra jellemző, hogy még azok az albánok is erre a sorsra jutottak, akik az UNRRA küldöttségével tárgyaltak az Albániának jóváhagyott tetemes segélyösszeg felhasználásáról, majd a szállítmányok elosztásáról, de nem kímélték az olasz megszállás előtt Tiranában működő amerikai műszaki iskola egykori hallgatóit, sőt a nagy nyugati cégek (például a német Bayer gyógyszergyár) tiranai képviselőit sem. Aztán a parlamenti képviselők összeesküvő csoportjának kirakatpere következett (minden vádlottat halálra ítéltek). 268

Petro Markót végül Koçi Xoxe belügyminiszter mentette meg az agyonlövetéstől. Ekkor többedmagával átvitték a tiranai Régi börtönbe, ahol az egykori rabkórházban állami fordítóirodát létesítettek az idegen nyelveket ismerő értelmiségi rabokkal. Csak 1950-ben bocsátották szabadon, miután egy formális katonai bíróság elmarasztalta mint idegen ügynököt, letöltöttnek nyilvánítva a kiszabott hároméves börtönbüntetést. Közben Tito imperialista bérenc lett, Albániában is megrendezték a Rajk-pert, amelynek elsőrendű vádlottja éppen az a Koçi Xoxe lett, aki következetesen igyekezett akadályozni Tito albániai ügynökeinek káros ténykedését. Enver Hoxha is a régi kommunista receptet alkalmazta: varrd a legveszedelmesebb ellenfeled nyakába a saját bűneidet. Koçi Xoxét kivégezték, a többi vádlottat hosszú (húsz-harminc éves) börtönbüntetéssel sújtották. Petro Marko rabtársaitól tudta meg, hogy a korábbi barátai, akik jóban-rosszban a társai voltak, szinte kivétel nélkül az önkény áldozatai lettek. A fordítóirodában találkozott az első moszkvai albán konzullal, aki az orosz nép nyomoráról és Sztálin rémuralmáról tájékoztatta rabtársait. Ezek a hírek ugyanúgy nem törték meg, mint a szenvedések. Keserves kálváriája kiszabadulása után is folytatódott. Két évig nem kapott munkát (és így élelmiszerjegyet sem), majd az állami kiadó korrektoraként dolgozott, innen hamarosan elbocsátották, de Mehmet Shehu közbenjárására tanítóként alkalmazták az egyik fővárosi iskolában. Családjával egy Tiranában élő koszovói család vendégszeretetét élvezte; az egyetlen kereső festőművészi tehetséggel megáldott felesége, Safo volt, aki alkalmi plakát- és díszletfestésből igyekezett eltartani üldözött férjét és két gyermekét. Ilyen nehéz körülmények között, petróleumlámpa mellett vakoskodva írta meg első regényét (Hasta la vista, Viszontlátásra) a spanyol polgárháború éveiről. A kézirat kiadását Enver Hoxha hívei meg akarták akadályozni, de Mehmet Shehu közbelépésére mégis megjelenhetett (l958), és Köztársasági Díjat kapott. Két év múlva nagy sikert aratott Qyteti i fundit (Az utolsó város) című háborús témájú könyvével, amelyet az első modern albán regénynek tartanak (1969-ben Japánban is kiadták). Vitathatatlan sikerei ellenére a diktátor továbbra is minden lépését figyeltette, és pokollá tette az életét. Az albán függetlenség hatvanadik évfordulójára kiírt pályázatra beadott filmforgatókönyvét (Bora e kuqe, Vörös hó) a díjnyertes mű forgatásával megbízott filmrendező, a szovjet Csuhraj messze a legjobbnak találta, de amikor a diktátor bizalmasai igyekeztek más belátásra bírni, felbontotta a szerződést és hazautazott. Szkander bégről írt drámáját a bemutató előtt néhány nappal tiltotta be a diktátor. Koholt vádakkal kizárták az Írószövetségből, szerencséjére Hysni Kapo politikai bizottsági tagnak (gyermekkori pajtásának) közbenjárására visszavonták az egész családjára vonatkozó internálási határozatot. Később megszüntették a publikálási tilalmat, de néhány kéziratát visszadobták, vagy annyira meg akarta csonkítani a cenzúra, hogy inkább lemondott megjelenésükről. Az usticai haláltáborról l962-ben írt monumentális regénye 1989-ben jelenhetett meg, megcsonkítva, de így is Állami Díjat kapott érte. A teljes mű kiadását (2001, Një natë dy agime, Egy éjszaka két virradat) viszont már meg sem érhette az író. A halála évében befejezett, felbecsülhetetlen kortörténeti értékű regényes önéletrajzának (Interjú önmagammal) publi- 269

kálására csak 2000-ben akadt albán kiadó (2000). Több kézirata még ma is kiadásra vár. Ali Podrimja albán költő esszéjében így emlékezik serdülőkorának kedvenc írójára: Petro Marko következetes magatartása, aggodalommal és szenvedéssel teli életműve állandó kihívást jelentett az albán ideológiai államnak Az ő elégedetlensége és meg nem alkuvó lázadása előrevetítette a szakítást a diktatúrával, a nemzet ellen alkalmazott erőszakkal, a börtönökkel, amelyek gomba módra szaporodtak az ősi Arbëria földjén, hogy állítólag a nemzeti és az ideológiai tisztaságot védelmezzék. Az albán égboltnak ezt az elsötétedését gyakran és egyre többen nemzeti szégyenként értelmezték A szembesülés-szembesítés nehéz folyamatáról tanúskodik az 1926-ban született Kasëm Trebeshina, a fellázadt író Albániában egyedülálló példája, aki első sikeres írásai és műfordításai után l953. október 5-én halált megvető bátorsággal a diktátorhoz intézett hosszú emlékiratban tiltakozott a kézi vezérlés és a szocialista realizmusnak nevezett kórság ellen. Vakmerő tettét hosszú börtönbüntetés, a legszigorúbb közlési-kiadási tilalom és embertelen megaláztatások követték. Műveit csak néhány évvel az albániai rendszerváltás után kezdték kiadni, de még akkor sem Albániában, hanem Koszovóban. A termékeny és rangos írónak még huszonegy regény- és elbeszéléskötete, tizennyolc verseskötete és negyvenkét színdarabja vár kiadásra. Mihal Hanxhariról, a tiranai Egyetem Budapesten végzett egykori főkönyvtárosáról (1930 1999) csak a halála után derült ki, milyen sokoldalú tehetséget ítélt hallgatásra a diktatúra. Fatos Kongoli ötvennyolc évesen 1992-ben mutatkozott be az albán olvasóknak, mindjárt egy regénytetralógiával (Az emlékezet börtönei), hogy könyvei hamarosan eljussanak a francia, a német, az olasz, a svájci, a görög és a szlovák olvasókhoz is. Első műveiben a múltat felidézve keres menekvést fiatalsága éveinek nyomasztó árnyai és a világ ocsmánysága elől, hogy aztán legutóbbi kötetében (Szent Péter kapujában, 2004 2005) bemutassa a mai albán társadalom kétségbeesett erőfeszítéseit, hogy végre megszabaduljon a múlt démonaitól, amelyek mindmáig is gúzsba kötik. Dritëro Agolli (1931), az egyik legtermékenyebb albán író és költő volt az első, aki a rendszerváltás után az Amerika Hangja tudósítójának nyíltan elismerte, hogy hazájában minden alkotó vállalta a konformizmust, hogy egyáltalán alkothasson. Bár évtizedeken át az Író- és Művészszövetség főtitkára volt, őt is visszautasított, megcsonkított formában kiadott kéziratok, könyörtelenül zúzdába küldött kötetek kísérték irodalmi pályáján. Pályafutására talán a legjellemzőbb Shkëlqimi dhe rënia e shokut Zylo (1973, Zylo elvtárs tündöklése és bukása) című szatirikus regényének hányatott sorsa. Ebben egy törtető, vonalas bürokrata káder felkapaszkodását és kudarcát mondja el. A regény kurtított változatban jelent meg és járta be a nyugat-európai könyvpiacot, csonkítatlan kiadására tizenhat évig kellett várniuk rajongóinak. Dritërio Agolli az albán irodalom legszínesebb egyénisége, aki élete alkonyáig megmaradt az albán kávéházak bohémjának és töretlenül optimista, meggyőződéses kommunistának. (Az előző ciklusban még az albán utódpárt parlamenti képviselője volt.) Mivel meggyőződése sorozatosan összeütközött az 270

országban mindinkább elhatalmasodó Enver Hoxha-diktatúrával, vitathatatlan irodalmi sikerei lesújtó pártkritikákkal, néhány művének bezúzásával váltakoztak. Az első igen kemény nyilvános bírálatot 1965-ben kapta, majd többször is elmarasztalták hőseinek deheroizálása, a párt ideológiájával szöges ellentétben álló megnyilatkozásai, polgári szentimentalizmusa miatt. Három kötete került zúzdába, néhány kézirata csak új címmel és gyökeres változtatásokkal vagy csupán az albániai rendszerváltozás után jelenhetett meg. Baladë për një grua (Ballada egy asszonyról) című drámáját a hetvenes években közvetlenül a bemutató után betiltották a szerző súlyos ideológiai elhajlása miatt. A címszereplő elvált asszony ugyanis volt férjének kizárása ellen szavazott, majd távoztában ezt a kijelentést tette: Méltó vagy arra, hogy párttag maradj, de arra nem, hogy a férjem legyél! Agolli alkotói termékenységére a legjellemzőbb Albánia anyánk című poémája (1974). A több mint ezer verssor az albán hazaszeretet, a büszke nemzeti öntudat költői hitvallása. Három nap alatt írta meg. Ennek a páratlan termékenységnek a motorja az ital volt, a külföldön is (el)ismert Szkander bég konyak. Szemben világhírű finn pályatársával, a nálunk is közkedvelt Mika Waltarival, aki, miután tavasztól őszig megalkotta egy-egy monumentális regényét, áldott részegséggel és másnapossággal mosta ki magából a befejezett mű minden maradványát, Dritëro Agolli az alkotás megsemmisítő lázában poharazgatott örökké szomjas múzsájával. A honoráriumfizetés napján a Tirana kávéházban várták a cimborák Agollit, ahol a honorárium néhány röpke óra alatt, albán mondás szerint, szőlővé és szilvává változott, azaz gyorsan elitták. Aztán egy-egy héten, majd több héten át is elmaradt a poharazgatás, mert az újabb fejezet vagy fejezetek közlését fentről letiltották, végül teljesen leállították. Így aztán az író első szatirikus regénye 1972-ben mindössze 246 oldalon jelent meg. A külföld gyorsan felfigyelt rá, és hamarosan több nyugati országban is kiadták. A teljes kézirat viszont csak 27 évvel később (1999-ben) látott napvilágot 438 oldalon. A hetvenöt éves író jelenleg az önéletírásán dolgozik, de a múlt év februárjában, tiranai találkozásunk alkalmával panaszkodott, hogy nehezére esik az írás. Ma már csak felesége vagy leánya kíséretében hagyja el otthonát, barátai is ritkán látják. Ismail Kadare (1933) az albán kultúra egyik legkiválóbb képviselője, az albán kultúra nagykövete a világban ezzel a mondattal kezdi egyik rövid esszéjét az íróról Ali Aliu albán irodalomtörténész. Sommás véleményét kellőképpen alátámasztja már maga az a tény, hogy az író műveit eddig a világ harminckét különböző nyelvén adták ki. Hazájában a közvélemény ma már megoszlik az író értékelésében: tehetségét ugyan mindenki elismeri, de olvasói két táborra szakadtak. Az egyik tábor már-már nemzeti hősnek tekinti, a másik tábor viszont határozottan elítéli, amiért 1990-ben, két hónappal az albániai rendszerváltás után családostul áttelepedett Franciaországba, ahol jelenleg is él. Az irodalomban minden kornak, minden nemzedéknek megvannak a maga kedvenc írói, költői, akiknek a művei minden földrészre eljutnak, és sok millió példányban kelnek el. Kadare műveinek gyűjteményes kiadása már folyamatban van 271

Albániában, de a klasszikus minősítésről majd a jövő dönt. Az olvasók egy része valósággal isteníti, hiszen néhány művével világhírnevet szerzett az albán irodalomnak és népköltészetnek. Mások viszont nem tudják megbocsátani neki, hogy néhány hónappal az albániai rendszerváltás után hátat fordított hazájának. Kadare Mehmet Shehu, az l981-ben kegyvesztetté vált miniszterelnök védence volt, neki volt talán a legnagyobb befolyása a gyakran váratlanul, de mindig céltudatosan lesújtó diktátorra, a miniszterelnök kedvenc fiában már zsenge ifjúkorában felfedezni vélte az irodalmi vénát. Mendemondák szerint az író nemzetközi sikerét megalapozó regényét, A halott hadsereg tábornokát is a miniszterelnök javasolta kiadásra a francia baloldal néhány vezetőjének, akikkel még a spanyol polgárháború éveiben került kapcsolatba. A regény több átdolgozása után készített fordítását így fedezte fel a francia kiadó. Kadare 1971- ben belépett az Albán Munkapártba (felvételének lehetőségét az író szerint maga a diktátor vetette fel provokatív céllal ), de a kommunista múlttal csak kollektíven volt hajlandó szembenézni, és inkább Prométheusz titán szerepében tetszeleg, aki gyakran magára haragította a villámló és mennydörgő Zeuszt. Kimagasló alkotói tehetsége vitathatatlan, de a nevével fémjelzett kötetek közt vannak verítékszagú házi feladatok is. Lehetséges, hogy a nemzeti köldökzsinór önkényes elvágása okozott benne komoly lelki válságot, amelyet nehezen sikerül feldolgoznia. Hazáját elhagyva idegen környezetbe került, ahol bizonyára az is zavarja, hogy francia beszéde tüstént elárulja idegen származását. Az átmenet súlyos problémáival birkózó Albániáról nincs írói mondanivalója, hiszen kiszakadt népének mindennapi életéből. Szerepelni akar, rivaldafényben állni, és ennek érdekében olykor meggondolatlanul hallatja a hangját albán nemzeti kérdésekben a nyilvánosság előtt. A koszovói írókat és költőket hol túlzott nacionalizmusukért marasztalja el (a szerb sajtónak a miloševići vérfürdő előtt adott interjújában), hol meg azt veti a szemükre (egy ifjú koszovói író kötetéhez írt előszavában), hogy a modernizmust hajhászva elszakadtak népüktől és megfeledkeztek nemzeti kötelességeikről. Az idén kemény sajtóvitát robbantott ki egy történelmi-politikai brosúrájával, amiben Rexhep Qosja koszovói albán irodalomtörténészt támadta meg, aki arra a következtetésre jutott, hogy a közel öt évszázados török hódoltság legsúlyosabb következményeként az albán nép elvesztette európai identitását. Kadarénak ez az írása Identiteti evropian i shqiptarëve (2006, Az albánok európai identitása) ellentmondást nem tűrő, hol lekicsinylő, hol egyenesen sértő hangnemével nemcsak a pellengérre állított elismert tudóshoz, hanem a kötet szerzőjéhez is méltatlan. Többszöri olvasás után is elképesztő az a következtetése, hogy a török hódoltság, a keleti identitás csak köcsögöket és dúsgazdag vén kéjenceket adott az albánoknak. A fél évezredes mozlim uralom valóban minden téren visszavetette az albánságot, de azért arról sem szabad megfeledkezni, hogy Naim Frashëri (1846 1900), a Nemzeti Újjászületési Mozgalom halhatatlan költője a keleti költők nyomdokain indult el a Parnasszus felé, hiszen első lírai kötetének huszonnégy költeményét (Tehajjulat Álmodozások) perzsa nyelven írta és adta ki 1885-ben, az albán fordítás kétnyelvű kiadásban csak 2005-ben látott napvilágot, a nagy költő születésének 105. évfordulójára. 272

Természetesen ezek a meggondolatlan kirohanásai (az elmúlt években a Deutsche Welle rádiónak adott interjújában maga is elismerte, hogy olykor az indulat hevében meggondolatlan nyilatkozatokra ragadtatja magát) mit sem vonnak le sikerkönyveinek maradandó értékéből, de hazájában óhatatlanul növelik bírálóinak táborát. Tavaly az albán közvélemény egységes felhördüléssel, de egyénenként más és más érzésekkel fogadta Shaban Sinani professzornak, az Albán Nemzeti Levéltár igazgatójának Dosari K (A K-dosszié) című könyvét, amelyben az albán állambiztonsági szervek archívumaiban fellelhető Kadare-jelentéseket, pontosabban a ma már világhírű író különböző műveiről írt titkos jelentéseket tette közzé. A kötetet természetesen elkapkodták, hiszen ez volt az első kis rés, ami némi bepillantást engedett a rettegett Sigurimi több mint négy évtizedes tevékenységébe. Hamarosan megjelent a második kiadás is, amelyikhez Luan M. Rama, a rendszerváltás utáni albán kormány belügyminisztere írt előszót. Sokan már-már arra számítottak, hogy az első fecske után Nem, egyáltalán nem jött meg a tavasz, ehelyett a demokrata párti kormány menesztette állásából a bátor kezdeményező tudóst. Ennek a botránykönyvnek a francia fordítását adta ki az idén februárban Odile Jacob párizsi kiadó a nálunk is jól ismert Stéphane Courtois francia történésznek (A kommunizmus fekete könyve című, magyarul is megjelent könyv szerkesztőjének) az íróval készített több mint hatvanoldalas interjújával kiegészítve (La vérité des souterrains Az alagsorok igazsága). Ebben Kadare visszaemlékezik a dokumentumok felölelte időszakra, mégpedig tőle szokatlan szerénységgel, a legcsekélyebb sértődöttség, a legkisebb bosszúvágy nélkül. Ahogyan a kiadó bevezető jegyzeteiben igen találóan megjegyzi, Kadarénak, aki elhatározta, hogy normális irodalmat teremt egy abnormális világban, olykor igazodnia kellett ennek a rendszernek a játékszabályaihoz; nem volt menekvés, be kellett lépnie a pártba, önkritikát kellett gyakorolnia Ehhez Kadare csak annyit tesz hozzá, hogy a rendszer elviseléséhez neki az adott erőt, hogy magát a rendszert sem vette komolyan, és biztonságérzetet nyújtott neki az a tudat, hogy műveinek több idegen nyelvű kiadásával ő az egyetemes irodalom része. Sajnos ebben a hosszú interjúban sem találunk magyarázatot arra, hogy a rendszerváltás után miért sietett elhagyni hazáját. Hazai bírálói szerint nem vállalta a kommunista múlttal, a kényszerű konformizmussal való bátor, nyílt szembenézést. Tett ugyan erre egy bátortalan kísérletet, de az összes albán író nevében és helyett szólalt meg. Az ötlet zseniális volt, írói megvalósítása Az Albán Írószövetség története egy asszony tükrében tükröződve című elbeszélés. Qamil Buxhelit (1925 2006) nem kell külön bemutatni a magyar olvasóknak, legalábbis az idősebb nemzedékeknek nem, hiszen Maksut úr karrierje című szatirikus regénye öt évvel az albániai kiadás után, 1978-ban magyarul is megjelent. Több sikeres vígjáték után 1972-ben megírta végzetes komédiáját (A pótolhatatlan), amelyet öt sikeres előadás után örökre töröltek a színházak műsoráról, szerzőjét pedig hosszú évekre internálták. Következő műve, A halál maratoni futása csak l991-ben jelenhetett meg, tanúsítva, hogy az író a hosszú 273

és keserves megpróbáltatások közepette is megőrizte remek megfigyelőkészségét és töretlen humorát. A rendszerváltás éveiben vastag levelet hozott a postás. Meglepődve olvastam a feladó nevét és címét: Qamil Buxheli, Tirana. Lelkendező levélben tudatta, hogy internálásának és az ezzel együtt járó hosszú publikálási tilalom legnehezebb időszakában egy hűséges, jó barátjától értesült a Maksut úr karrierjének magyar nyelvű kiadásáról. A szerzői jogdíjat természetesen nem kapta meg, de a váratlan hír új lelkierőt adott neki. Leveléhez mellékelte az ominózus komédia kéziratának egy példányát is. E sorok írója így értesült először az albán alkotók kálváriájáról, bár az 1985-ben kiadott, csaknem másfél ezer oldalas első albán lexikonból kimaradt nagy nevek alapján következtetni lehetett arra, hogy a könyörtelen diktátor az írókkal és az alkotóművészekkel sem bánt kesztyűs kézzel. Aztán 2003-ban, amikor nyolcvanadik születésnapom alkalmával Tiranában köszöntöttek, a Nemzeti Történeti Múzeum könyvtárában Qamil Buxheli is megjelent, hogy születésnapi ajándékként átadja két új szatirikus kötetét (Nusja nga Europa Menyasszony Európából; Amanetet e Kasandrës Kasszandra végakarata). Az összesen mintegy 800 oldalnyi karcolatból és krokiból aztán megállapíthattam, hogy a teljesen megőszült író alkotókeve töretlen, nem kíméli honfitársainak kispolgári mentalitását, de az ország két nagy pártjának vezetőit sem, akik magas tisztséget töltöttek be a diktatúrában. Élete utolsó éveiben rövidebb humoreszkekkel, krokikkal örvendeztette meg olvasóit. Neki nem kellett szembesülnie tegnapi önmagával, hiszen mint a kórházi intenzív osztály éber és precíz elektronikus figyelőrendszere, szakadatlanul mutatta a beteg kórképét, gyógyszerek és fájdalomcsillapítók helyett kisebbnagyobb adag humorral, fricskákkal és csipkelődéssel kezelve nehezen gyógyuló pácienseit. Sajnos Qamil Buxheli nem érhette meg különszámunk megjelenését, 2006 decemberében elhunyt. Fatos Kongoli az albániai rendszerváltáskor nem kisebb célt tűzött maga elé, mint hogy az új évezred küszöbén egy tetralógiában (Burgjet e kujteses Az emlékezés börtönei) dolgozza fel az albán nép közelmúltjának szörnyűségeit. A következő két regényében Dragoi i fildishte (1999, Az elefántcsont sárkány) és Endrra e Damokleut (2001, Damoklész álma) is folytatta következetes erőfeszítéseit, hogy megszabadítsa önmagát és olvasóit ennek a múltnak minden fájdalmától. Az első két regény egy szerencsétlen ember kálváriájában mutatja be a diktatúra légkörét, voltaképpen két főszereplő, az áldozat és a vallató állambiztonsági tiszt macska-egér harcában. Az elefántcsont sárkány a hatvanas évek kínai társadalmába, Pekingbe kalauzolja az olvasót, ahová az író az albán szovjet konfliktus miatt megszakadt moszkvai ösztöndíjának folytatásaként utazik. Ebben a regényében Kongoli, a magabiztos mester lebilincselően vázolja fel egy távoli és ismeretlen társadalom mindennapjait. (Ez a lírai és ugyanakkor drámai alkotása elnyerte A 2000. év legjobb regénye miniszteri elismerést.) Damoklész álma című regénye Rómeó és Júlia örökzöld szerelmi tragédiájának modern albán változata az 1997-es tragikus albániai események (a hiszékeny tömegeket mindenükből kiforgató piramisjáték ) idején játszódik Tiranában. A két család ellenséges szembenállása az osztály- 274

harcos évtizedek kálváriájának gyászos emléke. (Ezzel a regényével 2002-ben elnyerte a Balkanika nemzetközi irodalmi díjat is.) Aztán a tervezett tetralógia az új évezred elején ötödik regénnyel bővült. Ez a kötete (Lekura e qenit (2001, A kutya bőre) két év alatt Albániában három, Franciaországban két kiadást ért meg, és nemcsak a hazai, hanem a külföldi kritika is az író csúcsteljesítményének tartja. Ebben a regényében is csak ritkán villan fel a szemünk előtt a világ képének szép oldala. Egy szerelem történetét olvashatjuk, de a mű a hajnalban érkező sötét gépkocsi, a sorban állás és a rendőrspiclik világában játszódik, három nemzedék életében, olyan környezetben, amelyben az egyetlen menekvés az egyén számára az emberi szeretet és a szerelem. Legújabb regénye (Te porta e Shen PJetrit (2005, Szent Péter kapujában) a mai Albániában játszódik. Két szerelem története, amelyet brutálisan megszakít egy robbantásos merénylet és egy tarkólövés, egy társadalom vergődése és kétségbeesett igyekezete, hogy megszabaduljon saját démonaitól és abból az erkölcsi válságból, amelybe a diktatúra taszította. Fatos Kongoli sikereinek titkát mindenekelőtt nem is annyira érdekes témaválasztásában kell keresnünk, sokkal inkább abban a ritka művészetben, ahogy fáradhatatlanul elegyíti és felvillantja a közelebbi vagy a régebbi múlt képeit, hogy aztán újra meg újra a jelenbe röpítsen bennünket, és könyveinek léptennyomon fellelhető önéletrajzi elemeiben önnön menekvését és megtisztulását is keresse, szabadulni próbáljon a megalázó konformizmus nyomasztó emlékeitől. Álom és valóság, ábrándok és vágyálmok tarka forgataga bilincseli le az olvasót egy mesteri rendező által teremtett különös világban. Az albán szépirodalomnak ezt az új csillagát nem véletlenül fedezték fel Franciaországban, Olaszországban, Svájcban, Görögországban, Németországban és Bulgáriában is. Ha Tiranában végigjárjuk az albán fiatalság legfelkapottabb szórakozóhelyeit, és itt is, ott is találomra feltesszük a kérdést, kinek a könyvei a legkapósabbak Albániában, mindenkitől ugyanazt a becenevet halljuk: Bruna. Aztán mindkét nem képviselőinek megered a nyelve: Brunilda Zllami, a legszebb albán írónő, a mi kifogyhatatlan mesemondónk! mondják az ifjak. Brunilda Zllami, a női lélek szakavatott ismerője és a legjobb barátnőnk! magasztalják a leányok és a fiatalasszonyok. A nagyobb könyvesboltokban az eladók csaknem teljesen üres polcra mutatnak, ha a műveit keressük, de megnyugtatnak, hogy hamarosan újabb regénnyel lepi meg rajongóinak növekvő táborát. Brunilda Zllami tizenhét évesen írta meg első regényét (Dashuri apo urrejtje Szerelem vagy gyűlölet). A fiatal orvosnő neurológus szakvizsgára készül a tiranai Egyetemi Klinikán, de közben nem kevesebb mint tizenöt regénnyel ajándékozta meg olvasóinak rohamosan növekvő táborát. Első kötetének megjelenése után fanyalgó kritikusai egy albán Courths-Mahler fellépéséről károgtak, de újabb és újabb regényeinek osztatlan sikere őket is meggyőzte vagy előbbutóbb meggyőzi arról, hogy az írónő mesterségbeli titka az ember legbensőségesebb érzéseinek aprólékos ábrázolása. A két nem érzelmi-érzéki kapcsolatát, a pártállam száműzött, rendszerellenes témáját dolgozza fel, minden naturalizmus nélkül, de olykor még öreg lélekbúvárokat is megszégyenítő magabiztossággal. Eddig minden kötete két-három kiadást ért meg. 275

Sikerének titka? A fiatal írónő olyan témákkal bilincseli le olvasóit, amelyeket Enver Hoxha négy és fél évtizedes diktatúrája alatt nélkülözniük kellett. Szeretet és szerelem, az élet örömei, az emberek, nők és férfiak lelkivilágának útvesztői szóval mindaz, amit a pártdiktatúra kispolgári csökevényként megvetett, tiltott és száműzött. Első regényében még kísért a diktatúra hátborzongató emléke: egyetemista szerelmespár kálváriáját mondja el. A leány anyja a diktatúra időszakában feljelentette és évtizedes börtönre kárhoztatta a legjobb barátnőjét, akinek a fia most az ő leányába szeretett bele. A kapcsolat ellen természetesen mindkét anya kézzel-lábbal tiltakozik, de a szerelmesek viszontagságainak véget vet a sértett fél, megbocsátva a hűtlen barátnőnek. A rendszerváltás utáni albán irodalomról szólva nem lehet megfeledkezni a határokon túli albán, mindenekelőtt a koszovói albán írókról és költőkről, irodalomról sem. A koszovói albán alkotóknak előbb népük harcát és saját emancipációs harcukat kellett megvívniuk, hogy albán testvéreiktől elszigetelve, alig másfél évtized alatt, főként az íratlan alkotásokra, a népköltészetre támaszkodva, figyelemre méltó irodalmi terméssel lepjék meg honfitársaikat és Európát. Ennek az irodalomnak néhány élenjáró képviselőjét halálra kereste a miloševići szoldateszka, néhányan életüket adták Koszovó albánságáért. A koszovói albán többség fennmaradásáért harcolva az értelmiségnek még arra is jutott energiája, hogy a Koszovói Autonóm Tartomány költségvetéséből 1975-től kezdve évente kéthetes Nemzetközi Albanológiai Szemináriumon lássa vendégül a világ albanológusait, és díjmentes nyelvtanfolyamon fogadja mindazokat a külföldieket, akik albánul akarnak tanulni. Ezt a páratlan kezdeményezést (ma már hagyományt) a tiranai egyetem közreműködésével most is eredményesen folytatják. A koszovói albán irodalom másik kimagasló képviselője Ali Podrimja (1942), akit méltán tekintenek ma az élő albán irodalom legnagyobb költőegyéniségének. Ali Podrimja az egyetlen albán alkotó, aki munkásságában nemcsak szűkebb hazája, hanem az egész albán nemzet, a nagyhatalmi önkénnyel szétszabdalt albánság érdekeit tartja szem előtt és szolgálja. A Një gur i çarë (2005, Kettéhasított kő) című kötetben másfél évszázad albán költészetéből gyűjtött versekkel mutatja meg, mit jelentett és jelent ma is Koszovó az albánságnak. Ilyen jellegű az Eni vjen prej Çamërie (2004, Eni Csámeriből jön) című gyűjteményes kötet is, amely az albán hazától elszakított déli területek kiüldözött albánjainak állít maradandó emléket másfél évszázad albán költészetéből. A címadó verssor a nagy albán klasszikus Naim Frashëri A jószág és a földművelés című bukolikus poémájának egyik alcíme, azé az éneké, amelyben a költő vérző nosztalgiával énekli meg a Görögországhoz került ősi albán vidék lakosságának kálváriáját. Prózai írásai közül kiemelkedik az Ëndrra kallëzohet në mëngjes (2001, Az álmot reggel szoktuk elmesélni) című esszékötete. Keményen bírálja a kormányt és a vezető politikai pártokat, amiért a rendszerváltással együtt jelentkező gazdasági összeomlás közepette beletörődtek abba, hogy az athéni görög pátriárka nevezzen ki albánul nem is tudó görög püspököt az albán ortodox egyház élére. De könyörtelenül bírálja Ismail Kadarét is, akiről elismeri, 276

hogy nagy író, de a szemére veti, hogy a szerb sajtónak adott egyik nyilatkozatában javíthatatlan nacionalistáknak nevezte koszovói költő- és írótársait, akikkel éppen nem lehet tárgyalni, majd egy másik nyilatkozatában ugyanezeket a koszovói alkotókat elmarasztalja, amiért nagy buzgóságukban modernebbek igyekeznek lenni nyugati pályatársaiknál, s elszakadnak népüktől és megfeledkeznek a haza szolgálatáról. Ali Podrimja hangsúlyozza, hogy a koszovói írók és költők a legtöbbet, az életüket is odaadták ősi földjükért és népükért, nem néhány papírra vetett brosúrával siettek túltenni magukat legszentebb kötelességükön, és pártdokumentumokból sem írtak engesztelő regényeket. Több írásában állítja pellengérre azokat az albán hazafiakat akik önös érdekeiket szolgálva feledkeznek meg albán mivoltukról, akikről szólva Faik Konica észak-albániai költő keserűen kifakadva írta le ezt a sort: Uram, mentsd meg Albániát az albánoktól! Ali Podrimja állította össze Take të larta (2001, Tűsarkú cipők) címmel az albán írónők és költőnők első antológiáját. Mert az albán nők páratlanul gyors emancipációját mi sem mutatja szemléletesebben, mint a tehetséges írónők és költőnők gyorsan növekvő száma, akik egy évtizeddel ezelőtt még elképzelhetetlen (felháborító) nyíltsággal vallanak érzelmi világukról, magánéletükről. És sietnek a nyilvánosság elé lépni. A ma már bestsellerírónak számító Brunilda Zllami tizenhét éves volt, amikor nagy sikert aratott első regényével. Koszovóban a középiskolás Etleva Durmishi (1989) már két verseskötettel mutatkozott be (Az őzsuta kertje és A tyúk az interneten). Egyre újabb és újabb jelöltek ostromolják a kiadókat (ezekből sincs hiány, és nyilván olvasókból sem, bár az árak Albániában is megugrottak ). Szatirikus kötettel jelentkezett Taip Sulko, egy fiatal albán diplomata is, aki a rendszerváltás idején a budapesti albán nagykövetség első titkára volt. Në anën tjetër të Parajsës (2002, A paradicsom túloldalán) című kötetét olvasva reméljük, találkozunk még a nevével. A hazájuktól távol alkotó, de műveik révén az albán könyvpiacon is megérdemelt figyelmet élvező írók között kiemelt helyet foglal el a durrësi születésű (1960) Elvira Dones írónő, akinek első regényei Svájcban jelentek meg. A Dashuri e huaj (1997, Idegen szerelem) és a Kardigan (1998, Kardigán) életrajzi elemekkel átszőve mutatja be egy külföldre szakadt, külföldi férfival házasságot kötő fiatal albán nő, a modern gondolkodású svájci és a maradi szemléletű albán társadalom összeütközését, a kisebbrendűség nyűgét. Újabb köteteit már az Egyesült Államokban írta. Trilogjia e Dhimbjes (A fájdalom trilógiája) című regénytrilógiájából eddig az Yjet nuk vishen kështu (2000, A csillagok nem így öltöznek) és a Ditë e bardhë e fyer (2001, Az elrontott szerencsés nap) jelent meg. Az I love Tom Hanks përralla moderne (2002, Szeretem Tom Hankset modern mesék) című elbeszéléskötetében a Majdnem lakodalom ragyogó szatírában állítja szembe a schwitzer dütsch és a romand dialektusokat, a viszontagságos házasságkötés lakodalmi mulatság helyett a válóperes ügyvéd irodájában ér csúfos véget. 277

Dritëro Agolli Zylo elvtárs meghívót vár 1 Zylo elvtárs átvette a minisztérium új osztályának irányítását. Engem is értesítettek, hogy ezen az osztályon maradok. Zylo elvtárs mellett fogok dolgozni. Három-négy nappal e hír után felkerestem, hogy bemutatkozzam neki. Végigmentem a hosszú és keskeny folyosón, és megálltam új főnököm ajtaja előtt, amelyen az ajtószámon kívül nem volt más tábla. Begörbített mutatóujjammal bekopogtattam. Helló! hallatszott bentről. Ez volt Zylo elvtárs egyik kedvenc kifejezése: nem azt mondta, hogy tessék. A hellót az egyik professzorától vette át, amikor külföldön volt egyetemista. Zylo elvtárs a székén ült, állát a jobb kezébe támasztva. Szeme egy vastag kéziratra meredt, baljával ezt lapozgatta, és közben a nyelvével csettintgetett: cö-cö-cö. Lassan, nehogy megzavarjam a nyugalmát, közelebb mentem az íróasztalához. Zylo elvtárs felemelte ősz fejét, és engem szóra sem méltatva megragadta a telefonkagylót: Mondd, Cute, hol leszel ma este? Ó, a díszelőadáson? Hogy én? Hát persze, mindenképpen! Igen, igen, itt a meghívóm! és Zylo elvtárs elvörösödött, elszomorodott az arca. Szomorúságában még rólam is megfeledkezett, pedig ott álltam előtte. Újra felemelte a hallgatót: Hány meghívót kaptunk? Hármat? És kik kaptak? Egyet Bakiri Egyet Taqi Hát a harmadik hová tűnt? Araniti? Persze, persze! Helyes. Mi, vezetők mindig ott vagyunk a díszelőadásokon. Hadd menjenek el az elvtársak is Amikor letette a hallgatót, észrevett. Ó, Demka! Helló! Ülj le, Demka és a karosszékre mutatott. Megérkeztem! Helló, láttalak! Nekifogunk az új feladatnak. Lássunk hozzá jó szerencsével. Bocsáss meg, hogy nem vettelek észre, amikor bejöttél mondta, és felemelte a vaskos kéziratot, majd visszatette az íróasztalra. Ezt olvasom. Meggyűlt a bajom az egyetemiekkel. Ez itt Albánia történelmének második, átdolgozott kiadása. Egy csomó észrevételem van. Nem végeztek rossz munkát, de sok benne a szubjektív értelmezés, ráadásul néhány pontatlanság is akad (Zylo elvtárs az ezenkívül szó helyett a ráadásul szót használja). Ülj le, Demka, ülj le! A karosszékbe ültem. Asztala üveglapján egy fénykép volt, gyermeket ábrázolt hegedűvel. Kíváncsian nézegettem, felismertem Diogjenit, Zylo elvtárs fiát. Ő észrevette a pillantásomat. Igen, ő Diogjeni, a jövő Beethovenje! mondta, és nagyot nevetett. Tu- 278

dod, egy csodagyerek. Már szimfóniát komponál. Tízéves az ördögfióka! Elámulnál, ha látnád a partitúrát. Tudod, milyen címet adott a szimfóniának? A tüzes tavasz. Láttad már? Attól félek, belebetegedik Ha közelebbről megismer téged No, mi újság, Demka? Azért jöttem, mert beszélnünk kell. Sose magyarázkodj. Tudsz mindent. Magam jártam közben, hogy mellettem maradj. Sok gondunk-bajunk lesz, amíg sínre teszünk mindent. Eh! Shemshedin, aki ezelőtt ezt az osztályt irányította, mindent a feje tetejére állított! Kritériumok nélkül dolgoztak! Olyan emberek, akiknek nem fűlt a foguk a munkához! Csodálkozom, Demka! Korszerű rendszert kell bevezetnem, tudományos módszereket kell meghonosítanom. Eh! Zylo elvtárs felállt, két kezét a nadrágzsebébe süllyesztette, és fel-alá járkált az irodában a karosszékem előtt. De te leszel a jobbkezem. Nagy területen kell dolgoznunk. Valójában csatatér ez, amelyen a hozzáértés, a tudás és a tudomány fegyverével harcolunk. Ebben a csatában is taktikára, stratégiára, módszerekre és rendszerre van szükség. A rendszer pedig a cselekvési eszközök dialektikus egységét jelenti. Shemshedin kudarca a rendszer és a módszerek hiányával magyarázható. Korlátolt képességei, képzettségének fogyatékosságai miatt vallott kudarcot. Ne hidd, Demka, hogy ezek egyszerű dolgok. Filozófiai koncepcióra van szükség. A filozófia ezekre is magyarázatot adhat. És adok neked egy tanácsot, a filozófia szót ne egy, hanem két l-lel írd. Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Noha a telefonkagyló közelében állt, nem vette fel azonnal. Célzatosan hagyta, hogy csengessen néhányat, mert így szokta meg munkás éveiben Hallgatta a csengetést, és a fejét csóválta: Nem hagynak dolgozni! Aztán könyökével az íróasztalra támaszkodott, és felvette a kagylót. Ó, Q. elvtárs? Ki sem látunk a munkából! Nincs kikapcsolódás Eh! Éppen egy tanulmányt írok az értelmiségről meg a kultúrházakról. Néhány kádernek kell előadást tartanom Igen, igen, tudományos szemszögből nézve Hogyan? Hány templomunk és dzsámink volt 1938-ban? Erről semmit sem tudunk. Fabatkát sem érnek a statisztikák. De a számadatokat előkeresem egy tanulmányomból. Öt évvel ezelőtt írtam Igen, igen, feltétlenül. Igényesség, igényesség! Hogy van a kedves felesége? És a gyermekek? Úgy, úgy! A díszelőadásra? Mint mindig. Ott leszek. Feltétlenül! Adila jól van. El akart menni önökhöz, de felbosszantotta Diogjeni. Azzal a szimfóniával Ha-ha-ha! Igen, igen, még hátravan a hangszerelése. Jól mondja Viszontlátásra! Zylo elvtárs letette a hallgatót, és felém fordult: Q. elvtárs csodálatos ember. Még a meghívóm után is érdeklődik. Azt mondta, küldött nekem vezetőségi meghívót, bár nem akartam zavarni ezzel a kérdéssel. Talán a lakásomra küldték. Q. elvtárs nagy kutató. Érdekli a tanulmányom is. Tegnap meglátogatott. Mindent megbeszéltünk, és most újra megemlítette. Sajnálom Q. elvtársat, mert legyöngült a rengeteg munkától. Dolgozik, mint egy igásló. Néhányszor már figyelmeztettem, de nem ért a szóból. Voltaképpen még a minisztérium is Q. elvtárstól függ, hiszen tudod, hol dolgozik. 279

Előtte még a miniszter is haptákban áll. He-he! Shemshedint is Q. elvtárs mozdította el a helyéről. He-he! A folyosóról nevetgélés hallatszott. Néhány perc volt még hátra a hivatalos munkaidőből. Zylo elvtárs elkomorult és jelentőségteljes pillantást vetett rám. Hallod, mit művelnek? Nem érdekli őket, hogy az emberek dolgoznak vagy nem dolgoznak! Shemshedin a hibás, mert bomlasztotta az adminisztrációt. A közigazgatás határozza meg az állam arculatát. Ha tönkreteszed a közigazgatást, az állam arculatát csúfítod el. Felállt, és hirtelen felrántotta az ajtót. Kérem, ne zavarjanak! Ma még kérés, holnap már utasítás. Ne kényszerítsenek rá, hogy az új munkaterületemen arrogánsan lássak munkához A szellemi munka és az elmélyülés tökéletes csendet kíván. Ha maguk megszokták, hogy zajban dolgozzanak, én akkor sem tűröm mondta Zylo elvtárs, és becsukta az ajtót. Kezében volt a vaskos kéziratköteg is. Ezt eddig észre sem vettem. Amikor megpillantottam azzal a nagy köteggel, felnevettem. Nevetsz, Demka? Felborzolódtak az idegeim, és akaratlanul is felkaptam ezt az átkozott kéziratot! mondta mosolyogva, és visszatette a papírnyalábot az asztalra. A folyósón elcsendesedett a lárma. A nevetgélők megszeppentek, amint megpillantották Zylo elvtársat azzal a paksamétával a kezében: tényleg elvonták a figyelmét az elmélyült munkától. Az irodában ismét megszólalt a telefon. Zylo elvtárs csípőre tette a kezét: Hallod? Hát lehet ilyen körülmények között dolgozni? Holnap átkapcsolós telefont hozatok. A te irodádban lesz a kapcsoló. Közös telefont fogunk használni. A jelentéktelen embereknek majd azt mondod, hogy nem érek rá. A telefonhoz lépett: Na, ki az? Ki az? Selmani? Kerületi előadás? Jól van, tartsd meg... Hány halott volt a múlt héten Kambodzsában? Ide hallgass, Selmani! Én megmagyarázhatom neked az erőviszonyokat, a kialakult helyzetet, a körülmények kiéleződését, de hogy hány embert ölnek meg naponta, nagyon kérlek Nem, nem, kérlek, ezt nem fogom neked elmagyarázni. Ebben az ügyben fordulj a Zëri i popullit külpolitikai rovatához, Sako Bengo újságíróhoz. Ő tudja ezeket az adatokat mondta, aztán felém fodult: Hallod? Ez mégiscsak botrányos! Selmani a kambodzsai áldozatok számáról érdeklődik! Zylo elvtárs minden perce tele volt munkával, mozgással, ténykedéssel. Mintha az ország egész életének minden gondját és baját a hátán cipelte volna, nemcsak a gyermekének nevelésével, Diogjeni irányításával és taníttatásával együtt járó gondokat és bajokat. Ó, Diogjeni! Mennyi fejtörést okozott Zylo elvtársnak! Zylo elvtárs egyáltalán nem szerette volna, hogy Diogjeni tehetsége már ilyen fiatal korban kirobbanjon, mivel attól tartott, hogy a fiúnak fejébe száll a dicsőség Az ember legyen mindenekelőtt szerény állampolgár, és csak azután tehetség. Igen, Zylo elvtárs ezt nem akarta Adila viszont még buzdította is Diogjenit, hogy zenével foglalkozzék, és minden szeszélyének eleget tett. Rendben van, foglalkozhat zenével, de ne komponáljon szimfóniát. Ezért támadt konfliktus a családjukban. Zylo elvtárs eldugta Diogjeni partitúráit. Adila riadót 280

fújt: Hol vannak Diogjeni szimfóniájának a partitúrái? Kiabált, sőt még sírt is az idegfeszültségtől. Akkor Zylo elvtárs engedett: visszaszolgáltatta a partitúrákat. Ez a rengeteg aggodalom! De majd te is eljössz hozzánk, Demka. Megismertetlek Diogjenivel mondta. Rábólintottam. Aztán elfutott a méreg. Még hogy engem mutasson be Diogjeninek! Mintha Diogjeni velem egykorú volna! dörmögtem magamban. Zylo elvtárs az íróasztalához ült, és a fiókokban kezdett kotorászni. A levelek és az iratok közé nyúlt, előhúzott néhány gépelt papírlapot. Még sok munkám lesz ezzel a tanulmánnyal. Néhány gondolatot már papírra vetettem. Beleásom magam a levéltári anyagba is. Csodálkozom azokon az embereken, akik két-három adatra támaszkodva képesek akár ötven oldalt is írni Természetesen sohasem gyűjtöm egymagam az anyagot. Te is besegítesz majd a gyűjtésbe. Ne aggódj! Kapsz majd néhány támpontot hozzá. A nagy emberek is így dolgoztak. Mit gondolsz, talán maguk gyűjtötték össze azt a töméntelen adatot? De a megfogalmazást maguk végezték Így például André Maurois akadémikus, mielőtt megírta volna a Fleming és a penicillin regényét, így kiáltott fel Nem fejezte be a mondatot, mert megszólalt a telefon. Aztán nyomban el is hallgatott. Majd újra megszólalt. Elhallgatott. Csengetett Zylo elvtárs elnevette magát: Ez Adila! Három csengetés. Ez a családi jelzés. Ezt tartsd szem előtt! Felemelte a telefonkagylót: Adila? Hogyan, egy szobát a parton? Feltétlenül. Nekünk, vezetőknek szoba-konyha jár Én azt mondom, inkább engedjük át valamelyik beosztottnak! Szóval? Inkább menjünk szállodába Igen, igen, majd elintéződik Hogyan? Q. elvtárs? Azt mondta, találkozunk a díszelőadáson Megkérdezte, hogy az elnökségben vagyok-e. Nem leszek mindig az elnökségben, kerüljenek be egyszer a többiek is Megérkezett a meghívóm? Hogyan, még nem hozták el? Á, dehogy, már küldik is. Ki tudja, hol keverték el azok az eszetlenek. Kézbesítői feladat! Hát Diogjeni mit csinál? A szimfóniával? Ne hagyd, hogy kimerüljön! Adtál neki mézet? Nem ette meg? Pedig használ a memóriájának. Sok energiát fogyaszt! Az alkotás során felhasznált energia az egyik legnagyobb veszteségünk Jól van, jól van, jó! Rám nézett, és felsóhajtott: Találkoznom kell Q. elvtárssal. Ő is egy tanulmányon dolgozik, a vallásról ír. Néhány adatot kér tőlem. Nem tudok segíteni. Majd hazamegyek, és előkeresem néhány korábbi jegyzetemet. Átadom neki, ha találkozunk a díszelőadáson. Ide hallgass, ha jön az a küldönc a meghívóval, otthon leszek Felállt. Tanulmányának téziseit a táskájába tette, biccentett. Demka, egyelőre menj az ellenőri irodába. Holnap már a mi irodánkban leszel. Hóna alatt a táskával lassú léptekkel távozott a keskeny folyosón. 281

2 Nem volt kedvem semmiféle irodába menni. Elfáradtam, míg Zylo elvtárs színe előtt a karosszékben ültem. Szerettem volna meginni egy csésze kávét. Így a nyomában én is távoztam. Bementem a Tirana kávézóba, leültem az ablak mellé az egyik asztalhoz. Amint a gondolataimba mélyedtem, nevethetnékem támadt: Az én szememben Zylo elvtárs valóságos fenomén. Sok emberrel dolgoztam már együtt. Sok ember lelkivilágát, jellemét, erkölcsiségét, szeszélyeit ismertem meg. De az eddig megismert emberek közül egyik sem fogható Zylo elvtárshoz. Vajon hogyan tudok majd együtt dolgozni vele? Lehet, hogy ez az ember maga írja meg a referátumait, beszámolóit. Én majd csak adatokat gyűjtök neki. Így könnyebb dolgom lesz gondoltam az asztal mellett ülve. Eddig Shemshedin elvtárshoz kellett idomulnom, ezért változásról álmodoztam. Aztán hirtelen felvillant bennem egy gondolat: Mi lenne, ha egy füzetbe mindennap feljegyezném a Zylo elvtárssal folytatott beszélgetéseket, a telefonon folytatott eszmecseréket, megbeszéléseket? Becses ritkaság lenne. Igen, és újra irodalommal fogok foglalkozni! Hadd lássa Zenepe, milyen a komoly alkotás, vajon Adem Adashi eljegyzésekről és eljegyzések felbontásáról, széles vállú férfiakról meg hodzsákról szóló irományait választja vagy az enyémeket Újra felnevettem, de most már hangosan. A nevetés után hirtelen megmagyarázhatatlan szomorúság tört rám. Eszembe jutott a beszámolók visszhangja. Ez a visszhang követett. Ha valamilyen sápatag öröm lett úrrá rajtam, akkor sem hagytak nyugodni a jelentések, és kioltották örömömet. Zylo elvtárs mellett sem szabadulok meg a beszámolóktól gondoltam magamban. Tegyük fel, egy ideig békén hagy. És aztán? tettem fel magamnak a kérdést. Ha nem Zylo elvtárs fog piszkálni, majd piszkál Q. elvtárs. Q. elvtársnak is szüksége van a beszámolókra. Ó, Demka, a te válladat nyomja majd minden sötét papiros, ami a fehér irattartókba kerül! Megint nevetgéltem, mint egy eszement: Nem, nem, most biztosan tévedek Az asztal mellett eszembe jutott Zylo elvtárs meghívója. Mennyire várta! Biztos, hogy nem kapja meg. Hiába is várja. Ő már tudja, hogy nem fog megérkezni. Ha nem érkezik meg, ő akkor is azt fogja mondani, hogy megkapta, de nem volt kedve elmenni Q. elvtársnak valószínűleg ott kell hagynia a díszelőadást, hogy Zylo elvtárs lakására menjen (legalábbis Zylo elvtárs szerint). Sajnáltam Zylo elvtársat. Ha van egy meghívóm, odaadom neki. Hadd menjen el az előadásra Az asztal mellett üldögélve az ablakon át megpillantottam Bakirit, az egyik kollégámat. Ő is észrevett, és visszafordult. Azt hittük, a mi irodánkban fogsz dolgozni, de neked persze a főnök mellett kell lenned mondta. Ma jelentkeztem nála először. No és megkaptad az eligazítást? Beszélgettünk válaszoltam. Megmutatta neked az első, tudományos szempontból készült tanulmányokat? nevetett. 282

Másról beszélgettünk mondtam, mivel nem akartam kibeszélni Zylo elvtársat. No és mesélt Diogjeni partitúráiról? tette fel az újabb kérdést. Nem. Kész csoda! Pedig a táskájában hordja mondta nevetve Bakiri. Iszol egy kávét? kérdeztem. Nem kérek semmit mondta. Korábban is ismerted Zylo elvtársat? tette hozzá. Nem nagyon. Én jól ismerem. Valamikor elég jó barátságban voltunk. Azt hiszi, gúnyt űzök belőle, ezért elhidegült tőlem mondta Bakiri. Dolgoztatok már közös feladaton? Osztálytársak voltunk. Aztán ő felelős beosztásba került. Ettől függetlenül megmaradt a barátságunk. Még most is jóban vagyunk. Egy kis ideig hallgattunk. Az ablakon át meleg szél fújt. A könnyű függöny lebegett, és néha-néha megérintette az arcomat. Zylo elvtárs arról ábrándozik, hogy kinevezik nagykövetnek valamelyik európai országba mondta Bakiri. Hallottam róla mondtam én. Bakiri nevetett. Egyszer azt mesélte, ki akarták nevezni nagykövetnek, de nem fogadta el, mert nem szereti az egyhangú életet, ismerősök nélkül, ismerős helyek nélkül Unalom a külország annak, aki nagy társasághoz van szokva ezt mondta nekünk. Nekem is nevethetnékem támadt. Bakiri hajszálpontosan utánozta Zylo elvtársat, ugyanúgy beszélt és hangsúlyozott, ugyanúgy gesztikulált. Talán éppen ezért hidegült el tőle Zylo elvtárs. Nincs annál kellemetlenebb, mint amikor az embert nevetséges helyzetbe hozzák. A nevetés leszereli az embert. Arisztophanész a nevetéssel szerelte le az isteneket. Bakirinak az volt a szokása, hogy hahotázva a térdét csapkodta, amikor valamilyen humorosat mondott, majd belecsípett az ember karjába, hogy felhívja rá a figyelmét. És a lakásán voltál már? kérdezte, és belecsípett a karomba. Még nem. Majd elmégy és örömöd leled benne mondta Bakiri, és rám kacsintott. Miért? Nem árulok el semmit, csak furdaljon a kíváncsiság! De vigyél magaddal, ha elmész hozzá mondta, és felállt. Maradj még! Korán van. Mennem kell, Demka. Magamra maradtam. Gondolataim visszatértek a feljegyzésekhez, amelyeket Zylo elvtárs életéről akartam készíteni. De elszorult a szívem. Eszembe jutott Alphonse Daudet Tarasconi Tartarinje, és arra gondoltam, az ő remek könyvét fogják utánozni a feljegyzéseim. Az emberek majd azt gondolják, hogy a Tarasconi Tartarint utánoztam gondoltam. Aztán megnyugodtam. A Tarasconi Tartarin későbbi írás, mint Cervantes Don Quijotéja, mint a Holt lel- 283

kek Gogoltól vagy Thackeraytől a Hiúság vására, Daudet-t mégsem vádolják azzal, hogy utánozta volna ezt a három híres regényt. Miután ezt végiggondoltam, felálltam. Elmúlt dél. A feleségem már biztosan otthon van, lassan én is elindultam hazafelé. Az ajtón belépve egy borítékot pillantottam meg az asztalon, ez volt ráírva: Zenepe elvtársnőnek. Kinyitottam, egy fényes kartonlap volt benne. Egy meghívó. A meghívóval a kezemben a konyhába mentem. A feleségem éppen tálba merte az ételt. Meghívó a díszelőadásra? kérdeztem. Miért csodálkozol? Talán csak neked van jogod díszelőadásokra járni, mert beszámolókat írogatsz? kérdezte ravaszkás mosollyal. Nem tudom, Zylo elvtárs miért nem kapott meghívót mondtam. Zenepe álmélkodva nézett rám a tállal a kezében. Mi? Még hogy Zylo elvtárs nem kapott meghívót? Sajnos nem! így én. Lehetetlen! mondta. Nagyon is lehetséges! Néhány szót váltottunk még, aztán hozzáláttunk az ebédhez. A déli pihenő után a feleségem sötét kosztümöt vett fel fehér blúzzal, és elmentünk hazulról. Ő a díszelőadásra ment, én pedig Adem Gashival találkoztam, hogy irodalmi eszmecserét folytassunk, beszámoljak neki következő regényem témájáról. Természetesen nem akartam elmondani, milyen forrásból merítem ezt a témát, mert ő ismerte Zylo elvtársat. De így is attól tartottam, hogy kitalálja. Egymás mellett mentünk a feleségemmel. Mielőtt a Kultúrpalota terére értünk volna, szembetalálkoztunk Zylo elvtárssal. Fekete öltönyben volt, apró fehér pöttyös nyakkendőt kötött hozzá. Arcán ünnepélyes kifejezés ült. Észrevett, rám mosolygott, a vállamra csapott, és így szólt: A díszelőadásra? Nem! A feleségemet kísérem. Ő kapott meghívót mondtam. Zylo elvtárs Zenepe felé fordította a fejét: Bocsásson meg, nem vettem észre. Hogy van? kérdezte, és a kezét nyújtotta. Ekkor megpillantottuk a közeledő Cute Babulét, oldalra fésült néhány szál hajával, beretvaélesre vasalt nadrágban. A feleségem jól ismerte Cute Babulét. A Népművészeti Intézet igazgatója volt. Késésben vagyunk. Megyünk? kérdezte, majd rám nézett. Te is jössz, Demka? Csak Zenepe kapott meghívót. Üljünk egymás mellé, Zenepe, mert örülök, ha látlak, az ördögbe is! mondta Cute Babule, maj Zylo elvtárshoz fordult. Gyere, Zylo! Cute Babule gyermekkora óta ismerte Zylo elvtársat, ahogyan Bakiri is. Tudta, mennyi esze van. Cute Babule nem tréfálkozott vele, legfeljebb néha-néha ugratta. 284