Észrevételek Arday Lajos Valások, egyházak, konfliktusok az egységesedő Európábancímű cikkével kapcsolatban

Rónay Miklós Egy összetett probléma keresztény vonatkozásai Észrevételek Arday Lajos Valások, egyházak, konfliktusok az egységesedő Európábancímű cikkével kapcsolatban Arday Lajos egy rendkívül összetett problémával foglalkozik. Tanulmányának alapproblémája, hogy a nemzetközi konfliktusoknak alapvetően etnikai vagy valási kiváltó okai vannak, vagy ha mindkető, akkor ezek milyen arányban okai ezeknek a konfliktusoknak. Én mindösze a tanulmány keresztény vonatkozásaihoz szeretnék hozzászólni. A cikket olvasva először az tűnik föl az embernek, hogy a szerző nem egyszer indulatal közelít a témához. Ez általában nem segíti a problémák tudományos reflexiójának alaposságát, és ez ebben az esetben is igazolódni látszik. Egyes szerzőktől hozot idézetek tovább erősítik ezt a benyomást. Olyan szerzőket idéz, akik olyan indulatal közelítenek a témához (6. oldal), hogy az már rontja a tanulmány tudományos igényéről kialakuló öszképet. Nem egyszer elővigyázatlan szóhasználat nehezíti az olvasó dolgát, hogy a szakmai álításokra figyeljen: [.] az albán népeség [.] túlszaporodva a szerbeket és a görögöket [.] (4. oldal). Egyház és nemzeti egység történelmi összefüggései Először azzal kapcsolatban szeretnék néhány észrevételt tenni ahogy a szerző az egyes egyházakhoz viszonyul. Úgy tűnik ugyanis, hogy az egyházakat eléggé egyféleképpen kezeli. Pedig azoknak van önreflexiójuk, és ennek függvényében különbözőképpen viszonyulnak környezetükhöz, ahhoz a világi hatalomhoz, amivel egy területen működnek. Az első bekezdésben a szerző a keresztes és valásháborúkat a világi és az egyházi lojalitásrend öszekapcsolásával magyarázza. Ezt még jól és roszul is érthetjük. A következő megálapítás is eléggé sommás: a klaszikus nemzetálamok, az azokat létrehozó abszolút monarchiák kialakításában jelentős szerepük volt a nemzeti egyházaknak (1. oldal). Elsőre például mindjárt Franciaországot hozza, ahol a katolikus egyháznak tulajdonítja az abszolút monarchia, és később a nemzet létrehozó szerepet. Ezzel nem értek egyet, sem a konkrét esetben, sem általában. 1)A katolikus egyház globális, anacionális természetéből ezt a nemzeteremtő szándékot nem könnyű levezetni. A katolikus egyház már az első évezred első felében képes volt egységes tanítás és egyházszervezet felmutatására, ami a nagy távolságok miat a különböző területeken persze nem volt egyenletes minőségű. Ez a homogenizálási cél csak a XI. században, a jogtechnika gratianusi fejlődésével jutot előre. Ezért aztán a katolikus egyházon belül nemzeti egyházakról beszélni mindenképpen elvi hiba. Az viszont már igaz, hogy az abszolutizmus idejében a globális egyházszervezetnek (vö. ius publicum canonicum) ez az egységes fenntartása súlyos nehézségekbe ütközött, mert a katolikus vallású abszolutista uralkodók a vallásfelhasználás nevében (vö. ius maiestaticum circa sacra) igyekeztek gyámságot fenntartani a területükön működő katolikus egyházrész fölöt. Ugyanígy történt ez a szerző által példaként hozott Franciaországban is, ahol a francia klérus az 1680 1681-es párizsi általános gyűlésén királyi nyomásra fogadta el a Declaratio cleri gallicani néven ismertté vált dokumentumot, ami aról szól, hogy a pápa egyházi joghatóságát Franciaország területén többek közöt az ősi gal tehát kereszténység előti (!) jogszokások is kötik (innen a név: gallikanizmus). Az egyházi globális (kánonjog) és a világi lokális jogrendek ugyan a katolikus államvallású országokban egymástól elváltak, de a két közigazgatási vertikum személyileg összefonódott, ami a helyi egyházrész inkább nagyobb, mint kisebb uralkodó-függését eredményezte. Az uralkodó az 1

abszolutista minden felhasználható a centralizáció kedvéért elve alapján a katolikus valást is felhasználta országa kulturális, gondolkodásmódbeli, stb. egységének erősítésére (vö. biliárdgolyó állapotra törekvés elve). Az abszolutista korszak a katolikus egyházkormányzat történetében az egyik legnehezebb időszak volt. Vagyis határozottan hibás olyan hatásmechanizmust feltételezni, hogy a katolikus egyház franciaországi részének ( nemzeti egyháznak ) Franciaországban szerepe let volna az abszolutizmus létrehozatalában, és így a nemzetállam kialakításában. A katolikus egyház az abszolutizmus idején az egyik legnagyobb ellenfele volt annak, hogy Európa a területi szuverének által szétdarabolódjon. Elvi szinten az egyház ugyan nem is nagyon ellenezte volna a világi szétdarabolódást, hiszen a kialakult kánonjogi egységessége miatt a világi hatalmaktól jogilag elválasztotan működöt. Elvileg. Csakhogy akkor a világi hatalom határozotan nem akarta ezt az elválasztást, mert a világi hatalomnak hasznára volt a vallásfelhasználás. Ezért Európa világi szétdarabolódása az egyházi egységet is veszélyeztette, amit az egyház már nem engedhetet meg, és természetszerűleg igyekezet elenálni. Így a katolikus egyházat nemzeteremtő princípiumként tételezni nem meggyőző érvelés. 2) Protestáns egyházak esetében egészen más a helyzet. A protestáns egyházak alulról fölfelé építkező jogi gondolkodásában nem ütközik nehézségbe, hogy egy-egy uralkodó védelmét kérjék vagy elfogadják. Így vált széles körben elfogadottá de legalábbis gyakorlattá a cuius regio eus religio elve. (Noha az elv elfogadotságához vezető eseménysor ennél öszetetebb volt.) Az Arday Lajos által például hozott anglikán egyháznak, skandináv evangélikus államegyháznak, skót református államegyháznak természetesen lehetett és biztosan volt is hatása a nemzeti karakterológia alakulására. Ez azonban szintén nem ezeknek az egyházaknak a hittani sajátosságaiból adódott, hanem abból, hogy államegyházak lévén ami pl. Dániában azt jelentete, hogy a dán protestáns álamegyházat a XIX. század közepén egyszerűen egy lelki ügyek minisztériumának nevezet minisztérium irányítota, az uralkodó természetes módon használta fel azokata szuverenitásuk alat élők tág értelemben vet kulturális, nemzeti tudati alakítására, hiszen az uralkodó az egyházi szolgálatevőknek hierarchikus elöljárójuk volt. (Ez elsősorban a lutheri, első generációs reformációban kialakult evangélikus egyház esetében van így, a második generációs kálvini reformáció már nagyobb ellenállást gyakorolt az uralkodóval szemben, éppen a negatív tapasztalatok alapján. Így viszont világi segítség nélkül maradt, és relatíve kis létszámú is maradt.) Katolikus uralkodóknak ennél nehezebb volt a helyzetük, mert ők ilyen eszközzel nem tudtak élni. Legalábbis ilyen hatékonysággal soha sem, mert a területükön működő katolikus egyházrész a Szentszék kormányzata alat ált, és így nem lehetet nemzeti egyházzá tenni. Azért a francia királyhoz hasonlóan II. József osztrák császár is megpróbálta a katolikus egyházat okosan felhasználni. II. József racionalizálni igyekezett az egyházat, a haszontalan meditatív rendeket feloszlatta (joghatósága elvileg nem volt rá, mert ez egyházi hatáskör, de fegyverei voltak hozzá), kivéve, ha iskolákat vagy kórházakat tartanak fenn. Összegészében azonban az uralkodók nem tudták a katolikus egyház különböző országokban élő részeit nacionalizálni. 3)Az ortodox egyházak a bizánci hagyománynak megfelelően nem képeztek a világi uralkodók területén átívelő egységes szervezetet. Az egy-egy uralkodó területén élő ortodox keresztények kialakították az adott terület önálló egyházi hierarchiáját, amit a szomszédos terület hierarchiája egy idő után elfogadot mint valódi hierarchiát. Így a protestáns egyházakhoz (ebben) hasonlóan, nem tudnak akkora ellenállást gyakorolni a világi hatalom akaratával szemben, mint a katolikus. Esetükben ugyan az uralkodó nem elöljárója az egyházi hierarchiának, mint a protestáns államegyházakban, inkább arról beszélhetünk, hogy ezek az egyházak a bizánci hagyomány nyomán mintegy lelki kötelességüknek érzik, hogy támogassák az ortodox uralkodót. Ennek az 2

is következménye, hogy az ortodoxiában valóban beszélhetünk nemzeti egyházakról, amelyek valóban erősen fölválalják a népi-nemzeti karakter képviseletét (vö. 5 6. oldal). Ezt azonban szerintem nem érdemes valami negatívumnak tekinteni (5. oldal alja), hanem egyszerűen a bizánci hagyományból ered. Némi következetlenségnek tűnik, hogy a francia katolikus példánál a szerző pozitívumként hozta föl, hogy az egyház részt vet a nemzeti egység kialakításában (pedig nem tete), it, az ortodoxiánál negatívumként említi, hogy az egyház mennyire hű az uralkodóihoz. Egyébként a XIX. század második felében, a nacionalista hullám idejében éppen a bizáncias gondolkodás tűnhetet korszerűbbnek a katolikusnál. Sőt, aki ma nemzetközi kapcsolatokat tanul, azt tanulja, hogy a korszerűtlenné vált középkori univerzalizmus átadta a helyét a nemzetképző időszaknak ( a történelem kereke ). Szerintem ezekhez a jelenségekhez érdemes volna e polarizált hozzáállásoknál leíróbban viszonyulni. Érdemes ezeket az egyes egyházak természetével, önreflexiójával kapcsolatos tényeket áttekinteni, mert így kevésbé eshetünk olyan hibába, mint hogy a katolikus egyháznak pl. nemzetek születésénél bábáskodó szerepet tulajdonítsunk. Nézetem szerint a nemzeti öntudat alakítására gyakorolt nagyobb hatás a többi egyház esetében sem hittani sajátosságaikból adódnak. (Ezt a szerző nem is álítja, csak én gondolom tovább a gondolatmenetet.) A többi egyházak is az egységes biblikus, vagyis zsidó-keresztény alapon állnak, és csak a szintén nem sok különbséget mutató teológiai reflexióban térnek el, hanem abból, hogy eltérőönreflexiójuk miatt más jogi szerkezetet vettek föl, nem alkotnak globális szervezetet, és így az uralkodóknak való kitettségük nagyobb. Egybeesések Következő kérdés Közép-Európa XVIII. századi és az utáni helyzetének problémája. Nemzet és egyház viszonyának megítélése ezen a területen különösen nehéz. Kelet-Európában, a Balkánon meginduló nemzeti újászületési, nemzeteremtő mozgalmak kapcsolódása valásokhoz/egyházakhoz jól ismert : ez a mondat és a cikkben nem kevés ilyen van pontosan a ma meglévő, összemosó sztereotípiákaterősíti. Érdemes finomító distinkciókat tenni. Az egyházi/klerikus értelmiség nyelvészeti, történelmi, kultúrhistóriai kutatásai, tanulmányai hozzájárultak egyes szláv népek nemzettudata felépülésének elméleti-intellektuális megalapozásához. Ez mindenképpen igaz. A világi szuverének részéről jövő valásfelhasználás pedig egy másik kérdés. Fontosnak tartanám, hogy legyenek olyan tudományos kutatások, amik a kető közöti distinkció leírására, a határvonal legalább szempontjainak megállapítására irányulnak. Első pilantásra valóban úgy nézhet ki, hogy az ír, a lengyel vagy a horvát katolicizmus az ír, lengyel ill. horvát nemzeti karakter talán legfontosabb gerince. Egyes nemzetek világi államszervezetének teljes összeomlása idején (lengyelek) a katolikus egyházszervezet az idegen álam területén élő lengyel lakoság számára az azonoságtudat megtartását is segítete, mert a megszálló államnak egyben protestáns államvallása (Poroszország esetében), ill. ortodox államvallása (Oroszország esetében) volt. Ebben az esetben tehát az egyházhoz tartozás határai egybeestek a világi szuverénhez tartozási határokkal. A mai Balkán esetében (horvát katolikus, szerb ortodox, bosnyák muszlim) a vallási hovatartozási határok a nép-határokkal esnek egybe. Tehát egyik esetben sem az egyházi sajátosság nemzeti karakterré transzformálódásáról, pláne nem tudatos nemzeteremtő szándékáról vagy szerepéről van szó. A magyar történelemben is találhatunk az előzőekhez hasonló egybeesést. A magyar reformáció évtizedre megegyezett a mohácsi csatavesztéssel, azzal az emblematikus eseménnyel, amely mutatis mutandis az ország fokozatos három részre szakadásához vezetett. Mivel a királyi Magyarországon a király állami eszközökkel hajtotta végig az ellenreformációt, a reformációnak 3

hosszabb távon Erdély lett a hazája. Vagyis a magyar reformáció gyermekkora márpedig minden entitás identitástudatára nagy hatást gyakorol a kialakulási ideje, az akkori hősi események nagyjából Erdély virágkorával esett egybe. Mivel pedig Erdély a magyar viszonylagos és kompromisszumos függetlenségnek szinte allegóriájává vált, így nem véletlen, hogy a református egyház Magyarországon ma is sokkal inkább kötődik a magyarsághoz, a nemzethez, a nemzettudathoz, mint a katolikus. It tehát a magyar reformáció Erdély területével esik egybe, ráadásul időbeli egybeesésről is szó van. Vagyis a magyarországi református valás nemzeti öntudatának okát nem érdemes a reformáció teológiai sajátosságaiban keresni sőt, az eredeti kialakulásának helyében sem, hiszen a magyarországi reformáció kálvinista ill. zwingliánus, hanem szerintem sokkal inkább a református egyház magyarországi hőskora élményeivel, az akkori együtes szocializálódás későbbi hatásával érdemes magyarázni. Szerintem egy-egy egyház és egy-egy nemzet erősebb egymáshoz kötődésében sokkal inkább (szociál)pszichológiai okok játszanak szerepet, ti. az együtt átélt nyomorúságos vagy dicsőséges időszakok későbbi emlékezete. Vagyis az én meglátásom szerint a nemzeti önazonosság valamely egyházzal való egybeesése pusztán epifenomenon, másodlagos egybeesés, és nem következik az adot egyház természetéből. Ezt az elképzelésemet erősíti az a jelenség, amikor egyglobális kormányzatal nem rendelkező egyháztalálja magát egy országban az egyetlen megmaradt nemzeti intézmény szerepében (a szerző a pec-ipeki ill. karlócai ortodox metropóliát hozza, mint megmaradt szerb nemzeti intézményt), akkor ott valóban könnyen azonosulhat a vallási és a nemzeti azonosságtudat. Ilyen helyzet a globális kormányzatal rendelkező katolikus egyház esetébennehezebben állhat elő. Három alapeset lehetséges. Az első eset, ha egy katolikus többségű ország egy nem katolikus többségűvel ál szemben, mint Írország esetében. A 16. lábjegyzet szerint a katolikus oktatási intézményekben a valásos és ír nacionalista képzésen volt a hangsúly. (Az értesülést nem tudom elenőrizni, de it iskicsit elfogult források használatát érzem.) Ha ezt egy kiküldött szentszéki bizotság vagy egyszerűen a helyi nuncius érzékeli, akkor azt a katolikus egyház írországi része katolicitása csökkenéseként kelet, hogy érzékelje, és valószínűleg megpróbált tenni valamit elene. A szerző az írországi katolikus egyház nemzetudat megtartó erőhöz való hozzájárulását az egyház javára írja, de azt kell mondanom, hogy a helyi öntudat anomál túlcsordulása a katolikus egyházban az egyházkormányzat részéről legfeljebbtolerancia tárgyát képezi, mintsem hogy támogatást élvezne. Hiszen a Szentszéknek a szomszéd ország világi kormányzatával is tárgyalnia kell, és az ottani kisebbségben lévő katolikus egyházrészt kell az ottani világi kormányzattal szemben megvédenie. A másik eset az, ha a két szomszédos nép/nemzet nagyrészt katolikus. Ekkor világossá válik, hogy az etnikai ellentétek egyházfüggetlenek (szlovák magyar kérdés). Ismert például az a mai igény, hogy a Szentszék hozzon létre Szlovákiában egy déli, kelet-nyugati, elnyúlt alakú egyházmegyét, és nevezzen ki az élére egy magyar püspököt. Szlovákiában viszont ezt elenzik ( nem éret még meg a helyzet ), és a Szentszék nem akar egyenesen a szlovákiai közhangulat ellen cselekedni. Sommásan tehát azt lehet mondani, hogy a katolikus egyház nem teljesíti jól a neki időnként tulajdonítot kisebbségvédő szerepet. Ennek elsősorban az az oka, hogy a katolikus egyház önmagának nem tulajdonít ilyen hivatást, csak mások tulajdonítják neki. Harmadik eset a kisebbségben élő katolikusoké. Létezik az az igény, hogy a Szentszék a bukaresti érsekséget utasítva biztosítson magyar nyelvű misézési lehetőséget a moldvai csángóknak, valamint, hogy eleve miért Bukarestben van a prímás érsekség, amikor gyakorlatilag az összes romániai katolikus Erdélyben él. A nehézség nem kánonjogi, a Szentszék bármelyik kérést napokon belül teljesíteni tudná. Sokkal inkább arról van szó, hogy a katolikus egyház leginkább az abszolutista uralkodók idejében, és a nemzetállamok kialakulása idejében megtanulta, hogy nem érdemes olyan egyházpolitikát folytatnia, amely totálisan az adott országban uralkodó nemzettudat ellen 4

megy. A területi világi szuverénnek ugyanis megvan az ereje, hogy a területén működő katolikus egyházrész életét megnehezítse. Ez sokszor vitatható egyházpolitikához is vezet, mint pl. az 1960-ban elkezdett, és II. János Pál pápasága kezdetéig tartó, Ostpolitik néven ismertté vált egyházpolitika a keleti blokk országaival kapcsolatban, amit utólag már sok kritika ér. De ilyen II. János Pál romániai látogatása is, amikor nem ment el Erdélybe (vö. 5. oldal alja). Azonban az egyházkormányzatnak mindig azt kel elsősorban szem előt tartania, hogy az adot ország területén élő katolikus lakoság általános lelkipásztori elátása ne kerüljönveszélybe. Ezért van az, hogy az egyház az etnikai kisebbségeknek szinte soha nem tud hathatós védelmezője lenni. Hozzá kell tenni, hogy erre nincs is szakrális hivatása, vagyis ha ezt tenné, szereptévesztésben lenne. Éppen arról van szó, hogy a szoros értelemben vett egyházi feladat nem szól a nemzeti(ségi) karakter védelmére, ésa globális szerkezetű katolikus egyház nem is tudna ilyen feladatot a hivatalos egyházpolitika szintjén felvállalni. Így igazságtalan is volna elvárni tőle. Vagyis csak ott játszhat nemzet-támogató szerepet, ahol a katolikus többségű ország nem katolikus álamvalásúakkal/többségűekkel van körülvéve (tipikusan Lengyelország), és ot is csak az egybeesés miatt. További meglátások 1) Bizonyos, a cikk közvetlen témájához kevésbé kapcsolódó meglátásokkal sem mindenben értek egyet. A szerző adatokat hoz a katolikus és a protestáns egyház elhagyásával kapcsolatban (1 2. oldal), azzal a tanulsággal, hogy a katolikus egyházat kevesebben hagyják el. A kető közötti különbséget én abban látom, hogy a protestáns államegyházak, amikor az elválasztási hullámmal elvesztették az állami segítséget, egészen új helyzetbe kerültek, meg kellett állniuk a lábukon. A katolikus egyháznak ez hosszabb távon inkább felszabadulás élmény volt. Az, hogy a katolikus és a protestáns egyházak ere milyen különbözően reagáltak, a XX. század első felében még nem látszódott, csak azután, hogy a permissive society letisztította az egyházakról a templomba pusztán társadalmi életet élni járó embereket. Vagyis a szerző által hozot adatokban én azt látom, hogy most (az 1960-as, az 1970-es évektől) kezd meglátszani, hogy a katolikus egyház és a protestáns egyházak mennyire viselik könnyen vagy nehezen az elválasztott életet. Az ortodoxia manapság tartó reneszánsza nézetem szerintem nem értékelendő túl. A túlnyomóan ortodox országokban azt, hogy ortodox államvallásúak volnának, nem lehet mondani, mert elválasztás Görögország kivételével ott is van az állam majdnem úgy támogatja az ottani egyházat mintha az most is államvallás lenne. Az ilyen támogatás ahhoz vezet, hogy az emberek úgy érzik, hogy a valás gyakorlása társadalmilag hasznos. Így az ortodox egyházak még a templomba csak társadalmi életet élni járó emberektől való megszabadulás előt álnak. Sőt, éppenmost töltik föl őket ezzel a balasztal álami segítséggel, a hűség és a nemzetmegtartó szolgálat fejében. 2) Arday Lajos szerint az egyházak nemzetmegtartó ereje amit az előzőekben már kétségbe vontam azért csökkent volna, mert a nyugati liberalizmus permissive society-je rendítette volna meg az egyházak helyzetét. Eleve azt nem tudom, hogy az egyházak szakrális önértelmezése alapján releváns helyzete megrendült-e? (Úgy értem, hogy ha az egyházakról levesszük a korábban csak társadalmi életet élni templomba járókat, akkor nagyjából ott vagyunk, ahányan ma aktívan vallásosak.) Az biztos, hogy ma nem sikk elmenni templomba, és hogy nem jelent nehézséget szembe helyezkedni egyházi megnyilatkozásokkal (sőt). Viszont a társadalmi kereszténység alábbhagyása/megszűnése az egyházakat tehermentesítete is olyan terhektől, amiket korábban azért kelet elátniuk, mert a területi világi szuverén számítot nemzetmegtartó szolgálataikra (valásfelhasználás). Nem véletlen, hogy a katolikus egyház a XIX. századi elválasztási hullámot noha az egyházban akkor sokan félelmetes fejleményként élték meg ma a történelem egyik legpozitívabb eseményeként látja, amely olyan egyházi 5

cselekvési szabadságot hozot el, amiről azelőt a különböző világi hatalmakkal viaskodó pápák és püspökök álmodni sem mertek volna (ráadásul ez az elválasztási vonal nagyjából éppen oda esik, ahol az egyház az egyházi és a világi hatalom határát Gelasius pápa 496-ban a császárnak írt levele óta látja). Ez a nemzetmegtartó szolgálat alóli tehermentesülés valóban lehetővé teszi, hogy az egyház hitani kérdésekkel foglalkozzon, ahogy azt a szerző is megemlíti a katolikus és evangélikus egyház között aláírt kegyelemtani irattal kapcsolatban (1. oldal). A különbség csak az, hogy Arday Lajos gondolatmenetében ez az aláírás a kis jó a sok rosz közöt epizódszerepét játssza, vagyis logikailag nincs a logikus történelmi folyamatba bekötve, és így a gondolatmenete ezt nem magyarázza meg, az enyémben viszont szervesen következik a logikából. Vannak még sommásra sikerült megállapítások (2. oldal közepe), amelyekre hosszabban kellene reagálni. A tanulmány logikai menete, magyarázó ereje 1) Van néhány kérdés, ami számomra nem világos. A cikk címe az, hogy Vallások, egyházak, konfliktusok az egységesedő Európában. Vagyis a szerző a valások és egyházak konfliktusokkal való összefüggését vagy össze nem függését kívánja vizsgálni. Erre a kérdés-föltételre két választ ad. 1) Az egyik, hogy korábban erős öszefüggést feltételezet valások és a nemzeti kohézió közöt (cuius regio eus religio, nemzeti egyházak, stb.). Ebből ara következtetet, hogy a konfliktusoknak nemcsak részük, de fontos okuk is volt a valási öszetevő. Ezzel kapcsolatban én kétségemet fejeztem ki: ha a vallási vita nem kapott avilági hatalom részéről melegháborús dimenziót, akkor az nagy többségében az intellektuális vita síkján zajlott le. 2) Az utána következő elemzésből (adatsorok) ara következtet, hogy a valások/egyházak társadalmi szerepe a XX. században drasztikusan csökkent, és szerinte ennek szerepe van a nemzeti kohézió csökkenésében is. Emellett ugyan konfliktusok továbbra is zajlanak, de azok nem vallási, hanem etnikai-gazdasági motivációjúak. (Ezt írja Arday Lajos: A nyugati civilizáció peremvidékén vallási köntösben jelentkező, valójában etnikai-gazdasági konfliktusok zajlanak. [2. oldal]. A Bosznia-Hercegovinában 1991 és 1995 között folyó polgárháború nem vallásháború volt: azt ateista horvátok, szerbek és bosnyákok vívták nemzeti-gazdasági céljaik eléréséért. [(3. oldal]. Ezeknek a mondatoknak a szemléletével egyetértek.) A szerző történelem-értelmező logikájában törést látok: szerinte korábban nagy szerepe volt a valásnak, és sok is volt a szembenállás, aztán csökkent a vallás szerepe, de a szembenállások mennyisége mégsem csökkent, csak annyi történt, hogy ezek már nem valási természetű szembenálások. Lehetséges magyarázat, bár nekem nem tűnik elég meggyőzőnek. Az én értelmezésemben nincs ilyen törés: szerintem eleve nem érdemes a vallásokat a harci cselekmények közvetlen kiváltó öszetevőiként értelmezni. Amennyiben valóban részt vesznek az okok között, az kivételektől eltekintve a világi hatalom vallásfelhasználása miatt van. Így a régebbi és az újabb szembenállások között csak annyi különbség van, hogy az abszolutizmus idejében nyílt valásfelhasználás volt, az elválasztási hulám idején pedig eről lemondot a világi hatalom, és ezért despiritualizálódtak a szembenálások. Ezzel a modelel értelmezhetők a legújabb konfliktusok is. Eszerint a legújabb, egypólusú világban egyrészt időnként újra találkozhatunk vallásfelhasználással noha nem (annyira) nyílt formában (Egyesült Államok), másrészt az iszlám esetében eleve nincs elválasztási ethosz (nem létezik a gelasiusi vonal), vagyis nyugati kategóriákkal élve ott a vallásfelhasználás a természetes állapot. 2) A valási különbözőség ot és akkor válik konfliktusforásá, ahol öszekapcsolódik az etnikai elentétekkel, felerősítve azokat. (3. oldal) Ezzel a kijelentésel egyetértek, de azzal a 6

megszorítással, hogy konfliktusforrás voltuk ebben az esetben sem a tanított szakrális vagy akár az ara reflektáló teológiai természetükből adódik, hanem pusztán abból, hogy az elenségeskedő szomszédos népek ebben a tekintetben is hordoznak eltérő sajátoságokat, és az eltérő sajátoságok szembeötlőbbé teszik a köztük lévő különbségeket. Márpedig elenségeskedő népek közöt minden eltérő sajátoság konfliktusforás, pl. eltérő nyelv, eltérő bőrszín, eltérő népviselet, stb. A valás mint különösen konfliktusveszélyes métely nézete szerintem meghaladotnak tekinthető. Sajnos nem látom világosan, hogy a szerző pontosan melyik álásponton van, mert van, ahol így fogalmaz, és van ahol meg éppen öszeköti a ketőt. A probléma, ahogy az a nemzetközi kapcsolatok tudomány keretein belül vizsgálható Meglátásom szerint a nemzetközi kapcsolatok tudományban jelenleg van egy-két olyan alaptétel, ami eleve gátolja, hogy az ilyen típusú kérdésfelvetésben könnyen előre tudjunk jutni. A vesztfáliai békével kapcsolatban például az az első és legfontosabb megjegyezni való, hogy a valási kérdés kieset azon öszetevők közül, amik a nemzetközi kapcsolatok mozgatórugói lehetnek. (Úgy is lehet mondani, hogy míg az egyes országok belpolitikájában az elválasztási hullám a XIX. század második felében zajlott le, a nemzetközi kapcsolatokban a mainstream ezt 250 évvel korábbra teszi.) Egy XIX. század közepén keletkezett mitikus-filozofikus történelemszemlélet ere rá is erősít: a történelem kereke mindig előre forog, régi problémák nem jöhetnek újra elő, a fejlődés egy irányú (tipikus XIX. század közepi, az akkori romantika történelemszemléletébe ileszkedő gondolati konstrukció). Így most tudományos krízis(nek tűnik), hogy a kétpólusú világ megszűnte után megint olyan kérdésekkel kell foglalkozni, amikről egyszer már ünnepélyesen kijelenteték, hogy meghaladotak. Ezen kívül hat még az a felvilágosodás-kori gondolati találmány is, hogy a vallással inkább ne foglalkozzunk, mert az mindig ellenségeskedéshez vezet. Ez annyira beivódott a modern ember tudatába, hogy ha egy konfliktusban bárhogy előjön a valás, akkor zsigerből ara gyanakszunk, hogy ot biztosan van valami valási fanatizmus, sőt éppen a konfliktus legmélyebb gyökerénél tételezzük a valami valásit. Úgy látom, hogy Arday Lajos több helyen reflektáltan kezeli a vallási probléma elkülönítésének és megfelelő helyen kezelésének problémáját. Ezt látjuk pl. akkor, amikor a brit ír konfliktussal kapcsolatban helyteleníti a szembenállás vallásinak nevezését, mert az valójában etnikai-gazdasági-társadalmi konfliktus (7. oldal). Ezzel az alapállással teljesen egyetértek. Kár, hogy ebben nem következetes, sőt, van hogy éppen az elentétét álítja, vagyis öszemosa a valási öszetevőt a többivel (6. oldal). Egyetértekmind az öszetevők közöti elválasztás igényével, mind pedig azzal az igénnyel, hogy le kell számolni azzal a vallásokkal kapcsolatos mitikus félelemmel, amely a nemzetközi politikában és a médiában rosszabb esetben a nemzetközi kapcsolatok tudományban is úgy jelentkezik, hogy ha valamilyen konfliktusban valási öszetevő merül fel, akkor igyekeznek a konfliktus kirobbantásának felelőségéből a lehető legnagyobb részt e valási öszetevő rovására felróni. Ennek a kialakult mitikus félelemnek szerintem külön kultúrtörténeti vonulata van, amely önmagában is beható tudományos vizsgálat tárgyát kellene hogy képezze, ahhoz, hogy képesek legyünk kezelni ezt a jelenleg sokszor tudatalatti automatizmust. Ez ugyanis mint minden a gondolkodásmódban benne maradó, nem tudatos automatizmus csökkenti a magyarázat kialakításának átgondoltságát és logikáját, ami elkerülhetetlenül csökkenti az ezúton kialakuló tudományos magyarázó modellek magyarázó erejét. Előbbre juthatnánk, ha a képletben helyet kapna a valások és az egyházak elemzése is. Minden egyháznak van önképe, önreflexiója, ami alapján a külvilághoz viszonyul. Ha ezt megvizsgáljuk, sokat fog tisztulni a kép. Sok olyan műveletet eleve kihagyhatnánk, amely e vizsgálat után már 7

világos, hogy eleve nem lehet valódi oki öszetevő egy konfliktus keletkezésében. Ezért fordítottam ezen a pár oldalon nagyobb figyelmet erre a szempontra. Arday Lajos a közép-európai és általában az európai etnikai viszonyok történeti tényeinek és öszefüggéseinek kiváló ismerője. Nézetem szerint érdemes az egyes területek lakosságának etnikai természetű egymáshoz viszonyulásán kívül figyelembe venni az egyházi önreflexiók egymáshoz való viszonyulását is. Ez ugyanis egy önmagában is konzisztens öszefüggésrendszerel rendelkező jelenségsík. Ennek figyelembe vétele új szempontokkal árnyalja az összképet. 8