Keszthelyi Rezső Magánbeszéd V. rész
2 (a tárgyak közötti) a hóhullás beszakítja az erek falait és ellobban a gyengeség levegője hiszen a föld angyalai elborítják a csontokat és nagy vérrögök hallgatják a repülés éjszakáit és a tüdő öröm még ilyenkor a szájba betör a tér ezernyi szép sárkányfeje és a halál is felszáll a madarakig ezután nehéz lesz lebontani a valóság csöndjét a holdfény gólyáiról és befedni a kő minduntalan fogyó szívét és ami egyforma különbség napkeletről ered a napkelte és ugyanarról támad fölé az alkony
3 a csiga emléke nagy volt az éjszaka és elvitte szívét a szív emlékéig a csillagok kifelé ragyognak a levegőből most láthatná meg árnyalakpillanatát a halál, ha létezhetné a nemlét lét nélkül önmagát de a kék terhe a kék terhe a csiga megtámaszthatatlan lelke az egyszerű mászás virágai haladna a tengeren mikor beszívja a szárnyak suhanásait a tüdő és velük a levegő sorsát ő lesz a nagylelkű szomorúság emelgeti erejét a hullám repül a mozdulat mindenben az égen
4 a csiga születése győzi-e homokkal a sivatag hogy mutasson még valami pusztulást akár a földben akár a semmiben nem az örökkévalóban porlad a szív hanem önmaga bíborában és izomzatában egyetlen szál virágban jelenik meg a hatalom szépsége és közönye hogy ragyogjon ami élet nélkül is kikerülhetetlen és letöri a végtelen alakzatait az anyag történetét a minden-nélkülire született valóságot ki szüntelen elhagyja az egeken túlit mégis: hangozzék el ami van érezze ezáltal áll fenn csillag és rengedez alul a tenger legyen az elfelejtett tények éjszakája és világossága a mászás mindenkor legelső ezüstje
5 (vérhalom) kiviszi vakságát a tapogatódzásba és hogy lát vele az oly anyagszép szánalom színtelen érintések érnek a szívébe és majdnem érzi a felhők követhetetlen súlyát lélegzése addig tart amíg akkora lesz amekkora a levegő helye a csillagok mennyezetén és mozgása mindig kihal a virágok megszólíthatatlan alakjában és a nagy alkonyi gólyák lassú hazaszállásában csak az a vonzás önti el amelyen halad és elhagyhatatlan lüktetésében égeti el vérének tömegét
6 a csiga árnyéka szőrét mereszti a kő folyik rajta a pondró teste örök reszketés a szél vakolata legalul követi a holdat ahol minden perc hullám és madár ég a porban a lehetetlen bocsátja el ha meghal a leheletről leszárad a tenger de aztán szétnyílik az eső háttere szurokszín sünökön picinyfehér kavics és amott lángvörös szirom kaszabol a fény meg ama ő, ki árnyékon át sosem ér
7 a csiga gondolata fúj a szél és elhordja a pillantások kéken lengő ujjait a felhőszemű Mária vérzése a száj nesztelen zárulása a lélek fogalma elvihetné arcát a semmisülésig
8 a csiga története ha meghal a halála szív lesz a föld kérge a vakító semmiben csak egyszer lángol a kő csak egyszer van árnyéka az aránynak a testén mászik és felrobban minden ami kék tömeg a háza legszűkebb csillaghelyén kivergődik véréből a fűszálakra bár oly ideiglenes a súlya a levegőben hogy érzi hiába a zuhanás vágya nem lesz története a mozdulatlanságnak szarva között sosem áll meg a napkorong csak amit kilehel azt emeli odáig a tüdeje és aztán mégiscsak talaj marad hadd áraszthassa el a tenger holdjárásként a vitorlákat sose látott utakat
9 (virágárok) kifosztják szívét a gondolatok azokat meg a tengerre taposó mélység melyek a vér kiürítésének eredménytelen égboltjai a gyönyörködés delelése a legalsó határtalanságon ám te a mosolyodban futsz át a föld árnyékain meztelen virág, kit maga elé helyez a halál hogy kéreggel fedd be a kérget és levegővel a levegőt és add meg a gyümölcsnek a tér nélküli súly ígéretét ő pedig visszatér csontozatába kiismerhetetlenek közé hogy őrizze ami szikla a szóban
a csiga útja még reszketése előtt forgatták ki szájából a szavak a lehelet mindmegannyi aranyrögét átfúj lelkén a vér egy bagoly száll alá a holddal nincs hasonlata a testnek a mozdulatlanság küszöbén
a csiga temploma a jel csillaga most a fal az öröm szerény vizei terülnek a szárazföld merülő úszása alá sose juthat eszébe a lélek de kigyullad homloka mögött a levegő szíve és megszületik a halál fénye a vér megmagyarázhatatlan szárnyain és az árnyék hosszabbodó álmán az égboltot sose várhatja meg életében hiszen sok idő lesz sok fű sok csiga csigák számtalan széltemploma bennük a halványuló mész dallama és a teljesség egyetlen visszhangja a lassúság szépsége már a tenger és kicseréli lénye az isten alakját amikor kileheli a lehelet gyermekét
(tengertől távolodva) könnyű lepkeraj verdes át az esőn egy csillagról ki homlokod mögött ég tovább míg kagylók színhéja kísér és árnyad átélhetetlen fehérsége
a csiga nyugalma ezüstkört húz és leül közepére a szék kinéz amire lobog a gyertyák szava pihen fölötte egy fej és egyre zsugorodik
a csiga sírhantja gyönyörködtethetnék még amik megestek vele ám szíve szerint önnönmaga emlékére vágyik a vizek közepén álljanak hát a gyertyák mert azt szeretné ha lángon és túl a semmin nyugodjék
(a hihetetlen kőnél) napozó aggyal aki azonban nem rohad mert nem egyéb mint a mindig érkező éjszaka meg a hatalmas szín légköre ahogy áramlik és a legmélyebben él állt meg a piramisok előtt ahol a tenger szarkofágja és emitt a homokon szabályos térközökben égő és könnyező tevék nem hozott magával semmit amikor érkezett és el se vitt amikor ment tovább miként ama számtalan legendalény ki holdfényből gyűjtötte össze a testét és minden ami van ezt nézi csak és felejti örökké
a csiga fénye a szem elhullajtja az arcot a kő szétnéz a köveken a lélekbe visszahanyatlik a lelkület a madár röptén átkel a madár ragyog a gödör gondolod
(tengerhez távolodva) könnyű lepkeraj verdes át az esőn egy csillagra mely szíveden túl bolyong tovább és te azzal indulsz aki elhagy és hullámok takarnak be hullámokat
a csiga homloka üregháza az ezer évvel későbbi éjszaka benne a szív mai tűzporával a levegőbe tart vele amikor mászik és vízkék szarvával keresi azt amit cipel hófényű múmiák jönnek elé a hold piramisából az árnyék innenső oldalán is a másikon és csak párolog párolog a kövek vére amíg hasára tapasztja a tengerek súlyát mindig a saját méretébe fogadva a hullámokat és az emelkedő horizont kivehetetlen hátterét mert olyan ő aki el nem jut odáig amiben van és amiben nem lesz hatalmas rög a homloka mely töredezik és morzsolódik ám egyre csak akkora marad mint a testben a test mint a semmiben a semmi és ami előtte volt a mögötte
a csiga földje még nem látóhatár az éjszakák szíve pedig a tér aránya a vér árnyéka is a csont földházába lerakja fénylő tollait a hang egykori szárnya és az égbolt átrendezi a szem tárgyait mikor a hullámok kihalnak a test közelgő visszaáradása előtt és a föld hasonlata ez már a levegő az elvonatkoztatott csillag valósága lázas a talaj hadd lobogjon a madár a legvörösebb tüdő lesz az örök hallgatag és aztán a szél a színtelen vonzás alján volt ő is a nap arcélében