Nyilasy Balázs. A magyar irodalomértés dilemmái és feladatai a harmadik évezredben

1 Nyilasy Balázs A magyar irodalomértés dilemmái és feladatai a harmadik évezredben

2 TARTALOM 1. Sok világosság és kevés meleg 2. A filozófia a priorija 3. A nyelvmítosz fantomképei 4. Absztrakt szisztematizmus és megértő problematizmus 5. A nyelv-fétis és a nem-azonosság Potemkin falvai 6. A zavarbaejtő elméletalkotó 7. Egyoldalúságból egyoldalúságba 8. A megértő metódus keresése és a magyar tradíció 9. Tartsunk nagytakarítást! Függelék (Kutatási program-vázlat az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete számára)

3 1. Sok világosság és kevés meleg Korunk láthatárán sok világosság és kevés meleg van. Az előítéletekkel együtt, melyeket eszünk szétboncolt és tartalmatlanságuk miatt megvetett, csökkent keblünkben a hit az igazságok iránt is. [ ] A régi jogviszonyok bukása a létező társadalmi rend alapjait is ingatagabbakká tette. Az egész épületen repedések látszanak, s tartóssága iránt szívünkben kételyek fészkeltek. Mi azonban követ kő után feszítünk le, s rettegve az összeroskadástól, mozdítjuk elő azt. [ ] Ha materialisták vagyunk, átalljuk elvünket cselekedeteinkre nyomni; ha vallásos, szellemi és erkölcsi kötelességeket ismerünk el, gyakorlatba vételöket bizonyos pontokon túl szégyelljük s kinevetjük. Egyik irány felől sincs mély hitünk. Mindeniknek kémleljük gyengeségeit. Mindeniknek ellenkezőjébe objektíve sokszor beleéljük magunkat. Majdnem egyenlő gyönyörrel olvassuk nézeteink megtámadtatását, mint védelmezését, s majdnem egyenlő érveket tudunk felhozni magunk mellett, mint ellen 1 Kemény Zsigmond, a nagy magyar gondolkodó tanulságos belátása, helyzetjelentése 1853- ban, jó másfél évszázada született. De vajon a találó metafora-párral, a sok világosság és kevés meleg érzéki képzeteivel jellemzett lehetőségrendszer, kulturális kondíció mára változott-e lényegesen? Életproblémáinkat átérezve, bölcseleti kérdéseket firtatva, a humaniórák alapjai körül vizsgálódva nem a gyarlóság és erőtlenség állapotában téblábolunk a harmadik évezred elején is? A vallási hit sziklájáról lelépve (a magasabb törvényeket vizionáló, univerzália-elvű gondolkozás biztonságát elhagyva) vajon nem törvényszerűen vásároltuk be magunknak a bizonyossághiány, a kétely, az elesettség állapotát? A szubjektivitásnak ugyan példátlan ereje van ahhoz, hogy létrehozza a szubjektív szabadság és a reflexió műveltségét, és hogy aláássa az addig feltétlen egységesítő erőként fellépő vallást. Ám ereje ahhoz már kevés, hogy az ész közegében pótolja is az egyesítés vallási hatalmát [...] a vallás lefokozódása hit és tudás olyan szétválásához vezet, amelyet a felvilágosodás saját erejéből nem tud túlhaladni. jellemzi ezt a folyamatot Kemény helyzetértékelésével egybehangzóan a filozófiai esszét író német bölcselő, Jürgen Habermas. 2 1 Kemény Zsigmond, Élet és irodalom, Budapest, 1971, 192. 2 Jürgen Habermas, Filozófiai diskurzus a modernségről: tizenkét előadás (ford. Nyizsnyánszky Ferenc, Zoltai Dénes), Budapest, 1998, 22-23.

4 Zuhog az ész / a gazdátlan tényrakásokra. jeleníti meg a huszadik század végi értelmiségi tudat számára kínálkozó esélyt kétsoros epigrammájában a magyar költő. 3 A sok világosság és kevés meleg van szituációértékelése, az Egyik irány felől sincs mély hitünk helyzetjelentése, azt hiszem, az irodalomértés lehetőségeit latolgató kutató számára is megfontolandó. Sziporkázó tűzijátékok káprázatában mi, huszadik századi literátorok gyönyörködhettünk éppen elégszer. De a látványos demonstrációk, a teória rangját, presztízsét hangsúlyozó bemutatók valójában mennyi meleget szolgáltattak? Az orosz formalizmustól az amerikai dekonstrukcióig s a kultúratudomány proklamációjáig húzódó roppant vonulat az új évezred elejéről visszanézve mindenesetre egyre kevésbé vált ki elismerő bámulatot belőlünk. A modern irodalomelmélet hírneves nóvumai megkoptak, elhasználódtak. Az intern megközelítés szubverzív ereje megcsappant, a fabula-szüzsé ellentétpár, az osztranyényijére alapozott irodalomantropológia és műfajelmélet mozgósító, dinamizáló energiái elapadtak. A jakobsoni kommunikációs modell átnevezéseit: az alkotót a feladóval, az olvasót a felvevővel, a művet és meghatározottsági feltételeit a kóddal helyettesítő tüsténkedést sem tudjuk ma már alkotóan újítónak látni. A pompázatos struktúrákba, oppozicionális rendszerekbe, a jel- és kommunikációs elméletbe helyezett bizalom ugyancsak a múlté; a hírérték és a redundancia fogalmaihoz régesrégen nem kapcsolódnak nagy elvárások, remények. S csak találgatunk: a Nyugat-Európában és Amerikában ugyancsak feslő, foszladozó nyelvtudományi mítosz Magyarországról nézve meddig látszik még fényesnek, pompázatosnak? A jelentés nélküli elkülönbözések saussure-i látomását hány évtizedig véljük még vitathatatlan origópontnak, Lacan, Derrida, De Man nyelvi előfeltevését és dekonstruktivizmusát meddig gondoljuk a korszerű irodalmi elemzés alapjainak? A nyelvi megelőzöttség mantrájáról mikor merjük kimondani, hogy nem valamiféle paradigmaváltó igazság, hanem végig nem gondolt, zavaros eszmékből összetákolt barkácstermék, s a mantra erejét fenntartó, sokszorozó, roppant absztrakciós metaforahalmaz nem a tudományt, legfeljebb az áltudományos látszatkeltést képviseli, szolgálja?»hogyan értitek ezt a részletet? Mit akart nekünk mondani a szerző? Melyek a vers vagy a próza szépségei? Miben eredeti az író látásmódja? Mi a tanulság?«egy időben azt hihettük, hogy az irodalomelmélet véglegesen félresöpörte ezeket az idegesítő kérdéseket. De a válaszok elszállnak, a kérdések pedig megmaradnak. És többé-kevésbé mindenkor ugyanazok [ ] Az irodalomelméletnek nem sikerült megszabadulnia az irodalomról szóló köznyelvtől, az olvasókétól, a műkedvelőkétől. Így tehát amint az elmélet távolodik, a régi fogalmak újra felbukkannak, sértetlenül. Vajon azért nem 3 Petri György: Építkezés

5 tudunk igazából soha megszabadulni tőlük, mert»természetesek«, mert»értelmesek?«[ ] még mindig helytálló azokból a közkeletű kérdésekből kiindulni, melyeket az elmélet szeretett volna megsemmisíteni, ugyanazokból, melyek újra fölmerültek az elmélet kifulladása után, azért, hogy újra meg újra meghaladhassuk az általa fölkínált ellentmondásos válaszok segítségével. jeleníti meg a modern elmélet paradigmatikus újdonságával kapcsolatos szkepszisét a francia kutató, Antoine Compagnon is beható értelmű, világos logikájú, franciául 1998-ban publikált, magyarul 2006-ban megjelent könyvében. 4 Az elmélet Franciaországban szalmaláng volt, s a kívánalom, amelyet Roland Barthes 1969- ben megfogalmazott [ ] úgy látszik, nem teljesedett be. A hatvanas és hetvenes évek elméletírói nem találtak követőkre. Még Barthes is kanonizálódott, ami nem a legjobb eszköze annak, hogy valamely mű élő és hatékony maradjon. [ ] Az elmélet beállt a sorba, s már nem az, ami volt: ott van, a maga helyén, ahol minden más irodalmi korszak is megtalálható, ott, ahová minden szaktárgy betokosodott, az egyetemi oktatásba. Megtört, ártalmatlan. Megadott időben várja a hallgatókat, semmi más kapcsolata nincs a többi szaktárggyal vagy a világgal, legföljebb annyi, amennyit az egyik tárgytól a másikig tántorgó hallgatók közvetítenek. Nem élőbb a többinél, abban az értelemben, hogy többé nem megmondhatója annak, miért és hogyan kellene az irodalmat tanulmányozni, s hogy mi adja az irodalomtudomány mai helytállóságát és időszerű tétjét. állítja szembe ugyanő nosztalgiával az irodalomelmélet lendületes hőskorának tekintett hatvanas- hetvenes évtizedet az ezredforduló terméketlenségével, pangásával, kiüresedésével.5 2. A filozófia a priorija De ne szaladjunk ennyire előre. A sok világosság és kevés meleg metaforáját nem kell elfelejtenünk, a kiterjesztésekkel azonban egyelőre bánjunk óvatosabban. Az irodalomértés szűkebb köreitől térjünk vissza egy időre a tágabb kulturális kontextusokhoz. Forduljunk először is két meghatározó alaptudományhoz, a filozófiához és a lingvisztikához. Töprengjünk el egy pillanatra e diszciplinák helyzetén, lehetőségein, s mérlegeljük a befolyást, amelyet így vagy úgy az irodalomkritikára s az irodalomértésre gyakorolnak. Kezdjük először a bölcselettel! Az embertudományok voltaképpeni királynője tudjuk sok évszázados (évezredes) presztízs birtokosa, s e tekintély a mi országunkban a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveitől kezdve nemcsak stabil maradt, de még inkább erősödött. A jelenségen nincs miért csodálkoznunk: a 4 Antoine Compagnon, Az elmélet démona, Pozsony, 2006, 14, 14-15, 15-16. 5 I. m., 10-11.

6 kommunizmus három évtizedének pragmatikus marxizmusa és durva tilalmi táblái érthetően ébresztettek vágyat a szubtilisabb bölcseletre, a polgári filozófia sokrétűbb, sokszínűbb gondolatvilágának befogadására. E méltató respektust mindazonáltal nem kell kritikátlanul magunkévá tennünk. A gyanakvásra jó okunk lehet: a magyarországi kulturális kondíció torz viszonyai egyoldalú megközelítést eredményezhettek. A megfosztottság és a vele járó frusztrációs komplexus, kompenzációs vágy tiszteletnyilvánításokat, kultikus kijelentéseket, mitizáló megközelítéseket hívhattak életre, s a magyarországi szellemi élet, irodalmári közösség a filozófiának végül olyan értékeket, lehetőségeket, vívmányokat tulajdoníthatott, amelyekkel az talán sosem is rendelkezett. A kérdés megvizsgálásához idézzük meg a huszadik század utolsó évtizedeinek egyik különösen nagy presztízsű irodalomtudományi munkáját, az 1982-ben megjelent, 7 kísérlet a kései József Attiláról című tanulmánykötetet. A szerző, Németh G. Béla a korszak vezető irodalomtudósa minden megállapításával, értékítéletével a bölcselet centrális jelentőségét, magas létrangját jelzi, szuggerálja. Az irodalmi közlésmód és a poétikai-esztétikai érték problematikáját könyvében rendre bölcseleti kontextusba ágyazza, s a marxizmus optimizmusát cáfoló, válságkifejező filozófiát a mélység és autenticitás képviselőjeként idézi meg. A léttani érzékelésnek és válaszkeresésnek 6 elsőbbséget biztosító irodalomtudós József Attila kései költői korszakát elemezve Martin Heidegger egzisztenciálfilozófiájához fordul, a marburgi filozófus premisszáit, következtetéseit, konceptualizációs technikáját evidensen elfogadja és mintakövetésre ajánlja. A szorongás, a semmi és a halál a tanulmányban alapvető emberi tényezővé, tartalmassági kritériummá válnak, s a 20. század válságvilágát megfogalmazó magyar alkotó semmivel folytatott küzdelmét Németh G. a heideggeri időszemlélet, szorongás, bűntudat, halállal szembeniség fogalmaival igyekszik megvilágítani. Létünket öröknek hinni s szabadnak a nem emberi, az ember alatti zöld vadon sajátja, melynek következménye is csak ember alatti létezés s létbezárulás lehet: akár az erdőben a vadnyom. Kegyetlen vers ez, de világképének igazsága nyilván több, mint az»örökké élni«-féle szentimentális kamaszkiáltozásé, fogadkozásé teszi magáévá az irodalmár elemző Martin Heidegger imperatívuszát, nyilvánítja ki a haláltudatosítás, halálmegélés ontológiai s morális elsőbbségét, és vetíti rá az állásfoglalást a Talán eltűnök hirtelen... kezdetű József Attilaversre. 7 A 7 kísérlet a kései József Attiláról, látjuk, a bölcselet létrangját nagyon energikusan hangsúlyozza, s az intellektualizmusnak, elvonatkoztatásnak, filozofikusságnak mindegyre 6 Németh G. Béla, 7 kísérlet a kései József Attiláról, Budapest, 1982, 47. 7 I. m., 194-195.

7 értékteremtő elsőbbséget biztosít az érzéki-költői karakterrel szemben. A Tudod, hogy nincs bocsánat... s a Talán eltűnök hirtelen... költője Németh G. szerint éppen a bölcseleti mélység, az általánosító absztrakciós karakter, a szcenikus konkrétságot mellőző lényegsummázó gnomatikusság miatt áll kitüntetett helyen a magyar irodalomban. [ ] ő a filozófia alapkérdéseivel szembesítő megközelítését, értelmezését, megmérését követeli s végzi el az irodalom egészének is, az egyes műalkotásoknak is, [ ] a versnek a «metafizikai» kijelentések, sőt kinyilvánítások a priori jellegét és hatalmát kölcsönzik., sorsminőséggé sűrűsödött, egzisztenciális szintézissé lett tragikus summázatok [ ], A kijelentés, a kimondás apriorisztikus «metafizikai» hitelét [ ], Ha a heideggeri bölcselet ki nem sajátította volna magának a Seingeschichte, a léttörténet fogalmát és fogalomkörét, létösszegzésről kellene beszélnünk. teremt a kutató változatos fogalmakat, szókapcsolatokat a József Attila-i filozofikusság megjelenítésére és föltétlen magasztalására. 8 A fenti ismertetés a feltételes módban megjelenített sejtést erősítheti. A filozófia mitizálását vélelmező gyanakvásunk talán valóban nem alaptalan: a kommunizmusból kibontakozó hazai irodalomértés, meglehet, túlságosan apologetikus a bölcselettel szemben. A nyolcvanas évek legnagyobb tekintélyű irodalmára mindenesetre Heidegger feltevéseit reflektív kritika nélkül fogadja el, a filozófiai gondolkozást ab ovo magasabb létszférába helyezi, s mindeközben az irodalom sajátszerűségét (a we ought to evaluate literature for being what it is egyszerű, de fontos welleki igazságát) elsikkasztja. A bölcselet tisztelete minden bizonnyal szép dolog, a baj csak az, hogy a filozófusok többsége ma már aligha tud elfojtani egy mosolyt, ha a metafizikai kijelentések a priori jellegéről és hatalmáról hall, és többen a heideggeri alapeszmék kritikátlan elfogadására, követésére sem bátorítanának. Érdemes ebből a szempontból egy pillanatra visszakanyarodnunk a magyar kultúra korábbi, szabadabb, méltóságtelibb időszakához. Idézzük fel pár szóban a hazai szakmai közösség harmincas évekbeli, Martin Heideggerrel kapcsolatos állásfoglalásait! A sort az Athenaeum 1933- as évfolyamában megjelent ismertetéssel kezdhetjük. A cikk szerzője, Barta János a Sein und Zeit alapfogalmait (a Dasein, Sein-bei, Sein-zu, Eigenlichte-uneigenlichte Existenz, im Vollzug, Geworfenheit terminusait) rendre átvilágítja, a szerző gondolatmenetét megidézi és értelmezi, de közben a reflektív, kritikus megjegyzésektől sem tartózkodik. Ha filozófust kimeríthetne az, amit tételszerűen, eredmény gyanánt kijelent, Heideggerrel néhány mondatban végezhetnénk. állapítja 8 I. m., 41, 54-55, 56, 62, 175,

8 meg, s az igaziság és nemigaziság leegyszerűsítő formáit bírálva, a semmi és a halál egyoldalú totalizálását korrigálva, a Mitdasein, a másokkal való együttlét fontosságára rámutatva számos ponton utal az értekezés problematikusságaira. 9 A Barta-íráshoz hasonlóan profizmus és higgadt, reflektív kritika jellemzi a Magyar Filozófiai Társaság 1939-ben megrendezett vitaülését is. Jánosi József nyolc pontban foglalja össze bíráló megjegyzéseit a német bölcselő fő művét illetően, s végül Hans Neumann, Edmund Husserl észrevételeit idézi meg. Az előbbi a Sein und Zeit és a germán mítoszok mélységes rokonságára hívja fel a figyelmet, az utóbbi a filozófiai antropologizmus és pszichologizmus veszélyeire figyelmeztet. Mátrai László, Ortvay Rudolf, Joó Tibor, Brandenstein Béla ugyancsak a méltányos elismerés és a kritika kettősségében teszik meg észrevételeiket. Ha a Semminek semminémű határozmánya nincs, vele nyilván nem lehet jellemezni az emberi létet, ill. a halált sem. [...] értelmetlen dolog [ ] a halálon keresztül a semmit igenleni, egy fiktív heroizmus motorjának megtenni, mint Heidegger teszi., [...] számos alapvető fogalmat vezet be, anélkül, hogy azokat definiálná [...] [...] fölöslegesen tesz előadásában bonyolulttá alapjában véve nem is bonyolult dolgokat. S nagy a gyanúm, hogyha megfosztjuk őket a sajátos heideggeri előadástól, nem is olyan forradalmian újak., Kierkegaard embere ez, de Isten gondviselő kezéből elengedve, avagy kiszakadva: éppen ezért valóban emlékeztet az ősgermán hősi mondavilág vagy az antik görögség sorskiszolgáltatta, tragikus emberére is. hangzik el számos korrekciós észrevétel a vita résztvevőitől. 10 A harmincas évek magyar bölcselői, látjuk, a nyolcvanas évek irodalmárához képest jóval elemzőbb és kritikaibb módon beszélnek Martin Heidegger fő művéről. De a tisztábban látás kedvéért érdemes utalnunk legalább még egy állásfoglalásra. Idézzük meg a Bertrand Russell utáni angolszász bölcselet legnevesebb képviselőjét, Alfred Jules Ayert. Az analitikus filozófus Reflections on existentialism című dolgozata 1967-ben jelent meg szakfolyóiratban, majd két év múlva külön tanulmánykötetben látott napvilágot. Az írás Heidegger metafizikájával is hangsúlyosan foglalkozik, s Ayer fejtegetései, ítéletei, konklúziói a Németh G. Béla-i méltatás tükrében elviselhetetlenül szubverzívnek, tiszteletlennek tűnhetnek. Az angol tudós a heideggeri létszemlélet centrumát jelentő Dasein fogalmát, a német bölcselő sajátszerű időszemléletét, a das Man, az Angst fogalmát, a létmeghatározó szorongás, a halállal szembeniség premisszáit és a semmi terminusát veszi górcső alá; s a marburgi filozófus előfeltevései és következtetései az analitikus filozófia logikai, érveléstechnikai követelményrendszerén megméretve rendre könnyűnek 9 Athenaeum, XIX. kötet (1933), 137, 151-152. 10 Athenaeum, XXV. kötet (1939), 300-303, 305, 307, 308, 309.

9 találtatnak. A. J. Ayer megalapozatlan premisszákra, inkorrekt következtetésekre mutat rá, pszichológiai kondíciók, előfeltevések logikai szükségszerűséggé stilizálását konstatálja, az időszemlélet problematikusságait elemzi, a semmi fogalmi konstrukcióját bírálja, és a logikai szférából való kilépés módozatát utasítja el. A Sein und Zeit és a Was ist Metaphysic? az ő szemével nézve valamiféle hibridet alkotnak: a szorongáskifejező egzisztenciálfilozófiai vallomások és az értekezés kontaminációjának tűnnek, s ez az álfilozófia (a föltétlen logikai, érvelési korrektséget igénylő bíráló így látja) indokolatlan voluntarizmussal apellál igazságérvényre, várja el az olvasótól a kinyilvánítások értelmi-logikai belátását, elfogadását. Miért kellene a halál-autencititás, a föltétlen halállal szembeniség gondolatát elfogadnunk, igenelnünk, magunkévá tennünk, hiszen a pszichológia tanúsága szerint egyedül az élet eseményeiben vagyunk érdekeltek? kérdezi a heideggeri eszméket problematizáló, relativizáló analitikus filozófus. A szorongás és a halál létrangot adó elsőbbségét semmi sem indokolja; a nagy erővel sulykolt heideggeri gondolat, hogy a halállal szembeniség az egyedül méltó, autentikus emberi attitűd, s a halál elfelejtése, elfedése inautentikus, méltatlan manipuláció egyáltalán nem igaz állítja határozottan. Ha csalás volna is a végső, létmeghatározó érvényű halálról megfeledkeznünk, erre a csalásra az alkotó, értelmes emberi élethez éppen hogy szükségünk van kanyarodik vissza kritikájában a józan észhez s a mindennapi emberi gyakorlathoz, éppen ahhoz a szférához, amelyet a heideggeri filozófia oly tudatosan és látványosan negligál. 11 Alfred Jules Ayer Heideggerre és az egzisztencializmusra vonatkozó kritikája természetesen nagyobb gondolkozástörténeti folyamat részeként is felfogható. Az angol filozófus a huszadik század egyik legfontosabb bölcseleti áramlatához kapcsolódik, érvrendszere Russell-lel, Whiteheaddel, a Traktátust író Wittgensteinnel és a Bécsi Kör elveivel mutat rokonságot. Rudolf Carnap 1931-ben A metafizika kiküszöbölése a nyelv logikai elemzésén keresztül című tanulmányában ugyancsak a Was ist Mataphysic?-ból idézve mutatta be az álfilozófia látszatállításokat teremtő módszerét, szorgalmazta a levezethetőség, igazságértelem és verifikálhatóság kritériumait (marasztalta el a tényállások bemutatásának látszatát keltő metafizikát az életérzés kifejezését nyíltan megvalló-megvalósító s ekképpen hiteles művészettel szemben), és jutott el addig a konklúzióig, hogy egyáltalán [...] nem lehetségesek értelmes metafizikai 11 What is the virtue in being obsessed by death and seeing the skull beneath the skin? [ ] But why should it be his duty to dwell upon the progress in guilt and Angst? It is not as if his life would thereby become more agreeable or useful. Quite the contrary. The suggestion is that not to be obsessed with death is somehow cheating, But it is not clear, why it is cheating. And if it were, perhaps this is a case in which cheating is allowable, even one in which we ought to cheat. A. J. Ayer, Metaphysics and Common Sense, Macmillan and co Ltd, London, 1969, 211-212.

állítások. 12 10 Moritz Schlick, a Bécsi Kör vezetője A filozófia fordulata című írásában iróniával emlékezett meg Descartes, Spinoza és Kant tudományos önbizalmáról s a huszadik század filozófusa számára a csendes szkepszist és rezignációt ajánlotta. Egyetlen kísérlet sem vehető komolyan, amely arra irányul, hogy a rendszerek káoszának véget vessen, és a filozófia sorsában fordulatot hozzon [...] Meggyőződésem [ ] hogy jelenleg a filozófia teljes és végleges fordulatának idejét éljük, és hogy ténylegesen jogunkban áll e rendszerek terméketlen harcát befejezettnek tekinteni fejezte ki nagyon határozottan a bölcselettel kapcsolatos kételyét. 13 A dekonstruáló, problematizáló kritika persze még nem affirmatív építkezés. A bölcselet válságát Russell, Wittgenstein s a Bécsi Kör sem oldotta meg. A logikai pozitivizmus metafizikabírálata sikeres volt, de a pozitív állításokkal kapcsolatban már súlyos nehézségek merültek fel. A filozófia válságából az analitikus gondolkodói kör ismeretesen úgy próbált kimenekülni, hogy a hagyományos, totalizáló, végső magyarázatokat preferáló, életproblémákra kérdező attitűdöt kerek perec visszautasította, a bölcseletet a formális és a matematikai logika világába vezette vissza, s feladatként a tudomány kijelentés-rendszerének ellenőrzését, átvizsgálását jelölte ki. Mindeközben azonban a rések, megoldatlanságok, anomáliák mind nyilvánvalóbbakká lettek. A verifikációs elv, a neopozitivista filozófia valamikori büszkesége már a harmincas években megrendült, s előbb-utóbb a formállogikai kalkulusokról is kiderült: egyik sem tekinthető a nyelv egyetemleges logikájának. A nyelvi kijelentések, a gondolkozás és a logika egybemosása idővel tarthatatlanná vált, s az absztrakt-formalizáló módszertan megértő erejébe vetett hit megcsappant; Russellék beszédmódját egyre kevesebben tartották számon megoldó, megváltó metódusként. A tudományos-absztrakciós leírások megváltó erejében reménykedő logikai pozitivizmus és analitikus filozófia nem tudta megoldani a válságot, s nem mutatott hiteles menekülési útvonalat. Ludwig Wittgenstein kései műve már az újabb korrekciók, szembenézések nyomait mutatta. A Bécsi Kör nagy elődje és példaképe a Filozófiai vizsgálódásokban leszámolt a logikába vetett föltétlen bizalommal, feladta az általában vett nyelv koncepcióját, s a nyelv-játékok fogalmát bevezetve a szisztematizációs-absztrakciós-logikai módszer helyébe rugalmasabb, megértőképesebb metódust igyekezett állítani. Két évvel ezelőtt azonban alkalmam nyílott arra, hogy első könyvemet (a Logikai-filozófiai vizsgálódást) újraolvassam és gondolataimat másoknak megvilágítsam. Ekkor hirtelen olybá tűnt fel számomra, hogy ama régi gondolatokat az újakkal együtt kellene megjelentetnem: hogy az újak csak régebbi gondolkodásmódommal szemben, s a régi háttere előtt kerülhetnek megfelelő 12 A bécsi kör filozófiája (vál. Altrichter Ferenc), Budapest, 1972, 85. 13 I. m., 52-53.

11 megvilágításba. Amióta ugyanis tizenhat évvel ezelőtt újra elkezdtem filozófiával foglalkozni, súlyos tévedéseket kellett felfedeznem abban, amit ebben az első könyvben lefektettem. nyilvánította ki korábbi absztrakciós módszerével szembeni fenntartásait Wittgenstein már értekezése kezdetén, könyve 1945-ös előszavában. 14 A hetvenes-nyolcvanas évekre a filozófia képviselői már nem sok nyomát mutatják a neopozitivista lendületnek. Hanák Tibor, az Ausztriában élő magyar gondolkodó nemcsak az életfilozófiákkal, a neotomizmussal s a marxizmussal, de minden véglegesnek láttatott felismeréssel, szisztematizáló akarattal szemben bizalmatlan. A filozófia az ő szemében nem a megtalált igazság őrzője, vallások és világnézetek alázatos támogatója, lobogó eszme, népeket vezető ideológia, megoldás és megváltás. 15 Hanák úgy véli, a problematikus, tartalmatlan állítások és rendszerteremtések ideje egyértelműen lejárt; egyáltalán nincs sajátos filozófiai tárgykör 16, a bölcselet számára rendelt speciális valóságréteg. A gondolat hősei -nek a kritikával kell immáron beérniük, a szilárdnak látszó igazságok, előítéletek, mítoszok elmozdítására, destabilizálására, megkérdőjelezésére kell koncentrálniuk. Hivatásuk, kutatói feladatuk, hogy a pozitívban, a megoldásnak kínált teóriákban a negatívat, a túlzást, a tarthatatlant, egyszóval valamilyen elégtelenséget 17 észrevegyék, feltárják. A teljes funkcióváltást Hanák Tibor már csak azért is természetesnek tartja, mert szerinte a filozófia erős oldala mindig a kritika volt, és sohasem a szisztematizáció, a rendszeralkotás. Arisztotelész legjelentősebb tette a platonizmus kritikája, nem pedig annak módosításai, melyre ráépültek a metafizikai spekulációk. Descartes-nál a skolasztika bizonyosságtudatának, kifele néző objektum-központúságának kikezdése a módszeres kételkedéssel, Kantnál az egész addigi filozófiai szemlélet kibillentése (a kopernikuszi fordulat ) volt igazán jelentős, vagy pl. Marxnál a kapitalizmus-bírálat, nem pedig azok az új elméletek, melyeket a filozófusok, tudósok megoldásként felkínáltak. fejtegeti 1980-ban Ausztriában megjelent könyvében. 18 14 Ludwig Wittgenstein, Filozófiai vizsgálódások, Atlantisz, Budapest, 1998, 12. 15 Hanák Tibor, A filozófia: kritika, Bécs, 1980, 7. 16 I. m., 8. 17 I. m., 10. 18 I. m., 10-11.

12 3. A nyelvmítosz fantomképei Hanák szubverzív, radikális kritikája a szisztematizációs gondolati műveletek s az igazságtételezések roppant halmazára terjed ki. Természetesen sem vele, sem a korábban megidézett neopozitivista, analitikus filozófusokkal nem kell mindenben egyetértenünk. Németh G. Béla metafizikai a priorikba vetett hitét mindazonáltal aligha vallhatjuk magunkénak, s a Martin Heidegger iránti kritikátlan tisztelettel együtt azokkal az előítéletekkel is nyugodtan leszámolhatunk, amelyek a bölcselet magasabb státusát, irányadó szerepét szuggerálják. A filozófia az irodalom kutatójának már csak azért sem adhat hathatós segítséget, mert ő maga is nagy válságban van, kipróbált metódusrendszere nemcsak a literátorok, de bármiféle kognitívabb, megértéscentrikusabb, tudományosabb igény számára elégtelennek látszik. A tradicionálisan jelentős presztízsű, hatáskörű filozófia mellett a huszadik században egy másik, a bölcseletnél sokkal fiatalabb tudományág is nagy kezdeményező erőt mutatott. Az ambiciózus, aktív nyelvészet először a saussure-i Cours de linguistique generale-lal tett komoly igénybejelentéseket, s a későbbi iskolák (a prágai nyelvész körtől a strukturalizmuson át a francia, amerikai dekonstrukcióig) a nyelvre már mint alapvető instanciára hivatkoztak. A langue, a Sprache, a language a századelőtől s még inkább a századközéptől a kulturális teóriák fő-fő faktorává vált, a felszín mögül kitetsző anatómia lett, a korszerűség és a tudományos hitel zálogának látszott; filozófusok, antropológusok, pszichoanalitikusok, politikai elméletírók és irodalmi teoretikusok sokasága vallotta, hogy minden egyes humán diszciplina vizsgálatakor közbe kell iktatnunk, sőt a megértés sine qua nonjává kell tennünk. A linguistic turn a filozófiát ingoványos talajról menekíti ki, a régi kérdéseket átformálva (a Létezik-e Isten? -típusú dilemmákat a Hogyan megy végbe a jelölés? -típusúakra cserélve) sokkal szilárdabb, biztosabb talajt érezhetünk a lábunk alatt lát a nyelvcentrikus gondolkozásban a metafizikából kimenekítő lehetőségeket Richard Rorty, az amerikai filozófus. A nyelv koncepciója kulcsként szolgál az emberhez és a társadalmi létezéshez, s ez napjaink egyik legfontosabb, kétségkívül újszerű felismerése, meggyőződése tesz hitet a nyelv centrális szerepe mellett Julia Kristeva a bolgárfrancia elméletíró. 19 A nyelv koncepciója az ember és a társadalmi létezés zárjait nyitogató kulcs. Hatásos, szép metafora ez, de vajon hogyan kell értenünk, hogyan lehetne konkretizálnunk? S a tamáskodó kétely 19 Idézi: Geoffrey Galt Harpham. Language Alone. The Critical Fetish of Modernity, Routledge, 2013, 8, 13.

13 korántsem csupán Kristeva kijelentéseivel kapcsolatban merülhet fel bennünk. A nyelv szubsztancializálása mögött nagyon heterogén okfejtések és nagyon különböző alapozások lappanganak; az elsőbbség miértjét, a mintaadás hogyanját-mikéntjét a huszadik századi értekezők sokféleképpen képzelték el és jelenítették meg. A francia narratológus a regény cselekvő hősét az alannyal s a történéseket az állítmánnyal hozta kapcsolatba, az ugyancsak francia kultúrfilozófus a roppant hatalommá növelt nyelvet a freudi felettes én helyébe állította. A strukturalista literátor a nyelvi oppozíciók segítségével rajzolta ki roppant hálózatát, a dekonstruktőr a saussure-i víziót felhasználva teremtette meg a szüntelen jelentésváltások, jelentéselcsúszások irodalomontológiai látomását. Az ezredforduló legbefolyásosabb hazai értelmezői közössége a nyelvi megelőzöttség tézisét paradigmaváltó igazságként az alkotói lehetőségeket és a poétikát gyökeresen átformáló elvként hirdette meg, de lingvisztikai okfejtésekkel, érvekkel Kulcsár Szabó Ernő és követői érdekes módon egyáltalán nem bíbelődtek. (Az új szituáltság, a totális nyelvimeghatározottság indoklásaként többnyire megelégedtek néhány Nietzsche- és de Man-idézettel, s a továbbiakban a tétel erősítésére, terjesztésére helyezték a hangsúlyt: metaforikus absztrakciók implikatív erejével sokszorozták, sulykolták a roppant hatalmú, mindent determináló nyelv képzetét.) A nyelvtudomány, a nyelv, a nyelviség szubsztancializálása, ismételjük, sok-sok vetületben, változatban bukkant fel, mindazonáltal egészen az utóbbi időkig a nyugati kultúrfilozófia alapvető, megkérdőjelezhetetlen közkincse volt. A gondolat igazságát s a gesztus helyénvalóságát az irodalmárok is elfogadták; a nagy (nyelvi, antropológiai, irodalomontológiai) szisztémák teremtői: Saussure, Lacan, Foucault, Chomsky, Derrida, de Man az elméleti szakemberek és a kritikusok számára vitathatatlan tekintélyeknek számítottak. Az egyezményes elismerést végül az irodalmi szakma képviseletében egy amerikai kutató mondta fel. Geoffrey Galt Harpham 2002-ben Language Alone (A nyelv egyedül, a nyelv mindenekfelett) című monográfikus igényű munkájában vitatta el Saussure-ék abszolút tekintélyét, és utasította el a nyelv szubsztancializálásának gesztusrendjét. 20 Kritikus észrevételeinket kezdjük először e könyv rövid ismertetésével. Tanulmánya első fejezetében Harpham a nyelv középpontba kerülésének folyamatáról ad 20 Az 1946-ban született Harpham az Egyesült Államok neves irodalomtudósa: a National Humanities Center elnök-igazgatója, két nagy, jelentős észak-karolinai egyetem vendégprofesszora, nyolc önállóan írt tudományos könyv és számtalan értekezés szerzője, az A Glossary of Literary Terms című, neves (frissített kiadás-változatokban újra meg újra megjelenő) irodalmi szótár társszerkesztője. A kutató Language Alone. The Critical Fetish of Modernity című könyvét, mint jeleztem, először 2002-ben publikálta. Ismertetésemben a 2013-as kiadást használom, s annak oldalszámaira hivatkozom. (A Language Alone egyébként Varsóban lengyel fordításban is megjelent.)

14 rövid áttekintést. Richard Rorty és Jerold Katz munkáira hivatkozva elsősorban a cambridge-i és oxfordi kritikai filozófia szerepét taglalja: Rudolph Carnap, Gottlob Frege, Bertrand Russell és a Traktátust író Wittgenstein hozzájárulását veszi számba. Elsőként a metafizika álproblémáit elvető s a nyelvi struktúrák vizsgálatát szorgalmazó Carnapot idézi meg, aztán Frege javallataira, elhatárolódásaira, óvásaira utal: a filozófia célja a gondolkozás formális aspektusainak elemzése, az elemzendő gondolatot le kell választani a pszichologikus-dinamikus szintről, s a vizsgálandó nyelvet gondosan meg kell tisztítani azoktól a logikátlanságoktól, problematikusságoktól, amelyekkel a természetes nyelvi forma agyonszennyezte. 21 Fregéék mindenesetre még a modernség gondolatvilágában élnek, Martin Heidegger munkássága viszont Harpham szerint már a posztmodernbe hajló átmenetként tartható számon. A Lét és időben és még inkább a kései Heidegger-művekben megjelennek mindazok a terminusok, látószögek, problémakezelési módok, amelyek a posztmodern antihumanizmusát készítik elő, alapozzák meg. A nyelv nem az ember birtoka, a nyelv maga beszél, mi emberek a nyelv által vagyunk kimondva s egy magunknál sokkal erősebb, meghatározó előfeltétel foglyaiként egzisztálunk idézi meg az amerikai tudós a német bölcselő gondolatait. 22 A Heidegger által kezdeményezett fordulatot a Language alone tanúságtétele szerint a posztmodern teória teljesítette be. Jacques Derrida és Michel Foucault a nyelv szubsztanciális erőterébe szorítva mutatták be az embert, s az emberi erőt (az önmagát összerendező, valóságos öntudattal rendelkező szubjektumot) valamiféle tévedésként, illúzióként, érzékcsalódásos látomásként kezelték. Foucault szerint, amint a The Order of Things: An Archeology of the Human Sciencess (azaz a Les mots et le choses) tanúsítja, a nyelv szupremációját, nyelv és ember teljes inkompatibilitását gondolkozásunk alapjaként kell számon tartanunk. 23 A Language alone gondolattal szembeni kritikai elkötelezettségét Geoffrey Galt Harpham az első pillanattól kezdve jelzi, s véleményét a kései Wittgensteinre hivatkozva is megerősíti: A Traktátust ugyan részben a linguistic turn képviselőjeként, kifejezőjeként tartja számon, a későbbi, érett műből, a Filozófiai vizsgálódásokból azonban egyáltalán nem a nyelvi szubsztancializálás vezérgondolatát olvassa ki. Az osztrák filozófus szerinte itt már inkább a nyelv életvilággal való elkeveredését hangsúlyozza, azt a belátást szorgalmazza, hogy we do not command a clear view of the use of our words, azaz hogy szavaink használatát nem látjuk át. 24 21 Geoffrey Galt Harpham, Language Alone. The Critical Fetish of Modernity, Routledge, 2013, 9. 22 I. m., 11-13. 23 I. m., 13-15. 24 Harpham, i. m., 2; Wittgenstein, i. m., 81. (A dolgozatíró által külön magyarázattal nem kísért kiemelések most és a későbbiekben is maguktól a megidézett szerzőktől származnak.)

15 A harphami kritika alapvető tételei, nézőpontjai, fogalmai, hangsúly-átrendezései már a könyv bevezető fejezetében tisztán artikulálódnak, s a későbbiekben, a Saussure, Derrida, Chomsky, Lacan, Foucault, Paul de Man, Nietzsche és mások nyelvfelfogását taglaló részekben újra meg újra felbukkannak, kiterjednek, tovább bővülnek, konkretizálódnak. E kritika első és legfontosabb felvetése kiolvasható már a könyv találó címéből is. A Language alone szókapcsolat ugyanis nemcsak az antropológusi, irodalmári, pszichoanalitikus, lélekelemző buzgólkodásokra, a nyelvnek kivételes státust biztosító serénykedésre utal, hanem azt a nyelvfilozófiát, nyelvtudományi attitűdöt is szemlélteti és elutasítja, amely nyelvet mondva valamiféle absztrakt, a világ zavaró és zavaros körülményeitől megtisztított entitásra, olajozottan működő szisztémára gondol. Az ilyesféle nyelvfogalom ugyanis bár kreációja tudománytörténeti és tudományszociológiai okokból teljességgel érthető, hiszen a lingvisztikát az egzakt tudományosság presztízsével ruházza fel a valóságos tudományos megismerés szempontjából teljességgel alkalmatlan. A nyelv végtelenül komplex jelenség (természeti és kulturális, teremtett és készen kapott, régi és új, materiális és ideális), és nem választható el az élet formáitól ; a par excellence nyelvet nem tudjuk elgondolni, elképzelni a nélkül az előzetes, tisztátalan massza nélkül, amelyet a kulturális, történeti, gazdasági, pszichológiai élettények zavaros egyvelege alkot, s amelynek egyes részei más és más (alighanem szintén tudománytalan ) diszciplína, diszciplínák tárgyai. fejtegeti Geoffrey Galt Harpham Wittgenstein Filozófiai vizsgálódásaira hivatkozva. 25 A generális értelemben kezelt, absztrakciós műveletekkel megalkotott nyelv kritikája persze a nyelvkutatás tudományosságá -ba vetett hitet is aláássa. Harpham azonban, úgy tűnik, vállalja ezt az álláspontot. És szkepsziséhez az általános nyelvtudomány hitelességében kételkedő angol, amerikai lingvisták közül többeket megidéz. A nyelvészet-történet s a nyelvészeti gondolatok legavatottabb tudósának Roy Harrist, az oxfordi egyetem általános nyelvészeti professzorát (ma már professzor emeritusát) tartja. Harris a huszadik század utolsó két évtizedétől könyvek sorát szenteli a témának, s állásfoglalásait az első pillanattól kezdve radikális szkepszis határozza meg. Az általános nyelvészet elnevezés mellé valóságos tudományos tárgyat egyszerűen nem képzelhetünk, a nyelvnek meghatározott, sajátos karaktert tulajdonító kutatók egytől-egyig hamis úton járnak, hiszen mind a nyelv végtelen heterogeneitását mellőzik el ( all falsify the heterodox immmensity ) szögezi le már 1980-ban megjelent, The Language-Makers című munkájában. 26 A szilárd, megfogható tárgyként láttatott nyelv s a korrekt nyelvtudomány nem egyéb, mint mítosz. Mindeme nyelvelméleteket, nyelvmagyarázatokat nem a korrekt tudományos hitel tartja fenn, hanem az, hogy 25 Harpham, i. m., 3. 26 I. m., 59.

16 a huszadik századi modernitás előítéleteiben és szorongásaiban, nyugtalanságaiban gyökereznek. A nyelv valóságos természete soha nem határozható meg, egyszerűen azért, mert ilyen nincsen; Noam Chomsky önszabályozó grammatikát vizionáló szemlélete például csupán a nyelv mint gép című mítosz egyik változata. fejtegeti The Language Myth és The Language Machine című (1981-ben és 1987-ben publikált) könyveiben. 27 Az általános nyelvészet radikális kritikájára vállalkozó s a lingvisztikai nézőpont korlátlan kiterjesztését ellenző bírálónak természetesen mindenekelőtt Ferdinand de Saussure-rel, a paradigmateremtő ősapával kell szembesülnie. A múlt század nagy, befolyásos kulturális elméletei belőle merítenek: az orosz formalizmus, a prágai szemiotikai kör, a strukturalizmus, a lacani nyelvelméletet s a derridai dekonstrukció mind-mind e nagy cethal hátán úsznak. Az elmúlt évtizedek irodalmárai számára is Saussure jelentette az esszenciálisan modern gondolkozót. A kezdetlegesség stádiumából a korrekt tudományosság állapotába eljutni akaró teoretikusok mindegyre a nagy, a fő-fő útmutatóhoz, a Cours de linguistique générale-hoz igazodtak. A francia Roland Barthes a genfi tudós által létrehozott radikális fordulatot egyenesen a Galileo Galilei és Nicolaus Copernicus nevéhez kapcsolható paradigmaváltáshoz mérte. 28 A Cours... körüli töprengések során azonban a harphami szkepszis nemhogy csillapulna, de tovább erősödik, artikulálódik. A neves huszadik század eleji nyelvész által megalkotott paradigma az amerikai kutató így látja nem a korrekt szaktudományi érték s a vitathatatlan tudományos eredmények okán és jogán vált mintává, hanem azért, mert a nyelvtudományi alapvetés az antropológusok, pszichoanalitikusok, irodalmárok számára a könnyű, látványos lemásolhatóság lehetőségét kínálta fel, s az életvilág zűrzavarától letisztított, igazi, autentikus tudomány látszatával kecsegtetett; azt az eredményt ígérte, amelyre Saussure maga is oly igen-igen vágyott. A Language Alone szerzője a svájci lingvista törekvéseit minden lényeges ponton problematikusnak találja. Walter Benjámin és Roy Harris kritikai gondolataihoz 29 kapcsolódva (a nyelvet jelként kezelő koncepciót bírálva) újfent leszögezi, hogy a Cours nyelvi víziója nem a társadalomban és az individuális emberi elmében lehorgonyzott entitás, hanem egy pszeudotudományos fantazmagória, amelyet valamiféle fourth realm of nature -nek, abstract notion of sistematicity -nek ( a természet negyedik birodalmának, absztrakciós szisztémagondolatnak ) vélhetünk. Saussure szerinte tévesen nevezte nyelvnek azt, ami nem létező absztrakció: language alone, language as 27 I. m., 60. 28 I. m., 19. 29 Roy Harris, Reading Saussure: A critical Commentary on the Cours de linguistique générale, London, Duckworth, 1987.

17 such. 30 De az általános bírálaton túl Harpham a magnum opus valamennyi alappillérét kritikával illeti. Az amerikai tudóst elégedetlenséggel töltik el a konkrétságot elpárologtató bináris oppozíciók, nincs ínyére a szűkítő jelszerűség gondolat, az egységek közti relációkra és kombinációs szabályokra koncentráló szisztematizáció, a pozitív tartalom nélküli differencia s a jel és jelölt viszonyában felfedett önkényesség 31 ; noha megérti, hogy a transzcendens és materiális kötöttségektől megszabadított szisztéma számos kulturális közegben vonzó lehetett, 32 s hogy a posztmodernizmus boldog örömmel vette át és fejlesztette tovább a két saussure-i alapelvet: a centrum nélküli szisztéma és a pozitív tartalom nélküli különbözőség elvét. 33 A teoretikus szubsztancialitást gyengíteni akarók mindenkor előszeretettel utalnak az elméleti konstrukciókból kitetsző korérdekre, korérzületi begyökérzettségekre, nyilvánvalónak látszó hatástényezőkre. Harpham is így jár el, amikor a Cours de linguistique générale-t korviszonyok, művelődéstörténeti trendek függvényeként láttatja. Sok szakirodalmi hivatkozással megtámogatott fejtegetéseiben a durkheimi szociológia evidens hatása mellett 34 Charles Darwin, Sigmund Freud, Hippolite Taine nyomait is felfedezi a nagy tanulmányban, sőt több marxista, neomarxista analógiás lehetőségre is utal. 35 S a Language Alone szerzője a fenntartásokat jelző, relativizáló szemlélet érvényesítésekor jó néhány személyes-biográfiai tényt is számon tart, felhasznál. A belső bizonytalanság jeleként kezeli Saussure publikálástól való tartózkodását, az előadásjegyzetek megsemmisítését, s ebben az összefüggésben utal azokra az 1894-es levélrészletekre is, amelyekben a svájci tudós arról ír: bárcsak ne kellene a nyelv általános természetéről gondolkoznia. 36 Jacques Derrida nyelvfilozófiájához ismeretesen a Saussure által felvázolt differenciák adták az alapot. A francia gondolkodó radikális víziójában azonban a nyelvi jel konkrét jelentést nem tartalmaz, csupán a nyelv evidens dezintegrációját közvetíti. A jelentés mindig más jelek által meghatározott, így önazonosságról semmiképpen sem beszélhetünk. Az azonosság hiánya természetesen a jelhasználó emberre is kiterjed. Jelekben gondolkozva nem bújhatunk ki a differenciák, elkülönbözések általános törvénye alól, a végső jelentést kutatva csupán újabb és 30 Harpham, i. m., 20, 21. 31 At every point, we find concreteness evaporated, as the sign inprints its ambivalent character on everything [...] A konkrétság minden ponton elpárolog, köddé válik, amint a jel a maga ambivalens karakterét mindenre kiterjeszti [...] szögezi le. I. m., 25. 32 Harpham itt elsősorban a hatvanas évek Franciaországára jellemző politikai-kulturális kondíciókra gondol. 33 I. m., 28. 34 Saussure regarded language somewhat in the manner of Durkheimian sociologist, as a «product of collective mind of a linguistic community»[...] állapítja meg. I. m., 21. 35 I. m., 26-28. 36 I. m., 18-19.

18 újabb elkülönbözésekre találunk. A derridai kulcsfogalom, a differance e szüntelen jelentéseltolódást, jelentéshalasztást hivatott szemléltetni. A terminus azonban, amint erre Harpham hangsúlyosan rámutat, egyáltalán nem nélkülözi az intencionáltságot s a pozitív jelentést, hiszen a derridai fogalom igazából sokoldalúan cselekszik : aláássa a régi logocentrikus filozófiát, érvényteleníti az írás és a szó saussure-i elválasztását, közelebb visz minket az elkülönbözések végtelen és aktív magfogalmához. 37 Röviden szólva a differance valamiféle játék alanya, sőt cselekvő ember: utakat nyit meg, lehetőségeket hoz, jelez, közömbösít, tilt, megelőz és fenyeget 38, s egyáltalán felhatalmazza a nyelvet arra az autonóm, önirányító működési módra, amelyet Jacques Derrida mindenekfelett respektál. A pozitív affirmáció teljes hiánya látjuk Geoffrey Harpham számára végül is fenntarthatatlan látszat, a nyelvfogalom bárminemű szubsztancializálása szükségképpen hozza magával a nem kívánt visszatéréseket. A jelenség illusztrálására a szerző egy Derridával készített, 1981-es interjúrészletet is megidéz. A francia gondolkodó a beszélgetőtárs, Richard Kearney provokatív kérdésére reflektálva (a differance elvéből következő inproduktivitás és jelentéstelenség vádja ellen védekezve) egy pillanatra megfeledkezik a látszat fenntartásáról, a szüntelen elhalasztódás gondolatát félreteszi, s a filozófiát magabiztos, öntudatos irányítóként, a tudatosság elnyeréséhez nélkülözhetetlen entitásként, a szaktudományos diskurzusok közti választásban segítő gondolathalmazként láttatja. Ezzel az állásponttal azonban a Language Alone írója így látja éppen ahhoz a régi, hagyományos, tradicionális filozófiához fordul vissza, amelyet a derridai bölcselet a maga nyelvi látomásával, alapfogalmaival, nézőpont-választásaival oly radikálisan cáfolt. 39 A derridai általános logocentrizmus-kritikát, a pozitív jelentés nélküli elkülönbözések nyelvi elméletét a nyolcvanas években az Egyesült Államokban ismeretesen a Yale egyetemen dolgozó kutatócsoport vitte át az irodalmi elmélet terrénumára. A Paul de Man által megjelenített irodalmi vízióban a nyelv radikálisan függetlenedett az emberi akarattól. A magyarországi irodalmárok körében különösen respektált tudós a maga olvasásmódját el is különíti a derridai mintától. Az utóbbit az aktív teremtés címkéjével jellemzi, önmagát viszont a passzív olvasás fogalmával határozza meg. Úgy mutatkozik be, mint aki nem rendelkezik értelmezői gondolatokkal, csupán a szövegen keresztül nyilvánul meg. 40 S de Man önjellemzése nem légből kapott. A trópusok 37 I. m., 38. 38 Uo. 39 I. m., 39. 40 I. m., 53.

19 retorikája írója az irodalmi jelentésképzés processzusát valóban egyértelműen a nyelvnek igyekszik átadni, annak a meggyőződésnek az alapján, hogy Minden érdekeltség, minden kezdeményezés, a dekonstruálás hatalmát-képességét is ideértve a nyelvhez tartozik. 41 Ha szövegeket tanulmányozunk, a szüntelen jelentéseltérítések birodalmába hatolunk be, retorikus figurák és mechanikus nyelvtan harcát, metaforák és metonímiák szakadatlan pengeváltását konstatáljuk. Az autentikus olvasás nem egyéb, mint ennek megértése s az értelemteremtő akarat illuzórikusságának, lehetetlenségének belátása. A szövegek operacionális aktusait de Man a defacement, decomposition, radical annihilation szavakkal jellemzi, és különösen kései korszakában hangsúlyozza folyton-folyvást a nyelv önkényességét, véletlenszerűségét, kuszaságát, inhumanitását. Ami inhumánus: a nyelvi struktúrák, a nyelvi feszültségek játéka, a fölmerülő nyelvi jelenségek, a nyelvben levő inherens lehetőségek mindez független minden hozzánk tartozó, általunk létrehozott intenciótól, hatóerőtől, akarattól, vágytól. szögezi le. 42 Az eleven ember, a human being de Mannál csak valamiféle délibáb; a nyelven kívüli világ spekulatív hipotézis, hiszen az csupán a nyelv által, a nyelv számára ( for the sake of language ) létezik. 43 Geoffrey Harpham a de Man-i okfejtést, mondanunk se kell, alapjaiban látja problematikusnak. Az emberi akaratról leválasztott nyelv az ő szemével nézve, mint már utaltunk rá, nagyon is ember módjára viselkedik, s az emberi világból vett mintákat követ. A Yale egyetem professzora mindegyre az emberközömbös figurativitás, az inhumánus tropológia igazságát hangsúlyozza, miközben az általa megjelenített nyelvnek kreatív tervei vannak, ellenségekkel küzd, rivalizál, konfliktusok hálójában ügyködik, öntudattal rendelkezik, intencionál és kezdeményez, csapdába csalja, becsapja és vakságban tartja a gyanútlan, nem eléggé elővigyázatos olvasót. Az inhumánus emberen kívüli, külsőlegesen objektív nyelv de Man-i látomása önellentmondásokkal terhelt, inkorrekt, pszeudotudományos vízió hangsúlyozza Harpham könyve első nagy fejezetében, s a későbbiekben, a harmadik részben újfent visszautal a belga-amerikai irodalmár körüli dilemmákra. A nyolcvanas években megjelenített nyelvi látomást Paul de Man korábbi újságcikkeivel hozza kapcsolatba: arra a százhetven írásra utal, amelyek 1940-41-ben Belgiumban, a náci megszállás idején születettek, s mellesleg evidensen kollaboráns színezetűek. A valamikori publicisztika és a későbbi teoretikus szövegek között Geoffrey Harpham nyilvánvaló kapcsolatot lát. Az antihumanizmus iránti mély érdeklődés, az emberiség-elvű, humánus, humanista gondolatkör mély megvetése, az önálló, önelvű gondolatoktól való megszabadulás mohó vágya 41 I. m., 51. 42 I. m., 52. 43 U. o.

20 szerinte már a korábbi újságcikkeken is vörös fonálként húzódtak végig de Man későbbi irodalomelméleti munkássága során csupán ezeket a már korábban meghatározó rögeszméket ismételte meg, s emelte elméleti szintre. A szisztematizációt, tudományelvűséget igénylő gondolkozás számára az intencionált tudattal, cselekvőképességgel rendelkező ember maga a zűrzavar. Mennyivel egyszerűbb megoldás behelyettesíteni egy tiszta nyelvészeti funkcióval, amely csak emlékeztet egy személyre! 44 Ez a megoldás azonban Foucault és Lacan esetében is agresszív antihumanizmushoz vezet fejtegeti Harpham. Foucault Les mots et le choses című munkája zárását eme antihumanizmus markáns artikulációjaként tartja számon. A neves francia gondolkodó szerinte, bár a posztmodern terminust nem használja, mégis egyértelműen a huszadik század utolsó harmadának korhangulatát jeleníti meg. Az ember úgy enyészik el nála, mint a tengerparti homokban hagyott arc nyoma. 45 Az ember a nyelv rabszolgája tézis vezérgondolatként emelkedett ki Lacan híres-nevezetes 1959-es szemináriumában is. Az Antigoné-elemzések során a francia filozófus annak a meggyőződésének ad hangot, hogy az emberi szív mélyén semmi sincs, csak a tiszta halálvágy, s a testvérét élete árán is eltemető hősnő éppen ezt a halálvágyat képviseli, s a jelölőnek a jelöltbe való agresszív, traumatikus behatolását, a nyelv hasadást okozó erejét példázza. 46 Noam Chomsky munkássága sokféle szempontból Saussure-ék ellenpontjának, antitézisének látszhat. A language alone koncepciót oly sokféle változatban kikereső, kimutató Geoffrey Harpham azonban a neves amerikai nyelvészt sem felejti le a maga kritikai listájáról. Harpham szerint ugyanis Chomsky lényegében megismétli a saussure-i redukciót. Ő is leválaszt és elkülönít; a nyelv sokoldalú gazdagságából kihasít egy olyan magot, centrumot, esszenciát, amely kezelhetőnek látszik a racionális vizsgálódás számára. Az amerikai nyelvész munkásságában a szintaxis tölti be a language szerepét, funkcióját, s a híres-nevezetes vezérfogalom, az értelmezés középpontjába állított nyelvi kompetencia végül nem bizonyul többnek, csak valamiféle elhajlásnak, a konkrétumokat kiszűrő terminusnak. A Noam Chomsky munkásságára is jellemző elvonatkoztató, szisztematizáló étosz a nyelvből rendre kitörli a lokalitás, szociabilitás, az anyagiság, a kontingencia jeleit. 47 A Language Alone, amint látjuk, nagyon sokszínű, sokrétegű kritikai gondolategyüttest 44 I. m., 49. 45 I. m., 14-15. 46 I. m., 184-185. 47 I. m., 55-56.