Pekkel Edina Válás Két gyerekkel egyedül A válás egy olyan folyamat, ami soha nem egyik percről a másikra érlelődik meg bennünk, hanem hosszú, hosszú folyamat eredménye. Egymásra rakódott események végkifejlete. Nem úgy ébredünk reggel, hogy: Na, ma elválok!
Írta: Pekkel Edina Copyright Pekkel Edina 2013 Minden jog fenntartva! Magánkiadás
Tartalom Előszó...7 Bevezetés...12 1. rész...19 A kezdetek (1992-1994) 2. rész...29 A váláshoz vezető út (1994-2004) 3. rész...53 Válás (2004) 4. rész...59 Két gyerekkel egyedül (2005-2013) 5. rész...67 Most Összefoglalva.. 74 Epilógus...76
Előszó Anya vagyok. Nő. Egy elvált dolgozó nő, aki gyermekeit egyedül neveli, és aki keresi a lehetőséget, hogy a lehető legjobbat tudja nyújtani két kamasz gyermekének. Embert próbáló feladat, minden tekintetben. Anyagilag, érzelmileg egyaránt, de küzdök! Hol játszva, hol elkeseredve, de küzdök, mert nem adhatom fel! Szeretném megosztani veletek gondolataimat, tapasztalataimat a válásról, mi hogyan éltük meg mindezt, hogyan élték meg a gyerekek a történteket, és hogyan vélekednek róla ma, majdnem felnőttként, 10 év távlatából szemlélve a történteket. Ezzel a könyvvel nem csak az események láncolatát szeretném megírni, hanem így visszatekintve rávilágítani azokra a dolgokra, amikor üzent a tudatalattim, de én nem hallgattam rá, és mentem a saját fejem után konokul. Akkor is fájtak ezek a jelzések, de nem akartam meglátni a jeleket, amik ma annyira nyilvánvalók! Na, itt mutatkozik meg, micsoda különbség van egy 20 éves és egy 40 éves gondolkodása között! Célom, hogy segítsek a reményvesztett időkben, hogy lásd, van kiút, vannak lehetőségek, és ami ilyenkor
a legfontosabb: Vannak sorstársaid, akik hasonló dolgokon mentek, vagy mennek keresztül, mint Te! Fontosnak tartom azt is, hogy tudd, nem okolhatod magad azért, mert valamikor rossz döntést, vagy rossz döntéseket hoztál, hogy ostorozd magad éveken keresztül: Hogy mehettem hozzá ehhez az alakhoz?! Hogy lehettem ennyire vak! Stb. Egyrészt azt vallom: ahol van hibázási lehetőség, ott van lehetőség a javításra is! (Ha más nem, ott a Reset gomb! Legközelebb jobban csinálom, de csinálom, és tanulok!) Másrészt nem várhatod el magadtól, hogy 18-20-22 évesen ugyanolyan döntéseket tudj meghozni, mint 15-20 évvel idősebb fejjel, sok-sok év tapasztalatával a hátad mögött. Hiszek abban, hogy semmi nem történik véletlenül. Lehet, hogy csak 5-10 év távlatából fogod megérteni, hogy miért is pont ezt az utat kellett bejárnod. Válás és válás között is különbség van. Mint ahogy nincs két egyforma ember, úgy nincs két egyforma kapcsolat, és mindenkire egyformán alkalmazható tanácsok sem léteznek.
Éppen ezért nem osztogatok tanácsokat. Senkinek. Nem döntök helyetted, de még a gyermekeim helyett sem! A legjelentéktelenebb, és a hosszabb távon következményekkel járó döntéseiket is nekik kell meghozniuk. Önállóan, de nem magukra hagyva őket. Elmondom a véleményemet, elmondom a saját tapasztalataimat, és az így megszerzett információkat elemezve rájuk bízom a döntést. Kommunikálva: a te hajad, te érzed, te hordod stb. Nyilván nem tartozik ide az Azt csinálsz, amit akarsz! - mondat, miután kiskorúak! Ezzel a fajta hozzáállásommal az önállóságukat szeretném erősíteni, és azt, hogy ha döntenek, az bizony következményekkel, esetleg felelősséggel jár! Ebben a könyvben sem fogsz találni 10 tuti tippet arra, hogyan kerülheted el a válást, vagy melyek azok a garantált problémák, amik 100 %-osan egy kapcsolat végét jelentik. Ez a mi történetünk, a mi tapasztalatainkkal, amik lehet, hogy elgondolkodtatnak, lehet, hogy segítenek. Össze tudod vetni a Te tapasztalataiddal, és ami a legfontosabb, tudod, hogy nem vagy egyedül. Sokan vagyunk hasonló helyzetben, és ettől nem vagyunk rosszabbak, vagy kevesebbek másoknál, csak azért, mert elváltunk, és a gyerekeink csonka családban nőnek fel!
Mérlegelni kell, mielőtt lépünk. Nem biztos, hogy a válás a legrosszabb megoldás. Lehet, hogy együtt maradni sokkal rosszabb... Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie, hiszen a saját életéről mindenki maga dönt. Válás után, a lelked romjaiból képes vagy újraépíteni magad, és a gyerekeid kapnak egy sugárzó, kiegyensúlyozott anyukát. Nem könnyű, de semmi sincs ingyen. Mint mindenért, ezért is meg kell dolgozni. Bevezetés Mielőtt elmesélném a mi történetünket, fontosnak tartom megjegyezni, hogy én ismerem mind a két oldat. Elvált szülők elvált gyereke vagyok. Nem hiszem, hogy ennek nagyobb jelentőséget kellene tulajdonítanom, minthogy ez egy tény. Ezt dobta a gép! Nem tudok mit kezdeni a Mi lett volna, ha játékkal. Ez az én utam, és ebből kell kihoznom a legtöbbet. A lényeg: a szüleim olyan korán elváltak, (Lehettem már egyéves is!) hogy nincs (nem volt, nem maradt) em-
lékem abból a korból az apámról. És úgy telt a gyerekkorom, kamaszkorom, felnőttkorom, hogy nem ismertem az apámat! Szándékosan nem használom azt a szót, hogy édesapám. Nekem nincs, nem volt, és nem is lesz! Nem lettem vasárnapi gyerek. Nem látogatott, nem vitt el magához Nem létezett számomra. Tudtam róla, hogy van, láttam fényképet, de nem ismertem Ebből kifolyólag nem is hiányzott. Irigyeltem az indiánregények hőseit, akik rezzenéstelen, érzelmektől mentes arccal tűrték a kínzásokat, nem félve a haláltól Na, iskolából hazafelé menet én is ezt a rezzenéstelen arcot gyakoroltam. Ha megkérdezte, mi volt az iskolában, csak ennyit válaszoltam: Semmi! Tudtam, hogy valójában nem is vár választ * 16 évesen találkoztam vele először. Nem tervezett találkozás volt. Összefutottunk a helyi búcsúban. Amikor a papa azt mondta: Itt az apád!, én azonnal kiszúrtam a tömegben, annak ellenére, hogy csak fényképről ismertem.
Odamentünk hozzá. Egyikünk sem tudott mit kezdeni a helyzettel. Suta volt az egész szituáció. De meg nőttél! mondta ő. Tizenhat év alatt? mondtam én. És kb. ennyi a történet! Ezzel szemben ő azt hiszi, hogy én ezek után majd rendszeresen meglátogatom. Sajnálom, nekem ez nem megy. Telefonon sem hívom szívesen, mert nem tudunk miről beszélni, és folyton invitál, hogy mikor megyünk megint! Hát negyven év, az negyven év! Ez a vonat már rég elment! Nem lehet apává válni a semmiből! Karácsonykor csak rászántam magam, hogy felhívom. Kétszer próbáltam. Senki nem jelentkezett a vonal túlsó végén (Őszintén? Nem bántam.) És ami miatt dúl a lelkem, az az hál Istennek működik a családi pletykarádió TUDOM, hogy elvárják tőlem, és sérelmezik, hogy még arra sem vagyok képes, hogy felhívjam őket karácsonykor, meg mittudomén mikor Szerintem ezt akkor itt kell abbahagyni! Nincs alapja arra, hogy tőlem bármit elvárjanak! (Nem csak róla beszélek, hanem a feleségéről is.) Nekem csak egy icipici, rövidke kérdésem van: Hol volt az elmúlt 40 évben?
1. rész A kezdetek (1992-1994) Az ember néha belebotlik az igazságba, de aztán feltápászkodik és tovább megy Ismeretlen Kezdhetném akár az óvodával is, hiszen életünk minden állomása tartalmaz valami meghatározó momentumot, ami miatt útelágazáshoz érve döntünk a jobbra vagy a balra kanyar között. Oké! Igazad van! Meg is torpanhatunk, vissza is fordulhatunk, de valami miatt valahogy mégis csak döntünk. Mindig is egy visszahúzódó, csöndes gyereknek tartottam magam. Persze, az elmondások alapján egészen kicsi koromban kutya rossz voltam, de arra meg én nem emlékszem. Soha nem akartam kitűnni a tömegből, nem akartam más lenni, mint mások. Szürkültem, és olvadtam. Nem csak szépnek nem tartottam magam, de okosnak sem. Az önbizalmam kb. egyenlő volt a nullával.
Nem voltam egy szerelmes típus. Sokáig azt gondoltam magamról, hogy én nem is leszek. Egy komoly kapcsolatom volt előtte, ami két évig tartott, és néhány héttel azután, hogy annak vége lett, már az új szerelem kopogtatott... Nem terveztem. Így alakult. (Így alakították az ismerősök.) Elhívtak egy kertmoziba, felesleges harmadiknak. Hogy ne legyek felesleges harmadik, hát hívtak egy felesleges negyediket is. Eredetileg nem nekem akartak párt találni, hanem ők szerettek volna kettesben maradni, de a lányt nem engedték volna el kettecskén a fiúval, ezért kellettem én. Ez a kapcsolat is úgy kezdődött, mint bármelyik másik: Megismerkedtünk. Érettségi után. A tizenkilencedik szülinapom előtt. Valljuk be, nem sok fogalmam volt a világról, ezt persze akkor még nem tudtam. Ez volt az első pofon, ami érkezett! Fülig szerelmes voltam, amikor megtudtam: nem, ő nem cukrász. Ő csak betanított munkás. De akkor mi a szakmája? Merült fel bennem a következő naiv kérdés. Semmiiii?! Na ne! Beleestem egy olyan krapekba, akinek nincs szakmája?! Se érettségije?!
Megsajnáltam, és tulajdonképpen most is szánom a gyengesége miatt, mert fel lehetett volna állni! A megismerkedésünk és az esküvőnk között két év telt el. Egyre inkább rám nehezedett a felismerés, hogy ostobaságot csinálok, nem szabad hozzá mennem! Felelőtlen, és megbízhatatlan! Hiába villogott a vészjelző, én még mindig nem hallgattam rá! Bár már egyre erősebben éreztem, nem lesz ez így jó, biztos, hogy ezt akarom? Nem. Már nem akartam annyira, csak éppen nem volt bátorságom azt mondani, hogy én nem ilyen lovat akartam! Még 21 éves sem voltam. Minden el volt rendezve, kifizetve, vendégek meghívva. Nem. Nem mertem visszatáncolni. A lagzi előtt pénteken sírva díszítettem a lagzis házat, mert arra sem volt képes, hogy segítsen. Karba tett kézzel ácsorgott, hol itt, hol ott. Elnézte, hogy húzomvonom azt a hatalmas létrát, és a fáradtságtól alig bírok rá felmászni. Soha többet nem megyek férjhez! sírtam a létra tetején. Na, itt kellett volna befejezni! Tisztelem azokat, akiknek van bátorságuk vállalni a döntéseiket, és még ezen a ponton is azt mondani: Köszönöm, szépen, de inkább nem.
Én gyáva voltam. Húsz-huszonegy évesen az emberlánya még nagyon éretlen, és tapasztalatlan a világ nagy dolgait illetően, éppen ezért nem is haragudhatunk rá. Hiába tűnik valaki olyan komolynak, és felnőttesnek. Bár, ha jól belegondolok, nem is komolyság és az életről való gondolkodás a kulcsa az egésznek, hanem az, hogy az emberlánya miként vélekedik önmagáról! Felnőtté akkor válunk igazán, amikor úgy tudunk dönteni a sorsunkról, ahogy az nekünk igazán jó, és nem azért tesszük le a voksunkat egy döntés mellett, mert nem akarunk valakit megbántani, vagy mert egyszerűen nem merjük vállalni a döntéseinket. Meglepődtök, ha azt mondom: Sírva mentem dolgozni? Drága, újdonsült férjem még csak arra sem volt hajlandó, hogy kitápászkodjon az ágyból! Másfél év után végre lett volna munkahelye, de ő el sem ment! Na nehogy má! Még azt is kitalálta, hogy a sofőr dohányzik, és ő nem szívja egész úton a cigarettafüstöt! Kész! Ezt azért a 21 éves fejemmel sem voltam képes felfogni!
Közben még azt a szégyent le kellett nyelnem, hogy kifizettem magamnak a menyasszonyi csokromat, és az esküvői képeket... Ugye, ezt se mondhatja el magáról minden menyasszony! És én csalódottan, és még mindig naivan bíztam a csodákban! És a szerelem erejében! Azt hiszem, kihívásnak tekintettem... 2. rész A váláshoz vezető út (1994-2004) A tapasztalat bizonyítja, hogy nem az a szeretet, ha két ember egymás szemébe néz, hanem az, mikor mindketten ugyanabba az irányba néznek. Antoine de Saint-Exupéry Tíz éves időszak az életemből. Rengeteg veszekedéssel tarkítva. Ócsára költöztem. Volt egy szobánk, a kamrából csináltunk konyhát kettőnknek tökéletes volt és a fürdőt közösen használtuk az anyjával. Más lehetőség nem lévén számunkra. Arról csak álmodoztunk éveken
keresztül, hogy lesz egy saját otthonunk... Egy kertes ház. Próbáltam megőrizni mindazt, amit otthon jónak találtam, és kialakítani a mi saját új szokásainkat. Én nem az a fajta vagyok, aki az első nehézség láttán feladja, és elmenekül. Külső szemlélő számára egy csendes, visszahúzódó embert testesítettem meg, de a lelkem mélyén harcos vagyok. Harcolni nem csak nagy vehemenciával, látványosan lehet. Meg kellett tanulni azt is, hogy ha az ember valamiről azt gondolja, hogy minden, az attól még lehet semmi. Most, ahogy írom ezeket a sorokat, elnevetgélek magamban! Mintha valami rossz vígjáték jelenetei pörögnének a szemem előtt! Aztán úgy éreztük, megérett a helyzet a gyermekvállalásra. Szépen, okosan készültem rá. Elmentem előtte rákszűrésre, és az orvos tanácsára folsavat kezdtem szedni. Meglepődtem, hogy milyen hamar sikerült teherbe esnem. Azt hittem, ez egy hosszabb folyamat lesz, hisz sokaknak ez annyi problémát okozott. Aztán 1996 nyarán
megérkezett a lányom! Ezzel egy új fejezet nyílt az életünkben. Az első sokk akkor ért, amikor alig vártam, hogy leteljen a szülés utáni hat hét, és újra lehessen házaséletet élni! Na, ezt várhattam egy jó darabig! Szóvá is tettem, amire azt a választ kaptam: undorodik tőlem! Ebbe akkor belehaltam! Megszültem a gyerekét, és ő undorodik tőlem! A szülés miatt! Ráadásul volt annyira bunkó, hogy ezt ilyen kíméletlenül a fejemhez vágja! Azt hiszem, ez volt az a pont, ami megpecsételte további sorsunkat. Eldőlt, innentől csak egy felé vezet út, és az nem felfelé van! Ebben az időben, hogy ne forduljak be teljesen, szoktam rá az idióta brazil sorozatokra. (Azóta sem láttam egyet sem!) Arra jó volt, hogy teljesen elterelte a gondolataimat, és segített egy kicsit kikapcsolódni. A fizetését, ha megkapta, CD-ket vett. Még meg sem melegedett a pénz a zsebében, már költekezett. Ebben az volt a dühítő, hogy nem egyet, és nem kettőt vett egyszerre, hanem ötöt, hatot! Úgy, hogy előtte vettünk együtt is már néhány darabot! Aztán megsértődött, amiért nem díjaztam a cselekedeteit! Azzal érvelt, hogy ő ezért megdolgozott! Képtelen volt felelősségteljesen gondolkodni!
Ha nem CD-ket vett, akkor bivalykürtöt! Gondolhatjátok, arra is mekkora szükségünk volt! Még ha lett volna kocsink, amibe beszerelhette volna! Szerencsére, már fel sem tudom idézni, mennyi baromsággal állt elő hónapról hónapra! Rövid időn belül arra is rá kellett döbbennem, hogy a másfél éves kislányom magasabb érzelmi intelligenciával rendelkezik, mint az apja! Tulajdonképpen, már akkor egyedül maradtam a két gyerekkel, amikor a kisebbik még csak a hasamban lakott. Mit össze nem lótottam-futottam a faluban nagy hassal, hogy ha valamit el kellett intéznem! Csak gyalog, babakocsival tudtam közlekedni. Sokszor úgy estem haza, ha most nem szülök meg, akkor soha! Megadta a munkát! Nagy hassal amúgy is olyan esetlen az ember, nehezen mozog, ráadásul még egy 1 éves után is futkosni, mert minden hová bebújt, pult mögé, stb. Mikor a fiam született, 1997-ben, egy vasárnapi napon, a papával bevittek a kórházba, de olyan természetes volt számára, hogy nem maradt velem. Megszültem hát a
fiamat is egyedül. Mire megérkezett, meg se nézhette, mert bevitték az osztályra. Lett volna lehetősége mindkét esetben ott izgulni a szülőszoba előtt, mint más rendes apukáknak, de ő egyszer sem élt ezzel a lehetőséggel! Na jó, a Niónál valamivel előbb érkezett: kb. a vége előtt félórával. Elérkezett a költözés ideje. Május első vasárnapja. Anyák napja! Hordtuk ki a bedobozolt, bezsákolt cuccainkat az udvarra, mikor a 2,5 éves kislányunk összetört egy vacak lámpaburát! Egy 400,- Ft-os petróleumlámpára való szart! És az az állat, képes volt pofon vágni azt a csöpp gyereket, ordítva, hogy: Rohadj meg! Válaszképpen én is leordítottam a fejét, és baromira nem érdekelt, mit szólnak a szomszédok, és hány fültanúja van a lakótelepen ennek a műsorszámnak. Kíváncsi vagyok, eszébe jutott-e ez a jelenet neki azóta egyszer is? Mert nekem sokszor! Továbbra is rám szakadt minden. Már nem csak a gyerekekkel kellett foglalkoznom, vinni a háztartást, hanem mindezek mellett dolgozni is eljártam, és még így is mindent egyedül nekem kellett megoldanom. Figyelni, hogy a csekkek, az óvoda ki legyen fizetve. Legyen otthon ennivaló, stb. Hétvégén, ha átsétáltam a boltba, mint
a málhás szamár mentem haza. Egyetlen egyszer nem jutott eszébe, hogy segítsen, vagy hogy önállóan megoldjon egy vásárlást. 5 liter tejből csak ő 3 litert megivott egy hétvégén. Ha a szódát elfelejtettem, már pampogott! Pedig rajta kívül senki sem itta. A végén már olyan érzésem volt, hogy három gyerekem van, amiből kettő még nevelhető! Volt férjem nem tudott felnőni ahhoz a feladathoz, amit önként vállalt. Képtelen volt átérezni azt a felelősséget, amit egy család, és két kisgyerek nevelése jelentett. Teljesen magamra maradtam. Egyedül zsonglőrködtem pénzzel és idővel és a két kisgyerekkel. Plusz az állandó csatározások, veszekedések! Ha otthon volt sem számíthattam rá semmiben. Akkor is egyedül voltam! Mire beértünk a kórházba, szegény gyerek sírt, ahogy rázta az autó a macskaköves úton, a nadrágja, a kötés minden csupa vér volt. Csak egy kis karcolás! Mikor levette a kötést az ügyeletes orvos, majd elájultam! Bírom a vért, nem azzal van bajom, hanem az a pici kis karcolás a gyerekem lábán egy hatalmas, két centis mély, repedt seb volt!!!! És még ott, a bajban is arra kellett gondolnom, hogy hála az égnek, ennyivel megúsz-
tuk! El is törhetett volna a lába, vagy ami még rosszabb: Ha a mellkasára esik, belehal! Gyűlöltem azt az embert! Teljes szívemből gyűlöltem! Ha most azt mondanád, emeljek ki három olyan pillanatot, ami tényleg jó volt a házasságom tíz éve alatt, nagyon kéne gondolkodnom. Nem tudnék rá kapásból válaszolni. Sok-sok rosszat, sérelmet kellene félredobálni, hogy valami igazán jóra leljek alatta. De most is csak azt mondhatom, amit korábban, hogy ez a sok küzdelem vitt előre, adott erőt, épített önbizalmat, tett azzá, aki most vagyok! Drága iskola volt, az biztos, de nem eredménytelen! A tíz év házasság úgy telt el, hogy az utolsó 5-6 évben tehát a házasságom második felében folyton azt latolgattam, mit is csináljak. Harcoljak? Feladjam? Reménykedjek? Hinta-palinta Minden területen csak a problémák. Probléma, probléma hátán. Aztán szépen belefáradtam, hogy ezeket a problémákat csak én látom. Egyre csak távolodtunk egymástól. Olyannyira sikerült, hogy meghúztam a határt! Húztam egy láthatatlan, de annál erősebb vonalat és én befejeztem! Persze, elválni még ekkor sem váltam el, de már érzelmileg el-
zártam magam. Több csalódást, fájdalmat nem viseltem volna el. Ez volt az a pont, amikor végre elmondhattam: Túl vagyok a nehezén! Igen! Ez volt a legnehezebb rész, hogy mindezt beismerjem magamnak! Az utolsó télen, amikor még együtt voltunk, munkába indulás előtt, hajnalban sírva lapátoltam a havat, hogy a két kicsi gyerekkel ki tudjunk úgy menni a kapun, hogy ne legyenek csurom vizesek korán reggel! Ehhez nem kell mit hozzáfűzni! Ezen a hajnalon, közöltem az anyuval: Elválok! Nem volt meglepve. Sőt! Azon csodálkozott, hogy bírtam eddig! Az még nem lett volna probléma, hogy fiatalok voltunk és tapasztalatlanok. Fejlődni együtt is lehet(ett volna). A probléma abból adódott, hogy szépen elmentünk egymás mellett. Én lépkedtem előre, ő pedig megragadt egy szinten, és én ezt egyre kevésbé tudtam tolerálni. Nehéz volt? - kérdezték már többen is. Nem tudom. Fura. Amíg benne voltam, nem tűnt annyira nehéznek, mint amikor visszatekintek! Eddig ezen soha nem gondolkodtam el. Tettem, és teszem most is, amit kell. Csak a feladatot láttam, és nem
kategorizáltam, hogy ez most akkor nehéz, vagy nem nehéz? A nehézségek fejlesztik a kreativitást, az biztos! 3. rész Válás (2004) 2004. június 13-án vasárnap hozzákezdtem a csomagoláshoz. Mindezek ellenére nehéz volt megtenni az első lépést, de ahogy egyre több ruha került bele a zsákba, úgy lett egyre könnyebb a szívem fokról, fokra. Biztos voltam benne, jól döntöttem. Volt férjem nem fogta fel, hogy mit csinálok. Az utolsó percig nem vette komolyan, hogy beváltom az ígéretemet. Szerintem azt hitte, hogy puszta fenyegetőzés, hogy én iskola végeztével költözök. Nehéz volt szembenézni azzal, hogy kudarcot vallottam. Ehhez is évek kellettek, hogy rájöjjek és átértékeljem, hogy amit kudarcnak véltem, az nem az. Része volt az életemnek, és e nélkül nem lennék az az ember, aki most vagyok. Itt jön az, hogy a mai eszemmel min-
dent másképp csinálnék, de kellett hozzá 10 év házasság, hogy olyan legyen a mai eszem, amilyen. Féltem bevallani a családnak, hogy ez a kapcsolat már nem működik. Mit fognak szólni? Olyan égő! Aztán mit szólnak majd a szomszédok? És a falu, meg a fél világ? Ma már ez is olyan viccesnek hat: Kit érdekel? Az én életemről van szó (és két gyerekéről). Elég nagy vagyok ahhoz, hogy döntsek az életemről, úgy hogy az nekem jó legyen, és ne mások elvárásainak akarjak megfelelni! Húszévesen erre alkalmatlan voltam, harmincévesen megértem rá. Kemény döntés volt, de a lényeg, hogy döntöttem! Így, vagy úgy. Megkönnyebbültem. Beadtam a válókeresetet. A gyerekek miatt két tárgyalás kellett, hogy kimondják a válást. Persze, erre hónapokat vártunk, mert pont beleesett a nyári ítélkezési szünet is. Ekkor már olyan szinten voltam vele, hogy nem érdekelt, ha nem kapok semmit, csak szabaduljak tőle minél hamarabb! Ez az átmeneti időszak is tartogatott hideget, meleget. Volt, amikor egész kulturáltan el lehetett vele beszélgetni, máskor éjszaka felhívott, és fenyegetőzött, hogy így kinyír, meg úgy kinyír.
4. rész Két gyerekkel egyedül (2005-2013) 2005 elején hivatalosan is kimondták a válást. Amint jogerőre emelkedett, első dolgom az volt, hogy rohantam visszavenni a nevemet. Egy perccel sem voltam hajlandó tovább viselni a nevét, mint ameddig muszáj! Közben továbbra is az anyuéknál laktunk. Ez nehéz időszak volt. Alkalmazkodni egy olyan életritmushoz, ami teljesen távol áll a miénktől. Gyerekként sem volt könnyű velük lakni, de így, két gyerekkel még nehezebb. Legjobban ez hiányzott: a saját ritmusunk és a saját szokásaink, de kénytelenek voltunk alkalmazkodni. Örültünk, hogy befogadtak. Nekik sem lehetett könnyű. Idővel persze arra is rájövünk, hogy mindez az erőfeszítés nem volt hiábavaló. A legnagyobb elismerés pedig az volt számomra, amikor 15,5 évesen azt mondta lányom: Anya, én olyan akarok lenni, mint te! Ahogy a gyerekek nőttek, úgy változtak a megoldásra váró feladatok is. Egy dolog maradt állandó: az
apjuk és az apjukhoz kapcsolódó gondok, problémák, mert azok tényleg azok! Gyerektartást hol fizet, hol nem fizet. Többszázezer Ft tartozást halmozott fel az évek alatt, amire keresztet vethetek, soha nem fogom tudni bevasalni rajta! Hiába állapított meg a bíróság egy X összeget, annak max. a felét kapom meg, ha szerencsém van. Sokszor azt sem. Nincs lelkiismerete, és egyáltalán nem érdekli, hogy mi van a gyerekeivel. Sokszor hónapokig nem keresi őket. Az, hogy minden második hétvégét nála kellene tölteniük ez csak álom, pedig sokszor ez is óriási segítséget jelentett volna, ha csak egy-egy hétvégére elviszi a gyerekeket, nem beszélve a szünetekről! Az egyik legnagyobb problémát az jelentette, és jelenti, ma is, hogy itt maradt a faluban. Így a gyerekek sokszor megtapasztalták, hogy otthon van, és még sem keresi őket. Ha találkoztak, csak az volt a témája, hogy ki tetszik neki, kivel ismerkedett meg, ezzel sokszor hozva kellemetlen helyzetbe a gyerekeit. Mert vagy a matektanárnőt szólította le, vagy a másik tanárnő lányát hajtotta, vagy nem sokkal idősebb lányok társaságát kereste, mint a saját lánya! Ezzel is azt érte el, hogy ilyenkor azt mond-
ták a gyerekek, nem is akarnak vele találkozni, ki kíváncsi erre a sok baromságra! A Facebook-on szintén szédületes névvel szerepel, és szó szerint szerepel, mert a gyerekek folyamatosan látják, hogy fent van, lájkolgat, kommenttel, csak éppen arra nincs ideje, hogy nekik írjon pár sort, hogy mi van velük! Nyilván való, hogy nem is érdeklik a gyerekei! Fontosnak tartottam a gyerekek szemléletét olyan irányba terelni, hogy vegyék észre maguk körül a szépet, és a jót! Ne tegyenek olyat másokkal, amit ők sem szeretnének megtapasztalni. Nem csúfolódunk, nem gúnyolódunk, nem nézünk le másokat. Nem irigykedünk. Azért mert kívülről nem látszik, ki tudja, hogy az a másik ember, gyerek milyen terheket hordoz magában! Lehet, hogy nekünk sem jó, de lehet, hogy annak a másiknak még rosszabb! Azért, mert valakinek látszólag megvan mindene, előfordulhat, hogy semmije sincs! Ezeket a fura dolgokat kezdik szépen sorra megtapasztalni, amikor egyik-másik osztálytársukról megtudnak valamit, amikor sikerül - akárcsak egy pillanatra is - belesni a felszín alá. Ilyenkor gyorsan átértékelik a dolgokat.
5. rész Most A gyerekek hogyan vélekednek a történtekről? Próbálom kideríteni, de nem sok sikerrel. Marci szerint jó lett volna normális családban felnőni, de azt nem tudja összefésülni, hogy az apja akkor sem lett volna különb! Nem látja át, hogy egy berendezett ház még nem otthon, és ha szülők-gyerekek élnek egy fedél alatt, az még nem család Ugyanakkor sérelmezi, hogy alig keresi őket, sérelmezi, hogy rendszerit fel sem köszönti őket, ígérget fűtfát, amit képtelen betartani. Nió már másképp vélekedik a dolgokról, annak ellenére, hogy szeretne egy apát, de nem az apát! Szerinte jobb, hogy elváltunk. Emlékszik a veszekedésekre, és pl. hogy az apja nem csinált semmit, csak naphosszat ült a fotelban és zenét hallgatott. Régebben rosszul esett neki az apja viselkedése, volt, hogy szégyellte, de ma már nem foglalkozik vele. Nem tud rajta változtatni. Évek óta vágyik arra, hogy
megmondja neki a véleményét, mit gondol róla, de nem meri, mert sajnálja. Tisztában van vele, hogy az apja nem érdemli meg, hogy törődjenek a lelkivilágával, a nyomorával, de a Nió ilyen! Sajnálja! Azt gondolom, hogy ez egy olyan érzelem, ami a 17 éves lányt magasan az apja fölé helyezi! Büszke vagyok a gyerekeimre, és igen, minden keserűség ellenére hálás vagyok ezért a házasságért, amiért ők megszülethettek. * Lehet, hogy giccses, lehet, hogy nevetséges, de én hiszem Augustinus szavait: Az a szeretet, amely véget ért, sohasem volt igazi. Ezzel természetesen nem az évtizedekig tartó lila ködre gondolok, mert az kizárt! Abban én sem hiszek, de két ember ezer szállal kötődik egymáshoz. Láthatatlan szálakkal, sok-sok kis inda és kapocs. A gond ott kezdődik, ha sok a vadhajtás! Ha becsapjuk önmagunk, és ezáltal a másikat is! Olyan apróságokra gondolok, amik önmagukban nem számottevő tényezők egy kapcsolat minőségében, de ha már egy pici porszem kerül a gépezet-
be, hegyekké képes kinőni magát! Pl.: Elhitetem a párommal (és magammal is), hogy imádom a focit, amit egyébként az elmúlt 30 évben gyűlöltem, aztán ahogy kopik a kapcsolat varázsa, úgy kopik a foci szeretete is, mígnem lehull a lepel, és már nem tudom tovább leplezni az utálatomat. Egy kapcsolatban nem a különbözőségekkel, a nézeteltérésekkel van a legnagyobb probléma, hanem azzal, hogyan viszonyulunk hozzájuk, hogyan kezeljük, oldjuk meg, vagy söpörjük módszeresen a szőnyeg alá. (A szőnyeg alá söpört probléma szép kis halommá képes kinőni magát, és butaság azt hinni, hogy ott is marad. Előbbutóbb valamelyik fél hasra esik benne, és sokkal nehezebb eltakarítani egy zsák szemetet, mint néhány porszemet.) Nem kellenek ahhoz eget rengető dolgok, hogy két ember kapcsolata elcsússzon. Nem kell ahhoz alkoholizmus, nem kell agresszió! Elég az, ha elvesznek a közös célok, és mások lesznek az értékek. Ahhoz, hogy egy kapcsolat évtizedekig működőképes legyen, azt ápolni kell! Ha az természetes egy ember számára, hogy karbantartja az autóját, olajat cserél, ellenőrzi a guminyomást, fagyállóval tölti fel, beolajozza a varrógépét, azért, hogy sokáig tudja használni, akkor miért tűnik riasztónak, hogy egy kapcsolatot ugyanúgy ápolni kell? Be kell olajozni, feltölteni, leporolni
Megveheted a világ legszebb, legdrágább kályháját, de ha nem őrzöd a tüzet, ha elfelejtesz tenni rá, abban is kialszik a láng! Ha valami nem szúr, nem nyom eléggé, észre sem vesszük, hogy változtatni kellene. Javítani, vagy tovább lépni. Sokan elvannak a langyos posványban, mondván, nem olyan rossz, vagy lehetne akár rosszabb is. Aztán 30-40 év házasság után eszmélnek rá, hogy elpazarolták az életüket, a fiatalságukat. Megöregedtek úgy, hogy kiderült, nemcsak rosszabb, de jobb is lehetett volna! Azt hiszem, az egész világ így működik. Szükség van a rosszra, az elégedetlenkedőkre, mert ez visz előre. Ha az emberek mindig mindennel elégedettek lettek volna, még most is az őskorban élnénk. Így visszatekintve, kemény 10 év volt. Nem is értem, hogy tudtam végig csinálni (két gyerekkel egyedül), de amikor részese voltam az eseményeknek, nem tűnt olyan nehéznek, csak tettem a dolgom, kerestem a megoldásokat, és ez lett belőle: visszaszereztem az életemet, megerősödtem, és rengeteget tanultam! Olyan dolgokat, aminek nagy részét nem adhatom tovább. Nem azért, mert eget rengető titok, hanem egyszerűen azért, mert vannak olyan eseményei az emberi létnek, amit minden-
kinek saját magának kell megtapasztalni ahhoz, hogy valóban megértse. Összefoglalva 1.) Nagyon fontos a szeretet. Szeretni és szeretve lenni egyaránt! Ahhoz, hogy sokáig tartson ez az állapot, azért természetesen meg kell dolgozni. Táplálni kell ezt az érzést, mint a tüzet. Olyan, mintha hullámvasúton utaznál. Vannak az érzelmeknek hullámvölgyei, és magaslatai is. Nem szabad az első nehézség láttán megtorpanni, és feladni. Egyegy mélypont még nem feltétlenül jelenti a kapcsolat végét. Akkor van baj, ha csak mélypontok vannak, aztán még mélyebbek. 2.) Ha rájössz, hogy valami nem működik, vagy rosszul működik, dönts! Akárhogy is, de dönts! Ne halogass, mert azzal csak megnehezíted, és tovább keseríted a sorsodat. Először az kell felmérni, hogy menthető, javítható-e a kapcsolat, vagy kuka!
3.) Vége? Menthetetlen? Ne okold magad! Olyan sok-sok-sok minden vezetett idáig. Inkább tanulj a hibákból és semmiképp ne legyen kudarcélményed. Lehet, hogy most nehéz, de több lettél! Próbáld megérteni, miért ezt az utat kellett végig járnod! Rá fogsz jönni, hogy nem volt véletlen. A könyv elején azt mondtam, hogy nem osztogatok tanácsokat. Így igaz. Ez a három pici gondolat általános érvényű. Nem is nevezném őket tanácsnak. Számomra tények, mert tapasztaláson alapulnak. A saját tapasztalataimon. Epilógus Ahogy írtam ezt a könyvet, és ahogy újra éltem a történteket, rájöttem, hogy mindaz, amit velem tett, amiért sírtam, ami fájt, minden tovaillant. Nem bír már jelentőséggel. Nincs hatása rám. Némely dolgokon jókat derülők: Hogy lehetett valaki ekkora idióta! Inkább kívülállóként szemlélem az eseményeket. De az is hozzátartozik a végkövetkeztetéshez, hogy amit a gyerekeimmel tett, amit anyaként éltem meg, azt még nem tudom megbocsátani. Ugyanazt az indulatot, és fájdalmat élem át még most is, amit akkor. Átélem a gyerekek fájdalmát, és tehetetlenségét, egy olyan felnőtt
emberrel szemben, aki félisten a szemükben, akinek áhítoznak a szeretetére, figyelmére, és érthetetlen döbbenettel állnak szembe az elutasításával. Írás közben több felismerés ért, több miértre is megkaptam magamtól a magyarázatot. Úgy érzem, kezd szépen kerek egésszé összeállni a történet, és ahogy viszszatekintek, eltűntek a miértek, és azt kell, hogy mondjam: Ennek így kellett lennie. Másképp nem is történhetett volna, ha a végeredményt nézzük. Pekkel Edina