Pályázat Rohony Mester Díjra! 2. A magyar solymászat az iparművészetben A kézművesség legfontosabb ágainak kialakulását a honfoglalás előtti alapvető társadalmi munkamegosztás, az állattartás, halászat, vadászat és földművelés bizonyos elkülönülése, valamint a törzsfők és katonáskodó kíséretük szükségletei segítették elő. Bizonyos, hogy a fegyverzet előállítását végző kovácsok, íjgyártók, pajzskészítők, a viselet és lószerszám díszítését szolgáló szíjvégek és veretek fémöntői, formázói, a nyergesek, de a lovas, vadász, solymász életmód szerszámkészletéhez szükséges szíjak, a viselet prémes bőreit kikészítő tímárok és szűcsök, a sátrakat fedő nemez előállítói és még sok más későbbi iparág kezdeti képviselői a törzsi társadalom olyan rétegét képezték, amely speciális ismeretei révén más munkák alól részben mentesült. Ők a legősibb magyar iparosok közé tartoznak. Híresek voltak már honfoglaló őseink között is. Honfoglalás kori sírleleteink olyan jellegzetesek, hogy azok csak hazai, magyar mesterek művei lehettek. A honfoglalás körüli évtizedekből ismert régészeti anyag tanúságán kívül az oklevelek helynévanyagának vizsgálata is arra enged következtetni, hogy a honfoglaló magyarság és rabszolgáik kiváló színvonalon művelték mesterségeiket. (László Gy. 1970; Heckenast 1970; Györffy Gy. 1972). A fejedelmi (királyi) szolgálónépek korai, Árpád-kori emlékeit vizsgálva egyértelműnek látszik, hogy a különleges szaktudással rendelkező szolgálónépeket a fejedelmi, törzsfői, nemzetségfői, királyi, hercegi birtokok köré telepítették. A leigázott, szolgarendbe kényszerített őslakosság szláv rétegéből is sokan kerültek e szolgálónépek soraiba. Feltehető, hogy e központok szervezésekor például egy solymász helységnek még nem minden tagja ismerte a solymászat titkait, de azt többen is művelték, mások segítségükre voltak, és bizonyos fogásokat elsajátítottak. A kivetett szolgáltatás teljesítésében a település lakossága együttműködött, és míg a specialisták a kívánt munkát végezték, addig ellátásukról a család vagy a közösség más tagjai gondoskodtak. Az egyes foglalkozások nevei, mint verővasas-vasverő, fonó, fazekas, födémes (méhész) a honfoglalás előtti finnugor rétegből származnak, a törökből a szűcs, tobak (tabán), a görögből a tímár, a bizánci kereskedelmi kapcsolatok révén. E mesterségneveknek sokszor azonos időből ismerjük a szláv megfelelőjét, illetve több más mesterség elnevezése szláv nyelvből származik. Ilyenek az ácstaszár, a vasverő-kovács, bocsár-kádár, esztergár, fazekas-gerencsér, csatár-kardverő, daróc stb. A fentieken kívül természetesen a földműveléssel kapcsolatos szántó, szekeres, sarlós, udvarnok, mézadó és a vadászattal összefüggő vadász, pecér, hőgyész, hódász, lovász, solymár, madarász. szolgálónépek falvai is nyomot hagytak a 10 13. századi helynevekben. Az okleveles anyag közel 360 helynévadatából a foglalkozásokra, későbbi iparokra közvetlenül vonatkozó helynevek 43%-ot tesznek ki. A solymász a vadászmadár fészekről szedéséhez, befogásához, neveléséhez, tanításához valamint a repítéshez, vadászathoz szükséges eszközöket, felszerelési tárgyakat általában maga készítette, illetve javította. Ez a munka a nagy értéket képviselő vadászmadár megbecsülését fejezte ki, életminőségének emelését szolgálta. A javító, karbantartó tevékenység a napi vadászatok zavartalanságát biztosította. A solymász előrelátóan tartalékolta a különféle anyagokat. Bőröket sapkáknak, béklyóknak, pórázoknak, kesztyűknek. Faanyagot ülőkéknek, tuskóknak. A legszükségesebb tárgyak készítését minden
solymásznak kellett ismerni, ehhez viszont alapvető tudásra volt szüksége a bőrkikészítés, varrás, famegmunkálás munkafolyamataiban. A vadászmadarak körül használt eszközök készítését rendszerint a vadászat időszakos szüneteiben végezték. A nagyobb gyakorlat jobb minőségű, külsőre is mutatós darabokat eredményezett, így hát számíthatott a helyi cserére, értékesítésre. Sok szerszámot nem igényelt a munka, inkább türelmet és kézügyességet. A solymászat kézműves mesterei sok esetben név nélkül alkottak. Ez a megállapítás ilyen mereven csak a késő utókor felől nézvést érvényes, akkor is bizonyos fenntartásokkal. Egyegy kiváló sapka, kesztyű, tőr, csörgő készítő emléke és kapcsolata alkotásaihoz nemcsak családjában, hanem az egész közösségben ismert volt, és fennmaradt. Más alkotásokat messze elkerülve előállításuk helyétől már csak a keletkezési hely nevével jelölnek meg: arab sapka, hollandi ülőke, magyar kesztyű. Ezek mögött azonban mindig ott áll az alkotó, a mester, akit közvetlen és távolabbi környezete nemcsak ismer, név szerint számon tart, hanem közülük a legjelesebbek neve hosszú időn át fennmaradt, és utódaik mesterükként emlegetik. Amint már említettük, a házi munkában specialistává váló személy az alkalmi munkák mellett megjelenik készítményeivel környezetében lévő solymászoknál, solymászatokban. Munkája lassan háziiparrá, maga rendszeres árutermelővé válik. Ezt a természeti környezet nagyban elősegítheti. A középkor századaiban a főurak solymászatai ezt a tendenciát felerősítették, így a legjobb mesterek az egyedi megrendelőiknek már művészi színvonalon készítetek solymászeszközöket. Olyan tárgyak is szép számmal akadtak, melyeknek maga a formája művészi, anélkül hogy rajtuk bármilyen díszítmény lenne. Ezek formája nemcsak gyönyörködtető, de ugyanakkor könnyebben utánozható. A kellékek, technológiák, cseréjét elősegítette, hogy maguk a vadászmadarak az adózás, csere, ajándékozás, kereskedelem értékes tárgyai lettek. A sokkhatás elkerülése végett, értékük megóvása érdekében a távoli szállítást nyílván felszerszámozva, sapkában oldották meg. Így messzi nemesi udvarokba is elkerültek a legjobb kézműves mesterek remekművei. Nem elhanyagolható tény, hogy az ekkorra már kialakult, sőt megerősödött céhes iparágak mestervizsgáihoz külföldi tanulmányútra volt szükség. Ezáltal a rokon szakmák inasai, mesterei első kézből hozhatták-vihették az egyes országokban kialakult műhelytitkokat, eljárásokat, hogy azokat a későbbiekben a maguk hasznára fordíthassák. Nem utolsó sorban a különböző népeknél kialakult formavilág és készítési módok export-import -jában nagy szerepe volt maguknak az egyes népcsoportok be és áttelepítésének. De ide sorolhatók a honfoglalás kori népvándorláskor és a nagy hódító hadjáratokban ( római, Tatár, keresztes, Török, stb.) szerzett ismeretek is. Mindazon által, hogy a magyar solymászat, mint az egyik legősibb vadászati mód, napjainkig töretlenül fennmaradt, örökölhettük vele az évszázadok óta alig-alig változó eszközeit és azok készítési módjait. Bőrfeldogozáshoz kapcsolódó solymászkézműves termékek: - Madársapkákból többféle típus ismert, a szabást követően varrással készül, majd madárfej formájú sámfán nyeri el végleges alakját. Díszítésében hordoz
lehetőségeket művészi alkotások kibontakoztatására. ( miniatűr festmények, hímzések, bőrdíszműves munkák) Manapság elterjedt a ragasztás és a bőr záró szíjjak modern goratex anyagra cserélése. - Béklyó kivágása után hagyományos fűzéssel kerül a madár lábára - Mandzsettába ősi szűcs-csomós bőr béklyószárat húzunk. Újabban fonunk igen tartós, műanyag alapanyagú béklyószárat de többnyire ezek is szűcs-csomó -ban végződnek. - Bőrpóráz szűcs-csomóval. Tért hódít a hegymászózsinór a melegítéssel eldolgozott csomó előtt bőr alátétet, használunk. - Bábunak patkó alakú bőr párnácskát varrunk, erre erősítjük a csalogatónak való madártollakat. - Tarisznya, hagyományos forma varrással esetleg fűzéssel készül. Díszítése gyakran bőrdíszműves munka, de a varrott gobelintől a domborított tarsolylemezen át sokféle művészi munkának nyújt lehetőséget. - Kesztyű, változatlan formában, gyakran még manapság is kézi varrással készül. Díszítésében találkozhatunk honfoglaláskori bőrdíszműves motívumokkal, de réz pitykékkel, veretekkel is. Itt kell még megemlíteni a solymász lovának és kutyájának bőr szerszámait is. Ebből a felsorolásból is jól érzékelhető, hogy milyen nagy jelentőséggel bírt a jó minőségű bőr, mint alapanyag az azt feldolgozó kézművesek számára. MAGYAR BŐR. A BŐRÖK KIKÉSZÍTÉSE A bőrkikészítési módok ismertetését illő a középkori Európában oly népszerű és keresett magyar bőrrel kezdeni. Néhány szerző leírása szerint (Kropf 1898a: 237; Ebert 1913: 194) a középkorban angol, német, francia és olasz földön igen keresettek voltak a magyar bőr -ből készült szíjfélék, lószerszámok, kocsifüggesztő szíjak, sőt bőrnadrág- és bőrharisnya-(bracca- és caligá-) félék is. Ez utóbbiak Derby gróf 14. századi számadáskönyveiben és a lancasteri hercegség 1393 1394. évi számadási könyveiben szerepelnek (Gáborján 1962: 97). A szíjfélék, lószerszámok bizonyára vastag ökör-, ló-, bivaly- vagy marhabőrből készültek, míg a bracca- és taliga-félék anyaga feltehetően a vékonyabb kecske- vagy juhbőr volt. A bőrkikészítés ősi jellegét bizonyítja eszközanyagának területi elterjedése, a timsós cserzési módszer, a bőrrátétornamentika motívumkincsének egy része. Honfoglalás {325.} előtti megjelenését az azonos eredetű eszközök, cserzési módok és díszítménykincs igazolják. A magyar népi szűcsmesterség jellegzetesen juh- és bárányközpontú. Ősi juhfajtáink (racka, cigája) kis-ázsiai származásúak. Merinó a 18. század közepén került Magyarországra, csakis ezt a juhfajtát nevezték birkának. A bőrkikészítő, cserző eljárások alkalmasak a prémek kikészítésére is. Az Eurázsiában előforduló zsíros, füstöléses, ásványi (timsós) cserzésmódok közül a magyarság csak a primitív zsíros cserzést (töretlen vagy készítetlen subák) és a timsós cserzést ismeri. A magyar juhprém feldolgozás fehérbőr-készítés, amely a timsós ásványi cserzés jellegzetessége. A fehér timsós cserzés megjelenését Európában a bőrfeldolgozó szakirodalom a magyarsághoz köti.
Növényi cserzésű prémes bőr nem fordul elő, csupán a barnára festett juhbőröknél használnak fel cseranyagot is tartalmazó növényi kérget, gubacsot stb. Ez a magyar bőr annyira keresett volt, írja Jaques Savary des Bruslons 1723 1736ban megjelent szótárában, hogy IV. Henrik francia király (1589-1610) egy Rose nevű, bőrkikészítésben járatos embert küldött Magyarországra, hogy ott a magyar bőr készítését megtanulja. Ez meg is történt, és lassan francia mesterek is kezdtek bőröket magyar mód -ra készíteni. E magyar mód miatt hongroyeur vagy hongrieur névvel illették őket (Kropf 1898b: 293), és Saint-Denis központtal céhet is alkottak. Hogyan is készült ez a magyar bőr? Magyar leírásokat erről eddig nem ismerünk. Ám egy La Lande nevő francia szerző 1767-ben leírta az összes, francia földön gyakorolt bőrkikészítési módokat, többek között a magyar módra való bőrkikészítést is. Munkájának címe: L art de l hongroyeur, és Párizsban jelent meg 1767-ben (Gáborján 1962: 98. l. és 1. ábra). Eszerint a magyar bőröket ásványi anyagokkal készítették ki: timsóval és konyhasóval, mégpedig igen rövid idő (2-4 hét) alatt, ellentétben a csersav tartalmú növényi anyagokkal való hosszadalmas, több hónapig, a középkorban 2-4 évig is eltartó kikészítéssel, a cserzéssel. Ír az hongroyeur-ökről Diderot Encyclopediája is (1777), és ábrákat is közöl e készítésmódról és a hozzá használt eszközökről (Gáborján 1962: 2 5. ábra). A magyar bőröket késsel borotválással szőrtelenítették, majd timsóval-konyhasóval kenték be, és ilyen oldatban taposták meg őket. A timsóval-konyhasóval készített bőrök azonban igen érzékenyek voltak a nedvességre, ezért azokat parázs fölött megmelegítve olvasztott faggyúval itatták át. Mivel a magyar módra készült, késsel szőrtelenített bőrök felületében barkájában a szőrök gyökerei bennmaradtak, az ilyen bőrök sűrűbbek, erősebbek voltak. Ezért, és mert a bőrök rostjaival vegyileg nem egyesült a timsó-konyhasó, az vízzel bármikor kimosható volt belőlük. Ekkor az ilyen bőrök szinte megint nyersbőrökké (Hant) válhattak, és szakítószilárdságuk is a nyersbőrökéhez volt hasonló. Ellentétben a {283.} bőrök rostjaival vegyileg is egyesülő csersavval, amely az így készített bőröket Leder -ré tette. A meszezéssel-erjesztéssel szőrtelenített, cserzett bőröknél a gyökerestől kitépett szőrök helyén sok kis apró lyuk maradt, ami a bőröket gyengítette, ezért a cserzéssel készített bőrök szakítószilárdsága és rugalmassága jóval gyengébb a timsóval készült bőrökénél, viszont a nedvességet annál sokkal jobban tűrik. A magyar bőr igen jó szakítószilárdsága volt az oka annak, hogy a bőrfajta a középkori és a még későbbi Európában is oly keresett volt Rokon mesterségek: A szíjgyártók, nyergesek már korán céhekbe tömörültek. Kezdetben csak várvédelmi és vallásos társulásaik alakultak céhekké a 14. században. Ebből a korból ismerjük legrégibb céhszabályaikat, melyek 1376-ban Nagy Lajos királytól jóváhagyott erdélyi regulákon alapultak. Zsigmond király alatt, a 15. században nyugati mintára felvirágzott ez az iparág is. A debreceni mesterek 1484. és 1489. évi céhlevele szerint a kovácsokkal, lakatosokkal alkottak közös céhszervezetet, és csak 1599-ben váltak szét. Mátyás király idejében tovább fejlődött a mesterség, és sűrűn alakultak új céhek az országban. Legtöbbször közös céhbe
tömörültek a szíjgyártók, nyergesek a csiszárokkal, tímárokkal, irhakészítőkkel. A török idők visszavetették a fejlődést, de utána új virágzásnak indult a mesterség önálló céhekben. Egy 1774-ben készült kamarai felmérés szerint Debrecenben 23 szíjgyártómestert találtak. Ezután Pozsony következik 14, majd Pest 13, Győr és Szatmárnémeti 12, Besztercebánya 11 mesterrel. A többi városban tíznél kevesebb mester dolgozott (Varga 1986: 5). A fejlődést nyomon követhetjük az egyes évszázadokból megmaradt árszabásokból, limitácíókból. Sopron városa már 1524-ben szabályozta a mestereket és a vásári árakat, s nyomában hasonló árjegyzékek keletkeztek az ország más városaiban is (Timaffy 1965: 365). A legrégibb, 16. századi limitációk megmutatják, hogy mai lószerszámainkat nagy részben már ekkor is használták, legfeljebb a díszítésük volt gazdagabb, választékosabb, a régi magyar lovas hagyományoknak megfelelően. A nyergesek készítményeire ugyanez áll. Az úri és paraszti nyereg egyformán az ősi magyar nyereg lehetett, s csupán a kivitelezésben volt köztük különbség. A korbácsok, ostorok, nadrág- és bocskorszíjak a mesterek vásári forgalmának jelentős részét adták, és nem utolsósorban a sokféle magyar katonai felszerelés is (szablya-, puska-, lódingszíjak, díszes bagaria tarsolyszíjak). A 17 18. századi árszabások szinte pontról pontra megegyeznek az előzővel. Ugyanazok a mívek szerepelnek bennük. Új csupán az, hogy a 18. században már nálunk is megjelennek az úri frantzia hámok, a hintótartó szíjak, francia gyeplők, szíjistrángok, a nyugatról jött zablák, valamint az idegen német nyereg. A 19. században csökkent a szíjgyártók műveinek változatossága az előző századokhoz viszonyítva. A frantzia hám, alábbvaló szerszám, sráglás farhám, s közönséges kantzahám voltak a legfontosabb termékek. Hiányoztak már a magyar katonai {310.} felszerelés szíjai is. Viszont ekkor jelenik meg először a füles kantár, vagyis a szemző, de csak az úri, parádés szerszámokon. A parasztkantárok továbbra is szemző nélkül készültek. Századunk elejének árjegyzékei jól mutatják, milyen nagy kultusza volt a lónak és kocsinak a századfordulón. A díszes úri, parádés munkák voltak gyakoriak. Sok gondot fordítottak a sallangos, rózsás, pillangós díszítésekre, a finom, apró varrásokkal kidolgozott mutatós bőrökre. A szíjgyártók termékei között megjelentek a kutya- és korcsolyaszíjak, patavédő papucsok, lábszár- és bokavédők, térdvédők, lóidomító kötőfékek, örvek, szájkosarak, takarók, hevederek, izzasztók, pokrócszíjak, vadásztáskák, tölténytáskák, pisztolytáskák, bőrkamásnik. Ezek mellett a mesterek munkájának nagy részét már a különböző javítások, varrások, toldások, foltozások jelentették, ami a fokozatos drágulás jele.. A famegmunkáláshoz kapcsolódó solymászkézműves termékek: - Ülőkék, tuskók, magasálványok - sólyomtargonca - sólyomláda
- fa kutyasíp szaru vadászkürt - sámfa a sapkakészítéshez A solymászok tapasztalata alakította ki a mindennapi madártartás legmegfelelőbb eszközeinek formavilágát. Ezek elsődleges célja a vadászmadár tollazatának és karmai minősségének megőrzése, fenntartása. A nemesi udvarok igényeihez igazodva, ezen tárgyak közül is igen szép festéssel, faragással díszített darabok kerültek ki az arra rátermett solymászok kezei közül. Ez a tradicionális eszköztár máig fennmaradt, hiszen a solymászmadarak igényei mit sem változtak az elmúlt évszázadok alatt. A fafeldolgozás specialistái legtöbb vidékünkön többféle famunkához értettek, sokféle szerszámot, háztartási eszközt, még bútordarabokat is készítettek. Takáts Sándor kutatásaiból ismert, hogy 16 17. századi faragómestereink a faragás számos munkáját végezték: A molnárok házakat zsindelyeznek, koporsót rónak, esztergályos munkát végeznek. A tekenősök nem egyszer a bodnárok mesterségét űzik, a szekrénygyártók szekereket javítanak (Takáts 1961: 94). A középkori faragók sokoldalúságát a képesítés nélküli parasztiparosok vitték, örökítették tovább, amiben három tényezőnek tulajdonítunk fontos szerepet: 1. a parasztiparosok nem szakosodtak egy kézművesmesterségre, mint a céhbeli, majd ipartestületben tömörült mestereknél fölszabadult segédek, 2. tőlük a közösség többféle famunkában való jártasságot igényelt és 3. rá voltak utalva arra, hogy midenféle famegmunkálást végezzenek, különben nem tudtak volna megélni. Ilyen gazdasági, társadalmi, ellátási körülmények magyarázzák, hogy a solymászat anyagi szükségleteinek ellátásában, a céhes faiparosok mellett, a képesítés nélküli specialistáknak és a háziiparosoknak jelentékeny szerep jutott. Fémmegmunkáló termékek a solymászatban: - solymásztőr - vadászkés, vadászbicska - csörgők, forgókarikák - dísz veretek, övcsatok A solymászathoz, mint vadászati tevékenységhez szorosan hozzátartozik a kések, tőrök használata. Az idők során kialakult ezeknek az eszközöknek is a speciális a solymász számára legmegfelelőbb formája. A XVI. század elején kezd ketté válni a hadászati és vadászati célú fegyverkészítés. A gazdagon díszített tőrök változatai szinte elengedhetetlen és méregdrága kiegészítői voltak a főúri viseleteknek.
Vadászmadaraink érdekében a solymásztőrök pengéinek nincs élük, csak hegyük. Ennek az az oka, hogy sokszor a solymászmadár lábujjai között kell megejteni a kegyelemdöfést. Ilyenkor, éles pengével könnyen vadásztársunk sérülését okozhatnánk Honfoglaló őseink fejlett fémművességgel rendelkeztek. A régészeti leletek tanúsága szerint ruha viseletükön, lószerszámaikon gyakorta megtalálhatóak az ilyen díszítések tarsolylemezek, hajfonatkorongok, süvegcsúcsok, pitykék stb. formájában. A középkorban hazánk fémműves ipara az európai fejlődés színvonalához közel állott, majd a reneszánsz idején indult virágzásnak. A magyarországi vasművesség nem az ókori vasfeldolgozás folytatása, hanem a honfoglaló magyarság a dél-oroszországi sztyeppen sajátította el, illetve a 12. századtól bevándorló német fémművesek ismereteivel egészítette ki (Bodgál 1968). Kovácsok A mezőgazdaság és állattartás a közlekedés, az egyes kézművesiparágak alapvető szerszámainak, a háztartások, a harcászat, vadászat vaseszközeinek előállításában a legfontosabb szerepet a kovácsmesterség töltötte be. A kovács személyének honfoglalás körüli kiemelt tekintélye és tisztelete a későbbi századok során ugyan megkopott, de munkája nélkülözhetetlen minden településen. A szolgáltatófalvak megszűnésével, specialistáinak polgári, jobbágyi vagy éppen katonai sorban való munkálkodása gyorsította a korábbi tisztelet csökkenését. Céheik alakítása a 15. századtól egyre gyorsuló ütemet mutat, összesen 104 önálló testületben. Sokszor társultak azonban bognárokkal, lakatosokkal, e három iparágnak több egyesült szervezetét is ismerjük A kovácsok és bognárok közös céhei a 17. században elsősorban a Dunántúl nyugati felében, az uradalmi központokban és mezővárosokban jöttek létre. A török alól felszabadult területeken az önálló kovácscéh elenyészően kevés, ellenben kovács és bognár, illetve a már említett vegyes céhek annál nagyobb számban alakultak. De tudunk arról is, hogy a megszállt területek mesterei például a közeli győri kovácsok céhébe kérték felvételüket. A 18. század végétől szaporodó vegyes vagy egyesült céhekben, ahol néha egy helység 10-15 szakmájának mesterei kértek szabályzatokat, a kovácsok elmaradhatatlanok. Így hát szinte minden céhes településen megtalálhatók a 19. században. A korai céhek a földesurak rokonsági kapcsolatai, illetve egymástól távol fekvő birtokai révén nagy távolságokra adták kölcsön a szabályzatokat. Például 1611-ben a Sopron megyei Csepreg mesterei a varasdiaktól kapják kölcsön az artikulusokat. Mátyás király 1480-ban a csiszár, szűcs, zablakészítő, kovács, fegyverkovács, puskaágykészítő, nyerges, pajzs- és lándzsakészítő varasdi mesterek közös céhének adta eredetileg, amit azután évszázadokon át nagy becsben tartottak. Csepregről a Nádasdyak birtokán tovább került Fertőszentmiklósra 1617-ben, majd Csornára 1676-ban, az Esterházyak uradalmába. Nádasdy Pál 1617-ben megköveteli, hogy az urak és rendek által hozott árszabásokat megtartsák. Továbbá midőn nekünk mesterségekre szükségünk leszen, esztendőnként tartozik minden Mester Ember maga avagy elegendő Mester legennye az mi Varasinkban, avagy Udvar házainkban mívelni. Az uradalom területén tartandó vásárok előestjén és más nap kilenc óráig nem árulhattak csak a helyi mesterek. A kapuváriak 1713-as szabályai szerint a munkaidő hajnali háromtól esti kilenc óráig tart.
Réz és bronzművesek Összefoglaló nevükön fémműveseknek hívták őket. A vas tömeges elterjedése előtt nagy volt a jelentőségük, hiszen a városi, mezővárosi polgárok mindennapi használati tárgyai legnagyobbrészt rézből, bronzból készültek, s a parasztság is használta lekvár- és pálinkafőző üstjeiket. Hazánkban a legrégibb emlékek a velemi őskohók, réz- és bronzfeldolgozó műhelyek feltárásaiból ismertek. A honfoglalás korából szintén sok tárgyi emlékük maradt meg. A középkortól kezdve pedig az egyre fejlődő kézművesség szintjére emelkedtek. A mesterek céhes keretben dolgoztak, a 14 15. században még közös céhben a rézöntők, ólomöntők, ötvösök, ónművesek, bádogosok, lakatosok. Létszámuk nem volt nagy, így több város mesterei alakítottak közös céhet, például a győri mesterek a komáromi, érsekújvári, esztergomi réz-, bronz- és aranyművesekkel dolgoztak együtt, s közösen választott céhmester irányította munkájukat. Különösen Mátyás király udvarában, a Dunántúlon és Erdélyben virágzott a mesterség (Szádeczky 1913). Eger iparosai közt 1718-ban egy, 1785-ben már öt mestert tartottak számon, akik a városi polgárság és a falusi nemesség számára dolgoztak (Breznay 1933: 11. 214) Csengők, díszveretek: A csengő öntése egészen primitív, nagyon ősi technikát őrzött meg. Nyersanyaguk a réz (elrepedt csengőkből, ágyúhüvelyekből, törött mozsarakból, más rézhulladékokból), valamint akácfából égetett szén és folyópartokról szedett iszapos homok. Szerszámaik: tűzifogó, kalapács, csengőszög, kés, pléhforma, kisüllő és birkabőr fújtató (Bodgál 1965b). A negatív öntőmintát a pléhforma segítségével vizes homokból készítették, szikkasztották, majd szétkotort parázson szárították. Az egyszerű kohót szintén agyagos földből csinálták, kis lukat hagyva a fúvónak. Egy 30 30 30 centiméteres gödröt ástak, amibe a sárral körűltapasztott összetett mintát behelyezték, földdel befedték. Körülötte mélyedést, tányért készítettek. A fúvót mindig a széljárás szerint állították be, a csövét átdugták a kohón. A minta körül a földet egyenesre nyesték, a mélyedésbe homokot tettek, s azt is tölcsér alakban kidolgozták. A kalapáccsal apró darabokra tört rezet a tűz tetejére rakták, bal kezükkel folyamatosan fújtattak, míg a réz meg nem olvadt, és az öntőnyíláson át a mintába folyt. Ha kihűlt, a mintát fülénél fogva kibontották, a csengőt kalapáccsal kiütögették. A kész csengőt a homoktól megtisztították, a durvább részeket lereszelték, majd beakasztották az ütőt. Meghallgatták a hangját. Hogy minél szebb hangja legyen, angolcint vagy ezüst ötkoronást öntöttek bele. Különböző nagyságú csengőket öntöttek, pár dekástól kilósig. Nagy volt iránta a kereslet még századunk első évtizedeiben is, mert a vadászmadarakra, gulyára, juhnyájra, csikókra, lakodalmas kocsikra szép hangú csengőket kerestek. Sólymokra, héjákra két más hangszínű, csapatos lóra vastagabb falú, éles hangú csengő kellett. Tinókra vékony falú, vastagszavú,
félkilós csengők készültek. A hatvanöt dekás hegyesszavú csengőket juhokra kötötték, míg a tizenöt-húsz dekás, vékony falú, vastagszavú csengők a csikóké voltak. Velük járt a szép csat is, amit külön kellett megrendelni. A vevő óhaja szerint öntöttek ki különböző díszítő vereteket, pitykéket s szépen kifényezték. Ötvösség A honfoglaló magyarság ötvöskultúrája az erős európai hatásra megszűnt, s a 12. századra új, filigrán-technika vált jellemzővé, pl. az esztergomi királyi ötvösműhelyben. A hazai ötvösművészet a 14 16. századra lett európai hírű, különösen a török elől a Felföldre és Erdélybe húzódó műhelyek révén. A Dunántúlon és az Alföldön a vidéki, parasztötvösök alakítottak ki kisebb központokat, melyekben vásárkörzetükre jellemző helyi stílusjegyek is kiformálódtak. Az ötvösök a 19. században a finomabb, rendelt munka mellett tömegárut, ún. parasztárut is előállítottak, amely vásárokon, búcsúkon kelt el. A magyar solymászati kultúrát évezredeken át, megszakítás nélkül az egyszerű nép hordozta és adta tovább, apa-fiának, mester-tanítványának. A solymászat lelkülete erősen kapcsolódik a kézművességekhez és megkívánja azok művészi szinten való értelmezését. Nekünk, őseink tanítványainak meg kell kísérelnünk, hogy annak történeti gyökereire rámutassunk. Ezt azon az alapon tehetjük, hogy a magyar solymászkézművesség erősen konzervatív, és egy-egy elemet, formát hosszú évszázadokon keresztül megőrzött. Elődeink öröksége az alapja annak, hogy jelen korunkban is nemzetközi mércével mérhető sapkákat, kesztyűket, tőröket, csörgőket, tarisznyákat készítenek az arra rátermett solymászaink. Ez a szellemiség él és élni fog! Hiszen mit meg nem adna egy solymász vadászmadarának azért a rengeteg élményért, amelyet vele él át. Főldvári István
Források: Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon (Debrecen. 1933); Bödei János: Madárfogók Göcsejben (Vasi Szle, 1939) Selmeczi Kovács Attila : Elfeledett magyar mesterségek és népélet Magyar Néprajz II.-III. Magyar Néprajzi Lexikon