II.évfolyam 1.szám 2006.március MAGYAR CSENDŐR. FORMDROPDOWN Híven, Becsülettel, Vitézül a Hazáért! A Magyar Csendőr Bajtársi Egyesület kiadványa

II.évfolyam 1.szám 2006.március MAGYAR CSENDŐR FORMDROPDOWN Híven, Becsülettel, Vitézül a Hazáért! A Magyar Csendőr Bajtársi Egyesület kiadványa

A Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága 44/991/VII.28./AB számú határozatával törvény-és alkotmányellenesnek nyilvánította a Magyar Királyi Csendőrség feloszlatásáról rendelkező, a debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány 1690/1945.M.E. rendelete 1. -át. / Így mindazok a rendelkezések, törvények, eljárások,melyeket e rendelet alapján foganatosítottak alkotmány- és törvényellenesek / Hiszek egy Istenben, Hiszek egy Hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában! Ámen! A kiadványban közöltek nem feltétlenül egyeznek a szerkesztők véleményével. Kéziratokat nem őrzünk meg, vissza nem küldünk. E-mailben küldött írásokat Word 6 vagy újabb verzióban, képeket, rajzokat JPG formátumban kérünk. Gépíró kapacitással nem rendelkezünk, korosabb olvasóinktól fogadunk csak el gépelt kéziratokat. Következő lapzárta: 2006. május 31. HU ISSN 1786-9250 Kiadja: A Magyar Csendőr Bajtársi Egyesület 2100 Gödöllő Iskola u.3. Felelős kiadó: Ságvári Pál elnök Felelős szerkesztő: v.szendrő Péter Postacím: 2500 Esztergom Terézia u.3. E-mail: magyarcsendor @ citromail.hu Készült: 200 példányban a Spori Print Kft. Nyomdájában Esztergom

MAGYAR KIRÁLYI CSENDŐRSÉG MEGALAKULÁSÁNAK 125. ÉVFORDULÓJÁRA MEGTARTOTT SZENT BESZÉD A KOSZORÚZÁS ELŐTT. AZ I. ÉS II. VILÁGHÁBORÚBAN ELESETT CSENDŐR HŐSÖK EMLÉKEZETÉRE ELHANGZOTT IMA. Budai Vár 2006. február 11. Eltemettettünk azért ővele együtt a keresztség által a halálba, hogy amiképpen feltámasztatott Krisztus a halálból, az Atyának dicsősége által, azonképpen mi is új életben járjunk! Mert ha az Ő halálának hasonlatossága szerint vele eggyé lettünk, bizonyára feltámadásáé szerint is azok leszünk! (Róm. 6:4,5) Egybegyűltek! Még élő, tábori csendőrök, csendőrök leszármazottai, a Magyar Királyi Csendőrség hagyományának továbbvivői! Megrendülten, mégis, bátor szívvel és Isten iránti hálaadással gyűltünk egybe, 125 esztendővel azután, hogy 1881-ben megalakult a Magyar Királyi Csendőrség! A gondviselő Istenre tekintve, az arra hívatottak szívében, lelkében és tettre kész akaratában megfogalmazódott, hogy Istentől hazánkul rendelt Magyarországon az akkori elvárás szerint békesség, és a békességhez tartozó Szentség; és az emberi társadalomban szükséges nyugalomhoz megadassék azoknak jelenléte, akik a hívséget, a becsületet, a tisztességet kívánták életükben megvalósítani. Megrendülten állunk itt azért, mert tudjuk: ahogy most zajlik a Dunán a jégtábláknak árja, bizony, fél évszázaddal ezelőtt pontosabban: egy esztendő híján fél évszázaddal ezelőtt itt, a Budai Várban, szintén voltak, Híven, Becsülettel, Vitézül csendőrök, akik a maguk esküje szerint, a maguk tisztessége szerint helyt állni igyekeztek. Soknak sírját nem ismerjük. Míg vannak, akiknek sírját ápolhatják, mai napig a rá emlékező utódok. Bátor szívvel állunk itt azért, mert fél évszázadnyi hallgatás után: amikor itt eltemettettünk Ő vele együtt a keresztség által a halálba most újra, emlékezhetünk! Fohászunkat és szívünket Isten felé tárhatjuk Feléd, Teremtő Atyánk! azért, hogy újra Magyarországnak tisztességéért, csöndjéért és békességéért merjünk kiáltani! Hogy, bár fagyos, havas, jeges körülöttünk a világ. Ebben a fagyos, havas, jeges világban az ÉLET virágozzék, a feltámadt Krisztus által! És legyenek, akik Híven, Becsülettel, Vitézül! ezért készek helyt állni! Mert, ha vele együtt temettetünk el még ha gyalázatban is! s ha a fáradságot,, Hívséget, Becsületet, Tisztességet mások által meg nem becsülve is, de ha Vele eggyé lettünk, akkor Krisztussal, azaz vele együtt fogunk feltámadni! Azért, hogy Őseink, akikre emlékezünk, azokra szégyent ne hozzunk! Sőt, a mi emberi magatartásunkkal, meg nem sértődésünkkel, hanem

Hazaszeretetünkkel egymásért bármikor készen való kéznyújtással, és vállt váll vetve, a tiszta ösvényen járva, hirdethessük Teremtő Istenünk dicséretét, és készek legyünk ezért, a mi emberi magatartásunkkal, cselekedeteinkkel sőt, aminek Őseink példáját adták: életünkkel is megvédeni azt! Uram, ne feddj meg engem haragodban, és ne ostorozz engem búsulásodban. Könyörülj rajtam Uram, mert ellankadtam: gyógyíts meg engem Uram, mert megháborodtak csontjaim! Lelkem is igen megháborodott, és te, oh Uram, míglen? Térj vissza Uram, mentsd ki lelkemet, segíts meg engem kegyelmedért! Mert nincs emlékezés rólad a halálban, a seolban kicsoda dicsőít téged? Elfáradtam sóhajtozásomban, egész éjjel áztattam ágyamat, könyhullatással öntöztem nyoszolyámat. Szemem a bánattól elbágyadt, megvénhedett minden szorongatóm miatt. Távozzatok tőlem mind, ti bűnt cselekedők, mert meghallgatja az Úr az én siralmam szavát. Meghallgatja az Úr az én könyörgésemet, elfogadja az Úr az én imádságomat. Megszégyenül majd és igen megháborodik minden ellenségem; meghátrálnak és megszégyenülnek hirtelen. (Zsolt. 6:2-11) Imádkozhatjuk a Zsoltárossal együtt a halottakra, az I. és a II. Világháborúban elesettekre, a kitörésben elhunytakra, a tisztességben az Úrhoz távozókra, és mindazokra emlékezve, akik életüket adták Krisztusért, a Hazáért! Azért, hogy mi az ő nyomdokaikon járhassunk a Magyar Királyi Csendőrség megalakulásának 125. Évfordulóján! Aki a bűnnek halt meg egyszer, az él az Istennek! Megszabadulván pedig a bűn alól, az igazságnak szolgáivá lettetek! (V.ö.: Róm.6:8,10) Híven, Becsülettel, Vitézül! Ámen. Budapest, 2006 február havában. Lovag B.JuhászLevente tiszteletbeli protestáns tábori püspök

Csendőrnap Budapesten. 2006.február 11-énfél tízkor kürtszó felhívó jelére kezdődött az idei csendőrnapi ünnepség a Hadtörténeti Intézet és Múzeum patinás épületének Díszudvarán. Vezényszóra elfoglalta helyét a két egyenruhás csendőr hagyományőrzőből álló díszőrség az I. és II. világháborúban hősi halált halt magyar királyi csendőrök 1999.-ben avatott márvány emléktáblájánál. A februári szél ismét kakastollat lengetett a történelmi időkre emlékeztetve. A Magyar Csendőr Bajtársi Egyesület ezen a napon emlékezett a Magyar Királyi Csendőrség születésének 125. évfordulójára. Nemzeti imádságunk elhangzása után dr.csáky Imre alezredes az Intézet vezetőjének, dr.holló József vezérőrnagy nevében üdvözölte az ünnepség résztvevőit, majd a Csendőr Bajtársi Egyesület protestáns tábori lelkésze, lovag Juhász Levente mondott imát a szolgálatteljesítés közben és a harctereken hősi halált halt csendőrök lelki üdvéért. Az ünnepi percekben a résztvevőkön a meghatottság jeleit láthattuk, az idősebb bajtársak szemében könnycseppek jelentek meg, miközben társaikra emlékeztek. A megjelentek szívükben köszönetet mondtak a Mindenhatónak, hogy hatvanegy év számtalan megpróbáltatása után ismét leróhatják kegyeletüket egykori bajtársaik emléke előtt, köszönthetik mai követőiket, tisztelőiket. A résztvevők közül a legidősebb a 91 éves Horváth Vince egykori csendőr törzsőrmester őrsparancsnok, Molnár Andor volt csendőr főhadnagy, Zólyomi József csendőr szakaszvezető és a többiek az ország minden részéből boldogan jöttek, mert mindannyiuk számára fontos ez a nap. Sokan betegségük miatt nem vehettek részt az ünnepségen, mint vitéz Kiss Gábor az USA-ból, Gyuk Zoltán, vitéz Bognár István a Dunántúlról, mások a tengeren túlról lélekben lehettek csak velünk. A megemlékezés és a kegyelet koszorúit katonazene hangjai mellet katonai tiszteletadással a Hadtörténeti Intézet, a BM Nemzetközi Oktatási Központ, a Vitézi Rend, a Nemzetőrség, a Doni Bajtársak Szövetsége, Szent László Egyesület képviselői, a Magyar Csendőr Bajtársi Egyesület 1. /cserszegtomaji/ és a 11. /gödöllői/ tiszteletbeli csendőrőrseinek parancsnokai után a MCsBE elnöksége koszorúját az elnök, Ságvári Pál alezredes és Bajcsi Károly százados helyezték el. A csendőrnapi ünnepség a szünet után a nemzeti lobogókkal felékesített Díszteremben elnöki megnyitóval és a csendőrinduló eléneklésével folytatódott. A szünetben a vitrinekben kiállított Torontóból haza küldött csendőrségtörténeti relikviák és a Sidneyből adományozott zászlót tekinthették meg a résztvevők. Az elnök úr megnyitó beszédében emlékezett a 125. születésnapját ünneplő magyar királyi csendőrség történetének főbb állomásaira, a csendőrség helytállására, a kiváló őrtestület máig hasznosítható szolgálati érdemeire,

ellenségeinek koholt vádjaira. Külön is szólt a Magyar Csendőr Bajtársi Egyesület főbb tevékenységeiről, kiemelve a tiszteletbeli csendőrőrsök eredményeit, valamint a Magyar Csendőr negyedévenként megjelenő egyesületi kiadvány jelentőségét. Köszönetet mondott a Mindenhatónak amiért segíti a magyar nemzet hagyományainak, ezen belül a csendőrség értékeinek megőrzését, fejlődését. A megnyitó után értékes csendőrségtörténeti előadások következtek. Dr.Ravasz István alezredes úr hadtörténész a m.kir.csendőrség szervezetéről, dr.lóránt Csaba úr az I.vh utáni őrsparancsnok képzésről, vitéz Serényi István úr /Ausztriából/ csendőrség-történeti emlékeiről tartott előadást. A szünetek után, illetve az előadások között két szavalat hangzott el v.mártha László és Zólyomi József tolmácsolásában, v.kiss Gábor: Csendőrnapi gondolatok, illetve Varró Klára: Üzenet egy tömegsírból című verse hangzott el.az előadások után felolvasták Molnár István csendőrszázados/usa/, dr.tamás Gyula csendőrszázados, vitéz Kiss Gábor csendőrszázados, vitéz Viczián Béla csendőrhadnagynak a Magyar Csendőr Bajtársi Egyesület részére küldött ünnepi üdvözleteit, jókívánságait. A Csendőrnap alkalmából a haza és a csendőrség szolgálatában kifejtett kiemelkedő munkásságuk elismeréséül az Egyesület elnökségének javaslatára az elnök úr számos bajtársat magasabb rendfokozatba léptetett elő, 5 volt csendőr tisztet, illetve altisztet csendőrségi érdemkereszt kitüntetésben részesített. A zárszó után a Székely Himnusz és a Szózat eléneklésével fejeződött be a 2006.évi Csendőrnapi ünnepség Budapesten. /tudósító/ Ünnepi köszöntő. Kedves bajtársak, tisztelt hölgyeim és uraim! A mai csendőrnapon szeretettel köszöntöm Önöket a Magyar Királyi Csendőrség születésének közelgő 125-ik évfordulója alkalmából. Hálát adunk a magyarok Istenének azért, hogy Budapesten, az ország szívében szabadon és méltóképpen ünnepelhetjük a magyar királyi csendőrséget. Köszöntöm egykori csendőr bajtársainkat, akik még közöttünk lehetnek. Életkorban idősebb, de szívükben fiatal magyar csendőrtiszt, altiszt urakat. Köszöntöm a Magyar Honvédség, a Rendvédelmi Testületek és a társ bajtársi szervezetek képviselőit, kedves vendégeinket. Köszöntöm a tengeren túl élő csendőr bajtársainkat és családjaikat, azokat a bajtársainkat, akik -többségük kényszerűségből- távol élnek a szeretett Hazától. Velük lélekben együtt ünnepelünk. Megőrizték magyarságukat, hitüket egy szabad, független, keresztény Magyarország feltámadásában. Ők azok, akik idős koruk ellenére a világ legeldugottabb szegletén is nemzeti ünnepeinken, így a csendőrnapon a féltő

szeretettel őrzött magyar lobogó alatt büszkén éneklik nemzeti imádságunkat: a Himnuszt. Elcsuklik a hangjuk, egy könnycsepp végig gördül arcukon, elhunyt bajtársakra, a szeretett Hazára emlékezve. Az egykori és ma is élő csendőrök, valamint tisztelőik, követőik számára kiemelkedő ünnep ez a mai nap. A volt magyar államfő, a Kormányzó Úr, a Legfelsőbb Hadúr kiváló közbiztonsági érdemeinek elismeréséül 1932. december 30-án keltezett elhatározásával elrendelte, hogy a Magyar Királyi Csendőrség felállításáról rendelkező 1881.évi III. törvénycikk szentesítésének napját február 14-ét, mint Csendőrnapot ünnepelje az ország, a Testület. A mai csendőrnapon a fegyelmezett, kakastollas őrseregre emlékezünk, amely 64 éven át híven, becsülettel, vitézül szolgálta a hazát. Megbízhatóan védelmezte a Kárpátok koszorújában a magyar falvak és tanyák népét. Híven a közbiztonság szolgálatában, vitézül a béke küzdelmeiben és a háborúk harcaiban, becsülettel mindig. A Díszudvarban néhány perccel ezelőtt a neves és névtelen csendőr hősök előtt tisztelegtünk. Imádkoztunk lelki üdvükért és koszorúkat helyeztünk el a világháborúkban hősi halált halt magyar királyi csendőrök emlékére 1999-ben felavatott márvány emléktáblánál. Minden tiszteletünk azoké, akik a csendőri szolgálat teljesítése közben és a harctereken, a hadifogságban, a megtorlások, üldöztetések során az életüket áldozták a hazáért. Az első világháború végéig 523 csendőrtiszt és altiszt, a második világháborúban, majd a szovjet hadifogságban, a hazai kivégzőhelyeken több ezren, a Testület 51%-a vesztette életét. Értük imádkoztunk, emléküket kegyelettel ápoljuk. Hiszünk abban, hogy hősi haláluk után is a közrendet és a közbiztonságot szolgálják a Hadak Útján, Csaba királyfi Csillag-ösvényén portyáznak, járőröznek. Az ünnep alkalmából kérjük a Mindenhatótól, segítsen hazánkban eloszlatni a gyűlölködést, a rágalmak özönét, a félelmet, bizalmatlanságot, a sok évtizedes torz beidegződéseket a csendőrségről, sőt a mai rendvédelmi testületekről. Azt kérjük, adja meg végre az ország a kellő megbecsülést, tiszteletet a kiváló közbiztonsági őrsereg, a magyar királyi csendőrség és a mai magyar rendvédelmi testületekben szolgáló utódaik számára. Az utóbbiak azok, akik itthon vigyázzák a rendet, teljesítik kötelességüket nemzetközi missziókban. Tisztelt bajtársak! Sok még a tennivalónk! Tetteinkkel, írásainkban és rendezvényeinken tudatosítanunk kell a közvélemény számára, hagy a magyar királyi csendőr megcselekedte, amit megkövetelt a törvény, amit megkövetelt a katonai és csendőri eskü. A minden helyzetben kötelességtudó, a fáradtságot soha nem ismerő csendőrt a bűnözők és a legszélsőségesebb elemek kivételével őszintén tisztelte, állíthatjuk szerette a lakosság a szentkorona országaiban, majd a kivérzett megcsonkított hazánkban. Miért tisztelték a csendőrt? Szükséges-e ma Magyarországon a csendőrségről beszélni? Tehetnék fel nekünk sokan a kérdéseket azok, akik 1945. után a hazug gyűlölködő rémtörténeteken kívül ebben az országban soha nem hallhattak mást a csendőrségről. Meggyőződésünk szerint

az ország jobbik felének tisztelete azoké volt és maradt, akik szolgálatukkal, magatartásukkal, emberségükkel, törvénytiszteletükkel tekintélyt szereztek maguknak és a testületüknek. A magyar csendőrök elismerten szakmailag kiválóan képzettek voltak. Kemény szolgálatukat élethivatásként és nem alkalmi megélhetési lehetőségként élték meg. Őket nem lehetett megvesztegetni! Az őrsök minden törvényes eszközt igénybe vettek a bűnelkövetők felkutatásáért, bíróság elé állításáért. Hiteles adatokkal bizonyítható, Magyarországon sem előttük, sem utánuk egyetlen rendőri, rendvédelmi szervezet sem ért el 80-90 százalék feletti bűncselekményi felderítési mutatókat. A vidéki emberek a második világháború végéig teljes biztonságban érezték magukat, családjaikat, értékeiket. Ezért volt tekintélyük, ezért tisztelték a csendőrt a törvényt is tisztelő állampolgárok. Ezért is beszélünk a csendőrségről, vállaljuk szellemiségüket, hitüket ma. Nem nosztalgiából, nem a céltalan ábrándok kergetéséért, hanem a magyar történelmi múlt és a mai magyar valóság ismeretében. Az ünnep alkalmából azt kívánjuk, hogy a mai magyar rendvédelmi testületek /a rendőrség, a határőrség, állambiztonsági szervezet, katasztrófavédelem/ állománya a csendőrséghez hasonló sikereket és állampolgári megbecsülést érjenek el szolgálatukkal. Ennek érdekében tanuljanak a csendőrség gazdag történelmi és szakmai tapasztalataiból! Tudjuk, ez több mint fél évszázados agymosás után nagy kihívást jelent az ország közvéleménye, a rendvédelmi szervezetek állománya, valamint a politikai hatalom számára. Aggasztóan sok problémával küzd a rendvédelmi szolgálatok vezetése. Különös jelentőséggel bír ez akkor, amikor a folyamatos reformokat élnek meg és állandó politikai nyomás alatt állnak. Úgy ítéljük meg, hogy az ország biztonsága, ezen belül a honvédelem és a rendvédelem szervezetei az eddiginél nagyobb figyelmet érdemelnek a döntéshozóktól. Mindez nem csupán jámbor óhaj, hanem a törvényes rendre, biztonságra vágyó állampolgárok jogos kívánsága és elvárása. Mint tudjuk, 1945-ben a kakastollas, csillogó szuronyú portyázó csendőrt ádáz ellenségei elparancsolták a magyar vidékről, a magyar hazából. Sajnos nem csak a csendőrt. Erdélyen és a Kárpátok felől hazánkra zúduló túlerő pusztításai nyomán a második tatárjárást, törökdúlást szenvedte el az ország. Ellenségeink és hazai kiszolgálóik nemzeti szuverenitásunktól, szinte minden gazdasági erőforrásunktól, anyagi értékeinktől, alapvető emberi jogainktól, de még az Istenhittől is igyekeztek megfosztani a magyarságot. A generációmhoz tartozók emlékeznek és nem felejtenek. Gonosz igyekezetükben elsőként törvénytelenül a csendőrséget verték szét. Évtizedekig hazug rágalmak özönével mocskolták az emlékét is a magyar királyság történelmi múltjának, intézményrendszerének például a magyar királyi 2. Hadseregnek, katonáinak és a magyar királyi csendőrségnek. Mindezek együttes hatásaként a felmérések adatai szerint a magyar lakosság, ezen belül a középiskolák és egyetemek diákjainak közel 70%-a nem ismeri a magyar történelem valóságos eseményeit. Nem tudják, mikor volt a

honfoglalás, ki a szerzője a Himnusznak, mit jelent a magyarság számára trianon, mit szimbolizál a koronás címer, vagy a háromszínű nemzeti lobogó? Nemzedékek nőttek fel a történelmi tudathasadás állapotában, amiért ma sem a tanuló ifjúság a felelős. Az Alkotmánybíróság, néhány neves politikus, történész, a média és a rendvédelem egy-két szakembere kivételével a csendőrségről is elkeserítő tudatlanságról tesznek tanúságot, - tisztelet a kivételnek- de ezek közé tartozik a politikusok döntő része is. A gondolatkör zárásaként kell említenem, hogy a szakmailag megalapozott ésszerű, megvalósítható, szükséges biztonságpolitikai törekvések, mint például a Nemzetőrség újraszervezésére 2002- ben a parlament elé benyújtott törvényjavaslat, rendre megbuktak. Ennek a törvénynek a tervezetét is indoklás nélkül utasította el a Parlamentben üldögélők, állítólag a lakosságot képviselők népes serege. Még a Nemzetőrség elnevezéstől is irtóztak egyesek, akik bizonyára hatalmas történelmi tudásuk birtokában talán hírét sem hallotta az 1848-49-ben vagy az 1956-os szabadságharcban a túlerővel szemben hősiesen és dicsőségesen helytállt Magyar Nemzetőrségnek. Tisztelt hölgyeim és uraim! Az ünnep alkalmából engedjék meg, hogy eredményeinkről és sikereinkről is szóljak. Az ismert közmondás szerint Isten malmai lassan de biztosan őrölnek, Néhány napja a Hadtörténeti Intézetben a vezetőkkel folytatott megbeszélés után felhívott dr.csáky Imre alezredes úr és dr.holló tábornok úr megbízásából arról értesített, hogy a honvédelmi miniszter úr engedélye alapján a továbbiakban az Intézményben helyet kell adni minden katonai, értelemszerűen csendőrségi hagyományőrző rendezvénynek is kivéve a pártpolitikai rendezvényeket. Ezért az együttműködő segítségért köszönetünket fejezzük ki a Hadtörténeti Intézet parancsnokának és minden közreműködő munkatársának. Külön köszönjük, hogy az itt bemutatott kis kiállításon lehetővé tették a Torontóból hazaszármazott csendőrségtörténeti relikviák egy kis részének bemutatását a Díszteremben. Kapcsolatunk a Hadtörténeti Intézettel, valamint a BM Nemzetközi Oktatási Központtal /Böszörményi úti volt csendőrlaktanya/ az évek során folyamatosan fejlődött. Néhány év alatt a gödöllői székhelyű Magyar Csendőr Bajtársi Egyesület törvényes úton országos hatáskörű dinamikus szervezetté fejlődött. Két édes gyermekünkre különösen büszkék vagyunk. Az első a tiszteletbeli csendőrőrsök rendszere. Az alaprendeltetésük kettős: működési helyükön, illetve a régiójukban ápolják nemzeti, ezen belül csendőrségi hagyományainkat, felkérésre ahol a helyi rendőrség erre fogékonyságot mutat segítik a közrend védelmét a törvényi lehetőségek és rendelkezések betartásával. A másik édes gyermekünk a Magyar Csendőr, 205. márciusban született, ez a negyedévente megjelenő csendőrújságunk több száz példányban jelenik meg az utánnyomásokat is figyelembe véve. A lapot bajtársaink, olvasóink örömmel, elismeréssel fogadták, megjelentetését, kiadását hatékonyan támogatják, amiért ezúton is köszönetünket fejezzük ki. Meggyőződésünk, hogy a kiadvány szerény

külseje ellenére is egyedülálló színfolt a hazai sajtó palettáján, megjelentetéséhez nem kis bátorság kellett. Szellemiségével, szakmaiságával, történelemszemléletével a magyar sajtó és hazánk is gazdagabb lett. A lap tartalmát 2005. második felétől vitéz Kőrössy Zoltán bajtársunk támogatásával a www.csendor.com weboldalon a világhálón is olvashatják az érdeklődők. Bejelentem, hogy a harmadik gyermekünk várhatóan ez év első felében fog megszületni. A Torontóból hazaküldött, évek óta a Hadtörténeti Intézet raktárában tárolt rendezetlen sorsú csendőrségtörténeti relikviáknak az önzetlen és jóhiszemű adományozók akaratának megfelelő végleges elhelyezéséről folynak tárgyalások a Hadtörténeti Intézettel együttműködésben. Az ezzel kapcsolatos munkát a Magyar Királyi Csendőr Bajtársi Közösség kezdte évekkel ezelőtt, a munka eredményes befejezése a mi feladatunk. Örömmel jelentem,hogy az ausztráliai sidney-i csendőrcsoport egyesületünk részére tiszteletük jeléül 2005.december 12-én zászlót adományozott, mely eredetileg a komáromi osztályparancsnokság tulajdonában volt, s az épületen utoljára 1945.február 14-én lengette a szél. Féltve őrzött nemzeti ereklyeként, felszentelt csapatzászlóként az adományozó csoport szülőhazájához kötődését fejezte ki az elmúlt évtizedekben. Megtisztelő kötelességünk ennek a világháborút, hadifogságot, számos örömöt és tragédiát megélt zászlónak a további őrzése. Köszönet érte elődeinknek és az adományozóknak. A Magyar Csendőr Bajtársi Egyesület a magyar királyi csendőrség szellemiségének örököse, ügyének folytatója, ezt a küldetésünket hitünk szerint a Mindenható akaratából, bajtársaink sokoldalú, önzetlen segítségével végezhetjük. Híven, becsülettel, vitézül a Hazáért! Isten éltesse sokáig a 125-ik születésnapját ünneplő magyar királyi Csendőrséget! Ezen gondolatok jegyében ünnepi állománygyűlésünket megnyitom! Felkérem a jelenlévőket, énekeljük el a Magyar Csendőrindulót, melyet Bálint Csaba bajtársunknak köszönhetően a Református Egyház tatai férfikórusa énekelt CD-re. Személyi hírek. A Magyar Királyi Csendőrség születésének 125. évfordulója alkalmából Hazánk és a Csendőrség hűséges szolgálatáért, valamint a csendőrségi hagyományok ápolásáért, kiemelkedő érdemei elismeréséül az elnökség javaslatára tiszteletbeli csendőr őrnaggyá előléptetem: v.molnár István szkv.m.kir.csendőr századost dr.tamás Gyula szkv.m.kir. csendőr századost v.dr.jani István szkv.m.kir.csendőr századost

tiszteletbeli csendőr alhadnaggyá előléptetem Horváth Vince szkv.m.kir. csendőr törzsőrmestert tiszteletbeli csendőr törzsőrmesterré előléptetem Bálint Csaba tb.csendőr őrsparancsnokot tiszteletbeli csendőr őrmesterré előléptetem: Harmatos László Mala György urakat. A Magyar Királyi Csendőr Bajtársi Közösség Központi Vezetőjével v.viczián Béla úrral /USA/ egyetértésben a Csendőr Érdem Kereszt kitüntetést adományozom: Molnár Andor m.kir csendőr főhadnagynak v.bognár István m.kir.csendőr főtörzsőrmesternek Gyuk Zoltán m.kir.csendőr törzsőrmesternek Zólyomi József m.kir.csendőr törzsőrmesternek A Magyar Királyi Csendőr Bajtársi Közösség Központi Vezetőjével v.viczián Béla úrral /USA/ egyetértésben tiszteletbeli csendőr állományba kinevezem: v.dinga László Miseta István ny.honv.főtörzszászlós urakat. A mai jeles ünnep alkalmából előléptetett, kitüntetett bajtársaknak erőt, egészséget kívánok, további szolgálatukhoz Isten áldását kérem. Budapest, 2006.február 11-én Híven, becsülettel vitézül a Hazáért! Ságvári Pál nyá.alezredes Magyar Csendőr Bajtársi Egyesület elnöke A budai vár védelmében. 1944.dec.28.-1945.febr.11. 1944. Karácsony délutánján bezárult az ellenséges gyűrű Budapest körül. Még azon a napon kiürítettük a Bolyai Műszaki Akadémiát, ahol több csendőr egység állomásozott. A kiürítést az tette szükségessé, hogy az oroszok megjelentek a hegyekből, a turista utakon munkaszolgálatosok vezetésével. A mi századunk a befagyott páncélos járműveket hátra hagyva a Rózsadombra húzódott, ahol a hadvezetőség az új védővonalat szándékozott meghúzni.

Életem legszebb karácsonyi ebédjét költöttük el dr.németh László író rózsadombi villájában. Az oroszok állandó akna és röppentyűtűzzel árasztották el a dombot. A lövedékek a villa körül robbantak. Az ebédlő hatalmas ablaka nyugatra nézett és minden percben várható volt a becsapódás, azonban szerencsénkre elkerülték a villát. Mi végig ettük az ebédet a házigazda két kislányával, akik ülve maradtak férfias bátorságot tanúsítva az ellenséges tűz közepette. Másnap reggel tovább mentünk a parancs szerint a Várban lévő Nádorlaktanyába ahová a Műszaki Akadémiáról kivont egységeket rendelték. Mivel az oroszok állandó tüzérségi tűz alatt tartották a Nádor-laktanyát, innen is ki kellett költöznünk. Más helyet nem találva az Úri utcában levő Gyulai-Édelsheim palotába helyezte át szálláshelyét. A 150 emberre felduzzasztott gyalogosított páncélos szd-dal nem fértünk el, tehát Szily István őrgy zlj.pk. utasított, hogy keressek a századom számára valahol szálláshelyet. Egyúttal közölte, hogy én leszek a szd parancsnoka, mivel dr.horváth Zoltán szds századparancsnok velük marad az Édelsheim-palotában. A parancs szerint a királyi palotába vonultam, és ott az Erzsébet királyné Múzeum alatti részben találtam egy több helységből álló légoltalmi helyet. Egyébként ez a rész volt Szálasi honvédelmi miniszterének, Kovarcz Emilnek az irodája. Remekül elhelyeztem a századot, én magam Kovarcz irodájába költöztem, ahol ráadásul egy jó karban lévő díványt is találtam fekvőhelyül. Pár napi semmittevés után Szily őrgy közölte, hogy mostantól kezdve német alárendeltségbe kerülök és Dietz S.H.D. ezredes csoportjához tartozom századommal együtt. Nem tudtam elképzelni, hogy milyen oknál fogva kellet bennünket a németekhez áthelyezni és hogy miért nem maradhattunk továbbra is a zászlóalj kötelékében. De megszoktam, hogy a parancsot kritizálni nem lehet, csak teljesíteni. Ezután ugyanott az alagsorban találtam egy nagyméretű szenes-fás pincét, ahová beköltöztünk. A parancsokat közvetlenül dr.reichel obersturmführertől kaptam, aki civilben gimnáziumi tanár volt Grazban. Ő lett az összekötő tiszt a német parancsnokság és köztem. Feladatom a következő volt: szervezzem meg a Várkert védelmét, a Duna felől várható esetleges orosz támadással szemben. A kertnek a siklótól a Döbrentei térig terjedő részét 12 golyószórós váltóállással rendeztem be, állásonként amit fészeknek neveztünk- 3-4 csendőr és sorcsendőrrel. Más nehézfegyverrel mint golyószóróval nem rendelkeztem. Még azon a napon megtörtént a beásás és megkezdődött a figyelés a Duna felé. Meg voltam győződve persze magamban-, hogy erről az oldalról támadás nem várható, csakis nyugat felől, az Attila és Krisztina körutak vonalából.. A következő napon a Miniszterelnökség és a sikló sarkán elhelyezett betonbunkerben is védőállást foglaltunk.

Pestre persze csak katonai személyeknek a Lánchídon keresztül lehetett közlekedni. Az orosz tüzérség a Csepel-sziget északi végén állott ütegeivel, ahonnan a 21 cm-es lövegeivel lőtte a Várat és a Citadellát. Ha az időjárás kedvező volt és nem volt köd és eső, akkor már reggel 8-kor megjelentek a bombázók a fejünk felett és egészen besötétedésig szórták ránk gyilkos bombáikat. Január elején hírül hozták Pestről, hogy Horvay Attila hdgy, aki eredetileg a páncélos század létszámában volt, súlyos sebesülten a Szt.István kórházban fekszik. A Svábhegyen való bevetés alkalmával Ansaldó kisharckocsijából lőtték ki. Ez a tény is már a katonai vezetés tehetetlenségét és felelőtlenségét jellemezte, hogy a karhatalmi célokra vásárolt Ansaldó kisharckocsikat harcászati célokra alkalmazták. Az olaszok azért adták el többek között a magyar kormánynak, mart Abesszíniában sem váltak be a mezítlábas abesszínokkal szemben. Attilát a nyáron avatták csőhdgynak, majd hozzánk került a századhoz. A hír vétele után Szász cső-rel az öreg Harley Davidson oldalkocsis motorkerékpáron átrobogtunk a Szt.István kórházba. Itt igen magas lázban és általános szepszisben találtuk, ami egy gránátszilánk által a combján okozott sebesüléstől származott. Az orvos szerint felépülése teljesen reménytelennek látszott a gyógyszerek hiányában. Még csak Aspirinnel sem rendelkeztek. Forró, lázas kezeivel megragadva csuklómat mondta: Laci, ne hagyjál itt, vigyél magaddal. Másnap meghalt. Mivel üzemanyagunk már nem volt, egy lovas szekéren mentem át a holttestér, hogy azt a Várkertben tisztességesen eltemethessük. Az oroszok már Kispestet elhagyva közeledtek a Nagyvárad térhez, ahol a kórház állott. A halottas kamrában a szó szoros értelmében egy hullahegy aljából kellett kihúzni a tetemet. Sürgősen kocsira rakva indultunk vissza a Várba. Az oroszok már kézifegyverekkel lőtték a kórház környékét. Az állandóan harcrakész állapot mellett kiképzéssel is foglalkoztunk. Kaptam 30, különféle fegyvernemhez tartozó póttartalékos honvédot, akik már nem tudtak bevonulni csapattestükhöz. Tereskei Gábor hadnagynak adtam át őket kiképzésre, aki a három hadapróddal kezdte meg az oktatást puska és golyószóró kezelésre. Tehetetlenül néztük az orosz bombázók gyilkos támadásait nap, mint nap után a vár ellen. Szuromi cső szerzett egy nehézpuskát, amit a palota gyönyörű rácsos kapujába rögzítve használtunk az alacsonyan támadó géppuskázó vörös gépek ellen. Nem sok eredménnyel sajnos mivel a gépek csak pillanatokig voltak láthatók és máris eltűntek a Sándor tér felett. Ha jól emlékszem január 15-dikén hatalmas robbanás dobott ki az ágyból. Rohantunk, hogy megállapítsuk a robbanás okát. Amint felértem, láttam a Lánchidat a Dunába zuhanva. Valami összefacsarta a szívemet, keserűség és fájdalom töltött el abban a percben: hát ide jutott Széchenyi gyönyörű hídja. Ezzel

aztán minden összeköttetésünk megszakadt Pesttel. Másnap, 16-án lesz a születésnapom, vajon megérem-e a következőt? Leesett a hó, s az agyonbombázott várkert földjét fehér szőnyeggel takarta be, így legalább nem nagyon látszott a gyönyörű várkertnek a valamikor füves szőnyeggel borított teraszain a háborúnak halálosan vigyorgó torz pusztítása. Ránk is nehezebb napok virradtak. Kenyér már csak ritkán volt, e mellett ivóvízhiány lépett fel. A kertben lévő két ciszternát fegyveres SS őrizte. Még én is csak szolgálatjegy ellenében vételezhettem fel vizet a század konyhájához. A németeknek a lőszer és élelmiszer utánpótlást ejtőernyővel dobták le a Várkert területére éjjelenként. Fehér ejtőernyővel élelmet, a pirossal pedig lőszert dobtak le. Másnak, mint németnek -különösképpen a ledobott élelem-tartályokhozhalálbüntetés terhe mellet tilos volt hozzányúlni. Az orosz légi és tüzérségi tevékenység megélénkült, ütegeiket áthozták Csepelről és a Várral szemben a pesti oldalon állították fel. Nappal a Várkertben minden mozgást meg kellet szüntetni. Az oroszok a Bazilika tornyába géppuskaállást építettek, ahonnan a Várkert területére minden kis mozgásra tüzeltek. Megnehezítette a golyószórós állásokban lévőknek meleg étellel való ellátását és váltani is csak a sötétség beálltával lehetett. Nagyon pontosan lőttek az oroszok. Amint valaki elhaladt a folyosón és a nyitott ajtónyíláshoz ért, rögtön megszólalt a Bazilikában lévő géppuska. A németek ezt látva azonnal eltorlaszolták homokzsákokkal a kritikus részt. A Várhegytől nyugatra az oroszok a Naphegy vonalát érték el, onnan is lőni kezdték a Várat. Így most már két oldalról kaptuk az áldást. A gyalogos közlekedés megnehezedett, az Úri utcában lévő zászlóaljparancsnoksághoz naponta bementem és bizony csak kaputól kapuig futással tudtam célomhoz érni. A németek által ledobott tüzérségi lőszer felrobbant és az őrségen álló próbacsendőr tizedest egy szilánk megölte. Könnyen komolyra fordulható incidens történt három német katonával. Egy ablak nélküli fürdőszobában nyugodtan ették az ebédjüket nagy biztonságban érezve magukat, amikor hogy, hogy nem, egy 21cm-es tüzérségi lövedék a falat félig áttörve bevágódott és félig kilógva, katonai nyelven bedöglött. A németek ész nélkül rohantak védett helyre. Félórai várakozás után kimerészkedtünk a pincéből, hogy a felettünk lévő helységben a döglött gránátot megnézzük. A század fegyver és tűzmestere Gyergyószegi törzsőrmester jelentette, hogy a fel nem robbant lövedék elszállításához segítségre lenne szüksége. Látván az emberek önkéntelen visszahúzódását, mit tehettem volna, mint századparancsnok. Jó példát mutatva, kénytelen voltam segíteni a fel nem robbant lövedéknek a falból való kiemelését és elszállítását. Ketten karjainkba fogva, mint egy bébit vittük fel a Palota udvarába ahol azonnal elásták az emberek. Életünkben egyikünk sem izzadt meg annyira, mint akkor és az óta sem.

A hőmérséklet erősen lezuhant, 8 fokra. Szegény Attila teteme még mindig a Palota lépcsőházában feküdt egy hordágyon letakarva. Sírhely ásásáról egyelőre szó sem lehetett a csonttá fagyott talajban. A németek az ő halottaik holttestét a Palota egyik kis udvarán, mint a hasábfákat rakták fel. A hideg időjárásnak volt köszönhető, hogy nem tört ki járvány. Egy-egy tűzszünetben felmentem a Palota második emeleti részébe, ahonnan a törött redőnyökön keresztül látcsővel figyeltem a vörös kézen lévő Pestet. Láttam a magyarok ezreit kényszermunkára hajtani. A Kecskeméti utcában az óvóhelyen maradt jövendő feleségemre gondoltam. Csak pár kilométer választott el bennünket, de mégis két külön világot jelentett akkor Buda és Pest. Egyik nap meglátogatott dr.balassa Bálint fhdgy évfolyamtársam és barátom, aki a Nemzeti Számonkérő Szék kötelékében szolgált. A volt tanárunk, Orendi Norbert ezds, aki a NSzK parancsnoka lett, pár évfolyamtársamat átvitt az új alakulatához. Ezek közül kettőt a háború után halálra ítéltek és kivégezték. Bálint volt az egyik, dr.demeter Zoltán volt a másik. Nagyon megörültem Bálint látogatásának, közel hozzánk a Naphegy utcában volt a parancsnokságuk és amikor megtudta, hogy a Várban vagyok, felkeresett. Nagyon csendes és szomorú volt. Az orosz hangszórók naponta név szerint említették, mondva, hogy nemsokára felelni fog tetteiért. Tudta, hogy mi vár rá. Megöleltük egymást és búcsút vettünk a bizonytalan jövőnk elé nézve. Esténként lejártam az egy emelet mélyen lévő Budapest Hadtestparancsnokságra, ahol v.hindy Iván vezérezredes úr törzséhez tartozó tisztektől, többek között Darnóy vk.szds és Csergő Endre cső szds-tól érdeklődtem a harctéri helyzet jelenlegi állásáról. Február elején hívattak és örömmel közölték, hogy Bicske felől egy német páncélos ék útban van Buda felé. Állítólag egyes harckocsiknak sikerült a Hűvösvölgyet elérni. Lázasan folyt a szálláscsinálás a felmentő hadosztály embereinek. Már egészen közelről lehetett hallani a német és orosz harckocsik tüzérségi párbaját. Éjfélre azonban minden elcsendesedett. A felmentő egységeket részben az oroszok visszavetették, részben üzemanyag hiányában nem voltak képesek az áttörést folytatni és így a további kísérletezéstől elálltak. Amennyire a felmentés híre mindnyájunkat felvillanyozott, az újabb hírek vétele után sajnos hamar ki kellet ábrándulnunk. Másnap Törzsök Gábor hdgy eltűnt, már csak Kéry Kálmán hdgy, Birkás, Tereskey és dr.tomzer hadapródok maradtak velem együtt a tisztikarból. Egyik korai februári hajnalon a napostiszt hadapród azzal ébresztett fel, hogy a 6-os váltóállás egyik csendőrje jelenti, hogy fényjeleket látott leadni a felettünk levő ablakból.. Géppisztolyt ragadva rohanunk fel az emeletre, de mire felérünk egy lélek sincs a teremben, de a hóban és az ablaknál lábnyomokat fedezünk fel. Amint kinézek Pest felé látom, hogy a Bazilika tornyából ugyancsak fényjeleket adnak le. Nyilvánvaló, hogy a mi általunk keresett egyén fényjeleire adták a választ.

Másnap a Palota felettünk kigyulladt. Az egész szolgálaton kívüli századdal rohantunk a tüzet oltani, víz nem lévén havat hordtunk kosárban a tűzre. Nagy nehezen sikerült elfojtani a tüzet, sajnos azonban minden a csupasz falig a tűz martalékává vált. A gyönyörű aranyozott tapéták, aranyozott csillárok, képek mind füstté és hamuvá lett. Az orosz tüzérség kihasználta a kivilágítás lehetőségét és gránát-özönnel árasztotta el a Palota keleti szárnyát. Feltétlenül összefüggés volt a fényjelek és a tűz kitörése között. Másnap a németek kivégezetek 4 elfogott egyént, de hogy a gyanusítottak közöttük voltak vagy sem, azt nem tudom. Isten különös kegyének tulajdonítottam akkor és még ma is, hogy a Vár kápolnájában lévő gyönyörű és értékes oltárkép és a kupola tetején lévő Szentkorona sértetlen maradt a tűztől. Sikerült a nagy hideg ellenére a Várkertnek a Döbrentei térre néző teraszán csákánnyal sírt ásni, hogy szegény Attila földi maradványait végre átadhassuk az anyaföldnek egy koporsónak kinevezett ládába helyezve. A temetés előtt egy Luftwaffe repülőtiszt felkeresett, megkért, hogy az előző napon lelőtt két fiatal repülőtisztet ugyanabba a sírba helyezhessék. Természetesen beleegyeztem, hiszen a sírban egyforma bajtársak lesznek. Délben a temetésre kivonultattam egy csendőr díszszakaszt és mindenkit, aki nem volt szolgálatban. Lezajlott a temetés minden sebesülés nélkül, pedig az oroszok észre véve a szokatlan mozgást a kertben, a Gellérthegy Citadellájából tüzet nyitottak ránk. Csodáltam a pap bátorságát, aki az állandó ellenséges tüzelés ellenére befejezte a szertartást. Pár szóval búcsúztam a hősi halált halt fiatal bajtárstól, dísz sorozat puskatűz után visszatértünk a szálláshelyünkre. Papok jelentek meg /katolikus, protestáns/ hogy gyóntassanak és úrvacsorát osszanak közöttünk. Egyik sötét este a napostiszt Birkás hadapród őrm -akinek kötelessége volt végig ellenőrizni a golyószórós váltóállásokat és a meleg ételt szétosztani jelenti Főhadnagy úr kérem, nem merek egyedül lemenni a sötétben. Mit csinál erre a századparancsnok? Mondom neki: na jól van kadét, lemegyek veled. Végig jártuk a védelmi fészkeket, sokszor a jeges lépcsőkön a fenekünkön csúszva le a következő teraszig. Amint leértünk az utolsó teraszra, halljuk ám egy repülőgép motorjának a búgását, majd pár pillanat múlva a zuhanó bomba suhogását. No mondom, ennek fele se tréfa, feküdj és Miatyánk. Egyszerre csak megszűnt a suhogás és látom, hogy pár méterre tőlünk egy fehér ejtőernyő ereszkedik le a végén egy hosszúkás tartájjal. Már más szabad terület nem lévén, a németek a Várkertbe dobták le a lőszert piros ejtőernyővel és fehérrel az élelmet. Ez is egy élelmet tartalmazó küldés volt és nem bomba, mint ahogyan mi ketten gondoltuk. Ezt is megúsztuk. Jellemző volt a németekre, hogy még a háború utolsó napjaiban, amikor otthon már jóformán kenyerük sem volt, ide a bezárt védőknek rizst és csokoládét

dobtak le. Ki volt adva parancsba, hogy ha más, mint német bontja ki azokat a palackokat, agyonlövik. Később jöttem rá, hogy Szuromi Feri honnan vette a nekem hozott tábla csokoládét. Az éjjel a szó szoros értelmében hullottak a kitüntetések. A németek ejtőernyővel dobták le többek között Hindy vezérezredes lovagkeresztjét. Egyik nyugodt este lementem a Vár alatt húzódó Attila körútra. A 12-es szám egy szép modern bérház volt, amit a volt belügyminiszter után Rakovszky Iván udvarnak neveztek. Ez egy belügyi bérház volt, ahol csakis a belügy kebelébe tartozók kaphattak lakást. Itt laktam 14 éves koromban a nagyapámmal, aki számvevőségi igazgató volt a Minisztériumban. Több rendőrtiszt is lakott itt, többek között Dr.Rajczy Géza főkapitány-helyettes, aki persze nem ismert meg, hiszen akkor, mint diákot látott és most, mint egy csendőrtiszt jelentem meg. Beszélgettünk, igen pesszimisztikusan nyilatkozott a város közeli elestéről, és hogy nem sok jót várhatunk sem az orosz, sem a magyar kommunistáktól. Mindenre, még a legrosszabbra is el kell készülnünk. Sajnos beigazolódott, amit megjósolt. Ezt eddig nem említettem, de januárban 1945.január 1.-i ranggal m.kir.csendőr századossá léptettek elő és az előléptetéseket a Vérmezőn olvasták fel. Február 11-ikére virradtunk. Mindenütt romok és állati tetemek feküdtek szerteszét. A Várkert gyönyörű fáiból csak csonkok és letört gallyak maradtak meg. Mindennapi eledelünk a lógulyás -kenyér nélkül- ma is melegen párolgott a csajkáinkban. Ebéd közben a napos jelenti, hogy Dr.Reichel obersturmführer sürgősen kéret. Megértettem a sürgősség okát, amikor közölte velem, hogy Hitler elrendelte a Várból való kitörést, amiről eddig hallani sem akart. A kitörés tervét akkor nem közölte velem, csak annyit, hogy délután 17 órára gyülekezzünk a szemben lévő Honvédelmi Minisztérium épületében. Továbbá közölte, hogy ugyanebben az időben fog odaérkezni 3 német SS század is. Mindössze egy napi élelmet, kézifegyvert és lőszert vihetünk magunkkal. Még azt is hozzátette, hogy Bicskén a számra már nem emlékszem- bizonyos dombon ilyen és ilyen háromszögelési pontnál találkozunk. Nagyon furcsának hangzott, amikor itt a Várban az egyik utcából a másikba való átjutás életveszedelemmel járt. Visszaérkezve a század-körletbe azonnal összehívtam a századot, bevonva a váltó állásokban levőket is. Közöltem velük az előbb hallottakat. Láttam úgy az idősebb, mint a fiatal csendőrök arcán a megkönnyebbülést jelentő mosolyt, amelyben a másfél hónapos ostrom minden feszültsége feloldódni látszott. Mindnyájan úgy gondoltuk, talán mégis sikerülni fog kijutni ebből az egérfogóból.

Lázas készülődés kezdődött, a század irományait, utasításokat, könyveket elégettük. Mind a 150 ember harci lázban készülődött az utolsó próbára. Már délután 3 órára indulásra készen álltunk, amikor egyre erősödő aknatűz árasztotta el a Sándor teret és a körülötte lévő utcákat.. Láttam, hogy még a HM-be való átjutás is nehéz lesz a Sándor téren keresztül. Aknatűzben indítottam a századot rajonként gyors szökellésekkel a Sándor téren keresztül, úgy hogy délután 5 órára a század minden egyes tagja beérkezett a Minisztériumba. Az SS hauptsturmführer századparancsnokkal elindultunk Dietz ezredest megkeresni a további parancsok átvétele céljából. Gyanúsan üres volt a Minisztérium épülete. Az alagsorban megtaláltuk parancsnokunk szobáját. Az iroda ajtaja tárva-nyitva, az asztalfiókok kihúzva üresen, iratok, könyvek szanaszét hevertek. Az egész iroda azt a benyomást keltette, mintha pánikszerűen hagyták volna el. Mindnyájan az irodában leültünk, várva a jelzett eligazítást. Velem volt még Tereskey hdp.őrm, aki a tolmácsolásnál volt segítségemre. Kérdezem a németeket, hogy most mit csináljunk? Erre azt felelték, hogy az ezredes úr minden pillanatban megérkezhet. Közben az épületben szétküldött csendőreim jelentették, hogy a velem lévő német tiszteken kívül nincs több német a Minisztériumban. Ezt közöltük Dr.Reichellel, aki először meglepődött, de utána azonnal próbált megnyugtatni, hogy csak várjunk türelemmel. Úgy 18 óra körül igen erős csatazaj hallatszott északi irányból. Megint eltelt egy fél óra várakozással: semmi. Ekkor már én is kezdtem elveszteni a türelmemet, feltevésem szerint a kitörésnek már meg kellett kezdődnie. Ezt megmondtam a németeknek, mire az egyik hauptsturmführer emelt hangon kijelentette: Ha egy német katona vagy tiszt parancsot kap az elöljárójától arra, hogy várjon, akkor annak minden körülmények között várnia kell, mert az elöljárója nem fogja őt cserbenhagyni. Ez a válasz nem elégített ki mondva, hogy a jelenlegi helyzet úgy néz ki, hogy mi minden eligazítás és tájékoztatás nélkül bent maradtunk a harapófogóban. Az időközben nyugati irányba kiküldött felderítő járőr két fő veszteséggel visszaérkezett, jelentve: a kitörés megtörtént, északi irányban nincs többé védővonal, s az oroszok elözönlésének semmi sem áll útjában. Az idő már 20 óra körül járhatott. A jelentést hallva hadapródommal az irodát elhagytuk. A németek ezt látva visszahívtak és most már igen csendes hangon közölték, hogy ezek után egymás között beszéljük meg a sürgős tennivalókat. Térképen próbáltuk a kitörés valószínű irányát lerögzíteni, azonban csak feltevésekre voltunk utalva. Egyet határozottan tudtunk, mégpedig azt, hogy másnap, 12-én 24 óráig Bicske X magassági pontot kellene elérnünk. Egy raj erejű harcjárőrt küldtek a németek az Ostrom utca irányába, hogy tájékozva legyünk az ottani helyzetről. Egy jó fél óra múlva két SS tért csak vissza véresen a járőrből. Jelentették, hogy az Ostrom utcán próbáltak lemenni a Szél Kálmán tér irányába, azonban olyan erős tüzet kaptak, hogy a harcjárőrből csak ők ketten tudtak visszatérni.

Elhatároztuk, hogy máshol próbálkozunk, ezért az épületből az embereket a keskeny Színház utcába gyülekeztettük. Nagyon lassan ment, mivel a kapu el volt torlaszolva homokzsákokkal és azokon keresztül csak két ember tudott kijutni egyszerre. Amikor már kb. 200 ember kijutott, hirtelen irtózatos aknazápor zúdult a szűk és rövid színházutcai részre. Akik már kint voltak, mint az őrültek, igyekeztek visszajutni a Honvédelmibe, a biztonságot jelentő falak közé. Pillanatok alatt a szűk utca megtelt jajgató sebesültekkel és halottakkal. Láttuk, hogy erre nem juthatunk ki, gyerünk más irányba. Az épületből egy keskeny alagúton lehetett déli irányba menni. Rövidesen a Lánchíd és a Krisztina közötti nagy alagútban találtuk magunkat. De itt már elszakadtunk a németektől, mivel ezekben a keskeny alagutakban csakis oszlop egyesével lehetett közlekedni. Itt a nagy alagútban óriási káoszt találtunk, a német SS lovashadosztály próbált kitörni a Lánchíd felőli kijáraton. Egymásra zsúfoltan vártak a lehetőségre, azonban az oroszok nyilvánvalóan tudtak a tervükről, ugyanaz volt a helyzet, mint fenn a Várban a Színház utcai kapunál, hatalmas aknatűzzel zárták le az Alagút kijáratát. A Krisztina felőli kijárat már napok óta be volt falazva. Tehát itt sem lehetett szó a kijutásról. Más lehetőségünk nem volt, mint visszamenni a kis földalatti folyosóba, folytatni utunkat a Királyi Palota felé. Ez a folyosó tele volt jajgató és haldokló magyar SS sváb sebesültekkel, úgy, hogy mint azt már mondtam, csak oszlop egyesével lehetett haladni benne. Borzasztó gennyszaggal volt tele a keskeny folyosó. Beérkeztünk a Palotába, ahonnan kiindultunk. Az emberek szétszéledtek, lehetetlen volt a rajokat, szakaszokat abban a káoszban és szűk helyen együtt tartani. Amikor az udvarlaki őrség épületéhez értünk, Dr.Reichel, aki eddig velünk próbált kijutni, megállt és kijelentette, hogy nem megy tovább, hanem próbál valahogy kijutni a Várból. Búcsút vettünk egymástól és a vele együtt levő 20-25 némettel az udvarlaki őrség épülete mellet levezető Zerge lépcsőn eltűntek. Vártam 5-6 percet, amikor heves puska és géppisztoly tűz után néma csend lett. Gondolom, a lépcső végénél nem jutottak tovább, ahol már nyüzsögtek az oroszok és elvezettel puskázták le a menekülni próbálókat. Szegény Francz nem jut már vissza többé Grazba és tanítani a gimnáziumba. Mi a példát nem követtük, a földalatti folyosón keresztül visszatértünk a Minisztériumba. Az idő éjfél felé járhatott. Az épület egyik nagy termében összegyűltünk 30-an vagy 40-en a század csendőreiből. Többen nem kerültek elő, vártunk még egy órát. Nem tudtam, hogy mitévő legyek. Az oroszok pontosan tudták a kitörés időpontját, és mondhatni páholyból vadásztak a kitörő egységekre. Itt búcsút vettem a körülöttem lévő bajtársaktól, megöleltük egymást és bizony a az egyébként katonás, kemény csendőreim közül kevésnek maradt szárazon a szeme. Kijelentettem, hogy tovább nem tudok felelősséget vállalni értük, próbáljon mindenki egyénileg valahol meghúzódni és eltűnni. Tudtuk, hogy

jót nem várhatunk, hiszen naponta hangszórózták, hogy majd elbánunk a csendőrökkel, irgalom nem lesz számukra. Ezek után mindenki ment a maga útjára. Átmentünk egy másik terembe, ahol hatalmas kötegekben civil ruhák voltak felhalmozva. Meglepetésemre ott találtam Bodur Karcsi cső.szds barátomat a feleségével. Ő is a galántai zalj-nál volt századparancsnok. Kérdezem, hogy veled mi történt? Mondja, átlőtték a lábát és most mozgásképtelen. Ezen kívül egy csomó törzstiszt is volt a teremben akik átöltözőben voltak civil ruhákba. Karcsiéktól búcsút véve mi is magunkhoz vettünk civil öltözetet és elhagytuk a termet. Legényemmel, Fehér Bélával visszamentünk az alagsorban lévő óvóhelyre, ahol a Palotában lévő postahivatal postafelügyelője és két női alkalmazottja voltak elszállásolva és én adtam már hetek óta nekik enni a lógulyásból. Itt lefeküdtünk, próbáltunk aludni, ami nem ment. Hajnali 3-4 óra között valaki berohant és rekedt hangon súgta: itt vannak az oroszok. Buda és az ország elesett. Dr.André László szkv.m.kir.cső szds USA Részlet egy tengerentúli levélből. Tisztelt Elnök Úr, kedves Bajtársam! A napokban kaptam kézhez az Elnöki Határozatot, melyben tb.csendőr századossá lettem kinevezve. Nagyon szépen köszönöm, végtelenül nagy örömet okozott a megtiszteltetés. Engem rendkívüli kötelékek fűznek a csendőrséghez. Édesapám csendőr tiszthelyettes volt, nála nemesebb lelkű, végtelenül becsületes, emberségesebb, hazáját minden erejével szolgáló értékes nagy magyar embert nem ismertem. Elkeseredve halt meg, még a nyugdíját is elvették a kommunisták, pedig még a háború előtt ment nyugdíjba. Szebb példát senki nem adhatott gyermekeinek, mint ő adott nekem egy életre. Ezért is tb.csendőri kinevezésem rendkívül értékes, nagy megtiszteltetést jelent számomra. Milyen jó lenne, ha édesapám élne s látná, hogy a fia követte az ő példáját. A levél írója Tar Sándor tiszteletbeli konzul, így ír róla az American Hungarian Panorama 2004-ben: Tar Sándor üzletember /Budapest,1922-/ a budai Toldi Ferenc Reáliskola, majd a békéscsabai Rudolf Reálgimnázium tanulója volt. A cserkészetben a hárshegyi őrsvezetői altábor és tiszti tábor parancsnokaként szolgálta a magyar ifjúság nevelését. 1941-ben, érettségi után bevonult a hadsereghez, majd a Ludovikára került, hol 1944. őszén huszárhadnaggyá avatták. Németországba vitték újoncok kiképzésére, ahonnan amerikai, majd angol hadifogság után 1946-ban tért haza, s fanagykereskedőként

dolgozott vállalata államosításáig. 1948-ban kalandos úton Salzburgba, majd Párizsba utazott. A Sorbonne egyetemre járt, s közben dolgozott. 1952-ben költözött az Egyesült Államokba. Közel tíz éve tiszteletbeli konzulként illetve főkonzulként szolgálja hazáját. Példaértékű munkáját számos kitüntetés és az Egyesült Államok Kongresszusának naplójában dicsérő bejegyzés ismeri el. A 125. Csendőrnap megünneplése Floridában. Mint mindig, ez évben is Venice floridai városban tartottuk meg a gyönyörű Magyar Házban a Csendőrnapot! Sajnos nagyon megfogyott létszámmal! Ez alkalommal 4 volt hivatásos csendőr volt jelen: v.b.tamáska Endre szkv.cső.szd, Döme Károly szkv.gh.cső.hdgy, v.viczián Béla szkv.cső fhdgy és Szabó Gyula szkv.cső.őrm! Ezen kívül 5 tb.csendőr és 11 vendég! Az ünnepséget a Központi Vezető 9:3o -kor nyitotta meg, felkérve a tábori lelkészünket az imádság elmondására! Megható volt imája, a pesti harcokban elesett több mint 3ooo csendőrért, a harcoló mártírokért, a hősökért és a kimondhatatlanul sokat szenvedő polgári lakosságért!! Az áldott hősök emlékét - a Központi Vezető kérésére 1 perces felállással tiszteltük meg! Majd az évi jelentését tette meg a Központi Vezető! Jelentve az elhalálozott Bajtársak névsorát és anyagi helyzetet! A " JÖVŐNK " volt a következő gondolatának fejtegetése. Az élet rendelete szerint a még élő csendőrök előbb - utóbb a harcosok égi seregébe menetelnek. Ekkor az otthoni, remekül szervezett és vezetett " Magyar Csendőr Bajtársi Egyesület " vállára fog nehezedni a régi Csendőr Szellem tovább vitele, esküjüket soha el nem felejtve, Híven, Becsülettel, Vitézül! A jó Isten segítse őket ebben! A " Jövőnk" biztosításában nagy segítségünk lesz a " WEBSITE " (www.csendor.com) a világ minden részén olvashatják és láthatják (e pillanatban több mint 8OO fényképen) mi volt a Magyar Királyi Csendőrség, s mi hiányzik ma a közbiztonságban. A Website irányitója v.kőrössy Zoltán tb.csendőr, szerkesztője Kőrössy László tb.csendőr. A következő előadó, v.baranchi Tamáska bajtársunk volt, megrázóan beszélt 11 éves fogságáról, 5 1/2 évet orosz és 5 1/2 évet magyar börtönben! Szabó Gyula bajtársunk felszólalásával folytatódott délután a megemlékezés. Ságvári Pálnak, a Magyar Csendőr Bajtársi Egyesület elnök urának üdvözlő és köszöntő levelét olvasta fel bajtársunk. V. Kőrössy Zoltán bajtárs beszélt a Website értékéről és annak működéséről! Közben bemutatta a remek és értékes múzeumi kiállításának anyagát amit Washingtonból hozott! Nagy sajnálattal említette Központi Vezető v. Kiss Gábor hiányát, aki egészségi állapota miatt nem tudott jelen lenni! Adja Isten, hogy minél előbb ismét köztünk lehessen, bajtársi szeretettel kívánunk gyors és teljes felépülést!