A KÍNAI OROSZ VISZONY ALAKULÁSA KÍNA FELEMELKEDÉSE ÉS A KÍNAI AMERIKAI VERSENGÉS TÜKRÉBEN

Társadalomkutatás 32 (2014) 3, 247 263 DOI: 10.1556/Tarskut.32.2014.3.3 A KÍNAI OROSZ VISZONY ALAKULÁSA KÍNA FELEMELKEDÉSE ÉS A KÍNAI AMERIKAI VERSENGÉS TÜKRÉBEN HORVÁTH CSABA Budapesti Corvinus Egyetem Világgazdasági Tanszék Nemzetközi Kapcsolatok Doktori Iskola Európa Újragondolása Doktori Műhely 1093 Budapest, Fővám tér 8. Tel.: 06 (1) 482 5101 A tanulmány azt vizsgálja, hogyan módosul Oroszország helye a megváltozott és ma is folyamatos változásban lévő amerikai kínai orosz viszonyrendszerben. Bár a Szovjetunió szétesése és a 90-es évek gazdasági válsága után Oroszország ma már mind népesség, mind GDP, mind pedig a védelmi kiadások terén harmadik helyre esett vissza a három nagyhatalom között, ennek ellenére továbbra is kiemelkedően fontos nagyhatalmi szereplő. A tanulmány kísérletet tesz annak áttekintésére, hogy az elmúlt 15 20 évet tekintve milyen vonalvezetés rajzolódik ki Oroszország szerepét illetően az USA és Kína egyre erősödő globális vetélkedésében. Kulcsszavak: erőegyensúly, nevető harmadik, háromoldalú diplomácia, multipoláris rendszer BEVEZETÉS Kína felemelkedésének térségünkre gyakorolt hatása napjainkban gyakorta tárgyalt téma. A felemelkedő Kína külpolitikai aktivizálódásának fő színtere Kelet- és Délkelet-Ázsia Csendes-óceánnal szomszédos térsége, fő stratégiai játszmái pedig az Egyesült Államokkal ebben a térségben folytatott versengéséhez kapcsolódnak. Kevesebb szó esik Kínának a saját hátsó udvarában, Közép-Ázsiában folytatott tevékenységéről, és a vele ebben a térségben szomszédos nagyhatalommal, Oroszországgal való ellentmondásos viszonyáról. A kérdés aktualitását jelzi a kínai orosz földgázszállítási egyezmény megkötése az ukrán válság kapcsán. A kínai orosz viszony változatos múltra tekint vissza. A két ország az elmúlt évszázadban hol egymás szövetségese volt az Egyesült Államok által vezetett szövetségi rendszerekkel vagy éppen Japánnal szemben, hol pedig már-már démonizált fenyegetésként tekintettek egymásra. A két nagyhatalom kapcsolatát ma is az ellentmondásosság jellemzi, amit leginkább talán bizalmatlan együttműködésként nevezhetnénk. Kína és Oroszország viszonya több okból is igen fontos tényező. Egyrészt Oroszország sok szempontból a mérleg nyelve lehet az Egyesült Államok és Kína szembenállásában. Másrészt pedig a kínai orosz viszonynak áttételesen a térségünkre, Európa keleti felére is hatása lehet, hiszen az amerikai kínai orosz viszony befolyásolhatja Oroszország európai mozgásterét is. 0231 2522 2014, Akadémiai Kiadó, Budapest

248 HORVÁTH CSABA A tanulmány első része arra próbál választ keresni, hogy mi az oka a kínai orosz viszony napjainkban tapasztalható ellentmondásos voltának, vagyis hogy a két ország olykor az Egyesült Államokkal szemben együttműködő szövetségeseknek, olykor pedig egymással is szembenálló riválisoknak tűnik. A tanulmány első része ennek megfelelően azt vizsgálja, hogy a mai kínai orosz viszony jellegét hogyan határozza meg az amerikai kínai orosz viszonyrendszer alakulása. Ahogyan azt látni fogjuk, Oroszországnak egyrészt mind Kínával, mind az Egyesült Államokkal vannak geostratégiai érdekellentétei, másrészt pedig ma már nem elég erős ahhoz, hogy akár egy amerikai orosz, akár egy kínai orosz szövetségben vezető szerepet kaphasson, e két okból kifolyólag pedig nem volna érdeke elköteleznie magát sem Washington, sem pedig Peking oldalán. A sajtóban és az elemzésekben egyaránt gyakran találkozhatunk olyan találgatásokkal, amelyek egy, az Egyesült Államok szövetségi rendszereinek potenciális ellenpólusát jelentő kínai orosz stratégiai tömb kialakulását feltételezik, ugyanakkor olyan elképzelésekkel is, amelyek a kínai orosz érdekellentétekre rámutatva és a szovjet kínai határkonfliktusokra visszatekintve egy Kínával szembeni amerikai orosz szövetséget is lehetségesnek tartanak. A valóságban e két szélsőséges forgatókönyv egyikét sem látjuk megvalósulni. Oroszország bár gyakorta működik együtt Kínával az Egyesült Államok ellenében tartózkodik a kínai orosz együttműködés elmélyítésétől, és akár vitákat is kész felvállalni Kínával. Ahogyan azt látni fogjuk, ez az orosz politika egyenesen következik az ország globális súlyának alakulásából, valamint a kínai orosz és kínai amerikai geostratégiai érdekellentétek komplexitásából. A tanulmány második része azzal foglalkozik, hogy ebben a tágabb keretrendszerben hogyan alakult a kínai orosz viszony, különös tekintettel a regionális együttműködési kezdeményezésekre. Ahogyan azt látni fogjuk, itt Kína a középázsiai államokkal kötött kétoldalú megállapodások mellett az egész Sanghaji Együttműködési Szervezetre (Shanghai Cooperation Organization SCO) kiterjedő, azaz Kínát, Oroszországot, illetve a közép-ázsiai országokat is magában foglaló integrációs kezdeményezésekkel próbálja kiterjeszteni befolyását, amit Oroszország a volt Szovjetunió területét lefedő gazdasági tömörülés kialakításával próbál elhárítani. A tanulmány végén rövid kitérőt teszünk a folyamatok lehetséges európai hatásait illetően is. A tanulmány alapvetően realista-geopolitikai megközelítésből vizsgálja a kínai orosz kapcsolatok alakulását a globális folyamatok tükrében. A közép-ázsiai országokat (noha önálló aktorok) itt most elsősorban mint a nagyhatalmi játszmák objektumait elemzi. A WASHINGTON PEKING MOSZKVA HÁROMSZÖG A kínai orosz kapcsolatok alakulásában Kína felemelkedése mellett az egyre intenzívebbé váló amerikai kínai versengés játszik meghatározó szerepet, ami pedig a Washington Peking Moszkva háromszög sajátos viszonyrendszerét helyezi előtérbe. Ezt illetően három fontos tényezőre alapozva próbálhatjuk meg meghatározni Moszkvának Washington és Peking versengésében betöltött pozícióját: Az amerikai kínai orosz kapcsolatok képlékenysége. Az utóbbi hetven évben a Washingon Peking Moszkva háromszögben a kapcsolatok összes, matematikailag lehetséges kombinációjára láthattunk példát (szovjet kínai amerikai közös fellépés Japánnal szemben a második világháború utolsó évében; kí-

A KÍNAI OROSZ VISZONY ALAKULÁSA 249 nai amerikai együttműködés a Szovjetunióval szemben az 1945 49-es kínai polgárháború alatt; szovjet kínai együttműködés az Egyesült Államokkal szemben a hidegháború kezdeti időszakában; amerikai kínai együttműködés a Szovjetunióval szemben a 80-as években; amerikai orosz együttműködés Kína mellőzésével a 90-es évek elején; kínai orosz együttműködés az Egyesült Államokkal szemben századunk első évtizedében). És természetesen láthatunk példát számos olyan időszakra is, amikor mindhárom nagyhatalom hűvös távolságot tartott egymástól (erre talán a 60-as évek és a 90- es évek második fele jelenthetnek példát). Mindebből azt állapíthatjuk meg, hogy az amerikai orosz kínai viszonyban nem nagyon vannak megkötések, e három ország között szövetségi kombinációk tekintetében mindenre és mindennek az ellenkezőjére is láthattunk már példát az elmúlt hatvan, de akár az elmúlt harminc év során is. Különösen erős nagyhatalmi tudat. Oroszország önmagát, a Szovjetunió szétesése ellenére, továbbra is nagyhatalomként látja. Moszkva az elmúlt 200 év során soha nem ment bele tartósan olyan szövetségi struktúrákba, ahol számára a vezető szerepnél kevesebb jutott volna. Oroszország nagyhatalmi pozíciójának hanyatló demográfiai és gazdasági fundamentumai. E három kérdéskört megvizsgálva további az alábbiakban részletezendő következtetésekre juthatunk. KÉTOLDALÚ NYITOTTSÁG Oroszországnak mind Kínával, mind pedig az Egyesült Államokkal vannak vitás kérdései. Ezen a téren földrajzilag tulajdonképpen egy szabályos beosztást láthatunk, a szovjet utódállamok között Washingtonnal Kelet-Európában és a Kaukázus térségében, Pekinggel pedig Közép-Ázsiában ütköznek Moszkva érdekei. Európa keleti felén elsősorban a Baltikum, Ukrajna, valamint a Kaszpi-tenger felé folyosóként hozzáférést biztosító három kaukázusontúli volt szovjet köztársaság (Grúzia, Örményország, Azerbajdzsán) területén ütköznek az amerikai és orosz érdekek. A kínai orosz viszony sajátos jellegét alapjaiban határozza meg Oroszország globális szerepének alakulása és a Washington Peking Moszkva háromszög viszonyrendszerének formálódása. Kínával ugyanakkor a hagyományos kínai terminológiában Külső-Mandzsúriának nevezett, Oroszországban pedig orosz Távol- Keletként ismert terület, valamint Mongólia és a közép-ázsiai kőolaj- és földgázlelőhelyek feletti ellenőrzés jelenti az érdekek ütközőzónáját. Mivel a Mongóliával és az orosz Távol-Kelettel kapcsolatos kínai orosz ellentétek történelmi háttere Európában kevésbé ismert, szükséges egy rövid kitérőt tennünk ezeket illetően. A kínaiak által gyakran Külső-Mandzsúriának nevezett terület a mai Oroszország keleti régióiból lényegében az Amur és az Usszuri folyók medencéjét, valamint a Japán-tenger ehhez kapcsolódó partvidékét foglalja magába. A terület 1858 előtt Kína részét képezte. Az 1689-ben rögzített régi országhatár a mai Kína legészakibb csücskét kötötte össze az Ohotszki-tenger délnyugati kiszögellésével, és az oroszok által Sztanovoj-hegység, a kínaiak által pedig Külső-Hingan néven ismert hegylánc gerince mentén húzódott. A terület átadására az európai hatalmak által Kínára kényszerített egyenlőtlen szerződések sorába tartozó orosz kínai

250 HORVÁTH CSABA 1858-as Ajguni Szerződés, és az 1860-as Pekingi Szerződés értelmében került sor (Gernet 2001: 434 442). Mongólia ugyanakkor 1911 előtt éppúgy Kína fennhatósága de legalábbis vazallusi felügyelete alatt állt, miként Tibet is. Ahogyan a XX. század elején Tibet Brit-India, úgy Mongólia a cári Oroszország beavatkozásának köszönhetően nyerte el önállóságát. A Mongólia függetlenségét garantáló politikát azután a Szovjetunió is folytatta. Külső-Mandzsúria Oroszországhoz csatolásának és Mongólia függetlenségének története tehát lényegében ugyanúgy következett be, ahogyan Kína túlsó oldalán Tibet függetlenné válása és az Indiának kedvező himalájai határvonal, a MacMahon-vonal rögzítése. A kínai közvélemény és politikai elit ennek megfelelően a két világháború között éppúgy illegitimnek tekintette a szibériai határán történt területveszteségeket, ahogyan a himalájai határán történt veszteségeket is. A kommunista hatalomátvétel után a Mao Ce-tung vezette Kína, míg a Jawaharlal Nehru vezette Indiával szemben kész volt konfrontálódni Tibettel és a himalájai területekkel kapcsolatban, addig a Szovjetunióval szemben már nem merte megkérdőjelezni sem az 1858 60-ban meghúzott határvonal érvényességét, sem pedig Mongólia függetlenségét. Az 1969-es szovjet kínai határvillongásokra már a kérdéses határvonal mentén került sor, de kínai részről (hivatalosan legalábbis) még ekkor sem ennek legitimitását vitatták, csupán azt, hogy az pontosan hol húzódik az 1858 60-as szerződések szerint. Az indiai kínai határtól eltérően Peking azóta sem kérdőjelezte meg nyíltan ennek a határvonalnak a legitimitását, viszont az elmúlt két évtizedben éppen erre a területre indult meg jelentős bevándorlás Kínából, ami igencsak nyugtalanítja az orosz közvéleményt (Minakir 1996: 85 97). Oroszország külpolitikai orientációját tehát nem kötik egyértelműen földrajzi adottságok, elvben mind Kínával, mind pedig az Egyesült Államokkal lenne alapja a rivalizálásra is és a harmadik féllel szembeni együttműködésre is. A három ország kapcsolatait tekintve az elmúlt évtizedekben a következő fordulatokat láthattuk: Az 1950-es években a Szovjetunió és Kína szövetségesek voltak a hidegháborúban az Egyesült Államokkal szemben. A 60-as években azután bekövetkezett a szovjet kínai szakítás, a feszültség pedig 1969-re egy kisebb határháború megvívásáig éleződött, a 60-as, 70-es évek fordulóján pedig már egy komoly háború kirobbanása is lehetségesnek tűnt a két ország között. A 70-es, 80-as években az ideológiai különbségeket félretéve hallgatólagos együttműködés jött létre Kína és az Egyesült Államok között a Szovjetunióval szemben (Ross 1993). A 90-es évek első felében a szovjet rendszer bukásának és az 1989-es Tienanmen téri események kombinációjának köszönhetően átmenetileg ma már naivnak tűnő és tiszavirág életű euforikus összeborulásnak lehettünk tanúi az orosz amerikai kapcsolatokban, míg Kínával mindkét ország viszonya hűvös volt. Ez az amerikai orosz partnerségi kezdeményezés azért futott zátonyra, mert Oroszország egy speciális, egyenrangú partnerségként, a világ ügyeit két egyenrangú résztvevőként irányító amerikai orosz G2 -ként tudta volna csak azt elképzelni, és nem tartott elfogadhatónak kevesebbet az Egyesült Államokkal azonos beleszólásnál, az egyenrangú szerepnél. Ezzel szemben az Egyesült Államok a megváltozott erőviszonyokból kiindulva a partnerséget úgy képzelte el, hogy Oroszország lényegében integrálódik a nyugati szövetségi rendszerbe, ahol is Moszkvának csak a kisebb testvér szerepe jutott volna (Brzezinski 1997: 96 118).

A KÍNAI OROSZ VISZONY ALAKULÁSA 251 A SANGHAJI EGYÜTTMŰKÖDÉSI SZERVEZET Az elmúlt egy évtizedet a Sanghaji Együttműködési Szervezetben intézményesülő, az Egyesült Államok globális hegemóniájával szembeni kínai orosz együttműködés jellemezte. A Sanghaji Együttműködési Szervezet 2001. június 25-én jött létre. Tagjai: Kína, Oroszország, valamint négy közép-ázsiai volt szovjet köztársaság (Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán és Üzbegisztán). A szervezet elődje az 1996-ban létrejött Sanghaji Ötök mechanizmus volt. Ennek ekkor még Üzbegisztán nem volt tagja, és ez az együttműködés még csak a szovjet kínai szembenállás évtizedeiben veszélyes zónának számító határ menti területek viszonyainak normalizálására, illetve határ menti biztonságpolitikai együttműködésre irányult. Ez a kezdeményezés vált aztán egy komolyabb kormányközi szervezetté 2001-ben (Bailes et al. 2007). De hogyan is jutottunk el idáig? A 90-es évek közepére nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehetséges a különleges partneri viszony az Egyesült Államok és Oroszország között abban a formában, ahogyan azt az évtized elején sokan elképzelték. Egyrészt az Egyesült Államok nem vonta be Oroszországot olyan mértékben a világ irányításába, amennyire azt Moszkvában ideálisnak látták volna, másrészt pedig Oroszország sem volt hajlandó olyan mértékben alárendelni magát az amerikaiak világpolitikai elképzeléseinek, ahogyan azt Washingtonban várták volna. Az 1989 1992 között megfogalmazódott idealisztikus remények kudarca a 90-es évek közepére vált nyilvánvalóvá, az ezt tudomásul vevő, és ennek tudatában a külpolitikát újrafogalmazó orosz fordulatot Jevgenyij Primakov külügyminisztersége jelezte 1996-tól (Brzezinski 1997: 113 117). Talán nem véletlen, hogy három évtizednyi ellenségeskedés után éppen ekkoriban indult meg újra a közeledés Oroszország és Kína között. Hogy miért volt Kína részéről is fogadókészség az Oroszországgal való viszony rendezésére, az sem meglepő. A 80-as évek végére nemcsak a Szovjetunió omlott össze, de az évtized amerikai kínai együttműködése is. A kelet-európai rendszerváltások, a Szovjetunió összeomlása és az 1989-es Tienanmen téri események együttesen vezettek oda, hogy a Washington Peking Moszkva háromszög szereplőinek egymáshoz való viszonya 1992 elején már szinte a fordítottja volt annak, mint ami akár még három évvel korábban (1988 végén) is fennállt. A Szovjetunió szétesésével, a gazdasági összeomlással, valamint azzal, hogy rövid időn belül kétszer maga Oroszország is a polgárháború szélére sodródott, 1 Moszkva megszűnt első számú fenyegetés lenni Washington számára. Sőt, a 90-es évek elején Washington egyenesen a Jelcin-kormányzat megszilárdulását igyekezett támogatni, attól félve, hogy Oroszország polgárháborúba és/vagy anarchiába süllyedése és/vagy szétesése veszélyesen kiszámíthatatlan következményekkel, a térség destabilizálódásával járna. Ilyen körülmények között már pusztán az erőviszonyokat tekintve is megszűnt Pekingnek az a Moszkva ellensúlyaként szolgáló szerepe, amit a 80-as években az amerikai világpolitikában játszott. Így Washington számára Kína immár nem a veszélyesebb Szovjetunió ellensúlya volt az eurázsiai kontinensen, hanem az adott pillanatban az Egyesült Államok szövetségi rendszerén kívüli legjelentősebb nagyhatalom. A helyzet tehát pusztán az erőviszonyok átrendeződése alapján, bármiféle ideológiai megfontolás nélkül is olyan irányba változott, ami az Egyesült Államok részéről Oroszországhoz való közeledést, Kínával szemben pedig fokozó-

252 HORVÁTH CSABA dó gyanakvást valószínűsített volna. Ezt a váltást azonban még ideológiai tényezők is megkönnyítették, hiszen Oroszországban Jelcin vezetésével nyugati berendezkedésű államrend állt fel (legalábbis papíron), míg Kína nemcsak hogy a kommunista párt vezetése alatt maradt, de az 1989. június 4-i Tienanmen téri események nagy felzúdulást váltottak ki a nyugati világban. Ugyanazok a körülmények tehát, amelyek a 90-es évek elején a különleges partneri kapcsolat lehetőségével kecsegtették Oroszországot, Kína számára a Nyugattal való kapcsolatok évtizedes mélypontját jelentették. Később pedig, mikor az évtized közepére bekövetkezett az orosz amerikai viszony elhidegülése, a kínai amerikai viszony még mindig meglehetősen hűvös volt, még mindig messze volt a 80-as évekbeli állapottól, és Washington még mindig veszélyesebb vetélytársként tekintett Kínára, mint a Jelcin-féle Oroszországra. Így tehát a 90-es évek közepére az orosz amerikai viszony eleget romlott ahhoz, hogy Moszkva érdekeltté váljon a Pekinghez való közeledésben, a kínai amerikai viszony pedig nem javult eleget ahhoz, hogy Pekinget az ilyesmi hidegen hagyja. Ezt a tendenciát azután csak még tovább erősítette a Bush-adminisztráció Kínával és Oroszországgal szemben egyaránt konfrontatív politikát folytató doktrínája, amely az ukrajnai és grúziai színes forradalmakkal, valamint e két ország lehetséges NATO-tagságának meglebegtetésével Oroszország kelet-európai befolyása további visszaszorulásának lehetőségét villantotta fel, sőt az Egyesült Államok közép-ázsiai gazdasági térnyerésre tett kísérletei is érdekazonosságot idéztek elő Kína és Oroszország között (Wilhelmsen Flikke 2011). Kína esetében azonban a puszta világpolitikai helyzeten kívül még egy olyan körülmény is fennállt, amely napjainkra végül rendkívül jelentős eredménnyé tette számára az Oroszországgal való együttműködést ez pedig Kína energiaéhsége. Kína gazdasági felemelkedése az elmúlt két évtized egyik meghatározó világgazdasági és világpolitikai folyamata volt. A gazdasági fejlődés azonban energiaéhséggel jár, a rendkívüli gazdasági fejlődés pedig rendkívüli energiaéhséggel. Márpedig Kína kőolaj- és földgáztartalékok terén jelentős hátrányban van Moszkvához és Washingtonhoz képest. S noha az ilyen szükségletek természetesen kielégíthetőek importból, a világpiacról is, egy nagyhatalmi aspirációkat dédelgető ország számára hosszú távon sebezhetőséget jelent az, ha a gazdasága működésének fenntartásához szükséges energiahordozó-mennyiséget vele rivális nagyhatalmak politikaikatonai befolyási övezetébe tartozó államoktól kell importálnia. Előnyös tehát, hogy ha már egy nagyhatalmi aspiráns energiaimportra szorul, akkor ezt olyan, hozzá földrajzilag közel álló, kisebb államokból oldja meg, amelyekből az energiaimportot kevéssé zavarhatják meg egy-egy nagyhatalmi rivális mesterkedései, és amelyeket adott esetben politikailag és esetleg katonailag is a befolyása alá tud vonni. Kína esetében a közép-ázsiai volt szovjet köztársaságok elvben rendelkeznek az összes olyan adottsággal, amelyek hosszú távon egy ilyen szerepre alkalmassá tennék őket. Népességüket és katonai erejüket tekintve nem képeznek jelentős erőt, földrajzilag pedig hárman is közvetlenül szomszédosak Kínával. Az egyetlen probléma esetükben Oroszország jelenléte. A közép-ázsiai volt szovjet köztársaságok a 90-es években egyértelműen Oroszország befolyási övezetének számítottak, és a FÁK, az Eurázsiai Gazdasági Közösség, valamint a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete révén még ma is erősebb intézményi szálak fűzik őket Oroszországhoz, mint Kínához. Oroszország valószínűleg nem nézte volna tétlenül, ha egy vele el-

A KÍNAI OROSZ VISZONY ALAKULÁSA 253 lenséges viszonyban lévő Kína próbálja gazdasági befolyását kiterjeszteni ezekre az országokra. Így viszont, hogy az SCO révén Kína Oroszország kvázi-szövetségeseként tudott megjelenni a közép-ázsiai térségben, komolyabb orosz tiltakozás és ellenlépések nélkül tudta megvásárolni a régió legjelentősebb energiaexportőrének, Kazahsztánnak az egyik legjelentősebb olajtársaságát, 2 valamint egy, egészen a Kaszpi-tengerig és Türkmenisztánig kiterjedő kőolaj- és földgázvezeték-rendszert kiépíteni (Marketos 2009). Ezeket a folyamatokat erősíti, hogy az SCO-n belül energetikai együttműködésre irányuló törekvéseket is láthatunk. Az SCO egyik, 2007-es csúcstalálkozóján Vlagyimir Putyin orosz elnök is felvetette egy energetikai kartell létrehozását az SCO keretei között (Scheineson 2009). Az SCO formájában működő kínai orosz együttműködés igen jelentős eredményeket ért el, elsősorban az Egyesült Államok Közép-Ázsiából való kiszorítása terén, melynek legszimbolikusabb epizódja a közép-ázsiai amerikai légitámaszpontok nagy részének bezáratása volt (Wilhelmsen Flikke 2011: 875 878). 3 A 2000-es évek második felében merészebb elemzések már mint a NATO lehetséges ellensúlyáról kezdtek beszélni az SCO-ról, azonban ekkor a kínai orosz együttműködésben is törés következett be. 2008-ban, a grúz orosz háború idején Oroszország azt várta, hogy Kína kiáll mellette a NATO-val szemben, azonban Kína erre nem volt hajlandó: Peking azt nehezményezte, hogy Oroszország előzetes egyeztetés nélkül bocsátkozott (műveleteinek a Dél-Oszétia megvédését túllépő kiterjesztésével) egy ilyen vakmerő kalandba, majd utólag várt el hozzá támogatást (Scheineson 2009). Az incidens megmutatta az SCO korlátait: Oroszország nem hajlandó külpolitikáját Kína igényei szerint önkorlátozásnak alávetni, Kína pedig nem hajlandó az orosz külpolitikát feltétel nélkül támogatni. Vagyis a felek képtelenek kül- és biztonságpolitikai doktrínáikat olyan mértékben összehangolni, ami egy olajozottan működő, koherens szövetségi rendszer létrehozásához szükséges. Ahogyan pedig azt a közép-ázsiai országok tárgyalásánál látni fogjuk, a 2008 2013 közötti időszakban komoly strukturális érdekellentétek is egyre inkább felszínre kerültek Kína és Oroszország közt az SCO-n belül (Wilhelmsen Flikke 2011). AZ OROSZ NAGYHATALOM DEMOGRÁFIAI ÉS GAZDASÁGI MUTATÓINAK RELATÍV VISSZAESÉSE AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKKAL ÉS KÍNÁVAL SZEMBEN Az elmúlt évtizedekben tehát láthattuk, hogy az amerikai kínai orosz viszonylatban bármelyik fél együttműködése lehetséges bármelyikkel szemben. De emellett figyelmesek lehetünk még egy nagyon fontos mozzanatra. A 90-es évek elejének amerikai orosz és a 2000-es évek elejének kínai orosz közeledése tulajdonképpen azonos okból torpant meg és vált képtelenné valódi stratégiai szövetséggé válni. Oroszország mindkét esetben a másik féllel legalábbis azonos beleszólást, vezető szerepet várt volna el az együttműködésben. Azonban a megváltozott erőviszonyok következtében ezt sem a 90-es évek elején az Egyesült Államok, sem pedig a 2000-es években Kína nem volt hajlandó egy szoros stratégiai szövetség keretében megadni számára. Ez egyfelől érthető, hiszen mint azt látni fogjuk összességében Oroszország már valóban nincs azonos súlycsoportban sem az Egyesült Államokkal, sem Kínával. Ugyanakkor az orosz nagyhatalmi tudat nem teszi lehetővé Moszkva számára, hogy olyan szövetségben vegyen részt, ahol csak másodlagos,

254 HORVÁTH CSABA alárendelt szereplő lehet. E két szempont pedig együttesen kizárni látszik, hogy Oroszország ma akár az Egyesült Államok, akár Kína oldalán elkötelezze magát a másikkal szemben. Amikor arról beszélünk, hogy Oroszország ma már nincs egy súlycsoportban Kínával vagy az Egyesült Államokkal, akkor persze felmerül a kérdés, hogy konkrétan mi alapján mondjuk ezt. Valójában mennyire esett vissza Moszkva hatalmi potenciálja, mérhető-e ez számokban? Azt gondolhatnánk, hogy a Szovjetunió összeomlása elsősorban nemzetközi befolyás és katonai erő terén jelentett visszaesést Oroszországnak. Azonban ha megnézzük az adatokat, a legdrasztikusabb visszaesést Kínával és az Egyesült Államokkal szemben éppen a nagyhatalmi státusz legfontosabb fundamentumaiban, a népesség és a gazdasági erő területén láthatjuk. Különösen Kínával szemben drasztikus napjainkban az erőviszonyok módosulása Oroszország rovására. 2020-ra Kína népessége várhatóan túllépi Oroszország népességének tízszeresét. 4 A XX. században a Kína és a Szovjetunió közti népességkülönbséget Kína gazdasági elmaradottsága ellensúlyozta. Alapvetően ez tette lehetővé, hogy Kína magasabb népessége ellenére is a Szovjetunió legyen a két nagyhatalom közül az erősebb. Kína jelenlegi gyors gazdasági fejlődése viszont egy olyan forgatókönyvet vetít előre, ahol a demográfiai fölény mellé előbb-utóbb várhatóan gazdasági és technológiai fölény is társul majd. Ráadásul a demográfiai különbség a XX. században korántsem volt ekkora: az 1930-as években Kína lakossága 450 millió fő volt, míg a Szovjetunióé 166 millió, ez nem sokkal több mint két és félszeres különbséget jelentett (Csekei 1936), amit bőven ellensúlyozott az, hogy a korabeli Kínában polgárháborús viszonyok uralkodtak. 1970-re Kína népessége 814 millió főre, míg a Szovjetunióé 243 millió főre növekedett, ami már közel három és félszeres különbség volt. 5 Kína ekkor ugyan már atomhatalom volt, de gazdaságilag és technológiailag is rendkívül elmaradott, még a Szovjetunióhoz képest is. A Szovjetunió teljes GDP-je 1990-es dollárban számolva vásárlóerő paritáson 1973-ban becslések szerint 1513 milliárd dollár volt, míg Kínáé ugyanekkor csak 739 milliárd dollár, vagyis a különbség több mint kétszeres volt a Szovjetunió javára (Maddison 2007: 381 383). A reformfolyamat még nem kezdődött el, a kulturális forradalom még javában tombolt, így a szovjet gazdasági és technológiai fölény még ekkor is bőven ellensúlyozta Kína három és félszeres demográfiai fölényét. 2010-ben Kína népessége viszont már 1360 millió fő volt, míg Oroszországé csak 144 millió, 6 az IMF becslése szerint pedig 2011-ben vásárlóerő paritáson Kína GDP-je 11 293 milliárd dollár, míg Oroszországé csak 2 383 milliárd dollár. 7 A Moszkva és Peking közti demográfiai különbség tehát negyven év alatt három és félszeresről kilenc és félszeresre nőtt, a gazdasági teljesítmény aránya pedig négy évtizeddel ezelőtt kétszeres volt Moszkva javára, ma viszont közel ötszörös Peking javára. A gazdasági és demográfiai erőviszonyok ilyen drasztikus átrendeződéséhez a történelem tapasztalatai szerint előbb-utóbb a katonai erőviszonyok alakulása is hozzáidomul. Ennek legismertebb példája az Egyesült Államok világpolitikai szerepének átalakulása az 1940-es évtized során. Az évtized elején az Egyesült Államok még gazdasági óriás, de katonai törpe volt (az 1940-es év kezdetén az amerikai fegyveres erők összlétszáma még a félmillió főt sem érte el 8 ), az évtized végére viszont már szuperhatalommá vált. Egy másik közismert példa az első világháború előtt felemelkedő császári Németország esete. A XIX. századi Németország a XX.

A KÍNAI OROSZ VISZONY ALAKULÁSA 255 századi Egyesült Államokhoz hasonlóan úgy vált vezető katonai hatalommá, hogy előbb relatív gazdasági súlya és népessége nőtt meg jelentős mértékben riválisaiéhoz képest, majd később ezekre a fundamentumokra támaszkodva állított fel a világ élvonalába tartozó haderőt. A XIX. század elején még Franciaország volt az európai kontinens legnépesebb állama és legjelentősebb katonai hatalma (Kissinger 1998: 223). A későbbi császári Németországot alkotó német államok össznépessége csak a XIX. század közepén érte be Franciaországét, a századfordulóra viszont már annak közel másfélszeresét tette ki. 9 A német ipari termelés 1850-ben még elmaradt a francia mögött, és csak 1880-ban előzte meg azt. 1913-ra viszont Franciaország széntermelése már csak a német egyhetedét tette ki (Kissinger 1998: 224). A katonai erőviszonyok alakulása némi fáziskéséssel, de hamarosan követte a gazdasági és demográfiai erőviszonyok alakulását. 1880-ban Franciaország védelmi kiadásai még Németország kiadásainak másfélszeresét tették ki, 1914-re viszont már jócskán megfordult az arány: Németország védelmi költségvetése ekkorra már nagyjából a duplája volt Franciaországénak (Barraclough Stone 1992: 250). Harmadik példaként a Meidzsi-restauráción átesett Japánt említhetjük, amelyet a XIX. század közepén még térdre tudott kényszeríteni néhány amerikai hadihajó. A nagy volumenű gazdasági reformok és erőteljes gazdasági növekedés néhány évtizede után viszont 1905-re már olyan hadsereggel rendelkezett, amellyel vereséget tudott mérni Oroszországra (Reischauer 2000). Japán szénkitermelése a kérdéses időszakban (1875 1905 között) meghússzorozódott, a japán kereskedőflotta hajóinak száma pedig 1873 1904 között több mint megharmincszorozódott (Watkins é. n.). A gazdasági és demográfiai erőviszonyok alakulása, ha nem is ennyire drasztikus mértékben, de az Egyesült Államokkal szemben is visszaesést jelent Moszkva számára. 1970-ben az Egyesült Államoknak csak 208 millió lakosa volt a Szovjetunió 243 millió lakosával szemben, 2010-ben viszont az Egyesült Államok 312 milliós népessége több mint kétszerese volt a Szovjetunió szétesésével erősen megkisebbedett Oroszországénak (144 millió). 10 Gazdaságilag hasonlóan módosultak az erőviszonyok. Az Egyesült Államok gazdasági teljesítménye persze már 1973-ban is nagyobb volt a Szovjetunióénál, de a különbség (1990-es dollárban, vásárlóerő paritáson) ekkor még csak kevesebb mint két és félszeres volt (3537 milliárd 1513 milliárddal szemben) (Maddison 2007: 381 383). 2011-re a különbség két és félszeresről hat és félszeresre nőtt (15 094 milliárd dollár 2383 milliárddal szemben). Oroszország tehát mind Kínával, mind pedig az Egyesült Államokkal szemben jelentősen visszaesett az elmúlt évtizedekben, és ha az Egyesült Államokkal szemben már nem is, de Kínával szemben ez a hátrány várhatóan még tovább fog növekedni. A KÍNAI OROSZ VISZONY ÉS KÖZÉP-ÁZSIA Ha a kínai orosz kapcsolatokról és az SCO gazdasági vetületeiről beszélünk, akkor nem hagyható ki legalább egy rövid kitekintés erejéig annak vizsgálata, hogy milyen hatással van és lehet ez Oroszország, illetve a hagyományosan a befolyási övezetébe tartozó közép-ázsiai volt szovjet köztársaságok viszonyára. A fejezetben tárgyalt tendenciák az Oroszország és Kína közt fekvő középázsiai volt szovjet köztársaságok esetében sajátos egyensúlyozást látszanak elindítani. Az utóbbi évek gazdasági fejleményei legalábbis lehetővé teszik a közép-ázsiai országok számára, hogy Moszkvától függetlenül alakítsák a Kínával való

256 HORVÁTH CSABA energiakereskedelmüket, a Kínának szállítandó energiahordozók árát és mennyiségét. Ha pedig a lehetséges politikai következményeket is számba vesszük, akkor azt láthatjuk, hogy ilyen körülmények között egyáltalán nem biztos, hogy a kínai orosz viszonyban Moszkva továbbra is saját, feltétel nélkül rendelkezésére álló befolyási övezetének tekintheti ezeket az államokat. A korábban gazdaságilag egyoldalúan Oroszországtól függő térségben az elmúlt évtizedben jelentős kínai gazdasági befolyás és a térség országait Oroszország megkerülésével, közvetlenül Kínával összekötő kőolaj- és földgázvezeték-rendszer épült ki, amelyen át Peking Kazahsztánból értékes olajhoz és földgázhoz, Türkmenisztánból és Üzbegisztánból pedig földgázhoz jut. Ezeket az egyoldalú orosz függést lazító tendenciákat a jövőben erősítheti a közép-ázsiai térség kulcsországában, Kazahsztánban végbement etnikai átrendeződés is. Az oroszok aránya az előző évtizedek betelepítési politikájának következtében a Szovjetunió bukása idején nagyjából megegyezett a kazahokéval (az 1989-es szovjet népszámlálás szerint a népesség 39,7%-a volt kazah, és csak 37,8%-a orosz). 11 Napjainkra viszont a muzulmán kazahok magasabb természetes szaporulata és az oroszok tömeges hazatelepülése következtében a kazahok aránya 63%-ra emelkedett, az oroszoké pedig 23%-ra csökkent. 12 Ha a népesség fennmaradó részét kitevő kisebb népcsoportokat is beszámítjuk, akkor pedig azt láthatjuk, hogy míg negyedszázaddal ezelőtt a Szovjetunió európai részeiről származó, európai kultúrájú népcsoportok aránya felülmúlta a közép-ázsiai muzulmán népcsoportok összesített súlyát (az oroszok, ukránok, beloruszok, németek és lengyelek összesen Kazahsztán népességének 50,56%-át tették ki), 13 addig napjainkra az ázsiai muzulmán népcsoportok aránya a népesség 70%-a fölé emelkedett. 14 Ezek a demográfiai tendenciák pedig napjainkban is folytatódnak, így 5 10 15 év múlva a muzulmán ázsiai népcsoportok aránya a jelenleginél is jelentős mértékben nagyobb, az egykori Szovjetunió európai területeiről származó népcsoportok aránya pedig a jelenleginél is kisebb lesz. Vagyis demográfiai szempontból Kazahsztán egy fele részben oroszos, fele részben ázsiai államból lassanként egy döntően ázsiai arculatú állammá válik. Talán nem túlzó az a feltételezés, hogy a következő évtizedekben a gazdasági tényezők mellett ez a demográfiai átrendeződés is hatással lehet Kazahsztán identitására és külpolitikai orientációjára. Természetesen ettől még jelenleg zavartalannak tűnik az együttműködés Oroszország és a közép-ázsiai államok között, de így is jelzésértékű lehet például az az eset, amikor 2008-ban a közép-ázsiai államok Kazahsztán vezetésével Kínával tartva megtagadták, hogy feltétel nélkül támogassák az orosz álláspontot az orosz grúz háborúban (Wilhelmsen Flikke 2011: 888 890). A közép-ázsiai országok egyoldalú orosz függésének lazítására tett aktív lépés volt Kína részéről, hogy egy szabadkereskedelmi övezet létrehozására is javaslatot tett az SCO keretein belül, így Kína gyakorlatilag Oroszországgal azonos kereskedelmi kedvezményekben részesülne ezekben az országokban. A kínai orosz viszonyban rejlő strukturális érdekellentéteket viszont jelezte, hogy Oroszország elutasította ezt a javaslatot, és helyette továbbra is a közép-ázsiai országokat saját magához kötő, de Kínát kizáró Eurázsiai Gazdasági Közösséget favorizálja (Wilhelmsen Flikke 2011: 888 890). Míg tehát az SCO alkalmas volt arra, hogy Kína és Oroszország közös erővel szorítsa vissza az Egyesült Államok közép-ázsiai befolyását, addig mintegy mellékhatásként a közép-ázsiai országok Oroszországtól való egyoldalú függését is

A KÍNAI OROSZ VISZONY ALAKULÁSA 257 jelentősen lazította, előrevetítve számukra a Kína és Oroszország közötti lavírozás lehetőségét. TENDENCIÁK 2008 2013 KÖZÖTT Oroszország esetében tehát azt láthatjuk, hogy a 2000-es évek első felének kezdeményezései ellenére összességében sokkal inkább tekinthető az Egyesült Államok és Kína között egyensúlyozó harmadik félnek, mintsem Kína szövetségesének. Oroszország századunk első évtizedében kétségkívül inkább Kínával működött együtt az SCO keretében. Ugyanakkor számos olyan tényezőt is láthatunk, amely már ma is megnehezíti, a jövőre nézve pedig igen kérdésessé teszi ennek működőképességét. Így könnyen lehet, hogy a 2008-as grúz orosz háborúval kapcsolatos kínai orosz vita (és ezzel egyidejűleg a kínai orosz érdekellentétek felszínre kerülése Közép-Ázsiát illetően, amikor is Kazahsztán Kínára támaszkodva ugyancsak megtagadta Oroszországtól a kért támogatást) nem csupán átmeneti működési zavar volt a kínai orosz együttműködésben, hanem olyan strukturális problémák tünete, amelyek hosszú távon megnehezíthetik azt. A 90-es évek elejének rövid életű amerikai orosz együttműködéséből (és kudarcából), valamint a 2000-es évek elejének az SCO keretében kirajzolódó kínai orosz együttműködéséből (és ennek 2008 2013 közötti lendületvesztéséből) egy koherens orosz nagyhatalmi viselkedésminta rajzolódik ki. Az utóbbi évtizedeknek ezekből a konfliktusaiból a következő tendenciát olvashatjuk ki: Oroszország önálló nagyhatalmi tudattal rendelkezik, és egy saját egyensúly-politika formájában az éppen aktuális körülmények függvényében hajlandó akár az Egyesült Államokkal, akár Kínával konfrontálódni, a kettő közül mindig azzal helyezkedve szembe, amelyikben a nagyobb kihívást látja saját nagyhatalmi pozíciójára nézve. Ebből a szempontból alapvetően pragmatikus szempontokat követ, vagyis ilyen jellegű érdekütközések során az ideológiai rokonsággal nem sokat törődik (Szovjetunió Kína 1970 körül, Egyesült Államok Oroszország 2000 körül). Az érem másik oldala viszont, hogy Oroszország Kína és az Egyesült Államok közül bármelyikkel hajlandó együttműködni is. Mindig az éppen aktuálisan kevésbé veszélyesnek, engedékenyebbnek tűnővel a másik ellenében (amerikai orosz együttműködés az 1990-es évek elején, kínai orosz együttműködés a 2000-es években). Mivel azonban külpolitikájának középpontjában éppen a saját, önálló nagyhatalmi identitása áll, nem hajlandó olyan szövetségi rendszerek elmélyítésében részt venni, ahol másodrangú fél volna egy nagy testvér oldalán (az amerikai orosz együttműködés kudarca az 1990-es évek második felében, az SCO lendületvesztése 2008 után). Ugyanakkor az utóbbi évtizedekben bekövetkezett gazdasági és demográfiai hanyatlása miatt ma már nem képvisel akkora súlyt, hogy akár Kína, akár az Egyesült Államok mellett egyoldalúan elköteleződve azonos beleszólást követelhessen magának. E logika mentén haladva Oroszország számára így nem lenne kifizetődő, hogy elkötelezze magát a két óriás valamelyike mellett, hiszen egy ilyen szövetségben csak másodhegedűs lehetne egy nagy testvér mellett. Ráadásul az erőviszonyok várhatóan a közeljövőben még inkább Moszkva rovására fognak módosulni mind-

258 HORVÁTH CSABA két nagyhatalommal, de különösen Pekinggel szemben. Ahogyan azt a fentiekben láthattuk, Oroszország demográfiailag Kínával és az Egyesült Államokkal szemben egyaránt hanyatlik, Kína ráadásul gazdaságilag és technológiailag is gyorsabban fejlődik nála. A közeljövőben tehát az akár a Kína, akár az Egyesült Államok oldalán történő egyértelmű és szoros elköteleződés talán még a mainál is inkább másodrangú szerepet jelentene. Ahogy láthattuk, Moszkva Peking és Washington közül mindig azzal helyezkedett szembe, amelyikben a nagyobb (potenciális) fenyegetést látta saját nagyhatalmi szerepére nézve. Ebből a szempontból logikus volt a kínai orosz együttműködés az előző évtizedben, hiszen ekkor még egyértelműen az Egyesült Álamok jelentette a nagyobb kihívást Kína számára, és George W. Bush elnöksége idején ehhez még egy meglehetősen arrogáns külpolitikai doktrína, sőt a kínai és orosz érdekeket egyszerre sértő közép-ázsiai amerikai térnyerés is járult. Az SCO keretében folytatott kínai orosz együttműködés tehát beleillik az orosz külpolitika több évtizedes trendjébe, de addig és csakis addig illik bele, amíg az Egyesült Államok nagyobb potenciális fenyegetést jelent Oroszország számára, mint Kína. Így Moszkvából nézve tulajdonképpen az elmúlt húsz év gyakorlata látszik a logikus és valószerű viselkedésnek, miszerint sem Kína, sem pedig az Egyesült Államok mellett nem kötelezi el magát, hanem a kettő között hintapolitikát folytatva mindig azzal működik inkább együtt, amelyik pillanatnyilag éppen kevésbé képvisel stratégiai kihívást. Oroszország számára a biztonságpolitikai szempontokon kívül gazdasági szempontból is az egyensúlyozás tűnik a logikus választásnak. Oroszország legfontosabb exportcikkeit ma a kőolaj és földgáz jelentik, ezek legfontosabb exportpiacait pedig egyrészt az EU-tagállamok, másrészt Kína (2012-ben az orosz kőolajexport 84%-a irányult Európába, 7%-a Kínába). 15 Amennyiben Oroszország egyenlően osztja meg energiaexportját az EU és Kína közt, úgy exportőrként megnő gazdasági mozgástere is, hiszen ha vitába kerül az egyik importőrrel, akkor a másikra támaszkodva szoríthatja rá azt álláspontja elfogadására, a két importőr között licitálást, versengést alakíthat ki exporttermékeiért. Ahogyan azt láthattuk, az SCO-t az unipoláris pillanat, a kétpólusú világrend összeomlása után átmenetileg létrejött amerikai hegemónia hívta életre (Brzezinski 1997: 199). Azonban ha a jövőben ez a hegemónia gyengülni fog, Kína ázsiai hegemóniaaspirációi pedig erősödni fognak, akkor egy ilyen folyamatban Oroszország számára éppen abból a logikából következik a Kínától való eltávolodás és az Egyesült Államokkal való viszony enyhülése, amely logika az elmúlt tíz évben a Kínával való együttműködésre ösztönözte vagyis hogy két nagy közül a kevésbé fenyegetővel fog össze a nagyobb fenyegetést jelentő ellen. E logika szerint Oroszországnak csak azért és csak addig érdeke együttműködni Kínával, mert és ameddig az Egyesült Államok nagyobb potenciális fenyegetést jelent számára, mint Kína. A jelenlegi folyamatok szerint azonban hosszú távon ez egyre kevésbé lesz egyértelmű, és Kína erősödése, valamint ázsiai hegemóniatörekvései még akár azt a pillanatot is elhozhatják, amikor Moszkva már nagyobb kihívást lát majd Pekingben, mint Washingtonban. Ugyanakkor az orosz külpolitikának ez a trendje mind Washington, mind pedig Peking érdekévé a konfliktuskerülő magatartást teszi Oroszországgal szemben, hiszen végső soron a Bush-kormányzat konfrontatív külpolitikája volt az, amely a 2000-es években (többek között a grúziai és ukrajnai színes forradalmak támogatá-

A KÍNAI OROSZ VISZONY ALAKULÁSA 259 sával) Oroszországot Kína karjaiba lökte, miközben a 90-es évek első felének orosz amerikai együttműködését a szovjet kínai ellenségeskedés évtizedei előzték meg. Ez persze eddig a pontig csak feltételezés, a gyakorlati kérdés az, hogy láthatunk-e már a közelmúltban is példát a kínai orosz együttműködés lazulására, illetve Oroszországnak az Egyesült Államok és Kína közötti egyensúlyozó pályára való átállására. A válasz igen. A grúz orosz háborút kísérő kínai orosz összezördülés mellett 2008 2013 között komolyabb, strukturális érdekellentétek is felszínre kerültek Moszkva és Peking között. Ezek legfontosabbika a közép-ázsiai országokat érintő kérdések, ahol is Kína egyre inkább igyekszik ezen országok Oroszországtól való egyoldalú függésén lazítani, Oroszország pedig ezt fenntartani (Wilhelmsen Flikke 2011: 888 890). Láthatóvá váltak tehát már strukturális jellegű érdekellentétek is a két fél között, márpedig Kína erősödésével, a közép-ázsiai országokban történő további gazdasági térnyerésével és Kazahsztán további belső demográfiai átalakulásával ezek az érdekellentétek csökkenni biztosan nem, tovább fokozódni viszont annál nagyobb valószínűséggel fognak. Megállapítottuk, hogy ebben a helyzetben mind Washington, mind Peking számára a konfliktuskerülő fellépés a kifizetődő Moszkvával szemben. Kérdés, hogy ezt alátámasztó tapasztalatot láthatunk-e a mai folyamatokban. A válasz megint csak igen. Kína az SCO keretében, ha nem is mindig zavartalan, de egyelőre sokkal inkább kooperatív, mintsem konfrontatív viszonyt épített ki Oroszországgal. Az Egyesült Államok pedig 2008 2013 között egyfelől igencsak felerősítette a Kínával szembeni stratégiai versengést, és régi szövetségeinek megerősítésére, új szövetségek kiépítésére törekszik a Kínával érdekellentétben álló ázsiai országok között. Megerősítette kapcsolatát régebbi térségbeli szövetségeseivel, Japánnal, Dél-Koreával, a Fülöp-szigetekkel, Ausztráliával, valamint olyan, korábban vele meglehetősen hűvös viszonyban lévő, de Kínával különböző okokból szembenálló államokkal is, mint India és Vietnam (Suisheng 2012). Másfelől viszont Európában éppen ennek az ellentétét tapasztalhattuk. A 2000-es évek első felének színes forradalmaihoz képest a 2008 2013 közötti időszak hullámvölgy volt az Egyesült Államok Kelet-Európa-politikáját illetően. Ezekben az években átmenetileg lekerült a napirendről Ukrajna és Grúzia NATO-csatlakozása, az Egyesült Államok mintha kihátrált volna a GUAM-csoport 16 országai mögül. Mindeközben az ázsiai-csendesóceáni térségben növelte, Európában viszont csökkentette csapatai létszámát. Míg Ukrajna NATO-csatlakozása 2008 után lekerült a napirendről, addig Vietnammal az Egyesült Államok fokozta a katonai együttműködést, és már egy haditengerészeti támaszpont megnyitása is szóba került. Azt láthatjuk tehát, hogy az Egyesült Államok 2008 2013 között egyre inkább más politikát folytatott Kínával és más politikát Oroszországgal szemben. Míg Kínával szemben a korábbiakhoz képest egyre konfrontatívabbá vált a fellépése, addig Oroszországgal szemben egyre inkább konfliktuskerülő; ezzel párhuzamosan pedig egyre inkább a felszínre kerültek a Közép-Ázsiával kapcsolatos kínai orosz érdekellentétek. Talán nem túlzó a feltételezés: az ukrán válság kirobbanásához az is hozzájárult, hogy Oroszország felismerte a mérleg nyelvének szerepe által nyújtott lehetőségeket, azt a 2008 2013 közötti tendenciát, hogy az Egyesült Államok Kínára és a Csendes-óceán térségére összpontosítva kevesebb figyelmet tudott Kelet-Európára fordítani, és akár kisebb presztízsveszteségek árán is igyekezett elkerülni, hogy Kína mellett Oroszországgal is konfrontálódnia kelljen. Elképzelhető

260 HORVÁTH CSABA azonban, hogy Oroszország az ukrán válság kapcsán annyiban elszámította magát, hogy mivel (ahogyan azt láthattuk) nagyhatalmi státuszának demográfiai és gazdasági fundamentumai viszonylag gyengék, az Egyesült Államokkal való konfrontáció miatt a kívánatosnál szorosabb együttműködésre kényszerülhet Kínával. AZ UKRÁN VÁLSÁG HATÁSA Oroszország számára tehát egyik irányban sem érné meg elköteleznie magát az Egyesült Államok és Kína szembenállásában. A mérleg nyelve szerep viszont nem csak az Egyesült Államok és Kína számára jár azzal, hogy a másik fél és Oroszország közötti kényszerszövetség elkerülése érdekében érdekükben áll kerülni az Oroszországgal való ellenségeskedést. Oroszország számára is veszélyes lehet, ha túl messzire megy azon előnyök kiaknázásában, amelyeket ez a pozíció biztosít számára, és ezt az ukrán válság folyományaként a kínai orosz kapcsolatokban történt elmozdulás is jelzi. Oroszország viszonylagos gyengesége egyfelől azzal jár, hogy ha az Egyesült Államok és Kína közül az egyikkel ellenségessé válik a viszonya, akkor közeledni kényszerül a másikhoz, másfelől pedig azzal, hogy ha a két nagy bármelyikével is tartósan és szorosan együttműködik, az annak kockázatát rejti, hogy túlságosan is annak befolyása alá kerül. Vagyis az ukrán válságban rejlő fő kockázat Oroszország nagyhatalmi státusza szempontjából az, hogy a NATOval való konfliktusa következtében olyan szoros együttműködésre kényszerül Kínával, amely már a számára kívánatosnál nagyobb kínai befolyás kockázatával jár. Oroszország mindeddig idegenkedett is azoktól a kínai törekvésektől, amelyek azt célozták, hogy az SCO országaiból jöjjön létre egy kínai orosz közép-ázsiai gazdasági blokk. 2014 tavaszán az ukrán válság hatására végül mégis beadta a derekát Kínának egy korábban sokáig halogatott gázszállítási megállapodás tekintetében. A megállapodás körüli hosszas alkudozás a sajtóhírek szerint annak jele volt, hogy a kínai fél helyesen érzékelte, Oroszország gazdaságilag mennyire kiszolgáltatott helyzetbe került a NATO-országokkal való konfliktusa következtében. Kína ezt kihasználva olyan ajánlatot tett Oroszországnak, amelyet az eleinte vonakodott elfogadni, de végül más választása nem lévén, mégis belement az alkuba. 17 Ha tehát Oroszország az elmúlt évtizedekben tapasztalt viselkedéséhez hasonlóan most is el akarja kerülni, hogy egy nála erősebb hatalommal túlzottan szoros együttműködésre kényszerüljön, akkor kénytelen lesz enyhíteni az Egyesült Államokkal való viszonyán, hogy kikerüljön a Kínával szembeni túlzott rászorultság csapdájából. ÖSSZEGZÉS A kínai orosz viszonyt meghatározó tágabb keretrendszert illetően az 1945 óta eltelt évtizedek történetét áttekintve azt láthatjuk, hogy a Washington Peking Moszkva háromszögben semmi sem lehetetlen, nincsenek megkötések. Az évtizedek során a három ország között az összes létező matematikai kombinációra láthattunk példát együttműködés és ellenségeskedés tekintetében. Ezen belül a Szovjetunió bukása óta eltelt időszakot is rugalmasság jellemezte: Oroszország a 90-es évek elején az Egyesült Államokkal, az ezredforduló körüli években pedig Kínával próbált szövetséget kiépíteni, azonban mindkét próbálkozás ugyanazon a tényezőn, az ország nemzetközi súlyának megváltozásán bukott el. Oroszország valós súlyából kifolyóan ma már az Egyesült Államok mellett és Kína mellett is csak másodrangú szerepet tölthetne be egy szövetségen belül. Moszkva viszont

A KÍNAI OROSZ VISZONY ALAKULÁSA 261 mindkét esetben világossá tette, hogy nem adja alább legalábbis egyenlő beleszólásnál. Ezt viszont sem Washington, sem Peking nem fogadta el. Ezekből a keretekből következően Kína és Oroszország viszonyát 2001 2008 között az Egyesült Államokkal szembeni együttműködés határozta meg, az együttműködésben azonban hullámvölgy következett be 2008 2013 között, amelynek első látványosabb tünetei a 2008-as grúz orosz háborúhoz kapcsolódtak. A háborúval kapcsolatos érdekellentét az együttműködés jellege körüli kínai orosz nézeteltérést hozta felszínre. Oroszország támogatást várt volna Kínától a háború Dél- Oszétia területén túlra való kiterjesztésével kapcsolatban, Kína elvárása viszont a jelek szerint az lett volna, hogy Oroszország ne tegyen ilyen lépéseket az ő álláspontjának figyelembe vétele nélkül. Kína és Oroszország között ráadásul számos olyan eleve adott geopolitikai érdekellentét áll fenn, amelyeket csak a közös ellenféllel, az Egyesült Államokkal szembeni együttműködés érdekében tudtak ideigóráig félretenni. A közép-ázsiai államok feletti befolyás terén tapasztalható érdekellentét 2008 2013 között kétszer került felszínre látványos módon. Egyszer akkor, amikor 2008-ban a közép-ázsiai országok Kínával tartottak, és nem voltak hajlandóak kiállni Oroszország mellett a grúz orosz háborúban, egyszer pedig akkor, amikor Moszkva elutasította a Kínát, Oroszországot és Közép-Ázsiát is magában foglaló szabadkereskedelmi övezet létrehozását. Az amerikai orosz és a kínai orosz szövetségi próbálkozások kudarcából azt szűrhetjük le, hogy Oroszország akkor őrizheti meg a legtöbbet nagyhatalmi státuszából, ha sem az Egyesült Államok, sem pedig Kína oldalán nem kötelezi el magát. Erre hosszú távon lehetőséget is biztosít Washington és Peking vetélkedése, hiszen ez lehetővé teszi Moszkva számára, hogy ha egyikük oldalán sem kötelezi el magát, akkor a mérleg nyelvének, bizonyos értelemben a nevető harmadiknak a szerepét játssza el. Az ukrán válsággal kapcsolatos események azonban azt is megmutatják, hogy Oroszországnak óvatosan kell gazdálkodnia az ebben rejlő előnyökkel. A Washingtonnal való túlzott konfrontáció a jelek szerint máris olyan fokú együttműködésre kényszerítette Moszkvát Pekinggel, amely már veszélyezteti Oroszországnak azt a fajta el nem kötelezettségét, amely a nevető harmadik szerepének kiaknázásához szükséges. CSABA HORVÁTH THE SINO-RUSSIAN RELATIONSHIP IN THE MIRROR OF CHINA S RISE AND SINO- AMERICAN RIVALRY Summary The focus of the paper is how the role of Moscow has been changed by the fluid and complex triangular relationship of the USA, China and Russia. Despite its apparent decline in fundamentals of great power status such as relative economic and demographic weight, Russia is still a key great-power player. The paper attempts to identify trends in the events of the past 15-20 years that can help us to understand the role of Russia in the increasing global rivalry of the USA and China. Keywords: balance of power, the third who benefits, triangular diplomacy, multipolar system

262 HORVÁTH CSABA HIVATKOZÁSOK Bailes, A. J. K. Dunay, P. Pan, G. Troitskiy, M. (2007): The Shanghai Cooperation Organization. SIPRI Policy Paper, No. 17, Stockholm International Peace Research Institute. Barraclough, G. Stone, N. (szerk.) (1992): The Times Atlasz Világtörténelem. Akadémiai Kiadó, Budapest. Brzezinski, Z. (1997): The Grand Chessboard. Basic Books, Harper Collins Publisher. Csekei Varjú E. (szerk.) (1936): Révai Kis Lexikona. Révai Irodalmi Intézet kiadása, Budapest. Gernet, J. (2001): A kínai civilizáció története. Osiris Kiadó, Budapest. Kissinger, H. (1998): Diplomácia. Panem-Grafo, Budapest. Maddison, A. (2007): Contours of the World Economy, 1 2030 AD. Essays in Macro-Economic History. Oxford University Press. Marketos, T. N. (2009): China s Energy Geopolitics The Shanghai Cooperation Organization and Central Asia. Routledge, New York. Minakir, P. A. (1996): Chinese Immigration in the Russian Far East: Regional, National, and International Dimensions. In: Azrael, J. R. Payin, E. A. (ed.): Cooperation and Conflict in the Former Soviet Union: Implications for Migration. RAND Center for Russian and Eurasian Studies, Center for Ethnopolitical and Regional Research, Santa Monica Washington, 85 97. Reischauer, E. O. (2000): Japán története. Maecenas Kiadó, Budapest. Ross, R. S. (1993): China, the United States, and the Soviet Union Tripolarity and policy making in the Cold War. M. E. Sharpe Inc. Scheineson, A. (2009): The Shanghai Cooperation Organization. Council on Foreign Relations. http:// www.cfr.org/international-peace-and-security/shanghai-cooperation-organization/p10883 (letöltve: 2012 július 4.). Suisheng, Z. (2012): Shaping the Regional Context of China s Rise: how the Obama administration brought back hedge in its engagement with China. Journal of Contemporary China Vol. 21, No. 75, 369 389. Watkins, T. (é. n.): Meiji Restoration/Revolution. San José University Department of Economics. http://www.sjsu.edu/faculty/watkins/meiji.htm (letöltve: 2014 február 10.). Wilhelmsen, J. Flikke, G. (2011): Chinese-Russian Convergence and Central Asia. Geopolitics Vol. 16, No. 4, 865 901. JEGYZETEK 1 Az első alkalom az 1991. augusztusi moszkvai puccs volt, amikor a puccsisták oldalán, illetve a puccsal szembeszálló Jelcin oldalán álló katonai egységek kerültek szembe egymással. A második alkalom pedig a köztudatban ma kevéssé számon tartott 1993. októberi események, amikor a Jelcinhez hű erők és a Jelcinnel szembeforduló Dumát támogató fegyveres erők vívtak több napig tartó, nem hivatalos becslések szerint több száz halálos áldozattal járó tűzharcokat Moszkva utcáin. Végül ez utóbbi is Jelcin győzelmével végződött. 2 CNPC Announces PetroKazahstan Acquisition. http://www.china.org.cn/english/2005/ Oct/146767.htm (letöltve: 2014. február 10.); Petro Kazakhstan http://petrokazakhstan.kz/eng/ pages/about_company.html (letöltve: 2014. február 10.). 3 SCO: Shoring Up the Post-Soviet Status Quo. http://www.eurasianet.org/departments/ insight/articles/pp070905.shtml (letöltve: 2014. február 10.). 4 World Population Prospects, the 2012 Revision United Nations, Department of Economic and Social Affairs, Population Division. http://esa.un.org/wpp/unpp/p2k0data.asp (letöltve: 2013. július 4.). 5 World Population Prospects, the 2012 Revision United Nations, Department of Economic and Social Affairs, Population Division. http://esa.un.org/wpp/unpp/p2k0data.asp (letöltve: 2013. július 4.). 6 World Population Prospects, the 2012 Revision United Nations, Department of Economic and Social Affairs, Population Division. http://esa.un.org/wpp/unpp/p2k0data.asp (letöltve: 2013. július 4.). 7 World Economic Outlook Database, April 2012 International Monetary Fund, 2012 http:// www.imf.org/external/pubs/ft/weo/2012/01/weodata/index.aspx (letöltve: 2013. július 4.).

A KÍNAI OROSZ VISZONY ALAKULÁSA 263 8 Active Duty Military Personnel, 1940 2011 http://www.infoplease.com/ipa/a0004598. html (letöltve: 2014. január 22.). 9 Történelmi Világatlasz. Kartográfiai Vállalat, Budapest, 1991, 76. 10 World Population Prospects, the 2012 Revision United Nations, Department of Economic and Social Affairs, Population Division. http://esa.un.org/wpp/unpp/p2k0data.asp (letöltve: 2013. július 4.). 11 Демоскоп Weekly. http://demoscope.ru/weekly/ssp/sng_nac_89.php?reg=5 (letöltve: 2013. július 4.). 12 The results of the national population census in 2009. The Agency of Statistics of the Republic of Kazakhstan http://www.eng.stat.kz/news/pages/n1_12_11_10.aspx (letöltve: 2013. július 4.). 13 Демоскоп Weekly. http://demoscope.ru/weekly/ssp/sng_nac_89.php?reg=5 (letöltve: 2013. július 4.). 14 The results of the national population census in 2009. The Agency of Statistics of the Republic of Kazakhstan http://www.eng.stat.kz/news/pages/n1_12_11_10.aspx (letöltve: 2013. július 4.). 15 U.S. Energy Information Administration. http://www.eia.gov/countries/cab.cfm?fips=rs (letöltve: 2014. február 10.). 16 Ukrajna, Grúzia, Moldova és Azerbajdzsán a FÁK-nak az ezredfordulón Oroszországtól függetlenedni és az Egyesült Államokhoz közeledni próbáló négy tagállama. 17 http://inforadio.hu/hir/tudositoink/hir-638916