Magyar királyok és uralkodók 10. kötet
Vitéz Miklós Magyar királyok és uralkodók Károly Róbert és Nagy Lajos Duna International
A könyv megjelenését támogatta: SYMBOL BUDAPEST Ötletgazda: FONTOS LÁSZLÓ VITÉZ MIKLÓS Szerkesztette: SZILÁGYI RITA Képszerkesztő: DR. BASICS BEATRIX Fotók: CIVERTAN GRAFIKAI STÚDIÓ, MAGYAR NEMZETI MÚZEUM, VIDA MÁRTA, INTERNET Minden jog fenntartva! Tilos a kiadó engedélye nélkül a könyvből részletek közlése vagy bármilyen módon történő másolása, terjesztése, beleértve a fénymásolást és az elektronikus adathordozó eszközöket is. Összkiadás: ISBN 978 615 5013 14 0 ISBN 978 615 5013 23 2 WWW.FACEBOOK.COM/MAGYARKIRALYOK (A Facebook-oldalak regisztráció nélkül is szabadon látogathatóak.) Kiadja: a DUNA INTERNATIONAL KÖNYVKIADÓ KFT. 1106 Budapest, Keresztúri út 8/A Tel.: 264 4555, fax: 264 4551 e-mail: kiado@dunakiado.hu Felelős kiadó: A KFT. ÜGYVEZETŐJE Kiadóvezető: BARÁZ MIKLÓS Főszerkesztő: SIPOS ATTILA Művészeti vezető: BARÁZ KLÁRA Műszaki vezető: MARTON ÉVA Borítóterv és tipográfia: GÁL BRIGITTA ÉS SINKA ATTILA Készült a debreceni Kinizsi Nyomdában Felelős vezető: BÖRDŐS JÁNOS
Előszó Miután kihalt az Árpád-háziak dinasztiája, és az immár több száz éve uralkodó Turul nemzetség helye üresen maradt, egészen új viszonyok következtek Magyarországon. Amikorra 1301. január 14-én, a budai várban elhunyt III. (Velencei) András akit ugyan jó néhányan nem is tartottak igazi Árpád-ivadéknak, de mint királyt elviselték egy évtizeden keresztül, a már amúgy is egész országrészeket birtokló, nagy hatalmú bárók, tartományurak, különféle szövetségekbe tömörülve, minden eddiginél jobban megerősödtek. Most már a legszívesebben teljesen átvették volna a hatalmat szerencsére azonban egymás között sem tudtak megegyezni. Sokéves huzavona kezdődött, ami időnként majdhogynem belső háborúvá szélesedett, és káosszá mélyült. Végül a nápolyi Anjou család még szinte gyermekkorú királyjelöltje szerezte meg a hatalmat, egy rendkívül zavaros, több megkoronázott királyt is felvonultató korszakot bezáróan. Károly Róbert még idegennek számító, francia származású, olasz földről jött uralkodó volt, aki mindennek ellenére rendet tett azon a földön, amelynek királyává lett. Az ő fia, Nagy Lajos azonban már születésénél fogva igazi magyar királlyá válhatott. A történelem fintora, hogy az előző száz év valódi magyar királyai nem voltak képesek olyan naggyá tenni Magyarországot, mint amilyen naggyá ezek az idegen királyok tették Vitéz Miklós
6 V. István, IV. (Kun) László és III. András Miután tehát két külföldi kisfi ú lett egyszerre Magyarország királya, képzelhetjük, mekkora káosz alakult ki. Minden nemes úr választhatott (választani kényszerült), hogy melyiket követi. Nagyobb pártja az ország nyugati és északi felében élő bárók által támogatott Vencelnek volt; Károly Róbert mellett (akkor még) kevesebben álltak. Van is király, meg nincs is Kihalt az Árpád-ház A 14. század beköszönte Európában lassú, egyenletes változásokat indított el. A kontinens nyugati felén egyfajta válság közeledett, amely sokrétű volt, és egyszerre több téren következett be. Némelyik országban, például a franciák földjén évtizedekig tartó belső háborúk zajlot- tak, másutt a jogaiban mindinkább megerősödő (köz) nemesség növelte a saját jelentőségét, és ezzel párhuzamosan csökkentette a központi hatalom, vagyis a király súlyát, szerepét. Közben jött egy klímaváltozás is visszaesett a hőmérséklet, egyfajta kis jégkorszak kezdődött, csökkentek a mezőgazdasági hozamok. Megindult a kézműipari forradalom (Bertényi), a technika is előretört, hangozzék ez a szó bármilyen furcsán is azokban az időkben. Felülcsapó vízikerék adott az addiginál több energiát, mind több lett a szélmalom, és ha hihetetlennek tűnik is, de a 14. században a szenet már nemcsak a kovácsok használták, hanem lakásokat is fűtöttek vele! Nagyobb volumenben indult meg a fémkohászat, jobbak lettek a támadó és védőfegyverek, és már kezdett terjedni a puskapor ennek nyomán a tűzfegyverek alkalmazása is. Ez volt az a század, amikor az invesztitúraharcokból korábban győztesként kikerülni látszó pápaság teljesen francia gyámság alá került: 1309 és 1377 között a pápáknak eleve nem is Rómában, hanem egy francia városban, Avignonban volt a székhelyük. Olykor volt egy vagy több ellenpápa is, és a királyok válogathattak, melyiket ismerik el. Ennek ellenére a 14. században az európai fejlődés éllovasa Itália volt. A félszigeten ugyan rengeteg állam helyezkedett el, de már egyre inkább kezdett kiszorulni Károly Róbert
V. István rövid királysága 7 Avignon, a pápák palotája onnan a német császári hatalom. És bár ezek az államok vagy közülük a nagyobbak nemegyszer szembefordultak egymással, azért társadalmi haladás zajlott bennük. Franciaországban ha időlegesen is elakadt a központi hatalom erősödésének a folyamata. A flamandok (a későbbi hollandok) sikerrel szálltak szembe a francia királyok hódító törekvéseivel. Aztán jött a százéves háború amely a valóságban, a kisebbnagyobb szüneteket is beleszámítva, összesen 116 évig tartott, ben az angolok és franciák mérték amely- össze az erejüket. Ezt nemegyszer parasztfelkelések, népi megmozdulások, belháborúk is tarkították. Hatalmas pestisjárvány, fekete halál söpört végig a kontinensen. Közben az angoloknál folytatódott a főurak és a nemesség harca a királyi hatalom csökkentéséért. Az uralkodók kénytelenek voltak most már a rendi országgyűlést, a parlamentet is bevonni a kormányzásba. A jobbágyság rendszere megindult a lassú felbomlás útján: a parasztok nagy részéből személyében szabad bérlő lett, aki fizetett a nemesi tulajdonosnak a művelésre kapott föld használatáért. A német-római birodalmon belül óriási volt a széthúzás, amiből időnként kisebb hatalmasságok emelkedtek ki, és buktak el ismét. Luxemburgi (IV.) Károly császárnak időlegesen sikerült valamelyest stabilizálnia hatalmát (ez volt az a család, amelyből a mi későbbi Zsigmond királyunk is származott). De éppen Károly adta ki a Német Aranybullát is, amellyel szentesítette a választófejedelmek császárválasztó jogát, és ezzel a tartományurak hatalmát, a birodalom teljes széttagoltságát is. A német fejedelemségek, sőt olykor egyes városok is igyekeztek önállósítani magukat a császártól. Ez az a század, melyben afféle népi kezdeményezés eredményeképpen a függetlenedés útjára lépett Svájc, a Avignon, a pápák palotája
8 V. István, IV. (Kun) László és III. András földrész első tényleges, mai fogalmaink szerinti köztársasága (ehhez képest Velence csak nevében volt az), megvetve ezzel a napjainkban is létező államszövetség alapjait. A német lovagrend a keleti területeken a mai Lengyelországban és a balti államokban sikeresen terjeszkedett, saját, erős államot alapított, és évszázadokon át elzárta a lengyeleket és a litvánokat a Balti-tengertől. Sokat írhatnánk arról is, hogyan alakult az orosz fejedelemségek sorsa, amelyek hosszú időn át folytattak gyakran reménytelennek látszó, ám végső soron mégis győzelmet hozó harcokat a tatárok ellen. És míg a tatár hatalom akkoriban kezdett hanyatlani bár ezt az ott élők akkor még nem láthatták ilyen világosan, délkeleten egy új, feltörekvő, és mind erősebbé váló birodalom, az oszmántörököké tört előre, egyre nyugatabbra, és mind közelebb Bizánchoz, majd Európa többi részéhez. Meghalt az utolsó, Árpád-házinak tekintett uralkodónk, III. András, és nagyon különös, hogy a báróknak eszükbe sem jutott egy magyar királyt választani a helyébe. Pedig mint már többször említettük az előző kötetekben, elvileg a magyar nemességnek ősi joga volt akár közfelkiáltással is királyt választani a saját soraiból. Lesz még erre példa, de 1301-ben valahogyan mindenki csak a külföldi trónigénylőkkel számolt. A királyjelöltek közös jellemzője volt, hogy igazából senki sem tekinthette őket magyarnak, hiszen nem tudtak magyarul, nem itt nőttek fel, és voltaképpen egyiket sem nevelték előre és megfontoltan, mondhatni célzatosan magyar királynak. Csak amikor Velencei András meghalt, léptették őket fel a különféle főúri csoportosulások a 12 éves nápolyi kisfiú, Károly Róbert kivételével, aki András halálakor már az országon belül tartózkodott. Ha egy főúri pártnak volt egy (külföldi) jelöltje, akit mindenáron a magyar trónra akart juttatni, a vetélytárs másik bárócsoport rögtön pártot hozott létre egy másik külföldi jelölt mellett. Mert ha csak egy jelölt volt, az urak nem remélhették, hogy miután trónra kerül, hűségükért megjutalmazza őket hiszen Boldogkő vára - Aba Amadé, majd Károly Róbert vára A magyarországi helyzet
V. István rövid királysága 9 Hollókő vára - Csák Máté halála után került csak Károyl Róbert birtokába nem kellett harcolni érte/mellette, trónra lépése egy percig sem volt vitatott. Még érdekesebb Nemeskürty István éppen eléggé csodálkozik is ezen!, hogy nem akadtak hazai önjelöltek! Hiszen volt számos magyar báró, aki egész tartományokat birtokolt/bitorolt, és uralkodói, kiskirályi hajlamait addig nem is igen titkolta. Egy Csák Máté (e néven már a harmadik), aki magát szerényen csak princepsnek, azaz hercegnek tituláltatta, vajon miért nem szállt sorompóba a koronáért? És a Kőszegiek? Gondoljuk csak el: az akkor éppen tartományúri hatalma csúcsán álló családnak akkora területe volt, mint a mai Magyarország fele! És mégis, mindannyian inkább valamelyik külföldi jelöltet támogatták. El kell fogadnunk, amit Nemeskürty ír erről a sajátos állapotról. Ezek az urak ugyanis eleve nem is gondolkodtak Magyarország egészében! Őket csak a saját, biztosan kézben tartott tartományaik, vármegyéik, megszerzett területeik és birtokaik érdekelték. Nekik úgy volt jó, ha egy királyt mint bábot mozgathattak, anyagilag és más értelemben is szüntelenül kihasználhattak. Ugyanakkor ma már beismerhetjük (a kommunista korszak történetírását meghaladva), hogy a bárók jól irányították a maguk birtokait, és a magyar gazdaság általános fejlődését sem gátolták. Viszont sajnos miattuk állandósult a veszély, hogy az ország részekre eshet szét. Akkoriban tucatnyi kiskirály, oligarcha irányította az országot, és ez a szám nem túlzás: egyes történészek szerint éppen tizenketten voltak. Az ismertebb nevek: a Kőszegiek, az Abák, a Csákok, a Borsák, Er-
Az Anjou-ház 10 Az Anjou-család az akkori francia királyi dinasztia, a Capetingek oldalágához tartozott. Erős pápai támogatással az 1260-as években hódították meg a Nápolyi Királyságot. Megszerezték Szicíliát is legalábbis egy időre, és délfranciaországi birtokaikra támaszkodva befolyásra tettek szert a Földközitengeri, mediterrán világban. Anjou Károly (Károly Róbert nagyapja) még V. Istvánnal mint emlékszünk kettős házasság révén kapcsolta egybe az Anjoukat és az Árpád-háziakat. II. Károly nápolyi trónörökös vette feleségül István lányát, Máriát, míg a nápolyi király lánya, Izabella lett a szerencsétlen IV. (Kun) László nem kevésbé szerencsétlen felesége. Az Anjoukat a maguk idejében következetesen feltörekvő családként tartották számon, és ők valóban mindent meg is tettek dinasztikus hatalmuk gyarapításáért. Újabb és újabb szövetségeket kötöttek, újabb trónokra jelentették be igényüket, hadakoztak és házasodtak: általában sikeresen. Magyarországi Mária az apja révén fenntartotta a magyar trónra irányuló igényét is. Midőn Velencei András lett a magyar király, az Anjouk a trónnak az ő személyével való betöltését egyszerűen nem akarták tudomásul venni. Folyamatosan hangoztatták, hogy a magyar korona Mária királyné fiának, Martell Károlynak járna. (A Martell Kalapács ragadványnév, úgy látszik, igen kedvelt volt a középkorban: az egykori frank birodalom alapítójának, Kis Pippinnek az apját is így emlegették a maga idejében.) Miután Martell Károly eléggé fiatalon meghalt, a trónigény értelemszerűen Mária királyné unokájára, Károly Róbertre szállt. (A későbbi király magyar neve különben egy nyelvi félreértés eredménye. Az olasz Caroberto keresztnevet ferdítették el a magyarok Károly Róbertre, néha Róbert Károlyra, mert azt hitték, ez két név együtt.) Az Anjouk annyira biztosra vették, hogy Károly Róbert lesz a magyar király, hogy a gyereket az otthoni öröklési rendből eleve ki is zárták, mondván, neki ott van Magyarország, elégedjen meg majd azzal Mint majd látni fogják, ezzel mintegy felégették Caroberto mögött a Nápolyba (vissza)vezető hidakat. Most már történjen bármi, neki magyar királlyá kell lennie, hiszen más választása úgy nincsen. A pápai állam és az Anjouk mindig szorosan együttműködtek. Az egymást követő pápák ahhoz az álláspontjukhoz ragaszkodva, hogy Magyarország a pápai állam hűbérese mindent megtettek azért, hogy bárkivel szemben elismertessék az Anjouk jogát a magyar trónra. Így álltak hát a dolgok, amikor a Magyar Királyság uralkodó nélkül maradt, és lényegében a hazai tartományuraktól függött, hogy kit ültetnek a trónra. délyben Kán László, a Délvidéken a horvát Subics család klánja, és így tovább. Azon is elcsodálkozhatunk, hogy a gyermek Caroberto, az Anjou Károly Róbert már akkor magyar földre jött, amikor Velencei András király még életben volt. Előző év nyarán érkezett, és magyar területen egészen jól megvolt népes kíséretével együtt. Igen, az Adria mellett, a Tengermelléken, azaz Dalmáciában, miközben III. András Budán uralkodott. Nem volt a királynak olyan eszköze, sem ereje, amivel kiverhette volna a riválist? Vagy lehet, hogy nem is akarta? A jövendő magyar király személyéről a főurak természetesen nem tudtak megegyezni. Már csak azért sem, mert számos nagyhatalmú báró a hozzá földrajzilag közelebb eső területen keresett és vélt találni megfelelő uralkodójelöltet. A Délvidék, elsősorban a Tengermellék urai, a horvát és dalmát bárók az ifjú Károly Róbertre esküdtek. Mint láttuk, az ő ügyük tartott a legelőbbre, hiszen királyjelöltjüket már akkor az országba hozták, amikor III. András még javában élt, és semmi sem utalt arra, hogy a halála közeledne. Nem csoda, hogy később egyesek azt rebesgették: Károly Róbert hívei mérgeztették meg Velencei Andrást, az utolsó Árpád-házi királyt. Tény, hogy van itt néhány valóban zavarba ejtő körülmény. Például az, hogy a
V. István rövid királysága 11 Anjou tartomány térképe nápolyi kisfiú hívei egész seregnyi ember Zágrábig jutottak (ellenállás nélkül haladva észak felé), és ott letáboroztak. Valamire vártak. Csak nem András király halálának a hírére? És amikor az megérkezett, a gyermek király serege azonnal tovább indult, és zavartalanul jutott fel egyenesen Esztergomba. Hívei ugyanis nem Fehérvárott, hanem a régi uralkodói székhelyen, Esztergomban akarták megkoronáztatni az új királyt. 1301 tavaszán az esztergomi érsek, Bicskei Gergely a Szent Korona hiányában egy alkalmi koronát helyezett a kisfiú fejére, és ezzel az Anjou-pártot támo- gatók szemében a koronázás megtörtént: Károly Róbert magyar rállyá lett. ki- Ám a főurak másik erősebb csoportjának is megvolt a maga jelöltje! Mégpedig egy cseh ifjú. Annyira fiatal, hogy ő is éppen 12 éves volt, miként a messzi délről jött Caroberto. Ez a fiatalember Vencel cseh királyfi volt, aki nevét ebből az alkalomból, Károly Róbert aranyforintja magyar használatra rögvest Lászlóra változtatta, stílusosan úgy is mondhatjuk: magyarosította. Három és fél éven keresztül tehát névleg egyszerre két tizenéves gyerek uralta Magyarországot. Egyes történészek interregnumról, király nélküli időszakról beszélnek e korral kapcsolatban, pedig hát az országnak elvben volt királya, méghozzá mindjárt kettő is! A két kamasz, Károly Róbert meg Vencel-László persze semmire sem mentek: sem egymással, sem a bárókkal. Vencel koronázása különben Székesfehérvárott, a Szent Koronával történt meg, ámde ott is elkövettek egy hibát : a szertartást a kalocsai érsek végezte. Mindkét oldal részben jogosan és Szepeshely - Károly Róbert megkoronázása okkal vádolta a másikat mulasztásokkal. Az igazi király ugyanis az elfogadott norma szerint az lehetett volna, akinek fejére Fehérvárott az esztergomi érsek a Szent Koronát helyezi. Az a koronázás akkor minden kétséget kizáróan érvényes lett volna. De bizony itt egyik gye-
12 V. István, IV. (Kun) László és III. András rek esetében alkalmazott szertartás sem felelt meg ezeknek a feltételeknek. Miután tehát két külföldi kisfiú lett egyszerre Magyarország királya, képzelhetjük, mekkora káosz alakult ki. Minden nemes úr választhatott (választani kényszerült), hogy melyiküket követi. Nagyobb pártja az ország nyugati és északi felében élő bárók által támogatott Vencelnek volt; Károly Róbert mellett (akkor még) kevesebben álltak. A bárói csoportok állandósult küzdelmei határozták meg a hétköznapokat. Kristó Gyula így jellemzi ezt az időszakot: A szó szoros értelmében politikai zűrzavar uralkodott Magyarországon, ahol a zavarosban mindenki kedvére halászhatott, ha ehhez kedve (azaz ambíciója) és eszköze (vagyis fegyveres ereje) volt. Ismerjük VIII. Bonifác pápának (aki mellesleg teljes erővel kiállt az Anjouk itteni uralma mellett) egy uralkodóhoz írott levelét, amelyben a nagyon megromlott magyar viszonyokra panaszkodik, imígyen: Ez a hajdan nemes Vencel - Thuróczy krónika és fényes királyság minden szempontból összeomlott, szabad prédául esett, végveszélybe sodródott. Az utókor, beleértve a valamivel később élt történetírókat is, persze már a trónon megmaradt Károly Róbert mellett állnak. Jellemző Thuróczy János véleménye, aki írásában az erről szóló fejezet címének ezt adta: Venceszláv hercegnek, a cseh király fiának behozatala és megkoronázása a gyermek Károly megcsúfolására Mintha egy ellenjelöltet azért hoznának be az urak, költséget nem kímélve, és olykor mellette-miatta némi vért is ontva, hogy megcsúfolják a riválisát Sokan azért ellenezték egy Anjou király trónra kerülését, mert őt és családját a pápa pártfogolta. A 16. századi protestáns prédikátor-krónikás Heltai Gáspár persze nem véletlenül írja, hogy több magyarok ellenzék aszt az egész országban, és nem akarák, hogy a pápa királyt adna nékik, hanem ők szabad népek volnának és tudnának magoknak királyt választani a pápa híre és segítsége nélkül. Már említettem, hogy a pápa Anjou Károly Róbert trónra ültetésével azt a benyomást kívánta kelteni, hogy Magyarország Vencel
V. István rövid királysága 13 Rómának közvetlenül alárendelt, feudális hűbérese. Ez érthetően fájhatott egyes magyar uraknak. Csak megjegyzem: miközben nagyra voltak ezzel a hazafias kiállásukkal, más téren mindent megtettek azért, hogy az országot káoszba döntsék, és ezáltal csaknem elveszejtsék. Mielőtt abba a hibába esnénk, hogy a cseh jelöltet valamiféle hazafias vonatkoztatási pontnak higgyük, jegyezzük meg: mindkét jelölt voltaképpen a bárók kreatúrája volt. És nem sok hiányzott, hogy hazánk akkori történelme más irányba forduljon ugyanis ha Károly Róbert bizonyul gyengébbnek, attól kezdve cseh királya lett volna Magyarországnak, és az események más irányban gördülnek tovább. Mindenesetre a zűrzavar állandósult, és éveken át tartott. Két, sőt három király? Az ország minden téren a szétesés határán állott. Törvénytelenségek, pusztulás, anarchia képe fogadta a korabeli látogatókat. Maguk a püspökök panaszolták fel, hogy a gátlásokat nem ismerő oligarchák még az egyházmegyéket, a templomokat, a püspöki javakat, birtokokat is megtámadják, rombolják, kifosztják. A püspökök külföldi uralkodóknak és a pápának könyörögtek némi segítségért saját országuk főurai ellen! És mivel ez folyt odafent, hát ilyenek lettek a viszonyok odalent is. Politikai kalandorok, nagyobb és kisebb urak önkényének volt kiszolgáltatva az ország. Már senki sem számított bíróságra, és ha talált is valamiféle igazságszolgáltatást, az elszenvedett sérelemért nem kaphatott elégtételt, még érvényes bírói ítélet birtokában sem. Magyarországot ki tudta volna megállítani a lejtőn, amelyre jutott? A helyzet akkor változott meg (valamennyire), amikor a cseh király belátta, hogy ebből a helyzetből az ő fia számára ugyan nem sok előny fog származni, mi több, a vállalkozás kezd számára egyenesen életveszélyessé válni. Annyit pedig ez az anarchiába fulladt ország nem ér meg. Így hát eljött a fiáért, és 1304 nyarán hazavitte. Kár, hogy talán a nagy sietségben...? a gyerekkel együtt elvitte a magyar koronát is Vencel-László apja halála után otthon hamarosan a cseh trónra került, ám alig két év múlva meghalt: minden valószínűség szerint meggyilkolták. Miközben Károly Róbert még mindig a déli országrészeket uralta ekkortájt Temesvárott rendezte be királyi székhelyét és ott hirdette magát Magyarország királyának, a cseh király, az apa úgy gondolta, hogy hasznosítani kellene a magyar koronát. Ha már elhozta...! Hát körülnézett a környéken: van-e olyan, uralkodóházból származó férfiú, akinek van valamilyen akármilyen! magyar kapcsolata, családi rokonsága, atyafisága az Árpád-háziakkal? Meg is találta a saját jelöltjét Wittelsbach Ottó, e néven a harmadik bajor herceg személyében. Ottó ekkor 44 éves volt, és IV. Béla lányának a fia lévén, az országot a tatárjárás után újjáépítő magyar király unokájaként léphetett fel. A cseh király feltehetően nem kis pénzért átadta a magyar koronát Ottónak, Temesvár
Elveszett, de megtalálták 14 Ottó állítólag úgy hallotta, hogy a magyar bárók közül sokan egyik gyermekkirályt sem látják szívesen, inkább egy érett férfit, igazi uralkodót várnak, aki végre megmentené az országot az anarchiától. Ez talán valamennyire igaz is lehetett, csak hát azok a nagyurak, ideális királyt képzelve maguk elé, aligha éppen egy Magyarországgal szinte semmilyen kapcsolatban nem lévő Wittelsbachról ábrándoztak, gondolom. A bajor herceg útja magyar földre csak Ausztrián keresztül vezethetett, ám mivel az osztrákok maguk is érdekeltek voltak a nálunk uralkodó káosz fennmaradásában, sőt talán a trónra is vágytak, így hát Ottó tisztában lehetett azzal, hogy őt valószínűleg nem fogják hagyni átvonulni, esetleg még valami komolyabb baja is eshet. Ezért hát úgy döntött, hogy inkognitóban teszi meg az utat osztrák földön. Kereskedőnek öltözött, árut szerzett be a hitelesség kedvéért, és a kísérete is úgy tett, mintha ők csak egy egyszerű bajor kalmárt védelmeznének. A Szent Koronát egy csobolyóban rejtették el, arra az esetre, ha útközben valahol átkutatnák őket. A csobolyó egy borszállító edény lehetett, amit nyereghez kötözve vittek. Mivel ez a boros edény az átlagosnál lényegesen értékesebb volt, tehát Ottó a saját nyergéhez kötözve szállította. Már javában bent jártak Ausztriában, amikor egyik reggel észrevették, hogy a csobolyó eltűnt! Csak a kioldódott szíj lógott le a nyeregről, maga az edény nem volt sehol. Képzelhetjük azt a pánikot, ami ekkor kitört a kereskedő csapatában! A lovasok észvesztve vágtattak visszafelé az úton. Találkoztak szembejövőkkel is, de senkinél nem látták a csobolyót. Egyre rosszabb sejtések gyötörték őket, míg végül egyszerre csak megpillantották a keresett tárgyat az út szélén. Ottó és társai állítólag valóságos örömtáncot jártak az edény körül, főleg miután megbizonyosodtak afelől, hogy az értékes ékszer valóban benne van. Egyesek azt állítják, hogy ettől az eséstől ferdült volna el a Szent Korona tetején a kereszt, de erre nincsen semmiféle bizonyítékunk. és nagylelkűen átruházta rá a magyar királyi címet, amelyet szerinte a gyermek Vencel addig jogosan birtokolt. A magyarok itthon talán nem is sejtették, hogy időközben lett egy harmadik királyuk is, a meglett bajor férfiú személyében. Ottó pedig már útnak is indult, hogy birtokba vegye új országát Annyiban igaza lett Ottónak, hogy tényleg voltak Magyarországon hívei neki is. Főleg miután Vencel, a prágai jelölt visszalépett. A Károly Róberttel és az olasz vonallal elégedetlen nagyurak most már a robusztus termetű, harcsabajszú Ottót támogatták. A bajor királyjelölt 1305 őszén ért ide, és mivel magával hozta a Szent Koronát is ezt nagyra értékelve, hálából Székesfehérvárott mindjárt meg is koronázták. Mint Nemeskürty írja ironikusan: mi sem természetesebb, hogy az urak őt is megkoronázták úgy koronázgattak ekkortájt, ahogyan az Árpád-házi királyok idején vadászni mentek Ottó egyébként özvegyember volt, és azzal is segíteni akart magán, hogy bejelentette: magyar feleséget választana. Várta az ajánlatokat, és apósnak jelentkezőkben tényleg nem is volt hiány. Ottó az Erdélyt uraló kiskirály, Kán László lányát szemelte ki magának. Közben ne feledjük! különféle seregek folyamatosan vonultak fel s alá az országban: minden nyáron megmérkőztek a tartományurak egymással, királyuk nevében. A magyarok szorgalmasan irtották és pusztították a magyarokat. Amíg itt volt a cseh László (Vencel), addig az ő nevében, és persze Károly Róbert hívei sem maradtak ki az összecsapásokból. Mindennapos dolognak számított ellenséges városok lerohanása, elfoglalása, felégetése, lakosainak kiirtása és/vagy rabságba hurcolása Így foglalták el a nagyurak például Esztergomot, Visegrádot, Budát és más városokat. Aztán Vencel helyett jött Ottó, akkor meg már az ő hívei is harcoltak. Igaz, nem sokáig. Merthogy Ottó elment Erdélybe, hogy ott nyélbe üsse a házasságot Kán László leányával. Jellemző, hogy a magyar királyi koronát oda is magával vitte, a csobolyós eset óta nem vált meg tőle. Erdélyben aztán kellemetlen meglepetés érte: leendő apósa már nem beszélt házasság-
V. István rövid királysága 15 Ottó ifjút királlyá, a Szent Korona még mindig másnál volt, így azt ekkor sem helyezhették a fiatalember fejére. A káosznak tehát egyelőre még mindig nem szakadt vége. Ottó egykori apósjelöltje, Kán László végül is a szerb uralkodónak adta a lányát, aki magyar területekre tört így a Magyarországon uralkodó anarchiának már nemzetközi vonulata is lett. Végül is a Károly Róbert pártján álló urak és seregeik tettek rendet a Délvidéken. 1310 nyarára sikerült megszerezni visszaszerezni az erdélyi oligarchától a Szent Koronát, és augusztusban aztán végre harmadjára de most már teljesen szabályosan! ismét megkoronázták Károly Róbertet, aki magyarországi viszontagságai közben ekkorra már 22 éves, fiatal férfivá serdült. Hivatalosan 1308-tól tartják őt ki- ról, ellenben egyszerűen elfogatta és börtönbe csukta a királyt! A Szent Koronát az erdélyi uraság vette birtokba, és egyelőre senkinek sem volt hajlandó átadni. Ottó egyesek szerint pénzzel váltotta ki magát a fogságból, mások szerint megszökött. Tény, hogy hamarosan búcsút intett rabsága színhelyének, és Lengyelországon keresztül hazament. Soha életében nem tette be többé a lábát magyar földre. Csak sejthetjük, miképpen dicsérte a magyarokat egész további életében Meg szokták említeni, hogy Károly Róbert volt az a magyar király, akit háromszor (!) is megkoronáztak a biztonság kedvéért. Először 1301-ben, emlékszünk, Esztergomban, szabálytalanul egy alkalmi koronával. Másodjára 1308-ban (vagy 1309-ben), miután eltűnt a színről a cseh Vencel, és a bajor Ottó is megfutamodott. De ez sem volt még igazán szabályos, mert bár a temesvári országgyűlés nagy többséggel választotta a francia-olasz Királyi korona
16 V. István, IV. (Kun) László és III. András rálynak a mai magyar történészek de mint látjuk, a mindent elborító káosz időszakában ez nem volt anynyira egyszerű, világos és magától értetődő, mint ahogyan azt az iskolában tanultuk, tanuljuk. Persze azzal, hogy Károly Róbert saját szóhasználatával élve: I. Károly, akihez képest a későbbiekben is számozták nálunk az e keresztnéven Az Anjou kor külpoltikája és háborúi trónra került uralkodókat király lett, nem sok minden változott meg egy csapásra. Annyi volt a különbség, hogy most egyes bárók és szövetségeseik az új király mellett, mások meg ellene harcoltak, illetve ezzel az ürüggyel pusztítottak és foglaltak el újabb földeket, városokat, várakat. Mi több, a tartományurak tevékenysége már-már túlnyúlt az ország határain is. Említettük, hogy néhányan beavatkoztak a szerb ügyekbe, mások az osztrákokat háborgatták, vagy éppen velük szerződtek titkon. Az országot állandó belső zűrzavar jellemezte azután is, hogy Károly Róbertet harmadjára is megkoronázták. Lássunk egy hamarjában felvázolt, és nagyon leegyszerűsített térképet annak alapján, amelyet Kristó Gyula rajzolt meg, bemutatva, hogy melyik országrész kinek a törvénytelen főhatósága alá tartozott az 1310-es években (és előtte is): Dél felől indítva, lent Dalmáciában a mindig a király mellett álló Subicsok éltek, feljebb, horvát területen, főleg nyugaton a Frangepán nagyúri család élvezte a hatalmat. Ettől északra, a horvát vidéken egészen a Száva folyóig a Babonicsok uraltak mindent. Dunántúl gyakorlatilag szinte teljes egészében a Kőszegiek (másképpen: Német újváriak) hatalmában volt kétségtelenül akkoriban ők és a Csákok uralták a legnagyobb területeket. Csák Máté a Felvidék nyugati részén, a morva határtól jó messze kelet felé terjeszkedve uralkodott. A mai Kelet-Szlovákiában az Abáké volt a főszerep, főleg az ekkor nagyhatalmú Aba Amadéé és rokonaié. A Kelet-Alföldön a mai Romániába is átnyúló hatalmas területen Borsa Kopasz és családja volt az úr. Temesvártól le délre a földeket Vejtehi Tódor és néhány szerb, valamint más származású, de magát jobbára magyarnak (is) gondoló úr tartotta a markában, Erdélyt pedig szinte teljes egészében a már többször, de sohasem dicsérőleg említett Kán László. Ez volt a helyzet akkor, amikor Károly Róbert immár véglegesen trónra került. Csak éppen sem ő maga, sem senki más nem lehetett biztos abban, hogy a harmadszorra megkoronázott uralkodó király lesz-e még egy évvel később is, vagy sem. A kiskirályok továbbra is, minden gátlás nélkül külső szövetségeket kötöttek, hadakat vezettek külföldre, sőt gyakran más országok belháborúiban is részt vettek. Harcoltak a Balkánon, Ausztriában, északon, keleten, délen, nyugaton. Ahol érdekeik úgy kívánták, megjelentek, és azokat érvényesítették, semmibe véve ezzel a magyar király
V. István rövid királysága 17 Kisnánai vár - Károly Róbert adományozta a Kompoltiaknak hatalmát. (1311 nyarán például a lengyel fejedelem ellen fellázadt Krakkó város polgárait magyar csapatok verték le a fejedelem kérésére nos, ezeket a magyar katonákat sem Károly Róbert király küldte, hanem Aba Amadé felvidéki magyar báró csapatai voltak.) A nagyurak olykor az egyházat is fosztogatták: elvették például a már begyűjtött egyházi adót. Ilyenkor egyik-másik urat az egyház kiközö- sítette mint például Csák Mátét, de ettől még semmi sem változott meg. 1311 nyarán Csák Máté a hadaival magyar királyi városokat és várakat foglalt el, sőt Buda ellen is felvonult, szabályos háborút viselve a központi hatalom ellen. Ebben az időszakban Károly Róbert, a magyar király ritkán merészkedett a bárók uralta vidékekre. Inkább a számára biztonságos Szlavóniában és Dalmáciában tartózkodott, szűkebb magyarországi székhelyét pedig a délvidéki Temesvárott rendezte be. De az említett évben, 1311- ben már betelt a pohár, és szabályos Buda