1. Végül minden szekér bézörög a kastély körötti falukba s most csend van, csöndesség. Nem donganak a méhek, mind szép sorjában elbúttak a lombokba, ahonnét még nem vették át szólójukat a szecskők, hogy majd lentről a mezőből kísérjék a tücsök-vonósok. S míg a rekkenő nap alatt lustán szikkadtak szint pöngtek és pangtak a bokrok, most lágyan és kívánón nyúlnak bé a fák árnyékiba. A koronák körött lilás az ég, aztán meg sárgásra mállik a végeken. Az árnyak előkönyököllnek lukaikból, lustán kifordúlnak, settenkednek, somfordálnak. Pont ekkor van. Amikor feltámad a játszi Zephyr, mielőtt eltűnik a nap lobogó korongja. A szellők lebegnek-libbegnek, mert még egyszer kell megfésülniök a füveket. Olly jól eső e magánoság, minden tekerékes kedv-váltózásival, kellem-indáival és bágyadtságival. Megint itt ez a reszketeg érzület, jön, itten, a gyomor körül, föl egészen az ujjak végéig sugárzódik. Mi lehet ez a bizsergés, mit kerülget itten, mi légyen ez öröm meg bánat édestestvéri míve? Az estharang mintha a csöndből válna ki térit észhez kicsit, és lám, ujabb pohár veresbor a terítéken; nem a kongással jött, Julis hozta mosolyostól. De az eszmélés eme pici, pilleszárnyu pillanata elszállt, tovalibbent, ím hát újra itt a lágyleveles lugasban: magam magammal. A túlfélen ült Chloém; verseim asszonya, akinek poétaságom szerelmemmel köszönöm, s szerelmem poétaságommal. Amott, a hársfaágak ernyei árnyán volt ágyunk, s im, mostan ajka vöröse borrá váltózott. 9
Viola árnyékot vet tenyeremre a csöpp fény, ahogy megtörik. Éppen a közepén. Majd lehámlik a bőr, folt marad nyoma, rongyolódik, egyre rojtosodik tenyerem, látom, ahogy vájja, s a lukon át látom már az asztal deszakáját is... És felettem csak tekerednek a lugas indái, egyre csavarodik a lila futóakác fürtös virágival, ahová a méhecskék búttak. Emlékezem a napra, melly életem téritette. Ahol asszonyom Kertecskéje megszakad, arra jőttünk. Még kísértek a jázmínos illatok, s a kis kertkapu vonyogva nyíllott, hogy odaát egy kies rétre érjönk. Itt már nem rendezkedtek olly öszvefogott bokrokba a virágocskák, mint annak előtte, hanem minden elcsavargott, szártul, levelestül csavarodott szerte a mezőben. Az apró nefelejcsek vigan szegték fel fejecskéjöket a nyirkos, mohos földről, a vadzsályák pedig alássan meghajlottak a nap kezdődő hevében. A Zephir pedig körbehordozta közöttünk illatát, ám nem felejtette el asszonyom haját megsimítani, hogy a végén már igazán nem tudhattam, milly ambrosia-szagok terjengnek. Chloém azonban reá se hederitett a megéledt természetre, a jól megéredt kikeletre, ment csak tovább, míg a berek ligetébe értünk. A vén fák ernyei enyhet adó, elomló árnyékában már könnyebben lélegeztünk, és Chloém is egyre gyakrabban fordúlt hátra felém huncút mosolygásával. E magas, susogó és boszorkános fák már jócskán meghaladták száz esztendejük, valaha komoly lovagok komor vadászásának tanúi voltak, s ím, most szerelmünk neszezik. Így eszmélkedtem, míg Chloém hirtelenjében felkacagott, és hamarjában elfutott. Én utánna eredtem, de azon nyomban szem elől tévesztettem. Itt-ott hallottam felhangzó vígságát, mit elfojtani sehogy nem tudott, de gyönyöremre ezek a hangok mind beillettek a természet csodás symphoniájába. Olly gyengéd volt, míg így csöndjén elloholt, így aztán míg kerestem sokszor fülemile vagy cinege hangja téritett el. A sokadik keresés alkalmával azonban méltán elkeseredtem, hogy szerelmem gúnyt űz belőlem, és csak ekkor ébredtem rá, hogy eltévedtem és magamra maradtam az erdő mélyén. Mindhiába kiáltoztam, nem válaszolt, és egyre inkább zavarni kezdett a susogás, mi a terebélyekből hallott. Magamban bandukoltam hát, bár magam se tudtam merre. Vajjon orromnál fogva vezetett volt? töprengtem, és mindinkább kezdtem azt hinni, bizony lóvá tettek. Keserőségemben egy tisztásra jutottam, ahol leheveredtem a fübe, és sirásnak adtam magam. Nem szeret, mondogattam egyre, de ennél tovább nem tudtam jutni. Még egyszer elkiáltottam kedvesem nevét, mikor hirtelen egy hang válaszolt: oé. Megörvendtem erre, és felugrottam, de a széles tisztáson egy árva lelket sem leltem. Már azt kezdtem hinni, hogy Chloém ujjabbszor is lóvá akar tenni, de mikor másodszori kiáltásra is az a hang ugyan ugy felelt, döbbentem csak reá, hogy nem Chloém, hanem Ekho játszik vélem, a csalfaságok és káprázatok istennője. Ennen magam teszem lóvá, kiáltottam, s erre még búsabban sírásra fakadtam, és dúsan áztattam a nefelejcsek tövét. Alig felejtkezek belé, s adám magam most megint a búsulásnak, mikor érintésre eszmélek. Chloém volt az bizony, s ennek nagyon örűltem. Mosolygott rajtam, bár nem gunyosan. Hát uram ennyire búbánatba esik, ha csak egy rövidke időre is asszonyát veszejti? Oh, te szemtelen, hát csalfaságot neszeltél? kérdte látszólag szemrehányóan. Jaj, te butus! Avval pedig fehér kezébe fogta fejem, s puha csókjaival illette ajakim. Soha olly örvendetes vigalom, mint akkor! Mintha balzsamban förödne a test, melyben a lélek ujjongva boldog. De csitt! Többet nem mondhatok. Első nászunk tanúi csak a filemilék és a katángok... 10 11
A délutánnal elmúllott a nap erős tüzellése, s mi a patakhoz mentünk. A kis fahidacskán álltunk, és bámészan a fördőző hattyukat csudáltuk. Chloém széltében a híd szélére ült, és lábait a víztükör fölé lógatta. Mesélj nekem! szóllott angyali tekintettel. Ó, szív! Soha annyi vers s milly könnyűn. Képek és rímek és káprázatok ez volt beszédem. De nem gondos hellén ritmusban s Anacreón vagy Ovid pátrónolásában... És közben fejem kedvesem ölébe lehajtottam, és közben kikandikáltak itt-ott a harisok, a dámok odakukkantottak, kakukk hangzott a lombos ligetből, és repdestek a csalogányok, akár a szivem. És azután sok verssel udvarlottam körűl Chloém. Chloém édes gerlicém Daphnisod vigasza légy. Elmém balzsama, Ékes viola Szibéli kérelmemet Hív forró szerelmemet Mint felesleg kacatot Ó, magadtól el ne dobd! Epres ajakid Fehér karjaid Csábitnak bájerővel, Ámitnak bűvölően, Mást immár nem is látok, Csak erről álmodozok. Hallom dalos hangod. Érzem buja szagod. Játszi szemed világát, Tekinteted pilláját Kegyesen emeld már rám, Hisz szivem Chloémért fáj. De mik lettek a versek az esztendők alatt, egyik nyár a másik után, utazás utazás hátán. Ócska játékszerekké lettek ajakimon az egykor olly furcsa vagy fínom, mázas, ízes és szagos, különös, gyöngyös, vagy göröngyös vagy gyönyörű szavak, a képzetek nem a szív egyenes és őszinte, de az ész mestrekélt és kimivelt fogásai. Mit tesz nékem, mi fáradságot jelent egy-egy stropha illyen vagy ollyan rimekbe szedve, illyen vagy ollyan stilben? Régen születtek a versek nékem, hosszu esztendőkkel ezelőtt, midőn a férfiuság diszei államon épphogy csak mutatkoztak, mikor már utánna voltam némely lyánykának, mikor reggelenként, a semmiségtől boldogan lépegettem a temetőfal mellett naponta útban a piarisa gymnasiumba: a vig poétagyerek. Akkor még élt bennem minden, nem ismertem Seneca nevét, és szivesebben hallgattam öregapám beszédit mint a rómaiakról tartott disputákat. Lelkem pedig friss volt, s meg még nem mérgeztetett evvel az ostoba tűnődéssel, melly egyre elhatalmasodni látszik rajtam. Abban az időben kezdém megösmerni a világot, csudállani a természetet, nem könyvekből, nem cvikkeren által, de két szemem világával. Emlékezem, minden kis mozdulás ollybá hatott rám, mint csuda. Mennyi vers fogant meg bennem azon a kesken gyaloguton! Pedig ahogy igy visszarévedek, és egy-egy részök eszembe ötlik, bizony sutának, butácskának és gyöngécskének tűnnek, de nékem akkor olly sokat jelentettek, és azáltal sokat jelentenek máma is; pedig milly sok az elkallódott, az emlékezetben elmállott, vagy abból kiszitálódott sor. Majd az első szerelem, és a találkozások az akácfák között a lócán... 12 13
Azután komoly deák lettem, jött az első csalódás, azután a barátok s velök az első kisebb duhaj-buja tivornyázások, végül utazások uraságtól uraságig, grófok, bárók, ispánok, és egyéb pénzsovár, harácsoló fösvényfajzatok között (Az egyik kedviért még az Électrát is bétanitattam a lézengő urasági cselédekkel, s ni hogy tapsolt, s nem tudott mívkedvelői hálájával hogy béboritani), ugy ám! Jöttek közben a roppant olvasmányok németek, ánglusok és a franczok bölcs könyvei. Mostanság azonban egyre olly érzetem van, hogy a könyvek csak magánosságot teremnek, az okosság pedig egyenlő a természet egyszerü szépséginek lefitymállásával, ahogy a zene ismerete a madárdalt s a parasztok együgyü énekit értékelni nem tudja. Lám itt e szív, melly nem repes, sok réteg csipke megett, az tudja, hogy kiürült, s már mégsem hajlandó béfogadni a reggelek semmi-örömit. Chloémmal pedig úgy hittem amaz első szép szerelmem, s szivem eszmélkedése tér vissza véle töltekezvén... A gőzölgő rósafördőből kiléppett Chloé, s a víg Ámor szeme, amint megbútt a firhangok dús redői között, igencsak csillogni-villogni kezdett, mintha önnön anyját látná volna a kagylóból kiszállani. Erre pedig körülrepkedvén édesen a fehér lepelbe burkolt rózás test körűl osont és somfordált rejtezkedve nesztelen. Mert minő öröm is kellemetessen meztelen s megtisztúlva lenni a nap kinzó porátol avval pedig parfémmal locsolta bé magát. Julist dolgára intette, és nehéz tölgyfa ajtókon által a budoárjába ment. Ottan, miután kipiperkőcködte magát, visszatért Julis, a komorna, és úrnőjére segítette a már kiválasztott ruhákat. Csodálta a suhogó kelmét, a bíbor bársonyt, s a mese csipkét, ahogy asszonya testén megfeszűlt. Hogy bálba készül-e az asszonnyság kérdezte, de erre azt a parancsot kapta, hogy azonnal a legfínomabb francz veresborból a Kertecskébe hozzon, mert ma holdas nap vagyon, és az egész estve a kert hűsében óhájtja az időt múlatni hű s édes szeretőjével erre mind a ketten kacagtak. De Chloé még keveslette az idő elteltét, hadd várakozza ki magát csak az a bizonyos férfiu, annál édesb lesz majd szájában a nektár gondolta, és a könyvtárszobába ment, és hárfázni kezdett. Ám nem felejtette el kitárni az ablak szárnyait. Szégyën gyalázot! szóllott a Julis Má csak az kő, hogy valaki rágyőjjön! Há mi a sistërgős ménkűt fognak gondúnyi, mi a mi asszonkánk, miféle kurva? Haggyad mán, no! Tisztáro ki van virágozva, jobban viselli magát min ríg. Így a szakácsnő. Az embëre nyúgoggyon a grófúr békin még fél lábbó a fődön van, ez mëg mán rögtön kurvákonnyi kezd! Nem mondom, ha valami rendës kutyabőrős gyött vóna, de ez az ágrúszakadt sënkiházi, së garas, së főd pojéta uraság, há csak gondúlj bele, mi híre lësz így a contëssnek? Nyúgodjá meg lyányom, në írígykëdjé, mer isten szëme mindënt lát! Sok esztendőt megértem lyányom, oszt mégsë panaszkodok. Mëg amúgy is: fiatal, a vére mëg hagy vigye. Felüllem, csináll amit akar! De hogy a grófúr a sírjábo forog, az is biztos. No inkább azt mesézd el, mi újság a te Pistáddol. Kiviszëm a bort. Kedvesem teljesen bolond jutottam erre a következtetésre, amint megneszeltem a lekanyargó ütemeket. Egész álló napokon keresztül mást sem csinál, mint hárfázik. Vagy pedig ángol meg franczúz románokat olvas a la sentiment. Mindíg olly vídám, de én tudom, hogy nem úgy van az egészin van valami benne, ami a gerlicére emlékeztet; mert 14 15
bizonnyal úgy van, hogy ha eljő az alkony, az estve egyre búsong s ámbár mégsem olly melancholiásan, mint én, s nem is mondja. Aztán ha felkölti a pirkadat súgára, azon nyomban a könyvtárszobába megy, és hárfázik, egyre csak hárfázik, legalább délig, mintha Sapphonak hivé magát. Pedig nem ösmeri a kottákat, csak úgy játszik, azt ami eszébe jut. De mégis olly szépen; ütem van benne, ritmus és melódia. Nem hasonlít sem Psychémre ő nem olly hűtlen, sem nem szűz Rózimra ő telve van bájos játékossággal, sem pedig Euridicémre ő nem olly komoly, de temperaméntommal s nemes virtussal van áldva. Így hát életben tart, mint gyönge haldoklót. S ollyan sokat sem nem kellett szabódni, és kérelmezni kegyeit. Csak te tudsz rajtam segíttenyi, te tudod a móggyát, hugyan kő. Mér nem segíttő akkor? Látod, hogy szenvedëk, alig alszok, mindig bőgök, mind ëgy liba! Elégëk a szerelëmtű. Okos asszony vagy, ismerëd a titkokot, miccsinájjok hát? Jőtt a kikelet gólyahires hintaján (körötte a kecses nymphák, s a nyáladzzó faunusok), megnyiltak az erdők, s megnyilt Chloém szive is. Ide s tova három esztendeje járok e kastély hüvös falai közé, s asszonyom megszeretett. Most itt a kellemetes Szent-János hava, és napja is eljő hamarjában (a holnapi éjtszaka immár a Szent-János éjj) és itt űlök a diszes lócán a hársok alatt, mikben még mindig donganak a bogarak. A hárs szaga idekúszik, s úgy vegyűl öszve a nyirkos nyári estveszaggal, hogy csak a Musák a megmonthatói, minek lehet nevezni, s hogyan szólitani e bübájt. Eljött bágyadt leplében az estve. A hajnalcsillag már uralkodik, Venus tündeklő csillagzatja, minek párját Chloém hozza kezében gyertyával jő, ölembe űl, s egyre játszi csókokkal illet. Én pedig két karommal lágyan ölelem át fínom vállait, és csak akkor veszem észre, hogy a bal tenyeremen átlóg nyakszirtjéröl csünggő nyaklánckapcsa, átmegy a tenyeremen mi minden bizonnyal kilukadt hát. Minden tűneményes bájom megmutogaton néki szép sorjában, míg pislákol a gyertya fénye, s tudom, ma itt a nefelejcsek között lesz nászi nyoszolyánk evvel vont keblére Chloém. Kedvesem akaró nyögdécselése beleveszik a szöcskeciripellésbe, meg a komor kuvikk bagoly huhogásába, melly a berekből hallik. Az éjtszaka tellve kétes zajokkal egyre elhatalmasodik; a setétség megárad, és lomha szárnyával mindent béborit, csak a helyet nem, hol egy csöpp gyertyaszál lángja világol. A berek fáinak susogása ilyesztőbbé vállik mint valaha, és egy ormótlan márvány sirkő mellett megéledtek a csúszók, miknek a szendergés járt volna ki a harasztok rejteki között. A pókok merészen szövik egyre hállaik, és a gyökerek a hantok mellett tekeredni látszódnak. Omlatag kövek között egyre csetlik-botladozik egy gyönge alak, orozva jár, de megy rendületlenűl, mindinkább követve valamit, mintha csak valami láthatatlan nyomdokban járva követne egy tűneményt. Nem riasztja sem a halálmadár rikoltó vijjogása, sem az éles gallyak, mik egyre haját kócolják. Az egykor olly szelid táj most marcona, s Arcadia most Olymp vad csucsaivá váltózik. Írtózásokkal teli bolyong a sápadt leány alak, őrjöngését mint vad mainas nem borzasztja sem rémitő setétség sem a mohás vagy tövises földön való csúszkálás törtet, haja kibomolva, s a férgek előjőnek, s nevetik. Mert mi más készteti a teremtményt a halál illy kívá- 16 17
nására, ha nem a reméntelen szerelem tüze, hát vajjon nem az adja az enyészetnek az illy fiatal nádszál testeket, s nem az gyujtja-é ennen magunk elveszejtésén való fáradozásunk? Csak remélhetjük, hogy e halandó nem akar az avarban a nyűvek martalékává lenni idejekorán, s nem készül vadak lakomájává válni, vagy más módon lobogó életét oltani emez éjji órán e mély erdőn. De csitt! A leány a sirkertbe érkezik. Rezgő alakja megáll a grófi sirbolt előtt, a bokrok között zaj verődik, de e fene roppant botot ragadva béveri a sirbolt ajtaját. Nyomban megcsapja az enyészet undormánya, a veszés tompa gőze, ő mégis bémegy a sirba! Ó, átkos halandó, milly szentségtelen módját választottad nemtelen halálodat híni semmi jó nem történhetik, ha a holtakat az élők háborgatják sem nem pedig, ha fordítva van: ó, bár ne! A bánatos neniák kezdik már siratásod, leány! De az bátran nyúl a rég holt csontok közé, s onnét az enyészet porát ragadja magához, majd egy erszénybe bétéve kebelébe rejti azt. Utóbb kijőve a sirból, mint erynnis indul vissza hajlékába, elszántan, dús kebelében az átkos, bús és bűzös halállal ó, leány, mire vetemedtél?