.A ritmusanalízis terve.

.HENRI LEFÈBVRE CATHERINE RÉGULIER..A ritmusanalízis terve. Fordította: Várkonyi Benedek 1. A MINDENNAPI ÉLET ÉS A RITMUSOK Megjelenés el tt álló könyvünkben bemutatjuk, hogy milyen kapcsolat áll fönn a mindennapi élet és a ritmusok, vagyis a társadalmi id konkrét módozatai között. A ritmustanulmány, melyre kísérletet teszünk, a mindennapi élet tanulmányozásához illeszkedik. Elmélyíti annak bizonyos néz pontjait. A mindennapi élet az elvont, kvantitatív id höz, a karórák és faliórák idejéhez igazodik. Ez az id fokozatosan nyert teret a nyugati társadalmakban, miután föltalálták a mechanikus órát, és az belépett a társadalmi gyakorlatba. Ez a homogén és deszakralizált id gy zedelmeskedik, mihelyt lehet vé válik a munkaid mérése. E történelmi pillanattól kezd d en a mindennapiság idejévé válik, a térbeli munkaszervezésnek rendelve alá a mindennapiság más néz pontjait: az alvás és ébredés idejét, az étkezések és a magánélet idejét, a feln ttek és gyermekek kapcsolatát, a szórakozást és a szabadid t, a lakóhelyhez f z d kapcsolatot. Ám eközben a mindennapi életet továbbra is a világegyetem és az élet ritmusai uralják és szabályozzák: a nappalok és éjszakák, a hónapok és az évszakok, még pontosabban a biológiai ritmusok. Mindez a biológiai ritmusok és a homogén id höz kapcsolódó ismétl d folyamatok közti folyamatos interakcióhoz vezet. Ennek az interakciónak vannak bizonyos aspektusai, amelyeket félreteszünk, mint például a társadalmi id nek a vallási hitekhez és el írásokhoz való viszony. A mindennapi id vel kizárólag a ritmusok néz pontjából fogunk foglalkozni. A mindennapi élet tanulmányozása már nyilvánvalóvá tette azt a banális és mégis félreismert különbséget, amelyet a ciklikus és egyenes vonalú, a ritmus szabályozta és a határozott ismétl dés uralta id között találunk. Az ismétl dés fárasztó, kimerít, egyhangú, míg egy ciklus visszatértének olyan a jellege, mintha eljövetel és esemény volna. A ciklus kezdetében mely valójában nem más, mint újrakezdés mindig ott érezzük a fölfedezés, a föltalálás frissességét. A hajnal folyton csodálatra méltó bájjal van teli, az éhség, a szomjúság varázslatosan újul meg A mindennapi egyszersmind helye, színpada és tétje annak a konfliktusnak, amely a nagy, lerombolhatatlan ritmusok, valamint a termelés, a közlekedés és a lakosság társadalmi-gazdasági szervezete által el idézett folyamat között húzódik. A mindennapi élet elemzése megmutatja, hogy a társadalmi id miképpen és miért társadalmi képz dmény maga is. Amint minden képz dmény, akár a tér, az id is szétválik, kettéoszlik egyrészt használatra, használati értékre, másrészt pedig cserére és csereértékre. Az id t egyrészt eladjuk, másrészt megéljük. Innen ered egy sor hipotézis, mely kiindulópontul szolgál a ritmusanalízishez. El ször is a mindennapi id t kétszeresen mérjük, vagyis inkább egyszerre jelent mér t és megmértet. Egyrészr l fönnállnak az alapvet ritmusok és ciklusok, másrészr l a karórák és faliórák mennyiségivé Henri Lefèbvre et Catherine Régulier: Le projet rythmanalytique. In: Communications, 41. pp. 191 199. (1985) Lefèbvre következô könyvében nem jelent meg a cikk: U : Éléments de rhytmanalyse. Paris, Editions Syllepse, 1992. 71

Henri Lefèbvre Catherine Régulier tett ideje monoton ismétléseket hoz létre. Az ismétlést a ciklusok keltik életre, azáltal, hogy át- meg átjárják azt. Nem e kett s mértéknek köszönhet -e, hogy a mindennapiság kialakulhatott, állandósulhatott és úgymond intézményesülhetett a modern korban? Másodszor, éles és elkeseredett harcot vívunk az id és az id alkalmazása körül. E harcnak a legmeglep bb folyományait látjuk. A természetesnek mondott ritmusok sokféle, technológiai vagy társadalmigazdasági okok miatt módosulnak, ez elmélyült kutatást igényel. Például az éjszakai tevékenységek gyakoribbakká válnak, és összezavarják a huszonnégy órás életritmust. Mintha a nappal nem volna elegend ahhoz, hogy elvégezzük az ismétl d föladatokat, a társadalmi gyakorlat lassanként kikezdi az éjszakát. Hétvégén a heti pihenés és hagyományos áhítat helyett kitör a szombat esti láz. Harmadszor, a mennyiségivé tett id alárendel dik a mai társadalom egy nagyon általános szabályának: egyforma és egyhangú lesz, miközben szétforgácsolódik, széttöredezik. Akár a tér, részekre, darabokra oszlik: közlekedésre mely maga is töredezett, különféle munkákra, szórakozásra, szabadid re. Nincs id arra, hogy mindent elvégezzünk, de minden elvégzésnek megvan a maga ideje. E töredékek hierarchiába szervez dnek, ám javarészt a munka marad az a viszonyítási alap, melyhez mindent igazítani próbálunk. A munka jelent ségének csökkenése tehát csak viszonylagos, a munkanélküliség id szakában a munka ismét felértékel dik. Eközben a ritmus zavarai egyre gyakoribbak lesznek, akárcsak az ideginek mondott zavarok. Nem helytelen, ha azt mondjuk, hogy az agynak és az idegeknek is megvan a maguk ritmusa, akárcsak az érzékeknek és az intellektusnak. A ritmusanalízis néz pontjából a nappalokat és az id fölhasználását a társadalmi kategóriák, a nemek, az életkorok segítségével írhatjuk le. Meg kell jegyeznünk, hogy még a tárgyak is id fogyasztók, egyéni követeléseikkel beíródnak az id fölhasználásba. Egy mosógép éppúgy elfogyasztja a maga id töredékét (m ködtetést és karbantartást igényel), ahogy a térb l is helyet foglal magának. Az étkezés id zítése társadalmi konvenciókból fakad, hiszen országonként eltér. Ha az ember hozzászokott, hogy délben és este nyolckor eszik, ekkorra meg is éhezik. Meglehet, évtizedek kellenek ahhoz, hogy a test behódoljon e ritmusok el tt, és nem ritka, hogy a gyermekek elutasítják a társadalmi ritmusokat. Ami az értelmi összpontosítást és a vele járó tevékenységeket illeti (olvasás, írás, elemzés), ezeknek is megvan a saját ritmusuk, melyet a szokás hoz létre, vagyis a többé-kevésbé harmonikus kompromisszum az ismétl d, a ciklikus és a váratlan között. Ezek a viselkedések, amelyeket az id felosztása révén, jól meghatározott ritmusokat követve alakítunk ki, ugyanakkor a spontaneitás benyomását is keltik. Automatizmus vagy spontaneitás? Alapvet szükségletnek tekintjük azt, ami küls kényszerekb l fakad. Az, aki reggel hatkor fölkel, mert munkája ezt a ritmust határozza meg, talán még álmos, és alvásra van szüksége. Az ismétl d nek és a ritmikusnak ez az interakciója nem hozza-e magával a test kizsákmányolását? Ezt a megfosztást már sokszor hangsúlyozták, és fölhívták rá a figyelmet, anélkül, hogy minden oka föltárult volna. A mindennapi életben a társadalmi kapcsolatokra vonatkozó viszonylagosság így minden egyes alanynak úgy t nik föl, mint szükséges és abszolút, mint lényeges és autentikus. Vezessünk be új elemet a mindennapi id be, és ez a konstrukció meginog, összeomlással fenyeget, rámutatva, hogy a rendszer sem szükséges, sem autentikus nem volt. Álmatlanná, szerelmessé vagy bulimiássá válni ez egy másik mindennapiságba vezet el A mindennapi élet által ritmizált szervezet bizonyos értelemben azt jelenti, hogy létezik egy személyesebb, bels világ. Ugyanakkor azt is jelenti, hogy létezik egy küls bb is (ami megfelel Hegel nevezetes formulájának). Sem illúzióról, sem pedig ideológiáról nincsen szó, hanem realitásról. Az átvett ritmusok egyszerre bels k és társadalmiak. A modern világ egy napján nagyjából mindenki ugyanazt csinálja, nagyjából ugyanabban az id ben, mégis úgy t nik, mintha mindenki magától tenné ezt. A ciklus és a lineáris: kategóriák, azaz fogalmak vagy elképzelések. E két szó mindegyike tények és jelenségek rendkívül sokféleségét írja le, jelöli meg. A ciklikus mozgások és folyamatok, hullámzások, rezgések, visszatérések és forgások megszámlálhatatlanok, a mikroszkopikustól a csillagászati méretekig, a molekuláktól a galaxisokig, a szívveréseken vagy pupillamozgásokon, a lélegzésen, a nappalok és éjszakák, a hónapok és évszakok váltakozásán stb. át. Ami a lineárist illeti: ez azonos dolgok bármilyen egymásutániságát írja le, melyeket többé-kevésbé nagy id köz választ el egymástól egy vízcsepp leesése, kalapácsütés, motorzaj stb. E fogalmak szó szerinti jelentésének meghatározása azonban nem tünteti el a konnotációkat. A ciklikust inkább kedvez en értékeljük: a kozmoszból, a világiból, a természetb l fakad. Mindenki maga elé tudja képzelni a tenger hullámait ez jó megjelenése a ciklikusnak, sokféle az 72

A ritmusanalízis terve értelme vagy a hanghullámokat, a huszonnégy órás vagy havi életritmust. A lineáris egyhangúnak, fárasztónak, mi több, elviselhetetlennek tetszik. A ciklikusnak és a lineárisnak a kapcsolata interakciók, interferenciák, az egyik uralma a másik fölött vagy az egyik lázadása a másik ellen nem egyszer : konfliktusos egység van közöttük. Szüntelen harc közepette kölcsönösen egymásba hatolnak, hol kompromisszum, hol pedig zavar formájában. Ám eközben föloldhatatlan egység van közöttük: az órában az ismétl dés, a tiktak méri az órák és napok ciklusát, és fordítva. Az ipari gyakorlatban, ahol a lineáris ismétl dés látszik gy zedelmeskedni, még er teljesebb a harc. Ha tehát a ciklikus és a lineáris az id nek és a ritmusnak általános jellegzetességekkel bíró kategóriái (közöttük ott a mérték, az egymás általi mérték, mely mindkett jüket mértté-mér vé teszi), nincsenek-e más kategóriák is? Nincsenek-e az id nek és a ritmusnak más karakterisztikus jegyei? Nincsenek-e más id k? Annak az id nek, melyet ideiglenesen alkalmazott id nek fogunk nevezni, megvannak a maga sajátosságai. Ez olyan id akár közönséges, akár kivételes, amely megfeledkezik az id r l, amely alatt az id többé nem számít(ódik). Váratlanul következik be vagy történik meg, amikor egy tevékenység elhozza a teljességet: lehet, hogy ez a tevékenység hétköznapi lesz (foglalatosság, munka) vagy kifinomult (meditáció vagy kontempláció), spontán (a gyermek, s t a feln ttek játéka) vagy bonyolult. Ez a tevékenység összhangban van önmagával és a világgal. Inkább van önteremt és adottság jellege, mintsem kötelez vagy kívülr l érkez, kényszerít jellege. E tevékenység az id ben létezik, maga is id, de nem tükrözi azt vissza. Hogy jól tegyük föl a ritmusok kérdését, térjünk vissza a mindennapi élethez és egy napnak a leírásához. Az id alkalmazása földarabolja, részekre osztja az életet. Egy realista megközelítés abban állna, hogy ezeket a részeket aprólékosan leírjuk. E realizmus vizsgálat alá venné a táplálkozással, öltözködéssel, tisztálkodással, közlekedéssel stb. kapcsolatos tevékenységeket. Számba venné az alkalmazott termékeket. Egy efféle leírás bár tudományosnak t nik, nem megfelel : képtelen a mindennapiság megragadására, mert az nem az eltelt id közök sorozata, hanem ezeknek az id közöknek a láncolata az id ben, tehát a ritmusa. A töredékek tanulmányozása lehet vé teszi ugyan, hogy elméletbe foglaljuk a mindennapiság bizonyos struktúráit, de túlzottan el nyben részesíti a véletlenszer t a lényeges rovására. 2. MI A RITMUS? Mindenki tudni véli, mit jelent ez a szó. Valójában azonban mindenki csak tapasztalati úton érzi, ami nagyon messze esik a valódi tudástól: a ritmus az életünk, nem pedig a tudásunk része. A megfigyelés még messze van a meghatározástól, ráadásul egészen más megragadni egy bizonyos ritmust (egy dallam, a lélegzet vagy a szívdobogás ritmusát) vagy kidolgozni a ritmus egy olyan fölfogását, amely képes a különböz ritmusok egyidej ségét és összekuszálódását, különböz ségét és egységét megragadni. És mégis, mi mindannyian megtestesítjük e különböz kapcsolatokból álló egységet; e kapcsolatoknak a különböz aspektusai alárendel dnek a centrifugális cselekvésnek, kifelé orientálódnak, a Másik és a Világ felé, olyannyira, hogy szem el l tévesztjük ket. Ritmusaink legtöbbjének csak akkor ébredünk tudatára, amikor a ritmus felborulásától rendetlenségt l kezdünk szenvedni. Az észlel személy organikus, pszichés és szociális egységét azok a ritmusok alkotják, amelyek maguk a megfigyelt/észlelt tárgyak, környezet és személyek hoznak létre. Arra van tehát szükségünk, hogy megkülönböztessük, összehasonlítsuk és elemezzük az éhség és a szomjúság, az álom és az ébrenlét, a szexualitás és az intellektuális tevékenység ritmusait. Ahhoz, hogy ritmus jöjjön létre, az szükséges, hogy egy mozgásban ismétl dés legyen, de nem mindegy, hogy milyen ismétl dés. Az önmagával azonos zajnak az egyhangú visszatérése nem ritmus, mint ahogy nem az egy zuhanó k vagy egy pályáján mozgó tárgy sem. Fülünk és agyunk ez utóbbi mindenképpen azonban ritmust próbál belevinni minden ismétlésbe, még ha az teljesen lineáris is. Ahhoz, hogy ritmus jöjjön létre, szükség van szabály szerinti visszatér megállásokra, csöndekre, szünetekre és intervallumokra az er s és gyönge id k egymásutániságában, melyeknek ismétl dése szintén szabálynak vagy törvénynek van alávetve (hosszú és rövid id k, amelyek el re várható módon ismétl dnek). A ritmus tehát magával hoz, megenged egy másfajta id t, min ségi tartamot. És létrehozza az ismétléseket, töréseket és visszatéréseket. A mérték, pontosabban a bels mérték (amely különbözik ugyan, de nem választható el a küls mértékt l) mint t id (az óra vagy metronóm ideje) nem más, mint egy homogén és mennyiségi paraméter. A cselekvések kölcsönhatásában a küls mérték a bels mérték fölé helyezhet és heyezend, de nem szabad ket összekeverni. A kezdetük, s t a 73

Henri Lefèbvre Catherine Régulier végük vagy céljuk sem azonos. E kett s mérték belép a ritmus meghatározásába, min ségénél fogva nem visszavezethet egy egyszer definícióhoz, éppen ellenkez leg, komplex (dialektikus) kapcsolatokat hozva magával. Tehát csak egy nem mechanikus mozgásnak lehet ritmusa; ami pusztán mechanikai, az a mennyiség és nem a min ség területére tartozik. Mindazonáltal eme állítással kapcsolatban néhány fönntartást kell megfogalmazni. Például széles kapcsolat fedezhet föl a ritmusok és a matematikailag és fizikailag tanulmányozható hullámmozgások között. A hangok, a zenei mozgásnak eme elemei sajátosságaikkal és kombinációikkal (magasság, a vibrátók frekvenciája, a skálán elfoglalt hely a súlyostól az élesig tartó kontinuumban, intenzitás, hangszín) komplex vibrációkból, hullámmozgásokból fakadnak, melyek az akkordokba és harmóniákba lépnek be. Kés bb visszatérünk ehhez, amikor mélyebben vizsgáljuk meg a muzikalitás és a ritmus kapcsolatát. Pillanatnyilag elegend megjegyeznünk, hogy a ritmus föltételez: a) id leges elemeket, melyek jól elkülönítettek, hangsúlyozottak, tehát kontrasztosak, s t szemben állók, mint az er s és gyenge id k. b) együttes mozgást, amely magával hozza mind ezeket az elemeket (például egy többé-kevésbé gyors kering tételt). E kett s néz pont révén a ritmus az id nek, a mozgásnak, a fejl désnek egy általános konstrukciójába lép be. Így megjelenik a filozófiai problematika is: ez az ismétlés és fejl dés, az Önmaga és a Másik kapcsolata. Itt már meg kell jegyeznünk, hogy a ritmus azzal, hogy mértéket hoz magával egyfajta emlékezetet implikál. Miközben a mechanikus ismétlés azáltal tartja fenn magát, hogy reprodukálja a megel z pillanatot, a ritmust a folyamatot elindító mérték és az ebben beálló változások együttesen rzik meg. Vagyis a ritmus egy folyamat reprodukciója a maga sokféleségével és pluralitásával. Nem megismétli az ugyanaz -t, hanem alárendeli a másságnak, s t a változásnak, vagyis a különböz ségnek. Ahhoz, hogy a ritmust és az összetett ritmusokat finoman, el re kialakított vélemény alapján, ám élénken megvizsgáljuk, elegend, ha figyelmesen szemléljük a tenger felszínét. A hullámok egymást követik: fölveszik a partnak, a sziklafalnak, a meredélynek a formáját. Ezeknek a hullámoknak ritmusuk van, mely függ az évszaktól, a vízt l és a szelekt l, de a tengert l is, amely szállítja, elhozza a hullámokat. Minden tengernek megvan a maga ritmusa, a Földközi-tengeré nem olyan, mint az óceánoké. De nézzünk meg jól minden hullámot. Szüntelenül változnak. Ahogy közelednek a parthoz, megtörnek; számos kisebb hullámot hoznak magukkal egészen a legapróbb remegésekig, terelik ket, ám azok nem mennek mindig ugyanabba az irányba. A hullámok és hullámzások a frekvenciával, az amplitúdóval és a helyzeti energiával jellemezhet k. Ha a hullámokat figyeljük, könnyedén észrevehetjük azt a jelenséget, amelyet a fizikusok a kis mozgások egymásra rakódásának neveznek. Az er s hullámok tajtékozva ütköznek össze, zajosan interferálódnak. A kis hullámzások egymást keresztezik, és ahelyett, hogy összeütköznének, lecsillapulnak. Ha áramlást vagy néhány szilárd tárgyat látunk, amelyet tiszta mozgás tart lendületben, képzetünk lehet arról, hogy mi a poliritmikus mez, mi több, megláthatjuk, milyen a kapcsolat a komplex folyamatok és mozgási pályák, a testek és a hullámzások között. Ugyanakkor a ritmusokról még nem létezik átfogó elmélet. Az id t a tért l régi beidegzettség választja el, a mai fizikai elméletek ellenére, amelyek kapcsolatot föltételeznek közöttük. Ezeknek az elméleteknek azonban a mai napig sem sikerült olyan egységes koncepciót alkotniuk, amely képes számot adni a sokféleségr l és a különbségekr l is. És most itt van a ritmusanalízis hipotézise. A test? A mi testünk? Ritmusok kötegéb l áll. Miért nem azt mondjuk inkább: csokrából vagy kévéjéb l? Azért, mert e szavaknak esztétikai konnotációjuk van, mintha a természet akár egy m vész szándékosan készítette volna el és rendezte volna el a szépséget, a testek harmóniáját. Ami, meglehet, nem is téves elképzelés, itt mindenesetre korai err l beszélni. Az él poliritmikus test különböz ritmusokból áll össze; mindegyik résznek, mindegyik szervnek vagy m ködésnek megvan a saját ritmusa egymással örökös interakcióban, vitathatatlanul metastabil egyensúlyban, mindig kompromisszumban, és leggyakrabban újra elrendezkedve, kivéve akkor, ha zavar áll be. Hogyan történik ez? Egy egyszer mechanizmus révén? Vagy a kibernetika mintájára homeosztázis révén? Vagy talán finomabb módon, például a központok hierarchiája révén, vagy egy föls bb központ által, amely elrendeli a relációs tevékenységet? Ez kérdéseink egyike. De a test mind a társadalmi, mind pedig a kozmikus környezete szintén ritmikus kötegb l áll ( köteg abban az értelemben, amikor nem pejoratívan azt mondjuk, hogy egy komplex akkord különböz vonásokat és különböz jegyeket egyesítve hangzó köteg -et alkot). Nézzük ezt a rétet, ezt a kertet, ezeket a fákat, ezeket a háza- 74

A ritmusanalízis terve kat. Egyidej ségben mutatkoznak meg, tárulkoznak föl el ttünk. Márpedig ez az egyidej ség egy bizonyos pontig nem más, mint látszat, felszín, látványosság. Nézzünk mélyebbre. Ne féljünk attól, hogy zavarossá tesszük ezt a felszínt, hogy fölkavarjuk tisztaságát. Tegyünk úgy, mint a szél, amely hajlítja a fák ágait. Tekintetünk hatoljon mélyebbre, hogy ne csak visszaver djék, tükröz djék, hanem haladja meg saját határait. Azonnal észrevesszük, hogy minden egyes növénynek, minden egyes fának megvan a maga ritmusa. S t, több ritmusa van: levelek, virágok, gyümölcsök vagy magok. Ezen a cseresznyefán a tavaszi virágok a levelekkel együtt születtek meg, amelyek túlélik a gyümölcsöket, és majd csak sszel hullanak le, ráadásul nem is egyszerre. Ett l kezdve szimfonikusan vagy poliritmikusan ragadunk meg minden lényt vagy minden létez t, minden él vagy nem él testet. Tér-idejében ragadjuk meg, a maga helyén, alakulás közben, és így járunk el a házakkal, az épületekkel, s t a városokkal és a tájakkal is. Az egyidej ség megtéveszt volna? A szinkronizmus csalóka? Igen is, meg nem is. Nem: a távolságok id ben és térben történ kvázi-megszüntetése a jelenlegi kommunikációs eszközök segítségével természetesen nem jelent ség nélküli. Egyszer en csak látni kell az egyenesben, a televízióban sugárzott híradások fölkeltette érdekl dést. A történés pillanatában veszünk részt az eseményekben. Nézzük a vérfürd ket, a holttesteket, látjuk a robbanásokat. A rakéták, a lövedékek a szemünk láttára indulnak el, és tartanak a cél felé. Ott vagyunk! De nem, nem vagyunk ott. Az a csalóka benyomásunk, mintha ott lennénk. Szubjektivitás! A karosszékünkben ülünk a kis képerny el tt, mely találó kifejezés, hiszen erny mögé rejti a képet, amit megmutatni akar. Az egyidej ség nem kizárólag a drámákat vagy a tragédiákat palástolja el. Elrejti az id t, a diakróniát. Nemcsak a történelemre és a genezisre van azonban hatással, hanem a különböz helyekre és ritmusokra, tehát országokra és népekre is. Párhuzamos tévedés és a mesterséges egyidej séggel járó szükségszer csalódás: örökös visszatérés a történelemhez. Mert jelen id r l van szó! Ezekb l a kezdeti megfigyelésekb l az következik, hogy az él testre a benne lév szervek interakciójaként lehet és kell tekinteni. Mindegyik szervnek megvan a maga ritmusa, ám mindegyikük a tér-id globalitásának van alávetve. Ráadásul az emberi test helyszíne és központja a biológiai, a fiziológiai (természeti) és a társadalmi (gyakorta kulturálisnak nevezik) közti interakciónak; mindegyik szintnek, mindegyik dimenziónak megvan a maga sajátossága, a maga tere és ideje, ha úgy tetszik, ritmusa. Ez az együttes, melynek stabilitását semmi sem biztosítja, elkerülhetetlenül stresszhez, bajokhoz és zavarokhoz vezet. Innen ered a léptékeknek, arányoknak és ritmusoknak a jelent sége. A modern filozófia, hogy megértse a fizikai realitást és az emberi létezés fiziológiai és érzékelhet realitásával való kapcsolatát, két sémát javasolt: a kantit vagy neo-kantit és az empirikust vagy pozitivistát. Az els szerint a jelenségek az érzetek áramlása a priori kategóriák alapján osztályozódik, rendez dik, szervez dik, vagyis az alanyhoz és a tudathoz viszonyítva bels dlegesek, beleértve az id t és a teret. A magánvaló (a numenális) elkerüli ennek az alanynak a megragadását. Az empirizmus és a pozitivizmus szerint az érzékelhet dolgok maguktól rendez dnek egyidej, implikációs, láncolati viszonyokba. Ha A implikálja B-t, és B implikálja C-t, A implikálja C-t. Nincs szükség más kategóriákra, mint logikaiakra, amelyek egyébiránt nem kategóriák, hanem kísérleti evidenciák, formális nyelvezetbe téve. Ám a tudás Newtontól Einsteinen át a mai fizikáig más utat követ, amelyet szintén egyes filozófiák jelöltek ki, mint például Feuerbaché. Azt állíthatjuk, hogy csak a természet dolgaival, az el állított tárgyakkal, egyszóval a realitásokkal való viszonyunkat észleljük. Olyannyira, hogy különbséget kell tennünk a látszatok melyek önmaguk valósággal bírnak és aközött, amelyek valójában e dolgokban rejlenek. A dolgok (ez a faasztal, ez a ceruza stb.) például tehetetlennek látszanak, holott valójában mozognak, már csak a Föld mozgása miatt is. Energia, mozgás van bennük, változnak stb. A társadalmi kapcsolatokban ugyanaz a helyzet, mint a fizikai valóságban: ez az el ttem hever mozdulatlan tárgy munka eredménye; az áru egész láncolata rejtezik benne, anyagi és társadalmi tárgy. Következésképpen a dolgokon, a jelenségeken, a közvetlen érzetek áramlásán túlra kell mennünk, de jelenségnek és érzékelhet dolognak sem az innens, sem pedig a túlsó oldala nem meghatározott bels módon és tisztán a priori, amint azt a kanti tradíció hitte. Léptékünk meghatározza, hogy hol vagyunk, helyünket a világegyetem tér-idejében, hogy mit fogunk föl bel le, ami aztán kiindulópontul szolgál a gyakorlathoz és az elméleti megismeréshez. A mikro és a makro kicsúszik kezeink közül, noha a megismerés és a megismerttel való viszonyuk révén fokozatosan elérhetjük ket. Ritmusaink tágas és végtelenül 75

Henri Lefèbvre Catherine Régulier összetett világba vezetnek bennünket. Egy bizonyos tapasztalatot kényszerítenek ránk, e tapasztalat elemeivel együtt. Vegyük például a fényt. Nem részecskéket hordozó hullámmozgásként fogjuk föl, hanem mint a dolgokat átváltoztató csoda, mint a tárgyak megvilágítása, mint a dolgok felszínén végbemen játék. Ez a szubjektív fölfogás azonban egy olyan objektivitást is tartalmaz, amely lehet vé tette, hogy a kutatás és számítások hosszú évszázadai után megragadjunk egy fizikai valóságot a világító jelenségek alatt, mégha kimerít meghatározását nem is tudjuk adni. A hullámmozgások spektruma (párosítva a mozgási pályákkal, vagy éppen ellenkez leg, a velük való kapcsolat nélkül) meghatározatlanul, talán végtelenül terjed ki a makrótól a mikróig, a részecskemozgásoktól a metagalaxisok mozgásáig. A relativista gondolkodás arra kötelez, hogy elutasítsunk minden rögzített és meghatározott hivatkozást. Egy hivatkozási rendszer csak id leges, alkalmi lehet; így ma szemére vethetjük Einsteinnek, hogy megcáfolta ugyan a newtoni tér és id abszolútumát, közben azonban meg rzött egy abszolútumot, egy világegyetem-állandót, a fény sebességét. Az óriási spektrumban csak azt ragadjuk meg és fogjuk föl, ami megfelel a mi saját ritmusunknak, szerveink ritmusának, a hullámmozgások spektruma meghatározatlanul, talán végtelenül terjed a mikro szintt l a makróig, a részecskék mozgásától a metagalaxisokéig (hanghullámok és ultrahangok, infravörös és ultraibolya stb.). Talán el tudunk képzelni olyan létez ket, amelyeknek percepciós mez je kiterjedtebb. Vagy létre tudunk hozni olyan eszközöket, amelyek ténylegesen kiterjesztik ezt a mez t. A mez azonban ugyanúgy tartja határait, korlátait, mezsgyéjét. Prótagorasz antik formulája szerint az ember (a faj) fizikai és fiziológiai léte a világ mértéke. Nemcsak arról van szó, hogy ismereteink függnek saját felépítésünkt l, hanem hogy a világ (a természet, a föld, és amit égnek nevezünk, testnek és a társadalmi kapcsolatokba való illeszkedésének stb.) is csak e felépítésünkhöz képest, ezzel arányosan tárulkozik fel. Nem a priori kategóriákkal rendelkezünk, hanem érzékszervekkel és eszközekkel. Filozofikusabban megfogalmazva: egy másik lépték másik világot határozna meg. Ez ugyanaz a világ volna? Kétségkívül, ám másképpen fölfogott. Az emberi faj, anélkül, hogy tudná (ami nem azt jelenti, hogy tudattalanul ), a világegyetem közepén azokat a mozgásokat teszi magáévá, amelyek megfelelnek az saját mozgásainak. A fül, a szem és a tekintet, a kéz nem rendelkezik semmilyen passzív és egyszer en rögzít apparátussal. Az alakított, a megformált, az el állított beleilleszkedik ebbe a léptékbe, amelyr l azt is meg kell értenünk, hogy nincsen benne semmi véletlenszer vagy önkényes. A Föld, a Föld felszínén végbemen véletlenek és ciklusok léptéke ez. Ami nem azt jelenti, hogy a termelés kizárólag a természet adta dolgok és tárgyak lemásolása volna. A teremtett nem tér vissza ebbe a léptékbe, hanem vagy túlhaladja vagy átváltoztatja azt. 76