Velencei Biennále 2006 kurátori pályázatok 2007.10.29

Velencei Biennále 2006 kurátori pályázatok 2007.10.29 Az N&n galéria tisztelettel meghívja önt és barátait 2007. október 31-én, szerdán 18 órára velencei biennále 2006 tûzfalak " b. nagy anikó, belecz péter a láthatatlan láthatóvá tétele " gunther zsolt, csillag katalin kiállításának megnyitójára a kiállítást megnyitja petrányi zsolt mûvészettörténész 10. Velencei Építészeti Biennále, Magyar Pavilon - a kurátori pályázat eredménye A nemzeti biztos által kiírt pályázatra két pályamû érkezett be: B. Nagy Anikó mûvészettörténész, kurátor: Belecz Péter: valamint Gunther Zsolt építész, kurátor: 2006. január 27-én a pályázat bíráló bizottsága áttekintette és megvitatta a pályamûveket. A bizottság a beérkezett pályamûvek között nem talált megvalósításra javasolható pályázatot. A szakmai zsûri javaslata,

hogy a pályázati kiírásban foglaltaknak megfelelõen a nemzeti biztos saját hatáskörében gondoskodjon a velencei magyar kiállítás koncepciójának kidolgozásáról és megvalósításáról. A bizottság döntését egyhangúan hozta meg. A bíráló bizottság tagjai voltak: Boros Géza, fõosztályvezetõ-helyettes, NKÖM Mûvészeti Fõosztály Janáky István, építész, tanár Készman József, kiállítási osztályvezetõ, Mûcsarnok Petrányi Zsolt, fõigazgató, Mûcsarnok Reimholz Péter, építész, tanár Reischl Gábor építész, a Magyar Építõmûvészek Szövetségének elnöke. Budapest, 2006. január 30. Kék szikra izzik a hideg palán, S bibor téglák a tûzfal oldalán. (Tóth Árpád: Bús bérház-udvar ez&, 1918) Belecz Péter tûzfalai A metaváros eleven élménye a tûzfal. A rontás ellen oltalmazó, a regula szerint rés nélkül rakott fal a házon túl, mellette, és meghaladván a tetõ héjazat síkját: fölötte

áll. Nyilvános homlokzatok mögé zárt titkait csak a legerélyesebb gesztus, a bontás hozza napvilágra. Metaforikus értelemben menedék az informatikai ártalmak, a kémek, férgek, vírusok, trójai falovak ellen. A fal két tûz közt is állva marad, porig rombolt városokban is kitart, önmagában is helytáll. Feltárja a történelmi szövet szakadásait, a felszín alatti töréseket, közreadja az eltakarított történeteket. Egymásra hordott rajzolatai a szétdöntött, kibelezett házakban töltött idõ tényleges barázdái, valóság vájta metszetei. Titkon, engedély nélkül bontott nyílásai, felderülõ légudvarai fényt, levegõt, reményteli távlatokat ígértek, melyekért senki sem szavatolt. A státusz és a kilátások változnak, a városlakók bontanak és építenek. A budapesti tûzfalak némelyike kidõl majd, némelyike még kivár a történeti táj és az új akaratok szorításában. Újabb házak visszarekesztett támaszai, kocsmák, szabadtéri mozik jelhordozó felületeivé válhatnak. A falak Belecz Péter ott járta elõtt nem épp így mutatkoztak, s miután elment, megváltoztak, eltûntek, máshol újabb alakzatok fakadtak föl. A kiállításon bemutatott képek ilyen, megismételhetetlen pillanatokat rögzítenek. Az alkotó értelmezésében a fal ábrázata a város engesztelõ kegyképe. Képzeletében a megszaggatott tûzfalak képei a lefokozott, nemegyszer sorsára hagyott, díszeitõl megfosztott, elkótyavetyélt velencei magyar pavilon termeiben az architektúra profán szakramentumai a pillanaton túl, mellette és fölötte. Az épület átriumában falbontó daruról belógatott zúzógolyó ing. A baljós mozgás felkavarja, az oltalmazó képek metafizikus ereje megbékíti a szerencsétlen sorsú tér látogatóit. Mûleírás Az installáció magva a foghíjként fölfogott pavilon átriuma, melyben a rombolás és a teremtés eszköze, a fölülrõl belógatott zúzógolyó ing. A belsõ udvar aljzatára öntött víz a láncon függõ golyót tükrözve a nagyobb épületek bontásakor ténylegesen alkalmazott portalanító locsolásra utal. Az átrium befedésére egy motorikusan vezérelt, megadott ritmusban szétnyíló és összezáruló sötétítõ tolótetõt - mobil fényadó, fényfosztó instrumentumot rögzítünk. A négy és fél tonnás zúzógolyót a pavilon fõbejáratához tolt daruról lógatjuk be. Ekképp az installáció mintegy nekiront a fõhomlokzatnak és a látszatra beszakított födém allúziójaként hat. A belsõ terek három nagy falfelületére tûzfalakról készült fotókat vetítünk. A kép a két szemközti fal teljes felületét beteríti, a harmadik falon csak az apszis ívében mutatkozik. Az átrium felé nyitott üvegfelületeket tükrözõdõ transzparens üvegfóliával borítjuk, így a tolótetõ mozgatásának üteme megadja a vetített képek visszaverõdésének intenzitását, illetve az átriumra való kilátás ritmusát. A sötét fázisban a fólián élesen

jelenik meg a tûzfal, a derengõ fázisban a kép elhalványul, végül áttûnik a napfényes átrium, amelynek víztükre fölött a zúzógolyó leng. A pavilonbelsõben fölmutatott roppant falak közeli részleteit, a csempézett felületekrõl, falpótlásokról, légaknákra táruló nyílásokról készült felvételeket az elõtérbõl jobbra és balra nyíló centrális terekben vetítjük. A "toronyalja-szerû" fülkékben a falakra hordott adathalmazból bensõséges emberi történetek, életnyomok, végsõ soron a tûzfalak poézise tárulkozik föl. Itt a vetített képek váltakozásának taktusát Parti Nagy Lajos ez alkalomra írandó szövegei szabják. Ajánlás B. Nagy Anikó és Belecz Péter koncepciójához Belecz Péter munkája egyetlen motívumot, a Tûzfalat állítja a középpontba. A Tûzfal jelen esetben egyfelõl konkrét építészeti fragmentum, másfelõl az építészeten túlmutató, széles jelentéstartománnyal bíró, több szinten feldolgozható és értelmezhetõ metaforikus elem. A tûzfal, mint építészeti fogalom az épület szerkezetének meghatározó része, amely kitüntetett szerepet játszik az emberi élet és az anyagi értékek védelmében. Maga a fogalom idõvel túlnõtt az építészeti szakkifejezésen, és mint a megsemmisülés elleni védelem legfõbb eszköze az informatika egyik kulcsszava lett. Belecz Péter munkáiban a Tûzfal olyan információs felületként mûködik, ahol a feltárás (kutatás) és a "felmutatás" fontos szerepet játszik. Ezek a felületek, "idõnyomok" szembesítenek a folyamatosan változó struktúrákkal, szûkebb-tágabb értelemben az építéstörténettel, és ezzel párhuzamosan az emberi történetek dimenzióival is. Ezek a metszetek a legteljesebb mélységben tárják fel ezeket az egyébként rejtett rétegeket, amelyek paradox módon a bontás (pusztulás-pusztítás) következtében válnak láthatóvá. Távolabbi értelemben ide tartozik az az élmény is, amely napjaink világeseményeivel kapcsolatos. Manapság a médiából felénk áradó képek többsége természeti katasztrófák következtében vagy háborús konfliktusok nyomán lerombolt épületek tömegérõl szól. Olyasfajta intimitás részeseivé válunk e képek által, amely alapvetõen a pusztítás okozta kiszolgáltatottságból fakad. Akaratlanul részeseivé válunk a magánszférának, amelyet normális körülmények között szigorú jogi szabályok védenek. Az intim világnak - konkrétan az épületeknek, az otthonoknak, a legbelsõbb világnak ez a fajta feltárulkozása, az otthonukat elhagyni kényszerülõk látványa alapvetõen a védelem hiányát és a kiszolgáltatottság következményeinek szociális-társadalmi aspektusait is felveti. A tûzfal, mint az épület alapeleme, szigorú szabályok szerint megtervezett - láthatatlan - funkcionális elem. A hozzá tartozó épület nélkül paradox módon mégis úgy jelenik meg, mint egy természeti jelenség, mint az épület "tudattalanja". Az egymásra rakódó rétegek, "idõnyomok", struktúrája, a fal- és csempemaradványok, egyszerre "beszélnek" az egyéni és kollektív történelemrõl és mutatnak fel esztétikai értékeket. B. Nagy Anikó és Belecz Péter koncepciója leginkább a pályázati kiírás tekintetében olasz pavilon gondolatköréhez áll legközelebb, vagyis "az új létrejötte, és a régi megõrzése, a történeti táj és az új helyzetek viszonylatában járja körül a fenti kérdéseket." A pavilonban megjelenõ

zúzógolyó radikálisan hangsúlyos motívuma (a lebontásra, egy meglévõ építmény elpusztítására szolgáló eszköz) jelen esetben sokkal inkább ennek a feltáró jellegû, szemlélõdõ és megõrzõ attitûdnek és ezen túl az "új helyzet" kijelölésének az eszköze, mint a rombolásé....sóhajok, párák, sikoltások, ágynyikorgás, zsírszag Mikor Belecz Péter megmutatta a tervezett projekt fotóit, rögtön igent mondtam a kérésére, hogy, mintegy a dolog részeként, írjak szövegeket - tûzfal-tárgyban. Ami megtetszett, az mindenekelõtt a tárgy kézenfekvõsége, egyszerûsége, s hogy ezzel együtt kimeríthetetlen anyag, nyom-együttes, önmagáé s a valahai épületé, mely hajdan hozzá tapadt, s melynek lenyomata végérvényesen része a felületnek. Hogy a homlokzattal mit tesz az idõ, ismerjük, látjuk, de hogy mit tesz egy épület oldalsó, hátsó, nem a szemnek szánt viszont sokkal õszintébb falaival, errõl kevesebbet tudunk. Hogy mit fogok írni, mennyit, s ez miként lesz része a projektnek, pillanatnyilag nem tudom, azt tudom, hogy szépírói eszközökkel, az épülõ-romló nyelv eszközeivel kísérlem meg "körbeírni" azt, amit a képek, a belógatott bontás-brutalitás- és múlandóság-metafora sugallnak illetve jelentenek. Egy tûzfal a hajdan rá támaszkodó lakások nyomaival mindig történetek, történet-fragmentumok sorozata, lichthóf vájatának két oldalán mint egy képregény kockái sorakoznak a még látható és a láthatatlan, de sejthetõ rekeszek: konyhák, cselédszobák, fürdõszobák négyszögei, hol hajdan emberek, sóhajok, párák, sikoltások, ágynyikorgás, zsírszag - egy ház nyoma, ami nincs többé, s egy másik házé, mely más lett attól, hogy kibontották, egyszerre lett védtelenebb és hatalmasabb. Egy ajtónyom a semmibe, egy padlásmagas, semmibe vezetõ kémény-torzó. Megannyi jel, nem arra és azért, hogy lefordítsuk, hanem hogy dolgozzunk vele. Az idõvel. A stratégia felépítése A velencei építészeti biennálék történetében az országok pavilonjai akkor voltak igazán sikeresek, amikor az általános témafelvetés és a helyi relevancia között szoros kapcsolat volt kimutatható. A helyi sajátosság eredeti mondanivalójával járult hozzá egy-egy nemzetközi diskurzushoz. Nem szabad szem elõl téveszteni azt sem, hogy az országok között versengés alakul ki, hiszen a látogatót oly sok információ éri, hogy képtelen utólag mindenre emlékezni. A meta-city témájának felvetése nem egyes építészek életmûvének bemutatását sugallja. A cím inkább a territórium mint tárgy, a város és környezete egyre konflikusosabb helyzetének tárgyalását vetíti elõre. Várható, hogy az országok többsége városkonglomerátumaik jelenlegi és jövõbeni állapotát mutatja be.

Logikusnak tûnik más országok eddigi eredményeinek, és egyben várható stratégiájának elemzése. A meta-city témája hosszabb múltra tekint vissza. Hollandiában Rem Koolhaas (OMA), és Winy Maas (MVRDV) úttörõi ennek a fogalomnak. Az MVRDV iroda Metacity Datatown c. könyve analitikusan vizsgálja a város-konglomerációk (Randstad, Tokyo Yokohama, Los Angeles, Peking, Szöul, Sao Paolo, Calcutta stb.) fejlõdését. A kapott adatok alapján vizionálja az adatvárost, mely ezeknél a struktúráknál is nagyobb lesz. Spanyolországban Manuel Gausa (ACTAR) HyperCatalunya c. terve foglalkozik egy régióban található városok hálóba való növesztésével. Ezek a legismertebb próbálkozások, azonban Dánia, Németország, Franciaország, Szlovénia, Horvátország és Észtország is hasonló kutatásokat folytat, és látványos projekteket indít be a területfejlesztés területén. Magyarországon az ilyen irányú gondolkozásnak nincs hagyománya, az urbanisztika mind a mai napig szabályozási tervek síkján gondolkodik. Tehát egy ilyen irányú magyar projekt nem felelne meg a nemzetközi trendeknek, bemutatása nem releváns. A klasszikus meta-city értelmezés helyett éppen ezért egy, a továbbiakban kifejtett kiállításkoncepciót javasolunk. A meta-city értelmezése A kiállítás fõ címe (meta-city) kettõ, látszólag különbözõ, mégis hasonló értelmezéssel bír. Jelentheti a városok közötti hálózatot (Manuel Castells megapolisznak, Francois Ascher francia urbanista metapolisznak hívja ezt a jelenséget), ugyanakkor jelentheti az utótagra vonatkozó változást, módosulást is. Érdekes egybeesés, hogy a változás mibenléte elsõsorban a hálózat fejlõdésében, bõvülésében értendõ. Ascher a fogalom alatt olyan valóságot ért, mely meghaladja, ugyanakkor értelmezi a metropoliszok szövetét. A metapolisz olyan viszonyok keretét képezi, amely az egyidejûleg generálódó információs egységek, a bitek feldolgozásán és összekapcsolásán alapul. Véleménye szerint a meta-city (metapolisz) nem egy magában álló tér vagy egy bizonyos forma, sem a fejlõdés egyik állomása, sokkal inkább többszörös állapotok gyûjteménye, és ezek szimultán megtapasztalása. Tehát egy hálózat. Alternatív értelmezés: a hálózat problematikája A hálózatok elsõsorban a változások tényérõl tudósítanak. Ezért a hálózatba való belekapcsolódás egyik elõnye az, hogy amennyiben bármely csomópontban komolyabb mozgás indul meg, az azonnal érezteti hatását a hálózat morfológiájában. És ez a mozgás bárhol, bármikor bekövetkezhet! Manuel Castells szerint az információs technikai paradigma nem abban az irányban fejlõdik, hogy mint rendszer elérjen valamely végpontot, hanem többszörösen rétegzett hálózatként a nyitottság felé tart. Materiális megjelenésében erõteljes és impozáns, történeti fejlõdését tekintve azonban adaptív és nyitott természetû. Bármely kísérlet, amely az idõ és tér valamely pontján a hálózatban elfoglalt pozíciók rögzítésére irányul, elavulásra ítéli a hálózatot. A többszörösen rétegzett hálózatok átfedik egymást a csomópontokat maguk az emberek képezik. A hálózat hatékonysága éppen ezért a személy-személy közötti kommunikáción, magán az emberen múlik. Hogy lássuk a szóban (háló/zat) rejlõ paradoxont, meg kell vizsgálni jelentését. Minden nyelv többezer éves tapasztalatok sûrítménye és egyben bölcsessége. Ez ma a háló/zat szó esetén különösen élesen megmutatkozik. A háló kétélû: éppúgy lehet a kapcsolat és a közlekedés hálózata, mint ahogy a kényszerkötelék, a behálózottság hálója. A háló, a különbözõ pontokat összekötõ és azok között kifeszített szövedék, eredendõen halfogásra volt használatos. Ez

az õsmintája, ezt nevezi meg. A háló szó kiolthatatlanul utal erre, még akkor is, ha különféle kommunikációs, kereskedelmi rendszerek, vagy éppen a világháló, a Hálózat nevében jelenik meg. Így a hálózat az össze- és befogás, a behálózás jelenségét és folyamatát is magában hordozza. A hálózati társadalom A lassanként mindenre és mindenkire kiterjedõ technikai hálózatokkal a társadalmi szövet sûrûsödése jár együtt. Az érintkezés lehetõségének növekedésével az ellenõrzés lehetõségének növekedése. Gilles Deleuze méltán beszél az így kialakuló ellenõrzés társadalmáról. Ami nemcsak hollétünk és jellemzõink (adataink) ismeretével jár, hanem kiszolgáltatottságunk és befolyásolhatóságunk növekvõ lehetõségével is. A computerizált interaktív médiumok legkirívóbb tulajdonsága írja a pszichológus Slavoj Zizek az a mód, ahogy egy új drive-in-társadalmat teremtenek a fokozatosan szétesõ tényleges közösségi élet pótlékaként. A digitális nemzedék színrelépésével a társadalomban a szegények és a gazdagok között nemcsak a gazdasági olló, hanem az ún. tudásolló is szétnyílt. A szegényebb rétegeknek esélyük sincs bekapcsolódni a dinamikusan fejlõdõ tudástársadalomba. Az új mintákat követõ normalitás és a gyakran kényszerûen kialakuló más (a normálistól eltérõ) között átjárhatatlan falak épülnek ki. Ezek a falak nemcsak világokat, hanem világérzékeléseket is elválasztanak. A mûvészet feladata A mûvészet megjelenít. Feladata nemcsak a látható értelmezése, hanem a láthatatlan láthatóvá tétele. A klasszikus modern idõszakától kezdve a mûvészet a legfélreesõbb széleket állította az érdeklõdés homlokterébe; mintegy "behozta" a városközpontok kiállítótermeibe, szellemi centrumaiba az addig perifériálisnak tetszõ problémákat, a szélek - "szélsõséges"- nézõpontjait: a szaggatott érzékelést a kubizmusban, vagy a - közelebbi múltban - külvárosokban viruló falfestészetet, a graffitit. Mi ezt a klasszikus modern hagyományt kívánjuk folytatni, amikor az átalakuló város (meta-city) felelõsségét keressük. A meta-cityk életében számos olyan társadalmi csoport létezik, melyrõl a közép társadalma nem akar tudni. Tudatos cselekedet a problémák tudatunkból való kiûzése; ha nem veszünk róla tudomást, akkor nincs is. A szociáldarwinizmus ideológiája? A fejlett társadalmak nem akarnak szembenézni olyan problémákkal, mint a hajléktalanok növekvõ száma. Magyarországon még ezeken túlmenõen, további problématerületeket lehet kimutatni: a romakérdés, a nõk helyzete, ezen belül is az egyedülállók kilátástalansága. Nincs koncepció az idõzített bombaként ketyegõ elöregedõ társadalom témájának kezelésére. Ezek a társadalmi csoportok szintén hálót képeznek. A hajléktalanok és romák esetén látható (az ember maga az üzenethordozó), a nyugdíjasok, az együlálló nõk esetében már kevésbé látható, néma hálót képeznek, ez utóbbi két csoport jeladási képessége minimális. A mûvészet mostani integráltsága és technicista trendje nem különösebben kedvez a szélek iránti érzékenységnek. Az üzleti és intézményi elvárások egyaránt a középet teszik kívánatossá: a már beváltat, a múlt újrahasznosítható formáit és modelljeit, mindegyre kényszeresen megújított kiszerelésben. A kommunikációs hálózatok pedig, azt a benyomást keltik, hogy nincsenek is már szélek, minden egyenlõ távolságra, karnyújtásnyira van: középen, a monitoron.

A magyar pavilon tematikája A 10. Velencei Építészeti Biennálén a városi lét peremére szorult társadalmi csoportokat és jellemzõ térhasználatukat kívánjuk az érdeklõdés középponjába állítani, továbbá olyan láthatatlan jelenségekre, mint az öregedés, elmagányosodás problematikájára akarunk rávilágítani. Mivel az emberiség kezdettõl fogva a közvetlen jelenléten túlmenõen jeleket adott, ezért a jelek vételére is szenzibilissé váltunk. A problémát az jelenti, hogy korunkat elözönölték a különbözõ jelek, információk, mi, emberek pedig nem tudtunk együtt fejlõdni az általunk generált technikai és technológiai fejlõdéssel. Sõt, levetkõztük azokat az évezredes tehetségeket, melyek a szélek, a horizont észlelésére tett képessé minket. A horizonton felbukkanó jelek észlelése Detlef B. Linke agykutató szerint elõször az agytörzsbe jut, ami orientálódási reakciót vált ki. Ez a fejet az új információ felé fordítja, és az agy részeletes elemzésbe kezd. A tévé- vagy monitornézés esetén az információk közvetlen a nagyagyba kerülnek, az orientálódó reakció elmarad. A kiállítási installációval célunk a mûvészi eszközökkel történõ jel adás, életek, élethelyzetek bemutatása. Koncentrálunk a figyelem felkeltésére, az ember megmutatására a város kulisszái között. Koncepció: a kiállítási pavilon U alakú kiállítóterében egy áramló, íves vonalvezetésû áttetszõ fehér függönyt vezetünk végig. A vonalvezetés lehetõvé teszi térbõvületek és -szûkületek folytonos váltakozását. Fontos, hogy az elválasztás puha, leheletfinom anyag legyen. Az elválasztás lényege azon virtuális fal érzékeltetése, ami a normalitás és a peremhelyzetbe került embercsoportokat elválasztja. A függöny használatának másik erénye, hogy építészeti értelemben nagyon érdekes, és a megszokottól eltérõ térérzetet ad. A más érzékeltetése szerves része az installációnak, lényegében a másság térben való megjelenítése. A kiállítóteret tematikailag négy + egy részre osztjuk: városi nomádok (hajléktalanok), városi oázis (idõsek), cigány urbanisztika (Umberto Eco után szabadon), mesék kertje (egyedülálló nõk) +1 (fedett udvar): Közjátékok c. médiamûvészeti projekt interaktív bemutatása. A felosztás nem jelent éles határokat. A határok sok esetben eltûnnek, összeolvadnak. Az installáció fontos részét képezi a padlón elhelyezett, a különbözõ csoportoknak megfelelõ portrék kisméretû egymás mellé rendezése. Ez a megjelenítés egy elkerülhetetlen mozgásra kényszeríti a látogatókat: ha látni akarják a képet, le kell hajolniuk. Ez a mozdulat gesztusértékû, egyfajta odafordulást jelent. A fotók foltszerûen kerülnek a padlóra, a folt határvonala szintén görbe vonalat ír le. Így kialakulnak képes és képmentes területek. Ha végigmegyünk a kiállításon szinte elkerülhetetlen, hogy rálépjünk ezekre a portrékra. Átvitt értelemben ezt tesszük nap mint nap. Az egyes területegységeken, a tér bõvületeiben monitorokat (TV) helyezünk el, amin videofilmek futnak, mindig az egyes témának megfelelõen. A tévé- vagy monitornézés esetén az információk közvetlen a nagyagyba kerülnek, viszont a több monitor térben való elhelyezése horizontális észleléseket eredményez, így az orientálódó reakció létrejön. Ezt a reakciót erõsíti a monitor által sugárzott periferiális információ. A videofilmek elkészítésére a MIE Vizuális Kommunikációs Tanszék hallgatóit vonjuk be. A mûvészek feladata benyomások, élethelyzetek, saját történetek által egzisztenciális tartalmak közvetítése, háttérben a várossal. Az alkotások részét képezi különbözõ építészekkel felvett, a témával

kapcsolatos riportok. Az alkotások fontos része a beszéd, a történetmondás (mese). A városi nomádok témánál fontosnak tartjuk az ember megmutatásán túl a hajléktalanság társadalmilag fontos funkciójának megjelenítését (recycling) és sajátos városhasználatukat. Az egyedülálló nõk esetében a mesék kertje témakörben az esti meseolvasástól jutunk el a saját történetig. Kiszolgáltatott helyzetben lévõ nõk nyilatkoznak magukról, a városról. A különbözõ témák kifejtését workshop jelleggel végezzük, ezzel kívánjuk az alkotások gondolati hátterét megadni. A monitorok mellett elismert szerzõtõl irodalmi szövegeket, szövegtöredékeket állítunk ki. Az alkotók a mû létrehozásának módszerét szabadon választják, a folyamatba további alkotók vonhatók be, ezáltal egy bõvülõ csomópontokkal rendelkezõ hálózat topológiáját hozzák létre. Ezzel a módszerrel az alkotás gyakorlata alakul át a szubjektum összeadódik, és egy diskurzussá válik a mûalkotás. A kiállítás központi elemét képezi a A kiállítás általános kiegészítõi a látványosan feldolgozott statisztikai adatok, melyekbõl látható a közeljövõ (10 év), illetve a távolabbi jövõ témát érintõ változása. A többnyelvû Katalógus szakmai koncepciója Koncepciónk szerint a 10. Velencei Építészeti Biennále magyar kiállításának katalógusaként egy olyan kézbe vehetõ objektumot terveztünk, amely párhuzamosan az installációval többletjelentéssel bír. Fontos, hogy egy olyan tárgyat vihet magával a látogató, amely ugyanolyan mélységben közvetíti mindazt a gondolatiságot, melyet a kiállításon megismer és átél. Az objektummal mindezen élményt magával viheti, hogy aztán újból és újból átélhesse, újabb és újabb gondolatokat inspirálva. A kézi konceptobjekt konstrukciós alapját természetesen egy hagyományos nyomdai technikával készülõ kiadvány képezi, hisz a sokrétû információt fotókat, grafikákat, elemzéseket így lehet leghatékonyabban közvetíteni a látogató felé. A kiállítás koncepciójának finom részleteit a grafikai elõadásmód cizelláltságával adjuk vissza. A videófilmek és fotók vizuális hatásait a kiadványba kerülõ képek adott hangulathoz illõ, változatos feldolgozásával képezzük le. A filmeket kísérõ szövegek, mesék hangsúlyozottságát a szövegek és idézetek koncentrált betördelésével, passzentos tipográfiai megoldásokkal érjük el. Mindezek még finomabb érzékeltetéséhez, kihangsúlyozásához a megfelelõ pontokban formalakk kiemeléseket és stancolásokat alkalmazunk, valamint a különbözõ lapminõségek használatával is érzékeltetünk gondolati mondandókat a visszaforgatott papír arányos használata témába illõ. Az installáció koncepciójának karakteres elemei a körbefutó, áttetszõ fehér függöny és a padlóra helyezett portrérengeteg. Mindkettõ kardinális gesztusértékkel bír. A kézi objektum külsõ, textil csomagolásának felnyitása ugyanezt a gesztust váltja ki a látogatóból. Hajlandó-e átlépni a függönyön, hajlandó-e lehajolni a fotókhoz hajlandó-e megvenni a katalógust, hajlandó-e letépni az átsejlõ, szép csomagolást. Hisz külsõ csomagolással is szép a tárgy, de vajon megmarad csupán dísztárgynak? (A csomagolás lezárása finoman oldható fonallal megoldott.)

A textilanyag visszatérõ motívum az objektum belívein is, hisz az egyes fejezetek elválasztására alkalmazunk egy kezelhetõbb, forgathatóbb anyagminõségben. A közel 120 oldalas konceptobjektum négyszín-nyomással készülne 1000 példányban, 32 24 cm-es méretben. 2006. január 20. Felelõsségi területek Kurátor: Gunther Zsolt építész (3h építésziroda) Kiállítási installáció: Csillag Katalin építész (3h építésziroda) Audiovizuális interfész: Szabó Eszter Ágnes MIE Vizuális Kommunikációs Tanszék, mûvésztanár és Sárosi Anita MIE Vizuális Kommunikációs Tanszék, tanársegéd Közjátékok c. projekt: Pásztor Erika Katalina, médiamûvész, designer (MIE), Alföldi György, építész, városmanager (RÉV8), Balikó Emese, mûvésztanár (MIE), Dr. Benedek Gábor közgazdász A grafikai koncepció kidolgozója: Pósa Viktor, designer a kiállítás megtekinthetõ: 2007. november 12-ig