_Idegenként saját országomban?

_Idegenként saját országomban? Gábor Ősz Mennyire más jövőnek nézhetett volna elébe Európa, ha akár Lloyd George, akár Wilson felfogja, hogy a legnagyobb horderejű problémák, amelyekre figyelmet kellett volna fordítaniuk, nem politikai vagy területi, hanem pénzügyi és gazdasági jellegűek Ez nem béke, hanem fegyverszünet húsz évre J.M. Keynes: A békeszerződés gazdasági következményei Ferdinand Foch a francia hadsereg főparancsnoka a békeszerződés tervezetét látva Az Igazság és a Béke azért ölelkeznek ilyen forró lelkesedéssel, mert igen ritkán szoktak találkozni! Briand francia miniszter egy propaganda plakátot szemlélve Határok és kisebbségek (határviszályok és feszültségek, nemzetállamok létrejötte, kisebbségi jogok, integráció, asszimiláció) Amikor az első világháború véget ért a győztesek olyan békeszerződést akartak, amely a vesztesek számára teljesen lehetetlenné tegye a visszacsapást. Nem békeszerződésre került sor, hanem békediktátumra, ahol a győztesek célja a büntetés volt. Ország Katonai vereség Fegyverszünet Forradalom típus Békediktátum Németország Amiens Compaigne Polgári, Polgári dem. Versailles tükörterem Bolsevik Ausztria Piave Padova Saint Germain Magyarország Piave Belgrád Polg. dem Trianon Bolsevik Bulgária Balkán Szaloniki paraszt Neully Törökország Kaukázus Mudros Nemzeti fekete Sevres Nem írták alá! Lusanne A vesztes államok az I. világháborút lezáró sorsa A békekonferencia 32 ország részvételével 1919. január 18-án nyílt meg Párizsban. Feladata az volt, hogy a nagyhatalmi törekvéseket összeegyeztetve megoldást találjon a vitás kérdésekre, és a nemzetközi jog pecsétjével lássa el az európai változásokat. A konferencián a vesztesek nem lehettek jelen. Képviselőiknek egyetlen lehetősége az volt, hogy a nekik átnyújtott békediktátumot aláírják. A győztesek ötös fogatát az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán alkotta. Az európai ügyekben Wilson amerikai elnök, Lloyd George angol, Georges Clemenceau francia és Vittorio Orlando olasz miniszterelnök ahogy akkor mondták: a Négy Nagy döntött. Az öt nagyhatalom miniszterelnökei és külügyminiszterei alkották a Tízek Tanácsát. A részle- 99

tes munka nagy részét ötvennyolc bizottság végezte el, melyek munkáját e tanács felügyelte. Az európai területi kérdéseket és az új államhatárokat abban a bizottságban tárgyalták meg, amelyben a francia külügyminiszter elnökölt. A német gyarmatok és a Török Birodalom egyes területeinek sorsát szabályozó rendszer alapjait pedig az angol kabinet tagja, Smuts tábornok dolgozta ki. Az Egyesült Államok egyáltalán nem volt érintett az európai érdekellentétekben s egyetlen világos célja Németország legyőzése volt. Wilson amerikai elnök 14 pontban összeállított béketervezete így liberálisabb alapelveket fogalmazhatott meg a háborút viselő európai hatalmak elképzeléseinél. A Wilsoni pontok a legyőzött országok lakosságát a tisztességes befejezés, így a határok nemzetiségeknek megfelelő kiigazításának reményével töltötték el. Az Ausztriával kötött békeszerződést Saint-Germain-en-Laye-ben 1919 szeptemberében írták alá. A békeszerződés értelmében a birodalmi tanácsban képviselt országok és tartományok elkerültek Ausztriától, és az új állam a korábbi Német Ausztriára zsugorodott. Krajna és Karintia tartományok egy része, valamint Dalmácia és Dél-Stájerország a Szerb-Horvát- Szlovén Királyságnak jutott, Galíciát Lengyelország, Bukovinát pedig Románia kapta meg. A békeszerződés értelmében Ausztria elismerte Csehszlovákia függetlenségét, és azt, hogy az új állam Csehországból, Morvaországból és Szilézia egy részéből alakul meg. Ezzel együtt azt is tudomásul vette, hogy mintegy hárommillió német kerül Csehszlovákia határai közé. A békeszerződés Klangenfurt és környékének hovatartozása kérdéséhez népszavazást írt elő, mely Ausztria javára dőlt el. A korábban Magyarországhoz tartozó Burgenlandot Ausztriához csatolták, de Sopronban és környékén népszavazás döntött a Magyarországhoz tartozás mellett. A szövetséges és társult főhatalmak már 1917. március 30-i nyilatkozatukban elismerték Lengyelország függetlenségét, amit 1919. június 28-án szerződéssel erősítettek meg. Az angol külügyminiszter által felkínált határok (Curzon-vonal) azonban nem elégítették ki a lengyeleket és 1920- ban háborúban foglalták el Szovjet-Oroszországtól Nyugat-Ukrajnát és Nyugat- Belorusziát. A békét Rigában írták alá. (E területek majd 1939-ben, a Molotov-Ribbentrop paktummal kerülnek vissza a Szovjetunióhoz.) A győztesek viszonylag könnyen megállapodtak a Bulgáriával kötendő béke alapvonalaiban. A békeszerződést 1919 novemberében írták alá Neully-ben. Bulgária nem szenvedett olyan mértékű területi veszteségeket, mint Ausztria. Északon és nyugaton Románia és a Szerb-Horvát- Szlovén Királyság javára kisebb határmódosításokat hajtottak végre. Görögország javára viszont le kellett mondania MacedóniA déli részéről, ami egyet jelentett azzal, hogy elvágták az Égei-tengertől. Magyarországgal a versailles-i Trianon kastélyban írtak alá békeszerződést. A békefeltételek alapvető vonásai már az első világháború idején kialakultak. Az antant háborús esélyeinek növelésére a Monarchia és Magyarország jelentős területeit Olaszországnak, Szerbiának, Romániának és az emigrációban megalakult cseh-szlovák kormánynak ígérte. 1919 januárjában a szomszédos országok hadseregei már szinte mindenütt birtokba vették a számukra kilátásba helyezett területeket és a leendő magyar államhatárokon állomásoztak. A magyar kormányzat visszás helyzetben volt a békefeltételekkel kapcsolatban, hiszen előzőleg a két forradalmi rendszer visszautasította azokat, sőt a Tanácsköztársaság a fegyveres ellenszegülést is megkísérelte. Most a reálpolitika azt kívánta, hogy az ellenforradalmi hatalom törődjék bele a megváltozhatatlanba, vegye tudomásul az új területi viszonyokat. Viszont ez mégis csak olyan születési hibája volt az új rendszernek, amit mindenképpen igyekezett elfedni, menteni. Érte nem a háborúba és összeomlásba vezető korábbi kormányokat, hanem a forradalmakat, Károlyi Mihály és Kun Béla rezsimjeit okolta. A békeszerződés értelmében a történelmi Magyarország (Horvátország nélkül számított) 282 ezer négyzetkilométer területéből 93 ezer négyzetkilométer (33 %), 20,8 milliós népességéből 7,6 millió (36 %) maradt az új államhatárok között. A magyar etnikum 30%-a (3,2 millió fő) a szomszédos országok fennhatósága alá került, kisebbségi sorsra jutott. A békeszerződés aláírásával a magyar állam még nem vehette birtokába mindazokat a területeket, amelyeket neki ítéltek. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság változatlanul megszállása alatt tartotta a pécsi-baranyai-bajai háromszöget, és csak 1921 augusztusában vonult ki onnan. Az Ausztriával 1919 szeptemberében kötött békeszerződés Nyugat-Magyarországot, kárpótlásul a Szudéta-vidékért és a Dél-Tirolban elszenvedett osztrák veszteségekért, Ausztriának ítélte. Ennek végrehajtását természetesen késleltette, hogy Magyarországgal még nem írták alá a békeszerződést, s hogy a magyar kormány bejelentette igényét e területekre. Miközben a magyar békeszerződés aláírása és ratifikálása folyt, magyar részről ún. szabadcsapatok (PL. A Rongyos Gárda) vonultak a Nyugat-Dunántúlra. Az ekkor már hatalmon lévő Bethlen István miniszterelnök diplomáciai tevékenységének köszönhetően Olaszország közvetítésével 1921. október 13-án Velencében megállapodás jött létre. A velencei egyezmény értelmében Sopronban és nyolc környező községben 1921 decemberében népszavazás döntött arról, melyik államhoz kerüljön az érintett terület. A népszavazás menetét antant-bizottság ellenőrizte, amely az eredménynek megfelelően 1922. január 1-jén Magyarországhoz tartozónak nyilvánította Sopront és a nyolc községet. E választásáért Sopron a nemzetgyűléstől a civitas fidelissima (a leghűségesebb város) címet kapta. A trianoni békeszerződés következtében elszenvedett veszteséghez hasonló károsodás Magyarországot a XVI. század, az ország három részre szakadása óta nem érte. A magyar társadalom olyan sokkhatást, megrázkódtatást szenvedett el, amely nemzedékek gondolkodását és magatartását mindennél érzékenyebben befolyásolta. A trianoni trauma, amit még súlyosbított az ide érkező több mint 350 000 magyar menekült, emberek, családok életében, sokak személyes sorsában is közvetle- 100

nül és fájdalmasan érződött. Ez volt a társadalomlélektani oka annak, hogy nem akadt olyan csoport, réteg vagy osztály, függetlenül vagyoni helyzetétől, foglalkozásától vagy vallásától, amely hajlandó lett volna a kialakult határokat véglegesnek tekinteni. Trianon elutasításában nemzeti egyetértés jött létre. Ez lehetővé tette a hatalom számára, hogy a revízió jelszavával jelentős tömegeket állítson maga mellé. A békeszerződés területi rendelkezései egyáltalán nem igazodtak a valóságos etnikai viszonyokhoz. Szétzilálták a kárpátmedencei régiók közötti évszázadok alatt kialakult gazdasági kapcsolatrendszert. Mindezzel az ellenségeskedés magvát hintették el az itt élő népek és államaik között 1920 augusztusában VI. Mohamed szultán kormányának képviselő a Párizs mellett Sévres-ben aláírták a békeszerződést. Ezt azonban a Musztafa Kemal vezette nemzeti erők nem ismerték el. A török nemzeti ellenállás hatására 1921 22-ben az angol, francia és olasz csapatok elhagyták Anatóliát. 1922 augusztusának végén a török haderő döntő vereséget mért a görög csapatokra. 1922 októberében az antant képviselői fegyverszünetet írtak alá az ankarai kormánnyal, amelyet az ország egyedüli kormányának ismertek el. A svájci Lausanne-ban az 1923 júliusában aláírt békeszerződés érvénytelenítette a sevres-i békét. A görög török viszályt a kisázsiai balkáni etnikai átrendezésével kívánták megoldani. A történelemben addig példátlan arányú lakosságcserét hajtottak végre, melynek során mintegy 1,3 millió görög és 400 ezer török kényszerült szülőföldje elhagyására. A párizsi békekonferencián a békeszerződések mellett számos ún. kisebbségvédelmi szerződés jött létre. Az aláíró országok, amelyekhez a békeszerződések következtében nagy lélekszámú kisebbségek tartoztak, kötelezték magukat arra, hogy lakosságuknak születési, állampolgársági, nyelvi, faji vagy vallási különbség figyelembevétele nélkül biztosítják a teljes jogegyenlőséget. A legyőzöttek magukban a békeszerződésekben vállaltak hasonló kötelezettségeket. A kisebbségvédelmi szerződések rendelkezései nemzetközi érdekű kötelezettségeknek minősültek. Ez azonban nem biztosította betartásukat. Az igazságos, annexió és hadisarc nélküli béke vágyából nem lett semmi. A területek, talán az egy Csehszlovákia kivételével, nem elégítették ki a nyerteseket, viszont minden korábbinál élesebb ellentéteket keltettek. A legyőzötteket felháborította a jóvátételek nagysága, míg a győztesek a fizetések elmaradása miatt voltak elégedetlenek. A reváns és a békeszerződés reviziója hatalmas indulatokat keltett. 1918 őszén a felbomlott Monarchia népei önálló államokat alakítottak. 1918. október 21-én a Birodalmi Tanács német anyanyelvű képviselői önmagukat Német-Ausztria ideiglenes nemzetgyűlésévé nyilvánították. Az új állam határvonalainak kijelölése során Clemenceau állítólagos kijelentése érvényesült: Ausztria az, ami megmaradt Lengyelország Orosz-Lengyelországból, a német fennhatóság alól felszabadult Poznań környékéből és a Monarchiától visszakapott Galíciából jött létre. Gdańskot (Danzigot) szabadvárossá nyilvánították, amelyhez Németországot és Kelet-Poroszországot egymástól elválasztó folyosó, az ún. lengyel korridor vezetett. A köztársasághoz jelentős vegyes lakosságú területek is kerültek (Nyugat-Ukrajna, Nyugat-Belorusszia). A 27 millió lakosból 18 millió volt a lengyel, 4 millió ukrán, 3 millió zsidó, több mint 1 millió fehérorosz (belorusz), 1 millió német és kb. 1 millió egyéb nemzetiségű. A nemzetiségi ellentéteket súlyosbította, hogy az új lengyel állam szomszédai Romániát kivéve elégedetlenek voltak a határokkal, és területi követeléseik voltak Lengyelországgal szemben. 1918-ban kikiáltották a köztársaságot. 1926-ban Józef Piłsudski marsall, aki nagy érdemeket szerzett a lengyel területek újraegyesítésében, fokozatosan formálissá tette a parlament hatáskörét és tekintélyuralmi rendszert vezetett be, az ún. szanációt. Csehszlovákia a következő területekből alakult meg: Cseh- és Morvaország, Szlovákia (a régebbi magyarországi Felvidék), Kárpátalja, a Szudéta-vidék és Teschen. A cseh és szlovák lakosságon kívül jelentős számú és részben egy tömbben élő nemzetiségi lakosság (német, magyar, rutén) fölé is kiterjesztette fennhatóságát. A kb. 14 millió lakosból kb. 9 millió volt a cseh és szlovák, több mint 3 millió német, 1,5 millió magyar és fél millió rutén. Jelentős még a lengyel és a zsidó kisebbség. Csehszlovákia demokratikus köztársaság volt. A csehszlovák állam külpolitikai biztonsága a francia szövetségre és a kisantantra épült. 1920 21 folyamán ugyanis Csehszlovákia, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság és Románia létrehozták a közkeletűen kisantantnak nevezett katonai és politikai szövetséget. A kisantant célja az volt, hogy ellensúlyozza a legyőzött országok revíziós (a békéket felülvizsgálni akaró) törekvéseit, s hogy garantálja a békeszerződések változatlan fenntartását a térségben. A szövetség elsődlegesen Magyarország ellen irányult. További célja Németország és Ausztria egyesülésének, netán a Habsburg-ház restaurációjának megakadályozása volt. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság Szerbiának, a Monarchia délszlávok lakta területeinek (Krajna, Szlovénia, Horvátország és Szlavónia, Dalmácia), valamint Montenegrónak és Macedóniának az egyesülésével jött létre. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság 1929-ben vette fel a Jugoszlávia nevet. Az új állam közéletét kezdettől fogva a szerbek és a horvátok ellentéte határozta meg. 1929-ben Sándor király uralkodói diktatúra bevezetésével kívánta megszilárdítani a központi hatalmat. Teljhatalmát arra használta föl, hogy olyan közigazgatási reformot hajtson végre, amely a szerb nacionalizmus érdekében felszámolta a nemzetiségi területek közigazgatási különállását. Románia az első világháború előtti területéhez (Moldva és Havasföld egyesülésével létrejött királyság, az ún. Regát) megszerezte Bulgáriától Dél-Dobrudzsát, Szovjet-Oroszországtól Besszarábiát, valamint Magyarországtól Erdélyt, az Alföld keleti peremét és a Bánát egy részét. Románia területét több mint kétszeresére növelte. Az 1930-as években mind erősebbé vált Codreanu 1927-101

ben alapított fasiszta Vasgárdája. 1930-ban II. Károly királyi diktatúrát alakított ki. Romániát éles területi viták állították szembe szomszédaival. Az ország a kisantant, majd 1934-től egyúttal a görög-török-jugoszlávromán Balkán-paktum tagja volt. A korábbi területi-gazdasági egységek felbomlása és a különböző fejlettségű területek összekapcsolása új határok között gyökeresen megváltoztatta a gazdasági élet feltételeit a térségben. A volt Monarchia területén hét önálló vámterület alakult. Minden ország igyekezett saját gazdaságát oly módon oltalmazni, hogy a nemzeti piacok védelmére behozatali és kiviteli tilalmak rendszerét építette ki. Az elzárkózási irányzat politikai indítéka az volt, hogy a kormányok ettől várták a gazdasági önállóság erősödését. Ezt a gazdaságpolitikát protekcionizmusnak nevezzük. Az önellátás jegyében kiépített védekezés a régió országait messzebbre taszította egymástól, mint Kelet-Európát a Nyugattól. A dunai országok, amelyek 1914 előtt kereskedelmük kétharmadát-háromnegyedét folytatták egymással, 1929-ben kivitelüknek és behozataluknak csak mintegy egyharmadát bonyolították le egymás között. A kelet-közép-európai országok nemcsak gazdasági, hanem politikai gondokkal is küzdöttek. Nemzeti államoknak hirdették magukat, de ez nem felel meg a valóságnak. Tetemes arányban éltek bennük nemzetiségek, amelyek autonóm fejlődését erőszakosan korlátozták. Nem voltak egyenjogúak az államalkotó nemzetek, nemzetrészek sem. Ez sok súlyos belső konfliktushoz, később több állam felbomlásához vezetett. Csehszlovákiában a csehek, Jugoszláviában a szerbek, Romániában pedig a Regátbeliek, az Erdélyen kívüli területeken élők felsőbbsége érvényesült. Az ellentétek következtében mint láttuk az 1920 1930- as évek fordulóján Csehszlovákia kivételével mindenütt összeomlott az első világháború után francia mintára bevezetett parlamentáris demokrácia, és helyébe királyi diktatúrák, ill. tekintélyuralmi rendszerek léptek. Az államok külpolitikai helyzetét bizonytalanná tette, hogy bonyolult területi vitáik voltak egymással, és a térséget határoló nagyhatalmakkal. Csehszlovákia ellentétbe került Magyarországgal, Lengyelországgal és Németországgal; Románia Magyarországgal, Jugoszláviával és a Szovjetunióval; Jugoszlávia Magyarországgal, Ausztriával és Olaszországgal. Mindez lehetőséget nyújtott a nagyhatalmaknak arra, hogy a régió országait kijátsszák egymás ellen. A békeszerződés keretében Románia elismerte a nagyhatalmak által a szerződés szövegébe beiktatott kisebbségvédelmi előírásokat. Egyebek között vállalta azt is, hogy az erdélyi székely és szász közületeknek a román állam ellenőrzése mellett vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkormányzatot engedélyez. A két világháború közti romániai kisebbségpolitikai gyakorlat azonban nyíltan a kisebbségi jogok korlátozására törekedett. Az 1923. évi alkotmány Romániát egységes és oszthatatlan nemzetállam -ként határozta meg és semmilyen tételes kisebbségi jogot sem kodifikált. Mindez megmutatkozott a magyar egyházi, községi tulajdonban lévő földbirtokok állami kisajátításában, a magyar nyelvű iskolák számának radikális csökkentésében, az iskolai, közéleti anyanyelvhasználat szigorú korlátozásában és az erdélyi magyar területeken kijelölt ún. kultúrzónára összpontosított asszimilációs törekvésekben. A magyar kisebbségi népcsoport politikai képviseletét a Magyar Nemzeti Párt tevékenysége alapozta meg. Rendkívül fontos volt a magyar kisebbségi egyházak közösségformáló szerepvállalása is. Az erdélyi (latinul Transsylvania) magyar politikai és kulturális közéletben a két világháború között jelentős szerepet játszott a transszilvánizmus eszméje, amely a tolerancia erdélyi tradícióit hangsúlyozta. Színvonalas lap- és könyvkiadás biztosította az erdélyi magyar szellemi értékek megjelenését. A politikai szabadságjogoknak a többi kelet-közép-európai államnál nagyobb mértékű csehszlovákiai érvényesülése a magyar kisebbség számára is lehetővé tette a pártpolitikai szerveződést. Az 1920-ban létrehozott Országos Keresztényszocialista Párt, illetve az Országos Magyar Kisgazda Párt (későbbi neve: Magyar Nemzeti Párt) képviselői ellenzéki politizálással próbáltak érvényt szerezni az 1920. évi csehszlovákiai alkotmánytörvényekben rögzített kisebbségi jogoknak. A fiatal kisebbségi magyar nemzedéknek a cserkészmozgalomban, illetve az egyetemi klubokban szerveződő csoportjai, az ún. újarcú magyarok, Balogh Edgár vezetésével 1929-ben megalakították a Sarló mozgalmat, amely a Duna-völgyi népek összefogására épülő magyar politikai alternatíva kidolgozását sürgette. A harmincas évek elején azonban az önrendelkezést egyedül támogató csehszlovák kommunista pártba sodródva a Sarló mozgalom rövid időn belül elveszítette befolyását. Több színvonalas magyar folyóirat, könyvkiadó, kulturális egyesület (pl. a Szlovákai Magyar Kulturális Egyesület, Bartók Béla Dalegyesület) létezett és Masaryk elnök anyagi támogatásának köszönhetően Pozsonyban önálló magyar tudományos intézet, az ún. Masaryk-akadémia is alakult. A hatszáznál több magyar nyelvű iskola mellett néhány magyar középiskola is fennmaradt, ellenben már 1919-ben felszámolták az 1914-ben alapított magyar nyelvű Erzsébet Tudományegyetemet. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (1929-től Jugoszlávia) kormányai igyekeztek megváltoztatni a soknemzetiségű délvidéki régiók (Bánát, Bácska, Dél-Baranya, Drávaszög stb.) etnikai arculatát: a magyar iskoláknak közel felét rögtön az első évben bezárták (így a Mura-vidéken a két világháború közt egyetlen magyar iskola sem működött), illetve szerbhorvát tannyelvűvé változtatták. A szabadkai, zombori, újvidéki, zentai állandó magyar színtársulatok működését ugyancsak betiltották. A korábban igen gazdag délvidéki magyar sajtót erős cenzúra alá vetették. A belgrádi kormány csak vonakodva írta alá és gyakorlatban sohasem tartotta be a térség minden állama számára kötelezővé tett kisebbségvédelmi szerződést. A magyar kisebbség csak 1922 februárjában alakíthatta meg politikai érdekképviseleti szervezetét, az Országos Magyar Pártot. Miután Sándor király 1929-ben királyi diktatúrát vezetett be, végleg feloszlatták a Ma- 102

gyar Pártot, majd megszüntették az addigi tartományi közigazgatást: felszámolták a Bácskát, Bánságot és Drávaszöget magába foglaló Vajdaságot és a magyar településeket a szerb többségű Duna-Bánsághoz csatolták. A jugoszláviai magyar kisebbség kulturális életét az 1926- ban létrehozott Országos Magyar Közművelődési Egyesület, valamint a Délvidéki Magyar Közművelődési Szövetség képviselte. Fontos szerepet játszott a Kalangya (1932 1944), valamint a Híd (1934) című folyóirat. Magyarország (Moson, Sopron és Vas megye) területéről összesen 327 település. Burgenland, az egykori magyarországi területekből kialakított új ausztriai szövetségi tartomány magyar nemzetiségű lakosainak jogait az Ausztria által aláírt saint germain-i béke keretében elfogadott kisebbségvédelmi rendelkezések biztosították. A Felsőőr, Felsőpulya környéki magyar nyelvszigeteken a két világháború közt mindvégig működtek a magyar tannyelvű iskolák és magyar nyelvű egyházi felekezetek. Az Anschluss után a burgenlandi magyar iskolák nagyobbik része vegyes tanítási nyelvűvé vált. Az 1930-as évek közepére jelentősen megerősödött Németország és Olaszország már nyíltan törekedett az európai hegemóniára. Megállításukat két módon lehetett megkísérelni. Az egyik kiutat a fenyegetett államok összefogása jelenthette. A másik lehetőség az volt, hogy más országok rovására, külön-külön megalkusznak az agresszív hatalmakkal. Magyarország helyzetét, külpolitikájának lehetőségeit és belpolitikai viszonyainak alakulását alapvetően megváltoztatta, hogy 1938. március 12-én és 13-án a hitleri birodalom minden nemzetközi tiltakozás nélkül megszállta és bekebelezte Ausztriát. Az osztrák állam megszűnt, Ausztria Ostmark néven a Nagynémet Birodalom részévé vált. A Darányi-kormány elsőként gratulált Hitlernek, miközben az uralkodó körök attól féltek, hogy a német csapatok nem állnak meg Hegyeshalomnál. A magyar határok sérthetetlenségét Berlin csak Darányi kérésére és némi halogatás után ismerte el. 1938. május 25 29-e között Budapesten rendezte meg a római katolikus egyház soronlévő, XXXIV. Eucharisztikus Kongresszusát. Az egyház az első magyar szentre, az ország az államalapító királyra emlékezett ezzel a rendkívül látványos eseménysorozattal. Jelentősége messze túlnőtt az egyházi kereteken: Nyugat-Európában úgy tekintették, mint egyfajta szembenállás kifejezését azzal a náci hatalommal, amelynek az egyházzal is megromlott a viszonya. A kongresszus azt a benyomást keltette külföldön, hogy Magyarországon rend és nyugalom van, a kormány teljes mértékben ura a helyzetnek és hangsúlyozza a nyugati civilizációhoz tartozását. Hitler következő célpontja Csehszlovákia volt, amelynek Németországgal határos területén, a Szudéta-vidéken több mint hárommillió német élt. 1937 májusától, amikor Neville Chamberlain átvette az angol miniszterelnöki tisztséget, a brit kormány az ún. megbékéltetési politikát követte. Úgy gondolták, hogy a német igények kielégítése révén el lehet kerülni a háborút. A csehszlovák kérdés rendezésére 1938 szeptemberében Münchenben négyhatalmi konferenciát hívtak össze. Hitler, Daladier, Chamberlain és Mussolini által aláírt Müncheni Szerződésben Németországnak ítélték a túlnyomórészt németek lakta Szudéta-vidéket. Chamberlain javaslatára Hitler és ő aláírtak egy közös nyilatkozatot is, amely szerint országaik soha többé nem háborúznak egymással, és békés módon oldják meg a vitás kérdéseket. Csehszlovákia, amelynek képviselői nem vehettek részt a tárgyalásokon, kb. 28 ezer négyzetkilométernyi területet és kb. 3,6 millió lakost veszített, ami államterülete egyötödét és népességének egynegyedét tette ki. Hitler a maradék Csehszlovákiát átmeneti képződménynek tekintette, és csak az alkalomra várt, hogy elfoglalja az országot. 1938. november 2-án született meg az ún. első bécsi döntés. Hitler és Mussolini Bécsben Csehszlovákia, pontosabban Szlovákia területéből csaknem 12 ezer négyzetkilométer területet és közel 870 ezer lakost ítélt Magyarországnak. E lakosságnak 86,5%-a magyar volt, csupán 9,8%- át tették ki szlovákok, míg a csekély maradék rutének és mások között oszlott meg. Ilyen módon a területgyarapodás azoknak a délszlovákiai területeknek a visszatérését jelentette, amelyeken összefüggő tömbben és csaknem kizárólagosan magyar lakosság élt, vagyis az egyáltalán lehetséges feltételek között az államhatár-változás az etnikai határ vonalát követte. Az első bécsi döntés, amely a családegyesítést megvalósította, és a területgyarapodást békés úton érte el, a társadalom széles tömegeiben növelte a rendszer és politikája iránti bizalmat. Hitler támogatta a független szlovák állam létrehozását. Erre támaszkodva Josef Tiso miniszterelnök 1939. március 14- én Pozsonyban kikiáltotta a szlovák állam megalakulását. Másnap, 15-én a német hadsereg bevonult Prágába. Szlovákia március 23-án védnökségi szerződést írt alá Németországgal. Ennek értelmében a minisztériumokban német tanácsadók működtek és a német csapatok jogot kaptak az ország területén való tartózkodásra. Cseh- és Morvaországot védnökség (protektorátus) alá vonva bekebelezték a Német Birodalomba. Kárpát- Ukrajna esetében Hitler az elismeréssel 24 órát vár. Március 15-én, amikor a Wehrmacht és a lengyel hadsereg együtt megindult Csehszlovákia ellen, a magyar honvédség Kárpátalján átlépte a határt. Négy nap alatt elérte a lengyel határt, 12 171 négyzetkilométerrel növelve az ország területét és 496 000 fővel a lakosságot. (Kárpátalján a lakosságnak csupán 12,7%-a volt magyar). Katonai akció Ungvártól észak-nyugatra a SZICS gárda felszámolásakor történt. Már röviddel München után, 1938. október végén, német vezető politikusok azt követelték, hogy Lengyelország mondjon le danzigi jogairól, járuljon hozzá területen kívüli autóút és vasútvonal építéséhez a lengyel korridoron keresztül. Ezeket a követeléseket a lengyel vezetők elutasították. Eközben a német és szovjet diplomaták között is folytak tárgyalások egy gazdasági majd egyéb megállapodás megkötésére. Ribbentrop német külügyminiszter augusztus közepén egy üzenetében említést 103

tett Lengyelország lerohanásáról, és a lengyelországi zsákmányrészen kívül a balti államokról és a kelet-európai területi kérdések közös tisztázását. A nyilvánosságra hozott német szovjet megnemtámadási egyezményt augusztus 23-án írták alá. Az egyidejűleg elfogadott titkos kiegészítő jegyzőkönyvben elhatárolták az érdekszférákat a Baltikumban, s a németek elismerték a szovjet érdekeltséget Besszarábiában. A náci Németországnak mint partnernek a megválasztásával szovjet részről egyik pillanatról a másikra félretették az antifasizmust, azt a politikát, amely szervesen következett az első, magát szocialistának nevező állam mind az ideig hirdetett eszmeiségéből. Felrúgták a Komintern által elfogadott népfrontpolitikát. A magyar politika fő célja továbbra is a területi revízió megvalósítása volt. Miután Románia bizonyos területeket (Bukovina, Besszarábia) átadni kényszerült a Szovjetuniónak, a magyar kormány úgy ítélte meg a nemzetközi helyzetet, hogy most visszaszerezheti Erdélyt. Mivel azonban Németország számára egyaránt fontos volt a magyar és a román gazdasági-politikai kapcsolatok fenntartása, a területi vitát Hitler német olasz döntőbíráskodással rendezte. A második bécsi döntésben 1940. augusztus 30-án Magyarországhoz csatolták Észak-Erdélyt a Székelyfölddel, öszszesen 43 000 km 2 területet. Magyarországhoz került 2,5 millió lakos, ebből kb. 1 millió román, míg továbbra is Romániában maradt mintegy 400 000 magyar. A döntés egyik felet sem elégítette ki, és a további területi változások igénye mindkét országot fokozottan Németországhoz láncolta. Magyarország elsőként csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez, a náciknak tetsző belpolitikai intézkedéseket és személycseréket hajtott végre, s az érvényben levő szerződéseknél nagyobb mértékben támogatta Németországot nyersanyagokkal és élelmiszerekkel. 1939. szeptember 1-jén hajnalban kitört a második világháború. Kéthetes küzdelem után már csak egyes elszigetelt lengyel ellenállási gócok maradtak. A lengyel kormány szeptember 17-ről 18-ára virradóra elmenekült az országból, és Angliában emigráns kormány alakult. 1939. szeptember 17-én a szovjet hadsereg támadást indított Kelet-Lengyelország ellen. A szovjet haderővel néhány kisebb összetűzéstől eltekintve a lengyel csapatok két oldalról szorongatott helyzetükben nem vették fel az eleve reménytelennek ítélt küzdelmet, letették a fegyvert, és zömmel Románián, illetve Magyarországon át Franciaországba menekültek. A Szovjetunió kb. 190 ezer km 2 rel növelte területét, határát 250 300 kilométerrel tolta el nyugati irányba. Az új határvonal lényegében egybeesett az etnikai határral. Hitler ugyanakkor Nyugat- és Közép-Lengyelországban ún. Lengyel Főkormányzóságot hozott létre, a többi területet a birodalomhoz csatolta. Magyarország szeptember 18-án megnyitotta határát a lengyel menekültek előtt. A kormány elutasította azt a berlini kérést, hogy engedélyezze német csapatok szállítását a kassai vasútvonalon a szlovák lengyel határ felé. Több mint százezer lengyel katonai és polgári személy talált átmenetileg vagy tartósan menedéket Magyarországon. 1940 őszén a háborúból távol maradni igyekvő Teleki-kormány számára a viszonylag független Jugoszlávia maradt az egyetlen nyitott ablak, amelyen keresztül fenntarthatta kapcsolatait a nyugati hatalmakkal, és lazíthatott a németek szorításán. Ezért a Teleki-kormány a kapcsolatok javítására törekedett Jugoszláviával. Ezt Hitler sem ellenezte, mert remélte, így könnyebben lehet megnyerni Belgrádot a tengely céljainak a támogatására. Így jött létre 1940 decemberében a jugoszláv magyar örökbarátsági egyezmény. 1941 márciusában azonban angolbarát kormány alakult Jugoszláviában, ezért Hitler az ország lerohanása mellett döntött. A támadásában a németek elvárták Magyarország részvételét is. Bárdossy külügyminiszter szerint lépni kell, mert ha elutasítják Berlin kívánságát, akkor a németek bevonulnak Magyarországra, bábkormányt juttatnak hatalomra, amely teljes mértékben kiszolgáltatja nekik az országot. Horthy is hajlott a cselekvésre. Jugoszlávia veresége felvillantotta a reményt nemcsak a Bácska és a Bánát visszafoglalására, hanem egy adriai kijárat megszerzésére is. Horthy magatartását befolyásolta a magyar vezető körök azon igénye is, hogy Magyarország legyen Németország első számú szövetségese Délkelet-Európában. Április 6-án, a német bolgár támadás napján a magyar csapatok a határon álltak. Csak 11-én indultak meg, miután előző nap a horvát fasiszta usztasa mozgalom vezetői német ösztönzésre Zágrábban kikiáltották a Horvát Köztársaságot, s Magyarország így nemlétezőnek tekinthette Jugoszláviát. A 3. magyar hadsereg elfoglalta a Bácskát és a Baranya-háromszöget, bevonult a Muraközbe és a Muravidékre (Vendvidékre). Összesen 11 417 km 2 került vissza Magyarországhoz 1 025 508 lakossal, amelynek 36,6%-a volt magyar, 16,1%-a szerb, a többi horvát, szlovén és német. Visszacsatolták többek között Szabadkát, Újvidéket, Csáktornyát. A Gyorshadtest nem állt meg az egykori magyar határnál, német kérésre átlépte a Drávát, majd a Szávát, és benyomult Szerbiába. Magyarország a részvételért cserébe megkapta a Bácskát, a baranyai háromszöget és a Muraközt. A Bánát viszont, jóllehet korábban szintén a magyaroknak ígérték, német megszállás alá került. Hitler az itteni német lakosság miatt, valamint a román állam érdekeire tekintettel döntött így. Ezzel a revízió érdekében bármire kész magyar kormányt továbbra is sakkban lehetett tartani. Az 1938 és 1941 között visszaszerzett, illetve visszakapott területek nagysága együttesen elérte az 1920- as területi veszteségek 40%-át, illetve Horvátországot is beszámítva egyharmadát. Az országterület 93 ezer km 2 -ről csaknem 172 ezerre, a lakosság száma pedig 9 millióról 14,6 millióra nőtt. A közel 5 millió régi-új állampolgár mintegy fele a magyar, 20%-a a román, 10%-a a ruszin, 8 9%-a a délszláv, a többi pedig a német és a szlovák nemzetiséghez tartozott. Homogén nemzetállamból Magyarország ezzel ismét jelentős, az összlakosság 21%-át kitevő nemzetiségi népességgel rendelkező országgá vált. Legtöbben (7,5%) a románok, utánuk a németek (5%), majd a ruszinok (3,8%) éltek a megnagyobbodott országban, s a sort a szlovákok (1,8%), a szerbek (1,6%) és 104

a horvátok (1%) zárták. A nemzetiségi arányok eltolódásából adódott, hogy a felekezeti megoszlás is módosult. A római katolikusok számaránya viszszaesett 55%-ra, a görög katolikusoké pedig ismét 10% fölé emelkedett. A reformátusok 19, az evangélikusok 5, s az ortodoxok 3,8%-ot képviseltek. Az ország gazdasági szerkezetét a területi változások alapvetően nem módosították. Néhány fontos nyersanyagból (fa, só) ugyan megszűnt a behozatal kényszere, ám a legfontosabb ipari bázisok Dél-Erdélyben, illetve Szlovákiában maradta. A Csallóköz és Bácska jó minőségű földjeinek visszakerülése a gabonatermelés bázisát növelte, az észak-erdélyi hegyi legelőké pedig a tej- és a gyapjútermelés feltételeit javította. A Szovjetunió elleni harcban Horthy és Bárdossy nem akarta vállalni az önkéntes felajánlkozást, ugyanakkor tartottak attól, hogy elszalasztják a győztes háborúban való részvételt. Megkönnyebbüléssel fogadták a hírt, hogy június 26-án máig ismeretlen eredetű, akkor szovjetnek nyilvánított repülőgépek bombázták Kassa városát. Ezt kellő hivatkozási alapnak tekintették a hadiállapot bejelentéséhez. Molotov szovjet külügyi népbiztos hiába közölte június 23-án a moszkvai magyar követtel, hogy kormányának nincs követelése vagy támadó szándéka Magyarországgal szemben, elismeri II. bécsi döntést, sőt hajlandó támogatást nyújtani Romániával szemben, további területi revízióhoz, ha Magyarország semleges marad. Az ellentétes magyar, illetve román és szlovák törekvések lehetőséget nyújtottak Hitlernek az oszd meg és uralkodj elvének alkalmazására. Ehhez elég volt a német politikát igazságosztó tényezőként beállítani, amely a végső győzelem után biztosítja mindegyik szövetségesének jogai érvényesítését szomszédai kárára, természetesen már a németek által igényelt háborús együttműködésük esetén. A magyar kormányzatot a háborúhoz való csatlakozásban, illetve a hadviselés folytatásában a szovjetellenességen kívül kettős értelemben is befolyásolta a vetélytársaktól való félelem. Az országon belül tartottak a szélsőjobboldali ellenzék hatalmi törekvéseitől, külpolitikai téren pedig Antonescu román és Tiso szlovák rendszerének konkurenciájával számoltak. A román csapatok ugyanis már június 22-én támadásra indultak Besszarábiában és Észak-Bukovinában. A szlovák kormány június 23-án adta tudtul országa részvételét, és a következő napon egy szlovák dandár át is lépte a szovjet határt. (Olaszország még 22-én, Finnország és Horvátország 25-én üzent hadat.) Az 1943 45-ös hadi események folyamán alakultak ki a szovjet, illetve az angol amerikai hadseregek által ellenőrzött elkülönült övezetek Európában. A nagyhatalmak vezetői 1945 februári találkozójukon Jaltában ennek a helyzetnek a kimerevítésében egyeztek meg, hozzátéve még a németországi megszállási zónák kijelölését. Sztálin a jaltai határozatokat úgy értelmezte, hogy teljesen szabad kezet adtak neki Kelet- Közép-Európában, holott ez sem Churchillnek, sem Trumannak nem egyezett az akaratával. A békeszerződéseket 1947. február 10-én írták alá Párizsban Bulgária, Finnország, Magyarország, Olaszország, Románia meghatalmazottai, valamint a velük háborúban állott államok képviselői. Magyarországnak ismét el kellett fogadnia a trianoni határokat, sőt újabb veszteség érte, amennyiben Pozsonnyal szemben, Rajka térségében három újabb községet Csehszlovákiának ítéltek oda. Az országot háromszázmillió dollár jóvátétel is terhelte. A békeszerződés jogot adott a Szovjetuniónak arra, hogy az ausztriai megszállási övezetével való öszszeköttetés biztosítására csapatokat állomásoztasson az országban. Románia megkapta Észak-Erdélyt, viszont kénytelen volt átengedni Bukovinát és Besszarábiát a Szovjetuniónak. Jóvátételi kötelezettsége háromszázmillió dollárt tett ki. A békeszerződések jogilag helyreállították a vesztes országok szuverenitását, a valóságban azonban hozzájárultak a szovjet befolyás megszilárdításához Bulgáriában, Magyarországon és Romániában. A térség győztes államai, Csehszlovákia és Lengyelország, szintén a szovjet hatalmi övezetbe kerültek. A vesztes államokban a fegyverszüneti szerződések értelmében magas rangú tisztekből álló Szövetséges Ellenőrző Bizottság működött. A közélet minden területén beleszólási joguk volt, tehát utasíthatták a kormányokat bármilyen intézkedés megtételére vagy éppen visszavonására. 1944 júliusában Lublinban szovjet kezdeményezésre megalakult a lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság, amely átvette a polgári igazgatást a németektől elfoglalt területeken. A Bizottság 1944 decemberében a Lengyel Köztársaság Ideiglenes Kormányának nyilvánította magát, e kormányt azonban az amerikai és az angol vezetés nem ismerte el. A hatalmi harc polgárháborúba torkollott, amely mintegy 30 000 halálos áldozattal járt. 1947 januárjában tartották meg az ideiglenességet lezáró választásokat. Az eredmény tisztaságát ugyan kétségbe vonták, de a tiltakozásoknak az adott erőviszonyok között nem volt eredménye. A kommunisták megszilárdították hatalmukat, és a Lengyel Néppárt vezetőjét, a Londonból hazatért Stanislaw Mikolajczykot emigrációba kényszerítették. Lengyelországban 1954 őszétől bontakoztak ki bizonyos változások. Ekkor helyezték szabadlábra a sztálini koncepciós perben elítélt Wladyslaw Gomulkát, a kommunista párt volt főtitkárát, aki a szocializmus építésének sajátos lengyel útját hirdette. Most az ő személye jelképezte a tömegek előtt a reformista szocializmust. A szovjet vezetés nem bízott benne, és ellenezte, hogy ő legyen ismét a párt főtitkára. Szovjet csapatmozdulatokra is sor került 1956 októberében, a lengyel hadsereg azonban felvonult Varsó védelmére. Az összeütközést sikerült megelőzni, mert Hruscsov végül elfogadta a lengyel érveket: csak Gomulka képes megőrizni a párt vezető szerepét, ami biztosítja, hogy az ország a szovjet szövetségi rendszer tagja marad. Csehszlovákiában 1945 tavaszán a londoni polgári emigráns kormány és a moszkvai kommunista emigráció hozott létre koalíciós kormányt, 105

amelyben a hazai antifasiszta ellenállás képviselői nem kaptak szerepet. A kassai kormányprogram és a végrehajtása során kiadott rendelkezések a német s a magyar nemzetiségeket a kollektív felelősség elve alapján megfosztották jogaiktól és vagyonuktól. A Szudéta-vidékről mintegy 2,2 millió németet, a Felvidékről sok tízezer magyart telepítettek ki, helyükbe csehek és szlovákok kerültek. A bel- és külföldön egyaránt legitimnek elfogadott kormány 1947 1948 fordulójáig maradt fenn. 1948 februárjában a CSKP felhasználva a párthadsereg jellegű Népi Milíciát is erőszakos fordulatot hajtott végre: megszerezte a teljhatalmat. Fordulatra 1968 januárjában került sor, amikor Alexander Dubçek került a CSKP élére. Az új pártvezető az emberarcú szocializmust hirdette, amely elvetette a diktatúrát, a párt és az állam összefonódását, az állam kizárólagos ellenőrzését a társadalmi javak felett. 1968 tavaszán sorra alakultak újjá a régi pártok és új demokratikus politikai szervezetek, munkástanácsok jöttek létre. A szovjet csapatok júniusban hadgyakorlat ürügyén már bevonultak Csehszlovákiába. A CSKP vezetői hiába tettek ígéretet a párt vezető szerepének megőrzésére, a szoros külpolitikai egyeztetésre. 1968. augusztus 20-ról 21-re virradó éjszaka a Szovjetunió, az NDK, Lengyelország, Magyarország és Bulgária félmillió katonája egész Csehszlovákiát megszállta. A nép passzív rezisztenciát tanúsított. Majd több ezer embert elítéltek, sokan állásukat vesztették. Romániában 1944. augusztus 23-án Mihály király a hadseregre támaszkodva eltávolította Ion Antonescu németbarát diktatúráját, és katonai kormányt alakított. A szovjet vezetés számára Románia és Bulgária a Közép-Oroszországot a német térség felé fedező Lengyelország után a védelmi övezet legfontosabb részeit alkották. A két észak-balkáni ország fedezte ugyanis Dél-Oroszországot, a Fekete-tengeri hajózási útvonalakat és a Kaszpi-tenger környéki akkor még egyetlen szovjet kőolajvidéket. Ezért Romániában már 1945 februárjában, közvetlen szovjet beavatkozással megbízhatónak ítélt kormány alakult Petru Groza vezetésével, csak a kommunisták és szövetségeseik részvételével. Jutalmul a román kormányzat ismét visszatérhetett Észak-Erdélybe. (1944 novemberében, a román Maniu-gárda néven működő különítmények magyarellenes garázdálkodása miatt a szovjet katonai hatóságok vették át a közigazgatást.) Az 1946 novemberi kétes tisztaságú választásokon a kommunista vezetésű Országos Demokrata Arcvonal 80% feletti eredményt ért el. A következő esztendőben a hagyományos Nemzeti Parasztpártot és a Nemzeti Liberális Pártot feloszlatták. A román vezetés váltig ragaszkodott a teljes iparosításhoz és autarchiához (önellátás), ezért nem volt hajlandó részt venni a KGST-ben 1960 elejétől kibontakozó együttműködési, szakosodási programokban. A függetlenedési törekvéseket erős soviniszta propagandával támasztották alá. A szovjet vezetés 1964 1985 között engedett, elnézte Románia távolmaradását az 1968-as csehszlovákia elleni intervenciótól. A kedvező megítélés alapvető oka persze az volt, hogy az 1965-ben hatalomra került Nicolae Ceaucescu főtitkár változatlanul fenntartotta, sőt megerősítette a sztálinista diktatúrát. A Nyugat hosszú ideig az önmagukban jelentéktelen függetlenséget jelző lépések alapján ítélte meg Ceaucescu politikáját. Az a különös helyzet állt elő, hogy nem a gazdasági reformot végrehajtó országok, mint Magyarország, hanem a Szovjetuniótól a sztálinizmus jegyében eltávolodott Románia kapott jelentékeny nyugati támogatást. A teheráni csúcstalálkozón Churchill, Roosevelt és Sztálin megegyeztek abban, hogy Titót ismerik el és csak őt támogatják. Az 1945 májusában Tito elnökletével megalakult ideiglenes kormányban tárcát kapott a volt londoni kormány több minisztere. Ők azonban már néhány hónap múlva kénytelenek voltak lemondani. A polgári pártokat felszámolták, és az 1945 novemberi alkotmányozó nemzetgyűlési választásokon már csak a kommunista irányítású Népfrontra szavazhattak az állampolgárok. Napjainkban a környező országokban élő magyarok száma mintegy 2 450 000-re becsülhető. Szlovákiában a magyarság az összlakosság 9,7 %-át, Kárpátalján 12,1 %-át, Erdélyben 19,6 %-át, Vajdaságban 14,3 %-át, Horvátországban 0,4 %-át, Szlovénia népességének 0,3 %-át (ezen belül a Muravidéken 41,0 %-át), Burgenlandban 2,4 %-át alkotta. Romániában a háborút követő hónapokat durva megtorlás jellemezte. 1944 kora őszén Erdélyben az ún. Maniu-gárdák tömeges vérengzéseket hajtottak végre. A magyar-román viszonyban gondot okozott továbbá, hogy Magyarország az említett szovjet-román fegyverszüneti egyezményre hivatkozva, mintegy 22 ezer km 2 területre formált igényt (Arad Nagyvárad Szatmárnémeti, illetve az attól nyugatra eső területek). A Groza-kormány viszont úgy vélte: az erdélyi magyarság kollektív jogainak biztosításával megtett minden tőle telhetőt, késznek mutatkozott a kapcsolatok bővítésére minden téren (vámunió, kulturális együttműködés stb.), de csak a trianoni határok keretei között. 1945 tavaszától a magyar kisebbség helyzete átmenetileg javult. 1945 májusában törvényt hoztak a kolozsvári magyar (később Bólyairól elnevezett) egyetem létesítéséről és a magyar kisebbség érdekeinek védelmét a Magyar Népi Szövetség egy ideig zavartalanul elláthatta. Eközben azonban főként a magyarokat és németeket sújtotta a kötelező munkaszolgálat intézménye, sokakat minden indokolás nélkül internálótáborokba vagy katonai szolgálatra vittek el erőszakkal. A földreformtörvény során kisajátított területek tulajdonosainak több mint 90 százaléka erdélyi, igen nagy hányaduk pedig magyar nemzetiségű volt. Az 1947-es békeszerződés aláírása után a román hatóságok fokozatosan felszámolták a Magyar Népi Szövetség erdélyi bázisát: így a két nagy múltú kulturális szervezetet, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet (EMKE) és az Erdélyi Múzeum Egyesületet. Az 1952. évi romániai alkotmány részeként a szinte teljes egészében magyarlakta Székelyföld területén létrehozták a Magyar Autonóm Tartományt. Ezt 1960-ban román többségű szomszéd területekkel kibővítve Maros-Magyar Autonóm Tartomány néven egészen 1968-ig létezett. Viszont fokozatosan felszámolták a korábban Kolozsvárt össz- 106

pontosuló magyar intézményeket, a Székelyföldön kívüli magyar vidékekről eltűntek a kétnyelvű feliratok. A Népi Szövetség több vezetőjét (pl. Balogh Edgárt, Kurkó Gyárfást), valamint az erdélyi magyar egyházak számos képviselőjét (pl. Márton Áron püspököt) letartóztatták és elítélték. A magyarellenes intézkedések két újabb hullámára 1956 után, illetve 1968 után került sor, amikor is a romániai magyar iskolaügy, illetve a kisebbségi magyarság jogegyenlősége ellen indítottak támadást. Az 1956-os forradalom leverése után a magyar kisebbség egészét a szeparatizmus és revizionizmus vádjával illették, és elkezdték az önálló magyar oktatási intézmények román iskolákkal való összeolvasztását. Ennek jegyében egyesítették 1959-ben a kolozsvári magyar Bólyai Egyetemet a város román Babes Egyetemével. Az 1965-ben hatalomra került Nicolae Ceausescu által kiadott pártfőtitkári és államfői rendeletek nacionalista irányváltást jeleztek. Az 1972-ben meghirdetett nemzeti homogenizálási program keretében minden magyar nyelvű községi iskolában román nyelvű tagozatot vagy osztályt kellett létesíteni. A külföld az 1970 1980-as évek fordulóján figyelt fel a romániai kisebbségek egyre áldatlanabb helyzetére, amikor az erdélyi szászok és zsidók tömegesen kezdték elhagyni az országot. Az 1989 decemberi romániai forradalom kirobbanásában is fontos szerepet játszott a romániai magyarság, Tőkés László temesvári református lelkész bátor kiállása. A Tőkés László védelmére kelt temesvári polgárok szolidaritása váltotta ki a hatalom fegyveres beavatkozását, s az annak nyomán a városban, majd országszerte kirobbant népfelkelést. Az 1990-ben megalakult Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), a romániai magyarság közös politikai érdekvédelmi szervezeteként, a legerősebb romániai ellenzéki politikai erőnek számít. Az RMDSZ programjaiban síkra száll a kisebbségi kérdés önkormányzati megoldása mellett, támogatja a magyar kisebbségi kulturális és oktatási intézmények létrehozását, felújítását. A szomszéd országokban élő magyarok kisebbségi létének első 75 esztendeje alatt egyedül a csehszlovákiai magyarság teljes felszámolása vált hivatalos kormányprogrammá. Az 1945 áprilisában Kassán kihirdetett kormányprogram alapján Csehszlovákia az állampolgári jogok megvonásával, vagyonfosztással, tömeges kitoloncolásokkal és kitelepítésekkel akart megszabadulni a három és fél milliós szudétanémet és a kb. 600 ezres szlovákiai magyar kisebbségtől. Csehszlovákia a potsdami konferencián nem kapott nagyhatalmi engedélyt a magyar kisebbség egyoldalú kitelepítésére. Beneš köztársasági elnök, valamint a Gustáv Husák vezette szlovákiai megbízotti testület kényszertelepítésekkel, ún. reszlovakizációval és a Magyarországtól kikényszerített lakosságcsere-egyezménnyel kívánta felszámolni a dél-szlovákiai magyar kisebbséget. Az 1948. február 25-i prágai kommunista hatalomátvétel után a lakosságcserét fokozatosan leállították. A magyar kisebbség 1949-ben visszanyerte állampolgári jogait, újra alakíthatta iskoláit és a kommunista párt magyarok közti tevékenységét elősegítendő létrehozhatta a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetségét, a Csemadokot. Ugyanebben az évben indult a pozsonyi Új Szó című újság, amely a szlovákiai magyarok egyetlen magyar nyelvű napilapja volt. 1960-ban az új járások létrehozásakor a korábban magyar többségű közigazgatási egységek a dunaszerdahelyi és komáromi járás kivételével elvesztették magyar többségüket. Az 1969 1989 között tovább romlott a helyzet. A Csemadokot kizárták a politikai szerepvállalást lehetővé tevő Nemzeti Frontból, majd az 1968- as mozgalomban részt vett magyar nemzetiségű reform-kommunistákat zárták ki a pártból. 1978-tól a Duray Miklós vezette kisebbségi magyar jogvédelmi törekvésekkel szemben alkalmaztak rendőrségi eszközöket, majd bíróság elé állították aktivistáikat. Az 1993 óta önálló Szlovákiában a korábbiaknál kedvezőbb helyzetbe kerültek a magyar közösségek. A rendszerváltás folyamán négy magyar politikai párt is alakult, amelyek 1998-ban egyesültek Magyar Koalíció Pártja néven. Az MKP a 2002-es választásokat követően is a kormánykoalíció tagja lett. Az MKP egyik fő követelése a magyarság választási esélyei számára kedvezőtlen közigazgatási beosztás reformja. Jugoszláviában a második világháború utolsó hónapjaiban és az azt követő rövid periódusban a jugoszláv partizánok mintegy 45 ezer magyar polgári személy kivégzésével álltak bosszút a magyar karhatalmi erők által 1942-ben elkövetett embertelenségekért. Ez a nyomasztó időszak azonban rövid idő alatt lezárult. Az oktatás, a nyelvhasználat, a könyvkiadás terén a háború után Jugoszláviában alakultak ki a leginkább kedvező feltételek a magyarság számára. Már 1946-ban megalakult Újvidéken a Jugoszláviai Magyar Kultúrszövetség, Szabadkán a Vajdasági Magyar Színház. Rendeződött a magyar tannyelvű oktatásügy helyzete is. 1959-ben Magyar Tanszék alakult Újvidéken. A nemzetiségi jogok részleges megszorítását az 1960-as évek jelentették, amikor a magyar iskolák száma a Vajdaságban radikálisan csökkent. A horvátországi és szlovéniai csekély számú magyar közösségek oktatásügye mindvégig kiegyensúlyozott maradt. 1969-ben Újvidéken megnyílt Közép-Európa első Hungarológiai Intézete, s ekkor alakult a Fórum Kiadó. Az 1971. évi új alkotmány után a Vajdasági Szocialista Autonóm Tartomány hatáskörébe került át a nemzetiségpolitikai döntések többsége. Az 1980-as évek végén felerősödött a vajdasági magyar ellenzékiek zaklatása és üldözése. A Vajdaság autonómiájának felszámolásával kezdetét vette a nyílt szerb központosítás. Ezzel szemben lépett fel az 1991-ben megalakult Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, amely átfogó autonómiatervezetet dolgozott ki. Az 1991 nyarán kitört jugoszláviai háború elől kb. 40 ezer vajdasági magyar hagyta el az országot. A horvátországi magyar közösségek, pl. a rommá lőtt Kórógy község magyar lakossága szinte teljesen szétszóródott. Kárpátalja csehszlovák szovjet államközi szerződés alapján 1945-ben Szovjet Ukrajna része lett. A világháború utolsó hónapjaiban a kárpátaljai munkaképes lakosság soraiból közel húszezer embert hurcoltak el szovjet munkatáborokba. A szovjet adminisztráció felszámolta a vidék 107

többségi ruszin (rutén) nemzetiségének görög katolikus egyházát is, és nem tették lehetővé szovjet típusú autonóm terület kialakítását sem. A magyar kisebbség kulturális bázisát a magyar iskolák, templomok, a Kárpáti Igaz Szó című magyar nyelvű napilap jelentette, valamint a budapesti Kossuth Könyvkiadóval együttműködő Kárpáti Kiadó jelentette. 1989-ben megalakult a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség. A szervezet kezdettől fogva szorgalmazta a magyar többségű beregszászi járás és a vele határos vidékek falvaira alapozott magyar autonómia gondolatát. 1992-ben függetlenné vált Ukrajnával aláírt alapszerződésben a kijevi kormány kötelezettséget vállalt a magyar kisebbség jogainak növelésére, ami a nyelvhasználati jogok kiterjesztésében már szerény előrelépést eredményezett. A mai ausztriai magyar kisebbség a burgenlandi ősi magyar telepek maradványai mellett a bécsi és alsóausztirai magyar bevándorlókból, az 1945 utáni, főleg 1956-os menekültekből, illetve azok leszármazottaiból tevődik össze. Az 1976. évi ausztriai népcsoporttörvény azonban jó ideig csak a burgenlandi magyarokat ismerte el népcsoportként. A többi magyart képviselő, 1980-ban megalakult Ausztriai Magyar Egyesületek Szövetsége az osztrák minisztertanács 1992. évi döntése alapján küldhet képviselőket az ausztriai Magyar Néptanácsba, ami a burgenlandinál nagyobb létszámú bécsi és alsó-ausztriai magyarság hivatalos elismerését jelentette. Itt élünk Közép Európában Czeslaw Milosz kifejezésével élve szülőhazánk- Közép-Európa. Nagy István azt mondja Ha egyikünk háza meggyullad, a másiké is ég. Nagy költőnk József Attila szavaival élve: A harcot, amelyet őseink vívtak/ békévé oldja az emlékezés/ s rendezni végre közös dolgainkat/ ez a mi munkánk és nem is kevés. 108