Kiss Judit Ágnes: VALAHOL MÉLYEN Nagy-Molnár Eszter előadóestjének szövege: Nézd, itt vagyok, mint táncos a színpadon. Test, lélek egy. Tudd, ritka e pillanat. Hogy mindig így maradjon, semmi nem bizonyulna elég nagy árnak. Itt már zenészként lógok a hangszeren. Látod, zavar még mindig a pódium. Jó vicces lett, ahol tanítok mesterien szigorú pofával. Láthatsz színésznek, mert az is én vagyok más bőrbe kötve. Ott meg, a másikon épp verset írok bamba képpel. Jól retusált, de hazug fotó mind. Vágyat sugárzom? Védelemért eseng kisgyermek énem? Ostoba álca csak. Így játszik az, ki megtanulta: meztelen önmaga úgyse kéne. Bevallom, a tekintetükből élek, ahogy megáll mellemen, lábamon. Látszólag azt figyelik, mit beszélek, pedig a testemet. Én meg adom
az ártatlant, hogy nem is veszem észre, az intellektus felhői mögül az állati kívánság süt ki. Végre. A nőstény érzi bennem, és örül, mert jó prédának lenni, akár tárgynak, mit maga alá gyűr egy indulat, hisz létemhez adnak jogot a vágyak. jó húsnak lenni, míg tart a tudat, hogy az ernyedt kötőszövetek még nem torzítanak el, s aki simogat, annak kezében nem az iszonyt érzem. Még rejthetem a hűlő ráncokat, de közelít már lassan, napról napra az idő, mikor szánalmassá válok veszendő szépségem nyomát kutatva, amihez többé vissza nem találok. Alaktalanná tesznek a szülések, belém petéznek, akár a molyok, az évek, és a halhatatlan lélek a petyhüdt bőr s a csont közt imbolyog. (Ki eddig éhezett rám, mért szeressen? És nekem lesz-e vajon erőm élni? S te, kinek több voltam, mint a testem, tudsz-e majd undor nélkül hozzám érni?) Álmomban a halottak vonatán utaztunk, te a zenészek között persze. Ott volt Peti is, Peti a drága, kit vártak a színészek szakaszába,
de megijedt tőlük és átszökött, mert ott mind a belüket mutogatták és szeretkeztek a peronon. Tömött volt minden vagon, sehol se vártak. A táncosoknál lett volna helyem, de mind valami dömi plié -ben álltak, amit nem bírt a térdizületem. Ti nem vettetek rólam tudomást, nem vádollak, nagy volt a hangzavar, a költőkhöz meg a felfújt fejektől az se fér be, aki nagyon akar. Hát kiszorultam a büfékocsiba, hol sör mellett néhány kitalált egyed kuporgott hörpintvén való világot, a tetején egy kis habzó eget. Közéjük ültem, és ők beszélni kezdtek. Hogy hazudtak? az könnyen meglehet, de mert szavaik örömöt szereztek, én szórul szóra mondom el neked különös meséit a holtak vonatán azoknak, kik sose voltak. szép vagy mondták hazudsz bitang gondoltam s az anyáddal szórakozz szép vagy mondják s azt gondolom ne higgy sosem egy férfinak ha épp erekciója van szép vagy mondják majd és mosolygok pár megmaradt fogammal boldogan
Hol vagytok, szerelmeim drága könyvéből kihullott lapok? Feri, kinek a szerszámára akaszthattál egy kalapot? Tamás, ki tíz évig papot játszott, hogy ne tudják:szeret, és csak titokban dughatott? S a vastag farkú hova lett? Hol a sietős zongorista, ujján én és a Fűr Elíz? Hol van Pista, a fetisiszta? Számból hol van a furcsa íz, mit belém öntött Lassú Víz, ki méltán nyert ilyen nevet, s így óvott: senkiben se bízz? S a vastag farkú hova lett? Hol a doktor, ki oly kemény volt, és perverzek a vágyai? Hol van a sarki régiségbolt, s belőle Féltökű Sanyi? S az író, kinek ajkai morzsolgatták mellemet, kiről már rég nem hallani? S a vastag farkú hova lett? Elmúlunk, Herceg, nincs vita, vágyálommá lankad a tett, és lenti ajkunk kérdi csak: a vastag farkú hova lett?
Aztán elkezdtem meggyűlölni őket, a régtől ki nem mondott neveket (nem a testet, jaj, nem a szeretőket, ők áldottak, csak épp a lényeget), a titkot, hogy a gyönyör hangjai őket akarták megszólítani, de nem volt szabad, de nem lehetett, hát magamba nyeltem a neveket, mint vizet a lefolyó, s émelyegni kezdtem, ahogy rohadtak kavarogva bennem a nevek, mik mögött már semmi sincs. Mint a hányás, vagy mint a csatorna böfögi vissza a szennyes levet, úgy tolulnak föl a titkolt nevek a torkomon. Bár kárnak és szemétnek ítélek mindent, aki nem te vagy, mégis felbomlasztanak, mint a méreg a sejteket. A bűnbánat kevés. Mikor szeretsz, fogd be a szám, ne hagyj megszólalnom! Különben darabokban öklendezem föl mindenki nevét, ki egyszer is gyönyörbe juttatott. Sikoltok, úgy szólítom őket sorban helyetted. És te végighallgatod. Csak az az ócska kiskocsma ne fájna. Csak az a kép ne, amit felidéz. Csak ne volna oly édesbús emlék ez,
amin az ember hosszan elidőz. A hiányod még most is ott a pultnál, nyár volt, fehér ing, rajtam kék ruha, és szinte testi jelenlétté sűrít a vágy, hogy újra eljussak oda, hogy ott álljunk a foltos bádogpultnál, kezünkben egy-egy pohár Unicum, az én arcom Mária Magdolnáé, a tied arany hátterű ikon. Most nincs nyár, és lehet, hogy már nem is lesz, csak ez a bágyadt, elkésett tavasz, az Unicumról átszoktam a Nextre, hisz jön majd a következő pasas, de addig virágzó fák látványával égetem ki az agyamból a képet, a fájót, hogy az ócska kiskocsmában szóval próbállak felejteni téged. Ha kisfiúnak buzog túl a nedve, mely test-dúló szeretkezésre vár, a kis kakas - mondják rá kedveskedve no lám, miből lesz a cserebogár. Ám, bakfislány, ha ágyba hajszol véred (megbocsáss, most csúf lesz a szavam) a kis lotyó zuhan rád az ítélet mi lesz, ha máris baszhatnékja van? Dicső macsó nevet nyer el a férfi,
ha kétértelmű minden mondata, s a rossz nyelvektől akkor sincs mit félni, ha minden éjjel más nőt visz haza. De hogyha nő mer szabadosan élni, s nem csak célozgat arra, mit akar: akármit el tud csípőn alul érni, vagy egyszerűen baszhatnékja van. Ha öregembert űz a gerjedelme: Istennek hála, jól tartja magát! Ha vénasszonyt: na nézd, a csúf cemende, ha nem vigyázol, becsusszan alád! S ha egy vers feszül az erotikától: Beh költői, és milyen férfias! Hogy nő írta?... hát hümm igazán bátor kimondani, hogy baszhatnékja van. Felség, megadom magam kényre-kegyre, vétesd fejem, ha nincsen igazam: a férfi vágyik testi szerelemre, a nőnek meg csak baszhatnékja van. ha Ön termékünket naponta kétszer, akkor az Ön hája nem fog hurkákba gyűrődve rábuggyanni az Ön farmernadrágjára. ha Ön termékünket naponta kétszer, akkor a könnyek nem fognak árkot vájni a két arcába, mint a folyó a martjába, csuhajja!
ha Ön termékünket naponta kétszer, csak itt, csak most, csak ennyiért, akkor Önbe bele fog törni az idő vasfoga. Mert mind elkurvulunk egy szép napon. Helyzetbe hozni van, akit nehéz, de kialakul majd az olyan helyzet, s előbb-utóbb úgy is lesz annyi pénz, amiért végül szétrakjuk a lábunk, s ha van kereslet, áruba bocsátjuk: hitét az egyik, tudását a másik, és élvezkednek rajtunk megunásig. Ó, nem, először nem fáj egy kicsit sem. Aztán nagyon. De végül megszokod. Próbáld azt mímelni, hogy élvezed, s nem a leendő hasznot számolod. Legyél hétpróbás, ki tudja a módját: forró lehelet, ha a szív hideg, pergetik már azt az időt az órák, mikor ingyen sem kellesz senkinek. Egy-két barát az utcán félrefordul, apa és anya, mint mindig, megért. Hajnalban, ha az álmok vére csordul, csak Isten kérdi néha meg, miért.
Mid marad, hogyha közelebb jössz, mert venni akarsz vagy eladni? Nem üzlet ez, de gyilkos játszma, és nem bírjuk már abbahagyni. Vagy a szerelem pusztul, vagy mi, megöl, míg önmagának sírt ás. Behatolni vagy befogadni egyaránt birtokháborítás. Mindennek van határa, ha más nem, önmaga. Ott túl az idegenség, és innen a haza. Ki önmagából lép ki, már megsért egy határt, és mennyi mindent sért meg, ki azért gázol át tiltáson és parancson, mert annyira szeret, bárkit vagy bármit Ezt hogy értessem meg veled? Mindennek van határa, s felfogni nem lehet a végeset éppúgy nem, ahogy a végtelent. S mivel a földön semmi a helyén nem marad, folyton helyet változtat a tilos, a szabad. Mi tegnap illendő volt, ma már törvénytelen, hát ezért értsd meg, kérlek, hogy nem fontos nekem csak az, mi belülről hajt, mi idebenn igaz, mi tegnap érvényes volt, ma, holnap s mindig az. És felrúgom, ha tetszik, ha az utamba áll, legyen bármilyen rendszer és bármilyen szabály. Tiltott határátlépés vagy engedélyezett, a törvény mindegy annak, ki már megérkezett. A törvény mindegy annak, ki semmit nem tehet
mindazokról, amikben nélküle döntenek. A döntéshez, mit hoznak, hiába nincs közöm, s próbálom kikerülni, beléje ütközöm. A tiltás, mitől futnék, akárhol rám talál, hát hogy a francba tudnám, merre van a határ. Ha nő vagy, férfiként szerethetsz macsót, lovagot, szépfiút, végül úgyis a gyermeked lesz, öledbe vágyik, s nincs kiút ebből a kényszer-anyaságból, szívedből szívja a tejet, és mint vak kismacska, nyivákol a férfi mind csak kisgyerek. Mint óvodás a homokvárat, épít izmot és karriert, de kérj egy apróságot, fáradt, unott lesz rögtön és ijedt. Nem lesz társad, és nem lesz hősöd, magad vagy csatába menet utóvéded és előőrsöd, a férfi mind csak kisgyerek. Most rád hasal, harapja nyelved, magáról úrként álmodik, ha nedve kiömlött, elernyed, s már alszik, nyála is folyik. Mert nő vagyok, oltalmat vágynék, de megtanultam, nem lehet hiába szerelem, jó szándék, a férfi mind csak kisgyerek.
Herceg, ha sértő, amit mondtam, hajtsd az ölembe a fejed, csak altató volt, mit daloltam, hogy minden férfi kisgyerek. Esténként levetem holmijaim. Bugyim gombóccá tekerem vagy kisimítgatom. Szék karján, fotelon s a szoba szőnyegén gyűlik lassan a szennyesem. Még bánt egy kicsikét, hogy nagy a kupleráj, ám aztán leszarom: nagy, de kit érdekel! Vendéget fogadok, még le is ültetem izzadt zoknijaim közé. épp így, nap nap után gyűlnek a bűneim, bűzük megszokom, és rántok a vállamon: Egyszer majd kimosok! Még ma is elhiszem, bár majdnem beborít a szag. Szóval hogyha szeretsz, ülj le az udvaron, várj még addig, amíg centrifugál a gép, aztán hogyha leállt, nyiss be, ne is kopogj, szó nélkül teregess velem! valahol mélyen, egészen mélyen, ahová nem hat se Freud se Jung,
ásít az űr, az a hiány a térben, fekete szájjal tátog a lyuk. alakja furcsa: nem kör, ovális - szögletes, éppen mint a kereszt, és mint a vákuum, beszippant mindent, semmit de semmit el nem ereszt. akármit falhat, sosincs betöltve, üresen marad a sarkaiban, s akárhogy nézed, kereszten függő, mindig-emberi alakja van. valaholmélyen, egészen mélyen, ahová nem ér le semmi teszt, kiált a tér, az a hiány a térben, s lassan Isten-alakja lesz. Akárhova lép, a színpad deszkáit hallja kopogni a lába alatt, bárhová fordul, minden csupa díszlet, műanyag fák, papírmasé falak. Ha vetkőzik jelmez marad a bőre, arcán lemoshatatlan smink tapad, nincs felvonásköz, menni kell előre, mert rabszolga csak így lehet szabad. Minden szavát ezerszer is kimondták, mégis hisz bennük, így születik újra. Ki tudja, formál, avagy formálódik
csontig egy idegen alakba bújva. S mikor rájön, a szerepben ki van, magával ütközik frontálisan.