Ignácz rózsa Született Moldovában Regény I. kötet 2011
1. Kökörcsinkékre meszelt, zsindelyfedeles házacskák guggoltak az erdei dűlő két oldalán. Néhol három, négy ház is kapaszkodott egymásba, mint az összeragasztott, toldott fecskefészkek. Máshol gyérült a házak sűrűsége s csak futamodásnyi távolságra következett egyik kajlatetejű épület a másik után. A domb felé még jobban ritkultak a házak, a dombon túl pedig már csak kilométernyi messzeségben szakította meg egyegy kalyiba a végtelennek tetsző legelőt. A hegyről völgybe dülingéző hosszú utcát falunak becézte a közigazgatás. A moldovánok csak úgy mondták maguk között: Ungureni. Ungurenibe nem vezetett vasút. Fellegszakadások idején patakmederré váló útján csodát láttatni sem pöfögött gumikerekű, motoros szerkezet. Nem volt rendes kocsiútja sem. Koromzsíros, sűrű sarában szomorú szemű bivalyok vonszolták a farönkszállító tengelyeket. A falu határában folyt a Moldova folyó. Fecsegő habjai fölött korhadt vízimalmok őrölték a fonnyadt kukoricát s az unalommá enyhült bánatot. Kattogó vízimalmok egyhangúsága, irtatlan szálfarengeteg riasztó csendje, sikoltó fejszecsattogás az irtott tetőn, s hegyormokon épült, kőből rakott várklastromok nyomasztó fensége lebegett a falu fölött. Csendben lapult a kékeslilás színű falu Moldova ölében. Mint egy csokor viharvert vadkökörcsin az útilapuk alatt. Ungurenit júniusi zivatar paskolta végig. Az északi havasok mögül néhány tintafelhő rontott alá, orvul, váratlanul, minden előzetes hadüzenet nélkül. Rávetette magát a falura. Ölelte, fojtogatta s a heves ostrom után egyetlen sártengerré vált a csatatér. Az utcán patakként folyt a sár. Mintha csobo- 7
gó petróleumkút koromhalmon futna át, a moldovai sár zsíros volt, fekete, híg, de mikor odafönt ledobta felhőrongyait a nap s fenséges pucérságában fölragyogott, akkor pillanatok alatt kenyértészta-sűrűvé tapadt. A vasalatlan, fakerekű szekerek széles-lapos vonalakat hasítottak a cuppogó pépbe. Keréknyomból-keréknyomba szökellve, tízéves kis fiú haladt az úton. Az iskolából jött, a falu egyetlen fehérre meszelt, piroscserepes épületéből, ahol már órák óta véget ért az évzáró ünnepély. Zsebre dugott kézzel, fütyörészve ugrándozott végig a falun. Meztelen lábain bokáig érő szeges bakancsot viselt. Térdéig érő úrias nadrágján tenyérnyi darócfolt, zöld pulóverjének egyik ujja könyökből leszakadt. Kakastaréjjá kunkorodó, vad, seszínű bozót ült kerek kobakján. Értelmes homloka alatt zöldesszürke, mosolygó szempár hunyorgott. Aulio! rikkantotta vidáman. A hosszú nyári szabadságnak örült, ami csak pár órája kezdődött el. A falu végén nekivágott a dombnak. Az erdei dűlő itt már ösvénnyé keskenyült. Tocsogott a víztől. A gyerek bakancsszeges cipője félre-félrebicsaklott, ahogy baktatott felfelé. Körötte egyetlen fűtenger volt a vidék. Az ösvény két oldalán és szerte a végtelen lankákon, föl egészen az erdő aljáig, derékig ért volna a fű ilyenkor, kaszálás előtt, ha száraz lett volna az idő. Most tünedező, illanó vízcseppek villogtak a földig hajló fűkalászokon. A tűző napban szinte gőzölgött a rét. A dombhajlat közepe táján hosszúszőrű birkanyáj várakozott. A vezérürü megtorpanva, elmerült szemmel, leszegett fejjel állt az élen. Kritikus szemmel bámulta a nedves földet. A nyáj ugyanolyan szomorúan, szinte csökönyösen állt, fej far mellett, egymás után, mint egyetlen összegubancolódott, szürke gombolyag. A domb fölött, az erdő sűrűjéből síró ha- 8
rangszó pendült. Egy, kettő. Tizenkettő. Aztán tompa, kalapáló, rekedt hang indult: t ka, t ka, t ka. Utána még nagyobb lett a csend. A juhnyáj állt a fűtengerben rezdületlenül. Beee mondta a fiú. Vidáman felnyerített, megragadta az ürü fülét s kacagva vonszolta maga után. A megbolydult nyáj bégetve, riadtan özönlött utánuk. Az ürü leszegett fejjel csavargatta nyakát, szabadulni szeretett volna minden áron. Néhányszor tétován hátrarúgott, aztán gondolt egyet és kerek, konok homlokával jót taszított az incselkedő gyermek fenekén. Visongva huppant el a füvön. A hátul ügető juhok nagy lendületben rohantak volna tovább, de a vezérürü egyszerre megállt. Elmélyedve bámulta a hason fekvő gyermeket. T ka, t ka, t ka A kalapáló, rekedt hang most ott hallatszott, közvetlen közelből. A gyermek csuromvizesen, sziszegve tápászkodott. Még szép, hogy rám nem tapostok! s borzas sörényét mérgesen dugta fel a juhok közül. Fekete reverendás, sápadt férfi állt a juhok előtt. Tűzvörös, zsíros hajat, csimbókos Krisztus-szakállt viselt, mint mind a moldovai görög-keleti vallású szerzetek fiai: a kalugyerek. Hóna alatt hosszúnyelű kampós esernyőt szorongatott. Két kivájt, hosszúkás fadarabot ütögetett egymáshoz szorgalmasan. A két fadarab tompa, rekedt hangot adott: t ka, t ka, t ka. A fiú nem tudta elképzelni, honnan bukkant a kalugyer elő. Hebegett valamit. Ámen felelte a vörös szerzetes. Sebesen mozgó keze megállt, kifejezéstelen, éneklő hangon kérdezte: 9
Ki vagy, fiam? Nyelt egyet: Izé mondta Dávid a Gergelyé A kalugyer vizes szeme hidegen tapogatta végig a fiút. Ghergeli? Igen. Jó. Dávid, a Gherghelé. Mondd Gherghel fia, Dávid, miért zavarod te a szent monostor ártatlan juhait? A fenét! mormogta Dávid magában. Niculai azt mondja, kalugyerrel találkozni szerencsétlenséget jelent. Hol lakol? folytatta a vörös. Hol? Feszengve nézett körül. Azt szimatolta, melyik résen szaladjon el, de a sok buta juh szorosan zárkózott köréjük és áhítattal bámulta a vörös-fekete esernyős kalugyert. Hát Niculaicknál, illetve, izé, Nene Pavel Brigadérunál. Hát a te apád az erdőkerülőnél lakik? Apám? Az én apám ő nincs a faluban. Nincs? Hát merre van? Ő ő már régen elutazott és én Niculai apjánál, a brigadérnál lakom. Míg visszajön? Dávid nem felelt. A vörös hajú merev arca alig észrevehetően elmosolyodott. A jámbor és istenfélő brigaderu nem taníthatott téged arra, hogy éretlen tréfákkal zavard a juhokat, míg a papi juhőrző a déli szent tókálást végzi egy dombocska mögött. Széttárta karjait, amennyire a hóna alá szorított esernyő engedte és súgva mondta: Biztosan az ördög szállott meg, édes fiam. Szállj magadba, fiam, mondj kilenc Miatyánkot. Értetted, gyermekem? 10
Még hogy az ördög? Dávid zavartan gyürködte nedvesedő tenyerével nadrágja szárát. De azért most, ugye elmehetek? A kalugyer lesütötte vörös szempillás, áttetsző szemhéját. Szótlanul bólintott. Hujahuuuu! szólt rá a juhokra és azok most engedelmesen két sorba állva utat nyitottak a fiú előtt. Dávid még egyszer gyanakodva rálesett, hogy csakugyan mehet-e és eszeveszetten rohanni kezdett. A domb szélén még hallotta pillanatra az imára buzdító fakongatást: t ka, t ka, t ka, azután elnyelte az erdő. Az erdő mögött, a kopasz Mogoseşti-hegy alatt, kicsiny boronaszállásban élt Pavel, az erdőkerülő. Két gyermeke volt: Irina és Niculai. Niculai tíz éves volt, mint Dávid, nagyétvágyú és harsányéletű. Irina közelebb volt a húszhoz, mint a harminchoz. Álmatag volt, kövérkés és rajongott a szentekért. Az erdőkerülő egész héten át odavolt a havason. A két gyerek járt az iskolába és felügyelet nélkül csatangolt tanítás után. Legtöbbnyire csak az éhség vagy a sötétség vetette őket haza a boronaszállásba, ahol a sárgaarcú Irina nővér várt rájuk meleg pujjal és langyos zsolozsmákkal. Mire Dávid betoppant, Niculai már vidáman tömte magába a forró mamaligát. Irina a küszöbön ült és sóhajtozott: De megvert az Úrjézuska ezzel a két tekergővel, de meg! Sóhajtott, szuszogott, nehézkesen felállt. Kövérkés kezével lustán matatott az asztalon. A kalyibának egyetlen lantornapapiros ablaka volt és az asztal a sötét, ablaktalan fal mellett lapult. 11
Na! Csakhogy! Viaszkos, piszkos cérnaszálat kotort elő az asztalfiókból. A cérna két végét óvatosan kezeibe vette, kifeszítette, s mint valami fűrésszel, lemetszett azzal egy darabot az asztalon gőzölgő, meredt mamaligából. Egyél, Dávid úrfi! Egyél szívecském, hogy duvadj! Niculai felvihogott: Úrfi! Két kézzel tömte magába a mamaligát. Szép, olajbarna arca kipirosodott a nyelés gyönyörében. Sima, koromfekete hajából egy tincs a homlokába hullt. Feketevarrásos, kenderszőttes ingében büszkén megfeszült a melle. Gőgösen szétvetette fehér parasztharisnyás, gumipapucsos lábait: Úrfi! Miért nem mondod mindjárt, hogy fiatalúr? Dávid szó nélkül leült a kis háromlábú székre, kezébe vette az ételt. Fújta, forgatta, s mint aki kellemetlen illatot érez, elfintorította arcát. Nem evett. Az évzáró ünnepélyre gondolt, Niculaira. Az évzáró ünnepélyen Niculai lett az első, nem ő. Mikor ma reggel a tanító úr kiosztotta Ungureni falu állami elemi iskolájának negyedik elemit végzett tanulói között az év végi bizonyítványokat és Niculai is átvette a magáét, akkor a tanító úr megsimogatta Niculai fejét és azt mondta: Kívánom, hogy hasonló, színjeles bizonyítványokat szerezz a felsőbb iskolákban is és majdan büszkesége légy szülőfaludnak, Ungureninek, a mi szép tartományunknak, a kies Moldovának és az egész román hazának. Niculai összecsapta két gumipapucsát, hogy csak úgy cuppant. Gombszemével egyenesen a tanító úr szemébe nézett, mintha csak azt mondta volna: úgy lesz! Azután meg se várta őt, a legjobb barátját. Gőgösen vette tudomásul az elismerő pillantásokat és elszaladt. S most azt mondja gúnyosan és csúfondárosan: fiatalúr! 12
Hallgass, Niculai! Nem tudod, hogy tartsd a szájadat! Irina laposat pislantott bandzsa szemével Niculai felé. Niculai legyintett. Irinával nem volt érdemes vitatkoznia. Irina értelmetlen, lusta és az is lehet, hogy rosszakaratú. Az például határozottan rosszakarat volt, hogy míg ők az évzáró ünnepélyen voltak, addig leöntötte forró mosogatóvízzel a két piros pettyes, ezüsttestű pisztrángot, amelyeket tegnap fogtak Dáviddal a Moldovában. Pedig még éltek, a horog alig szakította fel hófehér torkukat. Igaz, Niculai azt mesélte túltengő halász-önérzettel, hogy nem is horoggal fogta őket. Egyszerűen hasra vetette magát a partra került két kis állat fölött s az ingével szorította őket a földhöz, hogy el ne iszkolhassanak. Na mondta Irina erre, legközelebb meg azt hazudod, hogy a havasból füttyszóval hazacsaltad az öreg medvét, meg a fiait. Ilyen volt Irina, nem hitt nekik. És az is merő butaság és rosszindulat volt, amit a Dávidék házáról beszélt, mielőtt Dávid hazajött volna. Niculai már nem vigyorgott. Dávidra nézett komolyan: A bizonyítványt hazahoztad, Dávidule? Á. Dávid kelletlenül felelt. A doktor elvette. Két kettes. Nem olyan jó, mint a tied, Niculai. Azt mondta a doktor, megőrzi őszig. Vagy addig, amíg apám hazajön. Doktor Cirulján községi orvos volt a Dávid úri pártfogója, ahogy Niculai csúfolta a hórihorgas, pápaszemes, gumicsizmás falusi orvost. A doktor minden szombaton meglátogatta Dávidot, megnézte, tiszták-e a körmei, ajánlotta, hogy rövidre nyírassa a haját. Vett Dávidnak ceruzát, tollat, füzetet. Belekukkantott Irina puliszkafőző üstjébe, hogy vajon kimosta-e, 13