CSOÓRI SÁNDOR Nappali hold (9.) Július tizenkilencedike, csütörtök. Gyakran kapok olyan leveleket, amelyekben képviselőuramoznak engem is. Hol fölszólítanak valamilyen magasztos ügy képviseletéré, hol kioktatnak. Kezdetben feszélyezett ez az idétlen melléfogás, hiszen ilyen alapon plébános úrnak is hívhatnának, vagy Für Lajossal régóta tartó barátkozásom okán tábornok úrnak is, de újabban már csak mosolygok ezen a makacs félreértésen: végül is nem ez a legkártékonyabb tévhit Magyarországon. Fejtörést inkább az okoz: hogyan alakulhatott, illetve rögzülhetett némelyekben ez á minden alapot nélkülöző meggyőződés? Ha legalább indultam volna a választáson! De nem indultam. Sőt még olyan választási nagygyűlésen sé szónokoltam, ahol CSurkát. vagy Csengeyt ajánlottam volna jelöltnek, mert ebben az esetben még megérteném, hogy Sármelléken vagy Békéstarhoson egy-egy boldogtalan magyar ugyanúgy eltéved a három Cs. bozótosában, mint ahogy jó pár budapesti értelmiségi" is eltévedt. Talán a tv-ben láttak? Talán az Országházban? Az utóbbiban mindössze egyszer jártam, épp akkor, amikor a képviselőket beiktatták. De ezt is csak a kakasülőről" néztem végig, egy karzati oszlop mellől, s így aztán nehezen tudom elképzelni, hogy ötven-hatvan embér hónapok múltával odakeverje az arcom a képviselők közé. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy heteken át gyúrtak engem is: vállaljam el a jelöltséget, a magyár demokraták listavezetője én legyek. Minél hízelgőbb volt az ajánlat, annál könnyebben hárítottam el magamtól, pedig á nyomós érvek közt Vörösmarty nevé is szerepelt, Kölcseyé, Petőfié, Eötvösé, Mikszáthé, hogy csak a legkiválóbbakat említsem. A legmeghatóbb példa természetesen Petőfié, aki nem csak Szellemben és lélekben akart egy egész nemzet képviselője lenni, de az akart lenni a leggyakorlatiasabb életben is, néhány ezer kiskunsági paraszt polgárral a háta mögött. Eszmény és valóság kevés költőnkben olvadt olyan vakmerőén össze, mint őbenne. Kivételes képessége volt ahhoz, hogy egyikből természetes tartással lépjen át a másikba: az eszmények világából a vaskos valóságéba és vissza. Bizonyos vagyok benne, hogy ez a képesség hajszolta akkor is, amikor képviselőségre törekedve döntési joghoz akart jutni az új Nemzetgyűlésben, és akkor is, amikor elment Segesvárra. '. Túloznék, persze, ha most azt állítanám, hogy engem a babérjaitól megfosztott Vörösmarty vagy a : képviselőségtől csúfosan elütött Petőfi példája ijesztett él attól, hogy három évtizedes; politikusi előéletem" után képvise- 3
lőséget vállaljak az új parlamentben. Szó sincs ilyesmiről. Engem mindenekelőtt a korán jelentkező aggályaim és kiábrándulásaim tartottak vissza attól, hogy a szellemi politizálás" mellett a közvetlen cselekvés, a közvetlen politizálás életformáját elvállaljam. Én is, mint sokan mások, jó előre tudtam, hogy az átmenet időszaka, még pontosabban: a vértelen forradalomé, nem olyan lesz, mint egy hét határra szóló parasztlakodalom, amelyben ha szakad is rólunk a veríték, a jókedv verítékezik bennünk, ellenkezőleg: hosszú és kemény menetelés lesz, akadályokkal és sziszifuszi torlaszokkal tarkítva. Arra azonban gondolni se mertem volna, hogy a Kádár és a Grósz bukása utáni időszakban színre lépő új politikai erők mozgalmak, pártok, pártcsírák olyan eszeveszetten törnek hatalomra, miként ez 1989 nyarán, illetve kora őszén elkezdődött. Az első kiábrándulások a Nemzeti Kerekasztal fölbomlásához kapcsolódnak. Sietve teszem hozzá: az idő előtti fölbomlásához. Tagadhatatlan, hogy ez a kerekasztal ideiglenes tákolmány volt, de a jövő szemszögéből nézve jelképes bútordarab". Inkább költői találmány, mint politikusi. Most, hogy elsüllyedt szerepét fölidézem, a baszk származású filozófus: Unamuno egyik gondolata izzik föl bennem. Ezt írja A tragikus életérzés című könyvében: Ha a sorsverte tömeg együtt elénekel egy Misererét, az annyit ér, mint egy filozófia." Folytatni még meghökkentőbben folytatja: Nem elég gyógyítani a pestist, sírni is kell tudni miatta." Mi köze Unamunónak a Kerekasztalhoz? A sírásnak a politikához, a jogalkotáshoz? Mi köze az ésszerűségnek a látszólagos ésszerűtlenségekhez? Megkísérlem lépésről lépésre kideríteni. A kerekasztalt körbeülő pártok, mozgalmak, szövetségek, érdekcsoportok, szakértők annak idején zsugorított tervekkel ültek le tárgyalni egymással. Forradalmi eltökéltséggel csupán a megbukott szocializmus intézményrendszerét akarták minél előbb fölcserélni az újjal: az egypártét a többpárti rendszerrel, a hamis szavazásokét a szabad választásokkal, s ezzel egybehangoltan az állam új irányítási és hatalmi rendszerének a tervrajzát elkészíteni. A tárgyaló felek munkája szerintem történelmi súlyú volt, de ezzel együtt is féloldalú. Visszautalva Unamunóra: ők csak a pestist próbálták gyógyítani, a testet megbilincselő és lefokozó bajokat, holott a Nemzeti Kerekasztal résztvevőinek a sírásra" is gondolniuk kellett volna. A megkerülhetetlen katarzis feszült, türelmetlen és zűrzavaros üzeneteire, amelyek időről időre a gyomor tájékáról indulnak el, s kerítik hatalmukba a szívet s az agyat. Az 1956-os Forradalom azért sorolhatott be a nemzet nagy történelmi pillanatai közé, mert a változás vérben született. Vérben és gyászban. Az 1988 89-es átalakulásban sikerült a vér nélküli forradalom eszméjét elfogadtatni nem csak az eszünkkel, hanem türelmetlen ösztöneinkkel is. Dicsősége ez az országnak; a katarzis elmaradása azonban komoly tehertétele. Ügy látszott, hogy Nagy Imréék országos újratemetésével lezárhatjuk az '56 utáni évtizedeket, s egy nagy lélegzetet véve nekigyürkőzhetünk az új korszak megteremtésének. Tévedtünk. Semmiféle észérv, semmiféle kiszámított akarat nem helyettesítheti a közös megrendülést. Nagy Imréék temetésén ott voltak a koporsók. De á koporsók mögül hiányoztak a tettesek. Föltehetően otthonaikban ültek a televíziójuk előtt, reszketve, fakó bűntudattal vagy kiégett lélekkel, s nézték a görögös dráma jeleneteit, ahelyett, hogy valahol ott a Hősök terén, egy elkülönített dobogón őket vagy legalább életnagyságú fényképüket nézhette volna a sokaság. Nem, nem a bosszú mozzanata hiány- 4
zott, nem a vérengző ösztön tombolása és kielégülése, csupán az igazságérzet helyreállítása. Annak a tudata, hogy van jóvátétel is a földön. De az is elképzelhető lehetett volna, hogy a temetés után egy nagyszabású bírósági tárgyalást rendez az ország, ahol a Russel-bizottság gyakorlata szerint kizárólag erkölcsi ítéletet hirdetnek ki, noha a tárgyaláson pontosan úgy hangzik el minden vádbeszéd, tanúvallomás és a jogszerű védelem mondatai is, mintha életfogytiglani börtön várna a pörbe fogott bűnösökre. Egy ilyen bírósági tárgyalás vergődő és sorsszerű drámájában az országlakók úgy élhették volna át együtt saját múltjukat: élet és halál, szabadság és megsemmisülés föltételeit, mint a régi görögök a magukét a végzet felé sodró mítoszaikban. Félhettek volna, kushadhattak volna, szégyellhették volna magukat maguk előtt, megtanulhattak volna szembeszállni a sorssal, tombolhattak és sírhattak volna közösen. A Kerekasztal politikusainak, pártképviselőinek mindenekelőtt ennek a föltételeit kellett volna megteremteniük. Más szóval: az országot előbb lélekben kellett volna egységesítenünk, hogy a természetes osztódás és árnyalódás folyamata a pártosodás később jó utakon indulhasson el. Ez a láncszem, sajnos, kiesett az utolsó nyolc-kilenc hónap történelméből. S ahelyett, hogy a különféle érdekcsoportok, aíapdolgokban egyetértve, együtt kezdtek volna neki a négy évtized alatt fölgyűlt romok eltakarításának, a romhalmazok mögé bújtak, s onnan kezdték el egymást dobálni kövekkel, féltéglákkal, vasdarabokkal. A Kerekasztal idő előtti fölrúgását is a nekitüzesedett és önző pártosodás számlájára írhatjuk. Vajon miért ültek le a szabad demokraták és a fiatal demokraták a többi párttal és szövetséggel tárgyalni, beleértve még a volt uralkodó pártot és a reformkommunistákat is? Nyilvánvalóan azért, hogy egyezkedjenek. Jó néhány ügyben ez sikerült is. Jó néhányban viszont nem. Utólag is azt gondolja az ember, hogy a közéletet mederben tartó, tisztességes béke megért volna egy vagy két újabb menetet. De az asztalborítók" már rég a szurkolóikra: a párthíveikre és a jövendő választóikra gondoltak, s nem az ország lelki bajaira. Győztek, de ezúttal rossz ügyben. Ettől a győzelemtől már csak egyet kellett előrelépniük, hogy a négy igenes" népszavazásban is bámulni való politikai ügyességgel ismét övék legyen a pálma. Ezzel a ravaszul kicsikart népszavazással nem csak a zsenge demokrácia első paradoxonja született meg, de megtörtént a demokrácia kisiklatása is: mindent félresodorva arról döntsön a nép, hogy a köztársasági elnök választásában ne ő döntsön. Továbbá pedig olyan ügyekben döntsön, amelyekben semmit se ér a szava, mert már döntöttek helyette. Százezer aláírás elég volt a szavazás megtartásához. De kétszázezer összejött. Csakhogy a kétszázezerből körülbelül hatvanezer érvénytelen volt. Ha semmi más, ez a hatvanezres adat önmagában elég a komolyság megkérdőjelezéséhez. Elég ahhoz, hogy azt gondolhassa az ember: csakis a hazugság műhelyében születhetnek ilyen eredmények. Az ügyeskedők győzelméhez dacos maflaságukkal, s tagadásra játszó ügyetlenségükkel a magyar demokraták is hozzájárultak, ök a bukásuk miatt felelősek. Ha- mocorgott is volna bennem valamiféle képviselői becsvágy vagy Petőfis cselekvési igény, a népszavazás körüli hamiskodások egyszer s mindenkorra kiégették belőlem. 5
Annak azonban, hogy a lendületesebb és a gyakorlatiasabb politizálástól észrevehetően hátrébb húzódtam, a fönti okon kívül másféle okai is voltak. A legkirívóbbak közt az első helyen, épp a demokrácia paradoxonjai. Mindaddig, amíg baráti társaságban vagy társaságokban csak úgy, a magunk számlájára képzelődtünk az '56 utáni rendszer erkölcsi és gyakorlati fölszámolásáról": a politikát izgalmas föladatnak, sőt kalandnak éreztem. Hasonlóan az esszéíráshoz, vagy egy-egy forgatókönyv megírásához. Nagyképűen szólva: arra ébredtem rá, hogy a politikai alkotóképesség nem különbözik másfajta alkotóképességektől, ha a gondolkodás dramaturgiájából nem iktatja ki az erkölcsi rendszer föltételeit. De attól a pillanattól kezdve, hogy a baráti társaságok szervezetté alakultak át, a politizálás egyre inkább elveszítette ihletettségét. Legalábbis az én szememben. A gondolkodásba több új prózai" elem is beiktatódott. Az egyik ilyen új elem a jóváhagyás kötelező mozzanata, más szóval: a többségi szavazás nemes diktatúrája. Természetes körülmények között a gondolatok hierarchikus viszonyt alakítanak ki egymással: a jobb és érettebb gondolatok a kiérleletlenek fölött állanak. Csöndre intik őket és szerénységre. A mi új demokráciánkból, sajnos, hiányzott, és ahogy sejtem, még sokáig hiányozni fog ez a hierarchia. A jó és a káros cél között, az ízlés és az ízléstelenség között ma még nem a legjobb gondolat dönt, hanem a számbeli fölény, a dac, az elfogultság, a közakarat. Egy-egy történelmet befolyásoló döntésben is úgy számoljuk össze demokratikusan! a szavazatokat, mintha káposztafejeket adnánk össze. Ilyenkor a nyilvánvalóan fejletlen vélemények is ugyanolyan súllyal esnek latba, mint a legbölcsebbek és a legtávlatosabbak. Csoda-e, ha az újszülött demokráciák többnyire zavarodottak, kuszák és középszerűek? A többségi akarat erőszakos érvényesítése a gondolkodásban már önmagában is elég volna ahhoz, hogy egy értelmiségi ember kihátráljon a politikából. De újabb gondok is társulnak hozzá. Ilyen gond például az idő kérdése, szakszerűbben szólva: az időzítésé. Egy alkotó tudós vagy egy alkotó művész a saját gyakorlatából pontosan tudja, hogy sem a tudományos, sem a művészi teremtést nem lehet siettetni. Mindegyiknek megvan a maga ideje. A politikait azonban szinte minden órában, minden percben siettetni kell, mert az állam és a társadalom irányítása közben nem csak az óra ketyeg makacsul, mint ahogy mondani szokták, hanem a pokolgépek is. Még akkor is siettetni kell, ha földerítetlenek az utak, ha az elképzeléseink és a gondolataink ingatag lábakon állnak; még akkor is, ha senki se tudja megjósolni, milyen veszedelmes következményei lehetnek a kényszerű sietségnek. A fölszabadult, sőt az ihletett politizálástól engem az elmulasztott megrendülésen kívül az elhamarkodott pártosodás kocsmai jelenetei hőköltettek vissza. Elhamarkodott pártosodás? Négy évtizedes lemaradás után el lehet valamit sietni? Épp azután lehet! Hasonlat helyett egy tragikus sors jut eszembe. A falumbeli Zsoldos Jánosé. Két évvel volt csak idősebb nálam: tizenhat éves, amikor 1944 nyarán leventeként kivitték a frontra. Hamarosan fogságba esett, s egy esztendőt töltött kint valamelyik Donyec-medencei büntetőtáborban. A folyamatos éhezéstől teljesen tönkrement, sárga kísértet lett belőle. 1945 nyarán talán a 6
fiatalsága miatt hazaengedték. Hazaérkezése után János kárpótolni akarta magát a hosszú és kínzó éhezésekért. Szinte eszelősen vetette rá magát minden hazai ételre: a kacsasültre, a pörköltre, a túrós lepényre, a füstölt szalonnára, amelyre fogvacogva vágyakozott a fogság lázálmokkal zsúfolt hónapjaiban. Hiába igyekezett egy-két tapasztaltabb felnőtt visszatartani ettől a kétségbeesett falánkságtól: várjon, ne siessen, engedje meg, hogy a híg csalánlöttyöktől fölpuhult és elvizenyősödött szervezete fokozatosan szokhasson hozzá újra a fehérjében gazdag ételekhez. A figyelmeztetéseket János úgy engedte el a füle mellett, mintha a tiltás szavai sorra kiestek volna a tudatából. Négy hét se telt el ebben az idegbajos sietségben, szerencsétlen fiú belehalt a mohóságba. Tudom, nem csak a hasonlatok sántítanak, hanem a példák és a példabeszédek is. Mégse félek kimondani, hogy a '89-ben megalakult vagy a halottaiból hivatalosan is föltámasztott magyarországi pártoknak legalább olyan fontos lett volna meghallaniuk a történelem józanabb súgásait, mint a hadifogságból hazatért fiúnak jóakarói tanácsát: éhségükben ne rohanjanak olyan megszállottan a hatalom felé, mérsékeljék kissé az iramot. Mindenekelőtt azért, mert az országlakók hetven-nyolcvan százalékának fogalma sincs arról, mit gondoljon magáról, helyzetéről, s az örvénylő események közben kiknek á szózataira figyeljen, vagy kiknek fordítson hátat.' Egyedül csak bizonyos értelmiségi csoportoknak voltak elképzelései a\ változásokról, ami érthető is, mivel az elmúlt évtizedek politikai sivatagában ők tartották fönn amennyire fönntarthatták a gondolkodás stratégiai céljait, a mindennapi társadalomelemzés erkölcsét; ugyanígy a tájékozódásét is; és közülük kerültek ki az ellenzék személyiségei, osztagai, akik minden korlátozás ellenére mégiscsak politizálhattak. Azt is mondhatnám, hogy a szóban forgó értelmiségi csoportok a helyzetükből adódóan politikai előjogokat szereztek maguknak az előző rendszerben. Hasonlóan a régi nemességhez. Sajnos, ezekkel az előjogokkal, akarva-akaratlanul is, visszaéltek. A visszaélés egyik formája épp a sietség volt. Az elbizonytalanodott társadalomra ráerőltetett versenyőrület: ki alakít előbb pártot, érdekvédelmi szövetséget? kinek a neve szerepel leghangosabban a rádióban, a televízióban? vagy kinek a neve kerül föl legnagyobb betűkkel a házfalakra, az égre és a csillagokra? Tagadhatatlan, hogy az élet általában örökös sietség. Még akkor is zaklat bennünket előre, ha szakadékos és bozótokkal benőtt, ismeretlen utak várnak is ránk. De legalább ennyire megcáfolhatatlan tapasztalat az is, hogy a legnagyobb rohanások idején is lehetséges termékeny lemaradás. Nagyobb távlatokra tekintő, tudatos késlekedés. A Biblia után Ady is beszél ilyesmiről versben és prózában. Egyik rövid versében ezt írja: Tartsd magad, Meri most az a leggazdagabb, Ki várni érez, várni tud. A pártosodás gyulladásos hónapjaiban ezek a sorok visszhangoztak bennem napról napra. 1