Yann Martel: Pí élete (részlet) Átaludtam a délelőttöt. A szorongás ébresztett fel. Az ételnek, víznek, pihenésnek az árja, amely átfolyt a szervezetemen, nemcsak új életlehetőséget adott, hanem erőt is ahhoz, hogy meglássam: milyen kétségbeejtő helyzetben vagyok. Rádöbbentem Richard Parker valóságára. Egy tigris van a mentőcsónakban. Nehezemre esett elhinni, de tudtam, hogy igaz. És meg kell mentenem magam. Arra gondoltam, hogy kiugrom a csónakból és elúszom, de a testem nem volt hajlandó mozdulni. Sok száz kilométerre voltam a kikötőktől, ha ugyan nem ezer kilométernél is messzebb. Ekkora távolságot nem tudok átúszni, még mentőövvel sem. Mit ennék közben? Hogyan tartanám távol a cápákat magamtól? Hogyan tartanám magam melegen? Honnan tudhatnám, merre menjek? Egy parányi kétségem sem lehetett ebben az ügyben: elhagyni a mentőcsónakot maga a biztos halál. De mi van, ha a csónakon maradok? Richard Parker a macskafélék jellegzetes szokása szerint fog rám támadni, hangtalanul. Mielőtt felocsúdnék, elkapja a tarkómat vagy a torkomat, és belém mélyeszti tépőfogait. Képtelen leszek megszólalni. Az életnedv végszó nélkül folyik majd ki belőlem. Vagy úgy öl meg, hogy egyik nagy mancsával leüt, s eltöri a nyakamat. Meg fogok halni jajongtam remegő ajkakkal. A közeledő halál önmagában is elég szörnyű, de még rosszabb, ha a közeledő halál ad egy kis futamidőt arra, hogy megvilágosodjon előttünk mindaz a boldogság, amiben részesültünk, és mindaz a boldogság, amiben részesülhettünk volna. Teljesen világosan látjuk mindazt, amit elveszítünk. A látomás olyan nyomasztó szomorúságot hoz ránk, amivel nem vetekedhet sem egy elgázolással fenyegető gépkocsi, sem a várható vízbe fulladás. Ez az érzés valóban elviselhetetlen. Az Apa, Anya, Ravi, India, Winnipeg szavak perzselő döféssel vágtak belém. Kezdtem feladni. Fel is adtam volna ha nem hallok meg egy hangot a szívemben. A hang azt mondta: Nem fogok meghalni. Visszautasítom. Túlélem ezt a lázálmot, bármennyire esélytelen vagyok is. Eddig, csodálatos módon, életbe maradtam. Most a csodát mindennapossá formálom. A káprázat naponta felbukkan. Belefektetek minden szükséges erőfeszítést. Igen, amíg az Isten velem van, nem fogok meghalni. Ámen. Arcom mogorva és elszánt kifejezést ölt. Nagyon szerényen beszélek, mikor ezt mondom, de ebben a pillanatban rájöttem, hogy vad életvágy dolgozik bennem. Ez, tapasztalataim szerint, nem nyilvánvaló. Némelyek feladják az életet egy lemondó sóhajjal. Mások küzdenek egy kicsit aztán reményüket vesztik. Megint mások és én egyike vagyok ezeknek sosem adják fel. Mi küzdünk és küzdünk és küzdünk. Mi küzdünk, bármekkora legyen is a csata ára, az elszenvedett veszteség, a siker reménytelensége. A végsőkig harcolunk. Ez nem bátorság kérdése. Ez valami szervi ügy, a képtelenség arra, hogy feladjuk. Lehet, hogy nem több ostoba életétvágynál. Richard Parker épp ebben a pillanatban kezdett morogni, mintha arra várt volna, hogy érdemes ellenféllé váljak. Mellem összeszorult a félelemtől. Gyorsan, öregem, gyorsan ziháltam. Meg kellett szerveznem a túlélésemet. Egy pillanatot sem herdálhatok el. Óvóhely kell, mégpedig azonnal. Az orrárbocra gondoltam, amit egy evezőből csináltam. De most a ponyva vissza volt tekerve az előrészen is; nem volt semmi, ami helyén tartsa az evezőt. És kétséges volt, hogy egy evező végén lógva igazán biztonságban lennék Richard Parkertől. Könnyedén elérhetne és lemarhatna. Valami mást kellett kitalálnom. Gyorsan működött az agyam.

Tutajt építettem. Az evezők, ha emlékszik rá, úsztak a víz színén. És voltak mentőmellényeim és egy jókora mentőövem. Lélegzet-visszafojtva becsuktam a ládát, és benyúltam a ponyva alá a padon fekvő tartalék evezőkért. Richard Parker észrevette. Láttam a mentőmellények mögött. Amint egyenként előhúztam minden evezőt elképzelhetik, milyen óvatosan, válaszul megmozdult. De nem fordult hátra. Három evezőt kihúztam. A negyedik már ott feküdt keresztben a ponyván. Felemeltem a láda tetejét, hogy ismét lezárjam a Richard Parker odújába vezető nyílást. Volt négy úszó evezőm. Felraktam őket a ponyvára, a mentőöv köré. A mentőövet tehát négyszögbe fogták az evezők. Tutajom olyan volt, mint egy amőbajáték, közepén egy O-val az első lépés helyeként. Most jött a veszélyes rész. Richard Parker morgása már olyan mélyen dübörgött, hogy remegett tőle a levegő. A hiéna nyüszítéssel válaszolt, imbolygó, magashangú vinnyogással, biztos jeleként annak, hogy közeledik a baj. Nem volt választási lehetőségem. Cselekednem kellett. Megint leengedtem a láda fedelét. A mentőmellények karnyújtásnyira estek. Némelyik egyenesen hozzáért Richard Parkerhoz. A hiéna visítani kezdett. Kinyúltam a legközelebbi mentőmellényért. Nehezen tudtam megmarkolni, annyira remegett a kezem. Kihúztam a mellényt. Richard Parker mintha nem vette volna észre. Kihúztam egy másikat is. És még egyet. Félájult voltam a félelemtől. Nagyon nehezen vettem lélegzetet. Ha a szükség úgy hozza, átvethetem magam a csónak szélén ezekkel a mentőmellényekkel. Kihúztam az utolsót is. Négy mentőmellényem volt. Sorban átdugtam az evezőket a mentőmellények karnyílásain egyik karnyíláson be, a másikon ki úgy, hogy a mellények odarögzültek a tutaj négy sarkához. Mindegyiket zártra kötöztem. Megtaláltam a ládában az egyik úszó kötelet. A késsel levágtam négy darabot. Szorosan összekötöztem a négy evezőt ott, ahol összeértek. Ó, ha gyakorlati oktatást kaptam volna csomókötésben! Minden sarkon tíz csomót kötöttem, de még mindig aggódtam, hogy az evezők széteshetnek. Lázasan dolgoztam, s egész idő alatt átkoztam ostobaságomat. Tigris van a csónakban, és én három nap és három éjjelig vártam, hogy megmentsem az életemet. További négy részt vágtam le az úszó kötélből, és odakötöttem a mentőövet a négyzet mindegyik oldalához. Körbefűztem a mentőöv kötelével a mentőmellényeket és az evezőket körös-körbe a tutajon további elővigyázatosságként, nehogy a tutaj darabokra essen. A hiéna most már teljes hangerővel visított. Még egy tennivaló maradt. Istenem, adj hozzá időt!, könyörögtem. Fogtam az úszó kötél maradékát. Volt egy lyuk a hajó orrtőkéjén, a csúcsa közelében. Átdugtam rajta a kötelet és hurokra kötöttem. Csak oda kell hurkolnom a kötél másik végét a tutajhoz és megmenekülhetek. A hiéna elhallgatott. A szívem megállt, azután háromszoros sebességgel kezdett verni. Megfordultam. Jézus, Mária, Mohamed és Visnu! Olyan látványban volt részem, ami elkísér életem végéig. Richard Parker felkelt és előbukkant. Nem lehetett tőlem öt méterre sem. Ó, milyen nagy testű! Elérkezett a hiéna vége és az enyém is. Legyökerezve álltam, bénultan, rabjaként az előttem lejátszódó eseménynek. A mentőcsónakban szabadon mozgó vadállatok kapcsolatairól szerzett rövid élményem után

nagy lármát és tiltakozást vártam, mikor eljön a vérontás ideje. De az egész szinte csendben történt. A hiéna úgy pusztult el, hogy nem vonyított, nem nyüszített, és Richard Parker hangtalanul ölt. A lángszínű húsevő előbukkant a ponyva alól és elindult a hiéna felé. A hiéna a farpadnak támaszkodott, a zebra teteme mögött, kővé dermedten. Nem állt ellen. Ehelyett a fenekére roskadt, és felemelte egyik mellső lábát, a védekezés felesleges jelzéseként. Pofájára kiült a rémület. Hatalmas mancs csapott le a lapockájára. Richard Parker állkapcsai összecsukódtak a hiéna nyakán. Szervi ropogás zaja hallatszott, mikor a légcső és a gerincoszlop összezúzódott. A hiéna megremegett. Szeme elhomályosult. Vége. Richard Parker elengedte és felmordult. De nyugodt, magának szóló, lagymatag morgásnak hallatszott. Zihált, nyelve kilógott a szájából. Megnyalta a pofáját. Megrázta a fejét. Megszaglászta a döglött hiénát. Magasra emelte a fejét és beleszimatolt a levegőbe. Rátette mellső mancsait a farpadra és felhúzódzkodott. Lábát szétvetette. A csónak imbolygása, bárha enyhe volt is, láthatóan nem nyerte el tetszését. Átnézett a perem felett, ki a nyílt tengerre. Halkan, gonoszul felhorkant. Megint beleszimatolt a levegőbe. Lassan elfordította a fejét. Fordult fordult teljesen körbefordult míg egyenesen rám nem nézett. Bár le tudnám írni, mi történt ezután, nem ahogy én láttam, mert az talán sikerül, hanem ahogy éreztem. Olyan szögből láttam Richard Parkert, ami a leghatásosabban mutatta őt: hátulról, félig felemelkedve, fejét hátrafordítva. Volt ebben valami pózolás, mintha szándékos, sőt feltűnősködő bemutatása volna egy hatalmas művészetnek. És micsoda hatalom, micsoda művészet! Megjelenése nyomasztó volt, de éppúgy megnyilvánult benne a könnyed kecsesség is. Hihetetlen izmossága ellenére a combjai vékonyak voltak, és fényes bundája lazán lógott a testén. Élénk barnás-narancsszín, függőleges fekete vonalakkal csíkozott teste hihetetlenül szép volt, egy úri szabó harmóniaérzékével illeszkedett tiszta fehér mellkasához, hasa aljához és hosszú farkának fekete gyűrűihez. Feje nagy volt és kerek, félelmetes barkóval, elegáns állszakállal és a macskavilág legszebbjei közé tartozó, vastag, hosszú és fehér bajusszal. A feje tetején kicsi, kifejező fülek álltak, tökéletes boltív alakúak. Sárgarépaszín pofáján széles orrnyereg és rózsaszín orr, szemtelen eleganciájú. Hullámos fekete pöttyök vették körül a képét, olyan mintázatban, amely szembeszökő volt, mégis ravasz, mert kevésbé hívta fel a figyelmet magára, mint a pofának arra a részére, amelyet érintetlenül hagyott: az orrnyeregre, amelynek vörhenyes fénye szinte sugárzott. A fehér foltok a szemek fölött, a pofáján és a szája körül olyan végső simításként hatottak, amely egy kathakali táncos sminkjéhez is méltó lett volna. Az eredmény olyan arc volt, amely pillangószárnyra hasonlított, és valami homályosan ősi kínai kifejezés ült rajta. De amikor Richard Parker aranysárga szeme belefúródott az enyémbe, tekintete hideg, rezzenéstelen, feszült volt, nem futó vagy barátságos, és önuralomról árulkodott, amely a düh kirobbanásának határán jár. Füle megrándult, ő maga teljesen körbefordult. Egyik ajka emelkedni és süllyedni kezdett. Az ily módon finoman feltárt szemfog olyan hosszú volt, mint a leghosszabb ujjam. Minden szőrszál felmeredt a testemen, félelemtől sikoltozva. Ekkor jelent meg a patkány. A semmiből öltött testet az oldalpadon, cingár barna patkány volt, idegesen zihált. Richard Parker éppoly meglepettnek látszott, mint jómagam. A patkány átugrott a ponyvára és felém iramodott. A látványtól döbbenten megroggyant a lábam, és valósággal beleestem a ládába. Hitetlenkedő tekintetemtől kísérve a patkány átugrált a tutaj különböző részein, rám szökkent és felkapaszkodott a fejem tetejére; éreztem, ahogy apró körmei belehatolnak a fejbőrömbe és kétségbeesetten megkapaszkodnak. Richard Parker tekintete követte a patkányt.

Teste lassan fordult a fejével együtt, mancsa oldalazva mozgott az oldalpadon. Súlyos könnyedséggel leugrott a csónak fenekére. Láttam a feje tetejét, a hátát, a hosszú, begörbített farkát. Füle rásimult a koponyájára. Három lépéssel a csónak közepén termett. Teste első fele minden erőfeszítés nélkül felemelkedett a levegőbe, és mellső mancsai rátámaszkodtak a ponyva felcsavart végére. Három méterre sem volt tőlem. A feje, a mellkasa, a mancsa olyan nagy volt! Olyan nagy! A fogai egy teljes hadtest a szájában. Készült felugrani a ponyvára. Én készültem a halálra. De a ponyva furcsa puhasága zavarta. Próbaképpen lenyomta. Aggodalmasan felpillantott kiszolgáltatva lenni ennyi térnek és világosságnak sem volt igazán kedvére. És a csónak himbálódzó mozgása továbbra is nyugtalanította. Richard Parker egy kurta pillanatig habozott. Megmarkoltam a patkányt, és feléje hajítottam. Lelkemben még mindig látom, ahogy vitorlázik a levegőben kinyújtott körmeit, felálló farkát, apró, megnyúlt herezacskóját és tűhegynyi végbélnyílását. Richard Parker kinyitotta a száját, és a visító patkány úgy veszett el benne, mint egy baseball-labda a fogadó kesztyűjében. Szőrtelen farka úgy tűnt el, mint egy beszippantott spagettiszál. A tigris mintha elégedett lett volna az áldozattal. Hátrahúzódott és visszatért a ponyva alá. A lábam azonnal működésbe lépett. Felugrottam, és megint felemeltem a ládatetőt, hogy lezárjam a nyitott teret a csónakorr és a ponyva között. Hangos szaglászást hallottam és egy test vonszolásának zaját. A tigris mozgó testének súlya kissé megbillegtette a csónakot. Egy csámcsogó száj zaját hallottam. Bekukkantottam a ponyva alá. A tigris a csónak közepén volt. Nagy cubákokban, falánkan ette a hiénát. Ilyen esélyem nem lesz többé. Kinyúltam és odahúztam a megmaradt mentőmellényeket összesen hat volt már és az utolsó evezőt. Ezek majd javítanak a tutajon. Futtában valami szagot éreztem. Nem a macskafélék húgyának csípős szaga volt. Hányadéké. Egy kupacnyi volt belőle a csónak fenekén. Richard Parkertől származott. Tehát tényleg tengeribeteg volt. Ráhurkoltam a hosszú kötelet a tutajra. A mentőcsónak és a tutaj most egy szárra volt kötve. Ezután felerősítettem egy-egy mentőmellényt a tutaj mindkét oldalára, alulról. Egy másik mellényt rákötöztem a mentőöv nyílására, hogy ülőkéül szolgáljon. Az utolsó evezőből lábtámaszt csináltam, odakötve a tutaj egyik oldalához, fél méterre a mentőövtől, és rákötöztem a megmaradt mentőmellényt. Munka közben remegtek az ujjaim, kapkodva és feszülten vettem a levegőt. Ellenőriztem és újra ellenőriztem minden kötélcsomót. Kinéztem a tengerre. Csak nagy, enyhe domborulatokat láttam. Semmi tajték. A szél gyengén és egyenletesen fújt. Lenéztem a mélybe. Halakat pillantottam meg előreugró homlokú, igen hosszú hátuszonyú, nagy aranymakrahalakat; és kisebb, karcsú, hosszú, nekem ismeretlen halakat és még kisebbeket és ott voltak a cápák is. Leengedtem a tutajt a mentőcsónakról. Ha valamely oknál fogva nem marad a víz színén, nekem végem. Gyönyörűen fogott vizet. Mi több, a mentőmellények víztartása olyan nagy volt, hogy kinyomták az evezőket meg a mentőövet a vízből. De elszorult a szívem. Amint a tutaj vizet ért, a halak szétszóródtak kivéve a cápákat. Azok maradtak. Hárman vagy négyen. Egyikük egyenesen a tutaj alá úszott. Richard Parker morgott. Úgy éreztem magam, mint a fogoly, akit a kalózok lelöknek a pallóról.

Olyan közel húztam a tutajt a mentőcsónakhoz, amennyire az evezők kiálló végei engedték. Kihajoltam és rátettem kezem a mentőövre. A tutaj padlójának hézagain pontosabb lenne tátongó réseket mondani egyenesen beláttam a tenger feneketlen mélységeibe. Megint hallottam Richard Parkert. Hassal a tutajra tottyantam. Laposan feküdtem, kezem-lábam szétvetve és az ujjamat sem mozdítottam. Arra számítottam, hogy a tutaj bármelyik pillanatban felfordulhat. Vagy egy cápa előrevetődik, és átharapja a mentőmellényeket és evezőket. Egyik sem történt meg. A tutaj mélyebbre süllyedt, bukdácsolt és imbolygott, az evezők csúcsa belemerült a vízbe, de a szerkezet erőteljesen úszott. Cápák jöttek a közelbe, de nem értek hozzá semmihez. Enyhe rántást éreztem. A tutaj körbefordult. Felemeltem a fejem. A mentőcsónak és a tutaj már elvált egymástól annyira, amennyire a kötél engedte, mintegy tizenhárom méterre. A kötél megfeszült, kiemelkedett a vízből, és rezgett a levegőben. Roppant kétségbeejtő látvány volt. Elmenekültem a csónakról, hogy mentsem az életemet. Most pedig szerettem volna visszajutni. Ez a tutajügy túlontúl bizonytalan volt. Elég, ha egy cápa elharapja a kötelet, vagy kibomlik egy csomó, vagy egy nagy hullám zúdul le rám, és elvesztem. A tutajhoz képest a mentőcsónak a kényelem és biztonság megtestesülésének látszott. Óvatosan a hátamra fordultam. Felültem. A stabilitás rendben volt, eddig. Lábtámaszom elég jól működött. De az egész nagyon kicsi volt. Csak arra volt elég, hogy ülhessek rajta, semmi másra. Ez a játék tutaj, minitutaj, mikrotutaj alkalmas lehetne egy tavacskán, de nem a Csendes-óceánon. Megmarkoltam a kötelet és húzni kezdtem. Minél közelebb kerültem a mentőcsónakhoz, annál lassabban húztam. Mikor a csónak mellé értem, hallottam Richard Parkert. Zabált. Hosszú percekig haboztam. A tutajon maradtam. Nem tudtam, mi mást tehetnék. Csupán két lehetőség közül választhattam: vagy egy tigris felett kuporgok, vagy cápák felett himbálózom. Nagyon jól tudtam, milyen veszélyes Richard Parker. A cápák viszont, ez ideig, nem bizonyultak veszélyesnek. Ellenőriztem a csomókat, amelyek a kötelet a mentőcsónakhoz és a tutajhoz kapcsolták. Kiengedtem a kötelet, míg vagy tízméternyire el nem távolodtam a mentőcsónaktól, ez a távolság nagyjából egyensúlyban tartotta a két félelmemet: hogy túl közel legyek Richard Parkerhez, és túl távol a mentőcsónaktól. A fölös kötelet, vagy három méternyit, körültekertem a lábtartó evezőn. Könnyen kiengedhetem, ha a szükség úgy kívánja. Véget érőben volt a nap. Eleredt az eső. Felhős és meleg idő volt egész nap. A hőmérséklet most leszállt, és az eső kitartóan, hidegen zuhogott. Körös-körül vaskos édesvízcseppek pottyantak hangosan és pazarlóan a tengerbe, meglyuggatva a felszínét. Ismét húzni kezdtem a kötelet. Mikor a csónakhoz értem, feltérdeltem, és elkaptam az orrot. Felhúzódzkodtam, és átkukucskáltam a peremén. Nem láttam Richard Parkert. Gyorsan benyúltam a ládába. Előkaptam egy esővízgyűjtőt, egy ötvenliteres műanyag zsákot, egy takarót és a túlélési kézikönyvet. Lecsaptam a láda tetejét. Nem akartam lecsapni csak megvédeni értékes javaimat az esőtől -, de a fedél kicsúszott nedves kezemből. Ostoba hiba volt. Miközben megmutatkoztam Richard Parkernak azzal, hogy leengedtem, ami látószögét elzárta, nagy zajjal felhívtam magamra a figyelmét. A hiéna felett kuporgott. A feje azonnal felém fordult. Sok állat utálja, ha megzavarják az evésben. Richard Parker felhördült. Karmai megfeszültek. Farka vége elektromosan rángatózott. Visszatottyantam a tutajra, és azt hiszem, a rémület éppúgy hozzájárult, mint a szél és a sodrás, hogy a távolság a tutaj és a mentőcsónak között oly hamar megnőtt. A teljes kötelet kiengedtem. Arra számítottam, hogy

Richard Parker kivetődik a csónakból, átvitorlázik a levegőben, és karmával, fogával értem nyúl. Minél tovább néztem, annál elviselhetetlenebb lett ez a várakozás. Nem bukkant elő. Mire kinyitottam fejem felett az esőgyűjtőt és bedugtam lábam a műanyag zsákba, már bőrig áztam. És a takaró is vizes lett, mikor visszaestem a tutajra. De azért magam köré tekertem. Lassan előkúszott az éjszaka. Környezetem eltűnt a vaksötétben. Csak a kötél rendszeres rángása adta értésemre, hogy még mindig oda vagyok kötve a mentőcsónakhoz. A tenger, csupán centiméterekkel alattam, de a szememnek túl távol, pofozgatta a tutajt. Vízujjak nyúltak fel alattomban a réseken keresztül, és benedvesítették a fenekemet. Fordította: Szász Imre, Gy. Horváth László