Horváth Jenő Mediterrán Unió álom és valóság

Horváth Jenő Mediterrán Unió álom és valóság Fernand Braudel, aki talán a legtöbbet tudott a Földközi-tenger térségének történetéről, mindig hangsúlyozta, hogy ez a szépséges, változatos, éghajlata és flórája szempontjából egységesnek tűnő régió, amely hosszú története során több civilizációnak is a bölcsője volt, milyen nehezen megismerhető, mennyire megfoghatatlan, milyen nehezen leírható a Mediterráneumban élő emberek által létrehozott birodalmak, társadalmak, kultúrák sokasága, a térség gazdag, szerteágazó története miatt. A Földközi-tenger térségét még földrajzi szempontból sem lehet egyértelműen meghatározni, hiszen bizonytalanok a határai. Az Európai Unió (EU) például az utóbbi években Mauritániát is bevonta a barcelonai folyamatba, vagyis a térség határait kiterjesztette az Afrikában Atlanti óceánig, Ázsiában pedig Jordánia bekapcsolásával a Perzsa-öböl kapujáig. A térség határaira vonatkozó bizonytalanságnál azonban nyilvánvalóan sokkal nagyobb gond a Dél-Mediterráneumhoz való viszony, a hozzá kapcsolódó törekvések definiálatlansága, s az is, hogy maga az EU is bizonytalan önmaga természetét és céljait illetően. Az utóbbi bizonytalanságok különösen szembeötlőek, például az Alkotmányszerződés megszületése, majd ratifikációjának kudarca, napjainkban pedig a pótlék, a lisszaboni szerződés ratifikációja kapcsán. Miközben az EU az ezredforduló utáni bővítések nyomán földrajzi kiterjedését tekintve hatalmasra nőtt, jóval tágasabb lett, a fines Europae nem lettek világosabbak, sőt mintha elhalványulnának, s az unió működése is mintha egyre kevésbé lenne hatékony. Ez integráció mélyülésének megtorpanásából fakadó gyengeségek különösen szembetűnőek, az EU külkapcsolatait tekintve. Ez a tanulmány az EU külkapcsolati rendszerének egyetlen szektorát, a mediterrán térséghez való viszonyát vázolja, időben a legutóbbi évekre szorítkozva; konkrétan azt, hogy miként is alakult, hol tart Nicolas Sakozy Mediterrán Unióra vonatkozó kezdeményezése. Az EK mediterrán politikájának első évtizedei A Földközi-tenger túlsó partjának térsége a modern korban is ezer szállal kötődött Európához. Az Oszmán Birodalom hanyatlásával mindinkább a Nagy-Britanniától való függőség vált jellemzővé, majd az arab népek nemzeti öntudatának kialakulásával és függetlenségre törekvésük erősödésével, valamint a kolonializmus hanyatlásával alapvetően megromlott Európa és a déli part viszonya. A hatok integrációjának, az Európai Gazdasági Közösségnek (EGK) a megszületése nagyjából egybeesett a brit és a francia kolonializmus összeomlásával a térségben, amely időközben átalakult az Egyesült Államok és a Szovjetunió hidegháborús vetélkedésének egyik színterévé. Az EGK történetének első éveiben főként Franciaország törekvéseiből eredően mégis a mediterrán térség irányában vitt politika jelentette az első tudatosan formált dimenziót a közösség kialakuló külkapcsolati rendszerében. Ennek jegyében igyekezett az EGK kétoldalú társulási és kereskedelmi megállapodásokat kötni a túlsó part országaival. A térség jelentősége megnövekedett az első olajválság (1973) nyomán, ezután az Európai Közösség (EK) a társulási megállapodások új, tartalmasabb változatát ajánlotta a déli part országainak: átfogó ( globális ) együttműködési megállapodásokat. Lényegében sikerült is (1976 és 1977-ben) hét országgal (Algéria, Marokkó, Tunézia, Egyiptom Jordánia, Libanon és Szíria) ilyen átfogó együttműködési egyezményt kötnie. A megállapodásokkal az EK egy jól kezelhető rendszer hozott létre, amelyben nyilvánvaló volt Európa centrális szerepe, amelynek elfogadásáért a közösség nagyvonalú preferenciákat és támogatásokat nyújtott. (Ebből az egységes regionális kapcsolatrendszerből két ország maradt

ki: Izrael, amely már 1975-ben egyenrangú szabadkereskedelmi megállapodást kötött az EKval, és Líbia, amely semmilyen megállapodásra nem volt hajlandó.) Az EK a földközi-tengeri politikáját természetesen a régió különböző szegmenseihez igazította. (1) Magától értetődően külön ország-csoportként tekintett Ciprusra, Máltára és Törökországra, amelyek európai országok lévén a római szerződés (1956) feltételrendszere szerint elvben akár a teljes jogú EK-tagságra is számíthattak. (A két kis szigetország majd 1998-ban, a kelet-európai tagjelölt országokkal együtt kezdi meg EU-val a csatlakozási tárgyalásokat, Törökországgal a csatlakozási tárgyalások mind a mai napig nem kezdődtek meg.) (2) A szintén európai és mediterrán Albánia és Jugoszlávia ellenben kommunista berendezkedése miatt a hidegháború végéig nem jött számban EK-tagként. A közösség Jugoszláviával kötött ugyan különböző preferenciális megállapodásokat, amelyek felölelték a mediterrán társulások bizonyos elemeit, a délszláv államnak nyújtott kedvezmények azonban összességükben elmaradtak a Földközi-tenger déli partján fekvő államoknak adottakhoz képest. Albániának pedig a rendszerváltozásig egyáltalán nem voltak kapcsolatai az EU-val. (3) A harmadik ország-csoportot a Földközi-tenger déli és keleti partján fekvő nem európai államok jelentették, amelyek a római szerződés értelmében hosszabb távon sem számíthattak/számíthatnak EU-tagságra. (A Dél-Mediterráneum további két nagyobb alrégióra bomlik: a levantei térségre, amely jelentős mértékben különbözik a Maghreb-térségtől; a társadalmi, kulturális különbségek mellett jelentősen elérő például az Izraelhez való viszony kérdésének a súlya vagy az EU-ba irányuló migráció mértéke.) Az EK közösségen belüli és kívüli mediterrán politikáját jelentősen módosította egyfelől az, hogy előbb Görögország (1981), majd Spanyolország és Portugália EK-csatlakozásával (1986), valamint az átfogó mediterrán program elfogadásával (1885), jelentősen megnőtt az EK-ban mediterrán államok súlya, másfelől a világpolitikai változásokkal összefüggésben (a hidegháború vége, 1991) hamarosan ismét megjelent az egész földközi-tengeri politika újrafogalmazásának késztetése is. A barcelonai folyamat Az EU új mediterrán politikájának kialakítása felé az Európai Tanács lisszaboni ülése (1992. június 26 27.) jelentette az első fontos lépést. A tanács által meghirdetett euromediterrán partnerség (PEM) keretében az EU lényegében szabadkereskedelmi övezet létrehozását ajánlotta fel az érintett országoknak, a 2010-es határidőt megcélozva. Kinyilvánította, hogy a partnerség kiterjedhetne a politikai dialógusra, a technikai, gazdasági, pénzügyi és kulturális együttműködésre is. Az euromediterrán partnerség a Barcelonában megtartott euromediterrán külügyminiszteri találkozóval (1995. november 27 28.) és az ott elfogadott ún. barcelonai nyilatkozattal öltött konkrét formát, majd barcelonai folyamat elnevezéssel vált ismertté. Az EU az új földközi-tengeri politika kialakításakor több tényezőt vett figyelembe. Először is felismerte, hogy a déli part országai félnek attól, hogy az EU egységes belső piacának létrehozása (1992. december 31.) után romlanak a piaci pozícióik az EU-ban. Másodszor számolt azzal, hogy keleti bővítés perspektívájának megjelenésével érdekkonfliktus keletkezhet egyrészt a kelet-európai régió EU-csatlakozásában közvetlenül érdekelt államok (főként Németország), másrészt a földközi-tengeri déli és keleti övezethez közvetlenül kapcsolódó tagállamok (első helyen Franciaország) között. Egyebek mellett főként ezért ügyelt az EU egyre inkább a két térség kiegyensúlyozott kezelésére. A lisszaboni ülést követően az Európai Tanács a korfui (1994. június) és az esseni (1994. december) ülésen foglalkozott újra a mediterrán kérdéssel, természetesen az Európai Bizottság különféle időközben készült előerjesztései és javaslatai alapján. A mediterrán politikát elsősorban a francia kormány igyekezett napirenden tartani, a barcelonai csúcstalálkozó előkészítő munkájában pedig a spanyol kormány játszott főszerepet. 2

A barcelonai csúcstalálkozó résztvevői egyfelől az EU-államok, másfelől 12 mediterrán állam (az európaiak közül Ciprus, Málta és Törökország, valamint a nem európai mediterrán államok: Algéria, Egyiptom, Izrael, Jordánia, Libanon, Marokkó, a Palesztin Felszabadítási Szervezet, Szíria és Tunézia) voltak. A konferenciára meghívót kapott az Arab Liga, a Maghreb Unió és Mauritánia (mint az előbbi szervezet tagja). A konferencia lerakta az EU és az unión kívüli mediterrán országok közötti párbeszéd és sokoldalú együttműködés alapjait, amelyet az egyhangúlag elfogadott nyilatkozatban és munkaprogramban rögzítettek. A konferencia kifejezésre juttatta azt az elhatározást, hogy az együttműködés keretében túllépnek az addigi, a szokásos bilaterális szinten, átfogó együttműködésre törekszenek, sőt az egymás közötti szolidaritás kialakítására. Ezt kívánták kifejezésre juttatnia az euromediterrán partnerség elnevezésessel is. Azt is hangsúlyozták, hogy a partnerséggel nem kívánják helyettesíteni vagy kizárni a térség stabilitását és fejlődését szolgáló korábbi és egyéb kezdeményezéseket sem (5+5 csoport, Mediterrán Fórum, NATO Mediterrán Dialógus, stb.). Az euromediterrán partnerség három pillére épült: (1) a politikai és biztonságpolitikai pillérre, amelynek célja, hogy a mediterrán régió a béke és a stabilitás térségévé változzon, (2) a gazdasági és pénzügyi pillér célja a térség prosperitásának kialakítása, (3) a szociális, kulturális és emberi pillér célja pedig az, hogy az emberi erőforrások kialakításával támogassa a kulturális megértést, elsősorban a civil szervezetek közötti kapcsolatok révén. A barcelonai folyamat intézményi szempontból szintén három pillére épült: (1) a tagországok vezetői közötti kétévente megrendezett csúcstalálkozókra, (2) egy közös észak déli elnökségre, illetve egy állandó titkárságra, (3) konkrét regionális projektekre, amelyeknek a közös célkitűzések alapján hozzá kell járulniuk a szolidaritás érzésének erősödéséhez. A barcelonai folyamathoz hozzátartozott a kelet-európai országok számára indított PHARE-programhoz hasonló MEDA-program, valamint az Európai Beruházási Bankon keresztül juttatott pénzügyi támogatások és hitelek. A barcelonai folyamatban az EU a kétoldalú társulási megállapodásoknak ismét új, magasabb szintű nemzedékét hozta létre, amelyeket Szíria kivételével a következő években írtak alá. Az 1995 és 2007 közötti 12 éves időszakban az EU 16 milliárd eurós keretet biztosított a közös költségvetésből a barcelonai folyamat finanszírozására. (Évi bontásban ez az összeg mindössze az EU GNP-jének 0,01 százaléka.) A rendelkezésre álló összegeknek azonban mindössze 70 százaléka került ténylegesen felhasználásra. A jelenlegi, a 2007 és 2013 közötti költségvetési időszakban ugyancsak 16 milliárd eurót tervez az EU az együttműködésre költeni (Ez az időszak azonban évi bontásban duplája a korábbinak, hiszen a mostani időszak csak fele olyan hosszú, mint az előző.) A barcelonai folyamat elindulásakor mindkét fél, még a déli partnerek is optimisták és derűlátóak voltak. Úgy érezték, hogy az EU nem fordul el tőlük, velük szemben nem részesíti túlzottan nagy előnyökben Kelet-Európát. A remények azonban e tekintetben sem igazolódtak. Az EU keleti bővítése során (2004 és 2007) a 12 új tagországból csupán három volt mediterrán ország (Ciprus, Málta és Szlovénia); a kilenc nem mediterrán új tagország nyilvánvalóan nem dinamizálta az EU mediterrán politikáját, hiszen ezeknek az államoknak nem érdeke a barcelonai folyamat favorizálása. A mából visszatekintve a barcelonai folyamatot nyilvánvalóan túlzás lenne diadalmenetnek nevezni. Az utóbbi években nem elégedettek sem az északi, sem a déli mediterrán államok az együttműködéssel. Mindkét oldalon úgy értékelik, hogy a barcelonai folyamat nem tudott fordulatot hozni a térség fő gazdasági, szociális, kulturális folyamataiban, nem csökkent a szakadék Észak és Dél között (az északi Mediterráneumban az egy főre jutó GDP legalább tízszer akkora, amint délen; a déli Mediterráneumban nem sikerült csökkenteni a nyomasztó munkanélküliséget, továbbra is kiterjedt jelenség maradt a szegénység, nem sikerült megállítani a természeti környezet romlását, stb.), legfeljebb kisebb eredmények születtek. Nehéz lenne vitába szállni J. Nagy Lászlónak a barcelonai folyamatról adott összefoglaló 3

értékelésével, amely szerint az EU mediterrán politikájának eredményei lehangolóak [ ] A 2005-ös barcelonai évfordulós csúcstalálkozó is inkább csak ünnepség volt [ ] Nem tűnik tehát teljesen alaptalannak az az aggodalom, hogy az azúr Mediterráneum nem híddá, hanem kék fallá válik a két térség, a két civilizáció között. Nicolas Sarkozy Mediterrán Unió terve Ezzel a folyamattal szemben fogalmazta meg a francia elnökválasztási kampányban a Toulonban elmondott beszédében (2007. február 7.) Sarkozy a Mediterrán Unióról szóló elképzelését. A javaslatra a követő hetekben és hónapokban többször visszatért. Megválasztása után világossá vált, hogy a Mediterrán Unió nem valamiféle jól hangzó választási lózung volt. Az új mediterrán politikát a déli partnerek felé marokkói látogatása során hirdette meg (2007. október 23.) a Földközi-tenger valamennyi népéhez intézett felhívás formájában. Felszólította őket, hogy egyesüljenek [a Mediterrán Unió] a legszebb és legnagyobb emberi eszme megvalósítása érdekében. A mediterrán politika hangsúlyos, új formában való fölvetése és realizálásának sürgetése mint láttuk nagyon is aktuális volt mind Franciaország, mind az EU szempontjából. A barcelonai folyamat Sarkozy szavaival egyre inkább színtelen, mechanikus, léleknélküli folyamattá változott az ezredforduló után. Ahelyett, hogy szorosabbá váltak volna például a gazdasági kapcsolatok a Földközi-tenger északi és déli partja között, a déli Mediterráneumban mindinkább teret nyert Kína, a tőkebefektetés tekintetében pedig a gazdag Arab/Perzsa Öböl-menti államok. A déli Mediterráneumban zajló több más folyamat is változtatásokat sürgetett az EU mediterrán politikájában. A déli part az EU számára például új, komoly veszélyforrásaként jelent meg az illegális bevándorlástól kezdve a terrorfenyegetésig. Sarkozy elképzelése szerint a Mediterrán Unióval a déli part államai belülről is erősebbekké válnának, és a nemzetközi terrorizmus potenciális bázisait is távolabbra lehetne szorítani Európától. Hasonlóképpen elejét lehetne venni a Száhel-övezetből és a Közép-Afrikából kiinduló, Európa felé irányuló tömeges illegális bevándorlásnak. Észak nem viszonyulhat valamiféle Európa-erődként Dél felé, még közömbösen sem viselkedhet a déli mediterrán térség súlyos problémái iránt, nem növekedhet a Földközi-tenger két partja közötti szakadék hangsúlyozta a francia elnök. S azt is hangsúlyozta, hogy a déli Mediterráneum nemcsak gondokat jelent az északi parti országok számára, hanem számos tekintetben ígéretes terület is az. A déli Mediterráneum jelentős energiaforrásokkal rendelkezik (kőolaj- és földgázmezők), nagy földművelésre és állattenyésztésre alkalmas földjei vannak, valamint az európai demográfia és munkaerő gondok megoldása szempontjából is sokat ígérő ez a régió. (Szabályozott bevándorlással például ellensúlyozni lehetne az európai lakosság elöregedését, Európa népességének csökkenését.) Sarkozy Mediterrán Unió elképzelése jelentős módosulásokon ment át a gondolat megszületésétől napjainkig. Először is az eredeti változat kimondottan csak a Földközi-tengeri térségre vonatkozott, vagyis az EU nem mediterrán országait legfeljebb valamiféle megfigyelő státussal kívánta bevonni a Mediterrán Unióba. Az euromediterrán partnerséghez és a barcelonai folyamathoz való viszonyban szintén változás látszik: kissé leegyszerűsítve azt lehetne mondani, hogy Sarkozy eredetileg szinte sorsukra kívánta hagyni ezeket az együttműködéseket, mert azok szerinte nem vezettek sehová, tulajdonképpen kudarcot vallottak, egyebek mellett azért is, mert a programok túlságosan szerteágazóak, elaprózottak. Sarkozy az alapvetően az Európai Bizottság által gondozott, túlságosan széles spektrumú euromediterrán partnerség helyett kevesebb, jól körülhatárolt célkitűzést maga elé tűző, akaraterősebb irányítás alatt működő, voluntaristább mediterrán politikát akart látni. Kiinduló elképzelésében, továbbá a Mediterrán Unióval kívánta áthidalni a Törökországnak 4

EU-csatlakozása kapcsán megoldásra váró gondokat. Törökországnak a francia elnök különleges, valamiféle vezető szerepet kívánt adni a Mediterrán Unióban tekintettel az ország nagyságára, erejére, s azért is, mert Törökország közel félévszázada a nyugati katonai szövetség tagja, s a többi déli országhoz képest az állam is demokratikus berendezkedésű, még ha török demokrácia nem is olyan stabil, mint amilyet az EU-tagság megkövetelne. Továbbá az eredeti elképzelésében kimondatlanul is a Mediterrán Unió egyik ékkövének szánta Izraelt, a térség egyetlen stabil demokráciával rendelkező államát. Izrael részvétele mellett érvelt azzal is, hogy a politikai és gazdasági szempontokon túl a Szentföld kulturális és vallási értékeit is jobban lehetne kamatoztatni. A francia politikus világosan látta ugyanakkor, hogy a főleg moszlim vallási országok nehezen fogadják el az általuk ősellenségnek tartott Izraelt partnernek, olyan szinten, hogy közös unióban legyenek vele. A Mediterrán Unió tervének alakulásában fontos állomás volt Sakozy elnök, José Luis Rodriguez Zapatero spanyol miniszterelnök és Romano Prodi olasz miniszterelnök római találkozója (2007. december 20.), amelyen egyeztették a három ország álláspontját Sakozy javaslatáról. A francia elnök az unió fő célját a rá jellemző patetikus stílusban így foglalta össze: a Földközi-tenger térsége a kultúra és a civilizáció bölcsője volt; a béke, a prosperitás és a tolerancia megteremtéséve vissza kell szereznie ezt a szerepét. A Fölközi-tenger országainak uniója olyan nagy álom, amelyet meg fogunk valósítani. Prodi egyértelműen támogatta a francia elnök fő törekvését, a mediterrán politikát egyenesen az olasz Európapolitika tengelyeként defininiálta: Mindig is azt mondtam, hogy a Földközi-tengernek a mi Európa-politikánk centrumában kell állnia. Most is ezt az irányvonalat kell követnünk. Zapatero is felsorakozott Sakozy terve mellé, így Sarkozy álma a három latin ország kezdeményezésévé szélesedett. A spanyol miniszterelnök azonban kollégáinál diplomatikusabban fogalmazott: Azért vagyunk itt, hogy életre hívjunk egy uniót, az Európai Unión belül, az Európai Unió szolgálatára. Az idézett mondatokból is kitűnik, hogy a három politikus álláspontja az alapvető egyetértés mellett nem teljesen esett egybe. Az olaszok például magától értetődőnek tartották, hogy már csak történelmi okokból eredően is Róma legyen a Mediterrán Unió fővárosa, vagy fölvetették az adriai tenger keleti partján fekvő balkáni országok bevonásának kérdését; s Spanyolországnak is voltak ellenvetései és javaslatai. A találkozóról kiadott római nyilatkozatban azonban egyértelművé tették, hogy a két nagy dél-európai ország határozottan támogatja Sarkozy elképzelésének lényegét. 2008 elejétől egyre nagyobb figyelmet keltett a Mediterrán Unió kezdeményezés és megszaporodtak a kritikus álláspontok is vele szemben. Brüsszelben többen elsősorban azért nem nézték jó szemmel Sarkozy tervét, mert úgy látták, hogy annak lényeges eleme nem mediterrán EU-országok kizárása a déli part országaival való uniós kapcsolatokból. Több EUtagállam hangsúlyozta, hogy a Mediterráneum kérdései, főként a migráció és a terrorfenyegetés miatt őket éppúgy érintik, mint a Földközi-tenger partján fekvõ EUországokat. Sarkozi elképzelésének természetesen voltak politológus kritikusai is. Többek között Kerry Longhurst, a párizsi IFRI kutatója, aki egyetértett azzal, hogy a barcelonai folyamat gyakorlatilag csődöt mondott, hiszen nem tudta a mediterrán régió a fejlett és elmaradott államait egymás felé fordítani, véleménye szerint azonban a Mediterrán Unió sem lesz életképes. Ráadásul a Sarkozy által javasolt unió alapvetõen meggyengítené és megosztaná az EU-t. Longhurst szerint Sarkozy a lényegében a nem működõ barcelonai folyamat helyett francia hegemónia alatt álló szövetséget próbál kiépíteni, amely azonban szintén nem működik majd elsősorban a térség mély vallási és politikai megosztottsága miatt. A francia terv legbefolyásosabb ellenzője mindenképpen Angela Merkel volt. A kancellárasszony kezdettől fogva azt hangsúlyozta, hogy a mediterrán együttműködésnek nemcsak részben, hanem teljes egészében EU-projektnek kell lennie, mind a 27 tagállam részvételével, arra hivatkozva, hogy azok a problémák, (bevándorlás, klíma- és 5

környezetvédelem, kereskedelmi kérdések, közel-keleti békefolyamat), amelyek orvoslását Franciaország a Mediterrán Uniótól várja, az egész EU-t érintik; vagyis nincs ok arra, hogy a közös EU-fellépés helyett tagállamok egy elkülönült csoportja próbáljon a tettek mezejére lépni. Félreérthetetlenül kimondta, hogy elutasítja Németország és az EU északi országainak kihagyását a tervezett unióból, leszögezte: a Mediterrán Unióban vagy mindenki részt, vagy senki sem. A német álláspont mögött kimondottan is szerepet kapott az aggodalom, hogy a francia terv az EU-n belüli szoros francia német együttműködés, Merkel szavaival az EU központi magjának szétbomlásához vezethet. A 2008. február márciusi többhetes Berlin és Párizs közötti egyeztetés után az Élysée-palota belátta, hogy a Mediterrán Unió tető alá hozásához meg kell egyeznie Németországgal, s az a legjobb, ha eleve német hátszéllel viszi javaslatát a többi tagállam elé. A francia terv domesztikálása A francia német megegyezés Merkel és Sarkozy hannoveri találkozóján (2008. március 3.) született meg, a francia elképzelés lényeges módosításával. A kompromisszum alapján a Mediterrán Unió nemcsak a mediterrán országokat foglalja magába, hanem az EU valamennyi államát. Továbbá eredetileg Sarkozy arra számított, hogy a Mediterrán Unió jelentős forrásokat kap majd, elsősorban az európai szomszédságpolitika büdzséjéből. Németország a nem mediterrán országok nevében ehhez sem járult hozzá, Franciaország végül beletörődött, hogy a terveihez szükséges forrásokat a mediterrán térség nagy magánvállalkozásait mozgósítva igyekszik előkeríteni. Végső soron a francia német kompromisszum eredményeként egy nyilvánvalóan sokkal kevésbé speciális és hatékony Mediterrán Unió körvonalai rajzolódtak ki. Az EU-államainak vezetői végül is az Európai Tanács szlovén elnökség alatti ülésén (2008. március 13 14.) jutottak megállapodásra a Mediterrán Unióról. A tanács elfogadta a francia kormány javaslatát, hangsúlyozva, hogy a Mediterrán Unió a barcelonai folyamat kiteljesítéseként értelmezendő. Ennek megfelelően kapta a Barcelonai folyamat Unió a Mediterráneumért hivatalos elnevezést, amely így, kimondottan is a Sarkozy által korábban felvázolt elképzelés gyengített, megszelídített változata, hiszen a tanács értelmezése szerint a Mediterrán Unió egyértelműen a barcelonai folyamat újraélesztésének tekinthető. A szlovén elnök a tanács által elfogadott változatot a barcelonai folyamat feljavításának nevezte. A tanács továbbá megerősítette a hannoveri kompromisszumot, s döntött arról is, hogy a Mediterrán Unió 2008. június 13-ára tervezett hivatalos alapító ülésén az EU 27 tagállamára számít, Marokkó, Algéria, Tunézia, Líbia, Egyiptom, Jordánia, Palesztina, Izrael, Szíria, Libanon, Törökország, Mauritánia, Monaco, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Montenegró és Albánia képviselői mellett. Az europeizált vagy másképpen fogalmazva domesztikált Mediterrán Unió tervét immár a tagállamok többsége üdvözölte, egyetértettek ugyanis azzal, hogy új lendületet kellene adni a lelassult euromediterrán partnerségnek. Elhangzottak azonban kritikai észrevételék is. Lengyelország például a mediterrán térség jelentőségét nem tagadva elsősorban az Ukrajnával való együttműködés fontosságát hangsúlyozta, míg a cseh miniszterelnök szerint a tervet még meg kellene tölteni tartalommal, mert szerinte jelenlegi állapotában még nem világosak az együttműködés sarokpontjai. Az Európai Parlament elnöke, Hans-Gert Pöttering pedig azt kifogásolta, hogy az új szervezettel kapcsolatban említésre sem került a már létező Euromediterrán Parlamenti Közgyűlés, illetve annak szerepe. Az európaiak megegyezését követően váratlanul az arab országok bizonytalanodtak el a részvételüket illetően. Egyrészt azért, mert felismerték, hogy a valamennyi EU-ország számára nyitott együttműködésben szerepük várhatóan csökken, másrészt újra szóba kerültek 6

a barcelonai folyamatnál is tapasztalt nehézségek: a közel-keleti feszültség és egyes arab vezetők bizalmatlansága Izraellel szemben. A valóra vált (?) álom 2008. június 13-án párizsi Grand Palace-ban 43 ország állam- és kormányfői aláírták a Mediterrán Unióról szóló párizsi nyilatkozatot. A Sarkozy elnök elégedettnek mutatkozott, azt állította, hogy valóra vált az álma. A csúcstalálkozó kétségtelen francia sikert jelentett, hiszen egyfelől Kadhafi líbiai elnök kivételével ott volt valamennyi meghívott állam első embere, másfelől azért is, mert rövid idő alatt (nem sokkal több, mint egy év) elfogadásra került a Mediterrán Unióról létrehozásáról szóló nyilatkozat. Ha azonban szemügyre vesszük ezt a dokumentumot, szembetűnő a barcelonai nyilatkozathoz való hasonlósága és a barcelonai folyamat érvényességének, folytonosságának a hangsúlyozása, miközben kimaradt a Sarkozy féle álomból több igazi újdonságot ígérő elem. A párizsi nyilatkozat szerinti együttműködés egyelőre konkrétan hat területet fog át: a Földközi-tenger megtisztítása, a tengeri és szárazföldi közlekedés fejlesztése, katasztrófavédelem, egy euromediterrán egyetem létrehozása, napenergiára épülő fejlesztések, vállalkozásösztönző programok. A szkeptikusok és a cinikusok ezt a tartalmat a Vajúdtak a hegyek és szültek egy egeret hasonlattal minősítették. A francia elnök pedig azt válaszolta nekik, hogy a mai Európai Unió is csupán a szén- és acélszektor integrációjára tett javaslatból született. Mi lesz a Mediterrán Unióból? A félig új elnevezéssel lagymatag folytatása lesz-e a barcelonai folyamatnak vagy valóban egy álom megvalósulása kezdődik? Ma erre aligha lehet meggyőzően válaszolni. Az előjelelek nem igazán biztatóak. A barcelonai folyamat egyik legnagyobb gyengesége abban mutatkozott meg, hogy az EU képtelen volt hatékonyan hozzájárulni a déli part országaiban mutatkozó nagy gazdasági és társadalmi problémák megoldásához, sőt nem enyhültek a biztonsági gondok sem. Az EU részéről nyilvánvalóan sokkal nagyobb akarategységre, sokkal több közös politikára lett volna szükség, és lenne szükség ma is és a jövőben is. Ehhez azonban az EU-nak ki kellene alakítania azt a képességét, hogy a gazdasági erejéhez legalább valamelyest hasonló mértékben érvényesíteni tudja az akaratát a nemzetközi politikában is. Sarkozy elnök ezen a téren szinte csak Franciaország törekvéseiről és kezdeményezéseiről tudott beszámolni. Természetesen Franciaország fontos ország az EU-ban, azonban nem az egész EU, még csak nem is vezető vagy hegemón erő abban. A Sakozy-terv fogadtatása, pontosabban annak fölhigitása azt sejteti, hogy az EU-ban 2008-ban első felében sem nem növekedett a belső politikai kohézió, amely előfeltétele a közös külpolitika politika vitelére való képességeknek. Felhasznált irodalom: Aliboni, R. (1998) Partenariato nel Mediterraneo: percezioni, politiche, istituzioni, Franco Angeli Editore, Milánó Aliboni, R. (2008) L Unione per il Mediterraneo: un addomesticamento da completare. In Relazioni internazionali, 2008. március 26. Aliboni, R. (2008): L iniziativa dell Unione per il Mediterraneo: gli aspetti politici. Dossier del Servizio Studi del Senato della Repubblica. 85. sz. In htttp://www.iai.it./pdf/oss_transatlantico/85.pdf Amoroso, B. (2000) Europa e Mediterraneo. Le sfide del futuro. Bari,. Dedalo editore Badini, A.: I compiti dell Unione Europea nel Mediterraneo. In Politica Internazionale, 1998. 6. sz. 7

Balázs P. (2002) Az Európai Unió külpolitikája és a magyar EU-kapcsolatok fejlődése. Budapest, KJK KERSZÖV. Braudel, Fernand (1985) La Méditerrannée. L espace et l historie. Párizs CNEL: Processo di Barcellona: Unione per il Mediterraneo. In http://www.portalecnel.it/portale/documenti.nsf/0/70bb6acc79da21c0c1257475002b AC73/$FILE/Processo%20di%20Barcellona.pdf Duval, G. (2008) Méditerranée: une union mal partie In Alternatives Economiques, 271. sz. (2008. július augusztus) Az Európai Bizottság dokumentumait lásd : http://ec.europa.eu/externalrelations/euromed/index. htm J. Nagy L.: Az euromediterrán partnerség. In http://grotius.hu/doc/pub/vzuxlf/j_nagy_laszlo- mediterraneum.pdf Lakatos Z. (2008) Mediterráneum: összeomlás vagy integráció. In Élet és Irodalom, 2008. augusztus 15. Merkel, A. beszédeit és egyéb megnyilatkozásait lásd http://www.bundeskanzlerin.de/ Párizsi nyilatkozat a Mediterrán Unióról. http://www.grotius.hu/publ/displ.asp?id=sjrigv Rizzi, F. (1997) Unione europea e Mediterraneo: dal Trattato di Roma al dopo Barcellona. Roma. NIS Sarkozy, N. beszédeit és egyéb megnyilatkozásait lásd http://sarko2007.free.fr/ A köztársasági elnökké választása utániakat: http://www.elysee.fr/accueil/ Szigetvári, T.: Euro-mediterrán partnerség. Az Európai Unió és a mediterrán országok. kapcsolat-rendszerének elemzése és értékelése. Ph.D. értekezés. www.lib.unicorvinus.hu/phd/szigetvari_tamas.pdf - 8