LVII. évfolyam, 5. szám 2012. május TARTALOM FORD MADOX FORD Joyce távollétében (Szilágyi Mihály fordítása)...333 GÉHER ISTVÁN William Faulkner versei...336 WILLIAM FAULKNER versei (Horváth Lajos fordításai)...337 JOZE HRADIL Képek arc nélkül (Körtvélyessy Klára fordítása)...340 GÜNTER GRASS Amit ki kell mondani (Ircsik Vilmos fordítása)...345 MILTON HATOUM Éva tornácai...347 Két parlagi költő (Pál Ferenc fordításai)...351 TAJJIB SZÁLIH Az Északra vándorlás évada 3 (Tüske László fordítása)...356 TÁJÉKOZÓDÁS JULIAN BARNES Ford Madox Ford szenvedélyes vonzalma Provence iránt (Szilágyi Mihály fordítása)...390 Hogy ne csak a brazil focit és a szambát, hanem a brazil irodalmat is megismerje a világ Lukács Laura beszélgetése Fábio Limával...398
VAS VIKTÓRIA Hermetikus-mitologikus szimbolika Olga Tokarczuk Őskor és más idők című regényében...402 MESTERHÁZI MÁRTON Szaltikov-Scsedrin és a Vlászty...418 BALKÓ ÁGNES Szovjet posztmodern (Jurij Poljakov: Gödölye tejben)...426 KÜLFÖLDI SZERZŐINK...428 Látogasson el a honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu A Nagyvilág támogatója Nemzeti Kulturális Alap
FORD MADOX FORD Joyce távollétében El kellett döntenem, hogy visszatérjek-e Angliába. Pontosan emlékszem, hány órakor jutottam elhatározásra. A napját nem tudom, de Joyce-szal volt találkozóm a régi L Avenue-ben, amely Párizs egyik legjobb étterme volt akkoriban. Elõtte álltam, és a Gare Montparnasse órája 7 óra 25 percet mutatott. Most is látom pókláb mutatóit a halványan világító számlap elõtt. Mivel 7.30-ra hívtam Joyce-t, vettem egy angol újságot és leültem egy aperitifre az étterem teraszán az alkony arany fényébe. Úgyhogy augusztus lehetett, 1923-ban. Az angol újság diadalmasan harsogott. A címoldal teljes szélességében ez virított: Végre megvillant a pallos! A brit kormány megszüntette a történelmi tanácsadó posztját a Külügyminisztériumban. Ekkor mondtam: Talán jobb volna, ha sose mennék vissza Angliába! Olyan ország, ahol a külügynek nincs szüksége történelmi tanácsadóra, nem való költõnek talán senki másnak sem Ekkor 19h 27.30 volt... Két és fél percet lépett elõre az óramutató... Egy sajátos eset mely még azelõtt történt, hogy eljöttem Angliából adta meg az elsõ lökést döntésemhez. Felkeresett egy választási ügynök, egy tory, azt hiszem. Fel akart venni a listájukra, és én igent mondtam, mert sose tagadtam meg senkitõl semmit, ami az enyém volt és odaadható, a liberálisoktól pedig soha senki nem keresett meg Miután listára vette a nevem, behízelgõen így szólt: És a foglalkozásaként mit írhatok be, uram? Író feleltem. Micsoda?! hördült fel, és csak némi késéssel tette hozzá, hogy uram. Író vagyok mondtam. Abból élek, hogy könyveket írok. Riadt lett és szinte könyörgõ: Nem, ne mondja ezt, uram. Mondja azt, hogy magánzó! Elmondtam neki, hogy nem vagyok magánzó. Költõ vagyok. Ettõl kis híján feldühödött. Így szólt: De ezt én nem írhatom be, uram. Az egész listát nevetségessé tenné. Mindenki rajtam derül majd, és kitesznek az állásomból, ha azt íratja be velem, hogy költõ Mondja azt, hogy magánzó!... És a L Avenue teraszán ülve eszembe jutott még valami. Amikor a fegyverszünet után az ezredem leszerelésével bíztak meg, kategóriákba kellett sorolnom az embereket. Az elbocsátás sorrendjét az illetõk társadalmi hasznossága határozta meg. Tizennyolc kategória volt. Az elsõbe tartoztak a vezetõk: bankárok, gyárosok, kétkezi munkások kenyéradói. Ezután a produktívnak nevezett kategóriák következtek: kézmûvesmesterek, szénbányászok, kovácsok, 333
bádogosok, állattenyésztõk Amikor a végrehajtási utasítást tanulmányozva az utolsó, XVIII., teljesen improduktív kategóriához értem, ott még csak nem is ábécésorrendben azokat találtam összehordva, akiket legutoljára kell leszerelnem. Õk voltak azok, akiknek semmi hasznát nem látta a társadalom. A következõk tartoztak ide: vándorfellépõk, cirkuszi mutatványosok, az állandó hírlapi státussal nem rendelkezõ összes író, csavargók, házalók, a nem iparszerûen mûködõ összes festõ, minden muzsikus, minden munkanélküli és micsoda irónia! minden független úriember. Ezeken töprengtem, miközben Joyce-ra vártam 8 múlt 10 perccel Merõ méltatlankodás voltam. Hogy a mûvészeket alacsonyabbra kell besorolni, az elviselhetõ volt. De hogy improduktívnak minõsítsék Isten gyermekeit, akik anyagi támogatás és a segítség minden reménye nélkül, teljesen önmaguktól alkotnak! Még rokonszenvezni is tudtam volna a derék katonatiszttel, aki vezérkari irodájában összeállította e dokumentumot. De hogy listáját az állam, örök szégyenére, képes volt jóváhagyni, azt tûrhetetlennek tartottam. És mindennek tetejébe az a választási ügynök! Úgy látszott, nincs kiút se nekem, se a fivéreimnek. Így vagy úgy, mûvészként vagy független úriemberként, a XVIII. kategóriába kerülünk A leghevesebben elleneztem, hogy az úriember kategóriába kényszerítsenek. A mûvész nem lehet úriember, mert ha az, akkor nem mûvész. Az úriember városiasan pirospozsgás arcú díszpéldánya a látszatoknak él. Mindig sima beszédû. Mindig jól vasalt a ruhája. Sosem mutat kétségbeesést, belátást, félelmet, élénkséget vagy szenvedélyt! És nekem egy választási jegyzékben ilyennek kellene vallanom magam! Ekképpen töprengtem, amikor a vasútállomás órája már 8.15-öt mutatott! Baldwin 1 kormánya pedig intézkedett. Nem voltak úriemberek, a tömegsajtó nyomásának engedve cselekedtek. Pallossal! A tömegsajtó egy sakálhorda hangján takarékosságot követelt. És Baldwin minisztériuma, mint az orosz anya, odavetette a farkasoknak a történelmi tanácsadó posztját. Ettõl kezdve a brit diplomatáknak nem lesz kitõl megtudniuk, hogy mi volt a Pragmatica Sanctio, hogyan rendelkezett a rastatti béke, a sintrai egyezmény, a venezuelai kongresszus vagy a versailles-i békeszerzõdés, amely akkor már történelem volt Két hölgy közeledett és biccentett felém, Sylvia Beach 2 és Nina Hamnett. 3 Akkor találkozunk kilenckor a szemközti étteremben. Joyce is ott lesz mondták. Nem, Joyce 7.30-kor itt vacsorázik velem mondtam. 8.37 volt. Ha Joyce valakivel valahol vacsorázik, akkor csakis szemközt, és soha nem 7.30-kor mondták. 1 Stanley Baldwin (1867 1947) brit konzervatív politikus. 1923 1937 között három alkalommal miniszterelnök. 2 Sylvia Beach (1887 1962) amerikai könyvkereskedõ és -kiadó. 1919-ben Párizsban megalapította a Shakespeare Company könyvesboltot, amely Ford, Hemingway, Joyce és Pound kedvelt találkozóhelye lett. Õ adta ki elõször Joyce Ulysses címû regényét (Párizs, 1922). 3 Nina Hamnett (1890 1956) walesi képzõmûvész és író. A korabeli párizsi mûvésztársaság oszlopos tagja. Bohém életérõl két memoárkötetet írt. 334
Joyce ma este velem vacsorázik, hogy megízleljük az 1914-es Château Pavie-t 4 közöltem. Ha Joyce bort iszik, az mindig fehér mondták. Én pedig soha többé nem megyek vissza Angliába jelentettem ki. Ez igen! mondták és továbbmentek. Ebbõl láthatja az olvasó, hogy semmi olyan kifogásom nincs a hazám ellen, amelyet bárki angol rossz néven venne. Mindabból, amit eddig elmondtam, az következik, hogy az angol állam és társadalom hite szerint az alkotómûvész a XVIII. kategóriába tartozik. A derék hivatalnok, aki e besorolást összeállította, döbbenten csóválná a fejét, ha elolvasná, hogy miért nem óhajtok az õ árnyékában élni: Hát, elég nagy badarságnak tûnik, F. úr. Nem gondolja, hogy a bankok sokkal hasznosabbak a hm társadalom számára a regényeknél? Regények?! Ugyan már! Vagy, hogy Angliának sokkal nagyobb szüksége van szénre, mint festményekre? Még a kézzel festett olajképeknél is! Zavarában megrángatná piros szalagos sapkáját, és hozzátenné: Az ipse céloz valamire. De mire? És az a tragédia, hogy derék ember az illetõ, akit a legjobb értelemben vett kötelességtudat vezérel. A legjobb! És ha sikerülne megértetni vele, hogy a mûvészeti képzés éppoly üdvösnek bizonyult az emberiség számára, mint a katonák fizikai felkészítése, akkor egy hónap alatt úgy átalakítaná a beosztást, hogy minden közlegény heti ugyanannyi órát kapna esztétikából és irodalomból, mint amennyit testedzéssel tölt. És e vezérkari tiszt ügyelne arra, hogy a legjobb képzést kapják, és a csapattisztek ügyeljenek arra, hogy ne legyen lógás. De az a tragédia, hogy sose lehetne megértetni vele, amit Provence-ban minden paraszt tud hogy a jól szituált embereknek mérhetetlenül többet jelent egy szép freskójú szoba, mint a központi fûtés vagy bármi, amit gõzhajtású gép hoz létre Ezért aztán azokat az elragadóan primitív helyi képeket festetik a szobáik falára, melyek oly nagy hatást gyakoroltak a modern festészetre, és egyáltalán nem gondoskodnak a központi fûtésrõl. Pedig néha hideg van. E naptól kezdtem úgy érezni, hogy nincs hazám, és egyre erõsödött bennem az érzés, hogy sehol nincsen vagy csak egy van az a láthatatlan, melyet úgy hívnak: a betûk birodalma. Azóta Franciaországban élek, ahol nagyra becsülik a mûvészeteket, és amilyen gyakran tudok, elutazom az Egyesült Államokba, ahol a legnagyobb érdeklõdés mutatkozik irántuk. Akkor megyek, amikor megengedhetem magamnak, és addig maradok, amíg a pénzembõl futja. Azután visszatérek a Földközi-tenger partvidékére, ahol fûféléken elél az ember, és az év legnagyobb részét éjjel-nappal a szabadban töltheti az enyhe éghajlaton! (1933) SZILÁGYI MIHÁLY fordítása 4 Château Pavie: francia borászat (Saint-Émilion, Bordeaux). Merlot, Cabernet Franc és Cabernet Sauvignon szõlõfajtákból készíti vörösborait. 335
GÉHER ISTVÁN William Faulkner versei Bukott költõ vagyok, mondta Faulkner több kései megnyilatkozásában. Igaza volt: az imitatív versbõl átbukott a kreatív prózaköltészetbe. Versekkel kezdte irodalmi pályáját, mint James Joyce és Ernest Hemingway. Huszonöt éves volt, francia szakos egyetemi hallgató, a nyugati kultúra túlszélén, Mississippi állam egyetemén. Olvasta Baudelaire-t és Verlaine-t, meg persze a századforduló angol dekadenseit. 1919-ben, amikor elsõ publikációja (L Après- Midi d un Faune) megjelent, még nem ért el Amerikáig a modernitás: T. S. Eliot és Ezra Pound. Késõbb õket is áttanulmányozta. Elsõ verseskötete, a hawthorne-i címzésû Márványfaun (The Marble Faun, 1924) díszére válik az érzékeny diáknak, aki még nem mestere a saját versének. Mástól kölcsönözve, magánérzelmesen nem lehet jó verset írni. De hát mit tehet a harmincas éveiben is fiatal férfi, aki régi szerelmének, a mástól válás után hozzá visszasodródó Estelle Oldhamnak kézírásos költõi könyvet nyújt át? Elveszi feleségül. És írhatja a regényt (A hang és a téboly, Míg fekszem kiterítve, Szentély), amitõl Estelle a nászúton a Karib-tengerbe próbálja ölni magát. A tragédia nem a lírában van, hanem az életepikában. De a versek maradékából kihajtott még Egy zöld ág (A Green Bough, 1933), és el is hervadt a regények burjánzásában. 336
WILLIAM FAULKNER Nyárfa Mért dideregsz amott A fehér folyó s az út között? Nem fázhatsz, ha A nap fénye rólad álmodik; És mégis simulékony karod az égbe tárul Felhõkért rimánkodsz, hogy karcsúságodat rejtsd. Fiatal lány vagy, Elragadtatott szerénységben reszketsz, Fehér pártatlan lány vagy: Elvették erõszakkal nemrég a ruhádat. Ötven év után A háza néptelen s a szíve agg, Visszhang és árny se csap be mást, csak õt, Vaksi és görbe ujjain, ha köt: Hálókat, melyek mit se tartanak. De mennyi férfikar dicsérte, csak Lebegtek érte, mint fehér madár: Több koronát is fonhatott haján, Karjai, mint Boszorka Aranyak. Tükre mind tudja hány tanúja volt, Mert tõlük álmokból álmokba kelt, S meglágyult elõttük, míg fürtöket Font. Ifjak szívét behálózta ott, Vakon követték, mint csepp illatot, Mi csapdaként ölelte létüket. 337
Szapphói Íme hát: nem száll a szememre álom. Reszketõ hajjal s a fehér kezével Eltaszít, és melle is, ajka is vas, Rám is ekképp néz. És ha már álom nem igéz, leszáll egy Látomás a nyugvó homlokomra, Hófehér szép Aphrodité kibontott Szûzi hajával. Vonja õt gerlék lila csõre szépen, Vágy se búg, s mind dúdol, amíg suhannak Leszboszig, szárnyas tipegõ Szerelmek Érte szipognak. Hátra nem néz õ, oda, hol dicséri Még kilenc hû múzsa Apollo báját, Mint kilenc korinthoszi oszlop: ódák Esti idõben. Nem figyel, hány leszboszi csók becézi Gyönge ajkukat, dalolón az ittas Énektõl, míg Ókeanída láb sok Csillan a fényben. Zúg elõtte bús zokogása meddõ Nõknek és sok szárnysuhanás dörög fenn, Míg elûzött léthei nõk homálya Alkonyatot mos. 338
L Après-Midi d un Faune Követem zengõ fákon át Álomvert arcát, fürtjeit, Buja térdeit, mint csodált Csillogó vízfolyást, vagy mint Szerelem-terhes levegõn Mélán özönlõ õsz avart, Megáll: és máris gyászba tör, Lerázva bomló, dúlt hajat Arcát fedné és nem szemét Gyorsan szikrát szór, úgy tekint, Vagy vadméhként, ha szárnyra kélt Édesen, és túlzásba szít Csókolva ajkam és nyakam. Sodródva táncol fákon át Ingó karjával, untalan Árny tarkítja, szél is honát Kerek mellén találja. Majd Kéz a kézben járok vele, Zöld éjszakán, ezüst nyugat Csillagain, szellem-keze Ringat halványan, s megpihen, És csöndes mezõn szunnyad el Csillagok álmán álmodik. Van egy névtelen vágyam: bár Megnyugtatná éjféli dél, Hol suttog a magányos ár A holdhomok fehér színén, Forognak szõke táncosok A fáradt hold fényei közt Sóhajtó fákon át, s ragyog Hajuk, mit harmat gyöngyözött. Karjaikat, homlokukat Szirmaikat úsztatja szél, Megannyi gally az ár alatt; És egyszerre új hang beszél Tompán, mint pár õsz mélyharang Zúg, táncolnak meztelen A föld szíve reped, de csak Hogy új forrás, tavasz legyen. 339 HORVÁTH LAJOS fordításai
JOzE HRADIL Képek arc nélkül Hragyil Lajos és ifjú hitvese, született Fürstinger Terézia elsõ közös nagy kívánsága egyszerû volt legyen minél több gyermekük, akiket majd etetni, ruházni és iskoláztatni tudnak. Csakhogy a tanítói fizetésbõl kettejük a vagyontalan félkarú tanító és háziasszony felesége megélhetésére is alig futotta. Éppilyen, meglehetõsen egyszerû számításra alapozták hát tervüket, mesélte Jurijnak édesapja, József, és jól számítottak, mondta, hiszen már engem, elsõszülött fiukat is felvettek a tanítók gyermekeinek alapított árvaházba, Debrecenben, úgy hatvan kilométerre szülõfalumtól, Egrestõl. Késõbb aztán öcsköseim és húgaim is sorra követtek, minden esztendõben egy-egy. Egresbõl, a kis bánáti faluból, amit az elsõ világháború után Romániához csatoltak és a nevét is Igrisre változtatták, csak olyasmire emlékszem, ami egy elemista kölyök fejében megragad sorolta elsõ emlékeit Jurij apja, leginkább az iskolára, ahol apám, Lajos tanította mind a négy osztályt, aztán az iskola tágas udvarára, a kis házra, amelyben születtem, a templomra és a halastóra. Az árvaházban hamarosan megjelent családunk másodszülöttje, Miska, utána évrõl évre jöttek a többiek, Feri, Nóra és Jani, akiket éppúgy mint engem, szintén felvettek az intézetbe. A fiatalabbak, Valika, Jenõ, Lajos és Gyula más városokba kerültek, Kõszegre, Lajos Törökudvarra, Gyula Csörnyeföldre. Csak a két legkisebbet nem vették fel sehová. Minden hónap utolsó vasárnapján az intézetbõl kimehettünk a pusztába. A hortobágyi pusztába, erre az Európában egyedülálló, különös sztyeppre, ahova mindannyian örömmel kirándultunk, hogy kiélvezhessük a felkavart por és apró szemcsés homok ködében rezgõ határtalan síkság ezernyi varázsát. Ott, a támadó szúnyograjok és bögölyök társaságában csodáltuk az elegánsan szálló ragadozó madarak, ölyvek, csérek, karvalyok, piros lábú pólingok és büszke sólymok röptét, és persze a csordákat, a temérdek állatot, sertést, birkát, bivalyt, lovat, meg a karikás ostort, botot, vesszõt suhogtató csikósokat és csordásokat. Engem különösen a sejtelmes délibáb bûvölt el, amely nyugat felé, a távolban hullámzott, ott, ahol a síkság peremén egyenes vibráló vonallá egyesült ég és föld. Az intézeti tanulóéveim végére, 1905 nyarára mindig emlékezni fogok. Három szekérrel évzáró kirándulásra vittek bennünket, végzõsöket a puszta kellõs közepére, ahol nekem is, és alighanem osztálytársaim többségének is beteljesült a nagy álma: az egész napot, az egész éjszakát, sõt a következõ napot is a kilenclyukú, kilenc boltívû híd közvetlen közelében tölthettük. Több hátborzongató legendát is hallottunk a híres-nevezetes hídról, különösen az ül- 340
dözött Rózsa Sándor története nyûgözött le bennünket, aki az utolsó pillanatban úgy menekült meg a csendõröktõl, hogy a Hortobágy patak fölé hajló kilenc lány hátán futott végig, mesélte Jurijnak az apja. Az elsõ világháborút követõ szélcsend tele volt bizonytalansággal. Jurij édesapja nehéz döntés elõtt állt: maradjon-e a frissen alakult Szerb Horvát Szlovén Királyságban, vagy lépje át az új határt és menjen vissza a megcsonkított Magyarországra, fivéreihez és nõvéreihez, Debrecenbe, Budapestre, Kispestre, Ceglédre vagy Gárdonyba, ahol az övéi családot alapítottak, otthonra találtak. Inkább az innensõ oldalon maradt, ahogy munkaadója, Sömen ügyvéd mondogatta, aki csakúgy, mint a háború elõtt, igényes feladatokkal bízta meg, például olyan adatok rendszeres gyûjtésével, melyeket az ügyvéd a szomszédos Magyarország és az újonnan létrejött Szerb Horvát Szlovén Királyság közt kialakult súlyos nemzetközi bonyodalom megoldásához használt fel. Az ilyen munka megkívánta a magyar nyelv megbízható ismeretét, de persze a szlovénét és a murántúli szlovén nyelvjárásét is. Jurij nyolcéves lurkó volt, amikor rokonságának egy részével, nagybácsikkal és nagynénikkel, unokatestvérekkel és másokkal életében elõször találkozott. Abban az évben elsõ alkalommal töltötte szünidejét Magyarországon, nagybátyjánál, Feri bácsinál, a péknél, akinek saját péksége is volt. Felejthetetlen péksége. Hogy mit jelentett az örökké éhes kisfiúnak, hogy reggelente magába szívhatta a frissen sült zsemle illatát, azt csak õ maga tudta. Mámorító érzés volt. Igaz, nagybátyjának szigorúan tilos volt akár csak egy zsemlével is többet sütni, mint amennyit a háborús törvény elõírt. A lisztet dekára kiszámítva kapta, meghatározott volt a zsemle súlya is, amit akkoriban jegyre adtak Magyarországon, tehát Kispesten, Budapest külvárosában is. Csakhogy nagybátyja, aki végtelenül szerette Jurijt, mindennek ellenére titokban szinte minden reggel félretett neki valami finom péksüteményt. Titokban igazából azért, hogy felesége, Juliska, Jurij nagynénje meg ne tudja. Juliska nem kedvelte a fiút, neki Jurij csak szláv csavargó volt, vagy vend, ahogy akkoriban Magyarországon a Mura menti szlovénokat nevezték. Apja másik fivérére Jurij halványabban emlékezett. Nála, Gyula bácsinál egyszer az egész családjával csak néhány napot töltött el. Gyula bácsi egy budapesti soklakásos, emeletes nagy bérházban lakott a nevezetes Eiffel-féle Nyugati pályaudvar közelében, a Podmaniczky utca 10.-ben. Lakása sokkal tetszetõsebb volt, mint Feri bácsié Kispesten. Polgári lakás Gyula tekintélyes ember volt, a margitszigeti elõkelõ szálloda fõszakácsa, tele biedermeierrel, mutatós bútorokkal, üvegezett vitrinekkel, zongorával, mély fotelekkel, könyvespolcokkal. Itt minden szép volt, sokkal szebb, mint Jurijék belatinci lakásában. Csakhogy Gyula bácsinál is nagyon kellett vigyáznia, nála történetesen arra, hogy hova ül le, mit vesz a kezébe. Itt is a nagynénje, Gyula bácsi felesége miatt. Igen, a 341
nagynénje miatt, akinek a neve, Ica, annyira fura volt, hogy Jurij mindenfélét el tudott képzelni róla, még mielõtt megismerte. Jurijnak azért volt emlékezetes ez a látogatás, mert Budapestrõl, ahova tervük szerint hosszabb szabadságra jöttek, hanyatt-homlok haza kellett menekülniük. A várost ugyanis az érkezésüket követõ harmadik vagy negyedik estén bombatámadás érte. Azon az estén Jurij legjobban az apjáért aggódott, akárcsak a háromemeletes ház minden asszonya a férjéért. Félt, nagyon félt, hiszen megmondták neki, és saját szemével is látta, hogy apját éppúgy, mint a nagy bérház minden férfiemberét halálos veszély fenyegeti. Apjának is reflektorok fényében, amelyekkel repülõkre vadásztak, majd megvilágították a gépet, hogy lelõhessék sisakkal a fején õrködnie kellett, figyelnie, nem történt-e baj, nem gyulladt ki, nem zuhant le, nem dõlt össze, nem szakadt le, nem tört be valami. A ház többi lakóját leküldték a sötét pincébe, ahol rengeteg gyerek és nõ zsúfolódott össze. És mindenki jajveszékelt, kiabált, tülekedett, és Jurij nem értette, miért civakodott. Egy idõ után, amikor már megszólaltak a bombák, amelyek valahol a városban robbantak fel, a veszekedõk lecsillapodtak. Csend lett, a gyerekek és asszonyok összeverõdtek, közelebb tolták a székeket, padokat, hokedliket, és egymáshoz bújtak. Akik egy perce még lökdösõdve harcolták ki a csakis nekik járó, kisajátított, legbiztonságosabb helyet, most mintha parancsszóra tették volna, összekapaszkodtak a többiekkel, a fojtott jajgatás, pityergés és sóhajtozás egybekovácsolta az embereket. De mihelyt megszólaltak a szirénák, megint szétfutottak, mindenki sietett kifelé, az asszonyok megint könyökölve és szitkozódva, hogy minél hamarább a férjük mellett lehessenek. Jurij apja már másnap reggel eldöntötte, hogy azonnal hazamennek. Összecsomagoltak, vonatra ültek, és elindultak Muraszombatba. Az utazás kora délelõttõl késõ délutánig tartott, Jurijnak úgy tûnt fel, legalább tíz órát ült a vonaton, és még akkor sem értek haza, csak egy ismeretlen állomásra, ahol várniuk kellett a csatlakozásra. A vonat nagyon sokára jött, hiszen az állomásról elsétáltak ugyan hova máshova a helyi temetõbe. Jurij emlékezett rá, hogy lefeküdt az elsõ sírra, amelynél megálltak, és mint akit fejbe vertek, elaludt. Árnyékban, fenyõk és más fák lombja alatt. Elviselhetetlen hõség volt, az utazás hazáig még sokáig tartott, kétszer is át kellett szállniuk. Arra is emlékezett, ahogy durcásan fogadkozott, hogy soha többé nem megy Budapestre. Nõvére, Edit még sokáig utánozta nyafogó méltatlankodását. Amikor végre megérkeztek haza, Belatincba, a saját udvarukba, amely fölött békés volt az égbolt, a saját fedelük alá, a csendes falak közé, mindannyian szemlátomást megkönnyebbültek. Jóval a rossz emlékû Rákosi Mátyás bukása után, pontosan két évre rá, hogy l956-ban kitört a világot megrázó magyar forradalom, Jurij az apjával ismét Budapestre utazott. Utolsó látogatásuk óta több mint egy évtized telt el, véget ért a második világháború, Magyarországon a szovjet hadsereg újra csillapította 342
megszálló étvágyát, és az l956-os forradalmat is leverte. Minthogy magyarországi rokonaikról Jurijék jóformán egy évtizedig szinte semmit sem tudtak hiszen a két állam, Jugoszlávia és Magyarország igen rossz viszonyban volt, még a postaforgalom is szünetelt, apa és fia úgyszólván vaktában vágott neki az útnak. De már érkezésük másnapján Gyula bácsi lakásában, ahol Jurijék megszálltak, összegyûlt apja összes fivére és húga, Nóra kivételével, aki a távoli Debrecenben élt. A találkozó önmagában is különös volt. Egy kívülálló azt mondhatta róla, hogy az asztalnál kevés szó esett, az is mindig halkan, sõt akárkinek, például Jurijnak is, aki nem értett jól magyarul, úgy tûnhetett fel, hogy a testvérek egy-egy megértõ szót fûznek egymáshoz, szót a szóhoz, mely hol egyikük, hol másikuk szájából hangzik el. Az azonban egy idegen szem figyelmét sem kerülhette el, mennyire hasonlítanak egymásra az összesereglett nõvérek és fivérek, mintha egy szájból köpték volna õket, egyforma volt jellegzetesen lekerekített orruk és mosolyuk, amely alighanem együtt fogant az elsõ gyerekkel, Jurij apjával, és nem maradt hûtlen a legfiatalabbikhoz, Gyulához sem, aki 1901-ben született, abban az esztendõben, amikor Jurij nagyapja Csörnyeföldben meghalt. Egyfélék voltak, mint akik világéletükben egy fedél alatt éltek, éjjel-nappal egy kupacban, és önkéntelenül utánozták egymást. A valóság homlokegyenest más volt, hiszen a sors, a nehéz életkörülmények már a kezdet kezdetén szanaszét szórták õket. Az elsõ gyerekek, a legidõsebbek, úgyszólván alighogy járni és eszmélni kezdtek, elkerültek a tanítók gyermekeinek alapított debreceni árvaházba, mások egy-egy hasonló intézetbe Budapest környékére vagy Kõszegre, ahova ugyanolyan feltételek mellett szintén csak tanítók gyerekeit vették fel, anyagilag nehéz helyzetbe került szülõkét, mint amilyen a testvérek félkarú édesapja és vagyontalan, kimerült édesanyja volt, akinek életét a kilenc gyerek sorozatos szülése határozta meg. A testvérek Magyarország különbözõ szegleteiben nõttek fel, ebben vagy abban az árvaházban, ahol díjmentesen tanították õket, ahol irodistának, péknek, fodrásznak, szakácsnak, a lányok pedig gazdasszonynak tanultak ki. És mint régi találkozásaik során, most is sokat beszélgettek ifjú éveikrõl, felidézték gyerekkoruk szórványos közös emlékeit, különösen azokat, amelyek a két világháborúhoz kötõdtek. Aztán a szocializmusra terelõdött a szó, amelyet mindannyian nehezen viseltek, kiváltképpen az orosz megszállást. A különös meghittség ami olyan beszédesen sugárzott a testvérek arcáról, és nemcsak arcáról, de az apró gesztusokból, a titokban elejtett könnyekbõl késõbb a leveleket is átjárta, melyeket ezután Jurij apjának írtak Belatincba. Amikor aztán apjával az elõzõ napi családi összejövetelrõl beszélgetett, Jurij megjegyezte, hogy szerinte rokonai félénken szóltak egymáshoz, hogy a találkozó visszafogott volt. Apja elmosolyodott és ráhagyta, hogy csakugyan volt a levegõben valamiféle óvatosság, amit õ is észlelt, de lassanként kiderült, hogy testvérei sokkal több szörnyûséget éltek át, mint õ, hogy rengeteg csapás érte õket, különösen az ötvenhatos forradalom után, így aztán magától értetõdõnek tartotta, hogy ott, a szabad ég alatt, a lugasban is halkan beszélgetnek, mint akik hangos szót még ott sem mernek kiejteni. 343
Hogy minden külföldi látogatót szigorúan ellenõriznek, azt apa és fia már Magyarországra való érkezésekor tapasztalta, hiszen akárcsak Jugoszláviában, Budapesten is haladéktalanul be kellett jelentkezni a rendõrségen, majd hazautazás elõtt egy nappal kijelentkezni. De mert elutazásuk napján az Operaházban az ünnepelt magyar énekes, Simándy József szerepelt, és mert Ica néninek sikerült jegyet szereznie a magyarok nemzeti operájára, a Bánk bánra, Jurij és apja kérvényezte, hogy egy nappal késõbb utazhasson haza. Csakhogy a dolog nem volt ilyen egyszerû, a rendõrségen lecsaptak rájuk és külön-külön kikérdezték õket, hogy ugyan miért, mégis hogy képzelik, tessék indokolni és így tovább. A tortúra ellenére végül maradhattak, és azzal a megállapítással vigasztalták egymást, hogy minden jó, ha a vége jó. KÖRTVÉLYESSY KLÁRA fordítása A Saint-Sauveur-katedrális Aix-en-Provence-ban. 344
GüNTER GRASS Amit ki kell mondani Minek hallgassak még, minek hallgassam el, ami nyilvánvaló, amit haditervekben gyakoroltak, melyeknek végén túlélõként mi talán lábjegyzet vagyunk. Az elsõ csapás állítólagos joga szerint a szájhõs igájába hajtott, a szervezett ujjongásra vezérelt iráni népet ki szabadna irtani, mert saját birtokán belül atombomba gyártását gyanítják. Miért tiltottam meg mégis magamnak, hogy azt a másik országot nevén nevezzem, amely titokban bár, de évek óta minden vizsgálat, minden ellenõrzés nélkül növelheti atompotenciáját? E tény tökéletes elhallgatását, amelynek hallgatásomat én is alávetettem, terhes hazugságnak és kényszernek érzem, amelynek megszegését az antiszemitizmus jól ismert bélyegével büntetik. Ám most, mikor hazám, amelyet eredendõ, példátlan bûnei olykor még utolérnek, és fejére visszaszállnak, ismét és tisztán üzleti alapon, amit fürge szájak jóvátételnek neveznek, egy újabb tengeralattjárót szállít Izraelnek, és ennek különlegessége abban áll, hogy mindent elpusztító robbanófejet lehet kilõni róla oly helyekre, ahol bizonyíték egyetlenegy atombombára sincs, de aggályként biztosnak mondják létezését, most már kimondom, amit ki kell mondani. 345
De hát miért hallgattam eddig? Mert azt hittem, hogy származásom szégyenfoltját örökre magamon viselve én ezt a tényt nem vethetem igazságként nyíltan szemére Izraelnek, amelynek híve voltam és leszek. Miért csak most merem kimondani, öregen és utolsó tintacseppjeimmel: Izrael atomhatalomként veszélyt jelent a világ amúgy is törékeny békéjére? Azért, mert végre ki kell mondani, ami holnap késõ lehetne, és mert mi németek, már úgyis vétkesek eléggé, ha egy elõre látható bûntettben közremûködünk, nem tudnánk többé vétkeinket a szokásos szánom-bánomokkal levezekelni. És be kell vallanom: azért sem hallgatok tovább, mert unom a Nyugat képmutatását, és ráadásul azt remélem, hogy mások is, megtörve hallgatásukat, felszólítják a szemmel látható veszély okozóját, az erõszak elvetésére és ragaszkodni fognak ahhoz is, hogy egy nemzetközi hatóság a két állam kormányainak hozzájárulásával korlátlanul és folytonosan ellenõrizhesse az izraeli atompotenciát és az iráni atomlétesítményeket. Csak ez segíthet minden palesztinon és zsidón, sõt rajtuk túl mindenki máson, akik e téboly uralta vidéken összezsúfolva halálos ellenségként élnek, és rajtunk is csak ez segíthet. IRCSIK VILMOS fordítása 346
MILTON HATOUM Éva tornácai Éva tornácai: így hívták azt a helyet. Közel volt a kikötõhöz, de abban az idõben másként érzékeltük a távolságokat. Az idõ hosszúnak tetszett, a végtelenbe nyúlt, és senki nem beszélt arról, hogy elvesztegetett volna órákat vagy perceket. Tudomást sem vettünk az öregségrõl, vagyis arról, hogy egyszer megöregedhetünk; elmerültünk az idõben, súlyosan ránk nehezedtek a lomha délutánok, amelyek mintha megkocsonyásodtak volna a hõségben. Már beleéltük magunkat az éjszakába: összejöttünk a Fast Clubban és a régi Barésban, táncolni jártunk a Booth Line hajóira, éji zenét adtunk egy ellenségünk kedvesének, és hajnalonta össze-öszszeverekedtünk a Sujo bár elõtti járdán, a Saudade téren. Néha beóvakodtunk az Amazonas Színház mûvészbejáróján, és kilestük ahogy a színészek és az énekesek idegesen gesztikulálnak öltõzõjük tükre elõtt, miközben az elsõ jelenetre készülnek. De az a hely, Éva tornácai megközelíthetetlen volt számunkra. Ranulfo, azaz Ran bácsi ismerte. Egy kellemes gyógyhely, amely tele van csinos lányokkal, mondta. De még egy kicsit nõnötök kell, mert a nõk nem szeretik a tökmagokat. Irigyeltük Ran bácsit, aki annyiszor aludt Éva tornácaiban, hogy lassan már elege volt belõle. Az élete nem úgy alakult, ahogy szerette volna, kanyargós úton haladt. Fásult volt, kelletlen, fölényes, és soha nem mosolygott, nem sokra becsült minket, s azt hajtogatta: Nõjetek még egy kicsit, tökmagok. Egy nap elviszlek benneteket a gyógyhelyre. A keménykötésû és belevaló Minotauro nem akart addig várni. De a magas kapu elõtt megtorpant, a földre köpött, megperdült a sarka körül, és meglódult visszafelé. Félelmetes egy gyerek volt, tagbaszakadt, és úgy tudott nézni izzó szemével, hogy az embernek inába szállt a bátorsága. De a hangja még bizonytalanul csengett, magas volt és harsány, mint a tûzpapagájé, s ijedt, bamba gyerekképpel nézett a világba. Gerinélson, ez a finom modorú fiú türelmesebb volt, békésen várakozott. Már volt dolga lányokkal, mohón és sietõsen csókolózott velük, és a legnagyobb meglepetésünkre az egyik vasárnap egy öreg lambrettán jelent meg, amelyet elcsaklizott a bátyjától. A hátsó nyeregben egy ismeretlen lány ült, valamelyik másik városrészbõl lehetett. Vagy külföldrõl. A motor alig karnyújtásnyira tõlünk, lassan, berregve körözött egy fa körül. Azután felgyorsított, és eltûnt a füstfelhõben. Akárcsak Gerinélson, aki el-eltünedezett, mert mindig a maga útját járta. Hozzánk is tartozott meg nem is. Én úgy gondoltam, közülünk való. Õ ebben nem volt biztos. Voltak titkai, amelyeket mélyen magába zárt, rejtélyes félmondatai, amelyek falként magasodtak fel. Tarso mélabúsabb és szégyenlõsebb volt bármelyikünknél: azt sem tudtuk, hol lakik. Gyanítottuk, hogy Manaus egyik folyócskája mellett húzódó nyomor- 347
negyedben él; egy nap arrafelé vette az útját, és hirtelen felszívódott. Ritkán járt velünk szórakozni. Mindig azt mondta: öreg, ilyen ócska cipõben nem mehetek. Moziba eljött velünk: összedobtuk az aprót, és kifizettük az õ jegyét is. Az Édenbe, a Guaranyba vagy a Politheama-ba jártunk. A matiné után mindig ellógott, nem maradt ott, hogy megbámulja velünk a tanítónõképzõs lányokat, vagy a Santa Dorothea Kollégium felhevült kis csitrijeit. Tarso nyalókát és gyümölcsöt akart árulni az utcán, hogy egy kis pénzhez jusson, és elmehessen Éva tornácaiba. De oda nagyon sok pénz kellett, hiába volt minden igyekezete. De Ranulfo bácsi megígérte: Amikor eljön az ideje, mindegyikõtöket befizetlek. Ran bácsi állta a szavát, sõt nagyvonalú volt: adott pénzt a belépõkre és italra. Azután elõhúzott a tárcájából egy köteg bankjegyet. Így szólt: Ezt a nõkre adom. Aztán nehogy fatökûek legyetek. Gentlemanként kell viselkednetek azokkal a királylányokkal. Megszámoltuk a bankjegyeket: jutott is, maradt is, egy egész vagyon volt. A Casa Colombo-ban vettünk egy pár cipõt Tarso-nak, Mira néni pedig nadrágot meg inget varrt neki. Amikor fölvette az új ruhát, egészen másként festett, majd sírva fakadt az örömtõl, de Minotauro, rosszmájúan odavetette neki: Majd a buli után sírj, öcskös. Csak a lányok örülnek az új ruhának. Majd ölre mentek, a szemük dühödten szikrázott. Mira néni közébük állt, kérlelte, õket, hogy maradjanak nyugton, béküljenek meg egymással. Mira nénit nézték, arcuk megnyugodott, a gondolataik már messze jártak. Úgy döntöttünk, szeptemberben, egy pénteken megyünk el. Gerinélson eltette a pénzt, egyedül akart menni, a lambrettán. Ran bácsi beültetett minket a Dauphine-jébe, csaknem a bejáratig vitt, és jó szórakozást kívánt. Amikor már a kapuban álltunk, Tarso tétovázott: megindult, majd visszalépett, be is akart menni meg nem is. Nem szólt egy szót sem, egyre különösebben viselkedett, magába roskadt. Nem ismertünk rá: nem vonzotta a fény és a tánc? Minotauro az ingénél fogva visszarántotta, kezét a nyakára kulcsolta, és ezt ismételgette: Indulj befelé, te ostoba. A barátunk engedelmesen meghajtotta a fejét, de egy rántással kitépte magát, és futva eltûnt a sötétségben. Tarso ünneprontó volt. Nem törõdtünk vele többet. Nem áll-e jogában mindenkinek, hogy azt tegye, amit éppen akar? Minotauro felmordult, majd így elégedetlenkedett: Nem mondtam? Új ruhának csak a kislányok örülnek. Bementünk. Keskeny és kanyargós ösvény vezetett Éva tornácai felé. A sötétség egyre nõtt, majd az út végén fény járta át az erdõt. Egy kerek, fából és szalmából készített építmény tûnt föl, amely indián kunyhót formázott. A kör peremén kis asztalok álltak, középen egy vörös lámpákkal megvilágított szalon volt. Néhány pár táncolt a boleró hangjaira. Minotauro egy sötét sarokban meghúzódó asztalra mutatott. Leültünk, sört kértünk, az erdõbõl liliom illata szállt felénk. Gerinélson vajon merre járhat? A csaknem éjsötét vörös fényben Minotauro megbökött: egy nõ mosolyog rám. Minotauro eltûnt a látókörömbõl, és Gerinélson sem érdekelt tovább. Csak a nõt néztem, aki csábító mosolyával vonzott magához; azután intett és meghajlított mutatóujjával táncolni hívott. 348
Nem volt magas, de telt és formás volt a teste, az arca pedig nagyon szép, tûzben égõ vadmacskaszemekkel. Három számot végigtáncoltunk, azután még néhányat, egy helyben állva, egymáshoz simulva, verejtékben úszó testtel. Megérezte, hogy feltámadt bennem a vágy, odaadóan hozzám simult, és a zene lassú ritmusában táncolt velem kifelé a nagyterembõl. Egy keskeny ösvényen odavezetett az egyik vörös, tornácos házikóhoz, amely egy kis folyócska partján állt. Egy darabig a tornácon álltunk, csókoltuk, tapogattuk egymást. Amikor beljebb kerültünk, a lány bezárta az ajtót és félig kinyitotta az ablakokat. A boleró hangjai elhaltak a tornácos házikóban. Megtanított mindenre, az összes kedveskedésre egy olyan asszony komótos nyugalmával, aki már szeretett, és akit már szerettek. Gyönyörûségek között töltöttük az éjszakát, elkerült bennünket az álom, fel-felkacagtunk a boldogságtól. Olyan dolgokat mûvelt velem, amelyektõl elfogott a féltékenység, úgy simogatott, hogy soha nem felejtem el. Megkérdeztem, hogy hívják. Elkomolyodott, majd nevetve így szólt: A nevemet akarod? Nem mondom meg, mert nem szabad, bûn volna. Az én nevem csak az enyém. Senki másé. A hangja és a nevetése elég volt ahhoz, hogy minden kíváncsiságom elillanjon. Hisz a név és keresztnév csak látszat. Nem akart látni, s azt sem akarta, hogy én lássam õt a nappal fényénél; amikor a folyócska vize sötétebb lett az éjszakánál, megkért, hogy menjek el. Vonakodva engedelmeskedtem. A reggeli szürkületben indultam el, végigmentem a nedves levelekkel borított ösvényen. Aznap reggel a nap csak sokára bukkant elõ a felhõs égen. Este visszamentem a Tornácokba, hogy újra láthassam õt; és azután még többször, mindig egyedül, de soha többé nem találkoztunk. Tarso azt mondta, hogy azért nem jött be a Tornácokba, mert félt. Féltél? Elkomorodó arccal hallgatott. Minotauro elmesélte, milyen jól szórakozott, vége-hossza nem volt a hõstetteinek. Hajnalig tartott a buli, mondta vastag, megöblösödõ hangján, amelyben már nyoma sem volt a remegésnek. Gerinélson elnézett a távolba, ernyedten mosolygott, és másra terelte a szót. Nem is igen láttuk többet. Nem szerette másokkal megosztani a dolgait, mindent megtartott magának, féltékenyen õrizte a sikereit és a kudarcait. A következõ néhány hónapban még néhányszor nekiindultam, hogy megkeressem azt a nõt, végigjártam az összes klubot, Manaus minden bordélyházát. A mai napig vágyakozva gondolok vissza rá. Mira néni látta rajtam, milyen szerelmes vagyok. Teljesen megbolondított egy nõ, és nevetett, miközben elnézte bánatos képemet és semmibe veszõ tekintetemet. Tarso-ból egy szót sem lehetett kihúzni arról az éjszakáról. Õ maradt el elsõként a csoportunktól: abba kellett hagynia az iskolát, motorszerelõ szeretett volna lenni, de lehet, hogy munkafelügyelõ lett belõle a Carreiro egyik ültetvényén. 349
Három év múlva Mira néni és Ran bácsi másik kerületbe költözött; egyre ritkábban találkozhattam a barátaimmal, más irányt vett az életem. Minotauro volt az egyetlen, akivel összetalálkoztam, véletlenül futottam bele, amikor éppen kiléptem a Mocambo bár ajtaján, õ pedig a Rendõrségi negyedbe igyekezett egy barátjához. Egyenruhát viselt, és a légierõk altiszti vizsgájára készült. Az õserdei hadmûveletek földi bázisán szolgált. Nem akart repülni. Szükségem van arra, hogy biztos talajon álljak, mondta bevezetésként. Nincs annál izgalmasabb dolog, mint amikor behatolsz a dzsungelbe, öreg, élvezem a veszélyt. Az ember ott bolyong a sûrûségben, hallgatja az éjszaka neszeit, és közben olyan sötét van, hogy az orrodig sem látsz. Ez az igazi kihívás. Ott kell gyalogolnunk abban a koromsötétségben, ahol azt sem tudod, hová hajthatod le a fejed, meg kell küzdened különféle állatokkal, és vissza kell találnod a parancsnoki álláshoz. Nyugodtan beszélt, magabiztosan, vastag ujjaival gyûrögette kék sapkáját. Az arca ijesztõ, már-már kegyetlen volt, és vonítva nevetett. Elmondta, hogy találkozott Gerinélsonnal: Az a hibbant Geri elment São Paulóba. Orvos szeretne lenni, nõorvos. Ott akar mindig szaglászni körülöttük, nevetett sötéten Minotauro, kivillantva lófogait. Nem ismered õt Geri mindig is odavolt értük, mindannyiunkat megelõzve elment a Tornácokba, minden nõ jó volt neki, nem számított, hány éves. Ostobán, kényszeredetten nevettem. Barátomnak tekinthettem-e még Minotauro-t? Más világban élt, másképpen gondolkodott. Abban a pillanatba döbbentem rá. És Tarso? Még nálam is szegényebb. Nyomorult élete van. A szegény mindig szegény marad, öreg. Még katonának sem vették be. Minotauro a régi szeretettel viszonyult hozzám. Nem tudom, hogy aznap sajnáltam-e vagy haragudtam rá. Talán csak semmibe vettem. Szorosan megölelt, amikor elbúcsúztunk, megropogtatta a csontjaimat. Nagy iromba állat volt. Feltette a sapkát a fejére, és megindult, feszesen kilépve, mintha parancsot teljesítene. Néhány évvel késõbb, késõ délután egy ügyvédi irodából kilépve végigsétáltam a Szeptember Hetedike úton. Elgondolkodtam. Már nem voltam igazán fiatal. Az ember ezt különösen érzi, amikor egymás után jönnek a kellemetlenségek, s a kérdéseire nem kap választ. Az ajtók mögött egyre több felsejlõ disznóság várja. A bulik, a végtelenbe táruló élvezetek, az a magával ragadó szertelenség, minden a semmibe tûnik. Az élet újabb dolgai már úgy jelennek meg, mint egy kaktusz tüskéi vagy egy seszínû virág. Az ember hátranéz, és rémülten látja: elmúlt a fiatalság. Amikor a Kormányzósági Palota elé értem, hirtelen ötlettel megindultam lefelé azon a lépcsõn, amelyik a kis folyócska partján ér véget; amikor a lépcsõsor közepén jártam, már láttam a vízen ringatózó növényeken pihenõ madarakat. Megpillantottam egy kenut, benne egy ismerõs arcot. Tarso volt az. Lassan ki- 350