A Familiaris consortio üzenete a mai társadalomban Juan Antonio Reig Pla Alcalá de Henares Püspöke, a Spanyol Püspöki Konferencia Családi és Életvédelmi Albizottságának elnöke 2011. november 22-én lesz 30 éves II. János Pál pápa apostoli buzdítása, a Familiaris consortio a keresztény család identitásáról és küldetéséről. Ahogy azt maga II. János Pál kifejtette, ez a buzdítás az Egyház tanításainak összefoglalása kíván lenni a házasság és a család életéről, kötelességeiről, felelősségéről és küldetéséről a mai világban. 1 Ma, harminc évvel később, a Katolikus Egyház továbbra is annak tanításából táplálkozik, akit a Család Pápájának hívtak, az ő pasztorációs javaslatai továbbra is inspirálóan hatnak a családpasztoráció fejlődésére. A reflexiómmal ahhoz szeretnék hozzájárulni, hogy mélyebben tudatosodjon a keresztény család mint az új evangelizáció alanya, egy más összefüggésben mint ami akkor létezett, amikor Familiaris consortiot nyilvánosságra hozták. A következő lépések szerint fogok haladni: visszatekintés a II. Vatikáni Zsinat tanítására; a családpasztoráció válsága az után, hogy VI. Pál kihirdette Humanae Vitae-t; az új fény, amely az Egyházra vetül II. János Pál Familiaris consortioja és Katekézise az emberi szeretetről nyomán. Az egyházi doktrínának ez a gazdagsága olyan, mint egy mag, melyből a papság és a világi hívek megújuló családpasztorációs munkája fakad, köszönhetően annak, hogy felismerték az Egyház prófétai hangját és azt az új világosságot, melyet jelenkori működésével a Tanítóhivatal teremtett. A szekularizáció és a gender-ideológia által uralt kulturális környezetben, amikor a jogi rendszerekben a család és a házasság felhígított változatai jelennek meg, az Egyház sürgető feladata, hogy megmentse az embert magát (keresztény antropológia) és, hogy a plébániai csoportokat, a mozgalmakat, a keresztény közösségeket olyan közeggé alakítsa, melyben megújult keresztények dolgoznak, akik garantálni tudják, hogy a hiteles keresztény családok növekedni, erősödni fognak. Az új evangelizációnak újra kell szőnie a kereszténység hálóját a plébániai rendszert és a társadalom egészét tekintve is. Ez a törekvés nem számíthat eredményre anélkül, hogy a családpasztoráció világosan rámutasson arra, hogy a család amellett, hogy tárgya és célja az evangelizációnak, ugyanígy alanya is, s a családoknak tudatában kell lenniük, hogy főszerep hárul rájuk az új evangelizációban.
1. Családpasztoráció: visszatekintés Amikor 1965-ben a zsinati atyák jóváhagyták a Gaudium et spes" kezdetű lelkipásztori konstitúciót, a szexuális forradalom még gyerekcipőben járt, első látványos megnyilvánulása a híres 68-as francia májusban történik. A házasságról és a családról szóló részben a Gaudium et Spes-nek (GS 47-52) a házastársi szeretettel kapcsolatos fejtegetései annak perszonalista felfogása körül forognak azért, mert választ kíván adni mind a kollektivista gondolkodás, mind az individualista exisztencializmus mindkettő a család és a házasság ellensége kihívásaira. A házasság melynek a Zsinat tanítása szerint Isten a szerzője az Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberben gyökeredzik, és a hivatása a szeretet. Ez a hasonlóság azt mutatja, hogy az ember, aki az egyetlen teremtmény a földön, akit Isten önmagáért szeret, nem találja meg önmagát, ha nem adja oda magát őszintén a másiknak. (GS 24). Az ember a Zsinat tanításában legmélyebb természete szerint egyszerre egyéni és társadalmi, s a házasság volt a közösség első formája az emberek közötti (GS 12). Továbbá a házasság és a házastársi szeretet természeténél fogva a gyermekszületésre és a megszületett gyermekek nevelésére rendeltetett. (GS 50). A keresztény antropológia tartalmának feltárásával (GS 12-14; 22) a zsinati alkotmány Gaudium et spes megerősíti s házasság mind közösségi, mind intézményi jellegét, s mindkettőt kapcsolatba hozza az utódnemzéssel, mint a házastársi szeretet koronájával (GS 48). A gondok közül a GS kiemeli a házasság igazságának elsötétedését olyan jelenségeknek köszönhetően, mint a poligámia, a válások nagy száma, az úgynevezett szabad szerelem és más torzulások (GS 47). A zsinati atyák mindemellett felhívják a figyelmet az abortuszra (GS 27.51), a házastársi szeretet és a felelősségteljes gyermekvállalás összeegyeztetésének szükségességére (GS 51) és arra, hogy mindannyiunknak kötelessége a házasság és a család támogatása. A Zsinat utáni családpasztoráció szinte kizárólag a házasság-lelkiséggel rendelkező, ill. családorientált mozgalmakra, és a házasság előkészítő kurzusokra koncentrál. VI. Pál pápa Enciklikája, a Humanae Vitae publikációja (1968) az egyházon belüli egyet nem értés mellett azzal a következménnyel is járt, hogy a családmozgalmak mind erősen összezavarodnak sőt, egyes esetekben össze is omlanak, s ez fékezi az aktivitásukat. Rövid időn belül, és az úgynevezett fogamzásgátló tabletta égisze alatt a szexuális forradalom realizálni tudta első belépőjét, három jól meghatározott elvvel: szakadás a szexualitás és a házasság között; szakadás a szexualitás és a gyermek-nemzés között; a szexualitás leválasztása a szeretetről. Ennek a szeparatív kultúrának a gyökerei az antropológiai dualizmusban, az individualizmusból levezetett morális autonó-miában és a szabadságnak egy pervertált, nem az igazságból, az emberi személyből és a házasság-ból eredő koncepciójában vannak. A háttérben pedig felsejlik a szekularizáció és Isten tagadása, melyekből ezek a feltételezések születtek. VI. Pál pápa tisztában volt a Humanae Vitae doktrínájának nehézségeivel, ugyanakkor prófétai lélekkel volt felruházva, s arra buzdította a házastársakat, hogy Isten kegyelmétől megtartva tegyék hihetővé életükkel az Egyház tanítását, s legyenek az első apostolok annak hirdetésében (HV 25).
A Humanae Vitae közzétételét követő évek egyérteműen családpasztorációs zavart hoztak. Zavart, mely megnyilvánul a házasságelőkészítő kurzusokon hirdetett tanokban éppúgy, mint a házassság- és családmozgalmak életében. A folyamatos viták, a prédikáció gyengesége és a papság elbizonytalanodása a családpasztorációt szinte kilátástalan helyzetbe hozta, amelyben egyre nagyobb szükség volt egy különleges fényre, ami az Egyház tanításához való hűséget erősítené és fenntartaná. Együtt a különböző mozgalmakkal, egyházi közösségekkel, a hitéletet és a házasságra való hivatást erősíteni kívánó számtalan kezdeményezéssel végül II. János Pál pápa pontifikátusa hozta meg a várva várt fényt: ő az első pillanattól Krisztust, az ember megváltóját tette a középpontba, és vele együtt a megváltott emberiséget, amely képes arra, hogy Istennek az emberi személyre, a házasságra és a családra vonatkozó rendelkezései szerint éljen (RH 10). A Szerelem és felelősség szerzője egész pontifikátusa alatt folyamatosan munkálkodott azon, hogy a Gaudium et spes és a Humanae Vitae igazságainak antropológiai és teológiai alapjait feltárja, ily módon téve nyilvánvalóvá az Egyházi Tanítóhivatal tanításának folytonosságát. A Familiaris consortio c. apostoli buzdítás (1981) és a katekézis az emberi szeretetről Férfinak és nőnek teremtette őket (1979-1984) a legfontosabb dokumentumok, melyekből ihlet meríthető egy megújult családpasztorációhoz. Az elsőt, a Familiaris consortiot úgy kell tekinteni, mint a családpasztoráció alapdokumentumát, mely a II. Vatikáni Zsinatból merít ihletet. Ebben az apostoli buzdításában János Pál pápa, a családügyi püspöki szinódus útmutatását követve tájékoztató térképet kínál a házasság és a család identitásának, a társadalomban és az Egyházban betöltött küldetésének megismeréséhez. Ugyanakkor a pápa első alkalommal szolgál felvilágosítással egy olyan családpasztorációról, amely a mostani idők, szerkezetek, szedreplők és helyzetek köré épül. A doktrinális alapok, melyek leginkább az emberi szeretetről szóló katekézissorozatban kerülnek kifejtésre, egy megfelelő antropológiát sürgetnek, amely az embert mint egységes teljességet (test és lélek) kontemplálja, aki szexuálisan differenciált, hogy megélhesse a szeretetre kapott hivatását, az önátadás logikájának szemszögéből nézve azt. A test teológiája, amely rendet tesz a szexualitás különböző jelentései között, eloszlatja mindazokat a kételyeket, amelyek a Humanae Vitae nyomán születtek, a legjobb hozzájárulást ajánlva az emberről kialakult képhez, az egyházi frontvonalakon túlmutatva. Úgy a II. Vatikáni zsinat mint VI. Pál pápa magisztériuma azt tanítják, hogy a családra nemcsak mint az evangelizáció tárgyára, hanem mint annak alanyára kell tekinteni. E tanítás megalapozása és egyértelművé tétele II. János Pál Familiaris consortio -jában történik meg 2. A kiindulópont a házasság szentségének mely a maga sajátos módján az Egyház építője elmélyítése. A keresztény család, amely a házasság szentségéből ered, a Szentháromság képére és hasonlatosságára épül, csakúgy mint az Egyház. A személyeknek ez a közössége, amelyet az Egyházhoz fűződő kötelékei miatt
nevezhetünk családegyháznak, a maga módján élő képmása és történelmi reprezentációja magának az Egyház misztériumának. (FC 49). Ha a keresztény család létének egyházi fizionómiája van, akkor tevékenysége is olyan módon épül be az Egyház misztériumába, hogy a maga sajátos módján részt vesz abban a megváltó küldetésben, ami az Egyház sajátja. A keresztény házastársak és szülők a szentség által az ő sajátos életállapotukban, Isten népének részeként saját különleges ajándékot birtokolnak (LG 11). Ezért nem csak kapják Krisztus szeretetét, ilyen módon megváltott közösséggé válva, hanem arra hívja őket az Isten, hogy közvetítsék felebarátaiknak ugyanezt a krisztusi szeretetet, ilyen módon megváltó közösséggé válva Így a keresztény család, mely az Egyház természetfeletti termékenységének szimbóluma, ugyanakkor az Egyház anyaságának szimbólumává, tanújává és részesévé válik (FC 49). Ezekből a előfeltételezésekből kiindulva II János Pál nem habozott kijelenteni, hogy a keresztény család arra hivatott, hogy vegyen részt aktívan és felelősségteljesen az Egyház küldetésében saját, eredeti módján, vagyis, mint az élet és a szeretet közössége állítsa az Egyház és a társadalom szolgálatába létét és működését. (FC 50). Ezt a részvételt az Egyház küldetésében folytatja II. János Pál közösségként kell megvalósítani: együtt, a házastársak mint házaspár, ill. a szülők és a gyermekek mint család kell megéljék az Egyház és a világ szolgálatát. (FC 50). Ezzel a szolgálattal a keresztény család Isten országának építéséhez járul hozzá a történelemben azokkal a mindennapos dolgokkal, amelyek életének föltételei vagy annak meghatározói. Így tehát a keresztény család részvétele Jézus Krisztus és Egyháza papi, prófétai és királyi feladatában a házastársi és családi szeretetben valósul meg és válik egyre tökéletesebbé, amely szeretet gazdag értékekben s a termékenység, a hűség, a kizárólagosság és egyetemesség igényeivel teljesül be. (FC 50). A Familiaris consortio teológiai-pasztorális tanításának a keresztény családról szóló részét összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy azt otthoni Egyháznak, más néven családegyháznak fogja fel, amely részt vesz Krisztus prófétai, papi és királyi küldetésében, és amelyre az ő sajátos jellemzőinek figyelemben tartásával rábízatik a Ministerium vitae et amoris. Ahogy az apostoli buzdítás mondja: a szeretet és az élet alkotja a keresztény család üdvözítő küldetésének velejét az Egyházban és az Egyház javára. (FC 50). A Familiaris Consortio ismertetett sémáját követték annak publikációját követően a különböző püspöki konferenciák Pasztorális Direktóriumainak szerkesztésekor. Ugyanígy az egyházmegyei direktóriumokban is megerősítik annak fontosságát, hogy a házasság és a család az evangelizáció alanyai, és a területükön alkalmazzák II. János Pál tanításait. Ha most visszatekintünk a családra, arra, hogy milyen állapotban akkor volt, amikor II. János Pál a Familiaris consortiot írta (1981) elmondhatjuk, hogy a második szexuális revolúció hullámai még nem érték el. A Család fény- és árnyoldalai korunkban c.
fejezetben (FC 4-10) a pápa, a pozitív aspektusok (a személyes szabadság fontosságának tudatosabb elismerése, komolyabb figyelem a személyközi kapcsolatokra, a női méltóság hirdetése, a felelős gyermekvállalás, a gyermekek oktatása, a családok közötti kapcsolat, stb.) mellett hangsúlyozza a következő negatívumokat: Másrészt azonban vannak olyan jelek is, melyek az alapvető értékek torzulásáról tanúskodnak és aggodalmat keltenek: a téves elméleti és gyakorlati felfogás, mely szerint mindkét házasfél teljhatalommal rendelkezik önmagával; a súlyos félreértés a szülő-gyermek kapcsolatot meghatározó tekintélyről; a nehézségek, melyeket a család a lelki értékek áthagyományozásával kapcsolatban nem egyszer tapasztal; a válások növekvő száma; az abortusz bűne; az sterilizáció napról napra egyre jobban terjedő gyakorlata; valamint a fogamzásellenes mentalitás megjelenése. (FC 6). Bár ezek a, Familiaris consortio által jelzett problémák aggasztóak, még nem tükröződik bennük az az erőteljes károsodás, amit a második szexuális forradalom okozott. Az emberi élet szentségi jellegének fokozatos halványulása, a halál kultúrájának (EV 12-17) előretörése és a család elleni támadások manapság leginkább a gender ideológiából forrásoznak, amely igyekszik aláásni a házasság intézményének és a családnak az alapjait. Ha az első szexuális forradalom arra tört, hogy leválassza a szexualitást a házasságról, a szeretetről és a gyereknemzésről, a gender ideológia közvetlenül a személyt fenyegeti, megtagadva annak antropológiai lényegét, mely mind a családot, mind a házasságot fenntartja. A második szexuális forradalom jól meghatározott lépésekben halad: a személy, a házasság, a család leépítése, ill. a keresztény antropológia alapjainak leépítése. Ha az első szexuális forradalom eszköze a fogamzásgátló tabletta volt, akkor most, ebben az esetben az eszköz az emberi embriók manipulációja, a mesterséges megtermékenyítés és egy olyan kultúra kialakítása, melyben az emotivizmus és a konstruktivista filozófia dominál. A gender ideológia fő tétele tagadja a szexuális különbözőséget és azt állítja, hogy a szexualitás kulturális produktum. Amint sikerül leépíteni a keresztény antropológiát, megnyílik az út a szexuális orientáció, mint az egyén szabad választása előtt. Minden mást igazolnak a nem-megkülönböztetés és a tolerancia alapelvei. A gender ideológia a következő szimptómákat mutatja: az úgynevezett családmodellek, az egyneműek uniói (lehetőséggel a gyermekek adoptálására), egyedülálló személyek mesterséges megtermékenyítése, stb. Ennek az ideológiának a diffúzióját a használt eszközök pedig: iskolai szexuális nevelés, újfajta emberi jogok meghirdetése és jogszabályi változtatások, melyekkel lerombolják a polgári házasságjogot, tartalmilag kiüresítik a gyermekek jogait és favorizálják az emberi élet elpusztítását. Hogyan lehet minősíteni ezt, családok számára új helyzetet? A legkompetensebb szerzők 3 megfogalmazása szerint olyan ez, mint egy romba döntött épületet, amiben maradványokat, faldarabokat találunk csak, amelyekből nem áll össze, hogy mi is ez, ugyanígy, a mai domináns kultúrában elképzelhetetlennek látszik a házasság. Olyan
ez, mint egy ostrom, a család falakkal körülvett városának inváziója, melynek következtében sok épület már leomlott, mások megroggyantak, a többi még áll. Kétségkívül a személy és a szentségi házasságra épülő család lerombolásának vagyunk tanúi. Hogyan tudunk választ adni a családnak ebben az új helyzetében, ezen új kihívások előtt? 2. Egy megújult családpasztoráció felé Ebben a fentebb ismertetett helyzetben az Egyház gyökeresen újra kell gondolja pasztorációs gyakorlatát, alaposan felülvizsgálva a keresztény személyre és a keresztény családra fordított erőfeszítéseit. Teológiai szempontból arra van szükség, hogy elmélyüljünk az Egyház közösségi dimenziójának misztériumában, amely minden keresztény közösségben úgy jelenik meg, mint Isten gyermekeinek családja. Az Egyház Krisztus átszúrt oldalából született a belőle kiömlő vízzel és vérrel. Szent Pál apostol szerint: "Krisztus bennetek a megdicsőülés reménye (Kol 1,27). A Vőlegény, aki átöleli meny-asszonyát, az Egyházat, testét az Eucharisztiában adva oda, hogy a keresztségben megszenteltek mennyből valókká válhassanak. A megszentelő és életadó Lélek az Egyházban Krisztust adja nekünk étekül, hogy a Szentháromsággal közösségben lehessünk. És így az Egyház, amely az Eukarisztiából él, családdá válik, egy testté, melyben a Szentháromsággal való közösséget ízlelgetjük, az elhagyottak otthonává, melyben a háromszor szent Isten kegyelme jár át minket. Az Egyház lelkipásztori munkája ebből a szempontból nézve abban áll, hogy Krisztust Isten gyermekeihez vigye, hogy őket a Krisztussal való találkozóra vezesse, hogy életük legyen és eljussanak a kereszténység teljességére. II. János Pál megfogalmazásában az a távlat, melyhez egész pasztorációs haladásunkat igazítanunk kell, a szentség távlata (NMI 30). Ez jelenti az egész keresztény beavatás újragondolását - gyermekek, fiatalok és felnőttek esetében egyaránt, hogy Isten kegyelmével megszülethessen bennük a keresztény egyén. II. János Pál arra emlékeztetett, hogy valójában súlyos következményeket von maga után az a tény, hogy lelkipásztori programunkat a szentség jele alá helyezzük. Azt a meggyőződést fejezi ki, hogy ha a keresztség révén valóban Isten szentségének leszünk részesei - amennyiben Krisztusba épülünk és az ő Lelkében veszünk lakást általa -, akkor nem elégedhetünk meg a középszerű élettel, mely minimalista erkölcsöt és felületes vallásosságot követ. Ha azt kérdezzük egy katekumentől: Meg akarod-e kapni a keresztséget?, valójában ezt a kérdést szegezzük neki: Akarsz-e szentté válni? (...)Ideje, hogy újra, meggyőződéssel, mindenki elé célul tűzzük a hétköznapi keresztény életnek ezt a magas fokát : az egyházi közösség és a keresztény családok egész életének ebbe az irányba kell haladnia. (NMI 31). Keresztény egyén nélkül nem létezhet keresztény házasság. Keresztény házasság nélkül nincs keresztény család. Keresztény közösség nélkül, amely Krisztus misztériumát éli közöttünk (Kol. 1, 27) nincsen sem keresztény egyén, sem keresztény
házasság, sem keresztény család. Mindezzel azt szeretném mondani, hogy hiteles keresztény beavatás nélkül a családpasztoráció nem tud felemelkedni. Amint láttuk, ezt a feladatot állítja II. János Pál pápa az egész egyházi közösség és a keresztény családok elé (NMI 31). Ehhez újjá kell építeni a közösséget mint az új evangelizáció alanyát és a családokat mint az evangelizáció alanyait. Ebben a tekintetben fontos megjegyezni, hogy XVI. Benedek pápa, az Új Evangelizáció Pápai Tanácsa létrehozására írt Mindig és mindenhol Motu proprio-ban nyomatékosan megerősíti II. János Pál pápa szavait: Sürgető feladatunk újraépíteni a társadalomban a kereszténység hálózatát. De ennek az az alapfeltétele, hogy a keresztény kötelék a helyi egyházközösségekben, azok által jöjjön létre, a saját országban, ill. nemzetben, ahol élnek. (Chr L 34). Ahogy szükség van arra, hogy teológiai szempontból elmélyedjünk az Egyház mint családok Családja 4 misztériumában, úgy azt is gondolom, hogy tovább kell fejleszteni a család egyházi jellegét is, és egy autentikus család-teológiában megjeleníteni a családegyház kifejezésből fakadó virtuális elképzeléseket. 5 Szükséges pontosan megfogalmazni az Egyház (keresztény közösség) és a Családegyház (a keresztény család) közötti kapcsolatokat. Így fogjuk tudni megérteni a család sajátos kötelességét az Egyház küldetésében. Egyértelmű, hogy mindkét Egyház felelőssége a keresztény egyén kinevelése. Ez egy olyan feladat, melyet a hiteles keresztény családok kialakulásával együtt rendkívül sürgősnek foghatunk fel. Ha XVI. Benedek pápa oktatási vészhelyzetről beszélt, ugyanez elmondható a keresztény beavatásról, a keresztény oktatásról és a keresztény családokról is. Mindez megköveteli a keresztény közösség evangelizációs küldetésének és a keresztény egyént előmozdító módszerek alapos felülvizsgálatát: keresztény reklám, a keresztény beavatásra (eresztség, bérmálás) való kateketikai felkészítés gyerekeknek, fiataloknak és felnőtteknek; a hit továbbadása, keresztény oktatás és az új evangelizáció munkatársainak teológiai-pasztorális felkészítése Ezt a feladatot nem lehet végrehajtani a keresztény közösség és a keresztény családok együttműködése nélkül. Ezért a megújult családpasztoráció az Egyház evangelizáló akciója kell legyen, amelyet annak pásztorai a családban és a családdal közösen kell végezzenek, társul szegődve útjának minden szakaszán és helyzetében. (DPF 23). A Familiaris Consortio egy negyedét ennek a családpasztorációs feladatnak szenteli, kimondva, hogy minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy a család lelkipásztori gondozása erősödjön és fejlődjön, s valóban előnyt élvezzen, mert bizonyosak vagyunk abban, hogy a jövendő evangelizációja a családi egyháztól függ. (FC 65). Ebben az értelemben azt javasolja, hogy ez a pasztoráció váljon univerzálissá, és egyetemesen törődjön az összes családokkal, főleg azokkal, akik nehéz vagy rossz körülmények között élnek." (FC 65). Végül megjegyzi, hogy az Egyház lelkipásztori tevékenységének akkor is meg kell tartania a fokozatosság törvényét, amikor a családdal foglalkozik, és lépésről lépésre kell követnie a család alakulását és fejlődését. (FC 65).
Összegezve elmondhatjuk, hogy az Egyháznak (keresztény közösség) a keresztény családot nemcsak az evangelizáció tárgyaként, hanem annak alanyaként is figyelembe kell vennie. Hogy az egyházi pasztoráció abban áll, hogy életet ad a családoknak azáltal, hogy Krisztust (Ige-szentségek-közösség) adja nekik, életútjuk valamennyi állomásán. Az Egyház ezt a misszióját a családokban és a családokkal együtt viszi véghez, az összes családot figyelembe véve. A Familiaris consortio keretein túlmutatva, a Spanyol Egyházi Családpasztorációs Direktórium, II. János Pál papa szavait interpretálva úgy mer fogalmazni, hogy a család nemcsak az evengelizáció elsődleges területe hanem az egész evangelizáció legfőbb dimenziója: Ha az Egyház útja az ember, akkor figyelembe kell venni, hogy ez az ember az életét egy konkrét család keretein belül éli, következésképpen a sok út között, amely az Egyházat az emberhez viszi, az első és legfontosabb a család. Ezzel azt kívánjuk jelezni, hogy a családpasztorációs munka nem pusztán egy lelkipásztori ágazat, hanem minden evangelizációs tevékenység meghatározó dimenziója (DPF 21, FSV 165). Ebből a szempontból nézve, a Spanyol Püspökkari Konferencia úgy véli, hogy a családpasztoráció nem a normál családi életmenettől távol álló tevékenységek sora, hanem alapvetően arról szól, hogy a család tudatára ébredjen saját lényének és küldetésének, és eszerint cselekedjen. Ez a fajta tudatosítás a családot ráébreszti arra. hogy ő a perszonalizációnak és az evangelizációnak, mint a keresztény egyén újjéépítésének elsődleges területe. Ezért a laikus keresztény első apostoli munkája, bármi mást megelőzően az ő saját családja. Következésképpen az Egyház evangelizáló tevékenységének alapelve kell legyen az, hogy a keresztény családok a családpasztoráció valódi alanyai és főszereplői. Ezt a küldetést a család nem más szervezettől kapja, még csak nem is az Egyház hierarchiájától; a keresztségben kapott hivatásból ered, amely összhangban áll a házasságban, illetve a családban kapott hivatással, ami egy olyan eredendő igazságot tartalmaz, melynek egyszerre alanyai és képviselői. Ebből következik, hogy a család a saját emberi tapasztalatait, mint pl. a hit és a kegyelem ajándékai, más családok szolgálatába kell állítsa 6. 3. A szeretetre szóló hivatás mint a megújult családpasztoráció vezérfonala Minden személy alapvető tapasztalata, hogy rácsodálkozik saját létezésére és arra, hogy az életet ajándékba kapta. A második, ehhez bensőségesen kapcsolódó tapasztalat lényünk szexuális dimenziójának felismerése. A nemi különbségek észrevétele és ezzel együtt a minden embernél jelen lévő magány megtapasztalása magukban hordoznak olyan alapvető kérdéseket, amelyeket mindenki kénytelen megválaszolni. II. János Pál pápa, összegyűjtve az antropológiai és az eredendő erkölcsi tapasztalatokat (magány, találkozás, közösség, érzékiség, szégyen, termékenység), ad választ ezekre a kérdésekre az Emberi szeretetről szóló katekézisében, az emberi tapasztalatot a Kinyilatkoztatás hatalmas fényözönébe állítva.
A származásra, identitásra, az emberi élet értelmére, a szeretetre szóló hivatásra, a termékenységre, stb. vonatkozó kérdésekre adott válaszaiban a pápa az általa megfelelő antropológiának vagy a sajátosan emberi dolgok integrált szemléletének nevezett szemléletet tükrözi, melyben az emberre Isten szemszögéből tekintünk, Aki az emberlét eredete és célja 7. Az ember valóban a Szeretet-Isten képére és hasonlatosságára teremttetett (Gen 1 és Jn 4,8), és az ő hivatása a szeretet. Az ember tanít minket II. János Pál képtelen szeretet nélkül élni. Magára marad, érthetetlenné válik önmaga számára, értelmét veszíti az élete, ha szeretetet nem kap, szeretetet nem talál, nem vehet benne részt és nem teheti a szeretetet magáévá. Ezért adja a Megváltó Krisztus, mint már mondtuk, az embernek az ember teljes kinyilatkoztatását." (RH 10). A nemi különbözőségbe a szeretetnek egy olyan különleges formája van kódolva, ami az Isten-képmássághoz rendelődik: az Isten képére teremttette őt: férfinak és nőnek teremtette őket" (Ter. 1,27). Ez egy eredendő hivatás, amely minden emberi választást megelőzött, és magába az emberlénybe, sőt ezen belül a testébe íródott. Így a szeretet alapvető és veleszületett hivatása minden emberi lénynek: Isten az embert szeretetből szólította életbe, s egyúttal szeretetre rendelte. (FC 11). Minden ember (minden egyes emberlény kivétel nélkül) és az ember teljessége (az emberlény az ő teljességében) Isten a saját képére és hasonlatosságára teremttetett. Az ember az ő teljes testi-lelki egészében a szeretetre kapott meghívást. A nemek dualitása Isten akarata volt, hogy a férfi és a nő kölcsönös önátadásukkal az életadó Isten képmása legyenek: És Isten megáldotta őket és ezt mondta: szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá (Gen 1, 28). Szexuális különbség, önátadás és termékenység az a három alaptényező, amit teológiailag a házasság misztériumának 8 nevezünk. A bűn miatt az Isten képmása, amely az emberi szeretetben nyilvánul meg, elhalványult; a bűnbe esett ember nehezen érti meg és követi az Isten tervét. Az emberi közösségek, kapcsolatok az érzékiség és a birtoklás kísértéseitől zaklatottak (Ter. 3,16), törékenynek éljük meg őket. A Krisztusi Megváltás visszahelyezi az ember szívébe az Isten tervének eredeti igazságát, és képessé teszi arra, hogy azt az életben jelentkező nehézségek és sötétség közepette is megvalósítsa. Az Istennel közösségre lépésre hívott bűnös és megváltott ember az, akihez az Egyház küldetése szól, akinek vissza kell adnia a reményt, hogy képes lesz eljutni arra a teljességre, amelyet szíve annyira áhít. (DPF, 32). VI. Pál, ennek az igazságnak tudatában a házastársi szeretetet Isten felől közelíti meg: A házastársi szeretet akkor mutatja meg igazi természetét és nagyszerűségét, ha végső forrásként Istenből származtatjuk, aki a szeretet, és akitől minden atyaság nevét kapja az égben és a földön (HV 8). A házastársi szeretet a következő jellemzőkkel bír: teljesen emberi, hűséges, a halálig kizárólagos és termékeny (HV 9). A házastársi szeretet nem merül ki a házastársak közötti egyesülésben, hanem az a
rendeltetése, hogy belőle új életek fakadhassanak. A házastársak teljes közössége, amely legmagasabb szintjét a házastársi aktusban éri el, ugyanakkor a születendő új élet forrása is. Ily módon válik nyilvánvalóvá a házastársi szeretet termékeny természete, ill. a házastársi aktus egyesítő és nemző funkciói közötti kapcsolat elválaszthatatlansága. Az Egyháznak a II. János Pál által kifejtett megfelelő antropológiára és az úgy nevezett test teológiájára épülő tanításai az emberi szeretetről és a felelős szülői magatartásról (HV 10), a megújult családpasztoráció alappillérei. Egy ilyen pasztoráció nem volna lehetséges akkor, ha elhallgattatnánk vagy figyelmen kívül hagynánk a Humanae Vitae-t. Ellenkezőleg: az, hogy nem hallgattunk VI. Pál pápa prófétai hangjára, a házasság intézményének fokozatos leépüléséhez, demográfiai hanyatláshoz, egyfajta pánszexualizmus kialakulásához vezetett, ami ma már a szeretet civilizációját veszélyezteti. A házasság misztériumával, és különösen a szeretetre való hivatással a középpontban találja meg a családpasztoráció azt a vezérfonalat, amelynek mentén kiteljesedik, és megfogalmaz javaslatokat, melyeket tudni kell pedagógiailag megfelelően prezentálni. Ahogy II. János Pál ismételgette: Kedves fivéreim és nővéreim, házastársak és szülők, a Vőlegény veletek van (...) Ne féljetek a kockázatoktól! Az isteni erő sokkal erősebb, mint a nehézségeitek! (Gra Sa II). A kereszténység a szeretet legvégső igazságát a keresztre feszített Jézus Krisztusban találja meg, aki testét szeretetből az Egyháznak adja. Ez a Vőlegény Krisztus szeretetének kinyilatkoztatása, aki szerette az Egyházat és önmagát adta érte, hogy megszentelje (Ef 5,25). Amikor az Úr a házasság szentségében a keresztény házastársakkal találkozik, akkor a házastársi szeretet az isteni szeretettel egyesül, és onnantól azt Krisztus megváltó ereje és az Egyház üdvözítő tevékenysége irányítja és gazdagítja. A szeretet történetébe amely Isten üdvözítő terve helyezett emberi szeretet tanúságtétel egy olyan szeretetről, mely nagyobb, mint maga az ember és Krisztus Egyház iránti Szeretetének valóságos képe. Ezért van az, hogy az Egyház közösségében éljük meg a szentségre vezető utat, mely az ember számára a házastársi szeretetben nyílik meg. (DPF 37). 4. Szeretet és intézmény Amikor a szeretetre úgy tekintünk, mint stabil, a saját belső igazságukat védő kapcsolatok szabad megkötésére megértjük, hogy az intézményesülés nem áll ellentétben a szeretet logikájával, hanem annak egy módja, hogy saját belső nyelvezetét igazolja. Az embernek szüksége van arra, hogy tartós kötődéseket tudjon kialakítani, amelyek neki belső biztonságot nyújtanak: ez a legfőbb indoka annak, hogy szeretné, hogy abban a társadalomban, amelyben ezt a vágyát valóra kívánja váltani, társadalmi elismeréshez jusson.
A társadalmi és intézményi dimenziók a házasság természetének részei, az soha nem tud magánaktussá redukálódni: A férfi és a nő személyes és kölcsönös igen -je gyakorlatilag ajtót nyit a jövőre, mindkettejük emberségének kiteljesedésére és ugyanakkor az új élet ajándékára rendeltetett. Ezért ez a személyes igen nem lehet kevesebb, mint egy nyilvánosan is vállalt igen, mellyel a házastársak mindenki előtt felelősséget vállalnak hűségükért, ami ily módon magának a közösségnek a jövőjét garantálja. 9 a) Emotivista kultúránk nehézségei Mai kultúránkban az eddigiekkel ellentétben a szeretetnek egy pusztán érzelmi értelmezése terjedt el, amely mindenfajta külső szabállyal szemben megmakacsolja magát. Ez egy olyan romantikus értelmezésen nyugszik, amely a szabadságot mint kötődéstől mentes spontaneitást értelmezi. Így a házastársi kötelék értelmezése is deformálódott, minthogyha az kizárólag a változékony érzelmektől függene, amelyek eleve nagyon gyenge alapot teremtenek a stabil együttéléshez. Nem túl nehéz dolog megállapítani a következményeit a szeretet e hibás értelmezésének, mely elvágja azokat a mély gyökereit, amelyekből táplálkozik, és igazi alap nélküli ideákból igyekszik erőre kapni. Ez a legevidensebb példája annak, amikor homokra akarunk házat építeni, a kiáradó folyók kénye-kedvére (Mt. 7, 24-27). Ilyen módon a személyek nem tudják felfedezni, honnan jönnek az együttélésük során jelentkező problémák, és az állandó ellentétek közepette hamar azt hiszik, hogy a szeretet meghalt és a különválás vagy a szakítás elkerülhetetlenné vált. Mindez súlyos tudatlanságot mutat a szeretet alapigazságának ismeretében, ami aztán oda vezet, hogy oly sok eseményt élnek meg belső megosztottságban hogy végül képtelenné válnak arra, hogy megtalálják a kivezető utat. Ezzel a hibás értelmezéssel együtt, ill. részben ennek következményeként alakult ki a szeretet egyfajta privatizációja, melynek során az elvesztette társadalmi érvényesítését és vele együtt a lehetőséget arra, hogy az emberek felé kommunikálni tudja releváns hozzájárulását a közjóhoz. Pontosan arról van itt szó, amit XVI. Benedek pápa feltár a Caritas in Veritate c. enciklikájában, hogy láttassa, milyen veszteséghez is vezet mindez a társadalom számára: Tudatában vagyok annak, milyen jelentésbeli félresiklásokon és kiüresedésen ment és megy át a szeretet jelentése, azzal az ebből következő veszéllyel együtt, hogy félreértik és száműzik az erkölcsi élet gyakorlatából, és ez minden esetben megakadályozza helyes értékelését. Társadalmi, jogi, kulturális, politikai és gazdasági területen, azaz a fenti veszélynek leginkább kitett közegekben könnyen kimondják, hogy a szeretet nem játszik szerepet az erkölcsi felelősségek értelmezésében és irányításában. 10 Valóban, a pusztán érzelmi és privatizálódott szeretet minden olyan jelentéstől a priori híján marad, amely az embereket egymáshoz köti a társadalomban. Annak a gondolatnak a passzív elfogadása, mely szerint a szeretetnek nincs semmi köze a társadalmi normákhoz adott utat a szeretet és az igazságosság közötti káros
szeparációnak11. E kettő dialektikus egymásnak feszülése mindkettőn sebet ejt, többé nem tudnak fénye lenni az embernek, aki képtelen felismerni, hogyan lehet szeretet kötelességek forrása, és hogyan hozhat létre stabil kötelékeket, amelyekben megalapozhatja az életét. Ráadásul az igazságosságot, ha elválik a szeretettől egyebek között az a veszély fenyegeti, hogy embertelenné vagy pusztán formálissá válik, mert kiveti magából a megbocsájtást és az irgalmat, melyek olyannyira szükségesek lennének az igaz emberi együttéléshez. Látnunk kell tehát, hogy a szeretet és az intézmény közötti, fentebb leírt szakadás az igazságosság értelmét károsítja. Már nem úgy értelmezzük, mint azt az erényt, amely minket arra ösztönöz, hogy a mások jogainak a közös, bennünket egyesítő jóhoz egyedül méltó módon tegyünk eleget, hanem egyszerűen úgy, mint az illeszkedő kötelességektől megfosztott, a magánérdekekkel egyre inkább összetévesztett jogok követelését. A házasság és a család az a terület, ahonnan az alapvető emberi kapcsolatok igazságossága ered a személyek közösségén belüli megfelelő együttműködés révén. Ha itt elvész ez az igaz jelentés, akkor minden elmosódik egy világos célok és kölcsönös összefüggések nélküli érzelemben. b) A társadalmi közjót a házasság és család által szükséges védelmezni Ha a család az a hely, ahonnan az igazságosság erénye fakad, akkor az állami szervek, hatóságok is igazságosan kell bánjanak vele, hiszen a társadalom és az állam igazságos rendje a politika egyik elsődleges feladata 12. Azok, akiknek kormányzati felelősségük van, első helyen a közjót kell támogassák, ez az elsődleges feladatuk és az állampolgárok feletti hatalmuk alapja 13. Képességeink szerint mindannyiunknak kötelessége a közjó előmozdítása 14, de a kormányon lévők azok, akik azt képviselik és nekik van iránta elsődleges felelősségük, különös tekintettel az alapvető szociális jogok társadalmi szintű védelmére és fejlesztésére. Nyilvánvaló az, hogy a közjót nem szabad összetéveszteni a fogyasztási javak elosztásával, ahogy arra néha bizony találunk példát egy-egy jóléti állam rövidlátó politikájában. Ehelyett arra kell erőfeszítést tenni, hogy síkra szálljunk a hiteles és teljes emberi fejlődésért, amely az igazságban megmutatkozó szeretet értékeiből képes ihletet meríteni. 15 Csak ebből a materialista kultúránkban sajnos kevéssé általános széles látószögből nézve tudjuk kellő tisztasággal meglátni a család hatalmas hozzájárulását a társadalmi közjóhoz. A házasság és a család olyan kincsei a közjónak, amelyek nem csupán formális elismerést, hanem valódi társadalmi támogatást is igényelnek, hiszen azon intézmények egyikéről van itt szó, amelyek a társadalmat belülről építik, stabilitást és alapvető támaszt nyújtva a személyek túlnyomó többségének. Az Egyház arra tanít minket, hogy tiszteljük és mozdítsuk előre az egy férfi és egy nő közötti felbonthatatlan házasság csodálatos valóságát, amely ráadásul a család eredete. Ezért ennek az intézménynek az elismerése és támogatása az egyik legnagyobb szolgálat, mellyel a közjóhoz és az emberek, valamint a társadalmak igaz fejlődéséhez
hozzájárulhatunk, valamint a legjobb garancia arra, hogy biztosítsuk az emberi személy méltóságát, egyenlőségét és szabadságát. 16 5. A család mint a társadalom élő alapsejtje A család igazsága magában foglalja azt is, hogy elismerjük, mint a társadalom fundamentumát, mint annak élő alapsejtjét. A családból születnek az állampolgárok, és benne találják azoknak a társadalmi erényeknek az első iskoláját, amelyek az életnek és a társadalom felvirágzásának a sava-borsát adják. A családnak és a társadalomnak kölcsönösen szükségük van egymásra, és egymást kiegészítő funkciójuk van. Ezért a család, természeténél és hivatásánál fogva távol áll attól, hogy magába zárkózzon, inkább megnyílik a többi család és a társadalom felé, ily módon betöltve társadalmi szerepét (FC 42). a) A család mint a közösségi lét iskolája A közösség és a részesedés megtapasztalása, melynek a család mindennapos életét jellemeznie kell, a család első és alapvető hozzájárulása a társadalom javához. A családi közösség tagjai közötti kapcsolatokat a minden egyes tagban a személyi méltóságra támaszkodó és azt becsülő ingyenesség irányítja és hatja át; ezért lesz szeretettől áthatott az együttlétük, a beszélgetéseik; ezért lesznek önzéstől mentesek az érzelmi kapcsolataik, s így lesz nagylelkű a szolgálat és szoros a lelki kapcsolat. A személyek igazi életközösségének kibontakozása a családban így válik az igazságosság, a megbecsülés, a párbeszéd és a szeretet jegyében a társadalmi közösség első és lényeges iskolájává, példaképévé és serkentőjévé. Ezért a család lesz forrása és leghatásosabb eszköze a társadalom emberibbé tételének, és általa kapja meg az egész társadalom a személy pecsétjét. Egyedülálló és átható módon járul hozzá a világ építéséhez, miközben biztosítja, hogy az ember valóban emberi életet élhessen: nevezetesen pedig, hogy az erényeket kiemelkedő értékek gyanánt őrizzék és hagyományozzák tovább. (FC43) b) A család társadalmi és politikai szerepe Jóllehet a család szükségszerű és elsődleges kifejezési módja a gyermekek világra hozása és nevelése, ezzel még nem merítettük ki a család társadalmi feladatát. Mind az egyes, mind a társulásba lépett családok sokfajta szociális szolgálatot végezhetnek, és kell is végezniük, elsősorban a szegények javára, de minden más esetben is, amikor a hivatalos hatóságok képtelenek elérni az embereket.
A család társadalmi feladata révén arra is hivatott, hogy beavatkozzék a társadalmi életbe, azaz elsősorban a családoknak kell gondoskodniuk arról, hogy az Állam törvényei és intézményei nem csupán ne sértsék a családot, hanem nagyon határozottan támogassák és oltalmazzák jogait és feladatait. Így tehát a családokban egyre inkább tudatosulnia kell annak, hogy főszerepet játszanak a családpolitikában, s hogy az ő feladatuk a társadalom átalakítása: máskülönben épp a család lesz az első áldozata azoknak a bajoknak, melyeket nem elhárítani, hanem csak közömbösen szemlélni akart. (FC 44) c) A társadalom a család szolgálatában Miként a társadalom és a család közötti szoros kapcsolat megköveteli, hogy a család nyitott legyen a társadalom felé, azaz részese legyen életének és fejlődésének, ugyanúgy e kapcsolat sürgeti, hogy a társadalom el ne mulassza egyik fontos teendőjét: a család oltalmazását és tiszteletben tartását. A család és a társadalom feladatai kölcsönösen kiegészítik egymást az összes és minden egyes ember javának védelmében és előmozdításában, azonban a társadalomnak és még inkább az Államnak el kell ismernie, hogy a család sajátos és alapvető jogok birtokában levő közösség. Éppen ezért a családdal való szoros összefüggések miatt az Államot és a társadalmat súlyosan terheli a kötelesség, hogy a szubszidiaritás elvét tartsák meg. Ezen elv alapján az Állam nem ragadhatja el és nem is szabad elragadnia a családtól azokat a feladatokat, amelyeket vele azonos szinten meg tud oldatni akár egyes családokról, akár családok társulásáról van szó, hanem a legmesszebbmenőkig támogatnia és igényelnie kell a család felelősségét. A közhatalom legyen meggyőződve arról, hogy a családban van a polgári közjó nélkülözhetetlen kincse, ezért amennyire csak képes rá, adja meg a családoknak mindazt a gazdasági, társadalmi, oktatási, politikai és kulturális segítséget, amelyre az rászorul, annak érdekében, hogy minden feladatát teljesíteni tudja. (FC 45) Konklúzió: a megújult családpasztoráció jelenlegi kihívásai A házasságra készülő fiatalokat jellemző problémák, a válások egyre növekvő száma és a nehéz és irreguláris helyzetekben élő családok egyaránt arra hívják fel az Egyház figyelmét, hogy szükség van egy olyan stratégiára, mely a kegyelem segítségével a keresztény közösségnek hathatós, intelligens segítséget nyújt a házassági felkészítésben és a családok támogatásában. A családok jelen helyzetére az egész Egyházra kiterjedő válasz szükséges oly módon, hogy a Szentlélek ereje által újjáéledve a kortárs világ előtt az új evangelizáció előmozdítására képes missziós lendülettel jelenjünk meg 17.
Ez az új evangelizáció a keresztény családokon keresztül hat, és felhívja a laikus keresztény híveket és a családokat, hogy annak legyenek hathatós alanyai. Ha egy adott helyzetben, a szegénységgel szemben az Egyház képes volt aktiválni karitatív erejét és a világ elé állni a Caritas-szal mint az Egyház válaszával a szegénységre, akkor ma, a házasságok és a családok törékenységének új szegénységét látva, amikor oly sok gyermek szenved érzelmi hiányokat, fiatalok, akiket rabul ejtet a fogyasztói társadalom, stb., mindez új, kreatív erőfeszítésért kiált, melyben az egyházmegyék teljes közössége részt kell vegyen, pásztoraik irányításával. A családok preventív erőfeszítésekre várnak, értve ez alatt a szeretetre való nevelést, komolyabb figyelem ráfordítást a családra és egy terápiás akciót, amely újra a szeretet civilizációjának szívébe helyezi a megbocsátás és a kiengesztelődés fontosságát. 18 Az egész Egyháznak, a Szentlélek segítségével arra van szüksége, hogy együtt a missziós lelkület felélesztésével, pasztorációs szolgálatában aktiválja a megértést és az együttérzést. Ezért azt gondolom, hogy szükséges és sürgős a Családorientációs Központjainkban nyújtott szolgáltatásaink újratervezése. Ez egy olyan terület, ahol a családsegítő és a terápiás szolgáltatások mellé fel kell sorakoztatnunk preventív tevékenységeket, mint pl. a szexuális nevelés, a jegyesek tanácsadása szexualitásuk megismerésében/megértésében és abban, hogy mire van szükségük ahhoz, hogy házasságukat megfelelően tudják alakítani és felelős szülőkké váljanak. Ez a kezdeményezés egy szélesebb stratégia része, melyben a családpasztoráció az Egyház összes evangelizációs tevékenységének egy dimenziójává válik. Ez nem lehetséges az Egyház magját alkotó keresztény családok általános mobilizációja nélkül, melynek célja, hogy a szeretet evangéliumára nyitott szívvel váljanak igazi hordozóivá az evangelizációnak és a családi kultúra előmozdításának. A keresztény családoknak ez a forradalma a megváltó Krisztushoz való közeledéssel kezdődik, hisz ő adta vissza az embernek a szeretetre való képességét. Ma, ahogy tegnap is, az Egyház alapküldetése az, hogy a családok tekintetét Krisztus misztériuma felé orientálja. Az Egyház semmi mást nem akar elérni, csak azt, hogy minden ember találjon rá Krisztusra: hogy ez a Krisztus együtt járhassa útját az emberrel az igazságnak és a szeretetnek azzal az embert és világot mozgató erejével, mely a Megváltás és a Megtestesülés misztériumában rejlik, és a szeretett hatalmával, ami belőle forrásozik (RH 13). Ahogy II. János Pál mondta: Kedves családok! Bátrak kell legyetek és készen kell álljatok arra, hogy mindig tanúságot tegyetek a bennetek élő reményről, mert azt az Evangélium által maga a Jó Pásztor ültette a szívetekbe. Készen kell álljatok Krisztus követésére az életet adó mezőkön át, melyeket Ő maga készített elő kereszthalálának és feltámadásának húsvéti misztériumával. Ne féljetek a veszélyektől! Az isteni erő sokkal nagyobb, mint a ti nehézségeitek! A Vőlegény veletek van. (Gr. Sa.II)