Lelkészi jelentés a 2012. évről Egy idős néni a gyülekezetből azt mondta- szinte csak magának félhangosan- hogy nem jó már ez a világ ahol mindenkinek olyan sok dolga van hogy nincs már ideje az embereknek. Sajnos a lelkipásztorra is igaz az állítás, hogy annyi a dolga hogy már nincs ideje. Ezért jól oda kell figyelni arra, hogy kivel, mivel tölti az idejét a lelkipásztor? Sokan sokféle igénnyel lépnek fel, s nem egyszer előfordul, hogy emberek csak a saját igényeiket tartják fontosnak: A lelkipásztor legyen ilyen vagy olyan, csinálja ezt vagy azt Nem lehet megfelelni ennyi elvárásnak ezért a tudatos időbeosztást a lelkipásztor kitűzött célja szerint kell hogy elkészítse. Mi ez a cél? Amik történtek ennek a célnak elérését szolgálták-e? Minden lelkipásztor célja ugyanaz, de minden elhívásnak van sajátos specifikuma, az enyém például az, hogy a gödöllői gyülekezet legyen egy kegyelemközpontú szeretetközösség, amelynek tevékenysége a lelki növekedést és missziót szolgálja. Ennek apróbb részcélja az, hogy minél több embert megtérésre segítsek, házi csoportba, lelki kisközösségbe vezessek és szolgálatba is bevonjak. Ezt a célt lelkésztársam, testvérem Tar Zoltán teljes mértékben sajátjának is tartja, ezért munkában és sok egyébben is jó társam. Ebben a jelentésben a leírt programok és események jelentős része őt is érinti, de részletesen nem térek ki mindenre, hisz annyi feladatunk volt és van, hogy még egy ilyen hasznos jelentés megírása is időrabló feladat. Ezt az évet is líceumi lelkészi ajánlások miatti beszélgetésekkel kezdtem, és egyéb (adminisztrációs, előkészítő feladatokkal.) A Líceum népszerű a szülők között, mert egyike annak a két református iskolának amik felkerültek a top 100 ranglistára és az év végére még 3 hellyel előrébb is került. Ez dicséri az iskola tantestületének munkáját, amihez én az iskola lelki életének segítésével próbáltam hozzájárulni. Tartottam tanári és iskolakezdő csendesnapokat az iskolalelkésszel, és diákcsendesnapokon is szolgáltam Zoltán lelkésztársammal együtt. Az iskola idén ünnepelte 20 éves jubileumát ami alkalom volt annak áttekintésére hogy honnan jöttünk, s merre tartunk? A Líceumnak a gyülekezet a fenntartója, de valójában mind a diákok számában, felekezeti összetételében mind költségvetése és adminisztrációs kötelezettségei tekintetében, messze túlhaladja presbitériumunk akció rádiuszát. Ezért a Líceum életéről és munkájáról itt most többet nem is írok. Másik intézményünk az óvoda, aminek indítása nagyon megterhelő volt több szempontból is, mert gyorsan kellett kockázatos döntéseket hozni, határidők szorításában kellett munkatársakat keresni, szabványoknak megfelelő átalakításokat végezni az épületen, az építkezéshez új és új pénzforrásokat keresni szinte a tervezetett összeg kétszeres mértékében. A presbitérium és az óvoda dolgozói és a szülői közösség is, más gyülekezeti tagokkal együtt jelentős összefogásról áldozatkészségről tanúskodott, amikor ezeket a jelentős feladatokat elvégezte. Az óvoda idén elérte a stabil és fenntartható működést, bár még vannak feladatok, amelyek már nem veszik túlzott mértékben igénybe a rendelkezésre álló erőforrásainkat. Hála Istennek az óvodában jó a hangulat mind a gyermekek, szülők és munkatársak között is, azzal együtt hogy itt adódtak súrlódások, amit megpróbáltunk hitünk
és elhívatásunk szerint rendezni. Hálás vagyok Istennek, hogy ez az intézményünk is elérte a stabil működés állapotát. Személy szerint nekem komoly terhet jelent az hogy a lelkipásztori tiszthez tartozik a fenntartói képviselet, mert én lelkészi elhívatásomban egy missziós, emberekkel foglalkozó lelkészi életpályát láttam meg, és amikor ügyek, számok, engedélyek, szabványok és határozatok és határidők kötik le időm egy részét, akkor nehéz meglátnom benne az emberekkel közösségben lévő Jézust. Jó lenne, ha az intézmények vezetéséért nem a lelkipásztoré lenne a végső felelősség, hiszen nem is ő könyvel, nem ő dönt a százmilliós költségvetések, építkezések stb. kapcsán de a felelősség az övé. Ez egy rendszerhiba de hála Istennek mindkét intézményünk és igazgató tanácsunk és presbitériumunk is elhivatottan és jó szakmai színvonalon végzi munkáját véleményem szerint, annak ellenére hogy volt sőt van is egy ezt kétségbevonó erős hang is az egyház szervezeti egységében. Ezért mindkét intézményben jó munka folyt az elmúlt évben. A Líceumban volt diák evangélizáció, amit gyülekezetünk ifisei csináltak felhasználva a tanítványképzésben tanultakat. A gyülekezetben a misszió már nem csak program hanem életmód is. Vannak tagjaink akiket látva jönnek emberek alphára, gyülekezeti csoportokba vagy vasárnapi istentiszteletre. Ez nagyon jó. Emellett végzünk kifejezett missziós tevékenységet is több rétegcsoportban is. Sajnos itt is tapasztalható az a fajta ellenállás, ami nem ad hanem csak elvesz. Az elmúlt évben tapasztalt akár belső, akár külső kritikát az jellemezte, hogy nagy erővel elhangzott az, hogy mit hogyan ne csináljunk, de alternatívát nem kínált, legfőképp olyat nem ami követhető példa lenne. A presbiterválasztásnak is volt ebben része, mert a választás csak részben tükrözte azt, hogy a gyülekezet szolgáló, vezetésre és együttműködésre alkalmas tagjait válasszák meg tisztségviselőnek. Furcsa volt látnom azt, hogy olyan embert, aki minden munkában önként részt vállal, de csendes, nem választják meg presbiternek, mert nem ismerik. Azok nem ismerik, akik nem vesznek részt a gyülekezet hétköznapi életében, kisközösségek lelki életében és szolgálatban, de azért öntudatosan szavaznak mert jogukban áll. Igy egy-egy jelölt esetében, a periférián lévők többsége eldöntheti azt, hogy a közösségben élő kisebbség kikkel dolgozzon együtt? Ez is egy hibája egyházunknak és helyi szintű kijavításán sokat munkálkodunk azáltal, hogy minél több embert próbálunk bevonni a gyülekezeti életbe, ne legyenek kibicek, pálya szélén álló nézők, hanem legyenek testvérek, ne legyenek öntudatos fogyasztók hanem krisztuskövető hívők. Az új presbitérium minden választáshoz kötődő nehézségünk ellenére jó presbitériumnak ígérkezik, olyannak, amelyik igényli a lelki közösséget, kész a döntéseket felelősen hitben meghozni. Hála Istennek erősödött a lelki és missziói látás is a gyülekezetben. A lelki látás a gyülekezeti énképünk megfogalmazásában testesült meg legjobban. Milyen gyülekezetet szeretnénk? Erre a kérdésre egy lelki hétvégén kerestük a választ és így fogalmaztuk meg közösen:
1. Közösség: - egység (Jézus és egymás szeretete, elhívottak, egyetértés és sokszínűség) Jn.13:35 - szolgálat ( lelki ajándékok szerint, isteni elhívás alapján misszió és belső szolgálatok) - szeretet ( befogadó közösség, egymás elfogadása, adakozás, gyengék hordozása) 2. Lelkiség: - imádság, hálaadás - dicsőítés, (zene) - Lélek által vezetett közösség - megszentelődés ( helyreigazítás, intés, mentorálás, lelkigondozás) 3. Küldetés: - misszió (gyülekezeten kívüli evangélium hirdetés, remény közössége, Krisztus királyságának hirdetése) Luk.19:10 - tanítás ( hit közösség) - tanítványság (folyamatosság) Ef.4:11-13 A missziót is támogatta a presbitérium és a gyülekezet is. Évközben kaptuk azt a látást lelkésztársammal, hogy az alpha mellett kéne még külmissziót kezdeni egyháztól távol lévők között. Több irányú próbálkozásunk közül az egyik nagyon jól sikerült és reméljük folytatódik is. A 202-es iskolából 200-250 diákot vittünk el a Kontraszt kiállításra, és többükkel is jó kapcsolatba kerültünk. Nagyon jó érzés volt csak adni és semmit se várni, mert valahol ez a misszió szíve. Ritkán sikerül ilyen tisztán minden beszámolási kötelezettség és elvárás nélkül missziót végezni, de most ez ilyen volt. Az pedig még jobb érzés volt, hogy az adott szeretetünk nem remélt viszonzást kapott, tanároktól és diákoktól egyaránt. Szívünkbe zártuk őket és ennek az évnek számomra legnagyobb ajándéka és egyben kihívása is volt ez a programunk. Az alpha is sok örömet ad a benne szolgálóknak, mert Isten látjuk cselekedni. Hálás szívvel nézem az ebből született béta csoportot, büszke vagyok rá, pedig már messze túl van azon, hogy azt mondhassam: ez az én munkám eredménye. Egyik oldalról látom Istent, aki megtérést és egy egészen megújuló életet ad embereknek és látom a szeretetet, szolgálatkészséget, aktivitást, egymásba vetett bizalmat és jóindulatot és másik oldalon pedig ennek árnyékát is, az ostobaságot és irigységet ami megfogalmazódik még országos egyházi sajtóban is ezzel a szolgálattal kapcsolatosan. Nekem, hála az Úrnak csak áldást, örömet és missziós hévet adott ez a szolgálat. Zoltán ugyanezt az örömöt éli át az ifisek között. Akikkel még 6 éve én kezdtem el foglalkozni, most az ő keze alatt a tanítványképzőben beérnek arra, hogy fiatalok között szolgáljanak. Látja Istent az életükben és a szívükben. Sajnos idén már teljesen kiestem az ifiszolgálatból. Több mint 20 évig hétről hétre nyárról nyárra foglalkoztam ifisekkel, sose volt könnyű, de nagyon jó volt. Most Zoltán az aki 5 ifis csoporttal és a tanítványképzéssel foglalkozik. A konfirmandusok 2-3 évig készülnek a konfirmációra, aminek része volt idén is az hogy elvittük őket lelki hétvégére, egész hetes táborba és mindenkivel külön külön egy egy órás lelki beszélgetés is zajlott. Ebben idén már Zoltáné volt a fő
szerep, de nekem is örömöt adott az amikor én voltam a konfirmandusokkal. Ez a szolgálat is kell hogy változzon, mert változnak a konfirmandusok is. Az ifiseink és konfrimandusaink jelentős része itt találkozik először a hittel, Bibliával, ezért sok szeretetre, türelemre és kreativitásra volt szükség a velük való foglalkozás során. A tanítványképzősök fele szolgál és a konfirmandusainknak is nagy része jár ifibe. Ez is örömet ad ha visszanézek az évre. Közös sikerélményünk volt, hogy az MTV 1 megkeresett bennünket hogy ifiseinkkel és velünk is készítsen egy sorozatot amit le is adtak ez év első felében. Az ifiseink is segítettek nekünk a 202 iskolában egy karácsonyi programban zenekari szolgálattal. Ha a naptárra visszanézek akkor látom a tavaszi időszakot amikor 14 jegyespárral foglalkoztunk: Volt akivel hatszor és volt akivel talán hússzor is találkoztunk jegyesórán. Ebből 13 házasságkötés lett. Idén fogalmazódott meg belül, hogy kétféle jegyesoktatásra van szükség: Egy gyülekezetire, ami az ifiben kezdődik már a helyes férfi és nő szerepek stb. tanításával és egy másik programra, ami szól azoknak a zömében nem hívő, egyházhoz csak az esküvő előtt tartozó már évek óta együtt élő párok számára. Gyülekezeti ifjaink közül is voltak házasulandók, nagyon jó lelki közösségbe kerültünk az előkészítők folyamán. A szó szoros és átvitt értelmében is mondható hogy ég és föld a különbség a hívő fiatalok és a csak esküvő előtt templomba járók között. Az esküvők mellett a nyáron volt 7 táborunk. Ebben nagyon sokat segítettek gyülekezeti tagok, sőt volt ahol mi segítettünk nekik, olyan jó civil vezetők voltak a táborokban! De még így is nagyon elfáradtunk. Erre akkor jöttünk rá amikor még más szabadságon lévő kollégáinkat helyettesítettük: Akkor jöttünk rá, hogy 1-2 hét pihenés jutott csak nekünk és már kezdődött az őszi félév ahol 5 hétvégén szolgáltunk szeptembertől decemberig. Nagyon fárasztó volt. Ezt a nyarat Zoltánnal együtt feláldoztuk a gyülekezetért, nem bántuk meg, de nem is fogjuk megismételni mondtuk egymásnak. Ősszel volt két várakozáson felül sikeres program, amin sok érdeklődő testvér vett részt. Egyiken Balla Péter az Újszövetségről a másikon Tatai István Izrael és az egyház kapcsolatáról beszélt. A gyülekezeti evangélizációs hetet nem kísérte ekkora érdeklődés. Nem mondom hogy sajnos, mert nem a gyülekezet van az evangélizációért hanem az evangélizáció az emberért. Ha valahova nem jönnek az emberek, akkor nem az embereket, hanem a missziós módszert kell megváltoztatni! Minden evangélizációs héten azt kérdezem, magamtól hogy miért tartunk fenn olyan szolgálatot, amire már nincs igény? Mint ha fenntartanánk, egy olyan buszmegállót ahol már nem akarnak az emberek felszállni, mert elköltöztek onnan. Ennek ellenére én magam is egy hétig szolgáltam evangélizációs héten Székesfehérváron. Volt áldás azon a héten is amikor itt szolgált Gyimóthy Zsolt a mi hetünkön és azon is amikor én Fehérváron, de milyen a hatásfok? Hány óra készülés, utazás van egy-egy ilyen hét mögött? Megéri-e vagy inkább valami mást kéne csinálni? Sokkal inkább a korszerűbb missziókat kéne támogatni, mint pl. a cursillo, házashétvége, keresztkérdések, alpha, mátrix beszélgetések stb. Ebben az évben nagyon sokat tanultam a SOTE mentálhigiénés képzésén a lelki egészségről és betegségről, valamint az önismeretről is. Munka mellett nem könnyű posztgraduális képzésben részt venni, de érdemes. Egyházunk előír kötelező továbbképzést is lelkipásztorainak, amin én tavaly is, idén is részt vettem, mindkét képzés megerősített szolgálatomban, elhívatásomban. A lelkipásztori szolgálat igényli a folyamatos képzést és készülést, ezért is vagyok hálás a presbitériumnak, hogy képzésemet támogatta lelkileg és anyagilag is. Remélem a gyülekezet e tekintetben is átéli az igét: Aki bőven vet az bőven fog aratni is. Sok lelkigondozói beszélgetésem volt idén, amikben többször is megláttam Isten szelíd Szentlelkét munka közben. Oldódások, megvilágosodások történtek, de néha volt egyhelyben járás is. Egyik továbbképzésen pár kollégámmal együtt dolgoztuk ki azt a
felnőttkonfirmációs képzési projektet, amit itt most már második évben is vezetek. Lelkésztársam is hasonlót végez az ifis korosztályban ezért (is) én is felvettem a felnőttkonfirmációs foglalkozás nevébe a tanítványképzést ő pedig azt veszi át tőlem, amit az ifisek között lehet alkalmazni a felnőtt programból. Itt is megjegyzem, hogy ritka és nagy ajándék az, ha egy gyülekezetben szolgáló lelkészek úgy tudnak egymásban bízni, szeretetben lenni ahogy mi. Külön ajándéka az életnek, hogy Szabó Zoltán korábbi munkatársamra is igaz ez, és hogy a két gödöllői és szigetmonostori lelkész igazi szeretet és munkakapcsolatban van. A személyes lelkigondozás és lelki vezetés a misszió mellett a másik fókusza szolgálatomnak, ami még nem tudott ebben az évben teljesen megjelenni a sok nehezítő körülmény miatt. Ezek okai összetettek és mintegy indikátorai annak, ami egyházi életünkben is zajlik. Mindenütt nyomorgattattunk, de meg nem szoríttattunk, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe. Üldöztetünk de el nem hagyatunk, tiportatunk, de el nem veszünk. mondja Pál a 2.Kor.4: 8-9-ben. Egy kicsit szolgáló közösségünkre, gyülekezetünkre is igaz volt ez az ige idén. Ha anyagi és diakóniai szempontból nézek vissza, akkor azt mondhatom, hogy gyülekezetünk egyszerre népegyházi és hitvalló jelleget is mutat. A költségvetésből folyó diakóniai munkát a pénzkezelés, könyvelés életszerűtlen nehézsége gyakorlatilag megfojtja. Gyülekeztünk gyakorlata az hogy egy valakit egyszer lehet segélyezni 20 000 Ft-al évente és presbiteri döntések kellenek minden diakóniai kifizetéshez, amikhez írásos kérelmeket kell csatolni. Ez életszerűtlen. Nem lehet gyorsan, diszkréten, hatásosan adni. Az adományok mértékére is igaz ez. Sokan csak valami meghatározott minimumot fizetnek, azt is elég későn. Viszont van hitvalló jellege is a gyülekezetnek, mert költségvetésen kívül közvetlenül is segítenek az emberek egymásnak, akár gyorssegélyről van szó, akár árvák támogatásáról, akár az elrepedt harang pótlásáról. Amikor kell,. akkor vannak egyre többen- akik gyorsan adnak és amit adnak az bizony messze felette van a hivatalos minimumnak. Azt tapasztaltam, hogy a hívő emberek ha kell akkor bizony adakoznak egymás vagy a gyülekezet javára. Örülök hogy vége van az elmúlt évnek, ami olyan volt mint egy El Greco festmény: Csupa kontraszt, tiszta fény és sötét árnyék, erős felfelé és lefelé húzó erők együttese. egyet teszek, ami mögöttem van azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé. Gödöllő, 2012 január 2. Balogh Tamás