1 2
Sípos Erzsébet DÉL-MEZOPOTÁMIAI VÁROSOK Antológia Kiadó Lakitelek, 2005 alapján javított kiadás 3 4 A borítón szolnoki magtároló arcos edény Damjanich János Múzeum (Radics Géza, Eredetünk és őshazánk, 27. sz. kép színesben: A Kárpát-medence ősműveltségei című különkiadványban.) Sípos Erzsébet, 2005 ISBN 963 9354 40 6 ANTOLÓGIA Kiadó és Nyomda Kft 6065 Laiktelek, Felsőalpár 3 tel: 76/549-020, fax: 76/549-021 antologia@ezaz.hu Felelős vezető: Agócs Sándor ügyvezető igazgató Háttér Stúdió Kft. 6000 Lecskemét, Serfőző u. 29 tel./fax.: 76/506-345 hatters@ezaz.hu
1. TELL-EL-UBAID Dél-Mezopotámiában Tell el-ubaid; az Ubaid-kultúra volt a legrégebbi, kezdetét i. e. kb. 5900-ra teszik (J. Klíma 5700-ra). Ubaid Ur külvárosának számított, miután mindössze 7 km-re feküdt Ur központjától. A déli őskultúrák területén nem találták meg a növények és állatok háziasításának nyomait, tehát a feltételezések szerint ide készen hozták magukkal a háziasított gabonaféléket: búzát, árpát és a háziállatokat az észak felől lefelé terjeszkedő őstelepesek. Az Eufrátesz alkalmasabb volt a hajózásra mint a Tigris, ez utóbbi nagyon vad iramban zúdult alá a felföldről (talán ezért is kapta a Tigris nevet). A Kárpát-medencében később bödön hajóknak nevezték a Mezopotámiában akkor általánosan használt kerek ún. guffákat. Nádból, fából készültek és szurokkal tették vízhatlanná. Voltak különböző formájú hosszú, finomvonalú, keskeny, fölkunkorodó orrú vízi járművek is. A földművelést az Eufráteszhez közeli áradmányos, nedves partszakaszokon művelték, de már az Ubaid 1. kortól, vagyis a kezdetektől öntözést alkalmaztak a Szamarra-térségtől tanulva a technológiát már valódi, 4-6 m széles, több kilométer hosszú csatornákat is tudtak építeni. (Oates, 122. o.) Ubaid feltárását dr. H. R. Hall kezdi, de nem eléggé szakszerű módszerekkel, és az ásatás abba is marad. Egy teraszra épült négyszögletes épület, templom külső felületét tárta fel, a falak mellett réz-domborítású 2,4 x 1,1 m korrodált reliefet és szobrokat talált. A relief a gyakran közölt két gímszarvast ábrázolja, hátuk mögött az oroszlánfejű sassal. (Az oroszlánfejű sas: az Imdugud hu, Ningirszu isten, egyben Sumer jelképének számító mitológiai lény.) A további szobrokon az oroszlánok, sasok, szarvasok és bikák szemeit kagylóhéjakkal rakták ki. 1922-től Sir L. Woolley által vezetett egyesített expedíció folytatja az ásatást a British Museum megbízásából. A mészkőtömbökre alapozott terasz egy részét foglalta el csupán a templom, a teraszra lépcsősor vezetett. Találtak még négy álló rézbi- 5 kát, egy másik reliefet, mely gulyát ábrázol; továbbá faoszlopokat, melyeket agyagpala, kagylóhéj és vörös kőszilánk berakásokkal tettek látványossá. Ekkor került felszínre az az alapító mészkő táblácska, melyet A-anni-pad-da, Mesz-anni-pad-da, az I. Ur-i dinasztia első királyának fia vésetett. A lelet dokumentum értékű. A templomot Ninhurszág istennő tiszteletére emelték. Minden körülményt egybevetve a templom i. e. 3100 körül épülhetett. (Mesz-anni-pad-dá-t a királylisták is feltüntetik.) Az emberek házaikat nádból, döngölt agyagból, később naponszárított vályogtéglából építették. Miután a ház tönkrement és elporladt, alig lehetett megkülönböztetni a körülötte lévő homoktól, a régészek munkáját ez a körülmény nagyon megnehezítette. A szentélyek díszesebbek voltak ugyan, de az elsők szintén nádból, majd döngölt agyagból épültek, a későbbiek aztán naponszárított vályogtéglából. Kapák, sarlók, kézimalmok, gabonamagvak és háziállat maradványok kerültek felszínre, ezekből lehetett következtetni a korai földművelésre, állattartásra a térségben. Egyszerű, de jó minőségű kerámiát készítettek, technológiáját készen hozták magukkal. A jellegzetes ubaidi színezés viszont itt alakult ki: feketével festették a mintázatot, kiégetés után ez a szín nagyon szép árnyalatú zöldre változott. A kerámia Ubaid-kerámia -ként vált ismertté, és széles körben elterjedt az egész Közel-Keleten. Ubaidból ered az ún. háromosztatú-alap szerinti templomépítési modell, kialakulása a késő-ubaid korra tehető. Délen volt elegendő napfény a datolyatermesztéshez, de sok nedvességet is igényelt, ezért a vízpartokon érezte igazán jól magát. Sokoldalúan tudták hasznosítani (erről majd később). A datolyapálmát itt, délen háziasították. 2. ERIDU Eridu, (ma Tell-Abu-Sahrain) mocsaras mélyföldre épült. Enki volt a város védőistene. A sumerek a világ legrégebbi városának tartották: A nád sem nőtt még. A fa sem volt megteremtve. 6
Ház sem készült még. Város sem épült még. Az egész föld tenger volt. Azután megépült Eridu. Egy i. e. 2000-ből származó tábláról Sumer: az Éden városai, 45. o.) A város fejlődésének kezdete i. e. 5900-ra tehető. Ezt a kb. Kr. e. 5900-tól kb. 4000-ig tartó korszakot a régészek Ubaidkornak nevezik. (Sumer: az Éden, 6. o.) Ősi ziqqurátja közelében 19 lakott szintet tudtak elkülöníteni. (Oates, 121. o.) A ziqqurát déli sarkánál egymásra épített szentélyek sorát tárták fel. Az épületek a VI. szint alatt is formai érettségről tanúskodnak, bár ezeket egészen a XVI. (utolsó) szintig a sumerek előtti ősnép építette a Kr. e. 6000 és 3000 közötti közel három évezredben! A XVI. rétegben talált szentély mindössze pár négyzetméteres, de nem hiányzik belőle a későbbi két állandó berendezési tárgy: az áldozati asztal és az oltár. Mellette egy kis kemence áll. Ez a réteg még 5000 előttről való. Az istenek miatt akik a templomok szentélyeiben laktak mindig ugyanoda igyekeztek megépíteni az új épületet, követve a tell építkezési szokást. A város az északi Tepe-Gawrával tartott fenn szoros kapcsolatot már az V. évezredtől kezdve. Mindkét helyen (és még pl. Ubaidban, Brákban, Urukban, Uqeirben) a háromosztatú építkezési modellt és a IV. évezredtől kezdve az ún. szögmozaik díszítést követték. (Voltak ilyen rokoni kapcsolatok az északi és déli városok között, pl. Brák és Uruk között is, ez a kapcsolat még a II. évezredben is tartott. Brákban voltak az uruki királyok nyári rezidenciái.) Volt különbség is, pl. délen nem temetkeztek közvetlenül templomok mellé; továbbá, hogy Gawrában a romokat teljesen eltakarították, tehát nem használták fel töltésnek az új épülethez. De ez előfordult délen is, pl. Urukban, az Éanna templomegyüttes első épületeinek esetében. 7 Már az Ubaid 1 / Eridu korszakból finoman kidolgozott kerámia került elő. Az ásatásokat Seton Lloyd és Fuad Szafar expediciója végezte. A VI. szint magasságában feltárt mintegy 1000 sírban a hátukon fekvő halottak mellett szintén igényes kerámiát találtak: korsókat, csészéket, tálakat; valamint személyes használati tárgyakat. Az edényeket étellel helyezték a halott mellé. Gazdáikkal eltemetették kutyáikat is, az ő túlvilági jólétükről is 1. Eridu templomának rekonstruált alaprajza gondoskodtak, csontokat helyeztek melléjük. 3. URUK Uruk, uru UNUG ki a bibliai Erekh (ma Warka). Most 20 km-re fekszik az Eufrátesztől. Valaha a folyó egy mellékága csaknem körülfolyta a várost. Történelme i. e. kb. 5000-től i. u. kb. 228-ig, a Párthus-birodalom bukásáig töretlen és folyamatos. A késő-uruk-korra területe kb. 850 hektárra növekedett. Az ősi várost a Biblia szerint a legendás Nimród, Chus fia alapította: Khús nemzé Nimródot is, ez kezde hatalmassá lenni a földön. Ez hatalmas vadász vala az Úr előtt Az ő birodalmának kezdete volt Bábel, Erekh, Akkád és Kálnéh a Sineár földjén. (Mózes I., 10./ 8-10.; Sineár = Sumer.) 8
A nagy özönvizek előtti városokat még maguk az istenek tervezték, a nagy istenek irányították az építkezést, a kis istenek cipelték a kosarakat. Később az emberekre hárult a nehéz fizikai munka. A vizek levonulása után ugyanott épültek újjá a templomok, központi épületek. A IV. évezredtől létrejöttek a már városnak nevezhető települések. Kialakulásuknál továbbra is az isten háza, vagyis a templom, a szentély volt a meghatározó, ez alkotta a város magját, az óvárost. Az isten a szentélyben élt családjával, és udvari minta szerint tisztségviselői szolgálták ki. (Oppenheim, 236. o.) A hatalmas földbirtokokkal (stb.) rendelkező templomgazdaság nagyhatalom volt, és mint városközpont vonzotta a környező települések lakosságát, ahonnan egyre több hívő igyekezett ünnepnapokon a fénylő szentélyhez, hogy imádkozzon és felajánlja természetbeni ajándékait isteneinek. A köznép nem léphetett be a szentélybe, kívül, a templom előterében, vagy az udvarán imádkozott. A hely kezdett aztán egy nagy terület szakrális, kultikus és gazdasági központjává válni. Egyre nagyobb, gazdagabb, fényesebb lett, nagy politikai befolyással, tehát mindenképpen nagy rangra emelkedett, így vonzóvá vált az emberek számára, és mind többen akartak itt, a szentélykörzethez közel letelepedni. Alapterülete nőtt, összenőtt a környékbeli településekkel, és közigazgatásilag is centrummá vált. Rendkívül magas színvonalú volt a városszervezési tudományuk. (Komoróczy Géza 2004-ben előadássorozatot tartott Az ókori Kelet címmel, ő beszélt a központi irányításról, a másodlagos, harmadlagos szervezetekről, a 3 4 lépcsős döntési mechanizmusokról.) Majd kialakultak a városállamok, melyekben a központi nagyváros maga alá vonta a környező különálló falvakat, kisebb városokat. A déli, áradmányos síkság régi (őskori) városaiban a templomkörzetet fal választotta el az en -ek, pateszi -k palotakörzetétől és a városfaltól. Észak-Mezopotámiában, Szíriában, Palesztinában (stb.) a templom és a palota elkülönülése megszűnik. Együvé kerülnek, és gyakran városi egységet alkotnak (Oppenheim, 172. o.). A két intézményt viszont fal veszi körül és választja el a polgárok házaitól. Ezt a városrészt is fal védi kívülről. Itt hegyekre, magas dombokra épült településekről van szó, 9 ezek az ún. fellegvár típusú városok. Mindig ott volt a szintkülönbség a felsőváros és alsóváros között. A bástyákkal tagolt falrendszert bonyolult alépítményekre építették, hatalmas lépcsősorokkal. Hogy északon egybeépült a két közigazgatási intézmény talán annak is volt tulajdonítható, hogy még az asszír korban is a királyok főpapi teendőket láttak el a nemzeti főisten kultuszában (Oppenheim). A III. évezredtől kezdve alig érezhetően ugyan, de kezd hanyatlani a templom befolyása, politikai hatalma; a lugalok-, vagyis királyok-vezette palotaszervezet hatalma viszont kezd megerősödni. A dinasztiákhoz kapcsolódó királyi hatalom a korai dinasztiák korában alakul ki. (Oates, 131. o.) En.me.barag.si, Kiš város uralkodója volt az első, aki magát LU.GAL-nak, azaz nagy ember -nek nevezteti. Uralkodása i. e. 2900 második felére, végére esik, az ő fia volt Agga/Akka, aki kortársa volt Gilgámesnek (bár van olyan leírás, melyben Enmebarageszi volt az). Gilgámes építi meg az egységes kettős városfalat Urukban (erről részletesen később). Kišben már korábban kettévált az egyházi és világi vezetés. Ez időtől fogva nagyjából tipikussá válnak Közép- és Dél- Mezopotámia városai. Általában három részre tagolódnak: Az 1. a belső óváros, melyet fal övez, és magába foglalja a két nagy szervezetet: a templom- és a palotakörzetet. Falon belül helyezkednek el a (mindkét körzethez tartozó) magasrangú tisztviselők házai és az arisztokraták palotái. A 2. városrész az alsóváros, vagy külsőváros (uru.bar.ra), a városi polgárok házcsoportjaival és a hozzájuk tartozó földekkel, jószágkarámokkal, kertekkel stb. Ez a városrész hozzájárult a felsőváros ellátásához. A 3. a kikötő és körzete (kar). Kikötői funkciója mellett itt bonyolították le a kereskedelmi ügyleteket. A vendégfogadó fontos intézménye és a korcsmárosné fontos személyisége volt ennek a városrésznek. Az idegenek csak itt, a külső városrészben telepedhettek le. Dél-Mezopotámia alapnépessége a sumer, akikről mindöszsze azt tudjuk, hogy nem voltak sémik. Újabban mérlegelik a su- 10
mer nyelv és az indiai dravida nyelvek közötti összefüggést is, mivel a Mohendzso-Dároban, Harappában (Meluhha tartomány központjai voltak Észak-Nyugat Indiában), valamint a Dél- Mezopotámiában feltárt leletek között jelentős a hasonlóság. (J. Klíma, 43. o.) Az ősi déli: Ubaid, Eridu, Uruk, Ur (stb.) városoknak egyik őstelepes népessége a szubar,szabír nép volt. Ennek igazolására a legmeggyőzőbb példának: a Labat szótár 7. képjelénél a két utolsó sort tartom: kur SU-BIR4 / BIL ki subartu Mezopotámia. A másik őstelepes réteg az Eufrátesz nyugati oldaláról betelepülő sémi amurruk (amoriták, emoreusok) voltak, észak-nyugat felől a szírek, dél-nyugat felől pedig arabok is jöhettek, de utóbbiak inkább a későbbi időkben. Harmadik és alapvető népessége maga a sumer, amely több kutató szerint őstelepes volt délen csak el-elmenekült a nagyobb áradások miatt, vagy legalábbis jóval korábban telepedett le a Folyamközben, mint sokan állítják. Oates írja: Bizonyos, hogy a gabonatermesztést a sumerok másoktól vették át. Ez természetesen nem azt jelenti mint sokszor feltételezik, hogy a sumerok más vidékekről települtek ide. Sőt a rendelkezésünkre álló csekély bizonyíték azt erősíti meg, hogy helyi fejlődésről van szó. (121. o.) A szerző a könyv végén visszatér a témára: Mindenesetre a rituális szertartások folytonossága Eriduban amellett szól, hogy az Ubaid-korban ők már ezen a tájon laktak. Tehát eléggé kevert lehetett az etnikum öszszetétele Mezopotámiában, de a sumer kor végéig a turáni eredetű népekből kerültek ki az uralkodók, és ez meghatározta az ország szellemi arculatát, kultúráját, fejlődésének irányát. Kr. e. a 4. évezredre Dél-Mezopotámia a kereskedelmi utaknak csaknem egész Elő-Ázsiát behálózó (útvonalait) építette ki. Dél-Mezopotámia befolyási övezete egészen Egyiptomig terjedt kelet felé pedig a Kaszpi-térségig, Aratta is bele tartozott. (Az idézet: Sumer: az Éden városai c. könyvből való.) Uruk volt a legnagyobb, legjelentősebb város ebben a korban, a hatalmi, gazdasági és kulturális hatások az őskorban elsősorban innen sugároztak ki. 11 2. Szoborcsoport Mezopotámiából 4000 körül bekövetkezett egy pusztítóbb erejű áradás, mint a megszokott évenkénti, a tavaszi hóolvadások után. Ez egy 2-2,5 m-es iszapréteget hagyott maga után, mely számítások szerint kb. 8 m magas vízállást jelenthetett. Sir Leonard Woolley aki az ubaidi ásatásoknál találkozott először ezzel az üledékréteggel örömmel publikálta, hogy megtalálta a bibliai Vízözön maradványát. Később helyreigazította tévedését mondván, hogy csupán egy helyi jellegű áradás volt, és mintegy 64 km hosszú és 160 km széles sávban pusztított. Az ezen területen élők hozzá voltak ugyan szokva az áradásokhoz, a csónakok állandóan készenlétben álltak, de így is sokan ott lelhették halálukat a hirtelen jött áradásban. Bíró József szerint i. e. 4000 után a kush nép jött a Kaszpitérségből, bár megjegyzi, hogy ebben a dologban senki nem mer nyilatkozni. Dr. Kovács Sándor azt mondja, hogy az újgúrok voltak a hódítók, és Tepe-Gawrában katonai konfrontáció is történt. (Az újgúrokat Belső-Ázsia arisztokratáinak tartották.) Mások viszont a sumereket nevezik meg, de nem tudják, hogy egyszerre, vagy időközönként, vagy folyamatosan jöttek-e. Úgy gondolom, hogy a honfoglalók a kushok és a sumerek voltak. Előbbiek a 12
Kaszpi-tenger déli oldala mentén vonultak (az Elburz-hegység északi oldalánál) Közép-Ázsiából indulva, majd áthaladva a Zagrosz-hegység hágóin, észak-kelet felől közelítették meg a Folyamközt. A sumerek pedig vagy velük együtt jöttek, vagy a Perzsa-öböl (Magan-tengere) felől hajókkal. Oka is lehetett a népvándorlásnak, például az, hogy az Oxus-folyó Kaszpitengerbe torkolló egyik ága (a Kara-Bogház-öböl alatt) kiszáradt, a termékeny delta sivataggá változott, megnehezítve az itt maradást. (Másik ága változatlanul az Aral-tóba ömlött.) Abban viszont mindenki egyetért, hogy i. e. 3500 után felgyorsult a fejlődés, a nagyvárosok mágnesként vonzották az embereket. A sumer civilizáció tulajdonképpen városi civilizáció volt nagyszámú lakossággal. Ur lélekszáma pl. meghaladta a 360 000-et, Lagaš városé a 210 000-et, Uruké a 150 000-et. Kb. félszáz városállama volt, kb. 4 000 000 lakossal (ez természetesen a klasszikus időkre vonatkozik). Leginkább az építkezések terén állt be nagy változás, ezt a folyamatot városi forradalomnak nevezik. Uruk feltárása a XIX. szd. végén kezdődött Loftus vezetésével, a következő 1904-től, de mindkettő hamar abbamarad. Végül 1954-ben Heinrich Lenzen professzor irányításával komoly ásatás kezdődik. 24 településréteget vizsgáltak át. (Klíma, 66. o.) A legalsókban szinte semmit nem találtak, majd fölfelé haladva megtalálták a híres Ubaid-kerámiát. Későbbi korokból a szürke és piros színezésű újabbkorit is. Ugrást jelentett az V. réteg, amelyből felszínre kerültek a pecséthengerek első példányai, ugyaninnen a tokenek, azaz számolókövek. Később nedves agyaglabdákba nyomkodják bele a kis számolóköveket, ezek az ún. bullák. (Bíró József szerint a számolóköveket már kb. 7500-tól használják északon és keleten.) A képjel írás kialakulása tulajdonképpen a tokenekhez vezethető vissza, ugyanis a kis kiégetett agyag, vagy kő (stb.) figurák olykor már állat fejeket, korsókat és más tárgyakat ábrázoltak. Később ellapítják a labda-formájú bullát, és a felületére nyomkodják a kis tokeneket, sőt a bizonyosság kedvéért az állat, vagy tárgy képét is odakarcolják. Mennyiséget 13 is jelölnek: az ék formájú jel 1-et, a kör 10-et jelent. A következő lépés maga a képjel- (piktogramos) írás. Minden magántulajdont tartalmazó írást, cserekereskedelemre szánt állatot, korsót (stb.); személyi tulajdont képező tárgyat, építkezési téglát (az építtető királyok) a geometrikus mintázatú pecsétnyomókkal hi- 3. Képjeles agyagtábla Urukból telesítenek (testfestésre is szolgált). Kb. a VII. évezredtől kezdődően már használják a Közel-Keleten, így Mezopotámiában, majd többek között a Kárpát-medencében is. Később a pecséthengerek töltik be ugyanezt a funkciót, kivéve az építkezéseket, itt ugyanis a téglák megjelölése továbbra is főleg pecsétnyomókkal történik. A pecséthengereken már megjelennek a mindennapi élet tárgyai; továbbá istenek, emberek, állatok, templomok, lakóházak (stb.) néha egészen ügyes rajzokkal írja Woolley. A pecséthengerek véseteiből igen jól lehet olvasni. Az V. rétegben a kerámiákon már a fazekaskorong használata látszik. M. Roaf a IV. évezredre teszi a kerék feltalálását. Ebben az időben jelenik meg a lábbal hajtott gyorsfordulatú fazekaskorong, használata kb. az évezred közepétől válik általánossá (ez a IV. ásatási réteg). Ettől kezdve sorozatban kezdik készíteni a kerámiát, és ez a gyakorlat nem használt a kerámia-stílusnak, művészi színvonala sínylette meg. Az Uruk IV. legfelső rétegéből pedig feltárták az első képjeles (piktogramos) írott táblákat. Ez az időszak i. e. kb. 3500. Uruk régészeti leletei közül elsőnek a hatalmas városfalat említem, mely mintegy 9,5 km hosszú volt, és kb. 9 km 2 -nyi területet zárt körül. Az építmények falába 1-2 méterenként nádrétegeket fektettek, melyek rugalmasságuknál fogva tulajdonképpen 14
szilárdították a falat. A fennmaradt romokon még ma is jól láthatóak a rétegek. A városfal kapcsán Enmerkar neve is felmerül, ő is nagy építtető király volt, de az is lehet, hogy már Meszkiaggaser, a korai dinasztiák első uruki királya kezdte építeni. De a hatalmas kettős fal Gilgámes nevéhez fűződik. Valóban, az első jelentős, nagyméretű védművek az I. dinasztiák korának második felétől épültek. Gilgámes az I. Uruk-i dinasztia ötödik királya volt. Neve sumer-forma szerint: bilga.mesz: idős rokon, nagybácsi, ifjú; ifjúnak lenni, azaz: az öreg ifjú (Komoróczy G., 429. o.). Uralkodása i. e. 2800 körülre tehető. A rettentő erejű mitikus hős, aki: mindent tudott, mindent megértett; A rejtett írást felkutatta, betemetett nyomokra bukkant, emlékek rönkjét emelé ki a hajdankor özönvizéből (Gilgámes eposz I. tábla Rákos Sándor fordítása; az itt következő idézeteket a Gilgames c. eposzból vettem, Komoróczy Géza írta hozzá a jegyzeteket.) Neve EN.KULABA, vagyis Kullab ura. Kétharmadrész belőle isten, egyharmadrész belőle ember. (Gilgames, I. tábla.) Atyja a megistenült Lugalbanda, anyja Ninszuna istennő. Lugalbanda anyja Uras istennő, atyja egy fejedelem (433. o.). Szépséget az égi Samas adott neki, hősi lelket Adad öntött belé; Gilgames alakját a nagy istenek tették fenségessé, termete tizenegy könyök ez a magassága, mellkasának kerülete kilenc arasz. (321. o.; a könyök hossza 50 cm, az arasz: 22,5 cm.) Mérhetetlen építkezésekre kényszerítette Uruk népét: Morogva meglapulnak otthon az előkelők, zúgolódnak: Folyópartra hajtja ki népét, éjjel-nappal falakat épít (90. o.). 15 Ez ellen bizony fel is lázadtak, Uruk ugyanis kidinnu -val rendelkező szabad város volt, polgárait nem lehetett volna közmunkára kényszeríteni. Templomot, ziqqurátot emelt Inannának. Uruk An égisten és Inanna istennő városa volt. 5. A falakat nádrétegekkel tették rugalmassá 4. Uruk városfala a bástya körtornyokkal A külső városfal 1,5 m, a belső 5 m széles és kb. 5 m magas volt, végig bástya-körtornyok tagolták. Több, mint kilencszáz lehetett a pillérek száma, amelyek minden támadásnak ellenálltak. (A pillérek alatt a bástya körtornyokat kell érteni; H. Keiser, 59. o.) Úgy tartják, hogy a legrégebbi városfal a világon. A falmag plánkonvex" téglából épült, mely alul lapos, felül domború volt, mint egy cipó. Kötésnek agyaghabarcsot használtak. Urukban napon szárított agyagtéglából építkeztek. Egy szár a város, egy szár a pálmák kertje, Egy szár az ártér és Istár templomának szent körzete, Három szár földet zár körül a fal, Uruk szent földjén kívül. (A szár sumer területmérték volt; Komoróczy Géza fordítása.) 16
Gilgames kiírtatta a nádat, bozótot az Eufrátesz város alatti partján, elegyengetve lépcsősre képeztette ki, majd pálmaligetet telepíttetett ide. Egyik törvénybe iktatott intézkedése az volt, hogy az állatokat költöztessék ki a lakóházak földszintjeiről, a létrák helyett pedig lépcsőket építsenek. A városfalon belül eredetileg két szentélykörzet volt. A régebbinek: AN (akkádul Anu) szentélykörzetének neve Kulaba (ezért nevezték Gilgamest Kullab/Kulab urának). 6. A Fehér templom Itt a legjelentősebb és legépebben megmaradt épület az ún. Fehér templom volt, mely fehér gipszvakolatáról kapta a nevét. Eredeti neve É.ŠÁR.RA, a Mindenség Háza. A falak szinte sértetlenül maradtak fenn. A templom alaprajza háromosztatú, a késő-ubaid-típusú építkezés remeke. Nagyon fontos lesz ez a modell, mert egy ugyanazon tőről fakadó kultúrának lesz az egyik ismertető jegye! Csak csodálni tudjuk ezt a lenyűgözően elegáns, modern vonalú épületet, mely a Kr. utáni 21. századnak is dicsőségére válhatna. H. Keiser írja: abban az időben már létezett beton. (139. o. Ennek a betonnak a titkára rájött a modern tudomány, geopolimer -nek nevezik, száradás után szilárdul meg. Sehel lelőhelyen találták meg maradványait, készítésével kapcsolatos egyiptomi feljegyzéseket találtak itt egy sztélére vésve. Egyip- 17 tomban is alkalmazták az anyagot a piramisok építésénél, pl. a szakkarai lépcsős piramisnál.) A kulabai templomegyüttes másik nagy temploma a BÍT- RÉŠ, a Legfőbb Háza (An háza, temploma) volt, melynek tetején szintén áldozatokat mutattak be. An templomkörzetében, mint még több helyen, pl. Ubaidban, Eriduban, Brákban, Uqeirben (stb.) az volt a törvény, hogy a romos épületet meg kell hagyni, el kell egyengetni a talajon, és a fölé kell felhúzni az újat, a pontosan fölé épülő következő házat, templomot. Ennek a tell építkezési módnak köszönhető, hogy van fogalmunk az Özönvíz előtti, vagy a nagyon korai épületekről. Nagyon hasznos volt ez a gyakorlat a mezopotámiai alföldön, ahol évenként ismétlődtek az áradások, ugyanis így néha akár 50 m magas dombok, halmok is keletkeztek, melyek kiemelték a fontos épületeket, ezáltal megóvták a kisebb-nagyobb áradások pusztításaitól. Emiatt építették a templomgazdaságokat dombokra, magaslatokra. (Talán innen ered a magaslatokon való imádkozás szokása.) A tell-építkezés erre szolgált, a régi épületek hulladékaiból az alapok szépen magasodtak. A Fehér templom esetében ez már egy 12-13 m magas teraszt jelentett, ezért ezt az épületet sokan ziqqurátnak tartják, pedig nem az. Mindenesetre előképe lett a ziqqurátuknak, melyeknél valójában teraszt építettek terasz fölé egészen a 7. szintig is. A Kulaba Ubaid-kori épületegyüttes volt. A viszonyítási periódusok szerint az Ubaid-kor az V., az Uruk-kor pedig a IV. évezredet jelenti nagy általánosságban. An isten templomkörzetében teraszokon álló templomok sorát ásták ki. A templomok romjai között megtalálták a két állandó berendezési tárgy: az oltár és az áldozati asztal maradványait is. Uruk legnagyobb templomának alapja 53 x 83 m volt, ez a lenyűgöző méretű építmény több mint hatezer évvel ezelőtt épült! A templomok háromosztatúak, támpilléresek, rizalitosak voltak. A falak külső oldalán lévő támpilléreknek pl. Csoga- Mamiban, Szamarrában, Szawwánban (stb.) még valóban támasztó, szilárdító funkciójuk volt, de aztán díszítő elemekké váltak, így alakult ki a rizalitos kiképzés, a féloszlopok és ritkábban a különálló oszlopok rendszere. A háromosztatú-alap-szerinti építkezés jelentősebb lakóházakra, középületekre is vonatkozott. 18
Az oltár általában vagy a főtengely végében, vagy a bejárattól háromnegyed távolságnyira; az áldozati asztal pedig melyhez általában pár lépcsőfokon kellett felmenni mindig a terem végében állt, és itt volt a tetőre felvezető lépcsősor is. Ez utóbbi azt sugallja, hogy bizonyos szertartásokat a tetőn végeztek. (Oates, 129. o.) Ez valóban így volt, amikor An, Enlil bolygója, vagy más fontos csillagképek megjelentek az égbolton, akkor áldozatokat mutattak be a templom tetején, de más alkalmakkor is, például Ninszuna istennő is a Bít-Rés tetején mutatott be áldozatot, mielőtt fia, Gilgames Enkiduval útra indult volna. Az uruki ziqqurát halmát, maradványát El-Buwérijé-nek, azaz Szalmadomb -nak nevezik, de nem helyes az elnevezés, ugyanis nem szalma, hanem nádrétegeket építettek a falba, szabályosan ismétlődő elosztásban. (Lehet, hogy az arabok a nádat is szalmának nevezik.) 7. Az Éanna szentélykörzet egyik templomának rekonstrukciós alaprajza a IV/b rétegből. A háttérben látható a szögmozaikkal díszített fal részlete és a hatalmas, 2 m átmérőjű oszlopokból álló bejárati csarnok. Uruk másik hatalmas szentélykörzete az É.AN.NA, melyet Inanna istennő tiszteletére szántak. Ennek feltárását megnehezítette, hogy itt az alsóbb szinteken azt a szokást követték, hogy az előző romos épületet az alapokig le kellett bontani, szétrombolni, elhordani. Még akkor is így jártak el, amikor nem is pontosan 19 ugyanoda építették az újat. Ennek ellenére sikerült feltárni egy pár szép alaprajzú templomot, és rekonstruálni a falakat, melyekből maradtak meg részletek. A IV/b rétegben szíjtéglából, az ún. Riemchen-téglából épült falakat is találtak. Ez a téglatípus négyzet keresztmetszetű és kétszer olyan hosszú volt, mint amilyen széles. Először Dzsemdet-Naszr-ban építkeztek ezzel a típusú téglával. Az udvar falát teljes egészében szögmozaikkal díszítették. A falakat vastag agyagvakolattal vonták be, és a még nedves rétegbe nyomkodták bele a vörös, fehér, fekete fejű terakotta, vagy égetett agyag csapszögeket, a szögmozaik díszítő elemeket. Itt égetett agyag csapszögeket alkalmaztak, több százezer darabot használtak fel csak egy-egy templom díszítéséhez is. A csapszögek végeit festették be a három színnel, majd kiégették. Miután kerek fejű elemekről van szó, geometrikus mintázatra voltak alkalmasak: cikcakkvonalakat, rombuszokat, háromszögeket ábrázoltak, melyeknek együttes jelentése: Ős-istennő. A Mozaik udvarban több épület is volt, a régebbieket lebontották, majd újraépítették úgy, hogy a bontási törmeléket már töltésként felhasználták (mint a Kulaba körzetben), hogy a megemelt alapokra épült új templom egy szinten legyen a később épített, teraszokon álló épületekkel. A Mozaik Udvar Oszlop templom -a volt az első, ahol különálló oszlopokat építettek. Az oszlopok egykor a bejárati csarnok tetejét tartották. A különálló oszlopok monumentális méreteikkel lenyűgöző, drámai hatást kölcsönöztek az épületnek. (Képzeljük el az addig soha nem látott hatalmas oszlopokat, melyeken valósággal szikráztak a szögmozaik színei, az oszlopok keltette fény-árnyék hatást még növelte, hogy az épület magaslaton állt, lenyűgöző lehetett a látvány a Dél tűző napfényében!) A templomok a késő-uruk periódusra (Dzsemdet-Naszr-kor, kb. 3300-tól) általános gyakorlat lett a tell-szerűen, teraszokra való építkezés, és megtartották a háromosztatú beosztást is azzal a különbséggel, hogy a központi nagyterem nem téglalap-, hanem T -alaprajzú volt (az előbb bemutatott templom is az volt, mely a IV. évezred második felében épült). Az épületek központi csarnokának fedéséhez olykor több mint 10 méter hosszú mennyezet- 20
gerendákra volt szükség. Az építéshez való fát az Amánus-hg.- ből, a Cédrus-hegyekből (a Földközi-tenger észak-keleti partjához közel) szállították, úsztatták le az Eufráteszen. A szögmozaik díszítésmód jellegzetesen sumer eredetű stílus, mely már a korai, IV. évezredi szakaszban megjelenik Urukban. A díszítő csapszögek agyagból, néha kőből, és egészen ritkán nemesfémekből készültek (esetleg nemesfémek és színes kövek kombinációjával), de a színezésük mindig ugyanaz maradt. Az agyagból készített színes fejű szögek a kiégetés után ragyogó, fényes színt kaptak. Olykor virágokat, vagy rozettákat formáztak. A szögmozaik díszítés mintázata átkerült a szőnyegekre, a kerámiára. A templomok belső falfelületein festmények maradványait találtak. A központi hajóba két oldalról fülkék 8. Ilyen kőszög rozetták díszítették Tell- Brák Szem - templomának homlokzatát csatlakoztak, melyekbe szobrokat állítottak. A bejárattal szemben hátul állt a főistenség szobra, melyet kintről is jól láthattak a hívek. Az építkezéseknél márványt, dioritot, nemesfémeket és féldrágaköveket is felhasználtak, melyeket szintén más országokból kellett beszerezniük, de Sumerben nem volt elegendő a kő és fa sem, az építkezéshez tehát szinte mindent importálniuk kellett, kivéve az agyagot. Az uruki ziqqurát rossz állapotban maradt meg, de a maga idejében csodájára jártak az emberek. A ziqqurátuk belülről tömörek voltak (van egy-két kivétel), csak a tetejükön a szentély képezett szobát, ezt a szobát a város istenségének szánták. Mind között a 90 m széles, 90 m magas, hét-tornyú babiloni Észagila templomegyüttes ziqqurátuja volt a legnagyobb. (Az akkád-kortól már ziqqurátu-nak nevezik.) A teraszok színezése általában a következőképpen alakult fölfelé haladva: fekete, fehér, vörös, kék, narancs, ezüst; a tetején a szentély kupolája arany színezésű. A szentély berendezésének 21 minden darabja színaranyból készült: az ágy, asztal, székek, mécsesek, de még a falakat is arannyal burkolták be! Az Uruk III. réteg (kb. 3300-tól az én megjegyzésem) pedig, (amit gyakran neveznek a rá jellemző polikróm kerámia első lelőhelye nyomán Dzsemdet-Naszr-fázisnak is) már voltaképpen a késő Uruk és a korai (I.) dinasztikus korszak közötti átmenetet jelzi. (Oates, 126. o.) Az őstörténeti kor végére egyesült a Kulaba és az Éanna templomkörzet, egy egységes belső városmagot képezve. Eddig tartott az őstörténelem, ez i. e. 3100 körüli idő, ekkor kezdődnek a korai dinasztiák. A királylisták szerint: a Vízözön után, amikor a királyság újra leszállt az égből a királyság Kišben alakult meg. Első királya Ga úr volt, de a királyság megbukik, az uralkodás visszaszáll az istenekre, Niszaba/Nidaba istennő veszi át az uralmat Kišben. (L. Gardner 97. o.) Majd újra ugyanitt indul a királyság. A sumer irodalom kistükre 22. (A hajdankor királyai; a gyűjteményt Komoróczy Géza fordította.) A királylistában Ga úr neve nem is szerepel, helyette első királyként Maskakatum neve található, aki 1200 évig uralkodott. Őutána tíz király következett Arwium királyig (akit Laurence Gardner Qayin/Káinnal azonosít, 113. o.), az ő fia volt a híres Etana, aki az égbe szállt, őt fia Balih követte a trónon. Hat király következik ezután Enmebaragesziig és Aggáig, akik tehát i. e. 2800 körül uralkodtak, nagyjából azonos korban Gilgámessel. A 23, névszerint felsorakoztatott kiši király összesen 24 510 évig uralkodott. Nos ez akármennyi idő is, az I. dinasztiák kora jóval korábban kellett hogy kezdődjön, mint a hivatalosan elfogadott 3100-ra datált idő. Woolley 3100-ra teszi az I. Ur-i dinasztia kezdetét, de Ur városában harmadikként alakul dinasztia. Ismét a királylistát idézem: Kist fegyver verte le, királysága az E annába került vagyis Urukba. Urukban Meszkamgeser/Meszki aggaser, Utu isten fia uralkodott elsőként. Őutána következtek: Enmerkar, Utu isten fia (25. Lugalbanda; idézet u. o.); Lugalbanda (isten, a pásztor); 22
Dumuzi (isten, a halász); Gilgames; Ur-Nungal, (aki 30 évig uralkodott); Utulkalama (15 évig uralkodott). A két utóbbi királynál már egészen emberi léptékű uralkodási időt jelöl meg a királylista. (Lehet, hogy ekkor tértek át a napévidőszámításra?) A sor nem teljes, mert összesen 12 király, 2130 éven át uralkodott. Urukot fegyver verte le; királysága Ur városba került. (Királylista, u. o.) L. Gardner kb. i. e. 3800-ra teszi Kišben a királyság kialakulását (amely először megbukott), és azt hiszem ezzel igaza lesz. Azért azt nem kell szó-szerint érteni, hogy miután egyik helyen megszűnt a királyság, csak azután indult volna a következő helyen. Ezt cáfolja az a tény is, hogy Gilgames már ötödikként uralkodó király volt Agga idején. Egyelőre nem tudjuk hogyan kell átszámítani a nagy uralkodási periódusokat. A Vízözön előtti dinasztiák városai: Eridu, Bad-Tibira, Larak, Szippar és Šuruppak, ez utóbbi Ninhurszág istennő városa volt, és itt élt Zi uszudra/utnapistim király, akit Enki isten figyelmeztetett, hogy építsen hajót, mert az emberiséget özönvíz fenyegeti. Berossos szerint tíz; a Woolley-féle királylista szerint nyolc Özönvíz előtti király összesen 241 200 évig uralkodott. A tudomány nem tud mit kezdeni ezzel a nagy idővel, de újabban már holdévekről és másfajta számításokról is beszélnek, melyek jóval rövidebbek a napévnél. A csodálatosan szép, költői megfogalmazású 90. zsoltár (Tebenned bíztunk eleitől fogva) 2. versszaka szerint: Mert ezer esztendő előtted annyi, Mint a tegnapnak ő elmúlása És egy éjnek rövid vigyázása. (Az énekes zsoltár szövege Béza Théodor átírása.) 23 Woolley úgy gondolta, hogy a ŠÁR/SAR nem 3600 évet jelent, hanem 360-at, ez esetben 24 120 évet kapunk az Özönvíz előtti királyok, vagy dinasztiák uralkodási idejeként. Rendkívűl érdekes Enmerkarnak és Aratta urának, azonos nyelven váltott levelezése. Aratta uralkodója, EN.ŠU.KUŠ.HIR.ANNA és Enmerkar, Uruk királya közötti ellenségeskedés oka az volt, hogy Enmerkarnak a templomok díszítéséhez aranyra, ezüstre, lazurra és karneolra lett volna szüksége. Végül gabonaszállítással, követek és levelek, valamint katonai nyomás segítségével sikerült célját elérnie, és megszereznie a nemesfémeket Aratta en-jétől. (M. Roaf, 84. o.) Aratta uralkodójának neve Samuel Noah Kramer értelmezésében: EN.SUBUR.DUMU.ANNA, azaz: Szubur uralkodó, az Ég fia. Komoróczy Géza Enszuhkesda anna néven fordítja az EN nevét. Egy eposz szól erről az eseményről, címe: Enmerkar versengése Aratta urával. Városát, mint a vadgalambot fáiról elkergetem, mint a madarat, fészkéről felriasztom, jó piaci áron bizony eladom, mint a pusztasággá vált városban port kavarok benne. (Klíma, 145. o., Komoróczy G. ford.) Dzsemdet-Naszr-ban találtak egy olyan pecséthengert, melyen öt város: Ur, Larsza, Uruk, Umma és Zabalam istenségei láthatóak együtt. Ebből arra következtettek, hogy ez városállam szövetséget jelentett. Tudunk további kb. ötven unióról is, mint például Hammurápi uralkodásának idejéből Ešnunna, Subartu és Gútium között. Ugyanis maguk a városállamok, sőt tartományok is szövetségre léptek egymással. A III. Uruk-i dinasztia (egyetlen) királya: Lugalzaggisi (i. e. 2630 körül uralkodott), magát a Kusok fiának, a Napisten kusá -nak tartotta, elsőként használta a négy világtáj ura címet. (Marton V., 61. o.) Az volt a törekvése, hogy megteremtse a Sumer Világbirodalmat, azaz egyesítse Dél-Mezopotámiát. 24
A templomgazdaság, vagyis a templomkörzet fő templomának szentélyében lakott a város védő istensége családjával, az őket kiszolgáló személyzettel és az írnoki testülettel, akik alsóbbrendű istenek voltak, mint ahogy már említettük. Óriási írnoki apparátus látta el a templomgazdaság adminisztrációs munkáját, mindent gondosan feljegyezve. (Nagyon szorgalmasan és precízen adminisztráló nép volt a sumer.) Az első képjeles táblák még csak ezek az elszámolások, adás-vételi szerződések voltak. A vezető írnokok voltak a felügyelői az adók, beszolgáltatások behajtásának; a fejadagok, juttatások kiosztásának. A munkabéreket a templom és a palota személyzete természetben kapta meg élelem-fejadag, olaj, ruházat és más adományok formájában. A juttatások valamilyen mértékben jártak a nincsteleneknek is. Mérnökök, gazdasági szakemberek szervezték és irányították az építkezéseket, bonyolították a cserekereskedelmet stb. A kétkezi munkások általában a külső városrészből, vagy a környékről jártak be dolgozni. Egyéni, családi megművelésre bérelni lehetett a templom hatalmas földállományából (ők voltak a bérlőgazdák ), a termés egyharmadát viszont be kellett szolgáltatniuk a templomnak. Rossz termés esetén bizony sokszor előfordult, hogy nem tudták kifizetni a bérleti díjakat, és kénytelenek voltak felajánlani munkájukat, hogy ledolgozhassák tartozásukat, rosszabb esetben eladni saját magukat de még gyermekeiket is a templomgazdaságnak, hogy ki tudják fizetni adósságukat. Néha így védték meg gyermekeiket az éhhaláltól. A kétkezi munkásokhoz tartoztak a jobbágyok, a serf -ek és a rabszolgák; körülményeik nem sokban különböztek egymástól a templomi szolgálatban, főleg hadifoglyokból váltak e két réteg tagjaivá. A király juttatott a templomnak a hadizsákmányból különösen a cellában élő istenségnek bemutatható értékes fogadalmi ajándékokat, illetve hadifoglyok adományozását, a templom munkaerőkészletének növelése érdekében. (Oppenheim, 147. o.) A munkavégzést a felügyelők ellenőrizték. A templom és palota jövedelme túlnyomóan mezőgazdasági birtokaikból származott, valamint a bérleti díjakból, az adókból, a hozzájuk tartozó műhelyeik termékeiből, és a templomok esetében a hívők felajánlásaiból. Az Ország vagyonának számontartása az Ország tábláján 25 szerepelt, amelyre a központi magtárak készletét könyvelték (Komoróczy G.: A sum. irod. kistükre, 412. o.). A központi irányítás megkapta az összes jövedelmet, amelyet háromféle módon használtak fel: egyrészt az istenek, családtagjaik és kiszolgáló személyzetük ellátását biztosította; másrészt a tisztviselők és munkások fejadagjait; harmadszor: vagy elraktározták a cserekereskedelem céljára pl. a gabonát, esetleg ínségesebb időkre tartalékoltak, vagy szintén fizető eszközként, kiviteli cikkekként feldolgozták kész termékekre (pl. állati eredetű termékekre). A királyság megerősödéséig a templomgazdaságok hatalmas közigazgatási szervezetekként működtek, földbirtokok, gyümölcsös kertek, legelők, nagyszámú birka-, és juhnyájak, tehéncsordák tartoztak hozzájuk. Külön pékségük, sörfőzdéjük, gyapjúés bőrfeldolgozó üzemeik, később malmaik, kerámia- és külön szobrászműhelyeik is voltak. Iskola, papnevelde, csillagtorony tartozott még a templomgazdasághoz. Urukot több ízben is a királyné lakhelyé -nek nevezik. Itt, az É.gipar -ban nevelkedtek a trónörökösök. (A gipar kifejezés általában szentélyre vonatkozott, vagy legalábbis a templomkörzet egyik központi részére, de ez esetben inkább egy, csak Urukban működő, a templomhoz tartozó elit nevelő-intézet lehetett, ahol valószínű csak uralkodók, vagy hercegek gyermekei tanulhattak.) A világi hatalom, a királyság megszilárdulása és a papi funkcióktól való fokozatos elválása után a palotakörzetek is egyre nagyobbakká és fényűzőbbekké váltak. Oates, Oppenheim hangsúlyozzák, hogy a város védő istene a templomgazdaság fő templomának szentélyében lakott. Woolley még úgy vélte, hogy a király lakott ott. Nem, a királyok, pateszik (stb.) valószínű szentségtörésnek érezték volna az isten házában lakni. Egyébként is saját palotáikban laktak, melyek eleinte fallal elválasztott külön körzetben voltak. A sumer korban az uralkodók nagyon alázatos, alárendelt magatartást tanúsítottak isteneikkel szemben. A feltárások során több ásatási szintből kerültek felszínre templomok, pl. a III. Ur-i dinasztia idejéből is, sőt ez nagyon fontos korszak volt építészeti szempontból, mert legjelentősebb királya: Ur-Nammu (uralkodott Kr. e. 2112 2095 között) nagy 26
építtető volt, és minden jelentős épületet renováltatott, vagy újjá építtetett, így a Nanna templom -ot is Urban. (A téglákon az ő, Ur-Nammu/Ur-Engur neve található.) Woolley pontos leírást ad az épületről. Állt egy templom részből és a szentélyből. A templom-rész végén: Ennek a legvégén két ajtó, kis előszobákon keresztül hosszú helyiségbe vezetett, mely pontosan megfelelt más templomok szentélyének Egy erős fal futott végig az épületen és elválasztotta a templom-részt egy szobacsoporttól, amely inkább lakásul szolgálhatott és két lakórészre oszlott. Ezek mindegyike központi udvar köré csoportosuló szobákból állott. (23. o.) Az egyik lakrész az istené, azaz Nannáé, a másik hitveséé Ningálé és a gyermekeké volt, amíg ott éltek. A III. Ur-i dinasztia bukása után az Iszin-i és a Larsza-i dinasztiák következnek, vagyis iszini és larszai királyok uralkodnak Urban is. Iszin utolsó királyának fia: Enannatum kerül Urban Ningal Holdistennő főpapi székébe. Nagy gondot fordít a templomok felújítására. A Holdistennő templomát szintén Woolley tárta fel. Itt is volt egy térelválasztó keresztfal: A fő udvarból három boltíves bejárat vezetett a szentélybe Mindenütt a szentély körül és mögött kamrák és raktárak voltak, melyek különböző célt szolgáltak. Egyik szövő műhely lehetett, itt az Enki által (Uttunak, unokájának, a szövés-fonás istennőjének) szerkesztett szövőborda-típus állhatott, mert még megvolt a gödör, amibe a szövőnő a lábait lógatta és ide lógtak le a felvetőfonalakat kifeszítő súlyok is. Egy sor másik helyiség konyha volt: nyitott udvarban kút, mellette földszurokkal bevont víztartály. Egyik mellékhelyiségben kaptáralakú kenyérsütő kemence, másikban tűzhely, két kürtővel lapján apró kerek lyukakból álló körök fölé a főzőüstöket tették. (25. o.) A következő idézet Inannáról szól, aki Utu testvérével együtt akár valamely korábbi Ur-beli szentély asszonyházában is születhetett volna Nanna és Ningál gyermekeként. a szűzi Innin, a vágyódó, szülőanyjának termében álldogál, anyja elé lép mint a gyermek, ha Ningal anya feladatot rótt ki rá, az asszonyházból úgy siet ki; 27 A sum. irod. kistükre 33. (Innin, Dumuzi és Bilulu; Komoróczy G. ford.). Nem tudjuk, mikor történt Nanna és Ningal, az istenpár számüzetése, de utána már nem laktak Urban. Erről tudhattak az emberek is, viszont az ott maradt szobrokon keresztül továbbra is ugyan úgy tisztelték isteneiket. (Úgy tudták, hogy isteneik lelke a szobrokba költözött. Olyannyira hitték ezt, hogy az évezredeken át megszokott rituálé rendje szerint tálalták fel ezután is az étkeket a szobroknak!) Annyira szerették és becsülték isteneiket, hogy távozásuknak tulajdonították a város elszegényedését, és Enlilt hibáztatták a történtek miatt. Végül álljon itt egy idézet az É.NINNU (az Ötven Háza ; az ötven erő háza Komoróczy G.), Ningirszu isten templomának leírásáról: Az Eninnu marháinak háza tejszínt ad, vajat; hatalmas csordája hosszúszarvú tehenet; szénakazla étket a marháknak, étket a juhoknak; az etetés háza juhokat hízlal gondoskodik a szentélyről sörfőző házából folyó zúdul ki kincses házában drágakő van, ón, arany; a kocsi háza a hárfa csarnok az udvar: halk ima, dobok döndülése a Házban elterülő kő medence az ágyasházban álló ón medence A sum. irod. kistükre 40. (Gudea) Urukban i. e. IV. évezred végétől a nagy, évenkénti Akitum tavaszi újévünnepek az Éannában kezdődtek (március 28
közepén, Niszán 1. napján). A 17 napos ünnepségsorozat májáldozattal kezdődött a templomban. A ráolvasó papok az áldozati állat májából olvasták ki az előjeleket, és igen-nem válaszokat kaptak a feltett kérdésekre. (Részletesebb leírás a Függelékben.) VÁROS, KÖZIGAZGATÁS, TÁRSADALOM A város ügyeinek intézését a gyűlés végezte, élén a vénekkel, azaz a nemzetségfőkkel, ők voltak a városatyák (városatya: ab.ba.uru). Nem egyedül döntöttek, mert a vének tanácsa mellett döntési joga volt a városközösség fegyverforgató lakosságának, a legények gyülekezetének is (legény: guruš). A népgyűlés neve: unken, ugken (akkádul: puhrum). Együtt (vagy külön) elfogadhatták, vagy elutasíthatták akár a király rendelkezéseit is. (Th. Jacobsen az első primitív demokráciának nevezi, kétkamarás parlamentnek felső- és alsóházzal. A primitív jelzőt nem találom ide illőnek, a maga idejében ugyanis nagyon is egyedülálló és előremutató, modern intézményrendszer lehetett.) Elutasításról szól a Gilgames és Agga c. elbeszélő költemény, melyben a katonák a harcot választják a béketárgyalások helyett, és ezzel szembehelyezkednek Gilgames és a vének döntésével: vízgyüjtőt ásni, zsinórokat kifeszíteni. KIS háza előtt ne hajtsunk nyakat, Inkább szálljunk szembe véle fegyverrel. (Klíma, 85. o., Komoróczy G. ford.) (Persze végül mégis úgy történt, ahogy Gilgames akarta, azaz nem támadták meg Kiš városát.) A pateszik, enszik, királyok ( lugalok ) isteneik nevében és megbízásából gyakorolták az uralmat, Enlil nevezte ki az uralkodókat. Az első időkben mindent elkövettek, hogy megfeleljenek Enlil és az istenek elvárásainak. Az igazság bajnoka, Utu isten igaz törvényeit ha kellett, szigorú büntetésekkel is, de foganatosították. 29 Az en (úr, főpap) cím korán megjelenik, hivatása szerint a templomközösség vezetője volt világi és vallási értelemben, de mégis a közigazgatási funkciója volt a fontosabb. Az enszi megjelölést sokáig használták, inkább világi uralkodói cím volt. ( Enszi volt többek között Gudea címe is.) A pateszi -k (a papkirályok) szintén vallási és egyben világi uralkodók voltak, majd az első dinasztiák kezdetétől kezd szétválni a feladatkör, először Kiš-ben. (A pateszi címet is sokáig használják.) A szanga címet a főpap viselte. Ismeretes a szanga-lugal jelölés is, mely már átmenetet jelent a királyok felé. A szukkal inkább politikai jellegű funkció volt, főleg követi feladatkörrel. Majd a világi központi irányítás szerepét átvették a LU.GAL: nagy ember, azaz király-jellegű uralkodók, és az adminisztráció egy része is a palotákba került. Ez időtől fogva építik az É.GAL -okat, azaz nagy házakat, vagyis palotákat. Egyes vélemények szerint a lugalokat eredetileg a népgyűlés választotta meg. A királyságot isteni eredetűnek tekintették. Félelmet keltő ragyogás veszi körül őket, mely elrettenti és lenyűgözi ellenségeit, de megszűnik a királyi fény, ha az istenség elpártol tőle. Háborúban a király a sereg vezére, ritka eset volt, hogy főtisztje a turtanu helyettesítette, aki különben rangja szerint az egész haderő felének parancsolt. (Oppenheim, 136, 140. o.) A király nyilvános kihallgatásokat tartott polgári ügyekben, bíráskodott, büntetett, ha visszaélést tapasztalt. Nagyszabású törvénymódosításokat is foganatosított; egységes súlyokat (ezüstben mérték), mértékeket vezetett be; megállapította a kamatlábat, alkalmanként kamatmentes kölcsönöket adott a rászorulóknak; megakadályozta a szegények becsapását. A király kötelessége volt a templomok, városfalak felépítése, vagy újjáépítése; a csatornák és az utak karbantartása. A király irányította más országokkal a diplomáciai és kereskedelmi tárgyalásokat. A nép tisztelte uralkodóját, mint isteneit is. 30
A VÁROSOK FEJLŐDÉSE A Termékeny-félhold területén i. e. kb. 9000-től kezdődik az árpa háziasítása, az állatok befogása. Az elkövetkező 2000 évben kinemesítik a legértékesebb búzafajtákat is, háziasítják az állatokat. Ebben a körzetben később is főleg esőzéses földművelést folytattak, bár itt tárták fel az első csatornahálózat nyomait is, a Dijála-folyó medencéjében, Mandaliban és Csoga-Mamiban, mely városok a Hasszúna-Szamarra kultúrához tartoztak Közép- Mezopotámia keleti régiójában, a Tigris és a Zagrosz-hegység közötti területen, a félhold peremén. Délebbre estek az esőzéses zónától, de még kaptak valamennyi csapadékot. Az első csatornákat kb. a VI. évezredben kezdik építeni. Nem így Dél-Mezopotámiában. Itt rendkívül mostoha időjárási körülmények uralkodtak. (Manapság 50 52, sőt néha 56 C a hőmérséklet.) 5500 5000 körül, amikor délen is elkezdődött a földművelés, nyáron nem, vagy alig esett az eső. A száraz éghajlat rákényszerítette az itt lakókat a csatornázásra. A pusztító szelek és porfelhők mindent kiszárítottak és betemettek, a csatornákat emiatt állandóan kotorni kellett. Miután a folyópartoktól távolabbi területeken is szerettek volna szántani, vetni és főleg aratni, messzebbre kellett vezetni a csatornákat. A kis árkok, vagy a 4 6 m széles csatornák sem voltak már elegendőek, valóságos folyómeder szélességű, mélységű csatornákat kezdtek tehát építeni, melyeken hajózni is lehetett. Dél-Mezopotámiában a folyóvölgyek szintje a környező települések fölé emelkedett, ezért az öntözés elméletileg mindenütt lehetséges volt. (Oates, 15. o.) A csatornák felfogták és tartalékolták az áradások, és kb. 160 kmig fölfelé a folyókon az ár-apályok vizét is. A csatornahálózat kiépítése, karban tartása, a zsilipek nyitása, zárása; a noriák, azaz vízmerő kerekek és más típusú vízkiemelők állandó működtetése, a csatornák és átereszek kotrása, mind-mind nagy összefogást, hozzáértést, felkészült technológiai és mérnöki tudást igényelt. Minden egyes földparcella azonos méretű zsilipen át kapta a vizet, nagyságához mért időn át, amit a hivatalnok homokórával ellenőrzött. A kiosztandó víz mennyiségét a központi hidrográfiai hivatal számította ki a vízállás alapján. Fontos volt a közlekedés, a töltés utak és hidak állapota. 31 (Várkonyi N., 198. o.) A nagyarányú építkezések is tanult szakmunkásokat és mérnököket igényeltek. A felkészülés, a mérnökképzés (stb.) az iskolákban folyt, ahol az elemi betűvetéstől a főiskolai szintű oktatásig széles körben működött a tanítás. A felsőoktatás a következő fakultásokból állt: teológia, matematika, jog- és orvostudomány, földrajz, növény- és állattan, csillagászat és a zenének is volt emeltszintű stúdiuma. A zene, a hangszerismeret Mezopotámiában iskolai tudomány írja Komoróczy Géza (A sum. irod. kistükre 446. o.-án). A felsőoktatás, a szakrális és szellemi élet központja Nippur volt, Enlil isten városa. A kiváló amerikai sumerológus: S. N. Kramer fordította le a nippuri táblákat és külön tanulmányt is írt hozzájuk. A táblák elárulják, hogy milyen szigorú volt a sumer iskolai rendszer, a tanulás nagy kitartást és szorgalmat igényelt. (Sumer: az Éden városai). Az iskola neve: É.DUB.BA, azaz a tábla háza. Tehát a tanulás, a magasabb végzettség megszerzése is a városokba vonzotta az embereket. Dél-Mezopotámia rendkívül termékeny, hordalékos talaja az öntözésnek köszönhetően kiszámítható termést hozott, jó évjárás esetén kétszer arattak egy évben, amelyből még a beszolgáltatások és az áldozati adományok után is maradt fölösleg, amit fel lehetett használni a cserekereskedelemben, ez ösztönzőleg hatott a termelésben. Másrészt valamivel kényelmesebbé vált a munka, az élet, mely körülmény a teljesmunkaidős, azaz a hivatásos kézművesek rétegének kialakulását eredményezte. Miután széles körben elterjedt a gyorsfordulatú fazekaskorong 9. Magas domborművű tál használata (3500 után), elindult a tömegtermelés, nem csak a saját háztartásuk számára termeltek ezután, hanem kereskedtek is vele (a cserekereskedelemben eddig is nagy szerepe volt a fazekasságnak). 32
A két remekművű darab bizonyítja azt a magasszínvonalú művészetet, amely például Uruk kézművességére is jellemző volt. 10. Az Uruk/Warka váza A kikötő és környéke a kar (akkádul kãru) területén telepedhettek le a külföldiek, városfalon belül csak akkor, ha magasrangú tisztségviselők voltak a palotában, és ha a királytól erre külön engedélyt kaptak. A körülmények elsősorban azoknak kedveztek, akiknek birtokaik a csatornák mentén, vagy azok kö- 33 zelében feküdtek. Ha a király különösen meg akart jutalmazni valakit, akkor itt jelölt ki számára földterületet. A családi gazdaságokban segéd munkaerőként rabszolgák dolgoztak, de a család tagjai is kivették részüket a munkából. Egy réteg meggazdagszik. Megnő az igénye a fényűző élet iránt, amit a város tud nyújtani számára. Gazdagsága és tanultsága révén részt vállal a politikai, gazdasági, vallási, katonai és kultúrális élet irányításában. Elkápráztatja a templomi pompa, a szertartások fénye, a királyi udvartartás ragyogása, és arra ösztönzi, hogy taníttassa gyermekét, hogy az felnőve bekerülhessen ebbe a színes és gazdag világba mint templomi vagy világi tisztségviselő a templom, vagy a király szolgálatában. Az értelmes, tehetséges rabszolga-gyerekeknek is nyílt lehetőségük a tanulásra, főleg hogy később elláthassák gazdáiknál a könyvelést, az adminisztrációs munkát. Továbbá kitanulhattak valamilyen szakmát is, esetenként meg is válthatták magukat. A családi gazdaságokban viszonylag jó dolguk volt a rabszolgáknak, szinte családtagoknak számítottak. A növekvő jólét következtében, továbbá tekintélyi okokból a földtulajdonosok egyre inkább városi házakat tartottak fenn a szentélyek körzetében, végül fő szálláshelyüket áthelyezték a templom együttese körül kialakult lakónegyedbe. (Oppenheim, 153. o.) A folyamatot gyorsította az ellenségtől és a vándorló nomád törzsektől való félelem, és igyekeztek a biztonságot nyújtó városfalakon belül letelepedni. Jegyezzük meg, hogy az egyre jobban megszervezett városi katonaság is védelmet jelentett a polgárok számára. Etnikai, törzsi alapon nem volt tagozódás, de vagyoni, tekintélyi alapon igen. Bizonyos városok és lakóik, a városi polgárok kiváltságokkal rendelkeztek, de csak akkor, ha helyi születésűek voltak. Feljegyzések szólnak Uruk, Nippur, Szippar, majd Babilon, Assur és Harrán városok kiváltságos státuszáról. Kizártnak tartom, hogy a dinasztiák városai: Ur, Kiš és a további nagymúltú városok mint pl. Eridu, Larsza, vagy Šuruppak ne rendelkeztek volna kiváltságokkal. Ezek a szabad városok elvben igényt tartottak arra, hogy mentesüljenek a közmunkáktól, a katonai 34
szolgálattól valamint bizonyos adóktól. (Oppenheim, 162. o.) A kiváltságok isteni oltalomban részesültek. A kiváltság neve kidinnũtu, a polgárokat pedig a kidinnu népé -nek nevezték. A kiváltságokat jelentő és biztosító jelképeket a városok kapuinál állították fel. A későbbi kudurruk, azaz határkövek (Hammurápi idejétől) is a földbirtokosok tulajdon- és kiváltságjogait jelezték. Ezeket a sztéléket a földbirtokok határmezsgyéire helyezték. A városkapuk fontos helyszínei voltak a polgárok mindennapi életének, a városi társadalmi élet központjául szolgáltak, itt tartották a népgyűléseket a kapu belső oldalán lévő téren. A kerület elöljárója innen irányította a kapuhoz tartozó városnegyed ügyes-bajos dolgait. Itt döntöttek pl. a még szabad földterületek adás-vételéről, telkek beépítéséről, itt bírálták el a kisebb kihágásokat; kérvényeket fogalmaztak a királyhoz, itt beszélték meg a csatornák javításait stb. Igyekeztek is díszes, monumentális kapukat építeni, amelyek kellőképpen reprezentálták a város rangját, nagyságát, hogy elkápráztassák az ide látogatókat. Az Uruk népességét ellátó mezőgazdasági javak megtermelése, az állattartás, a város körül úgy 6 km-es sugarú körzetben zajlott. I. e. 3000 körül ez már kb. 16 km-es-sugarú körzetre bővült. Részben a városiak, részben a közeli falusiak voltak a földművelők. A termékeket zebukordékon, vagy öszvérek-vontatta szekereken szállították be a városba, vagy a kikötőbe. A gazda általában gyalog ballagott ki naponta a földjére, falusi tanyájára, kertjébe. A családfőnek egy felesége volt ugyan, de gyakori volt, hogy mellékfeleséget is tartottak maguknak. A korábbi időszakban a nők társadalmi helyzete magasabb volt, szerepelhettek mint tanúk és lehetett írnok is belőlük. (Oppenheim, 110. o.) Ebben a jelenségben az ősi, matriarchális kornak az utóhatását érzem. Ez nem véletlen, hiszen a városok fejlődése még az őskorban kezdődött. Az elsőszülött fiú nagyobb részt kapott az apai vagyonból. A fiúk megházasodván az apai házban maradtak (körbeépítve az udvart), így bővítették a családi gazdaság létszámát is. 35 TERMESZTETT NÖVÉNYEK, HÁZIÁLLATOK A két hatalmas folyó: a Tigris és az Eufrátesz, valamint mellékfolyói nagymennyiségű üledéket raktak le az évezredek folyamán az alföldön. Ezt a hordalékos talajt alluviális talajnak nevezik, mely rendkívül termékeny volt. Ebből a jól termő talajból élt Mezopotámia. A növények között első helyen az árpa állt, utána következett a búza. Az árpa fajtái: két- és hatsoros toklászos és tar fajták; a búzáé: alakor, tönke (először vad-, majd háziasított); dúrum-, kenyér-, tönköly- és bunkósfejű búza változatok voltak. Az egyszerűbbek toklászosak és kétsorosak, de a háziasítottak négysorosak, míg a nemes fajták az ún. hexaploid, azaz hatsoros fajok közül a dúrum-, kenyér- és bunkósfejű búzafajták már tar változatok voltak. A neolitikumban még agancsokkal, botokkal lazították fel a talajt, majd feltalálták az ekét. A rögtörő eke, a sekélyjárású faeke használata visszavezet a korai földművelés kezdeteihez, már nagy előrelépést jelentett, de az igazi forradalmat a vetőeke feltalálása és elterjedése jelentette kb. a IV. évezredtől kezdve. A termést először kőpengéjű sarlókkal, majd jól kiégetett agyagsarlókkal vágták le, a későbbi időkben rézsarlókkal; majd cséplőszánokkal ide-oda hajtottak a halomba rakott kalászokon. Cséphadarót is használtak és még ma is használnak, mint ahogy manapság is sok helyen szeleléssel tisztítják a magot, mint annakidején. Sokáig kézimalmokkal őröltek, majd később malmokkal. (A. Deimel: Sumir nyelvtan c. művében az 54. oldalon találunk utalást erre: GIM-HAR-ME azaz malomszolgálók.) A molnár szavunk a Tihanyi Apátság Alapítólevelében munorau kereku összetételben szerepel, melynek sumir változata ugyancsak mounar (Dr. gyárfás Ágnes: Istennő-modell c. tanulmánya 249. o.). (Megjegyzésem: ez az u -zó nyelvjárás az akkád -dá módosult sumer nyelv változata alapján alakulhatott ki a Kárpát-medencében.) Az eke neve apin, a kapa al, a földműves engár a legrégebbi időktől fogva. A fából készült vízkiemelő berendezések csikorgó, nyöszörgő hangja, a zebukordék, az öszvérek-vontatta szekerek, 36
taligák zörgése az égetett agyagtéglával burkolt utcákon adta a városok alapzaját kora reggeltől késő estig évezredeken keresztül. Termett: bab, lencse, keserű bükköny, csicseriborsó, len, köles; datolya, füge, alma, körte, gránátalma, cseresznye, mandula, szeder, naspolya, szilva, barack, pisztácia, birsalma, dió. Hagymafélék, kapor, édeskömény, répa, cékla, retek, uborka, tök, kerti zsázsa, lucerna, lóhere, sáfrány, koriander, izsóp, mák, cikória, menta, édesgyökér, kömény. A búzából egyre kisebb volt a hozam, mert rendkívül érzékenyen reagált a talaj szikesedésére, ami a mesterséges öntözés következménye volt elsősorban. A hegyekből lezúduló víz nagyon sok sót oldott ki, a víz az alföldre érve az öntözéssel (és az áradással) szétterült a földeken, a nagy hőségben hamar elpárolgott otthagyva maga után a sót, mely lassan átitatta a talajt, ami aztán ennek következtében elszikesedett. I. e. 2400 körül a búza a gabonafélék termésének a 16 %-át tette ki, ez az arány 300 év múlva már csak 2 % lett. Törvény rendelte el az évenkénti egyszeri aratást, és hogy különleges öntözési eljárást kell alkalmazni. (Klíma nyomán; sajnos a szerző nem tér ki rá, hogy miben állt ez az eljárás.) A nagyarányú szikesedés társult azzal az elkeseredett harccal, amely a kevésnek bizonyuló termőföldekért folyt. A szikesedés még a datolyatermést is kedvezőtlenül befolyásolta. A datolya szereti, ha gyökérzete víz közelében van, és szereti a nagy meleget, ezért délen jól érezte magát, mint gyöngyfűzér szegélyezte a folyó- és tópartokat. Rendkívül sokoldalúan hasznosítható növény, felhasználásának 360-féle módját ismerték. Csak a nád múlta felül, melynek állítólag 800 felhasználási módja volt. Esetenként és fajtaként 8 m magasra is megnőtt. Az építkezéseknél, szőnyegek, bútorok (stb.) készítésénél ma is használják. A datolyát kézzel porozták be, rendszerint az egész család résztvett a tevékenységben. 60 70 nőivarú pálmához 1 hímivarút hagytak meg. A beporzás akkor kezdődött, amikor felkelt a Sarpanitum csillag, az Ég Királynő egyik leánya. (Badiny J. F.: Az esztergomi, 45. o.) 37 A háziállatok között a szarvasmarha volt a legsokoldalúbb jószág, szántottak, csépeltek vele, igavonó volt és még tejet is adott, csak végső esetben vágták le. Juhot, kecskét tartottak, nemcsak húsáért, hanem bőréért és gyapjáért is. Messze-földön híres volt a sumer gyapjúkelme. A kacsát, libát, szarvasmarhát inkább az istenek asztalaira szánták. Kedvelt volt az ürühús, a csirke. Disznóhúst is ettek, bár az állatot tisztátalannak tartották. Halat, rákot, teknőcöt fogtak a folyókban, tavakban, a tengerben az ott lakók. Házőrzőként a kutya mellett mongúzt tartottak a kígyók ellen. Az öszvér volt a fő igásállat, a szamár túl falánk lévén, kevesebben tartották. A lóra szavuk sem volt anse-kur-ra -nak, azaz hegyi szamárnak nevezték. Északról hurri területről terjedt el i. e. a III. évezredben. Csak a harcászatban, vadászatoknál használták főleg az uralkodók, akik megengedhették maguknak a költséges szórakozást, a lótartást, ugyanis sajnálatos tény egy ló áráért ötven rabszolgát lehetett venni. A fazekasság mellett a vésnökség, szobrászat, aranyművesség is fejlődött, hiszen az egyre pazarabb paloták, templomok építésénél igényelték a díszes kiképzést. A kereskedelemben megnőtt a drágakövek, nemesfémek, kő, fa, márvány, alabástrom (stb.) iránti kereslet. További szakmák: téglaégetés, gyékény-, szőnyegkészítés, kosárfonás, nádfeldolgozás, ácsmesterség, asztalosság (stb.). A vésnökség, szobrászat, fémművesség egyenesen művészi színvonalra fejlődött. A II. évezred közepétől kezdenek társulásokba tömörülni a kézművesek, szakmák szerint külön városnegyedekbe költözni, utcákat neveznek el az ott lakók foglalkozása alapján. KÖZÉPÜLETEK, LAKÓHÁZAK, UTCÁK Hatalmas méreteik révén a paloták hamarosan versenyre keltek a templomokkal, sőt pompában fölül is multák őket. (Klíma, 219. o.) Alapterületük is nőttön-nőtt, a királyi paloták tróntermeit oszlopok, festmények, bronzveretek, pazar reliefek, domborművek, drágakő-berakásos szobrok, kőintarziás szekrényládák 38
díszítették. Az általában sok helyiségből álló főépülethez kiegészítő szárny is csatlakozott, melyben konyhák, fürdők, mellékhelyiségek, a levéltár, raktárak, az írnokok szobái, iskolai tantermek (stb.) voltak. Az első időkben a palotakörzetet is fal választotta el a környezetétől. Később összeépült a két közigazgatási központ: a templomkörzet és a palota. A legszegényebbek a város külső peremén laktak. Az előkelőség, származás és gazdagság fokmérője volt, hogy a palota, vagy a szerényebb lakóház milyen messze feküdt a központtól. A lakóházaknak egy bejáratuk nyílt a többnyire szűk utcákból. Előfordult, hogy piros festékkel kenték be a gonosz szellemek elűzésére írják többen. (Én azt hiszem, hogy ez a szín vörös volt, a vörös okker színe, mely az életet szimbolizálta, és a festéssel akarták az élet erejét rávinni házaikra.) Ablak ha egyáltalán volt a lakóházon, az a zárt udvar felé nézett. Az utcáról belépve az előcsarnokban egy korsó víz állt kézmosáshoz odakészítve. Rendszerint volt még egy második előtér is, mely az udvarra vezetett ki. Az udvart fák, bokrok árnyékolták. Itt volt egy nagyobb tűzhely, melyet általában égetett téglából raktak, majd kitapasztották. Az udvaron állt a kemence is, és esetenként a gémeskút. Ha ez nem volt, akkor az utcai kútból, vagy a folyóról hordták a vizet az asszonyok. Ez, a központi udvar köré csoportosuló, több generációt összefogó lakásépítési szokás visszanyúlik az északi, ősi kultúrák gyakorlatához, a családi gazdaságok rendszeréhez, mely már 7000-től állandóvá válik Jarmoban, Hasszúnában, Yarim-Tepében, Urukban és máshol. Még az istenségek lakásai is ilyen rendszer szerint épültek meg. Az udvarról nyíltak a lakóhelyiségek, gazdagabb helyeken az irodák, fogadó- és vendégszobák, a bolthelyiség, bár előfordult, hogy ez utóbbinak volt bejárata az utca felől is. A szomszédos házakat összeépítették. Emeletes házak is épültek, ez esetben a felső szint szobáit fa lépcsőn közelítették meg az udvarról. Az emeleten fa mellvéd, korlát futott körül a gangon, erre nyíltak az ajtók. Ablakok helyett szellőzéshez a fal felső szegélyén nyílások voltak, a tagolásukra szolgáló oszlopok egyben a tetőt is tartották. A házak lapos tetőzetűek voltak ugyan, de befelé, az udvar felé lejtettek kissé, hogy ide csurogjon le az 39 esővíz. Az udvart égetett téglával burkolták, és levezető csatornákkal látták el. Melegebb időben a háztetőkön hűsöltek, szórakoztak az emberek, sőt itt is aludtak. A ház urának ajtaja észak felé nyílt, az ajtók a földszinten és az emeleten egymás fölött, egy irányban voltak. A házi kápolna általában a földszinten volt. Idővel egyre magasodott az utcák szintje, mert a bontási törmeléket ott hagyták, az ott keményre döngölődött, ezen kívül sok szemetet is kidobáltak az utcákra, úgy, hogy nem sok idő kellett hozzá, már pár lépcsőfokon lefelé kellett menni a házak bejárataihoz. Az igényesebb nagyvárosi kikövezett utcák esetében jobban ügyeltek a tisztaságra, és igyekeztek megtartani az utcák eredeti szintjét. Elegánsabb lakóházakban voltak agyagból való, aszfalttal szigetelt, félig a földbe süllyesztett fürdőkádak, WC-k is. A szennyvíz elvezetésére cső- és aknarendszer szolgált, mely kivezetett az utcára, itt csatornák, lefolyók vezették tovább a vizet. (Woolley elismeréssel ír az Ur-i polgári lakóházakról, egy ilyen házban lakhatott Ábrahám is írja, mielőtt i. e. 1960 körül kivándorolt Urból. Ábrahám és családja valószínű nem egy egyszerű polgári házban lakott, hiszen ükapja: Reu, Ur-Nammu lányát, Orát vette feleségül.) A városoknak akkora volt a vonzásuk, hogy a tehetősebb emberek ott építettek lakóházat, így vidéken nem nagyon épültek fényűző lakások, többnyire napon szárított agyagtéglából építkeztek. Közkedvelt volt a nádból való lakóház, melynek megépítése mindössze pár órát vesz igénybe. (A német régészek is építettek ilyen módszerrel nádból való házat, természetesen az ott lakó arabok segítségével.) Döngölt agyagpadlóját gyékényszőnyegek- 11. Nádkunyhó napjainkból 40