ELŐADÁSVÁZLATOK Segédanyag levelezős jogász hallgatók részére a Bevezetés a politikatudományba című tárgyhoz I. félév Tóth-Matolcsi László
1. A politikatudomány elméleti alapjai. A tudományág kialakulásának története, központi kérdései, viszonya a többi tudományághoz A politika jelentése történetileg igen változó volt. Alapvetően azonban három különböző értelmezés különböztethető meg. Köztudott, hogy a politika szó a szabad görög városállam, a polisz nevéből származik. Az ókori görög demokrácia nagy gondolkodója. Arisztotelész (Kr. e. 384-322) szerint a politika lényege a városállam mint közösség helyes vagy jó rendjének kialakítása volt. Fő kérdése az, hogy milyen is a legjobb alkotmány, amely erényes és jó polgárokat teremt, s miközben fenntartja a társadalmi rendet, biztosítja az egyenlő polgárok szabadságát is. A háborúk, a hódítások nyomán kialakuló majd elbukó nagy birodalmak felszínre hozták a politika egy másik felfogását, amelynek legfontosabb képviselője Niccoló Machiavelli (1469-1527). E szerint a politika egy elnyomó uralmi technika, ami a társadalomnak egy törvényesen rendezett állapotát hivatott fenntartani, szemben az anarchiával, a káosszal és a törvénytelen erőszak állapotával. A hatalmi pozíciók megszerzéséért és megtartásáért pedig állandó küzdelem folyik. Az imént említett harcok, küzdelmek annyi nyomorúságot és szenvedést hoztak az emberiségre, ami elvezetett a politikát és az államot kritizáló eszméhez, ez pedig a konfliktusok végső felszámolását tűzte ki célul. Ezt a felfogást eszkatológikusnak (világ végéről szólónak) nevezzük. Egyik első megfogalmazója Szent Ágoston (354-430), aki szerint véget kell vetni az örökös harc állapotának és meg kell valósítani az örök békét. Az elveszett paradicsomi aranykort kell helyreállítani modern köntösben. Ennek az eredetileg vallási felfogásnak vannak világi változatai is (pl. a marxizmus). Ennek az elképzelésnek a belső ellentmondása az, hogy egy ilyen ideális állapot csak újabb harc árán érhető el. Itt szeretnék kitérni két neves 20. századi politikai gondolkodó meghatározására. Egyikük, Max Weber (1864-1920) német közgazdász-szociológus A politika mint hivatás című előadásában szűkebb értelemben a politikai szervezet, az állam vezetését, illetve e vezetés befolyásolását, tágabb értelemben pedig a hatalomból való részesedésre törekvést, vagy a hatalom akár államok közti, akár egy adott államba tartozó embercsoportok közti megoszlásának befolyásolását értette a politika kifejezés alatt. Másikuk, Bibó István (1911-1979) a legnagyobb magyar politikai gondolkodó (aki eredetileg jogfilozófiával foglalkozott), a politika és a tudomány szembeállítása kapcsán fejti ki sajátos felfogását Az európai társadalomfejlődés értelme című írásában. Véleménye szerint a tudomány az emberi ismeretszerzés eszköze, amely megismerési folyamat a következő lépésekből áll: 1. tapasztalatszerzés; 2. a tapasztalatok csoportosítása; 3. ezek alapján egy megérzésen alapuló elképzelés megfogalmazása az adott jelenség működéséről; 4. az elképzelés kísérleti úton való igazolása/cáfolása. Szerinte a politika, a fenti értelemben, nem válhat tudománnyá, mert a politika világában hiányzik az egzakt kísérletek lehetősége. Itt ugyanis a kísérletek a háborúk, a forradalmak, a reformok stb., amelyek egyrészt az emberek bőrére mennek, másrészt nem megismételhető események. A történelem nem ismétli önmagát szokták mondani. A tudományos kísérletet a világos kérdésfeltevés és az azonos feltételek közötti megismételhetőség jellemzi, ez viszont a politika világában nem lehetséges. Nem menve bele a részletekbe, végső soron úgy gondolta, hogy az európai politikai fejlődés a hatalom (ami szerinte tkp. félelem szülte agresszió) megszelídítése, humanizálása (emberivé, emberközpontúvá tétele), moralizálása (tehát erkölcsivé tétele), racionalizálása (ésszerűsítése), végül pedig szabadságelemekkel való kontrollálása, majd felszámolása irányába hat. Elvont, szakmai értelemben a politika az egész közösség számára kötelező erejű döntések meghozatalának folyamata a hatalmi (döntési) pozíciók elnyeréséért folyó, az érdekek ütközéséből fakadó társadalmi küzdelemmel együtt. 2
A politika világában minden politikai kérdéssé, s ezáltal a politikai küzdelem tárgyává válhat, amire a változó akarat irányul. Hogy valami azzá válik-e, azon múlik, hogy sikerül-e az adott társadalmi problémát eldönthető kérdésként megfogalmazni és a közösségi döntéshozók napirendjére tűzni. Ennek a folyamatát szeretném röviden bemutatni a következőkben. Napjaink bonyolult társadalmi valóságának áttekintését az ún. politológiai háromszög teszi szemléletessé. A háromszög egyik oldalát a politika intézményes világa alkotja (polity). Ez abból fakad, hogy a modern parlamentáris demokráciákban a társadalmi hatalom alkalmazását korlátok közé szorítják. E korlátok legfontosabb elemét alkotják a politikai intézmények, a politikai közösség szabályozott rendje. Az intézmények értelme, hogy társadalmi normák és szabályok együtteseként a normakövető egyéneket tehermentesítik a sikertelen cselekvés kockázatától (ember: biológiai és társadalmi lény; utóbbi a fontosabb). Ilyen intézmények: az alkotmány, a törvények, a kormányzati intézmények, a parlament, a független bíróságok, az alkotmánybíróság és a politikai akaratformálás más fórumai. A másik oldalát a háromszögnek a politika szereplői közötti konfliktusos folyamatot jelképezi (politics). Kik ezek a szereplők? Egyének és szervezett politikai csoportosulások, a társadalmi-politikai mozgalmaktól az érdekképviseleti szervezeteken át égészen a pártokig és a politikai szövetségekig. Ezek más-más szinten kapcsolódnak be a politikai folyamatokba, eltérőek az érdekeik és különböző politikai taktikákat követnek érdekeik érvényesítésére. Az erősek befolyásuk alá vethetik mások politikai törekvéseit, a gyengék tiltakozásukkal zsarolhatják az erőseket, megdrágítva számukra a hatalom gyakorlását. A háromszög harmadik oldalát a politikai célok és tartalmak, a közpolitika adja (policy). Ez a közösség egészét érintő politikai döntéseket és a közcélok megvalósítására irányuló stratégiát foglalja magába. A közpolitikai cselekvés a közjót célozza meg, szem előtt tartva a közösség általános érdekeit. A politikai érdekharcok rendszerint a közjó mint a politikai cselekvés normája meghatározásáért folynak. Az erre vonatkozó konszenzus a célokban és az eszközökben való egyetértés, közmegegyezés éppoly fontos eleme a politikának, mint a konfliktus. A közpolitikai cselekvést hagyományosan az állam és a kormányzat végzi, hiszen a legnagyobb hatalmat és a koncentrált eszközöket birtoklótól várható el e politikai célok megvalósítása. A közpolitika funkciói: 1. az ország külső biztonságának szavatolása (honvédelem, hadsereg fenntartása); 2. a belső rend (a tulajdon és a szabadság) biztosítása, szükséges jogi feltételek megteremtése; 3. a gazdaság újratermelési feltételeinek biztosítása; 4. közszolgáltatások kiépítése és működtetése (szociális és társadalombiztosítási ügyek, kulturális-oktatási célok megvalósítása, közlekedési és kommunikációs hálózatok). A politika ezen dimenziói a valóságban persze szorosan összefüggenek, mi csupán az elemzés és a jobb érthetőség kedvéért választottuk el őket egymástól. A politikatudomány a társadalomtudományok közé tartozik (ahogy a közgazdaság- és a jogtudomány is). Sokáig a politika tudományos igényű művelése a filozófia, azon belül is a politikai filozófia, majd a középkortól kezdve a teológia vizsgálódási területéhez tartozott, de egyébként ez az egyik legrégebbi tudományág (az egyik első, kimondottan politikai témájú munka Arisztotelész Politika című könyve, de az első rendszeres, átfogó államelméleti műnek Thomas Hobbes Leviatán című munkáját tartják.). A politikatudomány önállósodása valamikor a 20. század közepére következett be, ekkor vált modern tudománnyá, kialakítva saját, a filozófiától, közigazgatástantól és az állam- illetve jogtudományoktól független 3
tudományos profilját. A szigorú értelemben vett politikatudomány (a teljesség igénye nélkül) az alábbi nagy területekkel foglalkozik: politikai intézmények (pl. kormány, parlament), kormányzati rendszerek, politikai szereplők (pl. politikusok, pártok), döntéshozatali folyamatok elemzése, politikai értékek, normák, ideológiák, politikai kultúra, pártok és pártrendszerek működése, választási rendszerek, nemzetközi politika. Az UNESCO 1948-ban a politikai tudományokkal foglalkozó konferenciát hívott össze. Itt megállapították a politológia (politikatudomány) főbb területeit és tárgyait: I. Politikaelmélet 1. politikai elmélet 2. politikai eszmék története II. Politikai intézmények 1. az alkotmány 2. a központi kormányzat 3. a regionális és a helyi önkormányzatok 4. a közigazgatás 5. az állam gazdasági és szociális funkciói 6. a politikai intézmények összehasonlító vizsgálata 7. III. A pártok, csoportok és a közvélemény 1. a politikai pártok 2. csoportok és egyesülések 3. az állampolgárok részvétele a kormányzásban és a közigazgatásban 4. a közvélemény IV. Nemzetközi viszonyok 1. nemzetközi politika 2. nemzetközi szervezetek és igazgatás 3. nemzetközi jog 4
A szerződéselméletek megjelenése és hatása a politikai gondolkodásra A szerződéselméletek megjelenése fontos újdonsága volt a politikai gondolkodásnak, mert ezek az elméletek, amelyek a hatalom keletkezéséről szólnak, egészen más magyarázatot adtak a hatalom jelenségéről, és ezzel teljesen új alapokra helyezték a politikában a hatalomról való gondolkodást. A középkor ugyanis egy transzcendens magyarázatot dolgozott ki a hatalom keletkezéséről, mely szerint a hatalom a legfőbb szuveréntől, Istentől ruházódik át az uralkodókra. Ennek a magyarázatnak a legfőbb következménye az volt, hogy az uralkodó ilyenformán csak Isten felé tartozott elszámolással, és cselekedeteit, döntéseit csak ő bírálhatta felül. A szerződéselméletek viszont gyökeres változást hoztak, mert mindegyik elmélet azon az elgondoláson alapult, hogy a hatalom alapja valamilyen megállapodás, egyfajta szerződéses viszony, amelyben a feleknek kötelezettségeik vannak. Illetve mindegyikben közös az a gondolat, hogy a hatalom véső soron azok beleegyezésével gyakorolható, akik felet gyakorolják, tehát tulajdonképpen tőlük származik. Ilyenformán érvényét veszti a hatalom keletkezéséről adott transzcendens magyarázat és megtörténik a hatalom világának és jelenségének a varázstalanítása azzal, hogy egy racionális magyarázatot adnak a keletkezésére. 1. Ennek az iskolának kiemelkedő képviselője Thomas Hobbes (1588-1679), akiről Carl Schmidt, a német politikai gondolkodás nagy hatású képviselője azt írta, hogy Hobbes a pluralista demokrácia és az individualista liberalizmus első kritikusa, mert felismerte, hogy egységes értékrendszer nélkül nem létezhet állam. Hobbes Leviatán (1651) című könyvében abból indul ki, hogy az alattvalóknak a béke és a védelem fenntartása érdekében feltétlenül engedelmeskedniük kell a fennálló hatalomnak, ebből következően pedig az állampolgári kötelezettségek forrása elsősorban a polgárok beleegyezése, egyfajta racionalitás diktálta szerződés, nem pedig az isteni jog. Ez két fontos mozzanatra világít rá. Egyrészt Hobbes számára a természetjog már nem egyenlő az isteni joggal, másrészt megjelenik nála a szerződéselméleti koncepció. Hobbes úgy véli (és ez utána minden szerződéselméleti koncepcióban közös elem lesz), hogy természeti és polgári állapota van az embernek, a természeti állapotban nincs állam, társadalom, jog, csak a természeti törvények uralkodnak (amelyek nem emberi alkotások, és örökérvényűek). A természeti állapotban nincs jog, társadalom és állam, így mindenki erőszakkal megszerezheti magénak, amit tud, és magánál tarthatja, amíg tudja. Itt jön a racionális felismerés, hogy az embereknek társulniuk kellene, mert így lenne biztosítható a béke és az önfenntartás. A racionális felismerést az segíti elő, hogy Hobbes szerint az emberi közösségekben az önzés a leginkább érvényesülő szempont, mivel az ember alapvetően önző lény, ezért mindenki harca folyik mindenki ellen (bellum omnium contra omnes). Az állam is azért a leviatán (a János apostol Jelenésekről írott könyvében található bibliai szörny) képében jelenik meg Hobbes számára, mert az állam nem természetes, hanem mesterséges és szükségesen rossz képződmény. Ezért tehát az emberek szerződnek egymással, melynek lényege: mindenki, kölcsönösen és egyforma mértékben lemond bizonyos jogai gyakorlásáról és ezen jogok gyakorlását átruházza egy szuverénre. Szerinte az alapvető természeti törvény az, hogy békére kell törekedni, sőt, ez a fajta törekvés az, ami az állam létrejöttét is indokolja, mert az állam nem a természeti állapot része, hanem a biztonságra való törekvés érdeke hozza létre. Hobbes különbséget tesz jog és törvény között is, szerinte a jog az a szabadság, hogy megtehetünk-e valamit, a törvény pedig azt írja elő, és azt teszi kötelességünké, hogy mit tegyünk és mit ne tegyünk. 5
Hobbes úgy látta, hogy az uralkodó és a népe között sajátos viszony áll fenn, ugyanis a nép tagjai egy szerződést kötnek egymással, amiben lemondanak bizonyos jogaikról, majd ezeket átruházzák az uralkodóra, akinek a cselekedeteit innentől kezdve úgy tekintik, mint saját cselekedeteiket. (Ha tehát az uralkodó, vagy az állam megbüntet valamely cselekedetemért, akkor tulajdonképpen magamat büntetetem, mert az államot, mint szuverént, én hoztam létre.) Az uralkodó azonban nem szerződő fél ebben a konstrukcióban, tehát az átruházás aktusa nem vonható vissza. Világos, hogy Hobbes az abszolút szuverenitással rendelkező uralkodó híve, aminek több oka is van. Egyfelől úgy gondolta, hogy az abszolút szuverenitás birtokában lehet csak megfellebbezhetetlen döntéseket hozni. A hangsúly itt a döntésen van, amely, ha rossz is, még mindig jobb, mint az anarchia. Ezért szerinte a törvényhozó és a végrehajtó hatalom az uralkodó kezében kell, hogy összpontosuljon. Másfelől Hobbes szerint az abszolút szuverenitás teszi lehetővé a közjó megvalósítását, amennyiben az uralkodó érdeke birodalmának gyarapodása, ha viszont a birodalom gyarapodik, az egyén helyzete is javul. 2. A másik jelentős szerződéselméleti gondolkodó John Locke (1632-1704), aki az angliai dicsőséges forradalom teoretikusaként, a protestáns III. (Orániai) Vilmos hatalomra kerülése (1688) és a Bill of Rights elfogadása után egyértelműen az alkotmányos királyság mellett érvel Két értekezés a polgári kormányzatról (1690) című könyvében, megpróbálva ezzel is megszilárdítani az új hatalmi helyzetet. Locke államelméletének éppen ezért Hobbes-tól eltérően már nem az önzés, vagy az érdek a kiindulópontja, hanem az emberi egyenlőség, ebből következően pedig számára a legfőbb természeti törvény is az, amely a másik ember szabadságának biztosítását írja elő. Ez viszont feltételezi a magántulajdon tiszteletben tartását is. Locke szerint a király hatalmát nem Istentől, hanem a néptől kapja, tehát a szerződést immáron az uralkodó köti a néppel. Ez a konstrukció viszont csak úgy működhet jól, ha a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat elválasztják egymástól. Ráadásul Locke azt is leírja okulva VIII. Henrik gyakran véreskezű reformjaiból és a polgári forradalom eseményeiből, hogy ez a szerződés, amely ilyen módon már kötelezi az uralkodót is, felbontható, mert az uralkodó a szerződés megszegése esetén méltatlanná válhat a trónra. Locke tehát egyértelműen az alkotmányos királyság híve, egyúttal pedig a modern polgári állam előfutára is, hiszen értékrendjének középpontjában a szabadság biztosítása és a gazdasági liberalizmus áll. Az abszolút szuverenitást teljes mértékben elutasítja, mivel úgy látja, hogy ha abszolút szuverenitást adunk egy ember (az uralkodó) kezébe, akkor az alattvalók ugyanúgy kiszolgáltatottak lesznek ennek az egy embernek, mint szuverenitás híján egymásnak. Éppen ezért a szuverenitás forrásainak elsősorban a népképviselet megjelenítőjét, a parlamentet és az angol szokásjogot tartja. Locke elsősorban arra törekszik, hogy megalapozza az egyének magánszférájának sérthetetlenségét, és úgy véli, hogy a magánszféra (benne az élet, a tulajdon és a jogok) biztosításának legkézenfekvőbb módja az, ha korlátozzuk a kormányzat hatalmát. Ezért Locke Hobbes-szal szemben az ésszerű szuverenitás képviselője, úgy gondolta, hogy nem szabad az uralkodó kezében korlátlan hatalmat összpontosítani, mert ha egy embernek van kiszolgáltatva mindenki, az ugyanolyan rossz, mintha mindenki félne mindenkitől. Éppen ezért az embereket nem emberek, hanem törvények uralma alá kell vetni. 6
A modern politikai gondolkodásnak még egy fontos fejleménye köthető Locke nevéhez: a tolerancia elv. Elsősorban korának vallási konfliktusait látva, Locke úgy véli, hogy egy társadalomban úgy érhető el a békés együttélés az eltérő hiten, meggyőződésen lévő emberek között, ha toleráljuk, azaz eltűrjük a mienktől eltérő meggyőződéseket. A tolerancia nem jelenti tehát azt, hogy igaznak kell elfogadnom a másik hitét vagy meggyőződését, csak azt, hogy nem szabad üldöznöm. Ezt egyébként egy racionális belátás is igazolja, véli Locke, hiszen a másik embert nem kényszeríthetem arra, hogy az én meggyőződésemet, vallásomat kövesse, mert egy meggyőződésnek mindig belülről kell fakadnia. Ha kényszerítem a másikat, akkor pont azt nem érem el nála, ami lényeg lenne: csak félelemből fogja követni, de nem válik benne meggyőződéssé. Ez egyébként a hitre kényszerítés lehetetlenségének elve. 3. A harmadik jelentős szerződéselméleti gondolkodó Jean Jacques Rousseau (1712-1778), aki a Társadalmi szerződés, avagy az államjog alapelvei című munkájában már szakít a klasszikus természetjogi és szerződéselméleti alapelvvel, a hatalom egyetlen forrásának a népet tartja. Rousseau is abból indul ki, hogy az ember eredetileg természeti állapotban élt, melyben minden ember egyenlő és szabad és csak valamilyen előnyért cserébe mond le szabadságáról. Az emberek azonban a természeti állapotban eljutottak arra a pontra, amikor a fennmaradásukat veszélyeztető akadályok miatt nem képesek az önfenntartásra, ezért kötnek társadalmi szerződést egymással. A szerződés alapja: mindenki lemond önmagáról és minden jogáról a közösség javára, így mindenki egyenlő körülmények közé kerül, és innentől kezdve az ember már polgári állapotban van. Rousseau elképzelése szerint, ha az ember a közösségnek rendelte alá magát, akkor végső soron nem rendelte alá magát senkinek, hiszen a közösséget mindenki a saját belegyezésével hozta létre, és mindenki egyforma jogokkal bír benne. Másként fogalmazva: ha én beleegyeztem egy közösség létrehozásába, amelynek alárendeltem magam, akkor végső soron saját magamnak rendeltem alá magamat. Így viszont megőriztem azt a szabadságomat, amely a természeti állapotban eleve megilletett engem. A lényeg, hogy a társadalmi szerződés megkötésével a szerződést létrehozók válnak a hatalom birtokosaivá és gyakorlóivá, mert a közösség, amely létrejött nem más, mint a főhatalom. Ennek a főhatalomnak mindenki részese, aki a közösség tagja, és ez a főhatalmat nem lehet átruházni senkire mondja Rousseau. Ez a gondolat lesz a modern demokráciák egyik legfontosabb alapelvének, a népszuverenitás elvének az alapja. A népszuverenitási elv mellett egy másik a mai modern demokráciákban alapintézménnyé vált hatalomgyakorlási és döntéshozatali elv megjelenését is Rousseau-ra szokás visszavezetni, ez pedig a többségi elv. Rousseau ugyanis a szuverenitás oszthatatlan jellegéből adódóan úgy gondolta, hogy létezik egyfajta általános akarat, amellyel mindenkinek azonosulnia kell, mert aki nem ezt teszi, az magát semmisíti meg különvéleményével. Kétségtelen, hogy a modern többségi elv és a rousseaui általános akarat között több szempontból is erőltetettnek tetszik párhuzamot vonni, de Rousseau-nak ez az elgondolása nagyban hozzájárult a modern demokráciák hatalomgyakorlási elveinek kialakulásához. 7
Idealizmus vs realizmus. A politika és az erkölcs viszonya A politikai gondolkodás egyik legrégebbi és legnagyobb vitája a körül a kérdés körül forog, hogy van-e szerves és szoros kapcsolat politika és erkölcs között, vagy a morál és a politika két teljesen különböző világ. A politikával foglalkozók szinte mindegyike szembesült ezzel a kérdéssel, és két markáns álláspont alakult ki a kérdés kapcsán. Az egyik álláspont, az idealistáké, egy Szent Ágostonig visszavezethető iskola, amelyik abból a feltevésből indul ki, hogy a hatalomgyakorlás (tehát végső soron a politika) mögött kell lennie valamilyen elvnek, amely igazolja a hatalmat és igazolja azt, hogy miért azok gyakorolják, akik. Szent Ágoston a morális elvekkel átitatott politika híve volt, mert az ő elképzelésében az emberi közösségek (így az állam) legfőbb feladata az, hogy az isteni törvényeket érvényesítse már itt a földi világban. Ha pedig ez így van, akkor a hatalom és a hatalomgyakorlás nem alapulhat pusztán az erőszakon és az erősebb jogán. A hatalomnak egy elv szolgálatában kell állnia (pl. igazságosság), és ahol ez nem így van, azt a közösséget nem nevezhetjük államnak. (Innen jön majd az a középkorban népszerűvé váló gondolat, hogy az állam az igazságosság megtestesülése.) Ez az elképzelés aztán kiegészült azzal a gondolattal, amelyet Kant fogalmazott meg, mely szerint vannak olyan maximák, univerzális normák (értékek), melyek cselekedeteinket helytől és időtől függetlenül mindig meghatározzák. Ez a koncepció főleg a 20. század elején vált népszerűvé, és komoly karriert futott be a nemzetközi kapcsolatok elméletében, melynek egyik irányzata éppen abból az elvből indul ki, hogy a politikában vannak olyan univerzális elvek, melyeknek a politika szereplői (így az államok is) alá kell, hogy rendeljék magukat. (Ennek az elvnek a jegyében jött létre a Népszövetség és az ENSZ is.) Ezt az irányzatot erősíti a politikai gondolkodás egyik fontos alakja, Max Weber, aki a legitimitás probléma kapcsán tartja fontosnak hangsúlyozni, hogy a legjobb politikai rendszer az, amelyben a polgárok hisznek abban, hogy a fennálló rend érvényes, azaz igazolt, tehát, hogy valamilyen elv jegyében, vagy elvnek megfelelően folyik a kormányzás és a hatalomgyakorlás. És ha ez így van, akkor meggyőződésből fognak engedelmeskedni a hatalomnak, ami sokkal hatékonyabb kormányzást tesz lehetővé, mint amikor csak félelemből, a fizikai erőszak fenyegetésének hatására fogadnak szót. Bibó István, a magyar politikai gondolkodás 20. századi reprezentánsa egyenesen az európai politikai fejlődés legfontosabb fejleményének tartja a legitimitási elvek megjelenését (azaz azokét az elvekét, amelyek igazolttá teszik a hatalomgyakorlást), mert ezeknek az elveknek az alkalmazásával a hatalom világában jelenlévő erőszak mennyisége csökkenthető. Egy legitim hatalomgyakorlónak ugyanis nem kell állandóan attól tartania, hogy fellázadnak ellene, a hatalomnak alávetetteknek pedig nem kell attól félniük, hogy erőszakot alkalmaznak velük szemben. A másik irányzat képviselői, a realisták, eltérő módon közelítik meg a morál és politika egyeztetésének problémáját. Niccoló Machiavelli, akinek munkássága ennek az irányzatnak a fő hivatkozási pontja, úgy vélte, hogy a fejedelmet és a politikust valójában a teljesítménye legitimálja, azaz akkor fognak neki engedelmeskedni polgárok, ha képes nyújtani azt, amit elvárnak tőle (biztonság, béke, kiszámítható élet stb.). Ahhoz azonban, hogy a politikus képes legyen folyamatosan jó teljesítményt nyújtani, ahhoz alkalmazkodnia kell a politika folyton változó körülményeihez. Azaz, amikor a helyzet úgy kívánja, változtatnia kell stratégiáján, alkalmazott eszközein. A körülményekhez igazított politizálás, és a fejedelem által alkalmazott eszközök váltogatása viszont nem fér össze a morális elvekkel átitatott politizálással. Ha ugyanis értékek határozzák meg a politikát, akkor bizonyos eszközök eleve ki vannak zárva a politikus eszköztárából. Ha viszont a körülmények és a teljesítmény a fontos, akkor bármilyen eszköz megengedhető, ha az célravezető és jó cél érdekében 8
használják. Ez utóbbi a realisták (és Machiavelli) álláspontja is. Ennek a megközelítésnek az lesz az eredménye, hogy a realisták teljesen különválasztják a politika és az erkölcs világát, mondván, hogy a politikának saját szabályai vannak és ezek távolról sem az erkölcs szabályai. Machiavelli logikája ez: a hatalmi harc eszközeit nem a jó fejedelem jámbor lelkülete diktálja, hanem a rossz fejedelem erkölcstelen gondolat- és érzésvilága, azaz, ahol a politikusok egy része becstelen, ott a becsületes politikusnak is úgy kell küzdenie, mintha ő is becstelen volna, különben csak rosszul jöhet ki a küzdelemből. Így Machiavelli számára a kimondottan vétkes magtartásnak bizonyul, ha a fejedelem ilyen helyzetben a magánerkölcs szabályait alkalmazza a politikában, mert ezzel saját és a rábízottak érdekei ellen tesz. A realisták szerint tehát nincsenek univerzális értékek, morális normák, amelyeknek a politika és a hatalomgyakorlás alárendelhető. Minden norma csak konkrét helyen és időben érvényes és alkalmazható. A politika és erkölcs problémáját járja körül Kis János filozófus is, aki idevonatkozó könyvében (A politika mint erkölcsi probléma) számos, a kérdés kapcsán felmerülő dilemmát jár körül. Kis abból indul ki, hogy a politika feszült viszonyban van a morállal. Egyrészt ugyanis a politikusoktól többet várunk el erkölcsi téren, hiszen a mi adóforintjainkat költik (nagyrészt a mi nevünkben), illetve a tőlünk kapott felhatalmazással gyakorolják hatalmukat. Ezért ítéljük meg szigorúbban őket, mint egy magánembert. Másfelől ugyanakkor elnézőbbek is vagyunk velük, hiszen inkább támogatjuk azt a politikust, aki kevésbé erkölcsös, de nagyon jól eligazodik a politikai viták és küzdelmek világában, mert úgy véljük, ő képes igazán hatékonyan elérni célját. Ezt azt eredményezi, hogy ugyanarra a cselekedetre kell hol magasabb, hol alacsonyabb mércét alkalmaznunk. Na de mikor melyik a helyes? Egy egyszerű példa: egy konkrét esetben mondhatjuk azt, hogy a politika logikájához igazodó politikus elárulta megbízóit, hiszen olyan döntést támogatott, amely nem választókerületének kedvez, hanem a párt szempontjainak. Ugyanakkor, ha az országos politika szempontjait figyelmen kívül hagyva a politikus csak saját erkölcsi mércéjére hallgatva hoz döntést, mondhatnánk, hogy nem vett tudomást a politika logikájáról, és így veszélyeztette pártja sikereit. Kérdés, hogy lehetséges-e olyan politika, amely mentes az ilyen kérdésektől, vagy azért, mert megszabadul az erkölcsi szempontoktól, vagy azért, mert összhangba kerül velük? Vagy felmerülhet dilemmaként, hogy ha az egyik oldal szabályt sért, akkor a másik eljárása akkor lesz helyes, ha ő is szabályt sért az egyensúly fenntartásának kedvéért, meg a gyengeség látszatának elkerülése miatt, vagy inkább ragaszkodnia kell a morál előírásaihoz? Ahol ezeket a kérdéseket nem vitatják, ott a politika a legjobb úton van a szétzüllés felé mondja Kis. Itt két álláspont ütközik: az egyik Kis álláspontja, amely azt tartja, hogy a politika és az erkölcs nem szétválasztható, a politikára alkalmaznunk kell (és alkalmazunk is) erkölcsi mércéket. A másik, amit Kis az ELVÁLASZTÁS TÉZIS-ének nevez, amely szerint a demokratikus politikát el kell választani az erkölcsi kérdésektől, mert demokratikus társadalomban nem egyféle erkölcs van, hanem sokféle, másrészt, mert demokráciában a törvények töltik be a politika feletti kontroll szerepét. Az elválasztás tézise azt is maga után vonja persze, hogy demokráciában a törvénysértést leszámítva SEMMINEK nem lehet politikai következménye. 9
Az elválasztás tézise két érvre épít: 1. Az egyik a DEMOKRATIKUS SZERZŐDÉS ÉRVE, mely szerint a demokrácia arra a megállapodásra épül, hogy a politikai vezetők választás útján kerülnek hatalomba, és mindenki előre elfogadja, hogy a győztes tölti be a pozíciókat, senki más. De ezzel azt is elfogadtuk, hogy a pozíciót elveszíteni is csak választás útján lehet. Azaz a politikus hibázhat és vétkezhet, de ha törvényt nem sért, akkor egyedüli büntetése a választási vereség. Aki két választás között akar meneszteni egy politikust, az a demokrácia lényegével kerül szembe. 2. A másik érv a JOGURALOMRA épül. E szerint a demokrácia eszméje elválaszthatatlan a joguralomtól. A jog uralma pedig azt jelenti, hogy mindenki a törvényeknek, és csakis a törvényeknek van alávetve. Mert a törvény védi meg az egyént az önkénytől és a jogbizonytalanság nemkívánatos következményeitől. Így valahányszor a jog előírásai összeütköznek az erkölcs külső követelményeivel, mindig a jog követelményeinek kell elsőbbséget adni, mert egyébként szétesik a jogállam. Az elválasztás tézise tehát nem azt mondja, hogy a politikában nem hangzanak el erkölcsi ítéletek, hanem azt, hogy úgy helyes, ha a demokratikus politika szereplőin csak olyan erkölcsi követelményeket kérünk számon, melyek törvényben vannak rögzítve. És itt kezdődik a baj mondja Kis. Mert abban a demokráciában, amelyet az elválasztás tézise helyesel, nem volna jó élni. Mert nem nevezhetnénk nyilvánosan züllöttnek a züllöttet, arcátlanságnak az arcátlanságot. Nem ítélhetnénk el azt, aki a családját ülteti fontos pozíciókba, vagy nyilvánosan zsidózna, kommunistázna esetleg fasisztázna. Kis szerint az újkori politikai filozófiában jelent meg a REALIZMUS és a KÖZVETETT MOTIVÁCIÓ tézise, melyeknek fontos szerepe lesz érvelésünkben. A REALIZMUS tézise (Hobbes és Machiavelli nyomán) azt mondja ki, hogy az a cselekedet, amely a politikán kívül erkölcsileg tilos, a politikában megengedetté válhat (ennek alapja a tézis olyan megfogalmazása, hogy: az, hogy egy cselekedet a politikán kívül erkölcsileg tilos volna, nem jelenti azt, hogy a politikában is az). A tézis abból indul ki, hogy esendő emberek vagyunk, a politikában is, ezért cselekvési indítékaink részben erkölcsiek, részben nem azok. Mondhatjuk, hogy a nem erkölcsi indítékok az önérdekben gyökereznek, az erkölcsi indítékok pedig arra késztetnek, hogy legyünk tekintettel más emberek érdekeire. A két indíték összeütközésbe is kerülhet egymással, bár az önszeretet mindig erősebb bennünk, mint a mások iránti jóindulat. A közvetett motiváció hátterében az a kérdés áll, hogy hogyan kezeljék a politikai intézmények az emberi természet e gyengeségét? Az egyik lehetséges (és működőképesebb) megoldás, hogy ha kiküszöböljük az erkölcsi elvárások és az önérdek közötti konfliktust. Azaz (és ez lett volna a másik megoldás) nem úgy alakítjuk ki a politikai intézményeket, hogy azok nagyobb áldozatvállalást követeljenek meg az emberektől, mint amire egyébként hajlandók. Hanem az önérdekénél fogva szólítjuk meg az egyént, azaz olyan intézményeket alkotunk, amelyek azt teszik a cselekvők önérdekévé, amit az erkölcs is megkívánna tőlük. Látszólag ez a megoldás nem rokonszenves, hiszen az erkölcsi szabályokat nem azért 10
szokás megtartani, mert az előnyös nekünk, hanem azért, mert önmagukban értékesek. De most nekünk a fő szempontunk az, hogy a politikai intézmények működőképesek legyenek, és ehhez ez az eljárás kínálkozik a leghatékonyabbnak. KÖZVETETT MOTIVÁCIÓ TÉZISE: ha azt találjuk, hogy a politikai cselekvés eltér az erkölcs előírásaitól, akkor nem a cselekvők erkölcsi érzékéhez kell folyamodnunk, hanem az intézményi szabályokat kell megváltoztatnunk oly módon, hogy a cselekvők önérdeke ugyanazt a magatartást kívánja meg, mint amelyet az erkölcs ír elő. A közvetett motiváció tehát arra a gondolatra épül, hogy az erkölcsi előírások teljesüléséről az intézmények gondoskodnak, miközben az egyén a saját, erkölcsileg közömbös, vagy akár kifejezetten vétkes nézeteit követi. Kis azt is bemutatja, hogy a demokratikus politika sajátosságai nem helyezik hatályon kívül a realizmus és a közvetett motiváció tézisét. A demokrácia intézményei ugyanis úgy vannak megalkotva, hogy a hatalomból kiszorulóknak ne az alkotmányos rend felborítása, hanem a hatalom békés visszaszerzése legyen az érdekük. Másfelől, hogy a hatalom birtokosainak törekvései ne szakadhassanak el tartósan a hatalomnak alávetettek összességének az érdekeitől. A demokratikus rendszer ezt nem úgy éri el, hogy kiküszöböli a politikai szereplők különérdekeit, hanem úgy, hogy mindenkit összefogásra késztet a közös érdekek közös megvalósítására. A demokratikus rend beépíti intézményeinek működésébe a politikai erők versenyét, azaz a hatalmi harcot. Felelősség a politikában A morális, erkölcsi értékelések szerepe kettős: nem csak azt jelölik ki, hogy a jövőben mit helyes tennünk, hanem azt is, hogy bizonyos múltbeli cselekedeteinket hogyan kell értelmeznünk. Bizonyos dolgokat azért kell most, a jelenben megtennünk, mert a múltban elkövettünk más dolgokat, amelyekkel kapcsolatban igazolással tartozunk, és ha ilyen nincs, megbánással és kárpótlással tartozunk a megsértetteknek vagy megkárosítottaknak. A politikai botrányokban ezért kapnak fontos szerepet az erkölcsi, morális ítéletek: adott egy etikai cél, (az, hogy erkölcsileg kifogásolható cselekedeteket a politikában ne kövessenek el, vagy ha mégis, akkor legyen, aki elvállalja értük a felelősséget), és adott egy gyakorlat (mely a kritikusok nyilvános közléseitől egy kormánypárt vonatkozó döntéséig tart), mely a közhivatalok viselőinek, vagy az ezek fölött rendelkezőknek az érdekeit közelíti ehhez az etikai célhoz. Az etikai érdek azonban itt nemcsak az intézményi eljárások hátterében van jelen (mint mögöttes cél), hanem az eljárások szerves részévé válik: a mechanizmus nem működne, ha a kritikusok nem szembesítenék a politikusok cselekedeteit a demokratikus politika erkölcsi normáival, s közléseik nem indítanának el egy folyamatot. A politikai botrányokat lezáró döntések (menesztés, kizárás, felelőségre vonás) pedig precedenst teremtenek, amelynek két vonatkozása is van: az egyik az indok, mely univerzalizálja az egyedi eset megítélését. Ez arra kényszerít, hogy minden hasonló esetben számolni kell az adott mintával. A precedens másik lényegi összetevője a válaszlépés. Az 11
alkalmazott szankció nem csak megbélyegzi a cselekedetet, hanem konzekvenciát is csatol hozzá. A lényeg ott van, hogy a végső szankció (mondjuk a politikus lemondatása), amellyel a tettet sújtják, kitüntetett jelentőséggel bír. Azért, mert megkérdőjelezi a büntetéssel sújtott ember jelenlétét a politikában. Azt az ítéletet fejezi ki, hogy aki ilyet tesz, annak nincs helye a közhatalom gyakorlói és a hatalomért küzdők között. Jelzőkaróként szolgál: kinyilvánítja, hogy a megsértett erkölcsi követelmény a demokratikus politika minimális erkölcsi normái közé tartozik. Nevezzük az ilyen normák összességét a demokratikus politika erkölcsi minimumának, röviden ERKÖLCSI MINIMUMNAK. ERKÖLCSI MINIMUM TÉZISE: léteznek a demokratikus politikában erkölcsi normák, amelyeket mindenki köteles megtartani, aki részt kíván venni a közhatalom gyakorlásában vagy a tisztségekért folytatott versenyben. Az ilyen normák megsértése indokolttá teszi, hogy a normaszegő távozzon hivatalából. A kérdés az, hogy hogyan azonosíthatók ezek a minimális normák? Az nem azonosíthatja őket biztosan, hogy megsértésüket sokszor büntették, mert ez lehet hiba is: elképzelhető, hogy a nem büntetés lett volna a helyes eljárás. Az sem indokolhatja egy norma erkölcsi mivoltát, hogy sokan értenek vele egyet, mert a közvélemény is tévedhet. Az erkölcsi minimumnak olyan elveken kell nyugodnia, melyeket azért fogadunk el, mert helytállóak, nem pedig azért, mert mindenki más is elfogadja őket. A kérdés, amely nyitott marad, a következő: mit kezdjünk azokkal az esetekkel, amikor a politikus jó célok szolgálatában tehát igazolható módon piszkítja be a kezét? A kérdés azért is adott, mert az erkölcsi minimum nem tesz különbséget jó és rossz célok között. A minimális normák vagy mindenkit kötnek, vagy senkit. Azaz a piszkos kezek dilemmája veszélybe sodorhatja az erkölcsi minimum tézisét. Ezért meg kell vizsgálnunk alaposan. Az alapkérdés a politikában valami olyasmi lehet, hogy felhasználhat-e a politikus erkölcsileg kifogásolható eszközöket azért, hogy hatalomba kerülve harcoljon pont ezek ellen az eszközök ellen? Például egy politikus, aki a korrupció felszámolásáért akar a politikába beszállni, elfogadhatja-e egy támogató pénzét a kampányához, cserébe azért, hogy győzelme esetén megbízásokkal fogja ellátni? Röviden: ahhoz, hogy küzdhessünk a morálisan helytelen dolgok ellen, igénybe kell-e vennünk ezeket saját érdekünkben? A kérdés azért is különösen fontos, mert ha a politikus úgy lép a pályájára, hogy eltökélt abban, nem fog etikai vétséget elkövetni, akkor valószínűleg előbb-utóbb cserben fogja hagyni választóit, mert egy ponton olyan dilemma elé kerül majd, hogy hatalma megszerzése vagy megőrzése érdekében piszkítsa be a kezét. Ez nem naivitás mondja Michael Walzer hanem becstelenség. mert a politikus nem volt köteles a politikai pályát választani, de ha már ezt választotta, akkor a következményeket is vállalnia kell. Becsapja támogatóit, ha előbb elfogadja segítségüket, majd kelletlenül kitér a sikerhez nélkülözhetetlen tettek végrehajtása elől. Weber fogalmazza meg jól ezt a konfliktust, amikor különbséget tesz az érzületetika és a felelősségetika alapján cselekvő politikus között. Weber azt mondja, hogy a jó politikusnak a felelősségetikát kell szem előtt tartania, mert ő felelős választóiért, országáért, és ha kell, meg kell hoznia az erkölcsileg kifogásolható döntést is. Ami nem jelenti azt, hogy közömbösnek kellene lennie a tettel szemben. És persze vannak olyan határhelyzetek, amikor az erkölcsi áldozat súlyossága nem engedi a tett végrehajtását, azaz ebben az értelemben a felelősség- és érzületetika kiegészíti egymást és nem ellentmond egymásnak. 12
Ráadásul felmerül az a kérdés is, hogy egy lelkiismeretével állandóan küzdő politikus nem fogja tudni ellátni rendesen hivatalát és nem fogja tudni szolgálni választóit, mert egy idő után az állandó lelkiismeret furdalás nem engedi számára, hogy reálisan mérje fel teendőit. Itt kell visszatérnünk az erkölcsi minimum kapcsán feltett kérdésünkre: mi a helyzet az erkölcsi minimummal és a nyilvános kritikával abban az esetben, ha a politikus tiszta célok szolgálatában, igazolható módon piszkítja be a kezét? Juthatunk oda, ahova Weber is jutott: az erkölcsi minimum követelményeit nem olvashatjuk a jó célokért küzdő politikustól számon kérnünk. Na de azt mondtuk, hogy az erkölcsi minimum nem tesz különbséget jó és rossz célok között. Walzer három megoldást javasol a piszkos kezek dilemma elkerülésére: 1. KLASSZIKUS MODELL Machiavellihez társítja ezt a megoldást. Miközben Machiavelli arról ír, hogy hogyan ne legyen a fejedelem jó, aközben nem ír arról, hogy hogyan kellene éreznie a fejedelemnek erről a problémáról. Azaz minden jel szerint Machiavelli úgy véli, a politikusnak ne legyenek felesleges erkölcsi aggályai, amelyek akadályoznák a cselekvésben. Politikusunkat itt csak a célszerűségi megfontolások korlátozzák. 2. PROTESTÁNS MODELL ezt Weberhez köti. Weber politikusa aki alapjában a felelősségetika szerint cselekszik teszi a dolgát, amit a haza és a választók szolgálata megkíván, de eközben gyötrődik erkölcsi aggályai miatt és szembenéz ezekkel. Politikusunkat itt csak a lelki szenvedés korlátozza, amit nem oszt meg mással. 3. KATOLIKUS MODELL Ez az attitűd viszont könnyen válhat álszentté és mazochistává. A politikus nem lehet egyedül erkölcsi aggályaival, ezeket időről időre meg kell osztania a társadalommal, hogy a polgárok ítéletet alkothassanak a tettekről, és ha indokolt, megadhassák az utólagos jóváhagyást, a megbocsátást vagy feloldozást. Politikusunk ebben az esetben érzi döntésének erkölcsi aggályait, de ezt megosztja választóival, és ha kell, megbűnhődik értük, hogy keze újra tiszta lehessen. 13
Politikai eszmék és ideológiák. Liberalizmus A LIBERÁLIS gondolkodás alapelemei A legkorábban kialakult nagy eszmerendszer a liberalizmus volt, melynek első képviselői (Hobbes, Locke, Rousseau) azt a problémát szerették volna megoldani, hogy a abszolút hatalommal szemben, és általában a bizonytalan politikai helyzetekben hogyan garantálható az egyén élete, tulajdona, jogai? A liberalizmus válasza erre tömören az, hogy úgy, ha korlátozzuk a kormányzat hatalmát, illetve kialakítunk egy olyan magánszférát az egyén körül, amelyet sem a többi ember, sem a hatalom nem sérthet. Ezért lett a liberális gondolkodásban központi jelentősége az individuumnak, és ebben az értelemben individuális ideológia a liberális eszmerendszer. A liberalizmus a módszertani individualizmus híve, mely szerint cselekedni csak hús-vér emberek képesek, akaratot csak ilyen lényeknek tulajdoníthatunk. (Közösségi akarat kritikája.) A liberális emberképben az egyén képes céljait meghatározni, kialakítani a jó életről alkotott felfogását. A liberalizmust ért legfontosabb kritika éppen innen ered: a liberális emberképet kritizálja, mondván, ez egy atomizált, társadalmi kötelékeitől megfosztott ember, de ilyen a valóságban nincs (KOMMUNITARIZMUS). A liberalizmus EGYENLŐSÉGELVŰ (egalitárius) eszmerendszer. A liberalizmus a formális és a materiális (javak egyenlő elosztása) egyenlőség-felfogás közül az előbbi mellett kötelezte el magát. A legfontosabb elv azonban, amely a liberális gondolkodás alapja, a morális egalitarizmus, mely szerint az államnak minden polgárát egyenlő figyelemmel és tisztelettel kell kezelnie. Az emberek különbözhetnek képességeiket illetően, de mindegyikük eléggé racionális ahhoz, hogy életcélokat fogalmazzon meg, megértsen erkölcsi indokokat s ezek alapján cselekedjen. Tehát, minden életprogram, minden egyéni értékrend (amíg nem okoz kárt másoknak) egyformán értékes, és ezt az államnak is tiszteletben kell tartania. A liberalizmus szabadságeszménye a negatív szabadságra épül. negatív = valamitől való szabadság, pozitív = valamire v. valamihez való szabadság. Az előbbi a korlátokat hangsúlyozza, elsősorban azokat, amelyek az államot korlátozzák abban, hogy megsértse a magánszférát, hogy kényszerítsen bennünket. A második többnyire valamilyen jogot/jogosultságot jelent, és ezért kicsit erősebb is. TOLERANCIA és SEMLEGESSÉG A liberalizmus elkötelezet a tolerancia mellett, amelynek értelmében a sajátunktól eltérő meggyőződéseket, értékrendeket el kell tűrnünk, ami nem jelenti ugyanakkor azt, hogy igaznak, vagy érvényesnek kell elfogadnunk. A semlegesség elve ennél erősebb önkorlátozást követel meg, mégpedig az államtól, ugyanis az állam, a politikai közösség megtestesítője mindannyiunk nevében cselekszik és nyilatkozik, tehát, ha nem akarja polgárai egy részét hátrányos helyzetbe hozni, akkor az állam nem is foglalhat állást a jó életről kialakított felfogások között. KORLÁTOZOTT ÁLLAM Ez az alapelv nem alapelv, hanem levezetett, derivált elv, amely az alapelvek intézményesítését szolgálja. Az alapgondolata ennek az elvnek: az állami hatalmat korlátozni 14
kell, és ezekez a korlátokat jogi, intézményi garanciákkal megtámogatni. A gyakorlati megvalósításkor olyan alapfogalmak segítik ennek az elvnek a kivitelezését, mint joguralom, alkotmányosság, hatalommegosztás, közszféra és magánszféra elválasztása. Az állam korlátozásának KÉT DIMENZIÓJA: 1. Milyen állami beavatkozást igényelnek az igazságosság elvei? (Ez a gazdasági jellegű beavatkozás szükségességére, mértékére kérdez rá.) EGALITÁRIUS LIBERALIZMUS válasza: igazolható az állami beavatkozás a gazdaságban, mert így valósítható meg az egyenlőség követelménye. LIBERTÁRIUS LIBERALIZMUS válasza: nem fogadható el az állami beavatkozás, mert a magánszféra és magánjellegű érdekek között az állam nem állíthat fel fontossági sorrendet. 2. Milyen teendői vannak az államnak állampolgárai jó életre vonatkozó felfogásával kapcsolatosan? Azaz, ki kell-e kényszeríteni az államnak valamely kívánatos életfelfogást? (Ez a nem gazdasági jellegű beavatkozás szükségességére, mértékére kérdez rá.) SEMELEGESSÉG-ELVŰ LIBERALIZMUS válasza: az állam nem kényszerítheti ki egyik felfogást sem. PERFEKCIONISTA LIBERALIZMUS válasza: az állam nem kényszerítheti ki egy fajta felfogását a jó életnek, de ösztönözheti annak terjedését. 15
Politikai eszmék és ideológiák. Konzervativizmus A KONZERVATÍV gondolkodás alapelemei Edmund Burke (1729-1797): Töprengések a francia forradalomról (1790). A konzervativizmus a 19. század végére vált befolyásos politikai ideológiává, bár amit jelöl, jóval korában is létezett. Hobbes, Locke, Rousseau és a többi természetjogi gondolkodó individualista perspektívájával szemben Burke, és a konzervatívok a patriarchális család, helyi közösségek, egyház, céhek, régiók mint történelmi képződmények szerepét hangsúlyozzák a politikában. A felvilágosodás elleni szellemi irányzat hamar lábra kapott, főbb képviselői: Louis de Bonald, Joseph, de Maistre, Francois A. Chateaubriand, Samuel T. Coleridge, Benjamin Disraeli, Friedrich Hegel, John Adams, Alexander Hamilton. Burke és Alexis de Tocqueville is úgy látta: a francia forradalom az abszolút hatalomért folytatott harc volt, melyet nem a szabadságért vívtak, hanem értelmiségi politikusok tervezték meg az egészet. A forradalom intézkedései: a házasság polgári szerződéssé nyilvánítása, a gyermekek törvényi nagykorúsítása, a tulajdonjog individualizálása mind kárhoztatandó volt a konzervatívok szerint. A másik történelmi esemény, amely a konzervativizmus megjelenését kiváltotta: az ipari forradalom. Az új ipari vívmányok átalakították a gazdaság szervezetét és a társadalmat is. A társadalmi ranglétrán könnyen fel lehetett emelkedni és le lehetett süllyedni. A faluból városba lehetett jutni, és a gyárban a munkásból akár főnök is lehetett, ha tehetséges volt. felbomlott egy sok évszázados társadalmi struktúra és rend. Szintén a konzervativizmus kiváltó oka volt a SZEKULARIZÁCIÓ és a francia forradalom vallás-ellenes kultusza, amely az ész vallását akarta megvalósítani, és Az UTILITARIÁNUS FILOZÓFIA (Jeremy Bentham), mely szerint az ember cselekedeteit a boldogságkalkuláció határozza meg: keresi az élvezetet és kerüli a fájdalmat. Azaz minden jó az individuális ész, a hideg racionalizmus és érzelemmentesség folyománya, és egyedül az ész teheti hatékonnyá az emberi közösségek működését. Ezért jellemzi a konzervativizmust a középkor tisztelete, a hagyományos intézmények (vallás, egyház, céh, kolostor) iránti feltétlen bizalom. A konzervatív TÖRTÉNELEMSZEMLÉLET A konzervativizmus történelemszemlélete a múlt tiszteletére épül, a nemzetet pedig az élők, a már halottak és a még meg nem születettek társaságának (Burke) tekinti. A konzervatívok számára a történelem = tapasztalat. Az igazi történelem közösségek, szokások, előítéletek nemzedékeken átívelő rendjébe strukturálódva nyilvánul meg. 16
Burke szerint a jog és az állam az idő múlásával fejlődnek, és generációk tevékenységének eredményei, ezért nem lehet őket az ésszerűségre alapozni. A GYAKORLATI TUDÁS fogalma A gyakorlati tudás nem valamiről alkotott tudás, hanem tapasztalatokból elsajátított tudás. A konzervativizmus antispekulatív. Oakeshott erre utalva beszél technikai tudásról és gyakorlati tudásról. Szerinte az európai történelemben az előbbi nyert teret, és innen származik a nyugati világ politikai racionalizmusa is. És Európai újkori történetét a politikai racionalizmus eszméi lepték el. A TEKINTÉLY ÉS A HATALOM MINDEN REND ALAPJA A tekintély a konzervatív gondolkodás központi fogalma. Ehhez kapcsolódik a konzervatív gondolkodás azon hagyománya, mely a középkori hierarchikus világkép eszméjének megőrzésére irányul. A középkori hagyományban a szabadság a tekintélyhez és a rendhez kötődött, és a szabadság maga valamely testület, csoport jogát jelentette az őt megillető autonómiához. (A szabadság és tekintély láncolata.) Innen jön a konzervativizmus egyik fontos alapelve: a kis közösségek (főleg család, egyház) megerősítése. Ez azt is jelenti, hogy a konzervatívok a korlátozott de nem gyenge! államhatalom hívei. Tocqueville mondta: a kormányzás legyen erős és egységes, az igazgatás legyen decentralizált, lokális és észrevétlen. A TÖMEGDEMOKRÁCIA KRITIKÁJA A konzervativizmus kritizálja a francia forradalom teremtette tömegdemokráciát, mert az deszocializálja, atomizálja az egyént, és felbomlasztja azt a társadalmi struktúrát, amely integrálja a hagyományt és a morális értékeket. Tocqueville szerint a demokrácia egyik legnagyobb veszélye az, hogy a többségi elv hangsúlyozása és a társadalmat egységesítő egalitárius értékek érvényesítése révén életre hívja a tömegeket, majd mindinkább függővé is válik tőle, ami a többség diktatúrájához vezethet. AZ EGYENLŐTLENSÉG SZABADSÁGA ÉS A SZABADSÁG EGYENLŐTLENSÉGE A konzervatív gondolkodás szerint a szabadság és az egyenlőség egymással ellentétes irányultságú. Mert a szabadság célja a magántulajdon védelme, az egyenlőség célja viszont a közösség tagjai által egyenlőtlenül birtokolt javak újraelosztása, kiegyenlítése. Ráadásul, mivel az emberek természettől fogva eltérő képességekkel rendelkeznek, ezért az egyenlősítő törekvések, melyek a képességek e sokféleségét próbálják ellensúlyozni, csak a jobb képességűek kárára, szabadságuk megcsonkításával lehetségesek. 17
Az állam és az egyén között elhelyezkedő közbülső csoportok (család, egyház, céh stb.) az igazi szabadság védelmezői, bennük nyer megerősítést az egyén szabadsága. Ezek közvetítenek az egyén-állam viszonyban, illetve korlátozzák az államhatalom túlkapásait. A szabadság tehát ott van, ahol az egyének társadalmi szerepüknek megfelelően szolgálják a közösség elvárásait. Ezért mondhatjuk, hogy a konzervativizmus egyértelműen közösségelvű (azaz kommunitárius) politikai ideológia. TULAJDON ÉS ÉLET: BIRTOKLÁS ÉS SZEMÉLYISÉG ZONOSSÁGA A tulajdon a konzervatívok számára nem pusztán a szükségletek kiszolgálója, hanem az ember természeti világ fölé emelkedésének nélkülözhetetlen eleme, amolyan civilizációs eszköz. A klasszikus konzervatív tulajdon-felfogás a római szemlélethez kötődik, amelyben fontos szerepe volt az elsőszülöttségnek és a hitbizománynak. Mindkettő a tulajdon családi jellegének védelmére hivatott. A VALLÁS ÉS ERKÖLCS MINT A KÖZÖSSÉG LELKE ÉS A REND LEGFŐBB TÁMASZA A vallásban a konzervatívok számára annak intézményes szerepe, közösséget összetartó és értékekkel összefogó szerepe a fontos. A vallás a konzervativizmusban közügy, és az egyház egyúttal az államhatalom támasza, vagy, ha az eltávolodik a konzervatív értékektől, akkor annak ellensúlya is lehet. A KONZERVATIVIZMUS VÁLTOZATAI I. A TÖRTÉNELMI HELYZETRE ADOTT VÁLASZOK SZERINTI TIPOLÓGIA RENDIES KONZERVATIVIZMUS: Feudális-rendi értékek, forradalom elutasítása. 1848-ig van jelen. Társadalmi bázisa: nemesség, klérus, kispolgárság. LIBERÁLIS KONZERVATIVIZMUS: 19. század közepétől a 20. század közepéig. Polgári konzervativizmusnak is hívják, mert fő bázisa a polgárság, akit jelentős kihívások értek a radikális liberális eszmék és főleg az egalitárius társadalomkritika részéről. Alkotmányos jogállami alapon védik a magántulajdont és a hagyományos társadalmi intézményeket. Elfogadták az emberi szabadság kiterjesztésének programját, de nem fogadták el a társadalmi szerződéselméleteket. Víziójuk: a szabadság elvére épülő intézmények ragaszkodnak a hagyományokhoz, és továbbra is elfogadottak a közös erkölcsi értékek mint kohéziós tényezők. Törekvése: összeegyeztetni a rendet az egyéni szabadsággal, a társadalmi haladást a stabilitással. Képviselői: Lord Acton, Tocqueville. 18
SZOCIÁLIS KONZERVATIVIZMUS: A 19. század második felében jelent meg, a szociális kérdés kiéleződésével. Kialakulásában szerepet játszott: a szociális, jóléti állami beavatkozások megjelenése és a kereszténydemokrata gondolatkör (római katolikus egyház). A II. világháború után a keresztényszocialista pártok voltak Európában a társadalom legszélesebb rétegeinek érdekeit képviselő néppártok, és magának a néppártoknak is ezek a pártok voltak prototípusai. Céljai: munkásság integrálása a polgári társadalomba, bérmunkások résztulajdonossá válása, fogyasztói, termelői és értékesítői szervezetek. KERESZTÉNY KONZERVATIVIZMUS: Ennek a konzervativizmusnak elsődleges viszonyítási pontja az egyházi tanítás, a keresztény értékrend, azaz az egyház számukra nemcsak társadalmi intézményként fontos, hanem elsősorban értékközvetítőként. Kezdetben forradalom-ellenes, később a társadalmi igazságtalanságok ellen fellépő vonulata ez a konzervativizmusnak, nagy jelentőségű XIII. Leó pápa 1891-es De rerum novarum (Az új dolgokról) című szociális enciklikája. Képviselői: Joseph de Maistre, Louis de Bonald, Felicité de Lamennais. NEOKONZERVATIVIZMUS: Az 1960-as évek szülötte, visszahatás a diáklázadásokra és az újbaloldali mozgalmak megjelenésére. A jóléti állam válságjelenségeire reagálva fölelevenítette a hagyományos liberális értékrend egyes részeit: SZABAD PIAC, EGYÉNI SZABADSÁG. És ezeket egyesítette a konzervatív gondolkodás elemeivel: szocializmus-kritika, hagyományos erkölcsi normák nélkülözhetetlensége. Képviselői: Friedrich August von Hayek, Leo Strauss (1899-1973), Wilhelm Röpke (1899-1966), Milton Friedman (1912), Michael Oakeshott (1901-1990), Raymond Aron (1905-1983). 19
Politikai eszmék és ideológiák. Szocializmus A SZOCIALIZMUS alapelemei A szocializmus megjelenésének háttere: 1840-es években forradalmi hullám söpör végig Európán, a polgárság győzedelmeskedik a régi rend fölött, illetve világméretekben kezd terjedni a kapitalizmus, amelynek engesztelhetetlen kritikája a szocializmus. A szocializmus célja: végső soron a kapitalizmus felszámolása. A szocialisták úgy vélik: a kapitalizmus sikeres gazdasági rend, de eközben negatív társadalmi következményei vannak: a szabadság, az egyenlőség, és az emberi méltóság esik áldozatul neki. A SZOCIALISTA ESZMERENDSZER ALAPJAI A POZITÍV SZABADSÁG Ugyanúgy örököse a felvilágosodásnak, mint a liberalizmus, de máshogy bánik ezzel az örökséggel. A szocializmus alapgondolata: az ember valódi szabadsága és egyenlősége elképzelhetetlen a javak elosztásának egyenlősége, azaz társadalmi igazságosság nélkül. Marx úgy vélte: a francia forradalomnak nem sikerült megalapoznia a szabadságot, mert nem oldotta meg a szociális kérdést. Azaz úgy vélte, a szabadság összeegyeztethetetlen a szegénységgel. Tehát a javak igazságos elosztásához az elnyomó és kizsákmányoló politikaitársadalmi rend alóli felszabadulás révén juthatunk el. A szabadság és az egyenlő jólét összekapcsolásának veszélye: a szabadságot feláldozzák a jólét érdekében. II. MATERIÁLIS EGALITARIZMUS (elosztási egyenlőség) A szocializmus is a morális egalitarizmus alapján áll (erkölcsi lényként minden ember egyenlő), s ezt univerzálisnak véli. A szocializmus nem nemzetekben és fajokban gondolkozik, hanem az egyetemes emberiségben. És úgy véli, a történelem erői, az egész emberiségben munkálkodnak, mint ahogy a tudomány is az egész emberiségnek esélyt kínál a szabadság, bőség bekövetkezésére és a boldog társadalom megtervezésére. KOLLEKTIVIZMUS A testvériség jelszavának kifejezője a szocializmusban a közösségiség. (A szocializmus szó is a socius társ szóból jön.) a szocializmus az emberi lényeg kibontakozásának feltételét látja a közösségben, a kommunizmus pedig egyenesen aláveti az egyént a közösségnek, a közösség érdekeinek. És miután az egyénről a közösségre helyezi a hangsúlyt a szocializmus, így a többi alapértéket is átformálja: a magánszabadságról a közszabadságra, a magántulajdonról a társadalmi vagy köztulajdonra. 20