História 1987-03
História 1987-03 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.
Tartalom 1.... 1 1. Az istenek választják a királyt, a király fõtisztviselõit... 1 2. Képek... 3 2.... 6 1. Nofertiti. Feleség mint társuralkodó?... 6 2. Képek... 8 3.... 11 1. Deportálások az ókori Keleten... 11 2. Képek... 13 4.... 15 1. Szexualitás, vallásfilozófia, templomi mûvészet... 15 2. Képek... 17 5.... 19 1. Könyvégetés mint cenzúra a római császárkorban... 19 2. Képek... 21 6.... 22 1. Cicero, a védõügyvéd... 22 2. Képek... 24 7.... 27 1. Az utolsó jól fizetett pedagógusok... 27 2. Képek... 28 8.... 30 1. Egy királygyilkosság anatómiája. II. Philipposz halála... 30 2. Képek... 32 9.... 34 1. Koncepciós perek a császárkori Rómában... 34 2. Képek... 35 10.... 38 1. Színészkarrier az ókori Rómában... 38 2. Képek... 40 11.... 42 1. Willy Brandt magyar munkatársa... 42 2. Képek... 43 12.... 46 1. Feljegyzések egy történész találkozó kapcsán... 46 13.... 48 1. Egy múlt századi halász-emlékirat... 48 14.... 51 1. Szerelmi gyilkosságból politikai gyilkosság? A Rajk-per... 51 2. Képek... 55 15.... 58 1. A romániai magyar történetírásról... 58 16.... 63 1. Munkásság, munkásmozgalom Erdélyben 1914-ig... 63 2. Képek... 65 17.... 66 1. Ázsiai stagnálás Japánban?... 66 18.... 68 1. Felvilágosodás Magyarországon... 68 2. Képek... 69 iii
1. Az istenek választják a királyt, a király fõtisztviselõit KÁKOSY László Az istenek kiválasztják a királyt, a király főtisztviselőit Drámai viták színhelye volt III. Thotmesz király tábori sátra Kr. e. 1467-ben, a forróság évszak első hónapjának 16. napján, a későbbi Palesztinában, Ihem város vidékén. A nagy hódító első hadjárata Szíria- Palesztina városállamai ellen irányult, melyeknek élén Qádes fejedelme állt. A 330 uralkodóból álló koalíció legyőzése komoly feladat elé állította az egyiptomi haderőt, melynek első hadicélja Megiddo elfoglalása volt, ahol az ellenség főserege elsáncolta magát. A királyi tanácsnak arról kellett véleményt nyilvánítania, melyik úton közelítsék meg Megiddót. A király minél előbb le akart csapni az ellenségre, ezért a legrövidebb, de legnehezebb utat javasolta az arunai hágón át. Tanácsadói azonban nem értettek egyet vele. Így beszéltek őfelsége színe előtt: Mit jelentsen ez a felvonulás ezen az úton, mely egyre inkább elkeskenyedik? Az a hír járja, hogy az ellenség ott áll kívül és létszáma egyre növekszik. Nem kell-e majd lónak ló mögött haladnia és az embereknek hasonlóképpen? Hát az elővédünk fog csak küzdeni, miközben az utóvéd itt áll majd Arunában, anélkül, hogy harcolna? Van azonban két másik út. Az egyik út, lásd, az keletre van tőlünk és Taanakához vezet ki. A másik, lásd, az Dzsefti északi oldalához visz. Vonuljon át a mi győzedelmes urunk azon, amelyik kellemes a szívének közülük, ne rendelje el azonban, hogy ezen a nehéz úton kelljen mennünk. A tanácskozás ekkor nyilván döntés nélkül félbeszakadt. Újabb hírvivők érkeztek, beszámoltak az ellenség helyzetéről. Az új értesülések megérlelték a döntést III. Thotmeszben. Újra összeült a tanácskozás, ahol a király ünnepélyes eskü után bejelentette: Ahogyan él, és ahogyan szeret engem Ré és dicsér engem az én atyám, Amon bizony én, a felség, ezen az arunai úton át fogok vonulni. Akinek a szíve kívánja, menjen közületek azokon az utakon, melyekről beszéltetek. Aki pedig akar, jöjjön közületek felségem kíséretében. Mert az ellenség, Ré utálata, majd ezt fogja mondani:»talán azért vonult őfelsége egy másik úton, mert megijedt tőlünk?«ezt fogják beszélni. Erre nem volt mit tenni, a tanács kész volt követni a fáraót, mert a szolgának az ő ura mögött a helye. Miután az átkelés fényesen sikerült, a király engedékennyé vált és el fogadta a tanács javaslatát, hogy akkor nyomuljon tovább, miután már az utóvéd is megérkezett. Az egyiptomiak meglepetésszerű érkezése megzavarta az ellenséget, fejvesztetten menekültek be a városba. Thotmesz haditerve tehát bevált és Megiddót is el lehetett volna gyors rohammal foglalni, ha az egyiptomi sereg ehelyett nem az ellenség táborát kezdte volna fosztogatni. Az idézett felirat (karnaki templom) nem kendőzi el azt a tényt, hogy az uralkodó nem tudta könnyen keresztülvinni saját haditervét tanácsadóival szemben. Bebizonyosodik, hogy a merész királyi terv mérte fel helyesen a körülményeket, de az óvatoskodó tanács sem marad egyértelműen szégyenben; a nehéz menetelés után a király hallgat rájuk egy részletkérdésben. Gyászosan szerepel a királyi tanács a qádesi csata (Kr. e. 1285) leírásában. II. Ramszesz 5. uralkodási évében nagy hadsereggel vonult fel a vetélytárs nagyhatalom, a hettita birodalom uralkodója ellen. Muwatallis királynak sikerült tőrbe csalni a fáraót. Két emberét az egyiptomi táborba küldte. A két beduin azt hazudta, hogy ők a hettitáktól menekültek el és a fáraót akarják szolgálni; egyúttal félrevezető információt adtak a hettiták helyzetéről, ami Ramszeszt arra indította, hogy elszakadva derékhadától, gyorsan északra törjön. Qádesnél tudta meg, hogy harcra készen ott rejtőzik a hettita fősereg. Ramszesz ekkor előhivatta tanácsadóit akik között egyiptomi és idegen főrangúak is voltak, őket vádolva mulasztással. Közben azonban már megindult az ellenség rohama. Ramszesz kétségbeesett hősi harc után áttörte a gyűrűt, és másnapra az egyiptomiak bizonyos fokig rendezni tudták csapataikat. A hettiták, akik szintén súlyos veszteségeket szenvedtek, úgy látszik, megelégedtek az egyiptomi támadás visszaverésével. Mikor másnap megérkezett Muwatallis levele, melyben fegyverszünetet ajánlott, érdekes jelenet zajlott le az egyiptomi táborban. Ramszesz összehívta összes parancsnokait és tisztjeit, hogy megkérdezze véleményüket. Ez esetben biztos, hogy jóval népesebb gyülekezetről volt szó, mint előző nap, a csata előtt, amikor a hadseregnek csak mintegy negyedrésze volt Ramszesszel. Időközben a többi csapattestek is felvonultak, most az ő tisztjeik is részt vehettek a tanácskozáson. Az ő szavuk nyilván többet nyomott a latban, mint a tanácsosoké, akik előzőleg alaposan lejáratták magukat tájékozatlanságukkal a fáraó szemében. A 1
gyülekezet egyhangúlag a harc folytatása ellen nyilatkozott és Ramszesz a keserű tapasztalatok után elfogadta javaslatukat. A hadsereg megkezdte az elvonulást déli irányban. A válságos helyzetért az uralkodó a tanácsadóit tette felelőssé, a feliratok az ő személyes bátorságának tulajdonítják az egyiptomi hadsereg megmentését. A tiszti gyűlés véleménye viszont döntő tényező a harc beszüntetésében. A hadjáratban tehát a különböző beosztású, rangú tanácsadóknak komoly szava volt. Annak ellenére, hogy a feliratok célja Ramszesz emberfeletti hősiességének magasztalása, világosan kiderül: nem egyszemélyes vezetés érvényesült a háborúban, a tanácsadókra is jelentős felelősség hárult. Arra, hogy nemcsak háborúk döntő helyzeteiben mutatkozhatott meg nyíltan a véleménykülönbség az uralkodói és az alattvalói szándékok között, példa Kamosze király haditanácsának leírása a Kr. e. 1560 1550 közötti időből. Egyiptom ebben az időben két részből állt, északot teljes egészében a hódító hükszószok birtokolták, de kezükben volt Közép-Egyiptom egy része is. Délen, Thébában, egyiptomi nemzeti dinasztia uralkodott (XVII. dinasztia), ennek volt utolsó tagja Kamosze. Korábban a thébai uralkodók a hükszószok vazallusai voltak, de ekkor a függés már csak névleges volt és Kamosze a hükszószok kiűzésére készült. A hadjárat megindítása előtt beszédet mondott a királyi tanácsban. Nem ünnepélyes királyi szózat volt ez, hanem valóságos dühkitörés. Szeretném tudni, mire való az én erőm? Egy idegen fejedelem van Avariszban, egy másik Núbiában, én pedig itt ülök, és együtt vagyok egy ázsiaival és egy núbiaival; mindegyiknek egy kiszakított része van Egyiptomból és megosztja az országot velem (Wessetzky Vilmos fordítása.) A király ezután kinyilvánította szándékát, hogy felveszi a harcot a hükszószokkal. A tanács szerint viszont Egyiptom az idegen megszállás ellenére kedvező gazdasági helyzetben van, a déliek használhatják az elfoglalt területek legelőit, a legjobb termények nekik jutnak, meg kell elégedni tehát a szabad országrésszel. A királyt felháborította ez a megalkuvó magatartás, és nem törődve a tanáccsal, megindította a háborút, mely jelentős sikereket hozott és megteremtette az alapot utóda, I. Iahmesz döntő felszabadító háborúja számára. Ez esetben a tanácsnak nem katonai részletkérdésekről kellett döntenie, hanem békéről és háborúról. Mint látható, a tanács praktikus gazdasági szempontokat mérlegelt, az idegen uralom szégyene nem érdekelte. Mindezeknek a szövegeknek a jelentőségét nem abban kell látnunk, hogy az egyiptomi legfelsőbb vezetést más színben tüntetik fel, mint a források többsége, és azt bizonyítják, hogy, a királyi parancsok hátterében gyakran kollektív döntések álltak. Ez voltaképpen természetes, hiszen nem volt a világtörténelemnek olyan abszolút uralkodója, zsarnoka, aki teljesen saját belátása alapján kormányzott volna. A történész számára meglepő viszont, hogy a szövegek éppen egy olyan korszakban emelik ki a tanácsadó testületek súlyát, amikor az egyiptomi istenkirályság-tan teológiailag a legkidolgozottabb formában és egyúttal a legszélsőségesebb külsőségek között jelentkezik. Hajdan a piramisépítők nagy isten -eknek nevezték magukat, de később a király istenítése hosszabb időre háttérbe szorult. A tan reneszánsza a XVIII XIX. dinasztiával köszöntött be. Hatsepszut királynő (Kr. e. 1490 1468) és III. Amenhotep fáraó (Kr. e. 1402 1364) templomfalakra íratta isteni származásának csodás történetét; eszerint apjuk maga Amon, az istenek királya volt. E két uralkodó, de különösen az utóbbi alatt dolgozták ki a királyi önistenítés teológiai formáját: a fáraó személyén belül egy emberi és egy isteni ént különböztettek meg, a szolebi templom képein Amenhotep király áldozatot mutat be Amenhotep istennek. A Ramszesz-kultusz jelenti ennek a fejlődésnek a csúcspontját. II. Ramszesz isteni énje a thébai isten-család egyik tagja lett: az Abu-szimbeli templomban Ramszesz, az isten, Amon és Mut között ül, és Ramszesz, a király, hódol a három isten előtt. A király teológusai szemmel láthatóan kedvüket lelték a téma variálásában. Ennek ellenére II. Ramszesz egy Egyiptomban fontos, de mégsem országos jelentőségű ügyben is mint egy templom építésének befejezése összehívta tanácsosait. Mikor Ramszesz elhatározza az építkezést, a királyi pecsétőrt bízza meg a tanácskozás megszervezésével. Részt vesznek az udvar tagjai, a király előkelői, a katonai parancsnokok, az építésvezetők és a könyvtárak elöljárói. A tanács most teljes mértékben egyetért az uralkodóval, magasztalja szándékát. Bizonyos tehát, hogy az Újbirodalom korában (Kr. e. 16 10. század) egy nem elhanyagolható befolyással rendelkező testület állt az uralkodók mellett, mely a legkülönbözőbb ügyekben nyilváníthatott véleményt. Abból, hogy egyes feliratok tétovázónak vagy gyávának ábrázolják a tanácsosokat, arra lehet következtetni, hogy a királyi hatalom vetélytársának érezte a tanácsot, igyekezett tekintélyét lejáratni. Sajnos nincs adat arra, hogyan szerveződött meg a tanács. Az egyiptomi viszonyok ismeretében azonban kizárt, hogy választott testületről van szó. Valószínűleg az uralkodó jelölte ki tagjait a civil adminisztráció és a hadsereg köréből. Mai 2
értelemben vett választásokról sem magas, sem alacsony szinten nincs tudomásunk az ókort Egyiptomból. A központi hatalom felbomlásának korszakaiban, az ún. átmeneti korokban, amikor a nomoszok (kerületek) és városok önállósodtak, természetesen előfordulhatott, sőt valószínű, hogy választott vezetők vagy csoportok irányítottak bizonyos területeket. A centralizált monarchia idején viszont amennyire ez az adatokból felmérhető az állami hierarchia különböző lépcsőire csak kinevezés útján lehetett kerülni. Gyakori volt emellett egyes tisztségek öröklődése, de ekkor is szükség volt formális kinevezésre. Kivételek valószínűleg ekkor is akadtak a Deir el-medine-i kézművestelep például széles körű önigazgatási kiváltságokkal rendelkezett, lehetséges, hogy a vezetők kiválasztásánál is volt szerepe. A hivatalos állami ideológia csak kiválasztásról tud. Az istenek kiválasztják a királyt, a király kiválasztja főtisztviselőit, azok pedig beosztottaikat. Az Újbirodalom felbomlása után viszont a centralizált királyi hatalom tekintélye egyre inkább lesüllyedt, a helyi hatalmasságok, főként a betelepült líbiai katonai arisztokrácia vette át az irányítást. A Petubasztisz-ciklus elbeszéléseiben a helyi nagyságok majdnem egyenrangúak a fáraóval. A Kr. e. 6. századból két példát találunk a királyválasztásra. Időben az első forrás a mai Szudán területéről származik, a Napata-birodalomból, mely hosszú ideig egyiptomi kulturális befolyás alatt állt. Axslamani király halála után (Kr. e. 593) bizonytalanság uralkodott az előkelők és a hadsereg körében; nem tudták, kit emeljenek trónra. Végül az összegyűlt katonák unszolására a parancsnokok és a főrangúak a napatai Amon templomába mentek, és az isten az elhunyt uralkodó testvérét, Aszpeltát jelölte ki királynak, aki eszerint a hadseregnek és a papságnak köszönhette a királyi méltóságot. Magában Egyiptomban a királyi méltóság iránt érzett tradicionális tisztelet eltűnését jelzi Amaszisz (II. Iahmesz Kr. e. 570 526) trónra kerülése, mely már egy katonai puccsra emlékeztet. Miután elődje, Apriész elvesztette a Küréné elleni háborút, a hadsereg egy része fellázadt ellene. Apriész egyik főemberét, Amasziszt küldte hozzájuk, hogy lecsillapítsa őket. Az egyik lázadó katona azonban mint Hérodotosz (II. 162) írja sisakot tett Amaszisz fejére, ezzel jelezve, hogy királlyá kiáltották ki. Amaszisz alávetette magát a hadsereg akaratának, legyőzte korábbi urát, Apriészt és a lázadók akaratából foglalta el a trónt. Egyiptom földrajzi körülményei között, ahol a gazdasági élet legfőbb alapja mindvégig a Nílus áradása maradt, csak a szélsőségesen centralizált államszervezet tudta hathatósan irányítani a termelést. Az autokratikus kormányzati formát a fáraók utódai, a görögök, rómaiak, bizánciak és arabok is átvették. Választásokon alapuló, demokratikus jellegű intézmények kifejlődésére nem nyílt tér. 2. Képek 3
4
5
1. Nofertiti. Feleség mint társuralkodó? VANEK Zsuzsanna Nofertiti Feleség mint társuralkodó? Talán nincs olyan történelem és művészet iránt érdeklődő, aki ne ismerné a berlini múzeum híres Nofertitimellszobrát, mely korának legszebb asszonyát, az eretnek fáraó, Ehnaton feleségét ábrázolja. A szobrászminta, melyet a századelő német ásatása hozott napvilágra több más értékes szoborral és félkész alkotással együtt, Thotmesz szobrász műhelyéből származik. A művész a királynőt érett, virágzó szépségében, fenséges, de szeretetet sugárzó titokzatos mosollyal mutatja be, nem rejtve el az arc természetes hibáit sem. Tothmesz műve méltán nyerte el századunk csodálatát. De vajon csak ennyit tudunk korának legszebb asszonyáról? Ki volt valójában Nofertiti, és milyen szerepet szánt neki indulatokkal, vágyakkal és forrongással teli kora? Származását illetően a tudósok két táborra oszlanak. Egy részük az északkeleti, pontosabban a Mitanniból való jövetele mellett áll ki. Eszerint Nofertitit Tushratta mitanni király leányával, Taduhepával azonosítják, aki III. Amenhotep (Kr. e. 1402 1364) uralkodásának 36. évében érkezett Egyiptomba, hogy az idős fáraóval kötött házasságával megpecsételjék a két ország szövetségét és barátságát. Meg kell jegyeznünk, hogy idegen hercegnők házassága az egyiptomi fáraóval már korábban is szokásban volt, de általánossá csak az újbirodalom (Kr. e. 1552 1070) alatt vált. Politikai jelentősége abban állt, hogy a kisebb keleti államok fejedelmei szövetségük tartósságának biztosítékaként leányaikat az egyiptomi uralkodó háremébe küldték. Az adott korban Mitanni esete a legjobb példa: az Észak-Mezopotámia és Észak-Szíria területének nagy részét magába foglaló nagyhatalom, mely a Kr. e. 16. századtól játszott jelentős szerepet a térségben, korábban ellenséges viszonyban állt Egyiptommal, s még III. Thotmesz (Kr. e. 1490 1436) kiváló hadserege is kudarcot vallott vele szemben. A két állam közeledését csak egy harmadik hatalom, a hettita birodalom felemelkedése tette lehetővé. Mitanni az ókori Kelet legerősebb és leggazdagabb hatalmától, Egyiptomtól remélt védelmet a hettita hegemón törekvésekkel szemben. Mivel a hettiták Egyiptom érdekeit is veszélyeztették a Közel-Keleten, szükségessé vált a jó kapcsolat kialakítása Mitannival. Tushratta leánya tehát politikai okokból került III. Amenhotep háremébe, amit valószínűleg utóda, IV. Amenhotep, a későbbi Ehnaton örökölt. Taduhepa azonban csak másodlagos szerepet játszhatott a nagy királyi feleség, Teje mellett. A kutatók másik csoportjának inkább elfogadható elképzelése szerint Nofertiti nem királyi származású, de előkelő és igen tekintélyes egyiptomi papi család sarja volt. A források ebben a tekintetben sem kényeztetik el a tudósokat, így többnyire csak kevésbé bizonyítható feltételezésekkel állhatunk elő. Egyes feliratok azonban adnak némi támpontot a kérdés megközelítéséhez. Aynak, az isteni atyának, a király jobb oldalán levő legyezőhordozónak, a királyi írnoknak és főlovászmesternek aki Tutanhamon után került a trónra a felesége, Tey, a szövegekben Nofertiti dajkájaként szerepel; mivel nem viseli a Király feleségének anyja címet, pusztán csak dajka, ebből arra lehet következtetni, hogy Nofertiti édesanyja meghalt a szülés után, Ay pedig új feleséget vett, aki a leánykát fölnevelte. Ezt támasztja alá az is, hogy Egyiptomban az anya nevét adják meg először az egyenesági leszármazásban. Nofertiti esetében ez nem így történt. De valóban Ay volt-e az apa? Isteni atya címe ugyanis fölvetette azt a lehetőséget, hogy ő a fiatal Ehnaton apósa. A titulus rendszerint papi hivatalt jelöl, de egyes tudósok az uralkodóval fennálló szorosabb (esetleg családi) kapcsolatot sejtenek mögötte. Ay címei között sajnos nem található meg a Királyi feleség atyja, így az Isteni atya valószínűleg csak papi funkcióját jelenti. Ehnaton tehát felesége kiválasztásában is az apja által elindított vonalat követte, hiszen Teje sem királyi vérből származott. Ez a szerelmi házasság már III. Amenhotep korában nyílt szembeszállást jelentett a hagyományokkal és egyben a hatalma csúcspontján álló Amon papsággal is. Korábban ugyanis az uralkodók az Amontól való eredet bizonyítékaként hozták fel azt, hogy a nász napján az istenség a királyt helyettesítve termékenyítette meg az isteni (királyi) származású feleséget. Ezt a tényt a papság elismerte és hirdette, cserében az uralkodótól különböző kiváltságokat kapott. A társadalmi feszültségen kívül főleg vallási téren jelentkeztek mélyreható változások. Egyre inkább a kultusz szoláris vonatkozásai kerültek előtérbe, különösen Atonnak, a gömb alakú napistennek a tisztelete terjedt el, ugyanakkor a népi vallás egyes elemei is (pl. az állatkultusz) erőteljes hatást gyakoroltak a hagyományokkal szemben. III. Amenhotep még nem akart nyíltan szakítani az Amon papsággal, de rendelkezéseivel bizonyos korlátok közé szorította hatalmukat. A nagy leszámolást fiának, (IV. Amenhotep) Ehnaton (Kr. e. 1364 1347) 6
fáraónak kellett végrehajtania. Éppen ezért, hogy utódját az idős uralkodó megfelelően felkészíthesse a gigászi küzdelemre, társuralkodóként maga mellé vette. Ebben a kíméletlen harcban Nofertiti mindvégig hű társa volt férjének, sőt már Ehnaton uralkodásának első hat évében, melyet a régi fővárosban, Karnakban töltöttek el, maga is nagy befolyásra tett szert. A kutatók férjével egyenrangú félként emlegetik. Az évtizedek óta Karnakban folyó talatátkutatás megerősíti ezt, de egyben új megvilágításban mutatja be a királynő alakját, vallási és politikai szerepét. A talatátok relieffel díszített kisebb kőtömbök, amelyekből épületeket állítottak fel. Jelentése az arab három (taláta) szóból ered; az arab munkások nevezték el ezeket a kőtömböket így. Sajnos a századelő ásatásainak pontatlan feljegyzései miatt nem derült ki, hogy azért-e, mert hármas csoportokba rakták össze, vagy azért-e, mert kb. két arasz hosszúak és egy arasz szélesek. A karnaki templom II. pylonjának bontásakor olyan talatátok kerültek elő, amelyek csak Nofertitit ábrázolták. A rekonstrukció során ezeket a téglákat négyszögletes oszlopok részeiként értelmezték. A jeleneteken a királynő Atonnak áldoz, kizárólag az ő alakja és Atonhoz fűződő szoros kapcsolata kap hangsúlyt. Ehnatont ezeken a talatátokon nem említik. A feliratok alapján valószínű, hogy Nofertitinek saját temploma és szentélyei voltak, valamint több belső épületrészt láttak el nevével, férje nevei és titulatúrája nélkül. A talatátok vizsgálata során továbbá megállapították, hogy Nofertiti a számára épült templomban és szentélyekben az áldozati szertartások alatt szintén szemtől szemben van a napistennel. Ugyanúgy Maatnak, az igazság és törvényesség istennőjének alakját nyújtja Aton felé, aki kezekben végződő sugaraival fogadja el az áldozatot, mint ahogy férje, Ehnaton teszi az istentiszteletek során. A nagy királyi feleségnek ezek szerint speciális előjoga volt a királyi szertartások elvégzésére, ami az Atonnal való szoros és közvetlen kapcsolatra mutat. Mint Tejét, Nofertitit is ábrázolták ellenségei legyőzőjeként, ahol uralkodóként csap le a bal kezével megragadott fogolyra. Ennek a rítusnak évezredek óta vallási jelentősége van, természetesen már konkrét tartalom nélkül, amely azt hivatott megmutatni, hogy az uralkodó mindenkor képes megsemmisíteni Egyiptom ellenségeit. Az újbirodalom alatt már nemcsak a fáraó kiváltsága volt ez a megjelenítési mód, hanem a fontos politikai szereppel bíró királynőké is (pl. Hatsepszut). Nofertiti esetében ez a jelenet független hatalmát, férjével egyenrangú uralkodói voltát fejezi ki. Az amarnai királysír restaurált szarkofágjának négy sarkán a megszokott védőistennők (Izisz, Nephthysz, Neith, Szelket) helyett ő terjeszti ki karjait a királyi test védelmére. Ez megerősíti azt a feltevést, hogy templomaiban, férjéhez hasonlóan, isteni tiszteletben részesült. Nofertitinek saját gazdasága is volt. Az amarnai jegyzékek beszélnek róla férje 10. és 11. uralkodási évében, de van rá adat még a 17. évből is. Udvari elöljárója és gazdasági ügyeinek intézője Meriré volt. Ugyancsak ő töltötte be a hárem elöljárója tisztet is, hiszen a királyi hárem szintén Nofertiti felügyelete alá tartozott. A királynő nemcsak politikai és vallási téren játszott jelentős szerepet, de kiváló családanya is volt. Ehnaton 12. uralkodási évében a források már hat lányukról tesznek említést. Az első három leányka szinte teljes bizonyossággal még Thébában született (Meritaton, Maketaton, Anheszenpaaton), de lehetséges, hogy a negyedik is a régi fővárosban látta meg a napvilágot (Nofemofruaton Taserit). Az Amarnába történt költözés után, mely több éves előkészület után a 6. uralkodási évben zajlott le, Nofertiti még két leánygyermeknek adott életet (Nofernofruré, Szetepenré). A legfiatalabb kislánynak mindenképpen meg kellett születnie a 9. évig, mert a 12. évi idegen adók szemléjén már elég idős volt ahhoz, hogy az ünnepségen részt vehessen. Nofertiti a 12. év után eltűnik a forrásokból; nem találjuk nyomát a vallási jelenetekben sem. A feltételezés, hogy kegyvesztett lett, kevés alappal bír és túlságosan romantikus magyarázatnak tűnik. Az igaz, hogy nevét több emlékről kitörölték és legidősebb leányával, Meritatonéval helyettesítették, de ez nem támasztja alá a fáraó és a királynő közötti elhidegülést, hiszen említettem, hogy még a 17. évben is szólnak a jegyzékek gazdasága helyzetéről. Az a tény, hogy mind Thébában, mind Amarnában használták nevét az egyenes ági leszármazásban még Ehnaton halála után is, a királyi udvarban való továbbélése mellett szól. Többen feltételezik, hogy meghalt. Ha ez így lett volna, a késői Amarna-kori sírábrázolások és egyéb források megemlékeztek volna a temetésről, mint ahogy azt Maketaton (a második leánygyermek) halálakor tették. Az amarnai királysírban sincs nyoma ennek, pedig Ehnaton akarata szerint feleségét is ott helyezték volna örök nyugalomra. Mi történt hát Nofertitivel? 7
Annyi bizonyos, hogy nagyobbik leánya felveszi a Nagy királyi feleség címet, ami arra mutat, hogy az anya, Nofertiti korábbi szakrális funkcióit látta el a fáraó mellett. Valószínű, hogy Meritaton jelentős szerepet töltött be az udvarban, hiszen az Amarna-levelek Majati néven megemlékeznek róla. Újabban angol kutatók fölvetették, hogy Szemenhkaré néven Nofertiti lett Ehnaton társuralkodója. Ezt egyrészt azzal igazolták, hogy Szemenhkaré a korábbi forrásokban nem szerepel, másrészt azzal, hogy az új társuralkodó uralkodói neve (Anhkhep-Pruré-Nofernofruaton) megegyezik Nofertiti uralkodói nevével. Itt kell megjegyezni, hogy a királynő valószínűleg a 9. uralkodási év után újra megváltoztatta nevét, amely a reform elmélyülésének következménye volt és jól tükrözte a vallási ideológiát. Nehezen képzelhető el az is, hogy Nofertitin kívül más is viselhette a Nofernofruaton, Ehnaton szeretettje nevet és jelzőt. A királynő a társuralkodás kezdetén vehette föl új előnevét (Anhkheperuré), amelyben a nőnem jelölésével megőrizte női mivoltát, de később a királyi titulatúra férfias elemei miatt ezt elhagyta. Ugyancsak nehezen magyarázhatnánk meg azt is, hogyha Szemenhkaré férfi volt, miért írta néha nőnemben trónnevét. Egy másik, az angol elmélet mellett szóló tény egy berlini sztélé, melyen két királyi személy látható egymással bizalmas kapcsolatban; egyikük a kettős koronát, másikuk a harci kék koronát viseli, a bal oldali alak női jellegzetességeket mutat. Az nyilvánvaló, hogy a két társuralkodót örökítette meg a művész, de sajnos az már nem egyértelmű, hogy Nofertitiről van-e szó. A kutatás balszerencséje az, hogy a pár fölötti kartusokat nem töltötték ki. Nem fogadható el ellenérvként az, hogy Nofertiti korábban nem viselte a harci kék koronát, hiszen éppen mint társuralkodó vált arra igazán jogosulttá így előzményként természetesen nem mutatható ki nála. Ha Nofertiti lett Ehnaton társuralkodója Szemenhkaré néven, akkor elérte politikai és vallási pályafutásának csúcspontját, amelyhez hasonlót csak Hatsepszut ért el korábban. Míg a kutatás újabb bizonyítékokkal nem szolgál, akár mellette vagy ellene, nem vethetjük el ezt a fantasztikusnak tűnő lehetőséget, amely koronája lenne annak az életműnek, melyet az eretnek fáraó felesége az adott kor viszonyai között megszerezhetett magának. Nofertiti Ehnaton halála után talán még három évig uralkodott egyedül, erre utal a manethóni hagyomány és a Gurob környékén talált leletegyüttes. Férje halála után visszatért Karnakba, ahol Szemenhkaré néven templomot építtetett Amon tiszteletére. A kilátástalan politikai és gazdasági helyzet miatt meggyőződése ellenére ő lehetett az, aki kiegyezést kezdeményezett a számottevő hatalmat képviselő Amon papsággal. Haláláról semmit sem tudunk, egyes feltételezések szerint Tutanhamon (Kr. e. 1347 1339) uralkodásának 3. évében halt meg. Nevét és vonásait, ugyanúgy, mint az Amarna-kor legtöbb emlékét, az Amon papság teljes gyűlölettel elpusztította. 2. Képek 8
9
10
1. Deportálások az ókori Keleten GAÁL Ernő Deportálások az ókori Keleten Amikor Kr. e. 539-ben II. Kürosz perzsa uralkodó hadvezére, Gobrüasz harc nélkül bevette Babilónt, a város és a térség minden lakosa akik osztoztak az előkelők és különösen a papság elégedetlenségében Nabúnaid, a legyőzött babilóni király politikájával szemben reménykedve tekintett a hódító intézkedései elé. A Babilónba békésen ünneplés közepette bevonuló Kürosz, aki így szinte egy csapásra megörökölte a fél világot, az ősi városban fogadta az összes világtájak tróntermekben lakó valamennyi királyát, de még azokat is, akik sátrakban laknak. Mi változott meg, milyen remények teljesültek be, hiszen az új hódító is megkövetelte a súlyos adókat, s elvárta azt is, hogy a behódolt uralkodók lábait csókolják. Kürosz céljai semmiben sem különböztek elődeiétől, hiszen ő is a királyok királya akart lenni, egy világbirodalom ura. Céljai elérése érdekében azonban módszert változtatott. Amit erőszakkal már végképp nem lehetett elérni, illetve a hódítók részéről is csak iszonyatos vérveszteségek árán, megpróbálta a birodalmat engedményekkel összetartani. Kedvében járt új alattvalóinak: gondoskodott a háttérbe szorított istenek kultuszairól, az idegen országokból elhurcolt istenszobrokat visszavitette eredeti helyükre és ami témánk szempontjából a legfontosabb, a korábban Mezopotámiába hurcolt embereket összegyűjtötte és visszatelepítette oda, ahonnan származtak. A kegyes, de politikailag, gazdaságilag tökéletesen kidolgozott és átgondolt döntés ugyanazt a gazdasági célt szolgálta, mint az elátkozott elődök nagy tömegeket megmozgató lakosság-áttelepítései: a szakadatlan háborúskodás következtében elnéptelenedett területek visszakapcsolását az ismert világ gazdasági vérkeringésébe. Mégha figyelembe is vesszük a visszatelepülők gondjait, szenvedéseit, továbbá azt, hogy az így visszaköltözők száma alacsonyabb volt, mint az elhurcoltaké, el kell ismernünk, hogy e királyi döntést ideológiailag jobban megalapozták, mint a deportáltak ükunokáinak esetleges ellenvetéseit, akik csak arra hivatkozhattak, hogy közvetlen eleiket már az új haza földje borítja, hogy beilleszkedtek. A küroszi döntés a Mezopotámiába hurcolt zsidóságnak is megteremtette a hazatérés lehetőségét. Ezzel a hazaköltözéssel zárul a zsidóság, pontosabban Júda törzsének vízválasztó történeti élménye, a babilóni fogság. Jóllehet a deportált zsidóság csak minimális töredéke volt az asszírok babilóniaiak által elhurcolt, áttelepített tömegeknek, s csak egyike volt a több száz megpróbáltatásnak kitett közösségnek, mégis az Ószövetségi források jóvoltából a számszerű adatokon túl a majdnem kétszáz évig tartó periódus eseménytörténetét, a kiútkeresés, a reménytelen párharcok történetét, a nép szenvedéstörténetét is ismerjük, szemben a más elhurcoltak többségével, akikről az ékírásos források csak puszta számok formájában emlékeztek meg. Mivel a zsidóság több csoportban történt deportálása szinte példaszerű jelentőségű az ókori keleti tömeges áttelepítés szempontjából, érdemes röviden felidézni az ószövetségi és ékírásos adatokat, különösen a számszerűeket. Izraélt, az északi zsidó államot III. Tukulti-apal-Ésarra (Kr. e. 744 727) uralkodása idején érte közvetlen asszír támadás. A két zsidó állam nem egyformán ítélte meg az asszír veszélyt. Pekah (Kr. e. 737 732), Izraél királya egy asszírellenes szövetségbe akarta kényszeríteni Áházt, Júda királyát, aki ezt elutasítva inkább az asszírok segítségét kérte a Júdára támadó, a csatlakozását kikényszeríteni akaró koalíció ellen. Tukulti apal-ésarra kapva-kapott az alkalmon, és Kr. e. 734-ben az ellenséges filiszteus városokat, a következő évben pedig Izraél galileai és transzjordáni területeit pusztította el. Az elfoglalt területen az asszírok három tartományt szerveztek; s hogy ezek számukra kielégítően működjenek, a lakosság egy részét elhurcolták. Nem tudjuk, hogy hányan voltak, s azt sem, hogy hol telepítették le őket. Az asszír terjeszkedést Hóséa (Kr. e. 732 724) sem tudta feltartóztatni, jóllehet Pekah meggyilkolásával asszírbarátnak igyekezett magát feltüntetni. Hűségesküjét csak az új asszír uralkodó, V. Sulmánu-asarídu (Kr. e. 726 722) trónra lépéséig tartotta meg, s az egyiptomi segítségben bízva fellázadt. Az asszírok Kr. e. 724-ben a főváros, Szamária kivételével elfoglalták az egész országot. Hóséa fogságba esett. Szamária még két évig tartotta magát, s jóllehet V. Sulmánu-asarídu Kr. e. 722-ben, a város elfoglalásának évében halt meg (így utódja II. Sarrukín is trófeái közé sorolhatta Izraél fővárosát), valószínűleg az Ószövetségnek van igaza, amikor Sulmánu-asarídunak tulajdonítja az Izraél végét jelentő ostromot. Asszíria királya Izraélt Asszíriába hurcolta, fogságba, s Halachban, valamint Gosán folyója, a Habor mellé és Média városaiba telepítette őket (2Kir 18, 11). Tóbiás könyve is az ekkor elhurcoltak életéről számol be. II. Sartukín (Kr. e. 721 705) az Izraélből és Szemáriából elhurcolt és áttelepített zsidók számát 27 290-ben adja meg, akiket főként Észak-Mezopotámiában és Médiában helyeztek el. 11
További életükről, sorsukról semmit sem tudunk, valószínűleg teljesen beolvadtak újonnan kijelölt lakhelyeik eredeti lakosságába. Fontos mozzanat, nemcsak Izraél további története, hanem a deportálások története szempontjából is, hogy a lakosság elhurcolása után nem sokkal Asszíria királya embereket hívott oda Babilóniából, Kutából, Avvából, Hamathból és Szefarvajimból és letelepítette őket Szamaria városaiban (2Kir 17, 24). A helyben maradottakból és a betelepítettekből alakult ki a szamaritánus csoport. Az Ószövetség (Ezdrás 4, 2) tudni véli, hogy talán Kr. e. 670-ben is történt kitelepítés Assur-ah-iddina uralkodása idején. Júda igaz ugyan, hogy nemzetpusztító belső villongások, drágán megfizetett egyiptomi segítség árán, jól-rosszul betartott hűségeskük révén elkerülte, hogy az asszírok hatalmuk csúcsán elpusztítsák, bekebelezzék, alávetett tartomány szintjére süllyesszék. Sikerült túlélnie az asszír birodalmat, az őrökébe lépő újbabilóni birodalommal szemben azonban nem tudott megállni. A város Kr. e. 597-ben három hónapi ostrom után Nabú-kudurri uszur (Kr. e. 604 562) zsákmánya lett. Akkor Júda királya, Jojachin kiment Bábel királyához, ő, anyja, szolgái, parancsnokai és tisztségviselői. S Babilón királya foglyul ejtette őket Egész Jeruzsálemet fogságba hurcolta, az összes parancsnokot és fegyverforgatásra alkalmas férfit, tízezer foglyot, ezenkívül az összes kovácsot és lakatost, nem maradt ott senki, csak a föld egyszerű népe. Jojachint is magával vitte fogolyként Bábelbe, s ugyanígy fogságba hurcolta Jeruzsálemből Bábelbe a király anyját, a király asszonyait és tisztségviselőit, valamint az ország előkelőit is; ezenkívül az összes tekintélyes embert elvitte fogolynak Babilón királya Bábelbe, szám szerint hétezret, meg a kovácsokat és a lakatosokat, szám szerint ezret, s az összes magabíró, fegyverforgatásra alkalmas férfit is (2Kir 24, 12 16). Az elhurcoltak száma összesen 18 000. Egy másik ószövetségi hely (Jer. 52, 28) szerint: Azoknak a száma, akiket Nebukadnecár elhurcolt, a következő: a 7. esztendőben 3023 zsidót. Jeremiás feltehetően csak az elhurcolt családfőket vette számításba. Az ekkor deportáltak új otthonát egy másik szöveghely (Ezekiel 3, 15) alapján a kutatók többsége Tel-Abibban véli felfedezni, ami egy Babilon környéki jelentéktelen csatorna, a Kebar mellett lehetett. Jeruzsálemet véglegesen Nabú-kudurri-uszur parancsára testőrségének parancsnoka pusztíttatta el Kr. e. 587 nyarán. Ekkor vitték fogságba a város lakosságának egy újabb csoportját, Jeremiás szerint (42, 29) 832 személyt, miután a város vezetőit kivégezték. A lakosok maradékát, akik még életben maradtak a városban, aztán a szökevényeket, akik átszöktek Bábel királyához, valamint a mesteremberek maradékát elhurcolta Nebuzaradan, a testőrség parancsnoka. Hanem a föld népéből hagyott ott a testőrség parancsnoka szőlőművesnek és földművesnek (2Kir 25, 11 12). A 832 személy minden bizonnyal itt is csak a családfőket jelenti. A város lerombolása után a hódítók Gedalját, a megvakított és Babilónba hurcolt király, Cidkijja egyik főemberét tették helytartójukká. E tisztét azonban nem sokáig töltötte be, mert összeesküvés áldozata lett. Ezt a hiábavaló és már csírájában is életképtelen lázadást torolhatták meg a babilóniaiak Kr. e. 582-ben, amikor ismét 745 családfőt hurcoltak el családjukkal együtt (Jer. 52, 30). Jeremiás 4590 személye és az elhurcoltak másik, 18 ezres számadata jól megfelel egymásnak, ha az átlagos négy fős családdal számolunk. Jóllehet az ószövetségi hagyomány felsorolja azokat a településeket, ahonnan a deportáltak Kürosz idején visszatértek hazájukba Tel- Melah, Tel-Harsa, Kerub, Addan, Immer (Ezd. 2, 59; Neh 7, 6), illetve a Szud folyó vidéke (Bár 1, 4), de helyüket még nem sikerült meghatározni. Anélkül, hogy kisebbítenénk az elhurcoltak megpróbáltatásait, a zsidóság megaláztatását, tudnunk kell, hogy az előbbiekben körvonalazott másfél évszázadban nem voltak egyedül szenvedéseikkel. Asszír források adatai szerint III. Tukulti-apal-Ésarra 37 deportálást hajtott végre, 368 543 embert telepíttetett más körzetbe. II. Sarrukin 38 akciót kivitelezett, mely 217 635 személyt érintett. A csúcsot Színahhé-eriba állította fel, aki 20 áttelepítés során 408 150 embert mozgatott meg. Ha az itt felsorakoztatott számadatokat III. Sulmánu-asaridu (Kr. e. 858 824) 167 500 deportált személyével hasonlítjuk össze, akkor ha más nem, az nyilvánvaló, hogy a Kr. e. 8. századra az asszírok számára különösen fontossá vált, hogy jelentős lélekszámú csoportokat telepítsenek le más területeken. Ötven év alatt, a három asszír uralkodó majdnem egymillió embert kényszerített otthona elhagyására. Ami az asszírokat illeti, a deportálás gyakorlatát I. Tukulti-apal-Ésarra (Kr. e. 1114 1076) vezette be, amikor Kadmuhu országból 6 ezer embert hajtott el. Ettől kezdve egyre gyakrabban olvashatunk az ékírásos forrásokban arról, hogy kisebb-nagyobb csoportokat telepítettek le Assur isten országában. Ezzel a gyakorlattal nem álltak egyedül az asszír királyok. Északi szomszédjuk koronás fői, akik ellen hosszú időn keresztül, jószerivel a siker minden reménye nélkül ők maguk is harcoltak, ugyanezt a módszert alkalmazták. 12
Az urarfui uralkodók is tízezrével hurcolták fogságba a meghódított országok lakosait. Néhány kivételes esetben azt is tudjuk, hogy mire használták ezeket az embereket. I. Argisti (Kr. e. 8. század első fele) egyik felirata szerint a Hatti és Szupani országban foglyul ejtett 6 ezer emberrel építtette a Jereván határában levő Irepuni erődöt. II. Rusza ugyancsak építkezésen, feltehetően a Van-tó északi partján keresendő Ziuquni erőd építkezéseinél hasznosította a deportáltakat. Az eddigiekből is kitetszik, hogy a tömeges áttelepítéseknek kettős céljuk volt, gazdasági, illetve katonapolitikai. Anélkül, hogy részleteznénk a keleti háborúk természetrajzát, nyilvánvaló, hogy a győztes jelentős gazdasági előnyökhöz jutott egy meghatározott terület időleges vagy tartós ellenőrzésével, a fegyverrel kiharcolt zsákmány vagy adó révén. Annak ellenére, hogy a sikeres fél termelési költségei sem lebecsülendők a hadsereg fenntartása, felfegyverzése, élelmezése, az elesett harcosok és az elpusztult fegyverzet pótlása mind költségként merül fel, biztosak lehetünk abban, hogy a háborúnál olcsóbban nem lehetett termelni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy s most csak maradjunk az asszíroknál ezt az összefüggést felismerve Asszíria csak a háborúkból kívánta volna államháztartását fenntartani. Nem így volt, mert ami az asszírok folyamatos hadjáratait illeti, kényszerhelyzetben voltak. Mezopotámia, a két folyó alluviális síksága ugyanis nem tudta biztosítani lakossága számára a bővített újratermelés lehetőségét. Csak élelmiszerekből volt bőségesen, de szerszámot, fegyvert csak importált nyersanyagból tudtak előállítani. Hiányzott a jó minőségű fa, Dél- Mezopotámiában a kő is. Mezopotámia tehát külkereskedelem nélkül életképtelen, pontosabban fejlődésképtelen volt. A Kr. e. 10. században ismételten beinduló szakadatlan háborúskodásnak semmi más célja nem volt tehát, csak az, hogy biztosítsák a számukra létfontosságú kereskedelmi kapcsolatokat, hogy akár fegyverrel is kikényszerítsék a folyamatos nyersanyagszállítást, a termékek cseréjét. A Kr. e. I. évezred elején e célok elérését katonailag úgy oldották meg, hogy az Eufratész és a Földközi-tenger partvidéke közti területet, ahol az észak-déli kereskedelmi útvonalak áthaladtak, illetve ahonnan a Mezopotámiába irányuló kereskedelem kiindult, ellenőrzésük alá vonták. A szinte minden évben útjára induló asszír hadsereg azonban, elsősorban azért, mert a hasán menetelt (a felvonulási szakaszban is zsákmányból biztosította ellátását), majdnem tökéletesen elnéptelenítette a Dzsezira északi területeit (Észak-Irak és Észak- Szíria). A tömeges deportálások elsőrendű célja ezeknek a területeknek újraélesztése, revitalizálása volt, mégpedig az aktuális front és az anyaország, az asszír magterület között. Az eredmény stratégiai szempontból is fontos volt, Az újra telepített, kitűnő gabonatermesztő körzeteknek ismert területek többé nem jelentettek katonai feladatokat (a fel-fellángoló lázadásokon könnyűszerrel lettek úrrá), sőt itt is lehetett katonákat állomásoztatni, lényegesen közelebb a hadműveleti területekhez, hiszen ellátásuk biztosítva volt, se gabonának, se lónak nem voltak híján. Az áttelepítések nemcsak egy irányban folytatódtak. Az Izraéllel kapcsolatos lakosságcsere inkább politikai célzattal történt, a térséget így akarták pacifikálni. Ilyen megoldásra a Kr. e. II. évezredből is van kitűnő példa. IV. Amenhotep fáraó korára datált ékiratos levelekből tudunk ilyenről, amelyek a dél-libanoni Káraid el-lóz, az ókori Kumidi ásatásainál kerültek elő. Az egyik levélben arról van szó, hogy a fáraó tudatja Damaszkusz urával, Zalájával, hogy hapirukat a távoli Kús (Núbia) városaiban telepített le, mindenképpen azzal a céllal, hogy a közrendre, a kereskedelemre mindig, s az Amarna-korszakban különösen veszélyes csoportokat, amelyek nem etnikai alapokon szerveződtek, így semlegesítsen. Egy másik levél lakosságcserét említ, a kitelepített hapiruk helyére núbiaiakat hoztak. A tömeges áttelepítés, a deportálás tehát fontos eszköz volt az asszír uralkodók kezében. A nagy létszámú munkáskézzel újraélesztették az általuk elpusztított területek gazdasági életét, s egyúttal radikálisan csökkentették az újonnan foglalt területek katonai potenciálját. Az új hódító, Kürosz az asszíroktól babilóniaiaktól nemcsak a birodalmat, hanem a fenntartásával, megérzésével kapcsolatos gondokat-feladatokat is megörökölte. A feladat megoldásához, a felégetett, feldúlt térségek újraélesztésére (adózó tömegek rehabilitálására) neki sem volt más eszköze, mint elődeinek. Kürosz újítása ideológiai volt, céljai megvalósításához még az érintett hazaköltözők (önkéntes deportáltak) aktív közreműködését is sikerült megnyernie, amivel csak fokozta az ősi módszer hatékonyságát. 2. Képek 13
14
1. Szexualitás, vallásfilozófia, templomi mûvészet WOJTILLA Gyula Szexualitás, vallásfilozófia, templomi művészet Amióta az első görög tudósítások Európába eljutottak, India mindig a csodák földjének számított, ahol mesés állatok, különleges növények, természetfeletti képességekkel megáldott bölcsek és varázserejű jógik, mérhetetlen értékű drágakövek és pompás fűszerek találhatók. Azután az is ismertté vált, hogy az indiai társadalomban a szigorú kasztrendszer uralkodik, és legendák terjedtek az asszonyi hűségről, a férjük halála után önmagukat máglyára vető nőkről. Indiának ebbe a hagyományos képébe a szanszkrit irodalom néhány darabjának európai nyelvekre történt fordítása, a nemzetközi turizmus nyomán egyes műemlékek népszerűvé válása, a nagy számban megjelenő képzőművészeti kiadványok hatására egy új színfolt került, amellyel voltaképpen nem sokat tud kezdeni az európai érdeklődő, és ami számtalan félreértés forrása. Ez nem más, mint az erotika megjelenése irodalomban és művészetben, vallásban és a kultuszokban, amiért az emberek felületesen ítélkezve hajlamosak az ind kultúrát szexuálközpontúnak tekinteni. Az Indiáról szóló útikönyvek, köztük a magyar nyelven is elérhető Fodor s Guide, megkülönböztető figyelmet szentelnek Khadzsuráhó, Bhuvanésvara, Konárak templomainak, és maga az indiai idegenforgalmi hivatal is kiemelt módon támogatja ezen helyek meglátogatását, Boeing 707-es gépekkel szállítja a külföldi turistákat Khadzsuráhóba, ahol a kicsiny falu mellett az utóbbi évtizedben modern repülőtér épült. A látvány A templomokhoz érkező idegent valóban nem mindennapi látvány fogadja. A templomok falát díszítő reliefek és önálló szobrok között az érzéki képzelet naturalisztikus őszinteségű ábrázolásai sorakoznak, az ún. mithunapárok, vagyis közösülő alakok, akiket a szerelem és vágy vad figuráinak neveznek az útikalauzok. Ez a nagyfokú érzékiséget magában foglaló képzelet messze felülmúlja a Kámaszutra igencsak plasztikus leírásait a közösülés különféle változatainak már-már valószínűtlen megjelenítésével, és könnyen azt a téves benyomást keltik a szemlélődőben, hogy ez az egész nem más, mint a pornográf művészet szabadtéri kiállítása. Ennek azután káros mellékhatása az, hogy a templomok építészeti és szobrászati értékei elmosódnak, és a látogatók a templomokban csak az erotikus hatásokat veszik észre. Ezt a félreértést nem oszlatják el a helybeli idegenvezetők sem, ha pedig az érdeklődő még tovább búvárkodik az ind templomi kultuszokban, akkor zavara talán még inkább fokozódik. Phallikus kultusz a templomokban Sivas a hindu istenháromság egyike, eredetileg a világ elpusztítója, később a termékenység és a világot átható energia ura, India minden részében ezer meg ezer templomot mondhat magáénak. Az ember azt látja Siva benáreszi legszentebb templomában, hogy a kultusz középpontja nem más, mint Siva férfiasságának jelképe, a lingam (hímvessző). Ez áll a szentélyben, amelyhez a hívők ezrei járulnak. Az ideérkező lányok és asszonyok áhítatos arccal állnak előtte, olvasztott vajjal kenik be, illatos virágfüzérrel ékesítik. Ugyancsak megszokott látvány a fák alatt elhelyezett lingamok előtt összekulcsolt kézzel ájtatoskodó nő képe. A hindu kalendárium egyik nagy napja, a február vége felé eső Sivarátri (Siva éjszakája, pontosabban nászéjszakája) ünnep. Ennek fénypontja az, hogy a hívő Benáreszben Siva templomába megy, és a Gangeszből egy rézedényben hozott vízzel a lingamot meglocsolja. Nem kevésbé furcsának látszik a 11. században épült, a dél-indiai Tandzsurban látható ezer lingam csarnok. Hogyan egyeztethető ez össze az Indiában ismert nagyfokú aszkézissel, önmegtartóztatással, a zárt családi élettel, azzal a közismert ténnyel, hogy a szexuális élet csaknem kizárólag a házasságra korlátozódik? Vagy talán valami teljesen megváltozott volna az idők folyamán, és ami a régi korokban megengedhető volt, az ma elképelhetetlen és tilos? A szerelem (káma) az ind világnézetben A válasz magukban a megfelelő szanszkrit szövegekben lelhető fel. A kelet-indiai, 9 12. századból származó építészeti szakmunka, a Silpa Prakása (Az építészet magyarázata) így szól: Hallgasd meg a kámabandha [szerelmet ábrázoló szobrok] leírását A káma a mindenség gyökere. Minden lény a kámából születik. Az ősanyag és minden lény a káma útján ölt újra testet. Siva és Sakti [Energia, a Sivát kiegészítő női princípium, amely megszemélyesítve Siva neje] nélkül a teremtés csak képzelgés lenne. A kámakalá [a káma művészete] cselekvése nélkül nincsen élet vagy halál. A káma ilyen értelemben mélyen gyökeredzik az ind gondolkodásban, már a Kr. e. II. évezred végén, a Rigvéda híres teremtéshimnuszában is így szerepel: először a káma mozdult meg akkor, a szellem első megnyilatkozása. A későbbi időben a káma az ember hármas 15
életcéljának egyikeként szerepel, amelynek a vagyonszerzéssel (artha) és a hittel-erkölccsel (dharma) dialektikus egységben kell hatnia. A tantra világnézeti hatása A szóban forgó khadzsuráhói mithuna-pároknál ezen túlmenően azonban más ideológiai elemekkel is számolni kell, amelyek együttesen a tantra rendseréhez tartoznak. Maga a tantra igen ősi, és jelen van mind a buddhizmusban mind a hinduizmusban, különösen a kora középkortól. A tantra célja a más vallási irányzatokhoz hasonlóan az üdvösség elérése, eszközei a női princípium (Sakti, Siva neje) tisztelete, varázsigék olvasása, szinte orgiasztikus nemi kicsapongással járó kultusz. Ez a rendszerré váló vallási jelenség rendkívül népszerűvé válik Indiában, Tibetben, sőt Kínában is. Ebben a felfogásban a mithuna-párok kozmikus kettősségek: ég és föld, fény és sötétség, lingam és jóni (női nemiszerv), szellem és anyag, emberi lélek és abszolút létező. Az ikonográfiában ez a tartalom különféle megjelenítési formát kaphat: Siva és Párvati, közösülő tündérek vagy emberek. Közösülésük a teremtést manifesztálja. A közösülésben a két résztvevő több, mint azelőtt külön-külön volt, amint a Brihadáranjakaupanisad (Kr. e. 8 7. sz.) mondja: az egyesülés fizikai extázisa annak a gyönyörnek a tükörképe, amelyet az Abszolút létező megismerése okoz az ember számára, vagyis a férfi és a nő tökéletes egyesülése esetén mindkettő elveszti egyénisége tudatát, és olyan helyzet áll elő, mint amikor a halandó lelke a világlélekkel egyesül, és a különbség illúziója és a kettősség eltűnik. A titkos szertartások A titkos tantrikus szertartások egyik legfontosabbika magukból a tantrikus szövegekből a következőképpen rekonstruálható. A hivő egy olyan nővel egyesül, aki jártas a tantrában, és aki a tantrát jól ismerő emberekkel való kapcsolata révén az isteni energia hordozója. Erre egy fiatal, csinos, ifjúsága teljében levő hölgy alkalmas, aki nem félénk, és kedves. Legyen teljesen meztelen és testét kenjék be illatos kenőcsökkel. A hívő az ő testének különböző részein az istenanyát (Sakti, Siva neje) köteles imádni az előírt módon. Majd lélegzetét szabályozva nyugalmi állapotba kell jutnia, és arra gondolnia, hogy az istenanya van itt. Ilyen hölgyet soha máskor nem láthat meztelenül, csupán a szertartáskor, különben biztosan a pokolba jut. A szertartás egy guru (tanító) jelenlétében folyik, aki irányítja a hívőt. A hívőt figyelmeztetik, hogy a nő testében valamennyi istenség jelen van, és ennélfogva a jóni imádása mindenféle imádat legjobbika, különb a szellemi összpontosításnál és a varázsszövegek alkalmazásánál. Az előírások szerint a hölgy nem lehet prostituált, színésznő, mosóember felesége, borbélyné, pap felesége, súdra (a negyedik rend neve a kasztrendszerben) neje, vagy fejőlány. Egy bizonyos guruhoz kell tartoznia, ismernie kell a tantrát és a varázsszövegeket. Ajánlatos, hogy a hívő, miután a nő testrészeit imádta, részesítse saját lingamját is tiszteletben, és gondolja azt, hogy ő Siva. Egy másik, nehezen értelmezhető szöveg azt mondja, hogy miután az imádó megcsókolja a nőt, hátsófelét karmolva egyesül vele, eközben magva nem ürülhet, hanem ebben a helyzetben misztikus értelmű verseket vagy valamilyen varázsszöveget kell elmormolnia, nem kevesebb, mint nyolcezerszer! Itt nyilvánvaló a túlzás, és azt is tudjuk, hogy a tantrikus szövegek úgynevezett célzatos nyelven íródtak, és sok esetben allegorikusan értelmezhetők, de a szobrászat ránk maradt emlékei és az egészen a legutóbbi időkig létező, az átlag indiai számára is hátborzongattó szekták a leírásokat nagyban valószínűsítik. Így például nem is olyan régen még működött Benáreszben az aghórapantha (nem-félelmetes utu) szekta. Követői az elhunytak porával kenték be testüket, égett emberhúst ettek, és híres szentjük, Bába Kinárám síremléke közelében minden év augusztus szeptemberében a város prostituáltjai gyűltek egybe, és egész éjjel táncoltak. Káma és szex az irodalomban Kétségtelen, hogy az ókor végén, a 3. században összeállított, magyarul is olvasható, Kámaszutra (A szerelem vezérfonala) című könyv azt sejteti, hogy a városias élettel a szerelem és a szexualitás kérdései nyitottabbá váltak, a nők helyzete szabadabb lett, a kurtizánok, akik kitűnő nevelést kaptak, a városi társadalom rangos tagjai voltak. Ez az áramlat hatott az írókra, költőkre is, és kialakult a szanszkrit nyelvű lírában a szerelmi költészet, amely azután a férfi és a nő legbensőbb kapcsolatát is felvillantja némelykor, és mint látni fogjuk, a vallásos ideológia hatására eltolódik ahhoz a szélsőséghez, amit a képzőművészetben a mithuna-párok képviselnek. Hallatlan népszerű lett a bengáli Dzsajadéva Gitágóvinda (A pásztor éneke) című liriko-drámai műve (12. század), amely Krisna (Visnunak, a világ fenntartójának, a hinduizmus istenhármasságában Siva és Brahmá társának megtestesülése) pásztor és Rádhá (voltaképpen Laksmi, a szépség és szerencse istennője, Visnu hitvese) pásztorlány szerelmét, összeveszését és kibékülését mondja el; a költemény azután egy vad közösülés leírásával zárul. A népszerűség oka nyilvánvalóan a tartalom és forma tökéletes összhangjának tudható be. 16