Európa regionális földrajza

Európa regionális földrajza Természetföldrajz Gábris, Gyula Horváth, Erzsébet Horváth, Gergely Kéri, András Móga, János Nagy, Balázs Nemerkényi, Antal Pavlics, Károlyné Simon, Dénes Telbisz, Tamás

Európa regionális földrajza: Természetföldrajz írta Gábris, Gyula, Horváth, Erzsébet, Horváth, Gergely, Kéri, András, Móga, János, Nagy, Balázs, Nemerkényi, Antal, Pavlics, Károlyné, Simon, Dénes, és Telbisz, Tamás Publication date 2014 Szerzői jog 2014 ELTE Eötvös Kiadó

Tartalom Előszó... vi 1. Európa természeti viszonyai... 1 1. 1. Kedvező földrajzi helyzet... 1 2. 2. Kétarcú domborzati kép... 2 3. 3. Európa születése... 2 4. 4. Távvezérelt éghajlat... 7 5. 5. A vízrajz a domborzat és az éghajlat tükre... 17 6. 6. A tundráktól a sztyeppekig... 20 2. Európai nagytájak... 25 1. Észak-Európa... 25 1.1. 1. A legidősebb és egyben legfiatalabb Európa... 25 1.1.1. A Balti-tengerből újjászületett ősföld... 27 1.2. 2. Kétarcú éghajlat... 30 1.3. 3. Fiatal, változó vízrajzi kép... 30 1.4. 4. Tundra, tajga, lomboserdő... 31 1.5. 5. Észak-Európa fenségesen zord tájai... 31 1.5.1. 5.1. A Balti-pajzs... 31 1.5.2. 5.2. A Skandináv-hegység... 35 1.6. 6. Észak-Európa szigetei... 36 1.6.1. 6.1. Feröer szigetek... 36 1.6.2. 6.2. Izland... 36 1.6.3. 6.3. Svalbard-szigetek (Spitzbergák)... 37 1.6.4. 6.4. Ferenc József-föld... 38 2. A Brit-szigetek... 38 2.1. 1. Szabályosan fiatalodó szerkezeti sávok... 38 2.2. 2. Kiegyenlített éghajlat változékony időjárás... 41 2.3. 3. Bővizű folyók, sok tó... 42 2.4. 4. Erdőkben szegény szigetek... 42 2.5. 5. Brit tájak szigetről szigetre... 43 2.5.1. 5.1. Az északi szigetvilág... 43 2.5.2. 5.2. A zord Skócia... 43 2.5.3. 5.3. Ködös Albion... 44 2.5.4. 5.4. A smaragd sziget... 45 3. A Francia Belga-rögvidék... 46 3.1. 1. A variszkuszi hegységképződés megfiatalított őshazája... 46 3.2. 2. Atlanti és mediterrán hatások hegyvidéki fűszerezéssel... 47 3.3. 3. Központosító vízhálózat... 48 3.4. 4. Lande, maquis, garigue... 49 3.5. 5. A rögvidék csúcsától a terjeszkedő deltáig... 49 3.5.1. 5.1. A rögvidék legváltozatosabb tája, a Francia-középhegység... 49 3.5.2. 5.2. A Fekete-erdő ikertestvére... 53 3.5.3. 5.3. Palák és lápok... 53 3.5.4. 5.4. Tengerekkel határolt óidei tönk... 54 3.5.5. 5.5. Franciaország szíve... 55 3.5.6. 5.6. Hordalékkúp, homok és barlangrajzok... 55 3.5.7. 5.7. A Burgundi-kaputól a tengerig... 56 4. Az Ibériai (Pireneusi-) félsziget... 57 4.1. 1. Variszkuszi központ eurázsiai peremhegységek... 57 4.2. 2. A földrajzi helyzettől függő, domborzat befolyásolta éghajlat... 58 4.3. 3. Részaránytalan vízhálózat szélsőséges vízjárás... 59 4.4. 4. Európa és Észak-Afrika jegyeit viselő, átmeneti élővilág... 61 4.5. 5. Ibéria tájai: medencék és hegységek változatos ellentétpárjai... 61 4.5.1. 5.1. A centrális kettős tábla... 61 4.5.2. 5.2. A peremhegységek... 62 4.5.3. 5.3. Az északi bástya... 63 4.5.4. 5.4. Déli hegység és medencék... 64 iii

Európa regionális földrajza 5. A Közép-európai-rögvidék... 65 5.1. 1. Ellentétes fejlődéstörténet északon és délen... 65 5.2. 2. Eltérő éghajlat nyugaton és keleten... 67 5.3. 3. Szerteágazó vízföldrajzi kapcsolatok... 67 5.4. 4. Heidék, erdők, lápok, erősen megfogyatkozott élővilág, változatos talajok... 68 5.5. 5. Tájak: sokarcú röghegységek kétarcú alföldek... 69 5.5.1. 5.1. A Közép-európai röghegyvidék... 69 5.5.2. 5.2. Közép-európai-síkvidék... 77 6. Az Alpok... 83 6.1. 1. Takaróredős magashegység a középidei óceánok helyén... 83 6.2. 2. Éghajlati emeletek Európa közepén... 87 6.3. 3. Gleccserek táplálta folyók gleccserek alakította tómedencék... 88 6.4. 4. Függőleges életföldrajzi övek... 91 6.5. 5. Alpi tájak: gazdag formakincsű, változatos vonulatok... 92 6.5.1. 5.1. Az ívesen hajló, keskeny, magas, letarolt Nyugati-Alpok... 92 6.5.2. 5.2. Az alacsonyabb, kevésbé letarolt és eljegesedett Keleti-Alpok... 94 6.5.3. 5.3. A dinári jellegű Déli-Alpok... 97 7. Kárpátok és a Kárpát-medence... 97 7.1. 1. Kőzetlemezek varratvonala mentén... 98 7.2. 2. Éghajlati területek ütközőzónája mentén... 100 7.3. 3. A medencejelleg uralta vízrajz... 101 7.4. 4. A domborzattól függő életföldrajzi emeletek... 101 7.5. 5. A Kárpát-medence nagytájai... 102 7.5.1. 5.1. Európa koszorúja a Kárpátok... 102 7.5.2. 5.2. A medencéket elválasztó belső hegyvidékek... 118 7.5.3. 5.3. Közép-Európa legnagyobb életkamrája, a Kárpát-medence... 120 8. Az Appennini-félsziget... 123 8.1. 1. Európa legfiatalabb szerkezetű területei... 123 8.2. 2. Éghajlat: észak dél ellen... 124 8.3. 3. Éghajlatot tükröző folyók, vulkánossághoz kapcsolódó tavak... 125 8.4. 4. Évezredek óta bolygatott növénytakaró... 125 8.5. 5. Appennini tájak... 126 8.5.1. 5.1. A Pó-alföldtől a Messinai-szorosig... 126 8.5.2. 5.2. Szigetek a Tirrén-tenger peremén... 129 9. A Balkán-félsziget... 131 9.1. 1. Változatos földtörténet: tagolt domborzat... 131 9.2. 2. Tagolt domborzat: mozaikszerű éghajlat... 133 9.3. 3. Domborzattól, kőzetektől függő vízrajzi kép... 135 9.4. 4. Természeti és társadalmi hatásokat tükröző életföldrajzi kép... 136 9.5. 5. Balkáni tájak: sokszínű mozaik... 136 9.5.1. 5.1. A központi rögvidék egy óceáni folyosóval... 136 9.5.2. 5.2. A hármas osztatú fiatal nyugati lánchegység... 140 9.5.3. 5.3. Kopár mészkőhegyek, apró, termékeny medencék... 141 9.5.4. 5.4. A névadó mellékvonulat... 142 9.5.5. 5.5. A Duna-vidék... 143 10. A Kelet-európai-síkvidék... 145 10.1. 1. Majdnem teljes rétegsorok az ősidőtől a jelenkorig, változatos formakinccsel 146 10.2. 2. A kontinens legszélsőségesebb, legkontinentálisabb éghajlatú tája... 150 10.3. 3. Óriás folyamok, alacsony vízválasztók földje... 153 10.4. 4. Az arktikus jégsivatagoktól a törpefüves száraz sztyeppekig... 155 10.5. 5. Tájak az északi tundrától a Krím-félszigetig... 157 10.5.1. 5.1. A glaciális felhalmozódás területe... 157 10.5.2. 5.2. A lösztakaró és az egyre fiatalodó tengerelöntések vidéke... 159 11. A természeti környezet átalakulása... 162 11.1. 1. Az erdőirtás okai és következményei... 162 11.2. 2. A levegő regionális háttérszennyezettsége... 165 11.3. 3. A felszíni vizek szennyezettsége... 168 11.4. 4. Tájrombolás, környezeti válságterületek... 171 11.5. 5. A természeti környezet védelme... 172 A. Ábrajegyzék... 187 iv

Európa regionális földrajza B. Táblázatjegyzék... 190 v

Előszó Európa regionális földrajzáról az ELTE Eötvös Kiadó gondozásában utoljára 2000-ben látott napvilágot felsőoktatási tankönyv, amely igen kedvező fogadtatásra talált, és rövid idő alatt elfogyott. A sokfelől megnyilvánuló sürgető igény késztette a Kiadót arra, hogy a könyv újbóli megjelentetését szorgalmazza, és ezzel elképzeléseink és reményeink szerint egy új, sikeres, valamennyi világrész földrajzát igényesen, korszerű szemlélettel bemutató sorozatot indítson útjára. A most közreadott, kétkötetes Európa nemcsak külső formájában és terjedelmében különbözik elődjétől, hanem tartalmában is gazdagodott. Az ELTE fiatal oktatógárdájának és az ő munkájukat szerkesztőként is összefogó Gábris Gyula professzornak köszönhető a legfontosabb változás, a kontinens természetföldrajzának a korábbinál sokkal részletesebb és alaposabb feldolgozása, amely önálló kötetet igényelt. A társadalomföldrajzi fejezetek a teljes egészükben Európa területén fekvő FÁK-tagállamok, mindenekelőtt Ukrajna tárgyalásával bővültek. Az utóbbi évtized fejleményei természetesen szükségessé tették a többi ország anyagának kisebb-nagyobb mértékű átdolgozását is; e feladat jelentős része szintén fiatal kollégákra, elsősorban a szerkesztés számos gondját felvállaló Szabó Pálra hárult. Az élők sorából 2000 óta eltávozott kitűnő geográfusok Nemerkényi Antal, Sárfalvi Béla és Hajdú-Moharos József szellemi öröksége azonban az új Európa-kötetekbe is beépült, és azok biztos fundamentumát képezi. Európát joggal tekinthetjük tágabb hazánknak, s ezért a rá vonatkozó részletes földrajzi ismereteknek mind az iskolai oktatás, mind a közműveltség szempontjából kiemelkedő, sőt uniós tagságunk folytán egyre növekvő jelentősége van. Az ismeretanyag kiválasztása és rendszerezése során főként a tanárképzés és -továbbképzés igényeit tartottuk szem előtt, de úgy véljük: a mind szorosabb egységbe fonódó Európa földrajzi jellemzése a világeseményekben eligazodni kívánó szélesebb olvasóközönség figyelmére is számot tarthat. (Ne feledjük: a nemzetek közötti megértés útja is a kölcsönös megismerésen át vezet.) Épp ezért különös gonddal törekedtünk a közérthető, világos fogalmazásra, továbbá igyekeztünk kiemelni a különböző országokra s régiókra jellemző központi problémákat, megvilágítani sajátos, különleges, egyedi vonásaikat. A terjedelem szabta korlátok között több eltérő léptékű megközelítésnek is helyt adtunk; az egész kontinens, az integrálódó országcsoportok, az egyes államok és a kisebb tájak vagy régiók arculatának felvázolása ugyanis más-más földrajzi folyamatok, jelenségek, összefüggések feltárására nyújt lehetőséget. Újdonság, hogy az egyes országok tárgyalása a regionális politika módszereibe, célkitűzéseibe és eredményeibe is bepillantást enged. A regionális földrajz a természeti és a társadalmi jelenségeket, folyamatokat összefüggéseiben megragadó, komplex jellemzésre törekszik. Sokrétű ismeretanyagának megértéséhez feltétlenül szükséges bizonyos topográfiai tájékozottság. Bár a nevek öncélú halmozását igyekeztünk elkerülni, ebben a tekintetben a tanulástanítás folyamata nyilvánvalóan további súlyozást, szelekciót feltételez. A városok neve után zárójelben rendszerint megadtuk a lélekszámra vonatkozó becslést is, ezer főben (ev. = elővárosokkal együtt). A szövegben hellyel-közzel feltűnő, tájékoztató jellegű statisztikai adatok semmiképp sem a közvetlen tanulást, hanem csupán az arányok érzékeltetését, a nagyságrendi összehasonlítást hivatottak szolgálni. A regionális földrajzi vizsgálatokban használatos egyszerű kvantitatív vizsgálati módszerek néhány érdekes példáját eltérő betűtípussal szedve a tankönyv szövegébe is beépítettük, ily módon adva ízelítőt tudományágunk kutatási feladataiból és eljárásaiból. A földrajztudomány jelen idejű keresztmetszetet nyújt azokról a természeti és társadalmi folyamatokról, amelyek egymással szoros kölcsönhatásban, ám régiónként és országonként mégis különbözőképpen mennek végbe, és kontinensünk páratlanul sokszínű képét eredményezik. Meggyőződésünk, hogy a geográfiai ismeretek az európai kultúra szerves részei, és sok tanulsággal szolgálnak annak megítéléséhez, milyen esélyekkel vesznek részt kontinensünk nemzetei a világméretű gazdasági versenyben, s miképpen válhatnak a Föld közös, fenntartható, emberi jövőjének formálójává. Ha az Olvasó átérzi az egységesülő Európa előtt álló feladatok nagyságát, s értelmes cselekvéssel lehetőségei szerint maga is törekszik részt venni földrészünk sorsának alakításában, netán kedvet kap egy-egy táj, régió vagy ország elmélyültebb tanulmányozásához is, akkor mondhatjuk el igazán: könyvünk megírása nem volt hiábavaló. Budapest, 2007. március 30-án Probáld Ferenc DSc. egyetemi tanár vi

1. fejezet - Európa természeti viszonyai NEMERKÉNYI ANTAL, GÁBRIS GYULA Alexander von Humboldt klasszikus megfogalmazása szerint Európa nem önálló kontinens, hanem csupán Eurázsia nagy nyugati félszigete. Nem külön kontinens természetföldrajzi értelemben, hiszen nem öleli körbe minden irányból tenger. Keleten több ezer kilométer hosszú sávban összefügg Ázsiával, s mivel természetföldrajzi szempontból folyamatos az átmenet a másik kontinens felé, valódi határának kijelölése több mint kérdéses. Európát tehát elsősorban emberföldrajzi, kultúrhistóriai okok, vonások alapján nevezhetjük önálló földrésznek. Ám e vonások mögött rendre felsejlenek Európa egyedi természetföldrajzi adottságai. Azok, amelyek nem elhanyagolható szerepet játszottak kontinensünk sajátos történelmi képének kialakulásában. Hiszen Európa legalábbis nyugati felének mozaikszerű táji tagoltsága a népek, nyelvek, kultúrák változatos tagolódásában is tükröződik. De földrajzi háttérként segítette, motiválta az európai fejlődést földrészünk kedvező helyzete és éghajlata is. Európa jórészt a mérsékelt övezeten belül fekszik, éghajlata pedig mivel a nyugatról érkező óceáni légtömegeknek domborzati akadályok alig szabnak határt jóval enyhébb, kedvezőbb, mint a többi kontinens hasonló földrajzi szélességeken fekvő vidékeié. Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a földrészek területi rangsorában utolsó előtti Európa Földünk Ázsia után legsűrűbben lakott kontinense. 1. 1. Kedvező földrajzi helyzet A szárazföldeknek mintegy tizenötöd részét kitevő, kb. 10 500 000 km 2 területű Európát északon, nyugaton és délen óceánok, tengerek határolják: északon a Jeges-tenger, nyugaton az Atlanti-óceán és peremtengerei, mint a Norvég- és az Északi-tenger, délen pedig a Földközi-, a Márvány- és a Fekete-tenger. A déli határai mentén fekvő, stratégiai fontosságú keskeny tengeri átjárók a 14 kilométer széles Gibraltári-szoros, az 1,3 7 kilométeres Dardanellák, illetve a mindössze 600 800 méter szélességű Boszporusz inkább a kapcsolattartást, mintsem az elkülönülést jelzik az Óvilág másik két része, Afrika és Ázsia felé. A kontinens méretében mutatkozó bizonytalanságot a keleti, szárazföldi határ kijelölésének eltérő változatai okozzák. Európa fogalmának kialakulásakor az ókorban ez még nem jelentett problémát. A föníciaiak, majd őket követően a görögök, az Égei-tengeren húzták meg a határt: a nyugatra eső területeket Európának, a keletre levőket Ázsiának (jelenleg Kis-Ázsia és Közel-Kelet) nevezték. A szárazföldi határ kijelölése sokáig az újkori geográfia kialakulásáig nem volt lényeges kérdés. Amikor fontossá vált, kiderült, hogy a határ itt nehezen kijelölhető, mindenképpen mesterséges, így az idők folyamán többször változott a vonala. Európa keleti szárazföldi határát a XIX. század óta Karl Ritter német geográfus nyomán topográfiai alapon, az Urál hegység, az Urál folyó, a Kászpi-tenger és a Kaukázus mentén húzták meg, a két hegység esetében a vízválasztó gerinc nyomvonalát követve. A földtani irodalom a vízválasztók némiképpen esetleges vonala helyett a hegyvidékek egységére helyezve a hangsúlyt, azokat vagy teljesen Európához, vagy teljesen Ázsiához sorolja. E felfogás az Urált, szerkezeti vonásai, rokoníthatósága alapján Európa, a Kaukázust viszont Ázsia területéhez sorolja. A topográfiai elemekkel kirajzolható határok helyett újabban a természetföldrajzi tényezőkön alapuló, tájszemléletű elhatárolás nyert teret. Ennek lényege, hogy a tájalkotó tényezőkben tapasztalható változások jelölik a határt. Például a Kászpi-tó (pontosabban a Kászpi-medence, amely a tóra és a körülötte elhelyezkedő mélyföldre oszlik) sem osztható meg a két kontinens között, ezért a medence keleti peremét jelentő Jergenyijhátság a határ. A Kaukázus esetében pedig nemcsak a hegységet, hanem északi előterét is Ázsiához sorolják, így a Kuma folyó, a Manyics-árok és a Kubán folyó vonala mentén különül el Európa Ázsiától. Nehézséget jelent, hogy az Urál hegységként ugyan feltűnő domborzati jelenség, de ha ránézünk Eurázsia hőmérsékleti vagy csapadéktérképére, növényzeti, esetleg talajtérképére, megállapíthatjuk, hogy tulajdonképpen szinte semmi nem változik a hegység két oldalán. Kivétel az európai lombos erdők öve, amely valóban elvégződik a hegységnél. Az Urál tehát tájföldrajzi szempontból csak látszólagos választóvonal. A fenti szemléletet elfogadva a természetföldrajz napjainkban az Urál nyugati hegylába, az Urál folyó kelet nyugati irányú szakasza, valamint annak egyenes folytatásában a Volgáig húzott vonal, majd a folyó nyugati partján húzódó hátság, illetve délebbre a Jergenyij-hátság keleti szélén húzza meg a határ nagyjából észak déli vonalát. Itt hirtelen törés következik futásirányában és az Azovi-tengerig tartó Kuma Manyics-árok a szárazföldi választóvonal Ázsia felé. 1

Európa természeti viszonyai Szárazföldünknek Európára és Ázsiára történő felosztása tehát kultúrtörténeti örökségünk, hiszen mint láthattuk, szélesen összefüggnek egymással és elhatárolásuk nem egyértelmű. Az egységes földrész, a tulajdonképpeni Eurázsia, Földünk legnagyobb kontinense (54 millió km 2 ), amely az összes szárazföld több mint egyharmadát adja. Európa ennek csupán nyugati félszigete. Az európai kontinens legészakibb pontja a norvégiai Nordkyn-fok (é. sz. 71 07 ) mivel a széles körben ismert Nordkapp egy kis szigeten található, a legnyugatibb a portugáliai Roca-fok (ny. h. 9 30 ), a legdélibb a spanyolországi Marroqui-fok (36 00 ), keleten pedig az Északi-Urál területén a k. h. 67 -a. Eszerint az európai szárazföld legnagyobb észak déli kiterjedése 3907, a nyugat keleti pedig 5560 kilométer. A hozzá tartozó szigeteket is figyelembe véve Európa legészakibb pontja a Ferenc József-földön található (é. sz. 81 50 ), a legnyugatibb Izland szigetén (ny. h. 24 32 ), a legdélibb pedig a Krétától délre fekvő Gávdosz-szigeten (é. sz. 35 50 ). Európa parttagoltsága alapján listavezető a Föld kontinensei között. E tény számos természetföldrajzi tényezőn keresztül érvényesülve rendkívüli fontosságú. A kerekítve 10 millió km 2 területű Európában 35% jut a félszigetekre (2,7 millió km 2 ), illetve a szigetekre (0,75 millió km 2 ). A szigetekkel övezett, félszigetek és öblök sokaságára bomló Európa partvonalának teljes hossza ily módon 37 200 kilométer, vagyis hosszabb, mint a háromszor akkora Afrikáé! E parttagoltság szerepet játszik abban, hogy az óceáni légtömegek könnyen eljuthatnak kontinensünk belsejébe, de ez segítette elő a hajózás fejlődését, a kikötők építését is az ókortól egészen napjainkig. 2. 2. Kétarcú domborzati kép Európa topográfiai-domborzati szempontból erősen kétarcú. Nyugati felén kicsiny alföldek és változatos hegyvidékek váltogatják egymást, tagolt partjai mentén félszigetek és szigetek sorakoznak, mozaikszerűvé alakítva területét. Keleten viszont egyhangú térségek terjengnek: hatalmas alföldek, valamint alacsony dombságok, hátságok sorakoznak egymás mellett, határaik alig észrevehetők és nehezen kijelölhetők. Az egyes domborzati típusok mögött a legkülönfélébb fejlődéstörténet rejtőzhet. Az alföldek között egyaránt találunk folyami feltöltésű síkságokat (ezek egyébként a leggyakoribbak), mint az Alföld, a Pó-síkság, jég gyalulta síkokat, mint a Finn-tóvidék, és a jégtakaró hullámos morénahalmaival fedetteket, mint a Német- és a Lengyel-alföld, illetve hosszú földtörténeti időszakok során lepusztulással kialakult térségeket, mint a Keleteurópai-síkvidék. A közép- és magashegységek között pedig éppúgy sorakoznak törések szabdalta röghegységek, mint a Francia-, a Német-középhegység, illetve hatalmas erejű gyűrődések nyomait viselő gyűrt hegységek, mint az Alpok vagy a Kárpátok. A legmagasabbra kiemelkedett európai hegyvidékeket, függetlenül attól, hogy idősebb rög- vagy fiatalabb gyűrt hegységről van-e szó (pl. a Skandináv-hegység, illetve az Alpok), még az eljegesedések is kicsipkézték. 3. 3. Európa születése Ha Európa földrajzi értelemben nem is felel meg teljesen a kontinens fogalmának, földtani szempontból mindenképpen külön földrésznek tekinthető, hiszen önálló ősi maggal, ősmasszívummal rendelkezik (1. ábra). Az ősföld legnagyobb, felszínen is megtalálható darabja a Balti-pajzs, amely a Svédország és Finnország területén a földtörténeti ős- és előidőben keletkezett hegységrendszerek egykori tagjainak gyökerükig lepusztult maradványa. Ó- és középidei üledékek takarója alatt a mélyben tovább folytatódik délkelet felé a Kelet-európaisíkvidék alapzataként, és csupán a Podóliai-hátságban bukkan ki ismét a fiatalabb üledékrétegek alól. (Nem Európa, hanem Észak-Amerika ősmasszívumának [Laurenciumi-pajzs] elszakadt kicsiny darabja a Hebridák szigetcsoportjában fellelhető Eria földje.) A nagy mélységben keletkezett ősi kőzetek jelentős érckészleteket tartalmaznak. Az évmilliárdokon keresztül ható különböző eróziós folyamatok (legutoljára a jégtakaró) sok ezer méter vastagságú rétegsort pusztítottak le. A letarolás gazdasági haszna, hogy ily módon az eredetileg nagy mélységben kialakult vasérc (Kiruna) és más ércek (pl. nikkel a Kola-félszigeten) a felszín közelében fejthetők. Európa szárazföldjének magjához a későbbi hegységképződések során újabb és újabb szárazulatok forrtak hozzá. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a mai Európát alkotó kőzettömegek nem ott jöttek létre a földgömbön, ahol ma találkozunk velük, hanem jóval délebbre, részben a déli féltekén, részben az Egyenlítő tájékán, és csak a kőzetlemezek mozgásával jutottak el mai helyükre! 2

Európa természeti viszonyai Az óidő két jelentős hegységképződéssel gyarapította Európa szárazföldjét. Először a Kaledóniaihegységrendszer, majd a Variszkuszi-hegységrendszer gyűrődött fel (1. ábra). 1. ábra > Európa szerkezetmorfológiai térképe Az óidő első felében mintegy 510 400 millió éve az egymás felé közeledő Európa és Észak-Amerika őse felemésztette a köztük lévő óceánt. A Balti-, valamint a Laurenciumi-masszívumot hordozó két lemez ütközésével, a közöttük volt tengermedence üledékeinek több szakaszban történt felgyűrődésével létrejött a Kaledóniai-hegységrendszer. Ennek európai tagjai a Skandináv-hegység, valamint a Brit-szigetek északabbi hegységei, amelyeket ma a domborzati térképeken is felismerhetünk jellegzetes észak-északkelet dél-délnyugati csapásirányukról. A gyűrődést követően a hegységek erősen kiemelkedtek, s a mai Alpoknál is magasabb láncaik már az óidő derekára erősen lepusztultak. Az akkori Európa valahol a mai dél-afrikai szavannák szélességén tartózkodhatott. Ennek bizonyítéka a kaledóniai hegységképződést követő lepusztulás jellegzetes terméke, a Brit-szigeteken old red sandstone-nak, idős vörös homokkőnek nevezett kőzet, amelyben szavannai éghajlatra utaló, váltakozón száraz és nedves körülmények között létrejött rétegek (pl. folyami környezetre utaló keresztrétegződés nyomai) ismerhetők fel. Az óidő második felében, 400 235 millió évvel ezelőtt újabb hegységképződésre került sor. Ennek folyamatait is szárazföldi lemezek ütközésével magyarázhatjuk. Ekkor Európa őse előbb a tőle délre, majd keletre fekvő a mai afrikai és ázsiai területeket hordozó lemezekkel ütközött össze. E variszkuszi hegységképződés emlékei a Brit-szigetek déli hegységei, a francia, belga, német, cseh és lengyel középhegységek, illetve Európa keleti peremén az Urál hegység. Ebbe a rendszerbe tartozik még a spanyol Mezeta és több más hegység az Ibériaifélszigeten. A variszkuszi hegységképződés (keleti részét nevezik herciniainak is, a Harz hegység latin nevéről, 3

Európa természeti viszonyai a nyugatit pedig armorikainak, Bretagne ókori neve alapján) forrasztotta egyetlen hatalmas kontinensbe a Pangeába a Föld összes szárazulatát. Terjedelmes részei vannak a felszín alatt, különböző üledékek takarójával borítva. Ilyen a Közép-európai (Német Lengyel-) síkvidék, a Kárpát-medence, a Havasalföld. Régebben úgy gondolták, hogy a Közép- és Délkelet-Európa (a Balkán-félsziget) fiatal hegységeibe beágyazódott kristályos vonulatok is ennek a hegységképződésnek a maradványai. Az új lemeztektonikai elmélet alapján azonban kimutatták, hogy ezek fiatalabbak, s legnagyobbrészt az eurázsiai hegységképződés során jöttek létre. Miként a kaledóniait, e hegységképződést is lepusztulási időszak követte. Ennek jellegzetes terméke szintén egy vöröses színű homokkő, amely azonban már egyértelműen félsivatagi körülményeket sejtet, jelezvén, hogy az ősi Európa akkoriban már valahol a mai Szahara térségében tartózkodhatott. E vörös homokkő sokfelé ismert Nyugat- és Közép-Európa területéről: a britanniai new red sandstone (új vörös homokkő), a németországi Rotliegendes (vörös fekü, mert ezen nyugszanak a német területek jellegzetes középidei üledékei), az urántartalmú mecseki és a Balaton-felvidéki permi vörös homokkő. A variszkuszi hegységképződést is hatalmas vulkánizmus kísérte, amelynek kapcsán jelentős vas-, ón-, ólom-, cink-, réz-, higany- és nemesfémérc-készletek keletkeztek Angliától az Urálig. Az óidő karbon időszakában keletkeztek a trópusi éghajlaton kialakult buja mocsári erdőségekből a Brit-szigetektől Lotaringián és Szilézián át a Donyec-medencéig Európa legjelentősebb feketekőszén-telepei. A Föld első erdőségeit óriássá nőtt zsurlók és korpafűfélék, valamint pecsét- és pikkelyfák alkották. Elpusztulásuk után a tömegesen betemetett növényekből képződött kiváló feketeszenek a rögökké tagolt variszkuszi hegységek környezetében helyezkednek el. A karbon időszakra olyannyira jellemző a feketeszén-képződés, hogy még nevét is erről kapta (kőszénkor). Az óidőt záró perm időszakban viszont a szárazra forduló éghajlaton hatalmas mennyiségű só vált ki a beltengerekből, amelynek rétegeit szinte azonnal betakarták, és így megvédték a lepusztulástól a további tengeri üledékek. A Német-rögvidéken, az Urál nyugati oldalán és a Volga-vidéken fordulnak elő a legnagyobb mennyiségben kősótelepek. Kelet-Európában gazdag kőolajtelepeket tártak fel ebből az időből a Volga és az Urál között, valamint a Pecsora-medencében. A középidő elsősorban a tengeri elöntések (transzgresszió) és a víz visszavonulásának (regresszió) változásaival jellemezhető (1. ábra). Mivel ugyanazokból a korokból másféle tengeri üledékek maradtak fenn az alpi kárpáti dinári, és másfélék a német cseh lengyel területekről, egyértelmű, hogy ezek más tengerekben rakódtak le. Az előbbi térségben a Pangeát övező Panthalassza óceánná szélesedő öble, a Tethys mélytengeri üledékei halmozódtak fel. A középidő első részének évmilliói alatt az akkori Európa déli peremein hullámzó tengerekben képződtek azok az üledékek (pl. az Alpokban, de akár a Budai-hegységben is megtalálható triász fődolomit és dachstein mészkő), amelyek majd a középidő végén meginduló és a harmadidőszakban kiteljesedő hegységképződés során az Eurázsiai-hegységrendszer vonulataiba gyűrődve emelkednek a magasba. A gyengén megsüllyedő német cseh lengyel hegyvidékek területén ehhez képest sekélyebb tenger hullámzott, amelynek főleg homokkőből és márgából álló kőzetanyaga nagy vastagságban rakódott le az ún. Germán-tengerből. A jurában már megkezdődött a Pangea feldarabolódása. Előbb Laurázsia (Észak-Amerika, Európa és Ázsia őse) vált el a Tethys-óceán mentén a déli ősföldtől, a Gondvánától, majd Laurázsia testébe ékelődve megjelent az Atlanti-óceán kezdeménye, és így a kaledóniai hegységképződés óta összeforrt Észak-Amerika, illetve Európa önálló útra lépett. A krétában is fennállott a korábbi kettősség. Északon ekkor a legjelentősebb a tengeri elöntés, szinte alig maradt szárazföldi része kontinensünknek. Délen az ollószerűen záruló Tethys legnyugatabbi részén megkezdődött az Eurázsiai-hegységrendszer felgyűrődése (Betikai-Kordillerák). A középidőt az üledékes eredetű hasznosítható ásványok jellemzik. A száraz éghajlaton (főleg a triászban) a Nyugat- és Közép-európai-rögvidéken folytatódott a sóképződés. A nedvesebbé váló jura kréta időszakban feketeszén alakult ki a Spitzbergáktól kezdve a Közép-európai-rögvidéken át a Mecsekig. Azonban mind a só-, mind a széntelepek minőségileg és mennyiségileg is elmaradnak az óidei képződményektől. Hasznosítás szempontjából a mészkőnek két érdekes változata emelhető ki: az egyik a valamikor fontos írókréta, a másik a márvány (Appenninek, Attikai-félsziget). A korszak jellegzetes és fontos ásványkincse a bauxit, amely főleg délen az Ibériai-félszigettől a Kárpát-medencén át a Balkánig található meg nagy mennyiségben. Az újidőben teljesedett ki az Eurázsiai- és Afrikai-kőzetlemez szegélyén, a fokozatosan elkeskenyedő Tethys helyén, az Eurázsiai-hegységrendszer felgyűrődése (2. ábra). Az ollószerű záródás következtében a hegységrendszerben a mozgások kelet felé időben eltolódva fiatalodva jelentkeztek. Európai tagjainak (Pireneusok, Alpok, Kárpátok, Appenninek, Dinaridák, Hellenidák, Balkán-hegység) zegzugos futását a közéjük ékelődő sok kis lemeztöredék magyarázza. Az óceánok valamikor az újidő elején, kb. 30 40 millió éve tűntek el az Alpok, Kárpátok térségéből. Az akkori hegyvidékek azonban még maga az Alpok is inkább alacsony 4

Európa természeti viszonyai középhegységek lehettek csupán. E fiatal gyűrthegységek csak a harmad-, majd negyedidőszak során lejátszódott kiemelkedésekkel érték el mai magasságukat. 2. ábra > Az európai kontinens kifejlődése. Rövidítések: Szib Szibéria; Ur Urál; Gr Grönland; Ska Skandinávia; Sp Ibéria; Mk Marokkó; Tun Tunézia; Tör Törökország; DH Dinaridák Hellenidák; Kp 5

Európa természeti viszonyai Kárpátok; Cs Kaukázus; Ar Arábia; Ft Fekete-tenger; Kt Kászpi-tó; Po Pontusz; MR Földközitenger; Vt Vörös-tenger Az óceáni medence (Tethys) újidő eleji megsemmisülése, majd ezt követően a lemezütközések természetesen nem múltak el nyomtalanul az északabbra fekvő területeken sem. Míg a Tethys puha tengeri üledékei nagy vastagságuk ellenére összegyűrődtek, a variszcida hegységképződés során keletkezett merev, stabil, majd alacsonyra pusztult mai Francia-, Német-, Cseh- és Lengyel-középhegységek differenciált tektonikus mozgások során kiemelkedések és bezökkenések révén ekkor nyerték el a domborzati térképekről jól ismert rácsos szerkezetüket, ekkor váltak röghegységgé. A szerkezeti mozgásokkal párhuzamosan erős vulkánosság játszódott le sokfelé. Elsősorban természetesen a fiatal lánchegységek területén kiemelendők a Kárpátok és az Appenninek tűzhányói. De a rögvidék egyes területein is működtek tűzhányók, mint pl. a francia Központi-hegyvidéken (Massif Central), a Német- és a Cseh-középhegységben. A vulkánossághoz ércesedés kapcsolódott (higany, színes- és nemesfém érctelepek). A harmadidőszaki tengerek mocsaras partjainál, főképpen Közép- és Dél-Európában, nagy mennyiségben képződött barnaszén. A zárt öblökben a száraz időszakokban kősó- és gipsztelepek rakódtak le (Kárpátok koszorúja, Erdély, Aragóniai- és Párizsi-medence). Szintén zárt, lefűződött öblökben és beltengerekben keletkeztek a fontos és jelentős mennyiségű kőolaj- és földgázkészletek: az északi-tengeri selfen (a lelőhelyeken Nagy-Britannia, Norvégia és Hollandia osztoznak), a Pó alföldjén (földgáz), a Bécsi- és Kárpát-medencékben, valamint a Kárpátok külső oldalán. Még a pliocén végén, alig 3 millió évvel ezelőtt is erősen különbözhetett Európa képe a maitól. Ennek három fő oka van. Az egyik a tengerek megoszlásában keresendő, ugyanis a mai szárazföldi területek több helyén nagy elöntések voltak. Így pl. Flandria és Brabant területén, az Andalúziai-medencében, a Rhône völgyében Vienneig és a Pó alföldjének nagy részén is tengervíz hullámzott. Víz borított nagy területeket a Bécsi- és a Kárpátmedencében, valamint a Havasalföldön. Az Égei-tenger helyén viszont szárazföldi híd kapcsolta össze a Balkánt Kis-Ázsiával. A másik ok a növényzet képének megváltozása. A ritmusosan beköszöntő pleisztocén eljegesedések során ugyanis a kontinens eredeti növénytakarója szinte teljesen átalakult. Minden jégkorszak hatalmas pusztítással járt a melegkedvelő növények között, s a vegetáció így egyre szegényedett. Harmadik okként a domborzati kép erős megváltozása, pontosabban a mai hegységek gyors és jelentős mértékű kiemelkedése említhető. Az európai hegységek emelkedése és a harmadidőszak vége felé már kirajzolódó éghajlatromlás egymást erősítették, mivel így egyre nagyobb területek kerülhettek az amúgy is alacsonyabbra húzódó hóhatár fölé. A hó felhalmozódása északon, a Skandináv-hegység legmagasabb csúcsain indult meg, és onnan terjedt tovább, hogy előbb meghódítsa a Balti-pajzs, majd a mai Balti-tenger térségét, és aztán fokozatosan az Északi-tengertől a Baltikumon át az Orosz-síkság északnyugati részét is. A pleisztocénban a kiterjedő, majd a felmelegedésekhez kapcsolódva visszahúzódó jégtakaró (a Skandináv-félszigeten meghaladta a 2000 méteres vastagságot) többször elborította kontinensünk északi részét és a magashegységeket. Legnagyobb kiterjedése idején kb. 200 ezer éve betakarta az Ír- és (Dél-Anglia kivételével) az Angol-szigetet, majd a szárazföldön a Rajna-torkolattól a Harz hegység, a Szudéták és a Kárpátok északi előteréig hatolt. A Kelet-európai-síkvidéken a Kijev Moszkva vonalig nyomult előre, de határa a Volgától a szárazodó éghajlat következtében hirtelen észak felé fordult. Ettől a vonaltól északra a jégtakaró mindent átalakított. A legfontosabb, hogy mintegy 6,5 millió km 2 -t glaciális eredetű üledékek és formák borítanak, de például a vízrajz a folyók futása, a rengeteg tó és a növény-, valamint a talajtakaró is a jég elolvadása után alakult ki ezeken a területeken. Az utolsó (würm, visztula vagy valdaj eljegesedés idején) kiterjedése már csak 3,3 millió km 2 volt. Skandináviában a jég elsősorban pusztított. Az innen származó törmeléket a Közép-európai-síkvidékre szállította, ahol azt változó vastagságban (max. 430 méter) lerakta, hatalmas glaciális akkumulációs síkságot építve fel. Az egyre magasabbra emelkedő európai hegyvidékek a dél-ibériai Betikai-hegységtől a Pireneusokon és az Alpokon át a Kárpátokig és több balkáni hegységig e vonaltól délre ugyancsak jégsapkát öltöttek, és csúcsaikról gleccserek nyújtóztak a völgyekbe. Az Alpok déli oldalán a jégárak egészen a Pó-alföldig húzódtak, s végmorénáik tavakat duzzasztottak fel az olvadás után. Európa természetföldrajzi képe a jégkor mintegy 1,8 2,5 millió éve alatt szinte teljesen átalakult. Ekkor jöttek létre az európai magashegységek formái, ekkor vésődtek ki a Balti-pajzs tómedencéi, alakult ki a Német- és a Lengyel-alföld morénahalmokkal tagolt felszíne, a tóhátságok képe. De az eljegesedés kihatott a jégtakarótól délebbre fekvő vidékekre is, hiszen a jégkorszakok az egész Föld éghajlati övezeteinek eltolódását eredményezték. A jégkor hideg szakaszaiban itt széles periglaciális övezet terjengett, ahol a jégtakaró hűtő hatása és az északias szelek következtében száraz és hideg éghajlat alakult ki. A Kárpát-medence területén például a mai Lappföldet idéző zord, hideg klíma uralkodott. A csupasz felszín erős lehűlése miatt a hosszú 6