HEIM ANDRÁS Cluj / Kolozsvár / 2009 1
Volum apărut cu ocazia expoziţiei retrospective HEIM ANDRÁS, Muzeul de Artă, Cluj-Napoca, 29 ianuarie 22 februarie 2009. A kötet HEIM ANDRÁS gyűjteményes kiállításának alkalmából jelent meg, Művészeti Múzeum, Kolozsvár, 2009 január 29 február 22. This volume has been published on the occasion of HEIM ANDRÁS restrospective show, Art Museum, Cluj-Napoca, 29 th January 22 th February 2009. Redactat de / Szerkesztette / Editors: Heim András, Székely Sebestyén György Design grafic / Tervezés / Design: Heim András Autori / Szerzők / Authors: László Ferenc Kántor Lajos Alexandra Rus Németh Júlia Sümegi György Oláh Dénes Székely Sebestyén György Sponsori / Támogatók / Sponsors: Euréka Egyesület IDEA Design + Print Bartha Bálint Beér Attila Cseh Áron Hajdú Áron Hermann Tamás Király György Fotografii / Fényképek / Photos: Feleki István Traducere în limba română / Román nyelvű fordítás / Romanian translation: Balázs Katalin Traducere în limba engleză / Angol nyelvű fordítás / English translation: Kovács Borbála Redactare text în limba română / Román nyelvű lektorálás / Romanian language translation editor: Claudiu Groza Redactare text în limba maghiară / Magyar nyelvű lektorálás / Hungarian language translation editor: Mező Piroska Redactare text în limba engleză / Angol nyelvű lektorálás / English language translation editor: Stephen Patrick Corectură / Korrektúra / proof-reading: IDEA Plus Tipografie / Nyomda / Tipography: IDEA Design&Print, Cluj / Kolozsvár Editat de / Kiadó / Publisher: Galeria Quadro, Cluj / Kolozsvár, 2009 2
Infinit anxios în alb-negru Mesajul prietenesc, primit la telefon, suna astfel: András Heim a prelucrat într-un ciclu grafic Musikalisches Opfer de Bach, trebuie să-l vezi! Piesa citată titlul îi este tradus prin Ofranda muzicală face parte din operele târzii ale lui Bach, un ciclu de varia - ţiuni unic prin complexitatea ramificaţiilor sale. Se compune din două ricercare, o sonată în patru părţi şi zece canoane, care, toate, se bazează pe aceeaşi temă regală, dată de Friedrich al II-lea al Prusiei. Geniul combinativ al lui Bach s-a manifestat cel mai spectaculos în cele zece canoane, care sunt materializări artistice a tot atâtea tehnici compoziţionale. Privind tablourile lui András Heim, repede ne dăm seama că nu este vorba de reprezentarea imagistică a piesei muzicale, dar şi mai puţin de o oarecare transpunere analogică a procedeelor de compoziţie caracteristice fiecărei părţi. Ciclul nu se compune din treisprezece părţi, nu pune faţă-n faţă imaginea grafică a unui ricercar de trei şi de şase voci cu cea a unei sonate, rezistă şi unor tentaţii ca explicaţiile compozitorului Notulis crescentibus şi Ascendenteque Modulatione, care se pretează prin excelenţă reprezentării geometrice. Artistul a preluat esenţialul crud pentru a face din el ideea de bază a ciclului său grafic: severitatea compoziţiei, jocul grav al geniului uman pe care artistul îl joacă după legile materiei şi ale tehnicilor sale, nu numai din impuls lăuntric şi spre propria-i plăcere, ci şi pentru edificarea amatorilor receptivi. Ca şi idolul său nemuritor, Heim îşi propune şi rezolvă problemele cele mai dificile, însă nici cele mai abstracte din soluţiile sale nu depăşesc linia ce desparte intimitatea sa şi domeniul realizării imaginii artistice de domeniul reprezentării de dincolo de artistic. Analogiile mai directe între temele lui Bach şi tablourile lui Heim nu sunt preluări. Ele au fost impuse, atât muzicianului de pe vremuri cât şi graficianului de azi, de materie şi experienţă, în baza analogiei concepţiei lor ideologice, întrezărim la amândoi economia mijloacelor. Heim, care utilizează cu pricepere culorile, cum demonstrează tablourile sale nonfigurative recente, colorate fin, dar şi portretele realizate în vremea studenţiei (el a terminat Institutul Ion Andreescu ca elev al maestrului Gábor Miklóssy), lucrează în ultima vreme exclusiv în alb-negru, iar moleculele tablourilor sale nu sunt morfeme libere desenate din mână, ci tot atâtea forme de geometrie plană construite cu rigoare. În acest sens el se aseamănă incontestabil cu Bach, care cu toate că era genial în folosirea timbrului instrumentelor contemporane, în lucrările sale variaţionale târzii, nu s-a folosit de timbru ca mijloc de exprimare. Musikalisches Opfer este, prin varierea variabililor, ca o grafică liniară. În canoane nu există nici un semn dinamic. Dacă partitura indică în mod excepţional sursa de sunet la care s-a gândit Bach când a compus vocile muzicii sale (de exemplu în Sonată: a Traverse (pentru flaut), Violino e Continuo, instrumentele sunt alăturate nu atât în funcţie de timbrul lor ci mai degrabă după posibilităţile lor tehnice. Se poate observa o congruenţă marcantă între anumite canoane de Bach şi toate tablourile lui Heim aparţinând acestui ciclu: dominanţa construcţiei simetrice. În canonul simetric 2 per motum perpetuum tema regală constituie axa simbolică de simetrie în jurul căreia se organizează perfect simetric, ca-ntr-o oglindă, materia muzicală a celorlalte două voci. Simetria se manifestă altfel în Canonul 1.a 2. cancrizans, canonul crab, ale cărui optsprezece măsuri sunt citite în sens diferit de interpreţii celor două voci, primul citind notele în ordinea în care ele au fost scrise, al doilea în sens invers, de la ultima la prima; în acest caz axul de simetrie este linia ce desparte măsurile 9 şi 10, unde se întâlnesc cele două voci, şi de unde încep să se îndepărteze din nou. Suprafaţa gravurilor lui Heim este tăiată de axe în mod cert de una verticală, sau şi de o a doua, orizontală, dacă complexitatea o cere, în jurul cărora se organizează formele în aşa fel încât fiecare punct, linie şi plan este corespondentul simetric al unui alt punct, linie sau plan. Aici se apropie Heim cel mai mult de modelul său evident, fără să-l copieze, dar sub influenţa vădită a emanaţiei de voinţă ce se răspândea din imaginea sonoră a pieselor ascultate de pe disc. Dar tocmai această comparare a lucrărilor sale cu canoanele simetrice ale lui Bach ne demonstrează cât de departe se situează graficianul de muzician în ceea ce priveşte mărimea mizei. Numărul punctelor pe care un grafician le poate lua pe foaie şi la care poate construi simetrii este infinit. La Bach însă, numărul punctelor pe care le poate lua este teribil de mic. Pe axa de timp muzicală el putea folosi exclusiv valori care sunt rezultatul împărţirii cu doi: note ca întreg, jumătate, pătrime, optime, şaisprezecime şi treizecişidoime; iar felul în care le putea contracta era dictat de convenţiile deloc darnice ale stilului contemporan lui. Pe axa spaţiului, în jurul 3
căreia se aşează simetric înălţimile sunetelor, Bach avea iarăşi foarte puţine puncte la dispoziţie. Azi noi împărţim octava în 1200 cenţi limităm posibilitatea împărţirii practic infinite, în numele ordinii şi a clarităţii, pe când Bach trebuia să ţină seama de nişte date de ordin fizic: octava are douăsprezece note acceptate şi din acestea numai şapte reprezintă do-minor, gama în care trebuia să gândească; introducerea celorlalte cinci note era permisă de spiritul contemporan numai în mod excepţional. În plus, do-minor, ca toate gamele diatonice, este, cu singura excepţie a gamei dorice, o gamă asimetrică. Mai pe înţelesul tuturor: maestrul savant din secolul al XVIII-lea s-a angajat la dans cu mâinile şi picioarele legate, a reuşit să creeze ceva de importanţă mondială; contemporanul autorilor de muzică electronică, care lucrează cu un număr infinit de puncte, graficianul de azi din contră, se luptă cu disconfortul abundenţei oferite, ceea ce este o trudă de cu totul altă natură. Cât de grandios şi splendid asedia Bach imposibilul în canoanele simetrice din Musikalisches Opfer, mi-am dat seama numai atunci când am analizat câteva greşeli microscopice ale elaborării (v. în Muzsika, 1985/9). După ureche nu avem cum să le depistăm. Când cercetarea meticuloasă a formei ni le scoate la iveală, noi nu le percepem ca fiind greşeli, ci din contră, ca pe nişte simboluri ale efortului inuman făcut de compozitor. András Heim e stăpânit parcă de un spirit de inferioritate din cauză că, refăcând drumul lui Bach, întâmpină mai puţine greutăţi. Ne stă mărturie o caracteristică foarte simpatică a compoziţiilor sale, pe care am descoperit-o doar în faza a doua a familiarizării mele cu ele: nici una din ele nu este perfectă. Toate au mici devieri, neconcordanţe simetrice voite. Prin aceasta artistul se delimitează conştient de op-art-ul de azi, dus la perfecţiune de echipe de artişti bine închegate şi de calculatoare performante; în plus, Heim ne dă de înţeles că el ţine la prelucrarea manuală ca la o premisă a dezvoltării organice a temei. El accentuează ideea că lucrările sale nu sunt realizări mecanice ale unor proiecte detaliate, ci opere de artă în sensul propriu al cuvântului. După părerea mea, el se identifică cel mai bine cu Bach inconştient, şi nu în declaraţii ci chiar în faptă! : bravura lui constă, ca şi a lui Bach, în infima fărâmă de omenesc ce-l desparte de perfecţiune. Adevărul e că şi diferenţele dintre cei doi sunt cruciale, precum ni le indică natura infimităţilor: la Bach găsim aceste neconcordanţe mărunte pentru că nici chiar el n-a fost în stare să biruie constrângerea vastului material muzical pe care-l avea la dispoziţie, iar la Heim pentru că se simte jenat de multitudinea prea indecentă a posibilităţilor nelimitate. Bach nu este zeu, ci erou. Heim, un grafician sensibil la muzică: om şi ca atare fragil ca noi toţi. Repulsia sa naturală faţă de privilegiile neprincipiale, eforturile sale pentru găsirea unei ordini care oferă şanse egale îl ridică la rang de exemplu. Ferenc László Lectura liniilor Desenul, ca scriere grafică, are o lectură proprie care trebuie învăţată şi reînvăţată. Nu este adevărat nici în cazul textelor, nici în cazul pictogramelor, că ceea ce am învăţat odată la şcoală ne va servi drept cunoştinţă pe tot parcursul vieţii. Aladár Lászlóffy, excelentul poet clujean, scrie în volumul de poezii la care prin grafica sa András Heim este coautor, volum editat la editura Jelenkor din Pécs: şi a venit scribul, slugă din alte meleaguri, pus de obşte la o altă treabă, el nu se pricepea la asta, aceia nu se pricepeau la scris, nevoia şi talentul laolaltă abia de s-au atins că a prins viaţă scânteind al lor miracol: armonia tainică dintre timp şi spaţiu (Miracolul scrisului). Spaţiul şi timpul sunt prezente în mod particular în lucrările în tuş ale lui András Heim. Ele apar în linii care pot fi denumite geometrice, sau închise în compoziţiile pe care aceste linii le formează, într-o armonie poate surprinzătoare şi nepercepută pe moment de spectatorul neavizat. Această artă grafică are surse bine cunoscute. Nu trebuie să le căutăm însă în lucrările primului maestru al lui András Heim, Gábor Miklóssy, profesor la Academia de Artă, ci mai degrabă la un artist maghiar mai îndepărtat de-ar fi să măsurăm în kilometri, Lajos Kassák, artist clasic al avangardei europene. Sau în exemplul unui alt artist maghiar care a devenit o celebritate mondială pe tărâm francez, Győző Vásárhelyi, alias Victor Vasarely. Constructivism şi op-art stau la leagănul artei lui András Heim. Învăţând esenţialul de 4
la marii artişti, el şi-a făurit stilul personal cu o tenacitate greu de imaginat, cu fanatism, neabătându-se de la drum, îmbinând muzica şi credinţa. Trebuie citită, merită să fie descifrată această scriere grafică, prin care, pas cu pas, te apropii de Cunoaştere. Lajos Kántor Pledoarie pentru geometrii spirituale Gândite în serii preţioase, sub zodia unei cunoaşteri înţelepte, sub imperiul deplin al inspiraţiei autentice, imaginilestări ale lui András Heim se împlinesc în consonanţă cu orele sufletului. După adânci nelinişti creatoare, frazarea sa plastică s-a limpezit, debarasându-se de încărcături narative, tinzând spre sinteză. Astfel, András Heim a trecut după ani de elaborare a imaginilor prin filtrul propriei sale sensibilităţi, ajungând la o claritate a ductului, a tonurilor cromatice, ce printr-o alăturare savantă ating o misterioasă purificare, o preţioasă expresivitate cromatică. Imaginile-stări ale lui András Heim s-ar putea numi interogaţii ale lumii, ale eu-lui, ce ajung prin subtile armonizări de duct şi culoare la esenţe, concentrarea însemnând antrenarea într-o configuraţie plastică simbolică. Poate că nici reîntoarcerea în labirint sau realitatea secundă n-ar fi decât şi ele alte nume pentru această maiestoasă desfăşurare a unei lumi văzută prin imagini-stări, splendoarea unor concepte ce cheamă simbolurile într-o ordine şi frumuseţe geometrică. András Heim este un geometru visător dar şi un artist profund original. Opera sa impresionează prin structurarea unică a suprafeţelor, grupând forme inteligibile, geometrizându-le prin intermediul liniei şi culorii în imagini ce declanşează autentice incantaţii cromatice; artistul păstrează însă totdeauna o dreaptă cumpănă între sensibilitate şi inteligenţă. Unicitatea plastică ar putea fi pentru artist urmărirea esenţei, înţelegerea ei asemeni cu acel continuum al lui Einstein în care planurile de existenţă sunt unificate, precum sufletul şi trupul. Ajuns la maturitate artistul apelează la cerc, ca formă întreagă, formă deplină, înţelegând perfecţiunea unei linii ce nu are un punct anume care să poată fi considerat început şi sfârşit, asfel încât orice punct poate fi originea sau finalul şi, de aceea, mişcarea circulară este infinită. El încastrează în cerc pătratul stabilităţii, triunghiul creşterii, diagonala întâmplării. Se creează astfel o configuraţie geometrică într-un orizont simbolic ce corespunde unei adevărate şi bogate trăiri spirituale Alexandra Rus 5
Imaginea architectură în arta lui András Heim András Heim, prin fantezia sa artistică, pune în genunchi chiar şi geometria rece şi elegantă. Prin simplul fapt că umple de emoţie domeniul ştiinţific ale cărei mijloace de exprimare le foloseşte ca unice elemente de construcţie când făureşte ale sale imagini-arhitectură, cu o tenacitate de decenii. Ca urmare a incursiunilor sale în diversitatea infinită a motivelor de arc de cerc, pare că întinde coarda şi la propriu şi la figurat până la extremă. Şi ce se-ntâmplă când András Heim însufleţeşte arcurile, când proiectează punctele lor de intersecţie, sau tocmai alăturarea lor, viaţa lor aproape paralelă, folosind fermitatea autoritară dată de alb-negru sau graiul mai blând al culorilor? Aflăm din lucrările sale recente. În domeniul extrem de compartimentat al picturii nonfigurative, în cadrul ei, la nenumăratele curentele artistice inspirate de geometrie, definitorii sunt filozofia, crezul şi autodefinirea apartenenţei artistului. Indiferent însă de felul în care se autodefineşte, lumea imagistică a lui András Heim este înrudită cu concepţia care dă prioritate vizualului. În această spectaculoasă textură de arcuri de cerc şi segmente de dreaptă, orice concor danţă care ar sugera figurativitate este incidentală. Deşi are ca punct de plecare arhetipurile geometriei plane: dreapta şi cercul, coerenţa interioară, pe care am puteao numi structurală, porneşte de la suprafaţă şi de la emoţie, nu de la o gândire a priori programatică. Textura structurală liberă provine din împletirea estetică a elementelor vizuale, nu este rodul organizării logice, şi acest lucru se referă deopotrivă la formă şi la culoare. Scopul dacă se poate vorbi în acest context de scop, ar fi realizarea unei armonii de forme şi de culori care, dincolo de un simplu decorativism, să se bazeze pe subconştient prin catharsisul atavic şi permanent al formelor geometrice arhaice folosite în compoziţie. Problema prelucrării emoţionale multiple a imaginii vizuale, care apare în mod general în pictura nonfigurativă, se accentuează în construcţiile heimiene. Nu căutaţi figurativitate în lucrările mele ne avertizează artistul, sunt lucrări abstracte, au fost create pentru a fi abstracte, şi vor rămâne abstracte. Şi este perfect adevărat că orice asemuire şchioapătă şi ne distrage atenţia tocmai de la esenţial, de la perfecţiunea artistică a structurii de sine stătătoare. Viaţa ulterioară a lucrărilor este însă independentă de autorul lor, şi dacă spectatorul pare să descopere o formă feminină graţioasă sau o suită de portrete în mulţimea arcurilor de cerc capricioase, este dreptul lui suveran. S-ar părea că tocmai acest mesaj artistic plurivalent ar fi o caracteristică importantă, deloc neglijabilă, a acestor creaţii, pe lângă decorativismul lor incontestabil. Cât despre abstract: prezenţa lui poate fi urmărită pas cu pas începând de la primele manifestări artistice; este tot atât de natural în arta arhaică ca şi în manifestările artistice contemporane. Nu este o expresie a modei; este ceva dependent de personalitate, interpretabil ca o manifestare a unui anumit tip de structură sufletească, a unei orientări artistice. András Heim rămâne elevul lui Gábor Miklóssy, cu toate că s-a îndepărtat mult de mentorul său. Şi pare straniu, dar influenţa maestrului Miklóssy se face recunoscută în creaţiile sale total lipsite de figurativitate, înfiripate dintr-o motivaţie şi o concepţie cu totul diferite. Raportarea la muncă, atitudinea, pregătirea, precizia şi exigenţa sunt calităţi semănate de maestru care au găsit un bun teren de dezvoltare la elev. Ordinea specifică a compoziţiei, relaţiile nebănuite dintre forme, multitudinea tuturor variantelor de combinaţii şi variaţiuni, asocierile nedescoperite încă sau neexplorate, deschid posibilităţi noi de împlinire. Imaginea-arhitectură întâlnită la Kassák, care din motive de afinitate intelectualo-sentimentală, constituia baza de pornire la Heim, s-a desăvârşit în decursul deceniilor, s-a întregit cu elemente specifice, particulare, şi, tocmai prin imperfecţiunile artistice ale geometriei ultra-precise, a devenit o geometrie abundând de emoţie, adică o artă adevărată. Polifonia specifică a păienjenişului de linii rezultat din dualitatea compoziţiei riguroase şi a spontaneităţii, tremoloul blând al suprafeţelor haşurate mai des sau lăsate neatinse, străfulgerările vizuale rapsodice dar comandate de o anumită disciplină interioară, adică opera heimiană, trebuie privite ca o manifestare deosebită a artei plastice ardelene. Universul imagistic strict temperat, dar nu şi dispensat de corespondenţe sentimentale, rămâne o carte deschisă ale cărei pagini, încă nescrise, ne incită cu fascinaţia posibilităţilor de variaţie nelimitate. Júlia Németh 6
Domnului András Heim Mult respectatul spirit al epocii este preocupat de meciuri şi recorduri, nu-i stă în obicei să se preocupe de o oarecare artă derizorie. (Károly Lyka, 1932) În ce relaţii se află oare cu artele mult respectatul spirit al epocii clujean, ardelean, maghiar din România, şi în cadrul acestora cu cea a lui András Heim? E o întrebare ce merită să fie pusă, pentru că trebuie înfruntată, dar răspunsul nu este de dat. La ultima noastră întâlnire, la Cluj, domnul Heim m-a rugat să scriu despre el şi arta sa în catalogul expoziţiei pe care o pregătea, împreună cu alţii, al căror nume nu l-a menţionat. Este o misiune grea, întotdeauna, să te avânţi cu pana în mână la analiza unei opere aproape complete, a unei practici creative de decenii, a multitudinii de opere create (n-am idee la ce număr de opus a ajuns, n-am idee dacă efectiv le contabilizează). Toate rezultatele presimţite sau scontate ale unor astfel de încercări sunt de obicei contestabile. Cuvintele se împiedică de tablouri, expresiile deviază, se desprind de epiderma operelor, adică nu se potrivesc cu ele şi astfel scrierea intră în categoria lucrurilor bune de uitat. Autorul caută repere în tot ce s-a scris despre Heim. Am citit toate scrierile dedicate lui şi încă m-am străduit să găsesc cât mai multe, am răsfoit atent cele două cărţi ale sale (cea editată împreună cu Aladár Lászlóffy, şi volumul său propriu, Construiesc ordinea, apărut în 1999), apoi am reflectat asupra lor. Mi s-a întărit vechea convingere că nu interpretările sunt drumul de acces către operă, ci deschiderea către ea din interior, din desişul lucrărilor. Pentru că interpretările, în cel mai bun caz, compară, măsoară, se apropie cu termeni proprii de fragmentele vizuale, încearcă să transforme imaginea vizuală în cuvinte, fără un succes cert. Inevitabil, textul creat îl caracterizează în primul rând pe interpret. Există oare vreo sursă mai autentică, mai directă ca aceste surse secundare, şi care să nu facă parte integrantă din lucrările propriu-zise? Da, există, chiar în vecinătatea nemijlocită a genezei operei: manifestările verbale sau scrise ale artistului însuşi. De ce am meritat eu să-mi adreseze mie domnul Heim cererea? Toate acestea ţinând de domeniul încrederii, mă gândesc că domnul Heim avea un motiv să creadă că aş putea spune ceva valabil/semnificativ, eventual important despre el şi despre ansamblul operelor marcate cu numele lui. Probabil pentru că eu am (sper că o pot declara fără să fiu considerat îngâmfat) o viziune proprie despre artele vizuale maghiare din Ardeal/România. Este vizibil, chiar şi prin contururi şterse, că eu am ca punct de plecare centrul artistic de totdeauna al Ungariei. Din acest centru şi punct de vedere eu percep artele vizuale transilvănene din secolul 20 infinit de bogate, diverse, depozitare importante de valori, de la István Nagy până în zilele noastre, artele născute la Cluj, printre ele şi cea a domnului Heim. Dar nu miam fixat perspectiva cu centrul în Cluj. S-ar putea aprecia aceste lucruri mai obiectiv, şi, bine-nţeles, s-ar cunoaşte mai amănunţit dacă ar exista în sfârşit un muzeu al artelor vizuale maghiare din secolul 20, care ar prezenta autentic şi proporţional, ar dezvălui publicului cu devotament istoria artelor plastice maghiare minoritare. În acest muzeu azi încă imaginar şi virtual, lucrările lui Heim poartă trăsături de caracter proprii, semne de personalitate ferme şi inconfundabile. La început priveşti nehotărât la creaţiile lui Heim: oare de ce sunt construite astfel, oare în realitate de unde sunt cons - truite, cum devin astfel, atât de heimiene? Probabil că au luat naştere datorită mânuirii creatorului, originală în cele mai adânci inflexiuni. El trebuie să fi refuzat, ocolit reprezentarea, descompunerea formelor, redarea lumii materiale. Această tendinţă s-a întărit probabil în timpul studiilor, deşi chiar el a mărturisit că îşi priveşte experimentele din timpul facultăţii ca o continuare a exerciţiilor abstracte si constructiviste dinaintea începerii studiilor. Din acest punct de vedere, perioada facultăţii reprezintă o întrerupere, dacă vreţi un vid, pentru că în timpul studiilor a învăţat să modeleze, să scoată în evidenţă forme prin culoare, să redea prin nuanţe, să creeze tonuri, proporţii etc. Decizia lui (aceasta este sursa creaţiilor sale), care trebuia să fie deosebit de conştientă având în vedere impulsurile sale interioare, a fost realizată sub o formă surprinzător sintetizată: renunţând la bogăţia infinită a culorilor, s-a dedicat albului şi negrului (închis şi deschis, pozitiv sau negativ etc.). Minimalismul culorii este explicit şi hotărât, aş putea spune: o decizie nealterabilă pentru întreaga (creaţie de) viaţă. (Pare o contradicţie că ar dori să picteze, cum îmi spunea acum câteva săptămâni d-nul Heim.) 7
Imaginaţi-vă, stimate cititor! Pardon, privitor! Lipsit de culori, mai precis în alb şi negru, creaţia lui Heim este concepută prin contraste. (Negrul, întunecatul, poate fi în sine colorat, poate exprima numeroase nuanţe.) Acest minimalism cromatic este în mod similar reductiv; de o paletă mai limitată, de scenarii dramatice doar pastelurile negre ale lui István Nagy şi Endre Kusztos au dat dovadă. Şi într-adevăr: dacă mâna şi conştiinţa lui Heim au fost ghidate de exemplul a patru artişti (Károly Kós, Lajos Kassák, József Egry şi Pál Deim), atunci datorită unei loialităţi lăuntrice caracterul constructivismului elementar al artei lui István Nagy şi Endre Kusztos poate fi categorisită ca veritabilă linie premergătoare, înrudire datorată unui anumit mod de utilizare a materialelor. Pe tărâmul expresiei dramatice aceştia sunt artiştii definitorii, cei care au oferit caracterul, sunt fundamentali, cei care formulează concis, văzătorii esenţei vizuale şi cei ce ne pot face să vedem aceasta. Sunt cei care dau formă înfiorării vizuale, bântuiţi de loialitatea interioară. Şi Heim construieşte exclusiv din interior, clădeşte din sine. Parcă în contrast cu viaţa şi familia proprie care se destramă, el formează o ordine imaginată, un sistem vizual cu un limbaj autonom. Întăreşte acest lucru prin titlul cărţii sale: Construiesc ordinea. Creează un instrumentar de module variabil la infinit, un abecedar vizual original. Un sistem disciplinat şi ordine vis-a-vis cu haosul. Împotriva descompunerii cotidiene (posibil ca o acţiune de păstrare a comunităţii etnice în condiţiile asimilării iminente) propune o artă bogat articulată prin forme, dar robustă datorită închiderii în sine. Parcă şi amintirile vizuale ale tipografului, ale celui care vede şi lucrează cu grupuri de litere turnate, revin în structurile de imagine care se constituie într-o liberă înşiruire de piese în care componentele dialoghează şi se completează mereu. Unele creaţii reflectează nu doar asupra creatorului, dar şi asupra ansamblului de creaţii ce formează acest întreg. Acesta este un constructivism dinamic, creat prin forme ce se învârt, sunt în mişcare. Această dinamică este dictat de creator, în mod dezinvolt. Şi faptul că Heim reuşeşte să ajungă la scrierea de imagini ludice ce surprind o multitudine de formule ale mişcării relevă doar complexitatea creaţiilor. Ar părea că lumea artistică a lui András Heim, desprinsă de cotidian, a luat naştere ca o evadare din viaţa de fiecare zi, din grijile stringente (cele ale familiei, probleme existenţiale, cele ale maghiarimii transilvănene), o construcţie autonomă ghidată de credinţa în sine, prin descoperirea şi îmbrăţişarea unei insule singuratice în mijlocul unei mlaştini. De aceasta, de formele geometrice ale creaţiilor sale lucrate cu grijă, de corpurile geometriei plane s-a putut prinde creatorul în lipsa altor speranţe. Arta lui este ca o artă în înălţimi, întinsă deasupra anarhiei vieţii de zi cu zi. Sistemul ordinii imaginate şi dorite este redat în imagini, în multitudini de formule. O ordine proiectată din interior, grupuri ameţitoare de planuri, corpuri geometrice în permanentă mişcare. Omul este singur şi la cheremul altora. Merge căutând, singuratic în labirintul întortocheat şi adesea indescifrabil al vieţii. / / creez pentru mine / / un univers. / / Arta constructivistă este în fond exprimarea realităţilor vieţii proprii. / / Drum spre eterna Ordine. Pentru următorul pas matematica şi muzica oferă o cârjă. / / Alături îl găsim pe cel mai loial dintre însoţitori, pe Creator. Pentru mine arta reprezintă de mult timp servirea necondiţionată a lui Dumnezeu, posibilitatea de a-l întâlni. György Sümegi Budapesta, Vinerea Mare, 21 martie 2008 8
Creatorul şi artistul Creatorul şi artistul se aseamănă. Sunt înrudiţi într-un fel. De ce? Creatorul generează viaţă de milioane de ani, necontenit, fără să-şi epuizeze resursele de chipuri, caractere, culori, proporţii etc. Îl cunosc pe artistul András Heim de mai bine de douăzeci şi cinci de ani. La început priveam mirat, pe urmă buimăcit, mai târziu cu interes, azi cu mare admiraţie transformările limbajului său artistic. András Heim 0este într-adevăr neam cu Creatorul. Se pare că nici el nu poate epuiza posibilităţile creaţiei artistice. Anumite motive, forme, proporţii geometrice revin mereu, iar aşezarea lor în grafică când în poziţie principală, când secundară, îmi sugerează că vrea să exprime ceva foarte important prin ele. În prima parte a secolul al 19-lea, un anume gentilom, Jean-François Champollion, a descifrat hieroglifele Egiptului antic. Descifrarea lui András Heim ar putea fi un procedeu mai simplu. Dar artistul trebuie supus unui rechizitoriu. Să ne spună: care este mesajul formelor sale? Sau, în caz că metoda nu funcţionează, să ne dezvăluie de bună voie: din străfundul căror presentimente şi inspiraţii scoate la suprafaţă formele pentru a le desena pe hârtie? Să ne împărtăşească şi secrete cum că hârtia, rotringul sau culorile îi încătuşează sau nu sufletul avântat, sau chiar şi momentul inspiraţiei? Să ne spună: acele profunzimi pe care le dibuim în spatele lucrărilor sale, în ce măsură pot fi exprimate, materializate în imagini cu mijloacele limitate ale unui artist? Pe lângă András Heim nu se poate trece aşa, pur şi simplu. El te opreşte ca Om, dar mai ales ca grafician. El trebuie ascultat ca să înţelegi bucuriile şi necazurile sale înfofolite în fraze, adevărul său de neclintit tocmai gata de exprimare. De aceea, pe lângă tablourile lui András Heim nu se trece în pas alergător. Asta ar însemna să treci pe lângă András Heim, pe lângă tot ce poartă el cu sine, tot ce reprezintă, tot ce spune, el, neam cu Creatorul, în limbajul artistic sugestiv şi expresiv al admirabilelor sale opere grafice. Dénes Oláh, paroh András Heim în căutarea ordinii András Heim a studiat pictura la academie, dar este cunoscut mai ales ca grafician. El s-a preocupat şi se preocupă efectiv de pictură până astăzi. Gábor Miklóssy i-a fost profesor, iar Heim îi evocă des figura, orele sale şi îl consideră maestru. András Heim a terminat Academia de Arte Vizuale din Cluj-Napoca în 1974. A început să picteze lucrări figurative, portrete compoziţionale şi nuduri, dar a apărut la el şi căutarea ordinii ca principiu organizatoric dominant. În timp ce Gábor Miklóssy accentua valorile picturale în propriile opere şi în predare, András Heim căuta drumuri divergente în aceste opere timpurii. Figurile aşezate static, ierarhic, poziţiile, întreaga compoziţie a tabloului au un caracter strict, constructivist, realizarea este meticuloasă, anunţând afinitatea cu lumea severă a curentului Neue Sachlichkeit din perioada interbelică, care avea ca moto înapoi la ordine. La terminarea studiilor Heim a devenit profesor la Pogăceaua. În această perioadă el s-a apropiat şi de suprarealism, dar a trebuit repede să se confrunte cu lipsa de speranţă pe care o emana acesta. Mai mult, artistul a presimţit în suprarealism pericolul schizofreniei, aşa cum ne-o declară în cartea sa Construiesc ordinea, apărută în 1999. S-a orientat atunci spre peisaj, căutând în el prin intuiţie structura lăuntrică a imaginii. În descifrarea configuraţiilor din peisaj Jenő Barcsay i-a dat şi lui un răspuns frapant. Acesta însă nu l-a mulţumit, nici n-a zăbovit mult la peisaj. De aici nu avea de făcut decât un singur pas până la abstracţie. La expoziţia judeţeană din 1985 András Heim a expus un tablou semi-abstract. După spusele sale, în anul acela s-a lăsat de pictură. Această decizie s-a dovedit a fi hotărâtoare şi i-a permis să se preocupe exclusiv de arta abstractă. A trebuit să renunţe la senzualismul pictural, la valori ca să facă pasul de la descriptiv şi reprezentare la compunere. 9
Folosind numai elemente clare, de bază, simple, a putut realiza ceea ce avea să declare în 1999, ca un fel de manifest: Construiesc ordinea. Merită să ne oprim totuşi o clipă la pictura lui. András Heim n-a renunţat niciodată definitiv la ea. În cursul discuţiilor noastre era vizibil până la sfârşit că el simte şi apreciază arta sa în contextul tradiţiei picturale, ţine cont nu numai de arta costructivistă, dar şi de Velázquez şi Rembrandt. Nu este de mirare că, mai nou, el se întoarce la pictură şi îmbogăţeşte abstracţia şi ordinea cu culori şi nuanţe. El îşi aplică meseria din nou, în mod direct. Întorcându-ne în timp, sfârşitul anilor 60 mi se pare o adevărată cotitură în opera lui Heim. Atunci s-au născut primele sale imagini-arhitectură. În 1971 el a reacţionat, în Utunk, la tabloul Boogie-Woogie al lui Mondrian cu o grafică intitulată Jazz. În anii 70, în arta României, şi în cadrul ei în cea clujeană, au jucat un rol important tendinţele care căutau ieşirea prin constructivism din impasul constituit de arta dogmatică-academică şi în primul rând din tirania picturii instituţionalizate. Arta lui Heim nu este deci unică în această perioadă, dar putem să spunem de pe acum că el este unul din cei mai consecvenţi dintre neo-constructiviştii noştri. Numai faptul că arta nouă nu este încă suficient cercetată ne opreşte să afirmăm că e chiar cel mai consecvent. Pentru el constructivismul nu este o etapă de început sau un experiment. Heim a pus în el bazele crezului său artistic şi a construit o operă din imaginile arhitectură. Folosirea termenului de imagine-arhitectură nu este întâmplătoare, semnalează că artistul este un adept al cons - tructivismului promovat de Kassák, acceptând totodată continuitatea. Acest lucru i-a permis să se apropie de construirea imaginii ca de o compoziţie muzicală. Sunetul de bază îl constituie negrul, care este în general, fundalul. El afirmă că viaţa este mai degrabă caracterizată de negru decât de alb. În mod paradoxal, Heim consideră suprafaţa neagră ca fiind cea mai colorată, de pe care se pot înălţa liniile albe. Negrul face posibile răspunsurile cu caracter şi formează baza unei lumi duale. András Heim n-a practicat niciodată o artă concretă, pentru că construcţiile sale abstracte au un mesaj simbolic. Fundalul negru este un simbol, existenţa imperceptibilă, de necuprins, în care se petrec variaţiunile şi dramele vieţii. Variaţiunile de construcţii fac aluzie la variatele drame ale vieţii. Ponderea dramatică şi observabilă chiar şi în abstracţii este aceea care facilitează aşezarea operei lui Heim în contextul artei ardelene maghiare la baza căreia stau tocmai dramatismul, căutarea de răspunsuri existenţiale şi compoziţia simbolică. Prin aceasta, arta lui diferă considerabil de imagine-arhitectură ale lui Kassák. Însă în timp ce Kassák a făurit, la fel ca Moholy-Nagy sau El Lissitzky, formulele utopiei, Heim ne dezvăluie formulele vieţii reale. Nu se apropie mai mult nici de exploziile abstracte ale lui Kandinsky, care sunt proiecţii ale trăirilor existenţiale momentane. Heim rezumă în formule şi afirmaţii ceea ce vede în viaţa trăită. El nu vrea să-şi croiască drum spre o lume utopică. El nu vrea să creeze o lume nouă cu abstracţiile sale. În timp ce construiesc o nouă ordine, compoziţiile lui Heim se alimentează permanent dintr-o ordine existentă, din credinţă. Acesta este fundalul care furnizează convingerile şi valorile în baza cărora el face afirmaţii despre lumea existentă şi în baza căreia polemizează cu ea. Am şi putea inversa relaţia dintre realitatea existentă şi cea construibilă. În această accepţie artistul nu numai că mimează viaţa, dar o şi aranjează pentru el însuşi prin reflectarea artistică zilnică. Crede că, exact ca şi în muzică, ele - mentele organizatorice au impact asupra vieţii. András Heim caută şi construieşte ordinea cu râvnă. Viaţa devine acceptabilă dacă facem ordine în noi şi în jurul nostru, spune el. Concepe viaţa ca pe o muncă, o luptă cotidiană. Transpune acelaşi principiu şi în artă, unde, ca şi vechii meşteri medievali, lucrează ca zilier. În fiecare zi trebuie să caute ordinea. Numai astfel poate să-şi construiască propria-i viaţă: prin creaţia pătrunsă de credinţă. Sebestyén György Székely 10
11
12
Szorongató végtelenség fehér-feketében A telefonon vett, baráti fölszólítás valahogy így szólt: Heim András grafika-sorozatban dolgozta föl Bach Musikalisches Opferjét. Meg kell nézned. A megnevezett mű címét Zenei áldozásnak fordítják Bach egyik kései, szerteágazó bonyolultságában egyedülálló variáció-ciklusa. Két ricercart, egy négytételes szonátát és tíz kánont ölel fel, amelyek mind ugyanazon a királyi Nagy Frigyes adta témán alapulnak. Bach kombinatív lángelméje a legnagyszerűbben a tíz kánonban nyilvánult meg, amelyek mind más és más szerkesztési eljárások művészi testetöltései. Heim András lapjait nézve hamarosan kiderül, hogy nem a zenemű illusztratív képi megjelenítéséről van szó, még kevésbé a tételekre jellemző zeneszerzési eljárások valamiféle analógiás ábrázolásáról. A sorozat nem tizenhárom tételből áll, nem állítja egymással szembe egy három- és egy hatszólamú ricercar képi mását egy szonátáéval, még az olyan eredendően képszerű, a mértani ábrázolásnak valósággal fölkínálkozó zeneszerzői megmagyarázom -oknak is ellenáll, mint a Notulis crescentibus... és az Ascendenteque Modulatione... A művész a leglényeget ragadta meg és tette grafikai ciklusa alapeszméjévé: a szigorú formaszerkesztést, mint az emberi szellem halálosan komoly játékát, amelyet a művész a maga anyagának és eljárásainak törvényei szerint űz, nemcsak belső kényszerből és önnön gyönyörűségére, hanem a fogékony műélvezők épülésére is. Akárcsak halhatatlan példaképe, Heim is minél bonyolultabb feladatokat tűz maga elé és old meg. Ám legelvontabb feladványai sem lépik túl azt a határvonalat, amely önnön bensőséges létkörét, a művészi képben való megjelenítés területét a művészeten kívüli ábrázolástól elválasztja. Ami közelebbi analógiát látunk Bach tételei és Heim képei között, aligha átvétel. Az anyag és a gyakorlat sugallhatta nemcsak a régi zeneszerzőnek, hanem a mai grafikusnak is az eszmei hozzáállás analógiája alapján. Mindkettőjüknél föltűnik az eszközök ökomómiája. Heim, akinek színkezelésbeli jártasságáról nemcsak a közelebbi múltban készült, finoman színezett nonfiguratív lapjai tanúskodnak, hanem már diákfővel alkotott portréi is (Miklóssy Gábor tanítványaként végezte el a Ion Andreescu Intézetet), mostanában kizárólag fehér-feketében dolgozik, képeinek molekulái pedig nem szabad kézzel rajzolt morfémák, hanem csupa szabatos szerkesztésű síkmértani idom. Ebben a vonatkozásban kétségtelenül Bachra üt, aki bármennyire zseniálisan értett is a korabeli hangszerek színezési lehetőségeihez kései variációs műveiben szinte egyáltalán nem törődött a hangszínnel, mint a kifejezés eszközével. A Musikalisches Opfer is a megváltoztatandók megváltoztatásával majd kizárólag vonalas grafika. Egyetlen dinamikai jel sincs a kánonokban. Ahol a kotta kivételesen megnevezi a hangforrást, amelyre zenéje szólamait szánta Bach (például a Sonatában: a Traversa [a. m. fuvolára], Violino e Continuo ), ott sem annyira színforrási minőségükben állítja egymás mellé a hangszereket, mint amennyire technikai adottságaik függvényében. Igen közeli egybevágás mutatható ki egyes Bach-kánonok és Heim valamennyi, e sorozathoz tartozó képe között: a szimmetriaszerkesztés uralma. Az a 2 per Motum perpetuum című tükörkánonban a királyi téma jelképes szimmetriatengely, mely köré egymás szabályos tükörképeként szerveződik a másik két szólam zenei anyaga. Másképpen szimmetrikus a Canon 1 a 2 című cancrizans, azaz rákkánon, amelynek tizennyolc ütemét az egyik szólam előadója úgy olvassa, ahogyan le van írva, a másik pedig az utolsó hangtól visszafelé; ebben az esetben a tengely a 9. és a 10. ütem közötti ütemvonal, ahol a két szólam találkozik és ahonnan kezdve ismét eltávolodnak egymástól. A Heim-grafikák felületét is tengely felezi legalább egy, függőleges, a bonyolultabbakon egy második, vízszintes is, aköré szerveződnek az idomok, úgy, hogy minden pont, vonal és felület egy másik pont, vonal, illetve felület szimmetrikus megfelelője. Ebben jutott Heim a legközelebb a példaképhez nyilván nem másolva őt, csak annak az akaratkisugárzásnak a hatása alatt, mely a mű lemez-közvetítette hangképéből árad. Ám épp a Bach tükörkánonjaival való összehasonlítás mutatja ki azt is, hogy mennyire távol áll tőle a grafikus a tét nagyságát illetőleg. A pontok száma, amelyeket a grafikus egy lapon fölvesz és amelyekhez szimmetrikus megfelelőket szerkeszthet, végtelen. Bachnál viszont rettenetesen csekély volt a fölvehető pontok száma! A zenei időtengelyen Bach kizárólag olyan értékekkel dolgozhatott, amelyek páros osztódás eredményei: egész-, fél-, negyed-, nyolcad-, tizenhatod-, harmincketted-hangokkal; hogy milyen értékeket szabadott melyik másikkal összevonnia, a korstílus egyezményei szabták meg, igencsak szűkmarkúan. A tértengelyen, amely köré a hangmagasságok szerveződnek szimmetrikus rendbe, 13
ismét csak kevés pont állott Bach rendelkezésére. Ma 1200 centre osztjuk az oktávot ennyire korlátozzuk a rend és az áttekinthetőség kedvéért a továbboszthatás lehetőségének végelenjét!, míg Bachnak mint fizikai adottsággal kellett számolnia azzal, hogy az oktávon belül mindössze tizenkét elfogadott hang van, és tudomásul kellett vennie, hogy e tizenkét fok közül is csak hét teszi a c-mollt, amelyben neki gondolkoznia kell; a további öt fok bevonása csakis a korstílus egyezményeinek szellemében, kivételesen volt megengedett. Ráadásul: a c-moll mint az egyetlen dórt kivéve valamennyi diatonikus hangsor természeténél fogva aszimmetrikus képződmény. Magyarán: míg a 18. század öreg zeneszerzője a gúzsban táncolás mutatványára vállalkozott, abban teremtett világraszólót, a végtelen mennyiségű ponttal dolgozó elektronikus zene szerzőinek nemzedéktársa, a mai grafikus ellenkezőleg a kínálkozó bőség zavarával küszködik, ami merőben más természetű küszködés. Hogy Bach mennyire nagyszerűen ostromolta a Musikalisches Opfer tükörkánonjaiban a lehetetlent, akkor döbbentem rá igazán, amikor a megoldás néhány mikroszkopikus hibáját vizsgáltam (Muzsika, 1985/9). Szabadfüllel persze hogy nem vesszük észre őket. Amikor pedig a módszeres alaktani kutatás rájuk irányítja a figyelmet, akkor sem vétésekként veszünk róluk tudomást, hanem ellenkezőleg: a bachi vállalás emberfölöttiségére figyelmeztető jelképeket tisztelünk bennük. Heim Andrást mintha alsóbbrendűségi tudat kínozná amiatt, hogy Bach nyomában járva neki annyival könnyebb a dolga. Erre vallhat kompozícióinak egy fölöttébb rokonszenves vonása, melyet a velük való ismerkedés második negyedórájában fedeztem föl: egyikük sem hibátlan. Mindegyikükbe belecsempészett egy-egy kis eltérést, szimmetrikus nemegyezést. Ezzel a művész tudatosan az op-arttól határolja el magát, amit ma összeszokott grafikus-teamek és jóltáplált számítógépek művelnek, hibátlanul, továbbá azt nyilvánítja ki, hogy ragaszkodik a kézi megmunkáláshoz, úgy is, mint az ötlet szerves továbbfejlesztésének föltételéhez. Művei tehát nem részletes tervek mechanikus kivitelezései, hanem igenis a szó hagyományos értelme szerinti művészi alkotások hangsúlyozza. Szerintem ha tudatlanul is ebben azonosul a legigazabban Bachhal nem magyarázatában, hanem a tényben magában! : az ő bravúrja is, akárcsak a Baché, legfőképpen abban a kicsiségben emberi, ami a hibátlanságtól elválasztja. Igaz, kettejük mássága is főbenjáró, amit a kicsiségek természete mutat ki: Bachnál azért akad néhány parányi nemegyezés, mert a rendelkezésére álló zenei építőanyag roppant szorításával még ő sem tudott megbirkózni, Heimnál pedig azért, mert őt magát is feszélyezi az előtte álló lehetőségek már-már tisztességtelennek tűnő parttalansága. Bach sem isten, de: hérosz. Heim, a zene iránt fogékony grafikus: ember s akként esendő, mint mi valamennyien. A méltatlan előnytől való természete szerinti irtózás, az egyenlő esélyeket nyújtó rend keresésére irányuló erőfeszítései emelik példaképünkké. László Ferenc 14
A rajz olvasata A rajznak a képírásnak saját olvasata van, amelyet esetről esetre tanulni kell. Nem igaz az, sem szövegre, sem kép - írásra vonatkoztatva, hogy amit egyszer megtanultunk az iskolában, az biztos tudásként végigkísér minket az életben. Lászlóffy Aladár, a kitűnő kolozsvári költő írja abban a verskötetben, amelyet a pécsi Jelenkor adott ki, és amelyet Heim András grafikái kísérnek: és jött az írnok, messzeföldi szolga, a rend alapján egyéb-volt a dolga, ahhoz nem értett, ehhez más nem ért, a szükség és tehetség összeért s először mindjárt szikrázott csodája: a tér s idő titkolt harmóniája (Az írás csodája). Tér és idő sajátosan, geometrikusnak mondható vonalakba, ezekből alkotott kompozíciókba zárva, az átlagnéző számára talán meglepő és nem azonnal érthető harmóniában jelentkezik a Heim-tusrajzokon. Van ennek a rajzművészetnek persze előzménye. Nem Heim András első (főiskolai) mesterének, Miklóssy Gábornak a munkáiban kell ezt az előzményt keresni, sokkal inkább egy kilométerekben mérve távoli magyar mesternél, az avantgárd európai rangú klasszikusánál, Kassák Lajosnál. És egy másik, francia földön világhírűvé lett képzőművész példájában, akit úgy ismert meg a világ, mint Victor Vasarely (azaz: Vásárhelyi Győzőt). Konstruktivizmus és op-art áll tehát Heim András művének bölcsőjénél, nagy mesterektől érdemben tanulva, hihetetlen kitartással, fanatizmussal, a választott úttól el nem tántorodva, alakította ki zenét és áhítatot ötvözve a maga művészetét. Olvasni kell, olvasni érdemes ezt a képírást, lépésről lépésre haladva a megismerésben. Kántor Lajos Védőbeszéd a szellemi geometriáért Értékes estéken kigondolva, egy bölcs tudáscsillagzata alatt, hiteles ihlet teljes birodalma alatt, Heim András állapotképei a lélek óráinak egybehangzásával valósulnak meg. Mély alkotó nyugtalanságok után, narrációs terhektől megszabadulva, szintézisre törekedve plasztikus frazírozása letisztult. Így saját érzékenységének szűrőjén át történő többéves képkidolgozása után Heim András áttér a ductus, a kromatikus árnyalatok tisztaságára, melyek egy tudós illesztésével titokzatos letisztulást, értékes kromatikus kifejezőerőt érnek el. Heim András állapotképeit a világ, az én vallatásának lehetne nevezni, melyek a ductus és a színek kifinomult harmonizálása révén jutnak el a dolog lényegéhez; a központosítás egy szimbolizáló plasztikus konfigurációba való bevonást jelent. Talán a labirintusba való visszatérés vagy a másodlagos valóság nem lenne más, mint az állapotképeken át nézett világ kibontakozásának egy újabb neve, egy fogalom káprázata, mely a rajzjeleket rendbe és geometriai szépségbe rendeli. Heim András egy álmodozó mértantudós, de egy mélyen eredeti művész is. Művei a felületek egyedi felépítése által gyakorolnak ránk hatást, tiszta formákat csoportosítva, vonalak és színek által mértanosítva őket képekké, melyek hiteles kromatikus varázsszavakat váltanak ki, de a művész mindig megtart egy bizonyos egyensúlyt az érzékenység és az intelligencia között. A plasztikus egység a művész számára a lényeg követése lehetne, megértése olyan, mint az einsteini continuumé, melyben a létezési síkok, mint a lélek és test, egyesítve vannak. A művész érettségét elérve a körhöz fordul mint egész, teljes formához, megértve egy vonal tökéletességét, melynek nincs olyan pontja, melyet kezdőpontnak vagy végpontnak lehetne tekinteni, úgyhogy bármelyik pont lehet ennek a kezdete vagy befejezése, és ezért a körkörös mozgás végtelen. Beékeli a körbe a stabilitás négyzetét, a növekedés háromszögét, a történés átmérőjét. Így megalkotódik egy mértani konfiguráció egy szimbolikus horizontban, mely valódi és gazdag szellemi szintű megélésnek felel meg... Alexandra Rus 15
Heim András képarchitektúrája Heim András művészi fantáziája a hűvösen elegáns geometriát is térdre kényszeríti. Mégpedig azáltal, hogy a tudományágat, amelynek eszköztárát immár több évtizedes következetességgel használja képarchitektúrája kizárólagos építőelemeként, megtölti érzelemmel. A kombinatorika, a körívmotívumok variációinak végtelenjében tett kiruccanásai eredményeként úgy tűnik a végletekig feszíti a húrt a szó legszorosabb, de átvitt értelmében is. S hogy mi történik, ha Heim András lelket lehel a körívekbe, ha találkozásaik metszéspontját, vagy éppenséggel egymásmellettiségüket, majdhogynem párhuzamos életútjukat vetíti ki a fekete-fehér ellentmondást nem tűrő határozottságával, vagy olykor színbeszéddel is társítva-enyhítve arról győznek meg legújabb alkotásai. A nonfiguratív festészet rendkívül gazdag tagozódásában, de azon belül a geometriai fogantatású alkotási irányzatok rengetegében inkább a művész filozófiája, hitvallása, hovatartozásának önmeghatározása szolgál meghatá rozó tényezőként. De az önmeghatározás mibenlététől függetlenül, Heim András képi világa rokonságot mutat azzal a felfogással, amely a látványt tekinti elsődlegesnek. Ezekben a körívek és egyenes szakaszok alkotta látványszőttesben a figurativitásra utaló összecsengések jobbára alkalmiak. Bár a síkgeometria archetípusai az egyenes és a kör a kiinduló alakzatok, a belső, strukturálisnak mondható koherencia sokkal inkább felszíni és emocionális indíttatású, mint a priori programszerűen átgondolt. A laza strukturális szövedék főként az esztétikai látványszövés hozadéka, kevésbé a logikus átgondoltságé. S ez formára, színre egyaránt vonatkozik. A cél ha egyáltalán lehet ebben a miliőben célról beszélni olyan forma és színharmónia létrehozása, amely a puszta dekorativitáson túl, a szerkesztésekben felhasznált geometrikus ősalakzatok atavisztikus és permanens esztétikai katarzisára alapozva, a tudatalattira épít. A nonfiguratív festészetben általában, de a heimi képkonstrukciókban hangsúlyosan vetődik fel a látvány emocionális feldolgozásának sokfélesége. Ne keressetek figurativitást a műveimben hangoztatja a művész, ezek absztrakt munkák, annak készültek, és azok is maradnak. S való igaz, hogy mindennemű hasonlítgatás sántít, sőt talán magáról a lényegről, az önmagában létező struktúra művészi tökélyéről tereli el a figyelmet. A munkák utóélete azonban már független alkotójuktól, s ha a néző éppenséggel kecses női aktot vagy portrésorozatot vél felfedezni a körívek szeszélyes halmazában, az az ő szuverén joga. S talán éppen ebben a sokat és sokfélét sugalló művészi üzenetben rejlik tagadhatatlan dekorativitásuk mellett ezeknek az alkotásoknak egyik, korántsem elhanyagolható sajátossága. Ami pedig magát az absztraktot illeti, léte a művészi megnyilatkozások kezdeteitől nyomon követhető: az ősművészetben legalább annyira honos, mint napjaink művészi megnyilatkozásaiban. Nem divat, sokkal inkább egyéniségfüggő: egyfajta lelkialkat, művészi beállítottság megnyilvánulásaként értelmezhető. Heim András Miklóssy-tanítvány, de az alma kétségtelenül messze esett a fájától. A mester keze nyoma azonban, bármilyen furcsán hangzik is, még a figurativitást teljes mértékben mellőző, indíttatásukban és művészi koncepciójukban eleve más alapokról szárba szökkenő alkotásokban is felismerhető. A munkához való viszonyulás, a hozzáállás, a megalapozottság, pontosság, az igényesség olyan tulajdonságok, amelyek a Mestertől eredeztethetők, és termékeny talajra találtak a tanítványban. A szerkesztés sajátos rendje, a formák rejtett összefüggései, a kombinációk és variációk megannyi változatának dömpingje, s a még fel nem fedezett, ki nem próbált társítások a kiteljesedés újabb és újabb lehetőségeit villantják fel. Az értelmi-érzelmi affinitás nyomán kiindulópontként szolgáló kassáki képarchitektúra az évtizedek folyamán kiteljesedett, sajátos, egyéni jegyekkel telítődött, s éppen a hajszálpontos mértan művészi pontatlanságai révén vált érzelemdús geometriává, azaz valódi művészetté. A szigorú szerkesztés és a spontaneitás kettőse révén született vonalhálók sajátos polifóniája, a simán hagyott vagy a szokásosnál is sűrűbben vonalkázott felületek enyhe tremolói, a rapszodikusan cikázó, de ugyanakkor egyfajta belső fegyelemtől vezérelt vizuális megnyilatkozások, azaz a heimi életmű, erdélyi képzőművészetünk sajátos megnyilvánulásaként tartható számon. Heim András szigorúan fegyelmezett, de érzelmi felhangoktól sem mentes képi világa olyan nyitott könyv marad, amelynek eddig még megíratlan lapjai a további korlátlan variációs lehetőségek igézetével kecsegtetnek. Németh Júlia 16
Heim Andrásnak A mélyen tisztelt korszellem meccsekkel és rekordokkal van elfoglalva, s a potom művészettel foglalkozni nem tartozik a bevett szokások közé. (Lyka Károly, 1932) A mélyen tisztelt romániai magyar, erdélyi, kolozsvári korszellem ma vajon milyen viszonyt tart a művészetekkel, s azokon belül a Heim Andráséval? Föltehető, mert érdemes szembenézni vele, de aligha megválaszolható kérdés. A legutóbbi kolozsvári találkozásunkkor kért Heim úr arra, hogy készülő kiállítása katalógusába (mások, nem említette, hogy kik mellett) írnék róla s a művészetéről. Mindig fogas feladvány nekilódulni tollal egy majdnem-életműnek, több évtizedes alkotói praxisnak, létrehozott művek sokaságának (nem is sejtem, hogy hányadik opusz-számnál tart, s kérdés, hogy egyáltalán jegyzi-e). Mindenfajta sejthető és várható eredménye az efféle vállalkozásoknak több mint kétséges szokott lenni. Elbotlanak a szavak a képeken, megbicsaklanak a kifejezések, lepattannak a művek epidermiszéről, vagyis nem találnak hozzájuk, s így az írásmű általában a feledhető kategóriába kerül. A szerző kapaszkodókat keres mindazokban, amiket eddig leírtak Heimról. Minden róla elém került (igyekeztem, hogy minél többet láthassak) betűt elolvastam, alaposan megnéztem a két könyvét (a Lászlóffy Aladárral közöset és az építem a rendet című 1999-es önálló kötetet), s elgondolkodtam rajtuk. Újra megerősödött régi meggyőződésem: nem az interpretációkból kell és lehet a művekhez közelíteni, hanem az alkotásokhoz kell közel hajolni, lehetőleg a sűrűjükbe kerülni. Mert az interpretációk legfönnebb hasonlítgatnak, méricskélnek, saját szavaikkal közelítenek vizuális fragmentumokhoz, látványt próbálnak szavakká fordítani jobbára kétes sikerrel. Óhatatlanul az interpretátort jellemzi elsősorban a megszületett textus. Van-e ezen másodlagos, a művekhez szervesen nem tartozó forrásnál elsődlegesebb, közvetlenebb? Igen, létezik ilyen az alkotások keletkezésének a tőszomszédságában. Magának az alkotónak szó- vagy írásbeli megnyilvánulásai, amelyek mégiscsak közelebb eső forrásai a saját művészetének, mint mások leírásai. Azon is töprengtem az elmúlt hetekben, hogy vajon mivel érdemeltem ki a fölkérést. Minden efféle bizalom dolga, vagyis valami okból Heim úr azt gondolhatta, hogy hátha valami érvényeset/érdemlegeset, netán fontosat mondhatnék róla és a nevével jegyzett művek együtteséről. Talán azért, mert nekem (azt hiszem, mindennemű nagyképűség nélkül kijelenthetem) mégiscsak van saját nézőpontom a romániai/erdélyi magyar képzőművészetekhez. Ez pedig abban mutatkozhat meg akár halovány körvonalakkal, hogy a mindenkori magyarországi művészeti centrumból indulok ki. E nézőszögből, középpontból is végtelenül gazdagnak, sokszínűnek, jelentős értékek tárházának érzékelem a 20. századi erdélyi képzőművészetet Nagy Istvántól napjainkig. Benne a Kolozsvárott megszülető művészeteket, így a Heim úrét is, de nem kolozsvári centrális helyzetből alakítottam ki a szemléletpontomat. Akkor tudhatnánk ezt a lehető legobjektívebben értékelni s magától értetődik: a legrészletesebben megismerni is, ha lenne, lehetne végre egy 20. századi magyar képzőművészeti múzeum, amely hitelesen és arányosan, belső hűséggel tárná föl, mutatná be és adná közre a nemzetiségi létbe szorított magyar képzőművészet-történetet. E ma még csak képzeletbeli, virtuális múzeumban is egyéni karaktervonásokat, a személyesség határozott és mással még nem összetéveszthető jegyeit hordozzák a Heim-művek. Először csak furcsán hunyorog a néző Heim alkotásai előtt: vajon miért így épülnek, vajon valójában honnan építkeznek, hogyan válhattak ilyenekké? Heim András-ivá? Bizonyosan az alkotó eredendő késztetése, legbensőbb hajlamai szerint alakult így. Ő tolhatta el magától, kerülhette ki az ábrázolást, a formák leképezését, a tárgyi világ megjelenítését. Már tanulmányai során erősödhetett e késztetése, noha ő maga vallotta be, hogy a főiskolai stúdiumai megkezdése előtti időből elővett absztrakt és konstruktív kísérletei folytatásaként gondolja kontinuusnak a főiskola utániakat. Tanulmányi ideje ehhez az egyéni alkotófolyamathoz képest megakadás, ha úgy tetszik: vákuum, mivel tanulmányai idején bizony megtanult modellálni, árnyakkal formát kiemelni, színnel megjeleníteni, valőröket létrehozni, proporcionálni stb., stb. Választását (művei forrásvidéke ez), ami a belső késztetéseivel alátámasztottan nagyon is tudatos lehetett, már eleve redukáltan valósította meg: a színek kimeríthetetlen kincsesházáról lemondva feketére és fehérre (sötétre és világosra, pozitívra és negatívra stb.) bízta magát. A szín-minimalizmus egyértelmű és határozott, mondhatom így is: megmásíthatatlan, az egész élet(mű)re vonatkozó döntés. (Látszólagosan ellentmondásnak tűnik, hogy festeni szeretne, mondta pár hete Heim úr.) 17
Most gondolják el, Tisztelt Olvasók! Bocsánat, Nézők! Színtelen, pontosabban fekete-fehér, kontrasztosan fogalmazott a Heim-mű. (A fekete, a sötét önmagában lehet színes, számos árnyalatot megmutatni képes.) Ez a szín-minimalizmus hasonlóan reduktív, végletesebb palettáról csak Nagy István és Kusztos Endre fekete pasztelljein, drámai szcenáriumában építkezik. S valóban: ha Heim kezét s tudatát négy példa (Kós Károly, Kassák Lajos, Egry József, Deim Pál) vezérelte, akkor a belső hűség okán, az elemi konstruktivizmus mikéntjén Nagy István és Kusztos Endre művészetét még valódi előzményszálnak, az anyaghasználat rokon-medrének értékelhetjük. A drámai kifejezés terrénumában ők a meghatározók, a jellegadók, a fundamentálisak, a tőmondatosan fogalmazók, a vizuális lényeg-kiemelő látók és láttatók. A vizuális rettenet formába öntői, a belső hűség megszállottjai. Heim maga is kizárólag belülről építkezik, önmagából konstruál. Mintha a széthulló élete és családja ellenében egy elképzelt rendet, egy önálló nyelvezetű vizuális rendszert képezne. Könyve címével is erősíti: építem a rendet. Egy kimeríthetetlenül variálható modul-készletet, egyéni vizuális ABC-t hozott létre. Rendszert és rendet a káosszal szemben. A hétköznapok széthullásai ellenében (talán a nemzetiség fönnmaradásáért, a visszafordíthatatlan és kényszerű asszimiláció ellen is) fölmutat egy formailag gazdagon artikulált, ám önmagába záródóan tömbszerű művészetet. Mintha a nyomdász, az öntött betűkészleteket látó és azokkal dolgozó tipográfus vizuális emlékei is visszaköszönnének szabadon alakított kép-strukturáiban, egymással feleselő, egymást mindig kiegészítő, nyitott mű-sorozataiban. Egyes darabjai nemcsak az alkotóra, hanem egymásra, a művek közösségére is reflektálnak. Örvénylő, elmozduló formák teremtette dinamikus konstruktivizmus ez. Az áramlást az alkotó diktálja önkéntelenül. S az már a művek sokrétűségét húzza alá, hogy egészen a játékosságig, sokrétű mozgásképletek képírásáig eljut Heim. Úgy tűnik, a hétköznapokból, a feszítő gondoktól (a családjáéitól, egzisztenciális problémáktól, az erdélyi magyarságéitól) való menekülésként, illetve önmagában való hittel, az ingoványosban egyedül létező szárazulat-fölleléseként, önálló építményként született meg Heim András képzőművészeti külön-világa. Ebbe, művei gondosan megmunkált geometrikus formáiba, sík-mértani alakzataiba az alkotó más remény híján belekapaszkodhatott. Művészete mintha a hétköznapok anarchiája fölé kifeszített művészet a magasban lenne. Az elképzelt és vágyott rend képekben, sok alakváltozatban megfogalmazott rendszere. Önmagából kivetített belső rend, síkok, geometrumok örvénylő s forduló együttesei. Az ember magára hagyott és kiszolgáltatott. Magányosan bolyong az élet kusza, sokszor áttekinthetetlen labirintusában. [...] Létrehozok magamnak [...] egy univerzumot. [...] A konstruktív művészet lényegében önmagunk lelki valóságainak kifejezése. [...] út az örök Rend felé. A továbblépésre a matematika és a zene nyújt támpontokat. [...] Mellettünk van a leghűségesebb kísérő, a Teremtő. Számomra a művészet már jó ideje Isten feltétlen szolgálatát, a vele való találkozás lehetőségét jelenti. Sümegi György Budapest, 2008. március 21., nagypéntek 18
A Teremtő rokona A Teremtő és a művész rokon lelkek. Így is mondhatnám, a művész a Teremtő közeli rokona. Hogy miért? A Teremtő évmilliók óta folyamatosan teremti az életet, és még mindig nem tudta kimeríteni az arc, jellem, képesség, szín, arányok stb. tartalékait. Heim Andrást, a művészt, idestova huszonöt éve ismerem. Kezdetben furcsállottam, majd bambán bámultam, azután érdeklődve szemléltem, ma pedig csodálkozva nézem formanyelvének alakulását. Heim András valóban rokona a Teremtőnek. Mintha ő sem tudná kimeríteni a műteremtés lehetőségeit. Bizonyos motívumok, idomok, mértani arányok újra és újra visszatérnek nála, de a grafikán kiemelt vagy háttérbe szorított elhelyezésük azt sejteti velem, hogy ő ezáltal valami nagyon fontosat akar elmondani. Egy bizonyos úriember, Jean-FranVois Champollion a 19. század első felében megfejtette az ókori Egyiptom hieroglifáit. Heim András megfejtése gondolom egyszerűbb eljárás volna. Vallatóra kellene fogni. Mondja el, hogy mi idomainak az üzenete. Vagy, ha ez nem működik, akkor azt vallja be, hogy a sejtelmek és ihletek milyen mélységeiből emeli ezeket föl és rajzolja papírja felületére. Vallja be azt is, hogy a papír, a rotring toll, a színek nem kötik-e béklyóba szárnyaló lelkét, az ihletett pillanatot. Vallja be azt is, hogy azt a mélységet, amelyet ott sejtünk minden munkája mögött, egyáltalán felszínre lehet-e hozni, képpé lehet-e merevíteni a művész behatárolt eszköztárával. Szóval, Heim András mellett nem lehet csak úgy elmenni. Ő megállít emberként is, de még inkább grafikusként. Őt meg kell hallgatni, hogy megértsd a körmondataiba bugyolált örömeit, gondjait, átadásra érett megcáfolhatatlan igazát. Éppen ezért Heim András képei mellett nem lehet futólépésben elmenni. Aki ezt tenné, az elmegy Heim András mellett, és nyilván mind amellett, amit ő, a Teremtő rokona hordoz, képvisel és elmond, csodálatos grafikáinak kódolt, de sejtelmesen csevegő formanyelvén. Oláh Dénes plébános Heim András rendkeresése Különös, hogy Heim András festészetet tanult a főiskolán, mégis elsősorban grafikusként ismert. Pedig behatóan foglalkozott és foglalkozik a mai napig festészettel. Tanára Miklóssy Gábor volt, akinek az alakját, korrigálásait gyakran felidézi, mesterének tekinti. 1974-ben végezte el a kolozsvári Művészeti Intézetet. Ekkor még figuratív munkákat festett, kompozicionális portrékat és aktokat, azonban a rend keresése mint domináns szervezőelv már itt felbukkant. Míg Miklóssy Gábor a saját festészetében és tanításában a festői értékeket hangsúlyozta, addig Heim ezen korai festményein eltérő utakat keresett. A statikusan, hieratikusan elhelyezett alakok, a testtartások, a kép egész kompozíciója feszes, konstruktív jellegű, a kivitelezés alapos, a két világháború közötti vissza a rendhez jeligéjű Neue Sachlichkeit kimerevített világával jelezve rokonságot. Tanulmányait befejezve Mezőpagocsára került rajztanárként. Ebben az időszakban a szürrealizmushoz is közeledett, de korán szembesült annak kilátástalanságával. Mi több, megérezte a szürrealizmusban ahogy az 1999-ben megjelent építem a rendet című könyvében vallja a skizofrénia veszélyét. A táj lett kézenfekvő számára ekkor, ebben kereste intuícióval a kép rejtett szerkezetét. A táj konfigurációinak a megfejtésére Barcsay Jenő adott Heim András számára is frappáns választ. Ez azonban nem elégítette ki, nem is időzött hosszasan a tájképnél. Innen egyetlen lépést kellett megtennie az absztrakcióig. Az 1985-ös megyei tárlaton még félabsztrakt festményt állított ki. Vallomása szerint ebben az évben hagyta abba a festést. Ez a váltás meghatározónak bizonyult, és lehetővé tette számára, hogy teljesen az absztrakcióval foglalkozhasson. Le kellett mondania a festői érzékiségről, a valőrökről ahhoz, hogy az ábrázolástól és megjelenítéstől a komponálás felé haladhasson. Csak tiszta és alapvetően egyszerű elemeket használva valósíthatta meg azt, amit 1999-ben manifesztumszerűen jelentett ki: építem a rendet! 19
Még egy pillanatig érdemes elidőzni festészete mellett. Heim András sohasem mondott le róla igazán. Beszélgetéseink során mindvégig világos volt, hogy a festészeti tradíción belül érzi és értékeli saját művészetét, szem előtt tartva nemcsak a konstruktivista művészetet, de Velázquezt és Rembrandtot is. Nem véletlen tehát, ha újabban ismét visszatér a festészethez, és az absztrakciót, a rendet színekkel, árnyalatokkal gazdagítja. Tanult mesterségét újra közvetlenül alkalmazza. Visszakanyarodva az időben, a hatvanas évek vége tűnik igazi fordulópontnak Heim művészetében. Ekkor születtek meg első képarchitektúrái. 1971-ben az Utunkban egy grafikával reagált Mondrian Boogie-Woogie-jára. A kép címe: Jazz. A hetvenes évek romániai művészetében, ezen belül is Kolozsváron, kiemelkedő szerepet kaptak azok a törekvések, amelyek a konstruktivizmusban keresték a kiutat a dogmatikus-akadémiai művészet és elsősorban a festészet intézményi teljhatalmából. Heim András művészete nem egyedülálló tehát ebben az időszakban, azonban már itt leszögezhetjük, ő a legkövetkezetesebb neo-konstruktivistáink közül való. Csupán az a tény, hogy újabb művészetünk még feltáratlan, nem engedi kimondani azt, hogy a legkövetkezetesebb. Számára a konstruktivizmus nem egy fiatalkori szakasz vagy kísérlet, Heim erre alapozta művészi hitét, és életművet épített fel a képarchitektúrákból. A képarchitektúra terminus használata nem véletlenszerű. Jelzi azt, hogy Heim András a Kassák Lajos-féle konstruktivizmus elkötelezettje, vállalva vele a folytonosságot. Ez tette lehetővé számára azt, hogy a zenekomponáláshoz hasonlóan közelítsen a képkonstruáláshoz. Az alaphangot a fekete képezi, amely általában háttérként szolgál. Vallja, hogy Az élet inkább feketével van teli, mint fehérrel. Paradox módon a fekete felületet tekinti a legszínesebbnek, amelyből felzenghetnek a fehér vonalak. A fekete lehetővé teszi a karakteres válaszokat, és egy dualisztikus világ alapját képezi. Heim András sohasem művelt konkrét művészetet, mert absztrakt konstrukcióinak szimbolikus üzenete van. A fekete háttér egzisztenciális szimbólum, a felfoghatatlan, átkarolhatatlan lét, amelyben az élet variációi, drámái zajlanak. Konstrukció-variációi az élet drámáinak változatosságára utalnak. A drámailag telített, az absztrakcióban is kiérezhető súly az, ami olyan sajátosan beépíti Heim művészetét az erdélyi magyar művészetbe, amelynek alapja éppen a drámaiság, az egzisztenciális válaszkeresés és a szimbolikus fogalmazásmód. Ebben különbözik messzemenően az ő művészete Kassák képarchitektúráitól. Míg Kassák Moholy-Nagyhoz vagy El Liszickijhez hasonlóan az utópia képleteit alkotta meg, addig Heim a valós lét képleteit tárja elénk. Kandinszkij absztrakt kirobbanásaihoz sem áll közelebb, azok ugyanis a pillanatnyi egzisztenciális megélés kivetítései. Heim képletekben, kijelentésekben fogalmazza meg azt, ahogy a megélt életet látja. Ő nem akar kitörni egy utópisztikus világ felé. Nem próbál új világot létrehozni az absztrakcióval. Miközben új rendet építenek, Heim kompozíciói folyamatosan táplálkoznak egy létező rendből, a hitből. Ez a háttér nyújtja azokat a meggyőződéseket és értékeket, amelyek alapján Heim András kijelentéseket tesz a létező világról, és vitába száll vele. Meg is fordíthatjuk a létező és építendő valóság viszonyát. Eszerint a művész nemcsak leképez, hanem nap mint nap az életre való művészi reflektálás által átalakítja és rendezi saját maga számára az életet. Hisz abban, hogy akár a zenében, a művészetben is a rendező elemek kihatnak az életre. Heim András megszállottan keresi és építi a rendet. Az élet csak akkor elfogadható, ha rendet teremtünk magunkban és magunk körül vallja. Az életet munkaként, mindennapi küzdelemként fogja fel. Ezt a felfogást vallja a művészetben is, ahol a régi, középkori mesteremberekhez hasonlóan napszámosként dolgozik. Nyugtalanul, mindennap meg kell keresnie a rendet. Csupán így építheti a saját életét, hitteljes alkotással. Székely Sebestyén György 20