História 1997-02
História 1997-02 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.
Tartalom 1.... 1 1. Magyar sors Csehszlovákiában, 1945-47... 1 2. Képek... 7 2.... 12 1. Szociálpolitika az ókori Athénben... 12 2. Képek... 14 iii
1. Magyar sors Csehszlovákiában, 1945-47 VADKERTY Katalin Magyar sors Csehszlovákiában 1945 1947 A második világháborút követő kitelepítési akciók kritikai felül-vizsgálatát a térségben a magyar történetírás kezdeményezte az 1980-as évek közepén. Mind a szocialista, mind a nyugat-európai országokban a kitelepítések kérdése napi politikum volt. Hiszen jelen volt az a tízmilliónyi német, akiket a keleti térségből nyugatra űztek vagy elpusztítottak. És mindezt összekötötték a II. világháború miatt a németeket terhelő felelősség megállapításával: a közgondolkodás nem tágított a kollektív felelősség teóriájától. A magyar történeti irodalomban a kollektív felelősség elvének vizsgálata egyrészt a németellenesség hagyományanyagának felülvizsgálatát, másrészt a magyarság, illetve a szlovákság ki- és betelepítésének történettudományos tárgyalását jelentette. Szakítást évtizedes beidegződöttségekkel a közgondolkodásban. 1987-ben nemzetközi történészkonferencia foglalkozott a németek kitelepítésének történetével, a találkozó megrendezésében a História kezdeményező szerepet játszott. És kezdeményező szerepet játszott abban is, hogy a hazai kitelepítések történelmét a második világháborút lezáró békék egyik tarthatatlan elemeként mutassa be. Kitágítva a földrajzi horizontot, rámutatva, hogy Közép- és Délkelet-Európában milyen tragédiához vezetett, amikor az etnikai szállásterület határait az 1920. évi állami ha-tárokhoz akarták igazítani. Most a kitelepítések újabb fejezetét tárta fel szlovákiai magyar történész kollégánk. Az eddig ismert német, magyar szlovák kitelepítési akciók után újabb emberellenes cselekedetsorozatot. És mindez a térségben legdemokratikusabbnak mondott Csehszlovák Köztársaság területén... Az 1945. április 5-én Kassán kihirdetett kormányprogram K. Gottwald által megfogalmazott VIII. fejezete együtt említi a németeket és a magyarokat, s kollektív bűnösségükre hivatkozva egyenlő jogfosztást követel. Az említett nemzetiségűek közül a csehszlovák állampolgárságot csak a fasizmus ellen aktívan harcolók kaphatják vissza, míg a többieket az állampolgárság megvonását követően hontalanokká nyilvánítják, s örök időkre kitiltják őket a köztársaságból. Az így hontalanokká vált németek és magyarok vagyonáról a kormányprogram IX. fejezete rendelkezik. Kimondja, hogy földtulajdonuk s a rajta álló épületek az állam tulajdonába mennek át. A kormányprogrammal párhuzamosan a nemzetállami koncepció megvalósítását biztosította az összes a németeket és a magyarokat egyaránt érintő elnöki rendelet, törvény, valamint a Szlovák Nemzeti Tanács törvényei és rendeletei. Ezek az állampolgárságuktól megfosztott németektől és magyaroktól elvették a vagyonukat, elrendelték a közalkalmazottak, majd a magánalkalmazottak elbocsátását, beszüntették a nyugdíjak, a kegydíjak és a neveltetési segélyek folyósítását, betiltották esetünkben a magyar nyelv használatát nemcsak az iskolákban, a templomokban, a közéletben, de még a magánéletben is. A kollektív bűnösség alapján elkobzott gazdaságokat szláv belföldi telepeseknek utalták ki. Kényszerközmunka 1945 tavaszán és őszén A történelemben általános jelenség, hogy a hadviselő államok kormányai a frontok átvonulása után a háborús károk helyreállítására, a békés élet feltételeinek megteremtésére elrendelik az ország összes felnőtt polgárát egyenlő mértékben érintő közmunkát. A Csehszlovák Köztársaságban a közmunka a magyarok és a németek esetében büntetéssé vált, s a kényszerközmunka történetének ún. előfázisában, 1945 márciusa és októbere között a behívás indoka a kollektív bűnösség volt. A behívást a belügyminiszter jóváhagyásával a rendőrség hajtotta végre, s a nagyobb települések polgárait, az értelmiségieket, az iparosokat és a kereskedőket érintette. A tavaszi hónapokban Kelet-Szlovákiára korlátozódott, de júniustól már Nyugat-Szlovákiában is érvényesítették. 1945 őszén a 88/1945. sz. elnöki rendeletre hivatkozva a Belügyi Megbízotti Hivatal által október 18-án kiadott határozat alapján összeszedték a magyar férfiakat. Az akciót összehangolták Dél-Szlovákia magyarlakta településeinek szlovákokkal való betelepítésével. A magyarok kényszerközmunkájának ebben az első, 1945 októberétől 1946. január közepéig tartó csak a nyugat-szlovákiai járásokat érintő szakaszában a hivatalok még számoltak a kirendeltek hazatérésével, de csak a magyarkérdés végleges rendezése után. Az eddig feltárt jegyzékek szerint a behívott magyarokat Prága, Kolín, Jičín, Tábor, Benešov, Plzeň, Pardubice, České Budejovice, Ostrava, Milevsko és Zlín állomásokra szállították. A szerelvények befutása után az állandó 1
mezőgazdasági cselédekre váró cseh gazdák és gazdaságok csalódottan vették tudomásul, hogy a magyarok kirendelése három hónapra szól, s ezt követően a rendeletek szerint hazatérhetnek. Az 1945. december 15-i összesítő jelentés alapján 9247 magyar férfit és nőt szállítottak ki, 4337 mezőgazdasági munkást, 4728 önálló gazdát. Önként ment 35 cseléd, 3 inas és 144 háztartási alkalmazott. A jelentés nem említi a magyar értelmiségieket, feltételezhetően ők is a mezőgazdasági munkások között szerepelnek. Sajátos kísérlet a munkaerőhiány megszüntetésére Csehországban már 1945 tavaszán érezhető volt a munkaerőhiány, mert a front közeledtére sok német, köztük jelentős számú szakmunkás hagyta el az országot. 1946 tavaszára a munkaerőhiány olyan méreteket öltött, hogy az ipari termelés mellett veszélyeztette a mezőgazdaság működését is. Az 1946. februári hivatalos felmérés szerint 192 145 munkaerő hiányzott, de számuk a még munkaviszonyban lévő 62 175 német munkás fokozatos kitelepítésével az év szeptemberére 254 320 főre növekedik. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a mezőgazdaságban 1930-hoz viszonyítva másfél millió hektárral nagyobb területet kellett megművelni. A csehszlovák kormány 1946. február 19-i ülésén a mezőgazdasági munkaerőhiányt a Szlovákiában sok gondot okozó, nem dolgozó magyarok mozgósításával akarta megoldani. A tervet egyedül a külügyi államtitkár ellenezte, mert szerinte elképzelhetetlen, hogy a magyarok szabadon mozogjanak a cseh országrészekben. A kérdést a külföldi megítélés szempontjából előnytelenebb munkatáborok beiktatásával akarta megoldani. Mivel a németek tömeges kitelepítése a tervezettnél korábban, 1946 nyarán megkezdődött, veszélybe került a termés betakarítása is. A kormány a munkaerőproblémát kezdetben önkéntes munkások toborzásával akarta megoldani úgy, hogy a szlovákokkal párhuzamosan megszólítja a hontalanná vált magyarokat is. Ezzel a céllal hirdette meg 1946. július 16-án a szlovák földművesek baráti segítsége a cseh mezőgazdaságnak nevet viselő akcióját, s a toborzást 1946. július 22 augusztus 22-re időzítette. A magyarok beszervezését azért is sürgette, mert időközben befejezték a déli magyarlakta települések elszlovákosítását biztosító belső szlovák betelepítési tervet, s végrehajtásához szabad gazdaságokat, elszállásolási lehetőséget kellett biztosítani. Így lett az eredetileg szlovákokat érintő gazdasági akcióból politikai, nemzetiségi kérdés. A költséges akció kb. 200 000 szlovák munkavállalásával végződött. A magyar önkéntesek, zömmel reszlovakizáltak száma az egyik jelentés szerint 1919, a második szerint 1932. A magyarok elutasító magatartása meglepte a csehszlovák kormányt, s keresni kezdte a jelenség okait. Z. Nejedlý ezt a magyarok félelmében látta. A magyarokat megfélemlítette a hivatalok magyarellenessége, a gyűlölködés, de Magyarországot is vádolta, szerinte ellenpropagandát fejtett ki, amit még eredményesebbé tett a szlovákiai magyar papok lebeszélő akciója. Mivel a magyarok akkor sem mozdultak meg, amikor a csehszlovák kormány külföldi munkaerő behozataláról tárgyalt, az önkéntes toborzást irányító és végrehajtó szlovákiai szervek a kényszerítés bevezetését ajánlották. A kényszerítés elrendelése előtt még egy utolsó próbát tettek. 1946. augusztus 6 7-én Pozsonyban értekezleten találkoztak a belügy, a szociális ügyek munkatársai, valamint Szlovák Telepítési Hivatal (SZTH) képviselői, s megbízták a Belügyi Megbízotti Hivatalt, hogy az SZTH közreműködésével dolgozza ki és készítse elő a toborzás második szakaszának a tervét. Együttműködésük eredménye az augusztus 23-i belügyi körlevél, amelyben a korabeli propaganda szlogenjével megszólították a szlovák lakosságot is, de igazi céljuk a magyarok megnyerése volt. Társadalmi helyzetük javítását ígérték nekik, s mindenben egyenlő jogokat a cseh és a szlovák munkavállalókkal. A magyar földművesek nem mozdultak, saját földjeiket művelték, a polgárság számára pedig idegen volt a mezőgazdasági munka. Nem jelentkeztek. Kényszerítés és végrehajtás A csehszlovák kormány, az érintett minisztériumok, megbízotti hivatalok és az SZTH már 1946 szeptemberében kidolgozták a kényszerítéshez szükséges irányelveket. Az SZTH elnöksége 1946. november 4-én körlevelében megnevezi azokat a járásokat, ahonnan minden magyar nemzetiségű személy átcsoportosítható. Meghatározta azt is, hogy kiket kell magyarnak tekinteni. Azokat, akik 1940-ben, ill. 1930-ban magyarnak jelentkeztek, akiket a 33/1945. sz. elnöki rendelettel megfosztottak csehszlovák állampolgárságuktól, s ezt nem is kapják vissza, s végül, akik földbirtokát a 104/1945., a 108/1945. és a 64/1946. sz. törvények alapján elkobozták. A körlevél a 88/1945. sz. elnöki dekrétummal ellentétben kijelenti, hogy a behívás alanya nem csupán a 2
munkaköteles egyén, hanem a hozzá tartozó egész gazdasági egység, vagyis a családfővel egy háztartásban élő összes személy. A csehszlovák kormány a magyarok kényszerközmunkájával 1946. november 19-én foglalkozott, s megszervezte az akcióban közreműködő cseh és szlovák hivatalok munkáját koordináló Központi Toborzási Bizottságot, amelyben a cseh felet a szociális, belügy- és a földművelésügyi minisztériumok képviselték, a szlovák felet a tárcáknak megfelelő szlovákiai megbízotti hivatalok. A kormány a kényszerítést toborzásnak nevezte el. A Központi Toborzási Bizottság szlovák részlege megszervezte a járási toborzási bizottságokat, míg ezek munkatársai a helyi toborzási bizottságokat. A kényszerközmunkások kiválasztása, a névjegyzékek elkészítése a járási bizottságok feladata lett. A jegyzékből törölt személyek adatait felterjesztették a központba, mert a törlésről egyedül itt határozhattak. A helyi toborzási bizottságok tagjai lettek a végrehajtók. Ők segítették a járási munkatársakat és a karhatalmistákat. Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának Elnöksége 1946. november 14-i ülésén foglalkozott a magyarok kényszerközmunkájával. Több lehetőséget tárgyaltak meg. Az első a 88/1945. sz. elnöki rendelet betartásával kb. 15 000 ideiglenes munkaerővel számolt. A második lehetőség a közmunkát összekapcsolta a szlovákiai magyarkérdés rendezésével, s egész családok kiszállítását javasolta. K. Gottwald többszakaszos, szociálisan motivált terve 50 ezer vagyontalan, ill. kisebb földbirtokkal bíró család, vagyis kb. 150 ezer fő csehországi letelepítését tartalmazta. Az elnökség tagjai a Csehországban eluralkodott németellenes hangulat alapján szóltak a cseh lakosság várható véleményéről is. A magyarok betelepítését meg kell magyarázni, nehogy a helyi lakosság azt higgye, hogy kikergettük a németeket, s behozzuk a cigányokat magyarokat. A magyar kényszerközmunkások első transzportja 1946. november 19-én indult, az utolsó 1947. február 27-én. Elszállításuk a belügyminisztérium rendelete szerint a cseh és a szlovák karhatalmi erők feladata lett, s hat speciálisan erre a célra megszervezett parancsnokság irányította (Galánta, Párkány, Ipolyság, Kékkő, Feled, Rozsnyó). A begyűjtés belügyi forgatókönyve a következő volt: a paracsnokság által meghatározott napon és órában általában reggel hatkor a kivezényelt egység katonái körülzárták a községet. Ezt követően egy felfegyverzett katona, egy rendőr és a helyi toborzási bizottság egy tagja vagy a helyi komisszár kikézbesítette a behívókat, s két három óra elteltével megkezdték a család felpakolását a nyitott katonai teherautókra. A humánus kitelepítők A szállítással kapcsolatban a csehszlovák hatóságok következetesen ismételgetik a humánus jelzőt, amit a kényszerközmunka jellege nemcsak megkérdőjelez, de meg is semmisíti, ráadásul december február között mérték az évtized legalacsonyabb hőmérsékletét. Nappal mínusz 10 12 C-ot, éjszaka mínusz 20 26 C-ot mutatott a hőmérő. A nagy hidegben az érsekújvári rendőrparancsnok jelentése szerint az asszonyok sírtak, mert a gyermekek a hidegtől szinte megdermedtek. Drámai órákat éltek át az 1947. február 10-én deportált kajali és tósnyárasdi családok. Berakodóállomásuk Galánta volt. A nőkkel, gyermekekkel teli, nyitott teherautók a hófúvásban a Királyrév Galánta közötti úton megrekedtek, s a kiszabadításukra érkezett segítség sem tudott értük semmit tenni. A szél újabb és újabb hótorlaszokat emelt. A farkasordító hidegben a nyitott teherautók másnap délig vesztegeltek az országúton, s a jelentés szerint a nők és a gyermekek majdnem megfagytak. Az első, októberi és novemberi transzportokkal kiszállított családok magukkal vihették a tűzhelyeiket, s így enyhítették a vagonok hidegét. Január elsején a Szlovák Telepítési Hivatal elrendelte, hogy akadályozzák meg a tűzhelyek elvitelét, mert az átcsoportosított magyarok házait lakható, azonnal használható állapotban kell átadni a bizalmiaknak, a kolonistáknak. A hivatalok által biztosított melegedő kocsik hatékonysága megkérdőjelezhető, mert a rossz technikai állapotú vagonok oldalán, a többcentis nyílásokon szabadon befújt a szél. A kitelepítés mérlege A magyarok deportálását a külügyi államtitkár személyes távirata alapján 1947. február 27-én végleg beszüntették. A kényszerközmunka 394 községet, 9610 gazdasági egységet, 41 330 főt érintett, akik 6596 lakóházat és 14 149 kat. holdnyi birtokot hagytak Szlovákiában. Az önkéntes munkavállaló családok száma 2154, ami 2489 személyt jelentett. Velük együtt 11 568 család, 43 819 személy benne 5422 hat évnél fiatalabb gyermek távozott a cseh országrészekbe. A kényszerkitelepítettek járásonkénti megoszlása a következő: 3
Járás Községek száma Személyek száma Feledi 54 2156 Somorjai 44 3951 Zselízi 32 3282 Tornaaljai 46 2636 Dunaszerdahelyi 38 3451 Komáromi 26 6740 Párkányi 28 3956 Királyhelmeci 23 590 Ogyallai 17 3860 Korpona Ipolysági 17 716 Szepsi 13 390 Rozsnyói 14 350 Galántai 11 3872 Kékkői 11 437 Vágsellyei 9 2877 Lévai 9 675 Ersekújvári 2 1391 A deportálások hírére a félelemben élő magyarok menekülni kezdtek. Magyarországon kerestek menedéket. A Duna menti községek lakossága a legszükségesebb holmijával, csónakkal kelt át a jeges Dunán. A karhatalmi erők parancsnoksága a menekülők visszatartására és megrettentésére engedélyezte a fegyverhasználatot. Így a menekülőket gyakran kísérte fegyverropogás. A sebesülteket Magyarországon kezelték, mert nem voltak hajlandók visszatérni Csehszlovákiába. Halálesetet csak a somorjai járásból jelentettek, amit a szlovák hivatalok gútori incidensként emlegettek. A csehszlovák határőrség jelentése szerint felszólították a Dunán csónakokban menekülőket, forduljanak vissza, de szóbeli felhívásukra állítják a magyar határőrség puskatűzzel válaszolt, amit a csehszlovák határőrség csupán viszonozott. A kb. 240 menekülő egy csónak kivételével partot ért Magyarországon. A visszafordult csónak hazahozta a hátulról fejlövést kapott Sindler Ferenc holttestét. Magyarok Szlovákiában 1921 1980 4
Év Szlovákia 1921 650 597 1930 571 952 1949 354 532 1961 518 782 1970 552 006 1980 559 490 * Az 1930. évi népszámláláshoz képest is több mint 200 ezer főnyi veszteséget kisebb részben a háborús veszteség, illetve a menekültek, kitelepítettek létszáma, alapvetően pedig az a rendelet magyarázza, amely a csehszlovákiai magyarokat annak fejében hagyta meg vagyoni és állampolgári jogaikban, amennyiben magukat szlovákoknak vallották. A korabeli külföldi és magyar sajtó több halálesetet említ (pl. négy muzslai lakosét), de a csehszlovák hatóságok csak a katonaság által jelentett eseteket ismerték el. A katonák fegyvere gyakran elsült. Szencen pl. felszólítás nélkül, kb. 40 m távolságból lőtték le a Bogár utcában ittasan magyarul éneklő középkorú férfit. A deportálást végző parancsnokok is több halálesetet jelentettek, az indok következetesen a pisztoly véletlen elsülése. Többen öngyilkosok lettek, mások különösen a beteg és idős emberek a bepakolást vagy az indulást követően haltak meg. Sokan végigszenvedték az út borzalmait, s kinn, a cseh országrészekben haltak meg. Ott is vannak eltemetve. Nemzetközi tiltakozás A csehszlovák kormány a magyarok kényszerközmunkájának elrendelésekor azt remélte, hogy a külföld elfogadja az önkéntességről, a humánusan végrehajtott belső migrációról szóló magyarázatát. Nem így lett. A Prágában akkreditált diplomaták és újságírók gyorsan feltárták a valóságot. A külföldi sajtó már november harmadik hetében deportálásokról írt, s a legélesebben fogalmazó amerikai újságírók a kényszermunka rabszolgamunka szókapcsolatot használták. A csehszlovák kormány megrettent, attól tartott, hogy ha a Négyek Tanácsa és a Biztonsági Tanács ülése előtt híre kel a nemzetiségi megkülönböztetésnek, Csehszlovákia kellemetlen helyzetbe kerül. Az aggodalmaskodókat V. Clementis államtitkár a következő szavakkal nyugtatta meg : A határainkon belül élő magyarokkal úgy bánhatunk, ahogyan az nekünk tetszik. A külföldi kormányok közül elsőként a magyar kormány kért felvilágosítást, és ítélte el az akciót. 1946. november 23-án jegyzéket intézett a csehszlovák kormányhoz, majd a muzslai, köbölkúti és a somorjai atrocitások ellen tiltakozott az USA, Nagy-Britannia és a Szovjetunió budapesti képviselőinél. A magyar kormány lépését a csehszlovák kormány az ország belügyeibe való beavatkozásként értékelte. Kijelentette, hogy Magyarország megszegte a lakosságcsere-egyezményt, viselje a felelősséget. A magyar kormány november 29-i ülésén visszautasította a csehszlovák vádakat, s kijelentette, nem revizionizmus, ha szót emelünk a határon kívüli magyarokért,...mert a csehszlovák hatalom deportál, német mintára deportál. A Csehszlovákiában perbe fogott háborús bűnösök nemzetiségi megoszlása szlovák nemzetiségűek 2815 (31,41%) 5
magyar nemzetiségűek 4 946 (55,18%) német nemzetiségűek 1 095 (12,31%) egyéb nemzetiségűek 106 ( 1,10%) A katolikusok nevében Mindszenty József hercegprímás ítélte el a deportálásokat. Összegyűjtötte a szlovákiai katolikus lelkészek jelentéseit. A deportálások elleni fellépést kérte Griffin és Spellmann angol prímásoktól. Levelében megjelenítette a szlovákiai magyarok kényszerközmunkáját, a végrehajtás embertelenségét, s rámutatott, nem közmunkáról van szó, mert az érintetteknek elkobozzák minden ingó és ingatlan vagyonát. Úgy érzi, joga van feltárni a valóságot, mert a magyar püspöki kar nem nézte tétlenül a zsidók deportálását sem, s ezzel kb. 200 000 ember életét mentette meg. 1947. február 5-én VI. György angol király és Truman amerikai elnök segítségét sürgeti. Mivel a csehszlovák kormány tovább deportált, február 10-én Mindszenty a párizsi konferenciához fordult. Megszólaltak a magyar demokraták is. Nevükben az 1938 előtti Csehszlovákiát jól ismerő Zsolt Béla mondott elítélő szavakat. A csehszlovák nacionalizmust a fasizmushoz hasonlította, s kiemelte, hogy a Dél-Szlovákiába irányított szlovák tisztviselők zöme a fasiszta Hlinka-gárda tagja volt. A magyarokkal szemben alkalmazott fasiszta módszerekre hivatkoznak elítélő nyilatkozatukban a magyar antifasiszták is. A szlovákok részéről elsőként a rozsnyói katolikus segédpüspök, R. Pobozny szólalt meg. J. Beran prágai érseknek küldött levelében az embertelen hidegre hivatkozik, s legalább az akció átmeneti leállítását kérte. P. Jantausch nagyszombati püspök a szlovák legfelsőbb szervekhez intézett memorandumában bebizonyítja, a magyarok kényszerközmunkája törvénytelen. Elismeri, a közmunka rendhagyó idők, rendhagyó rendelkezése, de a magyarokkal szemben nem tartják be a 88/1945. sz. elnöki rendelet előírásait. Rámutat, hogy a magyarok nyugodtan várták a Csehszlovák Köztársaság felújítását, s váratlanul érte őket a háborús bűnösség vádja, az általános nemzeti megkülönböztetés és a bűntelenek megbüntetése. A hivatalok embertelenségét több példával bizonyította. A magyar kényszerközmunkások kárára elkövetett atrocitásokról a külföldön elterjedt híreket a csehszlovák kormány 1946. november 29-i ülésén hozott határozata értelmében vissza kell utasítani, bár bizonyos incidensek megtörténtek..., néhány helyen a végrehajtók nagyon hevesen intézkedtek..., de nincs szó tervezett atrocitásokról. Hazatérés és kárpótlás A kormány határozata értelmében a kényszerközmunkások zöme 1949. január 7-április 11. között hivatalos transzportokkal hazatérhetett szlovákiai lakóhelyére. A határozat váratlanul érte a hivatalokat és különösen a magyarok vagyonába ültetett szlovák kolonistákat. A hivatalok szerint a hazatérők megbolygatják a betelepített szlovákok nyugalmát. Idegesek, bizonytalanok lettek, bár a kormány rendelettel biztosította számukra a magyarok vagyonát, mert kimondta, csak a szabadon maradt birtokok gazdái jogosultak eredeti gazdaságukra. A magyarok kis kivétellel nem fogadták el a sajátjuk helyett felkínált idegen birtokokat. A sajátjukat követelték. A hazatérő magyarok és a házaikba betelepített szlovákok között kialakult feszült helyzetben gyakran került sor tettlegességre, s egy esetben a jogos tulajdonához ragaszkodó volt szlovák partizán agyonlőtte a megegyezni akaró magyar gazdát. A magyar kényszermunkások a hivatalos kimutatások szerint 235 550 000 korona értékű vagyont hagytak Szlovákiában. Az elveszett és tönkretett ingóságokért járó kárpótlást 1949-től osztályalapon rendezték, amit 1950. augusztus 25-től már a mezőgazdaság kollektivizálása motivált. Ez azt jelentette, hogy a nem automatikusan kérelmezett kárpótlást a kormány maximálta, s a kérelmezőket a következő négy csoportba osztotta. Valós kár Kárpótlás koronában 12 000 koronáig 3500 25 000 koronáig 5000 6
50 000 koronáig 6500 ennél több korona 8000 Az átalány és az osztályszemlélet praktikusan azt jelentette, hogy a kisebb károkat teljes összegben megtérítették, a nagyobb károkért átalányt fizettek, de ezt is csak akkor, ha a gazdák teljesítették beadási kötelezettségüket, ill. a szövetkezeti tagok jó munkát végeztek a közösben. 1951 1953 között 7127 családnak 31 591 530 koronát fizettek ki, vagyis családonként 4433 koronát. 2. Képek 7
8
9
10
11
1. Szociálpolitika az ókori Athénben FIGYELŐ SARKADY János Szociálpolitika az ókori Athénban Kr. e. 6 4. század A szociálpolitika általános sajátsága: igyekszik enyhíteni a szegénységet vagy még inkább a vagyoni különbségek negatív hatásait a társadalom életére, a politika egyensúlyára vonatkozóan. Milyen a szegények helyzete, mit tesznek a szegényekért? Ez az általános kérdés minden társadalmi vezető réteget és állami adminisztrációt érdekelt. Most az athéni demokrácia megoldási törekvéseit mutatjuk be. Az athéni demokráciát és általában a demokráciát a görög közvélemény a szegények államának tekintette. Alapvetőnek látták azt a tényt, hogy mivel a társadalomban többnyire a szegények vannak többségben, s a demokráciában a többség dönt, ott tehát a szegények uralkodnak. A szegénység fogalma persze viszonylagos; a felső réteg tagjai, a leggazdagabbak könnyen sorolták ide a középrétegeket is, saját magukkal szembeállítva. Mindenesetre a demokratikus államberendezés lehetőséget biztosított arra, hogy a szegényebbek az állami politika rangjára emelhessék helyzetük javítását. A földkérdés A gyarmatalapítások tucatjával hozták létre az új poliszokat új földön, új birtokoscsoportokat. A régi és új államok belső életének problémái a szociális feszültségek és azok feloldásának kísérletei gyakran forogtak a földkérdés körül. Ennek a tendenciának egyik speciális megvalósulása a kléruchia rendszere (kléros = földparcella, echein = birtokolni). A kléruchiák intézménye korán megjelenik az athéni történelemben; már Salamis szigetére, amelyet a Kr. e. 6. század elején Solón idejében és ösztönzésére foglaltak el a megaraiaktól, kléruchosokat telepítettek. A Kr. e. 6. század vége felé készülhetett az a felirat, amely szabályozza és rögzíti a Salamison élő athéni kléruchosok (lényegében katonai telepesek) jogait és kötelességeit. Itt a földbirtokjuttatás természetes ellentételezése a fegyveres őrszolgálat. Nagyjából ugyanebben az időben a levert chalkisiektől elkobzott földön ötezer athéni kléruchost juttattak földbirtokhoz. Itt a terjeszkedés, a nagyhatalmi politika támaszpontszerzési törekvése és a szegények földhöz juttatásának szociálpolitikai tendenciája egy akcióban, együtt jelenik meg. Es ez a gyakorlat uralkodik a Kr. e. 5. század kléruchiaalapításaiban is. Ezek a telepek nem lettek új, önálló államok, mint a nagy gyarmatosítás korának alapításai. Lakóik athéni polgárok maradtak, azok jogaival és kötelességeivel. Telepeik egyaránt szolgálták Athén politikai uralmának és gazdasági forrásainak, kereskedelmi útjainak, ellátásának biztosítását. A kléruchiaalapításban a szegényebbek jutnak viszonylagosan nagyobb előnyökhöz. Ezt olykor határozottan meg is fogalmazzák. A Kr. e. 5. század közepén például megalapítják az athéniek a thrák tengerparton Brea gyarmatvárost; az alapításról rendelkező néphatározatban kimondják, hogy a gyarmatosítók a szegényebb néposztályok soraiból kerüljenek ki. A csúcsponton, a peloponnésosi háború kitörése idején (Kr. e. 431), körülbelül 100 ezer athéni polgár élt a kléruchiákban. A háború végén, Kr. e. 404-ben, miután Athén katasztrofális vereséget szenvedett, ki kellett üríteni a kléruchiákat; Athént a nyomorba jutottak tömege öntötte el. Az élelmezési gondok enyhítése Az állampolgárok ellátása, élelmezésük biztosítása központi állami feladat. A földbirtokhoz juttatás, a saját létalap biztosítása is korai formája volt az önellátásra való törekvésnek, s végigkísérte a további időket is. De a klasszikus kor nagyvárosaiban, az ipar és a kereskedelem fejlődésével, már más formában is felvetődik az ellátás kérdése s ezek a nagyvárosok sokszor, így Athén is, a demokratikus fejlődés központjai. A lakosság növekedésével párhuzamosan ellátásuk egyre inkább külső forrásokat igényel, mindenekelőtt gabonabehozatalt. 12
A behozatal növekedése századokon keresztül csak nehezen tartott lépést a belső szükséglet növekedésével. A rendkívüli, ingyenes vagy kedvezményes gabonát juttató külföldi ajándékok különösen örvendetes alkalmaknak számítottak. Híres a Kr. e. 5. század közepén az egyiptomi fejedelem nagy mennyiségű ajándék-gabona szállítása sajátos következményei miatt is. Ebből az alkalomból kezdték kímélet nélkül alkalmazni Periklés polgárjogi törvényét (Kr. e. 451 450), amely csak a mindkét ágon athéni származású lakosoknak adta meg a polgárjogot. Ingyengabonát tudniillik csak az kapott, aki bizonyítani tudta athéni polgárságát. Plutarchos (Kr. u. 50 k. 120) éppen ezzel a törvénnyel kapcsolatban beszéli el az esetet:... olyan törvényjavaslatot fogadtatott el, amelynek értelmében csak azok lehetnek athéni polgárok, akiknek szülei mindkét ágon athéni származásúak. Mikor aztán az egyiptomi király negyvenezer medimnos gabonát küldött a városnak ajándékba, és a gabonát kiosztották, a törvény alapján eljárást indítottak igen sok törvénytelen származású személy ellen, akiknél erről eddig megfeledkeztek, de most közülük sokan besúgók feljelentésének estek áldozatul. Csaknem ötezer athénira bizonyították rá a törvénytelen származást, majd eladták őket rabszolgának; azok száma pedig, akik athéniaknak minősültek, és megtarthatták állampolgárságukat, tizennégyezer-negyven volt. A számok bizonytalanságában az látszik biztosnak: a több mint kétmillió liter gabona nagyon jelentős tételt képviselhetett az athéni közellátásban. Érthető, hogy a jogosultak körének megállapítása kegyetlen vitát váltott ki. A szociálpolitikai kedvezmények magától értetődően csak a teljes jogú polgárságot illették meg. A helyzet súlyosságát mutatja, hogy ez esetben magának a polgárjognak a határai váltak kérdésessé, s az athéni polgárság szűk látókörű önzése teljes kíméletlenséggel nyilvánult meg. Ezt a szociálpolitikát a közvetlen előnyök kihasználása, a távolabbra néző szempontok hiánya jellemzi. Szolidaritás társadalmi méretekben Közvetlenül, a szó szorosabb értelmében is, szociálpolitikai tevékenység volt az elesettek hozzátartozóiról és a munkaképtelen nyomorékokról való gondoskodás. A társadalmi gondoskodás eleinte alapvetően a háborúk áldozataira, illetve hozzátartozóikra terjedt ki. A haderő zöme Solón korában független birtokosokból, jellegzetesen a középrétegekből állott. Ebben a korban már erőteljesen nyilatkozik meg a szilárd polisz-közösség szolidaritása, amely nem hagyja magukra az érte elesettek hátramaradottait. A háborúban megnyomorodottak ellátását később kiterjesztették minden nyomorékra és munkaképtelenre (adynatos). Az állam gondoskodott minden rászoruló polgáráról. Ugyanakkor azonban végbement egy szűkítés is, támogatást csak a valóban rászorulók kaphattak. A jogosultságot egy alacsonyan megszabott vagyoni cenzus határozta meg: a 3 minánál (= 300 drachma = 1800 obulus) kisebb vagyonnal rendelkezők részesültek állami juttatásban. Ahogy Aristotelés leírja saját kora állapotait: Felülbírálja a tanács a munkaképteleneket is. Van ugyanis egy törvény, amely elrendeli, hogy a három minánál kisebb vagyonúakat, akik testileg annyira rokkantak, hogy nem képesek semmi munkát sem végezni, vizsgálja felül a tanács, és adjon az állam terhére eltartásukra mindegyiknek naponként két obulust. Ezek számára is van egy sorshúzással kijelölt kincstárnok. Ez az intézkedés már valóban szociálpolitika, a szó szoros értelmében. A létminimumot biztosító segély állampolgári jogon jár, azzal az ésszerű és igazságos korlátozással, amely a vagyoni helyzet figyelembevételén alapul. Az állampolgárnak feltétlen joga a megélhetés; ennek alapja saját vagyona vagy munkaképessége, de ha egyik sincs, az állam tartja el. A nyomorék vagy koldusszegény ember sem ment koldulni. A közélet gazdag és előkelő szereplői gyakran találhattak alkalmat arra politikai befolyásukat, tekintélyüket is növelve, hogy segítsenek szegényebb polgártársaikon. Jellegzetes példa erre Kimón (Kr. e. 5. század első fele) viselkedése, aki még kertjeit is megnyittatta polgártársai előtt, hogy ki-ki kedve szerint szedjen a gyümölcsökből. Hasonló gesztus volt az is, hogy időnként fényesen megvendégelte őket (vagy legalábbis hihetőbb hagyomány szerint szűkebb közösségét, démosztársait). Rossz nyelvek szerint Periklés, aki nem rendelkezett nagy magánvagyonnal, a politikai versengésben ennek ellensúlyozására kezdte a különböző állampolgári tevékenységek díjazását az államkincstárból. Nem feledhetjük el azonban, hogy a poliszpolgárok felfogásában az állam vagyona a szó legszorosabb értelmében az államot alkotó polgárok vagyonának számított, s ezt felhasználni teljesen jogosnak tartották, ha a nagy közös célok, főleg a háborúk, nem vették igénybe a tartalékokat. Ünnepek és osztogatás 13
Ez érvényes az ugyancsak Periklés által bevezetett ünneppénzek (theórika) esetére is, amelyek elsősorban a nagy Dionysia-ünnepek színházi előadásainak látogatását tették lehetővé minden polgár számára. (Később ennek a pénznek az osztogatását egyre több ünnepre is alkalmazva erőteljesen kiterjesztették.) Maguk az ünnepek is amelyekben gyakran központi szerepe volt a régi kultikus szokásokban gyökerező áldozati lakomának alkalmat szolgáltattak a javak (ez esetben ennivaló) osztogatására; minél nagyobb állami ünnepről volt szó, annál nagyobb mértékben. Az állami ünnep egyben néplakoma (démothoinia); az államköltségen vásárolt áldozati állatok húsát többnyire a helyszínen megsütötték és elfogyasztották, de volt olyan eset is, amikor a húst nyersen osztották szét, és mindenki hazavihette elkészíteni; nem alaptalanul emlegették ezeket az ünnepeket húsosztás (kreanomia) néven is. Az ünnepeken a nép ellátásáról nemcsak az állam, hanem a gazdagabb polgárok is gondoskodtak. Athénben a phylé-, phratria- és démosztársak megvendégelése nemcsak régi szokás volt, nemcsak erkölcsi kötelességnek számított, hanem gyakran leiturgiaként, közszolgálatként rótták ki a vagyonosokra. Nem egyszer előfordult a túlteljesítés is: a tekintélyre és népszerűségre vágyó gazdag polgárok az előírtnál fényesebb lakomákat rendeztek. Ezek az alkalmak természetesen jól jöttek a szegényebbeknek, bár kifejezetten szegényeken segítő jellegük és céljuk nem volt. A közösségi összetartás erősítésére a polgárokat ajándékozták meg, nem a szegényeket. 2. Képek 14
15
16
17