Alexandra David-Neel MÁGUSOK KÖZÖTT. Tibetben. Geopen Könyvkiadó, 2004

Alexandra David-Neel MÁGUSOK KÖZÖTT Tibetben Geopen Könyvkiadó, 2004

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: With Mystics and Magicians in Tibet, 1931 Fordította: Vajay Erzsébet Szerkesztette: Benke Zsuzsa Harmadik, javított kiadás Kiadja a Geopen Könyvkiadó Kft. Felelõs kiadó a kiadó ügyvezetõ igazgatója Fedélterv: Geografika Elõkészítés: Lõrém Ipsum ISBN 963 9093 11 4 Nyomta és kötötte: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Rt. Felelõs vezetõ: Mádi Lajos vezérigazgató Készült 10,5 (A/5) ív terjedelemben, 2004-ben

Elõszó Napjainkra legrejtettebb zugáig megismert Földünk talán utolsó fehér foltja Tibet. Nincs még hely, amelyet találgatások és észtveszejtõ babonák, féligazságok, ijesztõ mágiák és hátborzongató híresztelések olyan sûrû szövedéke fonna körül, mint ezt az India és Nepál északnyugati határához kapcsolódó (ma Kínához tartozó), kegyetlen klímájú országot. Az európai tudat rejtelmessé miszticizált Tibetfogalma érthetõ: itt mintha olyan emberek élnének, akik mindennapi kapcsolatban állnak a testetlen, szellemi erõkkel; itt ezen a földön mintha nem lennének érvényesek a természettudományoknak, a rációnak vagy csak egyszerûen a józan észnek az éle tet másutt oly hétköznapivá, realitássá rendezõ törvényei. Itt minden fantasztikum megtörténhet. Itt a misztika nem a normális életen kívül létezik, nemcsak éjfélkor vagy sötét szobákban, nemcsak feketemisén vagy asztaltáncoltatáskor a médiumok révületében, Tibetben az élet maga a misztika, akár fényes délben is színjózanon, bárkinek. Az európai két külön világban él párhuzamosan, a kettõ közötti érdemleges kontaktus nélkül: a reálisnak mondott életszférát nem érinti a vallás, a hit, az életbõl szakrálissá emelt (pontosabban onnan el

távolított!) dolgok világa; a csoda az európai ember számára csakis ebben a második dimenzióban létezik. Tibetben ez a magasabb dimenzió, a szent, a szellemi mintegy leszállt a Földre, és magához emelte, magába olvasztotta a mindennapi életet. A tibeti ember számára csak egyetlen világ létezik, s ez egyszerre szakrális és profán, reális és misztikus. Hamvas Béla Milarepáról, Tibet misztikus aszkétájáról írt tanulmányában e könyv szerzõjérõl is megemlékezik. Alexandra David-Neel különös hölgy. Mint olyan sokaknak, neki sem volt elég, amit Európa vallásban adni tudott. Ez a különös hölgy - az elsõ európai nõ, aki Lhászába, a tibeti lámák szent városába bejutott - 1868-ban született a franciaországi Saint-Mande-ban. Elsõ közép-ázsiai útjára 1893-ban indult, s mikor elõször lépett Tibet földjére, talán még õ sem sejtette, hogy hosszú éveket, évtizedeket fog itt eltölteni. Tökéletesen megtanulta a nyelvet, minden nyelvjárást értett és beszélt. De ami a legfontosabb: maga is átitatódott a hely szellemével, buddhistává vált, elmélyülten tanulmányozta e vallás misztériumait. A lámaizmus szent iratainak intellektuális befogadásán túl elvégezte azokat a pszichikus gyakorlatokat is, melyek az európaiak szemében csodásnak tûnõ jelenségek alapját képezik. Örökbe fogadott egy tibeti fiút, akit szerzetesnek, lámának nevelt. Gondolkodásában, mentalitásában is tibeti lett, s nemcsak híres, bölcs lámák fogadták bizalmukba és tárták föl elõtte az északi buddhizmus titkait, hanem az egyszerû tibetiek is maguk közül valónak érezték. Igen magas kort ért meg, 101 éves korában halt meg.

David-Neel asszony életpályája is bizonyság rá: végsõ soron minden utazás egy fontosabb, lényegibb, belül megtett útnak a külsõ megjelenése. Ez az út természetesen nem Saint-Mande-t és Lhászát köti össze, hanem a szellemi eszmélésnek fokozatai között vezet. Az utazó és a felfedezõ a múló évek alatt fokozatosan zarándokká vált, aki nem pusztán tudósítani akar, hanem élményeit önmaga építésére gyûjti. Alexandra David-Neel utazásának igazi jelentését akkor értjük meg, ha ráeszmélünk: minden vallás, minden kultúra tud errõl az igazi, belsõ útról, a buddhizmustól kezdve (ahol a két legnagyobb irányzat, a Hinajána és a Mahajána neve keskeny ösvényt, illetve széles urat jelent) a kínai taoizmuson át (a tao egyik jelentése: az út) az evangéliumokig: Ego sum via... A személyes érdeklõdésen és vonzalmon túl mi indíthatott egy 25 éves francia hölgyet arra, hogy polgári kényelmérõl lemondva Ázsia úttalan útjain, veszélyek és az idõjárás viszontagságai közepette jusson el lámák, szerzetesek és aszkéták országába, ahol félelmetes mágiák, irtózatos rítusok, holttesttáncoltató, démonidézõ ceremóniák világa fogadja? A múlt század utolsó harmadának Nyugat-Európájában divatba jött minden, ami Keletrõl származott. Az átlagember felszínes érdeklõdése mögött - melyet a külsõségek túlértékelése és a lényeg bizarrsággá lefokozott átélése jellemez - természetesen jelentõs folyamat húzódott meg: a kultúrák megtermékenyítõ egymásra hatása. Európa koronként Ázsiába jár ihletért. Az európai életrend természetesen lehetetlenné tette az egy az egyben átültetést, de a keleti, vallásos gondolkodás megismerése

és annak sajátos nyugati adaptációja új lendületet, új irányt adott az európai szellemiségnek. Ez az általános Keletre fordulás, ez a különös Drang nach Osten vitte Alexandra David-Neelt is Tibetbe. David-Neel asszony követõi, a késõbbi tibeti utazók kísérteties egyöntetûséggel számolnak be arról, hogy szinte tapinthatóan érezték a lámák országában a magasabb erõk közvetlen jelenlétét. Tibet földje - Peru mellett - a világ legmagasabban elterülõ felföldje. Az utazók közös impressziója érthetõ: az emberek a Földön itt élnek a legközelebb az éghez. Madarász Iván

I. FEJEZET Tibet és a lámák - Nos, akkor megértettük egymást. Itt hagyom önnek Davaszandupot tolmácsul. Õ majd elkíséri önt Gangtokba. Valóban ember az, aki hozzám beszél? Nem inkább valamilyen dzsinn ez a kicsiny, sárga bõrû, narancsszínû brokátba burkolt lény, gyémántcsillaggal a kalapján, aki most szökött le a közeli hegyekbõl? Azt mondják róla, hogy inkarnálódott láma s az egyik himalájai trón örököse, de nekem inkább látomásnak tûnt. Talán eloszlik majd, mint a délibáb, felszerszámozott pici lovával és a szivárvány minden színébe öltözött kíséretével együtt. Õ is része ennek a bûvöletnek, amelyben az utóbbi tizenöt napban élek. Ez az új kaland az álomra emlékeztet. Még néhány perc és valóságos ágyban ébredek - olyan országban, ahol nem kísértenek sem dzsinnek, sem tündöklõ selymekbe burkolt láma-inkarnációk. Ahol a férfiak csúf, sötét kabátot viselnek, s a lovak sem hordanak aranysárga takaróval borított ezüstnyerget. Az üstdob hangjára riadok; két oboa bánatos moll dallamba kezd. Az ifjú dzsinn ott ül apró paripáján, a lovagok és a kíséret nyeregbe száll. - Várom önt - mosolyog rám kegyesen a lámaherceg. Mintha valaki más hangját hallanám, amint meg ígérem, hogy másnap elindulok fõvárosa felé - az tán a kis csapat, élén a zenészekkel eltûnik. Amint az édes-bús dallam a távolba vész, eloszlik az eddig megbûvölt varázslat is. Nem álmodtam tehát, minden igaz. A Himalájá ban, Kalimpongban vagyok, s a tolmács itt áll mel lettem. Elõzõ könyvemben (Utazásom Lhászába) már be széltem a körülményekrõl, amelyek a Himalájába hoztak. Ebben az idõben a dalai lámát bizonyos politikai okok arra kényszerítették, hogy angol terü leten menedéket kérjen. Nagyszerû alkalomnak lát szott, hogy mialatt az indiai határon tartózkodik, esetleg kihallgatást kaphatok tõle, és megtudhatok valamit a buddhizmus Tibetben uralkodó formá járól. Nagyon kevés idegen közelíthette meg valaha is a Hó Országában, a szent városban rejtõzõ szerzetes királyt. Még számkivetésében sem fogadott senkit.

Látogatásom idõpontjáig makacsul visszautasított minden nõi látogatót - a tibeti asszonyok kivételé vel -, és azt hiszem, mindmáig én vagyok az egyet len kivétel. Amikor egy hûvös hajnali pirkadatban elhagytam Dardzsilinget, aligha gondoltam, milyen messze ha tó következményei lesznek kívánságomnak. Mindössze rövid kirándulást terveztem, hogy ér dekes beszélgetést folytassak; ehelyett azonban el indultam egy olyan vándorútra, amely teljes tizen négy esztendeig Ázsiában marasztalt. S az utazások e hosszú sorozatának kezdetén a dalai láma úgy jelent meg naplómban, mint elõzékeny házigazda, aki meglát egy kóborló idegent, és meghívja birodalmába. Szûkszavúan csupán ennyit mondott: - Tanulja meg a tibeti nyelvet. Lehet, hogy az alattvalói szerint mindentúdó dalai láma, amikor ezt a tanácsot adta, már pontosan látta elõre a következményeket, és tudatosan irányí tott engem nemcsak Lhásza, a tiltott fõváros felé, de azok felé az ismeretlen mágusok felé is, akik ott rej tõznek csodaországában. A láma-király Kalimpongban, Bhután rádzsája miniszterének hatalmas házában lakott. A ház bejá rata elé kétoldalt egy-egy sor magas bambuszoszlo pot helyeztek el, hogy díszesebb legyen. Mindegyik oszlopról zászlók lengtek a levegõ lova felirattal, amelyet különbözõ mágikus szövegek öveztek. A számûzött uralkodónak nagy kísérete volt, több mint száz szolgával, akik folytonosan pletykálkodtak, de a lakosztály környéke csendes volt. Ünnepe ken viszont, vagy ha magas rangú látogató érkezett, minden sarokban lázasan tevékenykedõ tisztviselõk és háziszolgák nyüzsögtek, ott leselkedtek minden ablakban, bámulták a látogatókat, ide-oda szaladgál tak a ház elõtti téren, izgatottan kiáltoztak, és mind annyian megkülönböztethetetlenül egyforma pisz kos, zsíros ruhát viseltek, hogy egy idegen nagyon könnyen tévedhetett rangjuk megítélésében. Itt, a számûzetés földjén nem érzõdött Potala (a láma pa lotája) nagyszerûsége, pompája és etikettje. Aki csak ezt az út menti tábort látta, ahol a papi uralko dó várta, hogy hívei visszaszerezzék neki a trónt, el sem tudta képzelni, milyen lehetett a Ihászai udvar. Az angol expedíció behatolt a tiltott területre, s az

a tény, hogy a leghíresebb mágusok varázslatai elle-

nére ott parádézott a fõvárosban, valószínûleg megértette a dalai lámával, hogy ezek az idegen barbárok bizonyos értelemben - az erõsebb jogán - ugyancsak mesterek. De arról továbbra is meg volt gyõzõdve, hogy a fehér faj lelkileg alacsonyabb rendû. így vélekednek az ázsiaiak Ceylontól Mongólia északi határáig; a dalai láma csak osztozott ebben. Egy nyugati nõ számára, aki ismeri Buddha tanait, egyszerûen elképzelhetetlen tünemény volt. Megdöbbenése nem lehetett volna nagyobb, ha beszélgetés közben egyszerre csak szétfoszlottam volna a levegõben. Amikor végre sikerült meggyõznöm, udvariasan érdeklõdött Mesterem után, mert feltételezte, hogy Buddháról csakis egy ázsiaitól hallhattam. Nem volt könnyû meggyõznöm, hogy az egyik legnagyobb becsben tartott buddhista könyv tibeti szövegét még jóval a születésem elõtt lefordították franciára. - Nos - mormolta végül -, ha néhány idegen valóban megtanulta a nyelvünket, és olvasta szent könyveinket, a jelentésüket akkor sem értheti meg. - Úgy gondolom, valóban félreértettek egyes tibeti vallási tanokat; éppen azért jöttem, hogy felvilágosítást kapjak - válaszoltam. Ez tetszett a dalai lámának. Készségesen felelt kérdéseimre, sõt késõbb hosszú, írott magyarázatot adott át nekem a szóba került témákról. Szikkim hercege és kísérete eltûnt, és nekem nem maradt más hátra, mint megtartani ígéretemet, és elindulni Gangtok felé. De indulás elõtt akadt még valami látnivaló. Elõzõ este jelen voltam, amikor a dalai láma megáldotta a zarándokokat. Ez a szertartás nagyon is

különbözött a római katolikus fõpapi áldástól. A pápa a sokaságot egyetlen gesztussal áldja meg, a tibeti sokkal többet követel; mindenki személyes áldást akar. A lámaisták között az áldás módja a megáldott személy társadalmi rangjának megfelelõen nagyon különbözõ. A láma mindkét kezét annak fejére helyezi, akit tisztel. Máskor csak egyik kezét vagy két ujját, vagy éppen csak egyik ujját. Végül jön az áldásnak az a formája, amikor csak kis pálcára kötözött színes szalagokkal érinti a fejet. A kapcsolat azonban - közvetlenül vagy közvetve - mindig megvan a láma és a hívõ között. Ez a kapcsolat nem nélkülözhetõ, mert itt az áldás - akár emberre, akár tárgyra vonatkozik - nem Isten áldásának kérése, hanem az, hogy a lámából áradó jótékony erõ beléjük szálljon. Némi képet adott a dalai láma széles körû tekintélyérõl az áldásra Kalimpongba érkezett hívõk óriási száma. Órákig vonult a menet a láma elõtt, és nemcsak lámahitûek, de nepáli és bengáli hinduk is voltak a tömegben. Láttam olyanokat is, akik csak bámészkodni jöttek, aztán hirtelen elragadta õket valami okkult buzgalom, és õk is belemerültek az ájtatos nyájba. Amint ezt a tarka képet szemléltem, hirtelen felfigyeltem egy emberre, aki oldalt ült a földön. Csapzott haja feje körül körbekötve, mint valami turbán, amint ez oly gyakori a hindu aszkéták között. Vonásai azonban nem látszottak indiainak, mocskos és viseltes ruhája pedig lámahitû szerzetesi öltözéknek tûnt. Kis csomag feküdt a csavargó mellett, és cinikus arckifejezéssel figyelte a tömeget.

Megkérdeztem Davaszanduptól, ki lehet ez a himalájai Diogenész. - Biztosan egy utazó naldzsorpa (aki elnyerte a tökéletes békességet, de általános jelentése aszkéta, akinek varázsereje van) - felelte, s látva érdeklõdésemet, elõzékeny tolmácsom odament az emberhez, és beszédbe elegyedett vele. Komoly arccal tért vissza, és így szólt: - Ez egy vándor aszkéta Bhutánból, barlangokban, üres házakban vagy fák alatt alszik. Néhány napja tartózkodik a közeli kolostorban. Mikor a herceg és kísérete eltûnt, gondolataim visszatértek a csavargóhoz. Délutánra nem volt semmi programom, miért ne mennék át a gonpához (kolostor), ahol lakik, és miért ne próbálnám meg kikérdezni? Valóban gúnyolódott volna a dalai lámán és a hívõkön, ahogy én láttam? És ha igen, miért? Kívánságomat közöltem Davaszanduppal, aki beleegyezett, hogy elkísér. Lóháton mentünk, hamarosan elérkeztünk a goupához, amely akkora volt csak, mint egy vidéki lakóház. A LA KHANG-ban (szent képeket õrzõ szoba) találtuk a naldzsorpát, alacsony asztal mellett, párnán ült, és éppen befejezte étkezését. Mi is kaptunk párnákat, és a naldzsorpa teával kínált bennünket. Nem volt könnyû beszélgetést kezdeni az aszkétával, mivel tele volt a szája rizzsel; udvarias köszöntésemre csak valami morgásfélével válaszolt. Mielõtt még szólhattam volna, a furcsa fickó hirtelen hatalmas nevetésben tört ki, s közben néhány szót mondott.

Davaszandup láthatóan zavarba jött. - Mit mondott? - kérdeztem. - Bocsánat - szabadkozott tolmácsom ezek a naldzsorpák néha nagyon gorombák. Nem tudom, lefordíthatom-e. - Csak fordítsa, kérem. Azért vagyok itt, hogy jegyzeteket készítsek mindenrõl, ami különös és eredeti. - Elnézést, de azt mondta: minek jött ide ez a hülye? Az ilyen gorombaságok egyáltalán nem leptek meg. Indiában is vannak olyan jógik, akik mindenkit sértegetnek, aki csak közeledik hozzájuk. - Mondja meg neki, azért jöttem, hogy megkérdezzem, miért nézte olyan gúnyosan a dalai láma áldására váró tömeget? - Pöffeszkednek saját fontosságuk tudatában. Férgek nyüzsgése a trágyában - morogta. - És ön - kérdeztem -, mentes minden ilyen szennytõl? Hangosan nevetett. - Aki ki akar mászni, csak még mélyebbre sülylyed. Hempergek benne, mint a disznó. Megemésztem és aranyporrá változtatom, tiszta vizû csermellyé. Kutyapiszokból csillagot formálni, az ám a nagy feladat. Barátunk láthatóan élvezte, amit mond. így látszhatott felsõbbrendû embernek. - És nincs igazuk a zarándokoknak, ha meg akarják kapni a dalai láma áldását és élvezni jelenléte jótéteményeit? Egyszerû emberek ezek, nem képesek magasabb rendû tanok felé törekedni. De a naldzsorpa félbeszakított.

- Ahhoz, hogy az áldás hatásos legyen, annak, aki adja, bírnia kell az erõvel, amelyet át akar adni. Ha a Kegyes Védelmezõben (dalai láma) megvan az az erõ, akkor mi szüksége van katonákra, hogy harcoljanak a kínaiakkal vagy más ellenséggel? Nem tudná kivetni az országból, akit akar? És nem tudná Tibetet körülvenni egy láthatatlan fallal, amelyen senki sem tud áthatolni? A Lótuszban Született Gurunak (Padmaszambhava, aki a VII. században prédikált Tibetben) megvolt ez az ereje, s áldása még mindig elér azokhoz, akik imádják, bár a ráksaszák távoli földjén él. Én alázatos tanítványa vagyok csupán, mégis... Úgy tûnt, hogy ez az alázatos tanítvány valószínûleg egy kicsit bolond, és biztos, hogy nagyon öntelt, mert ezt a mégis -t olyan pillantás kísérte, amelybõl sok mindenre lehetett következtetni. Tolmácsom ezalatt láthatóan zavarban volt. Mélységesen tisztelte a dalai lámát, és nem kívánta végighallgatni a bírálatot. Másrészt viszont attól az embertõl, aki csillagokat teremt kutyapiszokból - babonás félelem töltötte el. Menni akartam, s mivel úgy értesültem, hogy a láma másnap reggel továbbmegy, átadtam Davaszandupnak néhány rúpiát az utas részére. Az ajándék nem nyerte meg a naldzsorpa tetszését. Visszautasította azzal, hogy máris többet kapott, mint amennyit elbír. Davaszandup jónak látta erõltetni. Néhány lépést lett elõre, hogy a pénzt a láma melletti kis asztalra tegye. Láttam, hogy hirtelen visszahõköl, s hátrálva a falnak tántorodik, mintha valaki meglökte volna. Felkiáltott és a gyomrához kapott. A naldzsorpa felkelt, és megvetõ mosollyal elhagyta a szobát.

- Olyan volt, mintha valaki megütött volna - mondta Davaszandup. - A láma haragszik. Hogyan békítsük ki? - Gyerünk - feleltem. - A lámának valószínûleg semmi köze az ütéshez. Lehet, hogy a szívével van valami baj. Menjen inkább orvoshoz. A sápadt és zavart tolmács hallgatott. Valóban, itt nem volt mit mondani... Visszamentünk, de nem tudtam megnyugtatni. Másnap Davaszandup és én elindultunk Gangtok felé. Az öszvérnyom, amelyet követtünk, mélyen behatol a Himalájába, a szent országba, amelyet az õsi indiai hagyomány mondákkal, komor varázslókkal, aszkétákkal és tündérekkel népesít be. Az idegenek létesítette nyaralóhelyek még nem változtatták meg a környezetet. Néhány mérföldnyire a hotelektõl, ahol a nyugati világ táncol és jazzbandet hallgat, az erdõ uralkodik. A lebegõ ködök között élénkzöld mohába öltözött fák õrködnek a keskeny ösvényeken, s rejtélyes mozgásukkal figyelmeztetik vagy fenyegetik az utast. Az egész ország okkult hatásokban fürdik a dzsungel borította völgyektõl föl egészen az örök hóval fedett csúcsokig. Ehhez a helyszínhez illik a varázslat hangulata. Szinte az egész úgynevezett buddhista népesség sámánhitû, és még a legkisebb kunyhókban is a médiumok egész serege közvetíti az istenek, démonok és halottak üzeneteit. Útközben megháltam Pakiongban, és a következõ napon elértem Gangtokot. Ahogy közeledtem a falu-fõvároshoz, hirtelen félelmetes jégzivatar kerekedett.

A tibetiek szerint ez a jelenség démonok vagy varázslók mûve. Legkedveltebb fegyverük a jégzivatar. A démonok így akarják visszatartani a zarándokokat a szent helyek felé vezetõ útjukon, a varázslók pedig a jégzivatarok segítségével védik meg remetelakjukat a betolakodóktól, és riasztják el a bátortalanabb tanítványjelölteket. Néhány héttel késõbb a babonás Davaszandup bevallotta, hogy érkezésünk után felkeresett egy MPA-t (jós), és kikérdezte a viharról, amely érkezésem egyébként tündöklõén derûs napján olyan hirtelen kitört. A jós kijelentette, hogy a helyi istenek és szent lámák nem ellenségesek velem szemben. Ha azonban itt akarok élni a vallás országában - ahogyan a tibetiek országukat nevezik -, nagyon sok nehézséggel kell megküzdenem. A jóslat bõségesen teljesült. Õmagassága Szidkeong Namgyal, Szikkim örökös hercege igazi láma volt; a Karma Khagyud szekta monostorának apátja, emellett tulku (magas rangú láma, akit az idegenek élõ buddhának neveznek), a közhit szerint nagybátyjának, egy szent életû lámának reinkarnációja. Szokás szerint még gyermekkorában felöltötte a szerzetesi ruhát, és ifjúsága egy részét abban a monostorban töltötte, amelynek most a feje volt. Az angol kormány választotta - bátyjával szemben - apja, a maharadzsa örököséül, s egy idõsebb, anglicizált indiai vezetõ gondjaira bízták, aki tanítója is volt. E heterogén nevelést rövid oxfordi tartózkodás követte, majd egy világ körüli út zárta. Szidkeong tulku jobban tudott angolul, mint anyanyelvén, a tibeti nyelven. Folyékonyan beszélte

a hindosztánit és egy kissé a kínait. A magánvilla, amelyet apja parkjában építtetett, legjobban egy tibeti templomra helyezett angol vidéki házra hasonlított. Ez az ellentét belül is megismétlõdött. A földszintet európai ízlés szerint rendezték be, de az emeleten kis házikápolna volt lámaista képekkel s egy tibeti berendezésû nappali szoba. Az ifjú herceg csöppet sem volt elfogult. Azonnal érdeklõdni kezdett kutatásaim iránt, és nagy buzgalommal igyekezett megkönnyíteni munkámat. Szikkimi tartózkodásom elején meg akartam látogatni a környezõ hegyekben megbúvó néhány kolostort. Ezek általában festõién helyezkedtek el egyegy hegy tetején, és lenyûgözõ látványt nyújtottak. Úgy hittem, ezeken a magányos hegyeken minden világi harctól és ambíciótól megszabadult gondolkodók laknak, akik napjaikat békességben és mély meditációban töltik. E kolostorokat azonban késõbb nem olyanoknak találtam, amilyennek képzeltem õket. Szikkim szerzetesei nagyrészt teljesen mûveletlenek, írástudatlanok, és egyáltalán nem vágyódnak szellemi világosságra, még a buddhizmus tekintetében sem, amelyet gyakorolnak. De nincs is meg hozzá a kellõ idejük. Szikkim gonpái szegények, jövedelmük csekély, és nincsenek gazdag pártfogóik. Alaposan meg kell dolgozniuk megélhetésükért. A külföldi szerzõk minden lámaista papot megkülönböztetés nélkül lámának neveznek, de Tibetben ez nem szokás. Csakis azoknak a szerzeteseknek van joguk a láma cím használatára (láma: felsõbb rendû, kiváló), akik egyházi méltóságot viselnek: a nagy kolostorok apátjainak, a szerzetesi kollégiumok vezetõinek, s azoknak, akiknek egyetemi

végzettségük van. A többi szerzetes címe, még akkor is, ha GELONG-gá (pappá) szentelték fel - trapa (tanuló). Általában udvariasan lámának szólítják az idõsebb, tanult szerzeteseket. Szikkimben volt néhány trapa, akiket társaik tudósnak tartottak, mert el tudtak végezni néhány vallási szertartást. Õk tanították a papjelölteket a szent szövegek licitálására, viszonzásul pedig ajándékot kaptak, ritkábban némi pénzt, gyakrabban a tanítvány házi szolgálatait. Fõ bevételi forrásuk papi funkcióik gyakorlásából eredt. Az ortodox buddhizmus szigorúan tiltja a vallási szertartásokat. A tanult lámák nem is ígérik, hogy ezek által szellemi felvilágosodáshoz lehet eljutni; a szellemi megvilágosodás csakis személyes, intellektuális erõfeszítések árán érhetõ el. Á többség azonban ennek ellenére hisz bizonyos szertartások hatásosságában, betegek gyógyításánál, anyagi elõmenetel elérésénél, gonosz lények legyõzésénél s a halottak szellemének túlvilági vezérlésében. A Himalája szerzeteseinek legfõbb kötelessége a temetési ceremóniák levezetése, s õk ezt nagy buzgalommal, sõt örömmel végzik; mert a szertartások között egy-két lakoma is szerepel, ezeket a halott családja adja azon kolostor szerzeteseinek, amelyhez a halott életében tartozott. A közremûködõ trapák pénzt és természetbeni ajándékokat is kapnak a halottas háznál. Ezeknek az erdõknek parasztpapsága általában szegény és rosszul táplált, így azután alig palástolják örömteli izgalmukat, amikor egy-egy gazdag falusi halála néhány napos ünnepi lakomát ígér.

A felnõttek általában szemérmesebbek, a papnövendékek azonban, akik az erdõben a marhákat õrzik, néha mulatságosan õszinték. Amikor egyszer az erdõben ilyen ifjú pásztorok közelében ültem, fúvósok hangja szólalt meg. A fiúk - akik éppen játszottak - azonnal megálltak, hallgatóztak. A hang ismét hallatszott. A gyerekek megértették. - A kagylók - mondta az egyik. - Valaki meghalt - felelte a másik. Aztán csendben egymásra néztek, szemük örömtõl csillogott. - Húst fogunk enni - suttogta az egyik. A falvakban sokszor versengett a lámaista pap és a varázsló, ez azonban rendszerint nem vezetett ellenségeskedésre. Többé-kevésbé mindegyik hisz riválisa módszereiben. És habár a láma tekintélye nagyobb, mint a BÖN-varázslóé (az õslakók vallásának követõje), vagy mint egy ngag-szpá-ó (olyan varázsló, aki beolvadt a hivatalos papságba), a varázsló ügyességében mégis jobban bíznak, ha az élõket zaklató démonokkal kell elbánni, vagy ha a halottak leikérõl van szó. Véletlenül fedeztem fel, hogyan húzza ki a láma a halott ember lelkét testébõl, és hogyan irányítja a helyes túlvilág! útra. Aznap éppen hazatérõben voltam erdei kirándulásomról, mikor hirtelen rövid, éles kiáltást hallottam, amely semmilyen általam ismert állat hangjához nem hasonlított. Néhány pillanattal késõbb a kiáltás még kétszer megismétlõdött. Lassan, nesztelenül követtem a hang irányát, és csakhamar megpillantottam egy kunyhót, amelyet eddig enyhe emelkedõ takart. A bokrok közt lehasalva megfigyelhet

tem a történteket anélkül, hogy engem megláttak volna. Két szerzetes ült egy fa alatt a meditáció pózában, pillantásuk a földre meredt. - Hik! - kiáltott az egyik valami furcsa, metszõ hangon. - Hik! - ismételte meg a másik néhány pillanat múlva. Aztán így folytatták tovább, hosszú szünetekkel, két kiáltás között teljesen mozdulatlanul maradva. E hang láthatólag nagy erõfeszítést igényelt, szinte testük legbensejébõl tört fel. Egy ideig figyeltem õket. Láttam, hogy az egyik trapa a torkára teszi kezét. Szenvedõ arccal oldalt fordította fejét, és véreset köpött. Társa mondott valamit, amit nem hallottam. A szerzetes nem felelt, csak felemelkedett, és elindult a kunyhó felé. Akkor láttam, hogy egy hosszú szalmaszál áll egyenesen a feje tetején. Mit jelenthet ez a különös dísz? Mialatt a trapa belépett a kunyhóba, s társa felém fordult, csendesen elmenekültem. Amint legközelebb találkoztam Davaszanduppal, kikérdeztem. Mit csináltak ezek az emberek? Mi volt az a különös kiáltás? - Ez rituális kiáltás, amelyet a szertartást végzõ láma hallat az éppen meghalt ember mellett; célja, hogy a koponya tetején levõ nyíláson át, amelyet ez a mágikus szótag megnyit, a lélek elhagyja a testet. A hik-et csakis az a láma tudja a megfelelõ hangon és hangerõvel kiejteni, aki ezt a képességet egy megfelelõ mestertõl kapta. A hik után a phat kiáltás következik. Nagyon vigyáznia kell azonban, hogy

amikor gyakorol, ki ne mondja a phat-ot. E két szótag együttes hangzása a test és lélek elszakadásához vezet. Az a láma tehát, aki saját maga fölött, hibátlanul kiejtené ezeket, azonnal meghalna. Mikor a láma a szertartást végzi, nem fenyegeti ez a veszély, mert akkor a halott helyett cselekszik, neki kölcsönzi hangját, tehát a mágikus szavak is a halottra hatnak, nem a lámára. Ha egy mester a tanítványára ruházta a mágikus erõt, amellyel ki lehet hozni a lelket testi burkából, a tanítványnak gyakorolnia kell a hik helyes kiejtését. Általánosan ismert felfogás szerint ennek elérését az bizonyítja, hogy a fejtetõbe döfött szalmaszál egyenesen megáll. Mert a kiáltással egy kis nyílás keletkezik a koponyatetõn, s a szalmaszálat abba helyezik bele. A halott embernél ez a nyílás sokkal nagyobb. Néha akkora, hogy a kisujj belefér. Davaszandup nagyon érdeklõdött minden iránt, ami a halálra és a szellemvilágra vonatkozott. Ot vagy hat évvel azután, hogy megismertem, lefordított egy klasszikus tibeti mûvet a halott túlvilági vándorlásairól (Bardó Töd Tol). Sok külföldi - orientalisták, tudósok és angol tisztviselõk - alkalmazta Davaszandup észrevételeit, és ismerte meg képességeit. Nekem azonban jó okom volt feltételezni, hogy jellemének igazi különlegességét egyikük sem ismerte olyan jól, mint én. Davaszandup okkultista volt, sõt bizonyos szempontból misztikus. Kereste a titkos kapcsolatokat a DAKi-NiK-kel (nõi istenségek, szanszkrit nevük Dakini, de fellelhetõk a tibeti irodalomban is. Tibeti nevük kan-doma. Gyakran anyákénak is nevezik õket, és úgy mondják, hívõikkel mélységes ezoterikus tudást közölnek). Minden vonzotta, ami egyál-

talán a láthatatlan misztikum világára vonatkozott, meg kellett azonban keresnie kenyerét, ezért kevés idõt szentelhetett kedvelt tanulmányainak. Davaszandup Kalimpongban született, felmenõi bhutániak vagy szikkimiek voltak a betolakodók tibeti ágából. Ösztöndíjjal végezte el a tibeti ifjak számára létesített dardzsilingi középiskolát. Azután az angol kormány szolgálatába lépett Indiában, és Baxe Duarnál, Bhután déli határán tolmács lett. Itt találkozott egy lámával, akit lelki vezetõjéül választott. Davaszandup elbeszélése alapján, aki e lámát mélységesen tisztelte, volt némi fogalmam errõl a tanítóról. Valószínûleg olyan volt, mint sok láma, akikkel késõbb találkoztam, s akik elméjükben együtt ápolják a tudományt és a babonát, ugyanakkor jók és emberszeretõk. Ez a láma azonban abban különbözött társaitól, hogy az õ mestere igazi szent volt, akinek haláláról érdemes szót ejteni. Ez a szent láma remete volt, aki Bhutánban, rejtett helyen a misztikus elmélyülést gyakorolta. Amint ez szokásos volt, remeteségét megosztotta vele egyik tanítványa, aki kiszolgálta. Egy napon jámbor jótevõ látogatta meg az aszkétát, és nagyobb pénzösszeget hagyott nála téli ellátására. A tanítvány nem tudott ellenállni kapzsiságának, leszúrta a remetét, és elmenekült az ezüsttel. Az öreg lámát nem ölte meg a szúrás, nem sokkal a gyilkos tanítvány menekülése után magához tért. Sebe gyötrõ kínokat okozott neki, s hogy megmeneküljön a szenvedéstõl, meditációba merült. A tudati koncentráció gyakran azt eredményezi, hogy a test teljesen érzéketlenné válik.

Néhány nap múlva meglátogatta a lámát egy másik tanítványa; a remetét mozdulatlanul fekve találta. A gennyedõ sebek szaga és a vérfoltos takaró megdöbbentette. Kikérdezte a mestert. A remete elmondta neki, mi történt, de amikor a tanítvány a legközelebbi kolostorból orvost akart hívni, a remete megtiltotta. - Ha a falusiak és a lámák megtudják, mi történt velem, kutatni fognak a tettes után - mondta az aszkéta. - Még nem juthatott messzire. Megtalálják és biztosan halálra ítélik. Ezt nem akarom. Legyen ideje a menekülésre. Egyszer talán visszatalál a helyes útra; én semmi esetre sem akarok halálának okozója lenni. Ne szólj tehát senkinek arról, amit láttál. Most pedig hagyj egyedül. Míg meditálok, nem szenvedek, de ha tudatában vagyok testemnek, elviselhetetlen fájdalmaim vannak. Egy keleti tanítvány ilyen paranccsal nem ellenkezik. Leborult mestere lába elé, s eltávozott. Néhány nap múlva a remete, teljesen egyedül maradva a kunyhóban, kiszenvedett. Bár Davaszandup nagyon tisztelte a szent láma irányításait, bizonyos erkölcsi normákat nem volt képes betartani. Ezt alázatosan meg is vallotta. Az ivás - fajtájának gyakori hibája - volt élete átka; szította amúgy is haragra hajlamos természetét, s egyszer kis híján gyilkosságba vitte. Míg Gangtokban éltem, megígértettem vele, hogy teljesen megtartóztatja magát az erjesztett italoktól, amelyek élvezete olyan általános a buddhisták között, ígérete betartásához azonban jóval nagyobb önuralomra lett volna szüksége. Képtelen volt ellenállni környezetének, ahol az általános hiedelem szerint inni és eszüket a pohár fenekén hagyni az igazán

méltó Padmaszambhava hûséges tanítványához. (Padmaszambhava a tantrikus buddhizmus elkorcsosult szektájához tartozott. De nincs bizonyíték arra, hogy valóban részeges lett volna, amint ezt követõi - saját italozásukat igazolandó - el akarják hitetni.) Mikor Davaszanduppal találkoztam, éppen otthagyta a kormányszolgálatot, és Gangtokban a tibeti iskola fõoktatója lett. Olvasási szenvedélye teljesen hatalmába kerítette. Bárhova ment, könyvet vitt magával, és mintegy eksztázisban teljesen belefeledkezett. Órákra elmerült, azt sem tudta, hol van. Tudományos fordításai, okkult szertartások bemutatása és a lámákkal folytatott hosszú beszélgetései teljesen elvonták az iskolától. Úgy látszott, gyakran még az iskola létezését is elfelejtette. Néha egész hónapig be sem tette lábát a tanterembe; tanítványait egy alárendelt tanítóra bízta, aki az õ példáját követve ugyancsak annyira elhanyagolta õket, amennyire csak állása kockáztatása nélkül merte. A magukra hagyott fiúk játszottak, az erdõben kóboroltak, s még azt a keveset is elfelejtették, amit azelõtt tanultak. Egy napon azonban Davaszandup megjelent tanítványai elõtt szigorúan, mint a Holtak Bírája; a gyermekek pedig minden porcikájukban remegtek, tudván, mi következik. Elõször is fel kellett sorakozniuk tanítójuk elõtt, aki feladott egy kérdést a sor egyik vagy másik végén álló fiúnak. Ha a gyermek nem tudott felelni, vagy rossz feleletet adott, szomszédja válaszolhatott helyette, s ha az õ felelete helyes volt, Davaszandup parancsára

arcul kellett ütnie tudatlan társát, és elfoglalni a sorban az õ helyét. Az áldozat ismét kapott egy kérdést. Ha most sem tudott felelni, Davaszandup felszólította a sorban a harmadikat, s ha az sikeresen válaszolt, neki is arcul kellett ütnie társát, és elfoglalnia a helyét. Mire a szerencsétlen kis kölyök, megdermedve az ismételt brutalitásoktól, elérte a sor végét, kapott vagy egy tucat pofont. Nemritkán megtörtént, hogy az egymás mellett álló fiúk közül egyik sem tudta felmondani a leckét. Ilyenkor a legnagyobb tudású fiú osztotta ki a pofonokat, ha pedig a gyermekek egyformán tudatlannak mutatkoztak, maga Davaszandup fenyítette meg mindet. Voltak olyan gyermekek, akik nem akarták barátjukat megütni, s csak mímelték az ütést. De Davaszandup résen volt. - Gyere ide - mondta kegyetlen nevetéssel. - Nem tudod, hogy kell csinálni. Majd én megtanítalak, fiam. És puff, hatalmas tenyere odacsapott szegény kölyök arcába. A gyermeknek aztán meg kellett mutatnia barátja arcán, hogy rettenetes tanítójától megtanulta a leckét. Ebben a furcsa iskolában, minden fegyelemtõl távol, Davaszandup olyan szabályokat sértett meg, amilyeneket csak akart. Ilyenkor egy különösen hosszú, nehéz botot használt. Az áldozatnak nyitott tenyérrel felfelé ki kellett nyújtania karját, mestere pedig a tenyerébe ütött. E fegyver használata közben Davaszandup szilaj haditáncot járt, minden ütést egy ugrással és egy vad han kiáltással kísért.

Egyszer, váratlanul érkezvén az iskolába, tanúja voltam egy ilyen jelenetnek, s a gyermekek, akik addigra már bizalmukba fogadtak, nyíltan beszámoltak tanítójuk módszerérõl. Néhány napi ilyen aktív professzorkodás után Davaszandup ismét magára hagyta tanítványait. Mesélhetnék még sok hasonló esetet jó tolmácsomról, néhány mulatságosat is, Boccaccio stílusában. Ezekben egészen más szerepeket játszott, nem okkultistát, tanítót vagy írót. De nem akarom emlékét kisebbíteni, béke legyen vele. Miután kitartó erõfeszítéssel igazi tudásra tett szert, érdeklõdõ és együttérzõ volt. Szerencsésnek tartom magam, hogy találkoztam vele, és hálás vagyok neki. Hozzáteszem, hogy Davaszandup írt egy angoltibeti szótárt, és pályafutását a kalkuttai egyetem tibeti professzoraként fejezte be. Nagy volt az örömöm, amikor a tulku-herceg bejelentette, hogy a híres Tasi Lumpó-i egyetem tibeti filozófiai doktorát várja, aki a Gangtok közelében levõ Encse kolostorban fog élni, és hogy még egy másik lámát is vár, egy szikkimit, aki Tibetben tanult, és most nemsokára hazatér. Mindkettõjükkel hamarosan találkozhattam, és nagy tudású, kiváló tudósoknak ismertem meg õket. A filozófia doktorának neve kusog (egyenlõ az angol sirrel) Csödzse volt, s Tibet õsi királyainak családjából származott. Néhány évet valami politikai vétség miatt fogságban töltött, s gyenge egészségét annak tulajdonította, hogy a börtönben mérgezett ételt kapott. Szikkim hercege nagyra tartotta e tudós embereket. Örömmel fogadta be a menekültet, és kinevez

te az Encse gonpa apátjává azzal a feltétellel, hogy nyelvtant és szent irodalmat kell tanítania 20 papnövendéknek. Kusog Csödzse gelugsz-pa volt (a Csöng Kapa által 1400-ban alapított szekta követõje). Ezt a reformált szektát a Sárga Sapkások szektájának nevezik. Külföldi szerzõk szerint a Sárga Sapkások vallásos gyakorlatai teljesen különböznek a Vörös Sapkásokétól. Rájöhettek volna tévedésükre, ha látták volna, hogy az Encse kolostorban a Vörös Sapkás szerzetesek fõnöke egy gelugsz-pa apát, aki együtt énekli velük a liturgiát. Nem tudom, hogy ez a láma az állandó meditációnak szentelte-e magát, vagy netán misztikusnak nevezhetnénk, annyi bizonyos, hogy rendkívül nagy tudású volt. Memóriája olyan volt, mint egy csodálatos könyvtár, amelyben minden könyv rendelkezésre áll és kinyílik a kívánt lapon. Tucatjával idézett szövegeket bármilyen tárgyból a legkisebb erõfeszítés nélkül; bármilyen témából, amely csak kapcsolatban állt a lámaizmussal, buddhista filozófiával, tibeti történelemmel vagy irodalommal. Tudása még tibeti viszonylatban is rendkívüli volt. A láma csak nagy ritkán látogatta meg a herceget villájában. Talán félt, nehogy tolakodónak tartsák, de az is lehet, hogy büszkeségbõl (nagyobb rangja lévén, mint protektorának), és csakis a kolostor ügyeit vitatta meg vele. Néha eljött hozzám is, de általában én látogattam meg gonpájában, amely a Gangtok fölötti hegycsúcson állt. A láma - aki mint a legtöbb keleti ember, gyanakvó volt - beszélgetéseink folyamán mulatságos stratégiát eszelt ki, hogy buddhista tudásomat felmérje.

Egy napon, amikor ott ültem szobájában, kérdésekkel teli hosszú listát vett elõ, és rendkívül udvariasan arra kért, feleljek azonnal a kérdésekre. A témák meglehetõsen bonyolultak voltak, s a láma nyilván szándékosan választotta õket, hogy zavarba hozzon. A vizsgán becsülettel átestem, vizsgáztatóm elégedettnek látszott. Késõbb bevallotta, hogy eleddig nem hitte el, hogy buddhista vagyok, és mivel nem értette, miért faggatom folyton a lámákat vallásuk felõl, félt, hogy gonosz céljaim vannak. A vizsga után teljesen megbízott bennem, mindig nagy bizalmat mutatott irántam. A másik láma, aki nem sokkal ezután Lhásza körzetébõl, a Tolung Cserphug kolostorból érkezett Gangtokba, fiatal éveiben Lhászában tanult, és késõbb is visszatért oda mint a karampák fejének titkára. (A Karampa szekta az egyik legfontosabb Vörös Sapkás szekta.) Ezt a lámát Kusog Bermiágnak hívták, mert Bermiág urának fia volt, tagja annak a nagyon ritka szikkimi nemességnek, amely eredetét az õsi lepcsa nevû fajból származtatja. Mint Kusog Csödzse, õ is megkapta a magas gelong címet, és cölibátusban élt. A maharadzsa káplánja volt és mint ilyennek, lakosztálya volt a palotában. Heteken át majdnem minden délután elsétált a villába, ahol a koronaherceg lakott. Itt, az angol ízléssel berendezett szalonban hosszú beszélgetéseket folytattunk olyan témákról, amelyeket nyugaton nagyon különösnek találtak volna. Szívesen gondolok vissza ezekre a beszélgetésekre, amelyek során lassanként kirajzolódott az igazi

Tibet, és fellebbenthettem a Tibet vallásos világát lakaró fátylat. E beszélgetéseken mindig Szidkeong lulku elnökölt szokásos brokátruhájában, a pamlagon ülve. Kis asztal állt elõtte, vele szemben ültem én egy karosszékben. Elõttünk egy-egy finom kínai porceláncsésze állt ezüsttányéron, pagodaszerû tetõvel, amelyet korall- és türkizkövek ékesítettek. Nem messze a hercegtõl, karosszékben ült Kusog Mermiág, fenségesen beburkolózva gránátszínû ru hájába, elõtte is csésze állt ezüsttányéron, de a csészének nem volt teteje. Ami Davaszandupot illeti, aki szintén gyakran jelen volt, õ szabóülésben - keleten lótuszülésnek hívják - kuporgott a lábunknál, mellette a szõnyegen állt csészéje, de sem tányérja, sem fedele nem volt. így hát minden a nagyon szigorú és nagyon komplikált tibeti etikett szerint zajlott. Mialatt Bermiag Kusogot, e tudós és színes szónokot hallgattuk, bõségesen el voltunk látva vajjal és sóval ízesített, hervadt rózsaszínû tibeti teával. A lómódú tibetiek keze ügyében mindig ott a tea. A népi szólás is úgy jellemzi a gazdagságot: a gazdag ember ajka mindig nedves a teától vagy a sörtõl. Ezeken az együttléteken a tea az ortodox buddhista elveim iránti tiszteletadást jelentette. Egy fiatal szolga hatalmas teásedényt hozott be. Vállmagasságban tartotta, és olyan ünnepélyes mozdulattal közelítette csészénkhez, mintha valamilyen vallási szertartást végezne. A szoba sarkában égõ néhány tömjénrudacska olyan átható illatot árasztott, amelyhez hasonlót sem Kínában, sem Indiában nem éreztem. A palota távoli templomából bánatosan és tompán hallatszott egy lassú, ünnepélyes dallam. És Bermiag láma folytatta elbeszélését

a bölcsek és mágusok életérõl, akik ott éltek vagy ott élnek ma is a tiltott földön, amelynek határa olyan közel van ide. Kusog Csödzsének és Bermiag Kusognak köszönhetem, hogy megismertették velem a lámaista felfogást a halálról és a halálon túlról; ez a felfogás a legtöbb külföldi elõtt ismeretlen. Minthogy az egyik láma Vörös Sapkás volt, a másik a Sárga Szektához tartozott, biztos lehettem abban, hogy a kapott információk nem valamelyik szekta álláspontját képviselik, hanem az általános felfogást. A késõbbi években alkalmam nyílott arra, hogy Tibet különbözõ részein más lámákat is kifaggassak ezekrõl a kérdésekrõl. A jobb megértés kedvéért az információk egy részét a következõkben összegzem: A halál és a túlvilág. A tájékozatlanok általában azt hiszik, hogy a buddhisták a lélek reinkarnációjában hisznek, sõt a lélekvándorlásban. Ez tévedés. A buddhizmus tanítása szerint miután a lények feloszlottak a halálban, a lelki és fizikai aktivitásuk által létrehozott energia új lelki és fizikai jelenséget produkál. E témáról nagyon sok és bonyolult elmélet létezik, és úgy tûnik, a tibeti misztikusok mélyebben látnak bele e kérdésbe, mint más buddhisták. Tibetben azonban, mint másutt is, a filozófusok felfogását csak az elit érti meg. A tömegek, bár ismétlik az ortodox hitvallást: minden felhalmozás véges, ego nem létezik, sem személyben, sem semmiben, mégis csak az egyszerû hitnél maradnak, amely szerint egy meghatározatlan lény különbözõ formákat öltve vándorol világból világba. Az ember halál utáni állapotáról vallott lámaista felfogás is

nagyon különbözik a déli buddhizmus felfogásától (Ceylon, Burma, Sziám). Ezek határozottan állítják, hogy az ember halála és az érzõ lények hat fajának valamelyikében történõ újraszületése között bizonyos idõ telik el. A néphit szerint az, hogy az ember a lények melyik osztályában születik újra, s jó vagy kevésbé jó körülmények közé kerül, teljesen elõzõ léte alatti jó vagy rossz cselekedeteitõl függ. Tibetben a felvilágosodottabb lámák azt tanítják, hogy az ember - vagy bármilyen más lény - gondolatai és cselekedetei által kapcsolatokat teremt, s e kapcsolatteremtés természetszerûen e vonzódásoknak megfelelõ létezéshez vezet. Mások azt mondják, hogy az ember cselekedetei által, de mindenekfölött lelki aktivitásával megváltoztatja még saját szubsztanciáját is, és így megkapja egy isten, egy állat vagy bármilyen más lény tulajdonságait. Eddig a kép csak nagyon kevéssé különbözik a buddhista szemlélettõl. A következõ lámaista szemlélet már eredetibb. Elõször is még jobban hangsúlyozzák a mahajána buddhistáknál is nagy szerepet játszó okosságot, leleményességet. Aki tudja, hogyan kell csinálni, az még a pokolban is jól él. E mondás Tibetben nagyon népszerû. Ez minden magyarázatnál jobban rávilágít arra, amit a tibetiek THABSZ-nak (módszernek) neveznek. Tehát, míg a buddhisták általában úgy hiszik, hogy a halott végzete morális karakterének megfelelõen matematikailag meghatározott, a lámaisták kijelentik: aki ismeri a helyes módszert, az halál utáni végzetét is jobbra tudja fordítani. Azaz el tud-

ja érni, hogy a lehetõ legkedvezõbb körülmények között szülessék újra. így mondják: a lehetõ legkedvezõbb körülmények között - mert minden bölcsesség ellenére is, a múlt cselekedeteinek számottevõ erejük van. Sõt a múlt gyakran olyan erõs, hogy sem a halott, sem a halott jólétén fáradozó beavatott nem tudja megakadályozni, hogy a szellem belevesse magát egy nyomorúságos újraszületésbe. Erre késõbb lesz majd példánk. A módszer, a savoir fairé gondolatából kiindulva a lámaista úgy véli: ha az ember megtanulja, hogyan éljen jól, azt is meg kell tanulnia, hogyan haljon meg jól, és hogyan járjon el a másvilágon. A misztikus tudomány ismerõirõl, a beavatottakról feltételezik, hogy tudják, mi vár rájuk a halál után, az elmélkedõ lámák pedig már életükben látták, tapasztalták a halált kísérõ érzeteket. 0k hát nem lepõdnek meg és nem zavarja õket, ha jelenlegi személyiségük szétesik. Az pedig, ami belõlük folytatódik - tudatosan lépve be a következõ világba -, már ismerõsnek találja az utakat, ösvényeket s az elérendõ helyeket. Hogy mi az, ami folytatja útját, miután a testbõl holttest lesz? Ez a lámaisták által megkülönböztetett több tudat közül egy speciális tudat, az én tudata vagy egy másik definíció szerint az élet akarása. Az utazóra, akinek túlvilági vándorlását követni fogjuk, a lélek szót fogom használni. Ez a szó ugyan távolról sem fejezi ki azt a gondolatot, amelyet a tibeti tudós így jelöl meg: jid kiji rnampar sészpci, de megvan az az elõnye, hogy a szó ismerõs a nyugati fülnek, és különben is egyetlen nyugati nyelvben sincs rá pontosan megfelelõ szó.

Mint mondottam, a tibetiek szerint egy misztikus beavatott képes arra, hogy személyének szétesése alatt megõrizze elméje tisztaságát, és ezáltal úgy haladhat át ebbõl a világból a másvilágba, hogy mindennek, ami történik, teljesen tudatában legyen. Az ilyen embernek tehát nincs szüksége senki segítségére sem utolsó óráiban, sem halála után, és nincs szüksége semmiféle szertartásra. Ez azonban nem így van a közönséges halottaknál. Közönséges halottaknak kell tekintenünk mindenkit - akár szerzetes, akár világi ember -, aki nem sajátította el a halál tudományát. Természetesen a nagy többség ilyen. A lámaista azonban nem hagyja magára ezeket a tudatlanokat. Haldoklásuk alatt és haláluk után megtanítja õket arra, amit nem tanultak meg földi életükben. Megmagyarázza nekik az utazásuk alatt elébük kerülõ lények és dolgok mibenlétét, bátorságot önt beléjük, és fõleg a helyes irányba tereli õket. A láma, aki a haldokló ember mellett van, nagyon vigyáz arra, hogy ne engedje a haldoklót elájulni vagy kómába esni. Rámutat a minden egyes érzékszervhez - a szemhez, az orrhoz, a nyelvhez, a testhez, a fülhöz - kapcsolódó különleges tudatosság fokozatos elmúlására. Tehát felhívja a figyelmet a látás, ízlelés, szaglás, érintés és hallás fokozatos elvesztésére. A láma feladata ezután rábírni a lelket, hogy a fejtetõn keresztül ugoijék ki burkából, mert ha bármi más úton távozik, az nagyban veszélyeztetné jövõbeli állapotát. A léleknek ezt a kihúzását eredményezi a rituális hik! s az azt követõ phat! kiáltás. A lámának

összpontosítania kell gondolatait és azonosítania magát az éppen meghalt emberrel, mielõtt kiejti e hangokat. Neki kell véghezvinnie azt az erõfeszítést, amelyet a halottnak kellett volna megtennie, hogy azután a lélek kellõ erõvel rést üssön a fejtetõn, amelyen át kimenekülhet. Beavatottak, akik a lelket saját maguk fel tudják vinni, mikor közeledni érzik végüket, maguk ejtik ki a felszabadító hik és phat kiáltást, és így segítség nélkül megszabadulnak. A beavatottak így öngyilkosságot is tudnak elkövetni, és mint mondják, egyes misztikusok meg is tették. A test nélküli lélek ezután furcsa zarándokúira in/ dúl. A népszerû hiedelem szerint ez a zarándoklás valóságos országokon vezet keresztül, és lakóik valóságos lények. A tanultabb lámaisták azonban ezt az utazást szubjektív látomások sorozatának fogják fel, álomnak, amelyet maga a lélek szõ magának jelleme és volt cselekedetei anyagából. Egyes lámaisták szerint a lélek közvetlenül kiszabadulása után villámcsapásként ismeri fel a Legfõbb Valóságot. Ha ezt a fényt meg tudja ragadni, akkor megszabadul az egymás utáni születések és halálok körforgásából. Akkor elérte a nirvánát. Ez azonban ritkán történik meg. A lelket általában ez a hirtelen fény elvakítja. Visszariad tõle, visszahúzzák téves fogalmai, ragaszkodása az egyéni léthez és az érzékek örömeihez. Az is lehet, hogy nem fogja fel a látottak jelentõségét, mint ahogy egy munkájában elmerült ember nem vesz tudomást arról, ami körülötte történik. A közönséges ember, aki ájulásban halt meg, amikor magához tér, nem is érti meg mindjárt, hogy

mi történt. Néhány napig beszélni akar az emberekhez, akik körében élt, és megdöbbenve látja, hogy senki sem válaszol neki, senki sem vesz tudomást jelenlétérõl. Egy kelet-tibeti láma mesélte nekem a litangi kolostorban, aki médium közvetítésével halott emberektõl hallotta, hogy megpróbálták használni személyes tárgyaikat. Ásót akartak kézbe venni, hogy dolgozzanak, és a fogason függõ ruhájukért nyúltak, hogy felöltözzenek. Ingerelte õket, hogy nem tudták tovább folytatni megszokott életüket. Ilyen esetekben a halott lelke nem tud tájékozódni. Mi történhetett vele? Észrevesz egy mozdulatlan testet, és látja, hogy hozzá hasonlít, látja, hogy lámák énekelnek körülötte. Lehetséges, hogy meghalt? Az egyszerû emberek szerint a test nélküli szellemnek el kell mennie egy homokos helyre, és megfigyelni lábnyomát a homokban. Ha a lábnyomok fordítottak, azaz a sarok nyoma van elöl és a lábujjaké hátrafelé mutat, akkor semmi kétség, az az ember halott. Persze, megkérdezhetjük, hogyan lehet a léleknek lába. Valójában nem is a szellemnek vannak végtagjai, hanem az örök hasonmásnak, amellyel még öszsze van kapcsolva. Mert a tibetiek, mint az egyiptomiak, hisznek a hasonmásban. Az élet folyamán ez a hasonmás szoros egységben van a materiális testtel. Bizonyos körülmények között azonban el tud válni tõle. A hasonmás ilyenkor el tudja hagyni az anyagi testet, és megjelenik különbözõ helyeken; vagy miután önmagában láthatatlan, különbözõ utazásokra indulhat. Vannak emberek, akiknél a hasonmásnak ez a testtel való

különválása akaratuktól függetlenül történik, a tibetiek szerint azonban ha valaki ilyen célú gyakorlatokat végez, akaratával is elõidézheti. Ez a különválás nem teljes, egy szál még összeköti a kettõt. Ez a kötelék egy darabig még a halál után is megmarad. A test elpusztulása során végül általában - de nem szükségképpen - a hasonmás is megsemmisül. Egyes esetekben a hasonmás túlélheti társát. Tibetben találkozhatunk olyan emberekkel, akik egy darabig letargikus állapotban voltak, s késõbb elbeszélik, milyen helyeken jártak ezalatt. Egyesek emberlakta országokat látogattak meg, mások utazásukról számolnak be a paradicsomokban, purgatóriumokban, esetleg a BARDÓ-ban (köztes lét, ahol a lelkek újraszületésre várakozva bolyonganak. Ortodox buddhisták tagadják e régió létezését). E különös utazók neve delog (az, aki visszatért a túlvilágról). Bár a meglátogatott helyeket és a körülményeket meglehetõsen különbözõen ecsetelik, abban általában egyetértenek, hogy a halál utáni állapot határozottan kellemes. Néhány évvel ezelõtt Csarongban találkoztam egy asszonnyal, aki egy egész hétig lélek nélküli állapotban volt. Elmondta, hogy nagyon meglepõdött új testének könnyûségén, mozgékonyságán. Csak kívánnia kellett, hogy egy bizonyos helyen legyen; át tudott kelni folyókon, járt a vízen, áthatolt a falakon. Egyetlen dolog látszott lehetetlennek: elszakítani azt a megfoghatatlan szálat, ami éteri lényét anyagi testéhez kötötte, s amelyet egészen tisztán látott feküdni és aludni fekhelyén. Ez a szál korlátlanul meghosszabbodott, néha azonban mégis gátolta mozgásában. Ahogy õ mondta: megfogta.