Főtér Sebestyén Attila: Lucy ül a fûben Irodalom- és kultúrtörténeti kollázs drogokról és drogmédiumokról... 4

Küszöb Lapis József: Válaszd az életet... 3 Főtér Sebestyén Attila: Lucy ül a fûben Irodalom- és kultúrtörténeti kollázs drogokról és drogmédiumokról... 4 Macskakő Lord Dunsany: Bethmoora... 11 A hasis férfi (fordította: Gyuris Gergely)... 13 Vass Tibor: Szigete válogatja részlet az Ebcsont before ciklusból... 16 Maros András: Annyira tipikus... 19 Mezei Gábor: apa falu élő... 23 Kapualj Kenyeres Attila: Lógni a szeren... 24 Árkádok Berta Erzsébet: érdekes és emlékszerű Archeológiai munkálatok a debreceni városháza XX. századi építéstörténetén... 29 Lépcsők Ópium Egy elmebeteg nő naplója Gönczy Monika: Amikor a N/nap az Isten... 36 Papp Sándor: Brenner József moziba ment... 39 Miklós Eszter Gerda: Kortárs drogpolitikai kalandozások Foucault oldalán... 41 Deréky Pál: Történeti magyar avantgárd a Kárpát-medencében Balázs Imre József: Az avantgárd az erdélyi magyar irodalomban... 45 Mûhely Astrid Fontaine Caroline Fontana: Pszichotrópok, transz és miszticizmus (A bevezetőt írta és fordította Kálai Sándor és Balogh Sámuel)... 47 Emerico Koloniale: Tea és zen... 54 Télikert Szokolovszki Zoltán: Biztató eredmények, szigorú folytatás Avagy hogyan halad a parlagfűirtás hazánkban... 56 Toronyszoba D. Kovács Zoltán: Múltunk illúziója II. Legyőzöttnek lenni avagy Trianon átka... 62 DISPUTA Tartalom

E számunk szerzôi: Balogh Sámuel egyetemi hallgató, Debrecen Berta Erzsébet irodalomtörténész, Debrecen Deréky Pál irodalomtörténész, Bécs Dunsany, Lord 1878 1957 Fontana, Caroline etnológus, Párizs Fontaine, Astrid archeológus, Párizs Gönczy Monika irodalomtörténész, Debrecen Gyuris Gergely PhD-hallgató, Szeged Kálai Sándor irodalomtörténész, Debrecen Kenyeres Attila újságíró, Debrecen Koloniale, Emerico zen gyakorló, Debrecen D. Kovács Zoltán történész, Debrecen Lapis József PhD-hallgató, Debrecen Maros András író, Budapest Mezei Gábor költő, Miskolc Miklós Eszter Gerda PhD-hallgató, Debrecen Papp Sándor egyetemi hallgató, Debrecen Sebestyén Attila irodalomtörténész, Debrecen Szokolovszki Zoltán PhD-hallgató, Debrecen Vass Tibor író, költő, Miskolc Médiapartnerünk: www.epiteszforum.hu DISPUTA Debreceni Disputa V. évfolyam, 6. szám, 2007. június Megjelenik 1000 példányban Fôszerkesztô: S. Varga Pál Szerkesztôbizottság: Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István Szerkesztôk: Berta Erzsébet (Árkádok) Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó) Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj) Anyanyelvi lektor: Arany Lajos Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 581-800 E-mail: disputa@deol.hu Felelôs kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Nyomtatás: Alföldi Nyomda Zrt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 515-715 ISSN 1785-5152

A drogok megítélését a társadalom szereplői számára könnyebbé teheti a deviancia, az elhajlás, a szociális elvárásrendszeren való kívülhelyeződés gyakrabban mások általi megtapasztalása. A narkotikum egy fajtája iránti túlzott elköteleződés egyik legemlékezetesebb utóbbi évekbeli megjelenítése az 1996-os Trainspotting című film, Irvine Welsh azonos című skót regényének adaptációja. A regény egy sajátos, a törvényes kereteket gyakorta lábbal tipró, narkóval, piával vagy fizikai és lelki erőszakkal rendszeresen élő edinburgh-i szubkultúra életvilágát mutatja be belülről, rendre más-más szereplő nézőpontjának felvételével. A leíró jellegű, a nézőpont-ütköztetéssel árnyaltabb képet mutató, ám a jelenkori fogyasztói kultúra hatásaival szemben összességében kíméletlenül kritikus regény mellé egy olyan film került, mely az elbeszélői pozíciót egy szereplői távlatra szűkíti, a narkó problémáját pedig sajátos didaxisban oldja fel. Idézet a regényből: A társadalom hazug és csavaros logikával megpróbál magába szívni és megváltoztatni mindenkit, akinek a viselkedése eltér a nagy átlagétól. Mert tegyük fel, tisztában vagyok a dolog összes előnyével és hátrányával, tudom, hogy rövid lesz tőle az életem, de szellemi képességeim teljes birtokában ésatöbbi, ésatöbbi, mégis úgy döntök, hogy heroinozni akarok. Nem fogják megengedni nekem. Nem fogják megengedni, mert azzal a saját vereségüket ismernék el. Pedig csak egyszerűen nem azt választod, amit ők nyújtani tudnak. Válassz minket. Válaszd az életet. Válaszd a jelzáloghitelt, válaszd a mosógépet, válaszd az autót, válaszd a fotelt, ahonnan kényelmesen nézheted azokat az agyelszívó, lélekölő vetélkedőket, miközben szemét kaját tömsz a pofádba. Válaszd azt, hogy elevenen elrothadsz, azt, hogy öregségedre egy otthonban pisálsz és szarsz magad alá, azt, hogy csak egy kurva nagy szégyellnivaló terhet jelentesz azoknak az önző, elbaszott kölyköknek, akiket a világra hoztál. Válaszd az életet. Az idézet allegorikus módon viszonyul az élethez, amennyiben a szociális kívánalmaknak, igényeknek való kritikátlan megfelelést érti rajta, inkább cinikus, mint ironikus gesztussal. A regény egésze azonban jelentősen elbizonytalanítja ezt a perspektívát ám nem egy pálfordulás irányába változtatja. A drogozás alternatívája hasonlóan elrontott életsorsokhoz és halálhoz vezet(het), mint az úgynevezett konformitás (miközben majd mindenki rendszeresen él alkohollal, nyugtatókkal, egyéb, nem feltétlenül kémiai anyagokkal, melyek alkalmazásának célja a hétköznapi élet elviselhetőbbé tétele). Nincs tagadva a választás lehetősége, de a sikeresség megítélése mindig kétséges a folyamatszerűség a hangsúlyos. Ami így is, úgy is megmarad, az a folyamatos, szüntelen munka, a szó szerinti küzdelem az élettel. Minden a tetteken, a ténylegesen cselekedeteken múlik: azok, pontosabban azok hosszú sora minősíti a döntéseket, az életet, a barátságokat, a kapcsolatokat. Nem a drogot választani azonban nem jelenti automatikusan az élet választását. A könyv arrafelé mutat, hogy ennél picit bonyolultabb a történet azt kell megtanulni, hogyan érdemes, hogyan lehet a gyakorlatban együtt élni a leszokás, avagy épp a rászokás választásainak következményeivel. A film iróniája pedig abban rejlik, hogy a főszereplő egyértelműen kimondja az utolsó képkockák alatt: az életet választom. Csakhogy ugyanarról, vagy majdnem ugyanarról az életről van itt szó, mint amelyet a fentebbi allegória körvonalaz. A látszólagos, a példázatos történetben megvalósuló didaxis válaszd az életet nem lehet megnyugtató. Mint ahogyan a film híres betétdalának, Lou Reed Perfect Day (Tökéletes nap) című számának szerepe sem egyértelmű. Egyaránt vonatkoztatható egy drogos élmény felszabadult hatására, egy tiszta nap katarzisára, de akár a narkózistól független, elmúlt boldogság nosztalgiájára. You re going to reap just what you sow Azt fogod learatni, amit elvetettél. Úgy tűnik, ha a drogról való általános beszédmódokból kiindulva szeretnék példázatosan, allegorikusan megérteni egy élethelyzetet, egy kulturális terméket, leginkább közhelyekbe futok bele. Nem kétséges azonban, hogy fontos közhelyekbe. És ezzel nem zártam ki azt sem, hogy ha másképpen, a drog idegenségében a sajátot keresve próbálnék közeledni ugyanezekhez a dolgokhoz, talán e közeledés a másikról való a közös helyeken tanyázó előzőleges ítéleteken nyugvó tudást is megmásíthatja. DISPUTA Lapis József Válaszd az életet Küszöb

4DISPUTA Főtér Sebestyén Attila Lucy ül a fűben Irodalom- és kultúrtörténeti kollázs drogokról és drogmédiumokról A több mint háromszázötven éve adományozott monopólium nagyobb hatással volt az 1960-as évek pszichedelikus forradalmára, mint a Sandoz Laboratórium és annak lizgersavas felfedezései lány kaleidoszkóp-szemekkel (Beatles: Lucy in the Sky with Diamonds) lélegzik élő balzsamot, / s ha úgy kell, néma és halott (Wordsworth: Lucy) ne drogozz, csak pörköltözz! (Ludditák: Pöri) A gyakran LSD-guruként emlegetett, valamikor egyébiránt pszichológusként működő Timothy Leary Az eksztázis politikája című, először 1968-ban megjelent könyvében egy igen sajátos (ezoterikus) kultúrtörténeti keretet vázol fel. A kötet egyik címével a Beatles Magical Mystery Tourjára célzó fejezete azt állítja, hogy az 1960-as évek elektronikus-pszichedelikus forradalmának minden harmonikus és méltóságteljes vonása Angliából eredt így többek közt a meszkalinnal és LSD-vel kísérletező Humphrey Osmond pszichiátertől, az ő segítségével a meszkalint kipróbáló Aldous Huxley-tól vagy épp a Sgt. Pepper s Lonely Hearts Club Band (1967) körüli Beatlestől. A brit kultúrának e hatáspotenciálját amelyet Európában még Baudelaire tudott megközelíteni Leary sajátságos megoldással az ország több évszázados keleti/ázsiai kapcsolataira vezeti vissza: 1600. december 31-én I. Erzsébet angol királynő kiváltságlevelet adományozott az Angol Kelet-indiai Társaságnak. A játszma célja az volt, hogy a Kelet fűszerei eljussanak a szigetországba. A fűszerek, a mesés»felajzó«növények. A több mint háromszázötven éve adományozott monopólium nagyobb hatással volt az 1960-as évek pszichedelikus forradalmára, mint a Sandoz Laboratórium és annak lizgersavas felfedezései azaz Albert Hofmann-nak az anyarozzsal végzett kísérletekből megszülető csodagyermeke: az LSD. A 17. századtól kezdve 1946-ig ugyanis több százezer angol (katona, hivatalnok, tudós) utazott Indiába, s e gyarmatosítókat végül az ország szelleme hódította meg. Hisz az indiai utazás hatása pszichedelikus szól Leary megállapítása. Azaz, folytatja, több százezer angol tért haza úgy, hogy teljesen átformálta őket az indiai tudat. Britannia uralkodott az ültetvények felett, India azonban nyakon csípte az uralkodók agyát. Anglia szellemi életére kitörölhetetlenül rányomta bélyegét a madrasz és a kasmír [sic] kacskaringós mintázata. Ennek köszönhető Leary szerint, hogy például E. M. Foster is megtette az utat Indiába. Mint ahogy, áttételesen, Charles Dodgson [ismertebb nevén Lewis Caroll S. A.] a gombaevő Alice-szel, Jonathan Swift Gulliverrel, James Joyce Bloommal és Earwickerrel, John Bunyan a zarándokkal, J. R. R. Tolkien a tündérekkel utazott (vö. Leary, 121 137). Mi pedig némi regiszter- és médiumváltással ne feledkezzünk meg például a kasmíri Dal-tónál Ravi Shankartól szitározni tanuló George Harrisonról sem. Jóllehet, rendhagyó a Leary által felvázolt kultúr- és irodalomtörténeti összefüggésrendszer, e megközelítésmód nem egyedülálló saját korában. Hisz Alethea Hayter (ugyancsak 1968-ban megjelent) könyve, az Opium and the Romantic Imagination (Az ópium és a romantikus képzelőerő) feltehetően az évtized korszellemétől, a tudatmódosító szerekkel kísérletező korabeli ellenkultúra hatásától

szintén nem függetlenül arra vállalkozik, hogy az ópiumnak a napnyugati világ romantikus irodalmára tett lehetséges hatásait tárja fel. Haytertől megtudhatjuk, hogy az ópium(-származékok) fogyasztásának kulturális beágyazottsága jócskán más képet a 19. század Angliájában alig volt olyan, aki az élet valamely időszakában vagy területén ne fogyasztott volna ópiumot mutatott a 19. század elején, mint manapság. Az anyag beszerzése ugyanis alig ütközött akadályokba, fogyasztását nem övezte társadalmi megvetés, s nyoma sem volt még a jogi szabályozásnak/tiltásnak; ám egyúttal az utazási irodalom számos helye foglalkozott a kelet népeinek ópiumélvezetével, ez pedig széles körben inspirálta a szer iránti kíváncsiságot és a vele folytatott kísérletezést. Mindezeken túl a korabeli orvostudomány is bizonytalan volt az ópium hatásainak megítélésében, s gyakran alkalmazták fájdalomcsillapítóként vagy nyugtatatóként (mint sem sejtve a függőség veszélyéről). Így aztán a patikák és háztartások oly kelléke lehetett a 19. század elején, mint napjainkban mondjuk az aszpirin valójában épp az ópium volt az egyik első igazi, receptre kapható, kereskedelmileg előállított gyógyszer, mely az orvossal való konzultációt kiiktató öngyógyításban is használható volt. Jane Austen édesanyja egyszer például az utazás okozta kimerültség kezelésére vett magához laudanumot (ópiumtinktúrát), méghozzá patikusi javaslatra. Használták a szert a hisztéria, alkoholizmus, kolera, vérhas, megfázás, fejfájás vagy álmatlanság ellen (s az érvágáshoz, köpölyözéshez és piócákhoz képest ez a szer még szelídnek is bizonyult); leggyakrabban talán mégis gyermeknyugtatóként szolgált, ami kiváltképp a munkásosztály családjainak vált hasznossá, ha a gyerekek éhezni kényszerültek, vagy épp napközben magukra maradtak a gyárakban dolgozó szülők felügyelete nélkül. Természetesen a középosztály családjaiban sem volt ismeretlen a laudanum a kicsik fájdalmainak enyhítésére. (S egyik társadalmi rétegben sem volt ritka a túladagolásból következő gyermekhalál.) Más esetekben, s ugyancsak nem szűk körben, épp élvezeti cikként, mámorítóként fogyasztották az ópiumot (a nyomorból vagy a fizikai munka fáradalmaiból való menekülésre), s egyes sörfőzdékben ezt az anyagot adták a sörhöz. Mindezek fényében feltételezhető, hogy a 19. század Angliájában alig volt olyan, aki az élet valamely időszakában vagy területén ne fogyasztott volna ópiumot, mely egyébiránt még a sörnél és a ginnél is olcsóbb lehetett, s minden bizonnyal ugyanúgy a társadalmi szokások része volt, mint az alkohol vagy a dohány (vö. Hayter 28 35; illetve Booth 67 83). Nem csoda hát, hogy egy ily széles körben ismert és alkalmazott szer kapcsán egyre elevenebbé vált a kérdés: vajon milyen szerepet játszhat a képzelőerő működésében? Az ópium és irodalom viszonyát boncolgató diskurzus (euro-atlanti) kezdőpontjaként az Egy angol ópiumevő vallomásait szokás megnevezni. A vallomások szerzője, Thomas de Quincey meggyőződése szerint összegez Hayter a mákony az álmok és a képzelődés intenzivitását fokozza, s így mivel ez utóbbiak a költészetteremtő imaginációval párhuzamos jelenségek de Quincey számára az ópium is hozzájárulhat (igaz: áttételesen) a szépirodalmi kreativitáshoz. Ezzel azonban az ópium prófétájaként számon tartott de Quincey műve egyre csak növelte a szer iránti érdeklődést legalábbis, mutat rá Hayter, a 19. század számos függővé vált ópiumfogyasztóját a Vallomások inspirálta az anyag kipróbálására (például a Brontë-nővérek Branwell nevezetű fivérét is). Maga a szerző sosem állította egyértelműen, hogy e narkotikum a költői képzelőerő instanciáját közvetlenül teremti meg fogyasztójában. Műve mégis ellentmondásos képet mutat a szerhez fűződő viszonyában, hiszen hatását szellemi vagy érzelmi tekintetben hol károsként (depresszívként, a mentális képességeket rongálóként), hol pedig áldásosként (az intellektust, az érzékeket és emberi kapcsolatokat megelevenítőként) jeleníti meg s az is előfordul, hogy kifejezetten romantizálja-mitizálja magát a szert, illetve az irodalmi produkcióban betöltött szerepét (Hayter 103 118). Mindezt pedig oly sikeresen örökítette tovább a 19. század irodalma, hogy a romantikának egyik alapvető toposzává vált az ópium. Edgar Allan Poe-nál is központi motívummá válik a szer. Ám mivel az ő ópiumfogyasztási szokásairól csak bizonytalan információkkal, legendákkal szolgál a szakirodalom, esetében nem annyira az az (életrajzi érdekeltségű) kérdés merül fel, hogy a narkotikum miként befolyásolhatja a szépíró imaginációs képességeit, képzelőerejének működésmódját. Poe írásaiban ugyanis az ópium mint irodalmi klisé/toposz inkább a különleges mentális állapotok (álmok, hipnotikus látomások, szédülés, 5DISPUTA Főtér

6DISPUTA Főtér a szépirodalom a mentális állapotokat alakító mesterséges instanciák sorába kerül: hatásmechanizmusait tekintve a drogokkal (s kiváltképp az ópiummal) válik párhuzamossá ájulás, megszállottság, letargia, melankólia, klausztrofóbia stb.) iránti vonzódás fő metaforája. Nem véletlen, hogy e tényezők oly meghatározók Poe szövegeiben, hisz sugallja Hayter ezek akár az amerikai szerző poétikai céljainak és megoldásainak önreflexióiként is értelmezhetők; ez pedig azt jelentheti, hogy végső soron maguk az irodalmi alkotások is hasonló, tudatmódosító hatást hivatottak elérni (132 138). Így a szépirodalom a mentális állapotokat alakító mesterséges instanciák sorába kerül: hatásmechanizmusait tekintve a drogokkal (s kiváltképp az ópiummal) válik párhuzamossá mint ahogy erre (mutat rá például Friedrich Kittler) maga a kor is reflektált (115.). A 19. században tehát a romantika jellegzetes, Kittler által hallucinatorikusnak nevezett (s egyfajta belső filmvetítésként elképzelhető) olvasásmódja számára könnyen válhatott mintává/modellé a narkotikum. Ezt a párhuzamot olyan jelentős szerzők felől érte támadás, mint például a mámortémakör szempontjából megkerülhetetlen Nietzsche vagy Baudelaire. Miként Barbara Smitmans-Vajda könyvének Dionüszosz Philoszophosz avagy: vágyakozás Apolló mosolyára (A drog, a mámor, ahogy Nietzsche, de Quincey, Baudelaire és Kundera látták) című fejezetében a német filozófus vonatkozó nézeteit összegzi: a művészi alkotás vagy a filozofálás nem szorul rá semmiféle kábítószerre. Így aztán Dionüszosz is egy olyan mámor szimbólumává lesz, melynek különféle izgató okai és formái nem azonosak a mesterséges narkotikumokkal, amelyeket Nietzsche külön említ. A mámor mint alkotó izgalom»a művészet geneziséhez«tartozik. A dionüszoszi mámor pedig nem puszta kicsapongó ekszcesszus, hisz szükségszerűen kiegészíti iker-formája is, az apollói azaz (miként a Bálványok alkonya sugallja) az indulati ingerültséget a vizionárius izgalom. Ezek összhatását pedig mindenekelőtt a művészet médiuma tudja előállítani, hisz csak a művészet teszi lehetővé, hogy a dionüszoszi és az apollói, az izgatottság és a nyugalom, a fájdalom és az élvezet kölcsönjátéka alakot kapjon (49 62). Baudelaire ugyancsak elítéli az olyan mesterséges eszközöket, mint a hasis vagy az ópium, hisz úgy találja, hogy hosszú távon mindkét kábítószer több-kevesebb kárt okoz: mindenekelőtt akaratgyengeséghez, személyiség- és valóságvesztéshez vezet (Smitmans-Vajda 72). Így tehát szól A mesterséges mennyországok érvelése mikor az ember egy nemesebb létezési forma, a személyiség felfokozása és a röghöz kötöttségtől való megszabadulás iránti vágyában (a végtelenség szomjúhozásában) a gyógyszerészet, a légies illatok vagy az erjesztett italok révén akart mennyországot teremteni magának, hasonlatossá vált ahhoz az eszelőshöz, aki vászonra festett és tartóvázra erősített díszletekkel próbálja helyettesíteni a valódi bútorokat és az igazi kerteket. A hasis költeménye című fejezet szerint például a kender okozta hallucinációkban az álmok csodáihoz képest nem találhatunk az égvilágon semmit, csak a túlméretezett közönségeset. A rest elme, mely mesterségesen akarta bevezetni életébe a természetfelettit, nem szembesül mással, mint szokványos benyomásaival (még ha mennyiségben és energiában megnövekedve is). A hallucináció tehát szemben az elmegyógyászati esettel egy, a külvilágban talált ürügyből indul ki Baudelaire szerint: a hang beszél, meghatározott dolgokat mond, de létezett valami hang. A hasisnak áldozatul esett ember mámoros szeme különös alakot lát, de ezek az alakok, mielőtt különös és elképesztő formát öltöttek volna, egyszerűek és természetesek voltak. Ezért aztán a hasis-mámor különbözik a költői képzelet működésétől is, bármennyire hasonlítani látszik hozzá az érzékek felfokozásában, a hallucináció létrehozásában. ( Nem vagytok-e hát hasonlatosak valamiféle fantasztikus regényhez, melyet nem mint írott betűt olvastok, hanem elevenen átéltek? ; hisz a szavak hús-vér alakban kelnek életre mutatja be a szer kiváltotta bódulatot Baudelaire, némiképp a romantikus olvasásmód Kittlernél megfogalmazott képletéhez hasonlóan.) A külső tényezőkön alapuló érzékcsalódás korcs jellegét hivatott szemléltetni egy asszony esete, aki a Poe szövegeire oly jellemző, s például a Ligeia- vagy Az ovális arckép-beli szituáció bizonyos vonásaihoz hasonlatos hasisélményét beszéli el. Azt tudniillik, amikor egy vendégség alkalmával a vacsorát követően visszavonult pihenni barátai kastélyának egyik ódon stílusú szárnyába, s itt a különféle vizuális elemekkel (tükrökkel, tájképekkel, allegorikus figurákkal) díszített, s effajta gótikusságában a 18. század szel-

lemidézést szimuláló multimediális showjainak, a fantazmagóriák (ezekhez l. Miles) örökösének mondható hálószoba hatására felerősödött hasisvíziók és -hallucinációk kerítették hatalmukba. A képzelőerő ilyetén működése azért értéktelenebb Baudelaire számára, mert ez esetben a lélek csak tükör, melyben a környezet túlméretezett arányokban verődik vissza (vö. Baudelaire 9 54). E felfogás hátterében pedig a 19. századi líraelmélet alapvető dichotómiája, azaz a passzív-reflektáló tükör és az aktívvilágító (kivetítő) fáklya/lámpás mintáira elképzelt költészettípusok szembenállásának modellje (ehhez l. Abrams 30 69) látszik meghúzódni. Baudelaire számára a narkotikumok esetében az a tét, hogy a művészi elme megőrizhesse integritását e szerekkel szemben, melyek egyébiránt épp a mennyei állapot elérésében válhatnak a fáradalmasabb alkotói (és művészet-élvezői) folyamat versenytársaivá (Hayter 151 161). a narkotikumok esetében az a tét, hogy a művészi elme megőrizhesse integritását e szerekkel szemben A bor és a hasis, a személyiség megsokszorozására alkalmas két eszköz összehasonlítása című írás viszont valamelyest továbbárnyalja a francia költő narkotikumokhoz fűződő viszonyát. Baudelaire szerint ugyanis a bor szemben a haszontalan és veszélyes kenderrel olyan, mint az ember: sosem tudhatjuk, milyen mértékben érdemes a megbecsülésünkre és a megvetésünkre, a szeretetünkre és a gyűlöletünkre, sem azt, hogy hány fennkölt tettre vagy szörnyűséges gazságra képe. Ne legyünk hát kegyetlenebbek hozzá, mint önmagunkhoz, és kezeljük úgy, mint egyenrangú társunkat, hisz az ital akár beszél is hozzánk. Baudelaire idézi is a bor üvegbörtönéből felzengő dalát azaz tulajdonképp csupán saját, A bor lelke című versének prózai változatát szólaltatja meg. Innen megtudhatjuk, hogy a bor költészetet teremt az emberben, transzcendálja/isteníti, s emellett a lángoló hegyoldalon (s így a természeten végzett) munkából megteremtett ital magával a természettel egyesíti az emberiséget. Így tehát, szól a konklúzió, a bornak bensőséges szerepe van az emberiség életében, olyan bensőséges, hogy nem lennék meglepve, ha valamilyen panteisztikus eszmétől vezérelve egyes értelmes elmék bizonyos személyiséget tulajdonítanának neki. Mindezek fényében s ez a hasistól való különbözőségének alapja a bor mélységesen emberi, annyira az, hogy szinte cselekvő embernek merném nevezni (Baudelaire 159 191). Ám a bor emberként való megjelenítése s az ember, az ital és a természet panteisztikus-organikus egységének képlete igencsak problematikusnak bizonyulhat, Paul de Man Antropomorfizmus és trópus a lírában című tanulmányának tanulsága szerint. De Man szerint Baudelaire egyik költeménye, a Varázs (Obsession) az erdő antropomorfizálását (arccal és a beszéd képességével való ellátását) a földtekét mérhetetlen nagyságú, névtelen tömeg lakja, melynek szenvedéseit az álom nem altatja el kellőképpen. A bor dalokat és verseket költ a számukra. igyekszik természetesként megjeleníteni. Ugyanígy fedi el A mesterséges mennyországokban a bor megszemélyesítése és panteisztikus mitológiája az ital mesterséges voltát azt, hogy nem is annyira természetes, magától adott, hanem a természet megműveléséből, a kultúrából származik, akár a többi narkotikum. Ám de Man szerint a Varázs mögött/alatt meghúzódik egy másik vers, a Kapcsolatok (Correspondances), melyben a nagyvárosok világához kapcsolódó vonatkozások/utalások elevenednek meg, s az antropomorfizmus művelete nem természetesnek, hanem inkább fantasztikusnak tűnik. Ehhez hasonlóan A mesterséges mennyországok szövege a bor dalának megidézése után hirtelen viszszatér a hegyoldalból a városba, s rámutat az ital és egyéb szerek közti hasonlóságra: De most valami egészen más dologról szólok. Ereszkedjünk egy kicsit mélyebbre. Vegyük szemügyre egyikét azoknak a titokzatos lényeknek, akik, hogy úgy mondjam, a nagyvárosok ürülékéből élnek [...] (170). E lények pedig nem mások, mint az iparosodás megerősödésével a nagyvárosokban egyre nagyobb számban megjelenő rongyszedők. A rongyszedők nyomorúságának, s egyúttal lírai tragédiájának leírását, azaz tulajdonképpen A rongyszedők bora című versének prózaváltozatát azzal zárja, hogy a földtekét mérhetetlen nagyságú, névtelen tömeg lakja, melynek szenvedéseit az álom nem altatja el kellőképpen. A bor dalokat és verseket költ a számukra (171). Így aztán ez az ital is az imagináció (modern korra jellemző) szegényesedését/kopását ellensúlyozni (gyógyítani) hivatott pótszerré válik. Akárcsak de Quincey-nél 7DISPUTA Főtér

Felhasznált irodalom Abrams, M. H. The Mirror and the Lamp. Romantic Theory and the Critical Tradition. New York: Norton, 1958. Baudelaire, Charles. A mesterséges mennyországok. Ford. Hárs Ernő. Bp.: Gondolat, 1990. Booth, Martin. Az ópium története. Ford. Pászthy Orsolya. Bp.: Nyitott Könyvműhely NDI, 2005. Boyer, L. Bryce, Ruth M. Boyer, Harry W. Basehart. Shamanism and Peyote Use among the Apaches of the Mescalero Indian Reservation. http://www.druglibra- ry.org/schaffer/lsd/mescs- HAM.HTM Csáth Géza. Rejtelmek labirintusában. Összegyűjtött esszék, tanulmányok újságcikkek. Szerk. és s. a. r. Szajbély Mihály. Bp.: Magvető, 1995. Csáth Géza. A muzsika mesekertje. Összegyűjtött írások a zenéről. Szerk. és s.a.r. Szajbély Mihály. Bp.: Magvető, 2000. Hayter, Alethea. Opium and the Romantic Imagination. London: Faber and Faber, 1968. Huxley, Aldous. Az észlelés kapui. Ford. Kollár János. Bp.: Göncöl, 1997. DISPUTA Főtér az ópium, mely a modern angol életünk növekvő zaklatottsága által megbénított álmodási képességet elevenítheti meg (de Quincey 175). A modern, nagyvárosi életvitelből következő idegességet, illetve a túlfeszített önfegyelmezést és emberkezelést hivatott ellensúlyozni a narkotizálás Csáth Gézánál (lásd: Rejtelmek labirintusában 26 28), a magyar irodalom- és kultúrtörténetnek a drogok vonatkozásában egyik leghíresebbé, kultikussá vált alakjánál. Hiba lenne azonban, ha a narkotikum-témakör kapcsán Csáth esetében elsősorban a már toposszá vált morfiumfüggőségre gondolnánk. Bár a morfinista alkotó mítosza sokáig meghatározta a Csáth-olvasást, az ilyen életrajzi megközelítések esendőségeire meggyőzően mutatott rá Keresztúrszki Ida tanulmánya az életmű kultikus szövegének, az Ópiumnak elemzése során feltárva, miként kapcsolódik e szöveg a drogirodalomhoz, darwini, freudi megfontolásokhoz és a szerző orvosi írásaihoz. Nos, Csáth értekező munkáinak narkotikumokkal kapcsolatos megfontolásai nem csupán a drogokként ismert szerekre vonatkoznak. Szerinte például a modern muzsika is kiválóan alkalmas arra, hogy a fáradt, közömbös idegeket fölizgassa és mindvégig lekösse (Csáth, A muzsika mesekertje 57), de szintén az érzékeket izgatja fel vagy kábítja a (szépírói) fantázia az asszociációk buja sokszorossága. Általában véve: a modern művészet a narkotikumokkal állítható párhuzamba, hisz centrumában ugyanaz a terméketlen, önmagáért való kéj és kielégülés található, mint amely a lótuszevők, coca-fát rágó bolíviai, chilei és perui ősbennszülöttek, a kínai és japáni ópiumszívók, az európai morfinisták, kokainisták, alkoholisták csoportját is hajtotta és hajtja (109 110). A cél nélküli kéjre való vágyakozás egyidős az emberiséggel ( emberi, ősemberi probléma ), s annak következménye, hogy az emberi szellem nem tudott belenyugodni egy másik ősi adottságba. Mégpedig abba, hogy az (állati) idegrendszer egészben egy villamos körte vékony szénfonalához hasonlítható. Ez a villamos lámpa csak bizonyos feszültségű és intenzitású áramra van berendezve, s ha ennél erősebbet bocsátunk rajta keresztül, kiég, elpusztul. Így aztán az idegek véges terhelhetősége és a tartós jó érzés vágya közti feszültség maga vált az emberiség legalapvetőbb sajátosságává, hisz születése óta nyög ennek a konfliktusnak nehéz igájában, és bukva, pusztulva, meg újra és újra erőre kapva halad a maga útján. Ez pedig bizonyos szempontból és mértékben a narkotikumélvezőkkel rokonít mindenkit, aki valaha is perverz cselekedettel akarta fokozni a kéj természetes értékét. Ám ebből a szempontból, szól Csáthnak az izgató-kábító instanciákkal kapcsolatos talán legzavarbaejtőbb kijelentése, az embereknek csak kisebb százaléka kivétel, mert perverz cselekedet már a csók is. [...] A csók a kultúrának, az önmagáérti kéjre való törekvésnek a találmánya (110). (De perverz volt Noé is, aki a bor mámorát fölfedezte, mert a méreg az először mindenkinek rosszízű méreg fantasztikus gyönyöreit ismertette meg [271].) Mindezek fényében úgy tűnik, itt egyfajta töredékes drogmédium-antropológiára bukkanhatunk. Csáth felfogásában ugyanis, mint látjuk, magát az emberi kultúrát (cselekvés- és szokásrendet) alapjaiban szervezi, határozza meg a jóérzés tartósításának, a kéj fokozásának igénye. Ennek megvalósítását pedig nem kizárólag és nem is elsősorban a narkotikumoknak nevezett szerek és anyagok szolgálják, hanem az ugyancsak az idegek felizgatására alkalmas, hatásmechanizmusukban a drogokhoz hasonló, s így ezek szerepét betölteni képes művészetek és kulturális gyakorlatok médiumai is. (Csakúgy, mint a Ludwig Pfeiffer-féle médiaantropológiában, mely akár úgy is értelmezhető, hogy a szerző a médiumokat a droghoz hasonló hatások lehetőségei és a kulturális-mediális felcserélhetőség fényében vizsgálja, 386.) Ám az is a narkotikumszerű sajátosságokból következik, hogy a drogmédiumok kimeríthetik/ kisüthetik az idegeket. Mindezt kiegyensúlyozhatja egy csáthi példa szerint, hogy míg egyfelől a kultúrembert, mondjuk, a Tosca meghallgatásakor a vad szerelem toxinja keríti hatalmába (a modern ember visszavedlik, vagy ha tetszik, fölmagasztosul ősemberré ), addig rögtön az előadás után emberünk fütyörészve megy

a foyer-ba, bámulja az asszonyok rizsporos arcát, megint kultúremberré lesz (vö. Csáth, Rejtelmek labirintusában 266 269). A szerelem mérge által előidézett mámor a modern ember esetében tehát nem mentesül a civilizáció intézményrendszerének kontrolláló hatása alól. Így olyan kép rajzolódik ki itt a narkotikumok szerepéről, mely szerint a kultúrember civilizációja (azaz, emlékezhetünk rá, az önmagáérti kéjre való törekvés ) megteremti önmaga számára, önmagán belül az eksztázis (a kéj fokozásának, az idegek felajzásának) lehetőségeit, médiumait, ám egyúttal gondoskodik ezek ellenszereiről, a szabályozó keretekről is. Hasonló képlet mutatkozik a narkotikumokról a 20. századi drog-irodalom egyik központi művében, az Aldous Huxley-féle Az észlelés kapuiban. A popkultúrában is híressé-hírhedtté vált szerző a tudattágító szerekkel való kísérletezés terén a beatés pszichedelikus mozgalmakat, valamint (Blake-kel együtt) a The Doors együttest (névadásában) inspirálva nem áll meszsze a guru-státusztól; ez pedig szkepszist teremthet vele kapcsolatban. Ám Huxley bizonyos értelemben miként azt Pfeiffer könyvének az angol szerzőtől származó idézeteket kontamináló végszava sugallja (vö. 419 420) szintén olyan kultúrelméleti keret kialakítására törekedett, mely az öntranszcendencia, az önkívület antropológiai igényének központi jelentőségéből kiindulva igyekszik számot vetni az ennek megvalósítására alkalmas anyagok, médiumok és gyakorlatok kultúrtörténeti szerepével. A meszkalin-kísérletre alapozó Az észlelés kapui belátása szerint az emberiség története során mindig is szükség volt és lesz mesterséges édenekre, hogy az emberi lélek túllépjen a mindennapi létezés monotonitásán és korlátain. Ezt szolgálják a vallások, művészetek, karneválok, illetve a legkülönbözőbb természetes eredetű és szintetikus narkotikumok, azaz a Kapuk a Falban használja fel Huxley H. G. Wells kifejezését (70 71). A testtel bíró lelkek elszigeteltségét/ magányát, illetve az agy, az idegrendszer, az érzékszervek és a nyelv szűrőin alapuló csökkentett tudatosságot igyekszik tehát meghaladni ez a törekvés, hogy elérje a teljes létélményt (vö. uo., 10, 16, 22 23). Ám ennek megvalósítása több akadályba is ütközhet. Például azért, mert egyszerűen még nincs meg az az új gyógyszer, amely anélkül segítené és gyámolítaná szenvedő fajunkat, hogy hosszabb távon többet ártana, mint amennyit rövid távon használ. Ennek az új szernek olyannak kellene lennie, vélekedik Huxley, hogy az ópiumnál és kokainnál kevésbé legyen mérgező, az alkoholnál kevesebb társadalmi kárt okozzon, a cigarettánál kevésbé ártson a tüdőnek és a szívnek, s értékesebb tudatváltozásokat eredményezzen a nyugtatóknál. De hogy ez miként lenne előállítható? Nos s itt figyeljük meg a humán-, társadalom- és élettudományok számára felvázolt feladatokat, A szerelem mérge által előidézett mámor a modern ember esetében tehát nem mentesül a civilizáció intézményrendszerének kontrolláló hatása alól. együttműködési lehetőségeket, ha a pszichológusok és szociológusok meghatározzák az ideálist, a neurológusok és a farmakológusok bízvást felfedezik azokat az eszközöket, amelyek segítségével ez az ideális megvalósítható vagy legalább (mivel ez a típusú ideál a dolog sajátos ter- Keresztúrszki Ida. Az örök áfium. Megalkotható-e Csáth Géza Ópium című novellájának új olvasata? http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/05_szam/04.htm Kittler, Friedrich. Discourse Networks 1800/1900. Trans. Michael Metteer, Chris Cullens. Stanford: Stanford UP, 1990. Leary, Timothy. Az eksztázis politikája. Drog, tudat, vallás. Ford. Békési József. Bp.: Edge 2000 NDI, 2003. de Man, Paul. Antropomorfizmus és trópus a lírában. Olvasás és történelem. Vál. Szegedy-Maszák Mihály. Ford. Nemes Péter. Bp.: Osiris, 2002: 369-394. Miles, Robert. Gothic Romance as Visual Technology. http://www.rc.umd.edu/praxis/gothic/intro/miles.html Pfeiffer, K. Ludwig. A mediális és az imaginárius. Egy kultúrantropológiai médiaelmélet dimenziói. Ford. Kerekes Amália. Bp.: Magyar Műhely Ráció, 2005. de Quincey, Thomas. Egy angol ópiumevő vallomásai Suspiria de Profundis. Ford. Tandori Dezső. Bp.: Cartaphilus, 2001. 2 Smitmans-Vajda, Barbara. Dionüszosz Philoszophosz. Ford. Vajda Mihály. Bp.: Osiris, 1998. Turner, Victor. A rituális folyamat. Struktúra és antistruktúra. Ford. Orosz István. Bp.: Osiris, 2002. mészetéből fakadóan talán sohasem valósítható meg teljes egészében) jobban megközelíthető, mint a whisky-ivó, marihuána-szívó és a barbiturát-nyelő jelenben (73 76). A másik akadály Huxley szerint az lehet, hogy egy olyan világban, ahol az oktatás alapvetően a szavakra épül, a képzett emberek számára csaknem teljesen lehetetlen, hogy a szavakon és fogalmakon kívül bármi másra is komoly figyelmet fordítsanak. Az ilyen jellegű oktatási rendszerben a nonverbális tudományokat, annak művészetét, hogy közvetlenül tudatában legyünk létezésünk adott tényeinek, csaknem teljesen figyelmen kívül hagyják. (87 88). A Huxley által vizionált képzés arra adna lehetőséget, hogy alkalmi kirándulásokat tegyünk valamilyen Falba vágott mesterséges kapun keresztül a 9DISPUTA Főtér

DISPUTA Főtér 0 transzcendentális élmények világába (90). Ez az öntranszcendencia-gyakorlat nem csupán valami ösztön-felszabadító és önmagáért való kábulat/révület, ugyanis a kísérletben részt vevő előbb-utóbb szükségszerűen visszatér a szavak, fogalmak és könyvek világába; s itt mutatkozhat meg számára igazán a falon túli látogatás tétje. Mert aki visszatér a Falba vágott Kapun keresztül, sohasem lesz ugyanolyan, mint előtte. Bölcsebb lesz, de kevésbé magabiztos, boldogabb, de kevésbé önelégült, tudatlanságának elismerésében alázatosabb, mégis nagyobb tudással rendelkező ahhoz, hogy megértse a szavak és gondolatok, a módszeres indoklás és ama megfejthetetlen Rejtély kapcsolatát, amelyet mindhiába próbál felfogni (91). Az öntranszcendencia igényével és ennek szükségszerű korlátozottságával/ ellensúlyozásával egyszerre számot vető megfontolások folytatójának tekinthető a könyvében Huxley előtt egy külön írással tisztelgő Timothy Leary. A munkatársaival létrehozott International Federation for Internal Freedom (Nemzetközi Szervezet a Belső Szabadságért) keretein belül végzett kutatások a tudat kitágítására szolgáló minél termékenyebb pszichedelikus szerekre összpontosítanak hisz Leary szerint ezek révén eleveníthető fel a maga közvetlenségében és folyamatosságában az evolúció élménye; a szaporodó élet sejtjeinkben archivált energiája; az ősi zümmögés; az élet ismétlődő energiaátalakulásainak küzdelmes ciklusa ( újraéljük emberi elődeinket, végigsuhanunk a DNS emlékezetének lánca mentén ). Azokat, akik meghallgatták őket, megtanították mindarra, amit megtudtak az eksztatikus módszerekről. Ugyanakkor jegyzi meg sosem követelték a tudattágító szerek korlátlan hozzáférhetőségét és felhasználhatóságát, nem a fékevesztett eksztázist propagálták. Sőt, épp azt hirdették, hogy e különleges szerek alkalmazását és az általuk előidézett erőteljes élményeket elő kell készíteni, kontrollinstanciákra (előképzésre és a felügyeletet ellátó pszichedelikus vezetőkre) van szükség (87 104). Ezzel téve hitet az oldás és kötés, az energiák felszabadítása és a strukturáltság közti dinamika szükségszerűsége mellett. Tanulságos ennek kapcsán a (végső soron az ötvenes-hatvanas fejleményeiből kinőtt) psychedelic studies egyik alapvető belátása. Eszerint jól mutatja a droghasználatot szabályozó szankciók és rituálék kifinomult és hoszszú múltra visszatekintő társadalmi szokások, rituálék övezik náluk a különféle pszichoaktív növények fogyasztását fontos szerepét az észak-amerikai indiánok esete, kiknek kultúrája mivel sokáig nem integrálódhattak a fehér lakosság körébe teljesen nélkülözött mindenféle alkoholfogyasztási konvenciót, s így a szeszes ital váratlanul nagy károkat okozhatott körükben, miközben kifinomult és hosszú múltra visszatekintő társadalmi szokások, rituálék övezik náluk a különféle pszichoaktív növények fogyasztását (l. Boyer). Ezt továbbgondolva azt is mondhatjuk, hogy amint bizonyos törzsi kultúrák nem voltak felkészülve például az alkohol hatásaira (s nem volt immunitásuk az Európából behurcolt betegségek ellen sem), éppúgy nem lehet immunitása, azaz védekező és kontrolláló szokásrendje az európai kultúrának a kívülről érkező szerekkel/anyagokkal és a függőség/túladagolás veszélyeivel szemben. Bár írásom felütésként 1968-ban megjelent köteteket idézett meg, s zárásként a pszichedelikus mozgalom gurujaihoz jutott el, nem szándékozott valamiféle hatvannyolcas lendülettel a (többnyire a törvényesség körén kívül helyezett) tudatmódosító szerek propagálásául szolgálni, egyáltalán közvetlenül állást foglalni a legalizáció kérdése körül kibontakozó társadalompolitikai diskurzus bármelyik oldalán is. A néhány fentebb idézett 19. és 20. századi, külhoni és magyar példa igencsak bonyolultnak mutatja azt a problémát, hogy mennyiben is mondható természetesnek (eleve/régóta adottnak) egy narkotikum egy-egy kultúra számára. Arra is fény derülhetett némiképp, milyen fontosak a drogfogyasztást övező keretek, kulturális szokások/rituálék. Miként arra a ritualitást elemző antropológus, Victor Turner is rámutatott: a különféle szertartások által előidézett eksztázist, azaz a társadalmi strukturáltságtól való megszabadulás önkívületét szükségszerűen egészíti/egyensúlyozza ki a rendezettségbe való visszatagozódás; végső soron egyetlen társadalom sem képes megfelelően működni e dinamika nélkül. Probléma akkor jelentkezhet, ha az eksztázis már nem csupán egy eszköz az adott struktúra fenntartásához, hanem maga lesz a végcél a strukturáltságtól való végleges megszabadulásban azaz a törzsi kultúrák rítusa a 20 21. század fogyasztói társadalmának szabadidős szórakozásává válik (vö. 14 152).

Könnyed üdeség tölti be a londoni éjszakát, mintha egy kóbor szellő a kenti felföldön hagyta volna szilajabb cimboráit, így lopva be magát a városba. A járda nedvesen csillog. Ha valaki most belefülel e késői órába, távoli lépések egyre élesebbé váló kopogására lesz figyelmes. A kopogás mind hangosabbá válik, betölti az egész éjszakát. Egy fekete köpenyes alak halad el, lépései belevesznek a sötétségbe. Az áttáncolt éjszaka után nyilván hazafelé tart. Valahol véget ért egy bál, kapuzárás. Sárga fényei kihunynak, muzsikusai elcsendesednek, a táncosok szétszélednek az éjszakában, az Idő pedig így szól: engedjük át a bált a múltnak, lépjünk túl rajta, miként a többi dolgon is, amit már megemésztettem. Keskeny, halott árnyak válnak le gyülekezőhelyükről hang nélkül, megriasztva és hazáig űzve az elkóborolt macskákat. Ezért támadhat rossz előérzetünk még Londonban is, ahogy jön a hajnal, melynek érkeztét madarak, állatok és csillagok adják hírül a végtelen földeknek. Ebben a pillanatban világossá válik, hogy az éjszaka még nem számolta fel magát véglegesen. Hirtelen feltűnik nekem, hogy az utcai lámpák kimerült sápadtsága csendes és még mindig éjszakai utcákat világít meg, nem mintha az éjnek már nem volna ereje, hanem mert az emberek még nem ébredtek fel álmukból, hogy szembeszálljanak vele. Szomorkás és gondozatlan őröket látok a palota kapualjaiban, antik muskétájukra támaszkodva, habár az uralkodó birodalma, amit őriznek, csupán egyetlen provinciára olvadt, amit egyetlen ellenségének sem áll érdekében megtámadni. És most válik nyilvánvalóvá az utcai lámpák, az éjszaka zavaros tartozékainak megvilágításában, hogy az angol hegyek csúcsai már látják a hajnalt, hogy a doveri sziklák fehéren feszülnek neki a reggelnek, hogy a tengeri pára felemelkedik és elönti a szárazföldet. Harisnyás emberek jönnek, elárasztva az utcákat. Nézd, az éjszaka most már kimúlt. Bethmoora Miféle emlékek, miféle fantáziaképek zsúfolódhatnak össze egy emberi elmében! Egy éjszaka, amelyet az Idő ellenséges keze épp most űzött ki Londonból. Milliónyi közönséges dolog egy kis időre rejtélyes ruhába bújt, a koldusok például bíborba öltöztek, és úgy ültek félelmetes trónjaikon. Négymillió alvó ember, talán még álmodtak is. Milyen világokban merültek el? Kikkel találkoztak? Ám az én gondolataim most messze járnak, Bethmoora magánya körül, amelynek a kapuszárnyait ki-be csapkodja a szél. Lengnek ideoda, nyikorognak és nyöszörögnek, csakhogy ezt senki nem hallja. Szépséges malachitból készültek, ám senki nem gyönyörködik bennük. A sivatagi szél homokot szór a sarokvasaikra, és nincs éjjeliőr, aki gondjukat viselné. Nincs őr, aki Bethmoora oromzatán kémlelne, nincs ellenség, aki megtámadná őket. Nincsenek fények házaiban, lépések zaja nem veri fel utcái csendjét; ott áll, halottan és magányosan Hap hegyei mögött. Bár láthatnám még egyszer Bethmoorát, de nincs merszem odamenni. Mesélik, sok éve már, hogy Bethmoora lakatlanná vált. Matróz-kocsmákban regélnek elnéptelenedéséről, a történetet én is utazóktól hallottam. Akkor még reménykedtem, hogy egyszer újra látom Bethmoorát. Azt beszélik, sok évvel ezelőtt, a szőlőskertek helyén, ahol legutoljára még szőlőt szedtek, most sivatag van. Ragyogott a nap, és a városbéli emberek táncoltak a kertek mellett, és itt is, ott is felharsant a kalipac hangja. A bokrok bíbor virágot bontottak, Hap hegyei ragyogtak a hótól. A réz kapukon kívül kádakban préselték a szőlőt, hogy syrabubot készítsenek. Kitűnő szüret volt. A sivatagszéli apró kertekben az emberek tambangjaikat és tittbukjaikat verték, és dallamason fújták a zootibart. Volt ott vigasság, ének és tánc, mivel a szőlőt mind összegyűjtötték, amiből bőséges syrabub lesz a téli hónapokra, a maradékot pedig smaragdra és türkizre cserélik Lord Dunsany: Bethmoora. In uő: Time and the Gods. Orion Publishing Group, 2003. 259 263. Lord Dunsany DISPUTA Macskakő 11

DISPUTA Macskakő 12 el az oxuhahni kereskedőkkel. Így a szüret után egész napi vigasságot rendeztek azon a keskeny, megművelt földsávon, amely Bethmoora és a sivatag között húzódott, ahol az ég találkozott a Délvidékkel. És amikor a forróság enyhülni kezdett, és a nap megközelítette a Hap hófödte hegyeit, a zootibar jellegzetes hangja még mindig tisztán szólt a kertekből, és a pompás ruhákba öltözött táncosok még mindig a virágok között pörögtek-forogtak. A nap folyamán végig három férfi volt látható öszvéreikkel a Hap lankáin. Ide-oda kanyarogtak, ahogy az ösvény vitte őket egyre lejjebb és lejjebb, három parányi fekete pötty a hóban. Először kora reggel lettek figyelmesek rájuk, közel a Peol Jagganoth nyúlványához; úgy tűnt, Utnar Véhiből jönnek. Egész nap meneteltek. És estére, épp mielőtt a fények kihunynak, a színek megváltoznak, felbukkantak Bethmoora malachit kapuinál. Olyan pálcáik voltak, amilyeneket a küldöncöknél látni azon a vidéken, öltözetük pedig komornak tetszett, különösképp, mikor a táncosok köréjük gyűltek zöld és lila ruháikban. Azok az európaiak, akik jelen voltak és hallották az üzenetet, lévén meglehetősen járatlanok a helyi nyelvben, csak Utnar Véhi nevét csípték el az egészből. Ám az üzenet rövid volt, sebesen terjedt szájról szájra, és az emberek majdhogynem azonnal lángba borították a szőlőskerteket, hogy aztán elmeneküljenek Bethmoorából; legnagyobb részük északnak tartott, habár voltak olyanok is, akik keletre mentek. Kirohantak makulátlan fehér házaikból, átözönlöttek a malachit kapun; a tambang és a tittibuk lüktetése hirtelen megszűnt a zootibar hangjával együtt, egy pillanattal később elhallgatott a csilingelő kalipac is. A három különös utazó, abban a pillanatban, hogy átadták az üzenetet, ugyanazon az úton, amelyen jöttek, elindultak visszafelé. Annak az órája volt ez, amikor a toronyban felgyúlnak a fények, és az ablakokból oroszlánriasztó fény ömlik a szürkületbe, a kapuszárnyakat pedig bezárják. Ám az ablakok sötétek maradtak, és azóta is azok, a malachit kapuk tárva-nyitva, nem csukja már be senki, és a szőlőskertekben támadt vörös tűz pattogásába menekülő léptek halk surrogása vegyült el. Nem volt semmi sírás, sem más zaj, csak a sebes és eltökélt menekülés hangjai. Olyan gyorsan és némán menekültek, mint a vadbivalyok csordája, amikor az állatok hirtelen megérzik az ember jelenlétét. Mintha olyasvalami következett volna be, amitől már generációk óta tartottak, ami elől csak akkor lehet elmenekülni, ha azonnal, habozás nélkül elindulnak. Aztán a félelem az európaiakat is megérintette, menekültek ők is. Ám hogy mi volt az üzenet, soha nem tudtam meg. Sokan hiszik, hogy Thuba Mleentől jött, e föld titokzatos császárától, akit soha ember fia még nem látott, és aki úgy döntött, Bethmoorát pusztává kell tenni. Mások azt mondják, az üzenet az Istenek figyelmeztetése volt, de hogy barátságos vagy ellenséges Isteneké, senki sem tudja. Megint mások úgy tartják, hogy a Ragály elpusztított egy sor várost Utnar Véhiben, követve a délnyugati szelek irányát, és így néhány héten belül elérte volna Bethmoorát is. Vannak, akik azt állítják, a borzalmas gnousar betegséget a három utazó hozta magával, még az öszvérek is fertőzöttek voltak. Azt feltételezik, hogy az éhség hajtotta hármójukat a városba; de magát a szörnyű bűntettet nem tudják megmagyarázni. Ám a legtöbben makacsul hisznek abban, hogy az üzenet magától a sivatagtól eredt, aki egészen a déli vidékig ura a Földnek, és ennek a háromnak, akik értettek a nyelvén, sajátos, síró hangján beszélt ezeknek a férfiaknak, akik a homokpusztában sátrak nélkül tanyáztak éjjel és víz nélkül nappal, ezeknek a férfiaknak, akik odakinn voltak, ahol a sivatag suttog, és úgy nőttek fel, hogy ismerték a sivatag mohóságát és végtelen gonoszságát. Azt mondják, a sivatag Bethmoorára vágyott, hogy birtokba vegye kedves utcáit, hogy templomaiba és házaiba a viharszelekkel szórjon homokot. Az emberek ricsaja és látványa gyűlölettel töltötte el öreg, gonosz szívét; azt akarta, Bethmoora legyen néma és érintetlen, hogy őrizze meg magát az ő kísérteties szerelmének, amelyről a kapunál suttogott neki. Ha tudnám, mi volt az üzenet, amit a három férfi öszvéreken hozott és a malachit kapunál mondott el, azt hiszem, el kellene mennem, hogy még egyszer lássam Bethmoorát. Hatalmas vágyódás lett rajtam úrrá itt Londonban, hogy újra láthassam a fehér és gyönyörű várost; és mégsem merek nekivágni az útnak, mert nem tudom, milyen veszélyek leselkednek rám; vajon az ismeretlen és félelmetes istenek dühe, vagy a lassú és elmondhatatlan Ragály, vagy a sivatag átka, vagy a Thuba Mleen császári termeiben rám váró kínzás, vagy valami, amiről az utazók nem beszéltek ami talán mind közül a legfélelmetesebb. Fordította: Gyuris Gergely Az eredetivel összevetette: Maczák Zsuzsanna

A hasis-férfi Másnap vacsorára voltam hivatalos Londonban. A hölgyek fölmentek az emeletre, így a szék a jobbomon üres maradt; a bal oldalamon egy férfi foglalt helyet, akit én nem ismertem, ő viszont nyilván tudta, ki vagyok, mivel kis idő elteltével odafordult hozzám, és azt mondta: Olvastam egy folyóiratban a Bethmooráról szóló történetét. Természetesen emlékeztem a mesére. Egy gyönyörű keleti városról szólt, amely egyik napról a másikra hirtelen elnéptelenedett senki sem tudta pontosan, miért. Ó, igen feleltem, és valami alkalmas kifejezés után kutattam, amivel a bókot, mellyel emlékezete így megtisztelt, viszonozhattam volna. Annál inkább elképedtem, amikor folytatta: Tévedett a gnousar betegséget illetően; egyáltalán nem az volt az ok. Mire én: Hogyhogy? Hát ott volt? Erre ő: Igen, mégpedig hasis segítségével. Jól ismerem Bethmoorát. Azzal kivett a zsebéből egy apró dobozkát, amely teli volt valamilyen fekete, szurokhoz hasonlatos, de annál jóval szokatlanabb szagot árasztó anyaggal. Figyelmeztetett, ne érjek hozzá, mert foltot hagy, ami napokig megmarad. Egy cigánytól kaptam mondta. Rengeteg volt neki belőle, az apjáról maradt rá, akinek ez okozta a halálát. Ekkor azonban félbeszakítottam, meg akartam tudni, pontosan miért vált lakatlanná az a gyönyörű város, Bethmoora, és miért menekültek el a lakói oly szélsebesen, egyetlen nap alatt. A Sivatag átka miatt történt? kérdeztem. Azt felelte: Részben a Sivatag haragja miatt, részben Thubla Mleen császári óhajára, mivelhogy az a kíméletlen vadállat anyai ágon kapcsolatban áll a Sivataggal. Aztán az alábbi különös történettel állt elő: Bizonyára emlékszik a matrózra a fekete heggel, aki ott volt azon a napon, amit Ön is leírt, amikor a küldöncök megérkeztek öszvéreiken Bethmoora kapuihoz, és mindenki elmenekült. Egy ivóban találkoztam ezzel a férfival; rumot ittunk, és elmesélte az egész menekülést, de magáról az üzenetről semmivel sem tudott többet, mint Ön, sem arról, hogy ki küldte. Mindenesetre azt állította, újra visszatérne Bethmoorába, ha megint egy keleti kikötőt érint, még akkor is, ha magával az Ördöggel kell szembenéznie, csak hogy eloszlassa a rejtelmes üzenet körüli homályt, amely egyetlen nap leforgása alatt kiürí- tette Bethmoorát. És végül így is lett; valóban szembe kellett néznie Thuba Mleennel, akinek beteges kegyetlenségéről addig elképzelése sem volt. Egy nap azt mondta, talált egy hajót; többet nem ittunk együtt rumot az ivóban. Ekkoriban történt, hogy a cigánytól hasist kaptam, akinek olyan sok volt belőle, hogy nem tudott vele mit kezdeni. A hasis szó szerint testen kívüli élményben részesít. Szárnyakat ad. Távoli országokba, más világokba ragad el. Egy alkalommal megfejtettem az univerzum titkát. Elfelejtettem ugyan, hogy mi volt, de tudom, hogy a Teremtő nem veszi komolyan a Teremtést, mert emlékszem, ahogy az űrben ül, minden alkotása előtte hever, miközben nevet. Hihetetlen dolgoknak voltam szemtanúja, félelmetes világokban. Mivel a képzelet juttat el oda, csak a képzelet segítségével lehet visszakerülni. Egyszer odakinn az éteri világban találkoztam egy viharvert, vándorló szellemmel, aki egy évszázaddal ezelőtt férfi volt, és a drogok ölték meg; olyan régiókba vezetett, amelyekről addig még csak nem is álmodtam. A Fiastyúk mögött azonban összevesztünk, és fogalmam sem volt, hogyan keveredek vissza. Aztán találkoztam egy hatalmas szürke jelenéssel, amely néhány nagy ember Szelleme volt, de az is lehet, hogy egy egész planétányié, és könyörögtem, hogy mutassa meg a hazafelé vezető utat, mire Az hirtelen támadt szélként mellém szegődött. Míg az irányt mutatta, lágyan beszélni kezdett, és azt kérdezte, látom-e azt a parányi fényt; és tényleg láttam egy messzi, halvány csillagot; mire Az közölte: Az ott a Naprendszer, majd irtózatos nagy léptekkel távozott. Valahogy elképzeltem az utat visszafelé. Még idejében, mert a testem a szobában lévő széken már éppen megmerevedett. A tűz kialudt, minden hideg volt. Az ujjaimat csak egyenként tudtam megmozdítani; és mintha ezer tűt szúrtak volna beléjük. A körmeim borzasztóan fájtak, ahogy elkezdtek felengedni. Végül képes voltam megmozdítani az egyik karom, és megragadtam egy csengőt, de sokáig senki sem jött, mert mindenki ágyban volt már. Aztán mégiscsak feltűnt egy férfi, és előkerítettek egy orvost; ő állapította meg, hogy hasismérgezésem van. Ám legyen, így is jó, csak ne találkoztam volna azzal a viharvert, vándorló szellemmel. Hajmeresztő dolgokat tudnék mesélni arról, miket láttam, de Ön tudni akar- DISPUTA Macskakő 13

DISPUTA Macskakő 14 Lord Dunsany [Edward John Moreton Drax Plunkett] (1878. július 24. 1957. október 25.) A Plunkettek az egyik legrégibb család Írországban, eredetük a jelentől egészen a XI. századig vezethető vissza, valószínűleg már a normannok inváziója előtt is itt éltek. A lord címet apja 1899-ben bekövetkezett halálával örökölte meg. Harcolt a búr háborúban, részt vett az I. világháborúban, a II. világháború idején pedig Athénban teljesített szolgálatot. Kiváló amatőr sakkozó hírében állt (Capablancával egyszer döntetlent játszott), irodalmi mecénásként többek között a költő Francis Ledwidge-t támogatta. Első, prózaverseket tartalmazó könyve 1905-ben jelent meg, The God of Pegana címmel. A versek mellett írt színdarabokat, regényeket és novellákat, valamint önéletrajzi munkákat is. Fantasztikus történeteiben egy egzotikus világ jelenik meg, a fantasy egyik legnagyobb hatású előfutárának tartják, Magyarországon kevéssé ismert. ja, ki küldte az üzenetet Bethmoorába. Nos, Thuba Mleen volt az. És hogyan szereztem erről tudomást? Íme, elmondom. Gyakran jártam a városban az után a nap után, melyről Ön is írt (esténként hasist használtam a lakásomban), és mindig lakatlan volt. A sivatag homokja lepte el, minden utca sárga volt és kopár, és a nyitott, szélverte ajtókon keresztül mindenhova bevette magát a homok. Egy este elővigyázatosan a tűz elé toltam a védőrácsot, elhelyezkedtem a karosszékemben, megettem a hasist, és az első dolog, amit láttam, mikor megérkeztem Bethmoorába, a matróz volt a fekete heggel. Az utcákat járta, lábnyomokat hagyva a sárga homokban. Tudtam, hogy most meg fogom látni, miféle erő tartja Bethmoorát lakatlanul. Láttam a Sivatag haragját, ahogy a viharfelhők felduzzadtak a látóhatáron, és hallottam a suttogást a homokból. A matróz lefelé jött az utcákon, menet közben be-benézett az üres házakba; néha elkurjantotta magát, néha meg énekelt, néha meg felírta a nevét egyegy márványfalra. Aztán leült egy lépcsőre, és elköltötte a vacsoráját. Kis idő múltán belefáradt a városba, és elindult visszafelé az utcán. Amint elérte a malachit kaput, három férfi tűnt fel, tevéken. Semmit sem tehettem. Csupán egy láthatatlan, vándorló tudat voltam: a testem Európában hevert. A matróz jól használta öklét harc közben, de nem bírt a túlerővel; legyűrték és megkötözték, majd elvitték a Sivatagon keresztül. Addig követtem, amíg csak maradni tudtam, és úgy vettem észre, azon az úton haladnak a Sivatagban, amely Hap hegyeit megkerülve visz Utnar Véhi felé, így meggyőződhettem arról is, hogy a tevés férfiak Thuba Mleen emberei. Egy biztosítási ügynökségnél dolgozom egész álló nap, és remélem, nem feledkezik meg rólam, ha egyszer biztosítást akar kötni élet-, tűz- vagy akár gépjármű-biztosítást is vállalunk, ez persze nem tartozik szorosan ide. Rettenetesen nyugtalanított, hogyan térek majd vissza a lakásomba; noha egy kétnapos hasiskábulat nemigen ajánlott, de látni akartam, mit tesznek a szegény ördöggel, hiszen Thuba Mleenről borzasztó dolgokat híreszteltek. Mikor végül visszatértem, meg kellett írnom egy levelet; aztán csengettem a szolgámnak, és megtiltottam neki, hogy háborgassanak, habár a szobámat nem zártam be arra az esetre, ha baleset történne. Miután jól megraktam a tüzet, leültem, és átadtam magam az újabb álmoknak. Thuba Mleen palotájába mentem. Az utca lármája a szokásosnál tovább visszatartott, de aztán hirtelen a város fölött eszméltem; az európai városok eliramodtak alattam, és feltünedeztek a szörnyűséges Thuba Mleen kecses, fehér palotatornyai. Egy szűk szobácska mélyén leltem rá. Egy vörös bőrfüggöny lógott mögötte, amelybe az isten összes nevét aranynyal szőtték bele. A három ablak kicsi és magas volt. A Császár nem tűnt többnek húszévesnél, aprónak és gyengének látszott. Habár szüntelen kuncogott, utálatos sárga arcán mosolynak még csak nyoma sem volt. Ahogy tekintetem alacsony homlokáról remegő alsó ajkára tévedt, tudatára ébredtem, hogy van benne valami horrorisztikus, de nem voltam képes felismerni, hogy pontosan mi az. És aztán megláttam a férfi nem pislogott; és bár később hoszszan fürkésztem azokat a szemeket egyetlen pislantásért, ez egyetlenegyszer sem történt meg. És aztán követtem a Császár elragadtatott pillantásának irányát, és megláttam a földön fekvő matrózt, élve, de förtelmes állapotban, a királyi kínzómesterek ott munkálkodtak körülötte. Bőréből hosszú csíkokat nyúztak le, azonban ezeket nem választották le a testéről, hanem a végüket sanyargatták, távol a matróztól. (Vacsorapartnerem sokfélét mesélt még, amiről most hallgatnom kell.) A matróz alig hallhatóan nyögdécselt, Thuba Mleen pedig minden nyögésére felvihogott. Nem volt szaglásom, viszont láttam és hallottam és nem tudom, mi volt visszataszítóbb, a matróz borzasztó állapota, vagy a szörnyűséges Thuba Mleen elégedett, merev arca és tágra nyílt szemei. El akartam menekülni, de nem jött még el az ideje, maradnom kellett ott, ahol voltam. A Császár arca váratlanul heves rángatózásba kezdett, alsó ajka is gyorsabban remegett, dühösen nyüszített, majd met-

sző hangon, yannish nyelven a kínzómesterek kapitánya után kiáltott, hogy szellemet érez a szobában. Nem ijedtem meg, élő emberek nem emelhetnek kezet egy szellemre, de a kínzók mind megrettentek dühétől, és abbahagyták munkájukat, kezük reszketett a félelemtől. Aztán két lándzsás őr kisurrant a szobából, majd egy szempillantás múlva mindkettő egy-egy fogantyús aranykupával tért vissza, amelyek csordultig voltak hasissal; a kupák elég öblösek voltak ahhoz, hogy fejek úszkáljanak bennük, ha vérrel töltenék meg őket. A két férfi sebesen nekilátott az edény tartalmának, mindketten két óriási kanállal ettek minden egyes kanálnyi anyag elég lett volna száz ember kábulatához. Hamarosan rájuk tört a hasisbódulat, szellemük felszállt, felkészülve a szabad mozgásra mialatt én már rettenetesen féltem, ámde a szoba neszei minduntalan visszaparancsolták őket a testükbe. A férfiak tovább ettek, de most lassabban, kevésbé vadul. Végül a hatalmas kanalakat kiejtették a kezükből, szellemük felemelkedett, és elhagyta testüket. Nem volt menekvés. Szellemük iszonytatóbb volt, mint testük, mivel fiatalok voltak, és jellemük egészében még nem idomult rettenetes lelkükhöz. A matróz még mindig nyöszörgött, újra csak kiváltva Thuba Mleen császári vihogását. Aztán a két szellem utánam vetette magát, és elsöpörtek, miként a szélroham elsodorja a pillangókat, és elvittek ettől az apró, sápadt, gyalázatos embertől. Nem tudtam szabadulni az ádáz szellemektől. Az én kis darabka drogom ereje nem vetekedhetett a hatalmas adagokéval, amit ezek az emberek két kézzel tömtek magukba. Átsodródtunk Arvle Woondery fölött, aztán Snith vidékét is magunk mögött hagytuk, és vittek tovább Kraguáig, és tovább, a Kragua utáni zord földekig, amelyek még a legvadabb képzelet előtt is rejtve maradnak. Végül elértük az elefántcsont hegyeket, amelyek a Téboly Hegyeiként ismertek, és én igyekeztem felvenni a harcot a szörnyű Császár embereinek a szellemével, mivel az elefántcsont hegyek másik oldalán hallottam azoknak a vadállatoknak a mormolását, akik az őrültekre lesnek, fel s alá kajtatva a zsákmány reményében. Nem az én hibám volt, hogy kevéske hasisom nem vehette fel a harcot az ő kanállal mért, nem emberi adagjukkal Valaki megrántotta az előcsarnok ajtajának csengőjét. Nemsokára odajött egy szolgáló, és jelentette a vendéglátónknak, hogy egy rendőr az előcsarnokban azonnal beszélni kíván vele. Vendéglátónk elnézésünket kérte, és kiment, mi pedig hallottunk egy embert nehéz bakancsban lépkedni, és fojtott hangon beszélni vele. Barátom felállt, és az ablakhoz sétált, kinyitotta, és kinézett. Úgy gondolom, szép éjszakánk lesz, mondta. Aztán kiugrott. Mikor megdöbbenve kihajoltunk az ablakon, hogy megkeressük, már nem láttuk sehol. (Fordította: Gyuris Gergely Az eredetivel összevetette: Maczák Zsuzsanna) Lord Dunsany: The Hashish Man. In uő: Time and the Gods. Orion Publishing Group, 2003. 295 300. Forrás: A Dunsany család weblapja: www.dunsany.net (a kép is innen származik), 2007. május 30. Papiruszportál: www.papiruszportal.hu/site/index.php?lang=1&f=&p=18&n=332, 2007. május 30. Wikipedia: http://en.wikipedia.org/wiki/edward_plunkett,_18th_baron_dunsany, 2007. május 30. Lord Dunsanyről: Sárközy Bence: Lord Dunsany, az istenek kései poétája. Átjáró, 2003. február. 74 75. Lord Dunsany írásai magyarul: A hajnal egy legendája (A Legend of the Dawn, 1905). Ford. n. a. Interneten elérhető: www.freeweb.hu/toppen/olvas/nagy/hajnal.htm, 2007. május 30. A királynő könnyenek próbája (The Quest of the Queen s Tears, 1905). Ford. n. a. Interneten elérhető: www.freeweb.hu/toppen/olvas/nagy/kkonny.htm, 2007. május 30. A gibbelinek kincse (The Hoard of the Gibbelins, 1911). Ford. Szentkirályi András. Átjáró, 2003. február. 71 73. A csudálatos ablak (The Wonderful Window, 1912). Ford. Varga I. Nándor. Interneten elérhető: www.rpg.hu/iras/mutat.php?cid=1080, 2007. május 30. Az Álomváros (How One Came, As Was Foretold, to the City of Never, 1912). Ford. n. a. Interneten elérhető: www.freeweb.hu/toppen/olvas/nagy/alomvar.htm, 2007. május 30. DISPUTA Macskakő 15

DISPUTA Macskakő Vass Tibor Szigete válogatja részlet az Ebcsont before ciklusból 6 ( ) tudom-e hogy a notredám egy szigeten van kérdezi a bátyám miután már láttam nem a bátyámról beszélek a bátyámat gyakrabban látom mint a notredámot ezzel a bátyám nincs így vagy nem így van az utóbbi években a bátyám gyakrabban látja a notredámot mint engem honnan tudnám hogy szigeten van a notredám nincs párizstérkép a fejemben hernádkak-térkép sincs és mégis tudom mi van a szigeten ha egyáltalán van sziget mert néha elönti a víz akkor nincs sziget vagy csak nagyon kis sziget van a szigetre rendszerint bokáig érő vízben át lehet sétálni de nincs mindig rendszerint mióta globális a felmelegedés azóta van felemelkedés a víz felemelkedéséről beszélek hernádkak felemelkedése még odébb van följebb áll a víz a sziget körül nem lehet átmenni a szigetre bokáig érő vízben mire átjutok már majdnem úgy nézek ki mint kvazimódó egy szigetlakó csúfság csupa seb a nem bokáig érő vízben nem látom a szemetet sok a szemét odahordják a szemetek eltakarja a víz orra esek a vízben az orrom felsebzi a szemét nem a hordókról beszélek eltakarja az odahordott szemetet a víz szívd fel ujjbegyem a sok vizet a kórteremben minden nap felmosnak akadályokba ütköznek a felmosók székek ágyak képeznek akadályt nagydarab testes takarítónők simogatják új felmosórongyokkal az új linóleumot a kimaradt szigetek világosabbak akár a notredám egyes kövei amelyen többet járnak a kelleténél ahol többet simogatják régi és új cipők a régi köveket ott világosabbak erről eszembe jutnak különböző kopások csont- és kőkopások ha kő akkor a tokaji borozó előtti két lépcsőfok kopásai az esztéká lépcsői mindkét helyre gyakran jártam gyógyulni koptattam a lépcsőket rendesen na most kiderült egy kórteremben notredámozok soha nem notredámoztam még kórteremben új notredámmal simogatom a régi billentyűzetet ismerős kikopások a többet simogatottak világosabbak vannak betűk amelyet többször használok ez az élet rendje utálnám ha fürdetnének nem tolerálnák hogy viszketek a klóros víztől honnan tudnák nem mondja nekik senki vagy ha mondják nem érdekelné őket egy barátom azt mondta ő nem akar ágybaszarni jó persze hát ki akar

ő infarktusban szeretne meghalni mint egy barátja aki ment miskolc főutcáján és a kazinczy könyvesbolt előtt infarktust kapott összeesett és kész egy perc nem telt bele elvitte a halál semmi ágybaszarás így akar meghalni ő is nem egész perc alatt semmi ágybaszarás nemegészegyperces halált akart erre két évig ágybaszart a könny új barázdákat vágott az arcán ha mentem látogatni mindig sírt nem tudom mennyit sírt de mikor ott voltam mindig azt tette egy ideig gyakran mentem aztán elmaradtam egyszer szartam életemben ágyba nem volt előtte agyi érkatasztrófám ivás volt előtte sok szesz ivása arra ébredtem hogy tiszta szaros vagyok vagy a tiszta szar ébredt rá hogy énes tisztára szar helyzet albérletben laktam főiskolásként elkenődtem a sok szar látványától szar került a cipőmre is a szaros cipőm az ágyam előtt hevert pfuj de utáltam a házinénit csúnya feje volt mint egy másnapos karvalynak levette az accept poszteremet mi az hogy levette letépte a ginya és eltüntette a ragasztó szalag alatt maradt egy-egy accept-rész majdnem sírva fakadtam mikor megláttam üvöltöttem hogy azonnal adja vissza a poszteromat nem tudja visszadni azt mondta eldobta az ágyadba szarok te ginya gondoltam magamban az accept poszter egy drága metal hammer melléklete volt metal heart ez volt az accept album címe ami a poszteron volt kihajthatós poszter négyszer nagyobbra lehetett kihajtogatni mint az újságot nagy kincs azt hiszem egy lángoló szívet ábrázolt á nem biztosan nem jól emlékszem a lángoló szív az egyik dream theater albumon szerepel egy sokkal későbbi dream theater albumon a metal heart fémszívet jelent fémszív lehetett a poszteron egy nem lángoló fémszív hogy is tudna lángolni egy fémszív persze tudna ha leöntik benzinnel és meggyújtják akkor ég egy darabig amíg tart a benzin és másnap az ágyába szartam az ágyával az volt a baj hogy én aludtam benne az ő tulajdona volt én csak béreltem gyermekkoromban láttam egy filmben azt hiszem sándor mátyás volt a film címe a láng a vízen volt és csodálkoztam a lángoló vízen egy kierkegaard nevére hasonlító hajó körül lángolt a víz azt hiszem gyermekkoromban nem tudhattam ki az a kierkegaard számomra akkor nem hasonlíthatott kierkegaardra nem értettem hogy lángolhat a víz a sándor mátyás című filmben a felnőtt koromban kierkegaardra emlékeztető hajó körül aztán a bátyám mondta biztos együtt néztük a bátyámmal a filmet sok filmet néztünk együtt a bátyámmal főleg lolkaésbolkákat a keménykalap és krumpliorrt az utánam srácokat a székács a köbönt a bátyám azt mondta a hajó üzemanyagja ég ami nem benzin hanem dízel a dízel ég a vízen azt mondta a kierkegaardot van aki kirkegórnak mondja nekem kirkegárdnak kellett mondani a marxizmus-leninizmus tanszéken kirkegór mondják kierkegaardot a tévében sznob kultúrműsorokban de hallottam már hirkegórnak és hirkegárnak is ugyanott kirkegór nagy mária színitanoda volt egy szobatársam ebben az albérletben szakmunkás csávó gizda szőke tarpai gyerek vendéglátóipari iskolába járt pincérnek tanult nem szerette ha acceptet hallgatok ha megszólalt a rádióban valami lassú nyálas csöpögő szám arra mondta hogy gyönyörű és azt mondta ilyenkor a csajomra gondolok fel kellett neki venni a rádióból egy számot azt hallgatta folyton a csajára gondolt próbálok visszaemlékezni melyik volt az a szám ami tetszett neki lédi ezt a szót emlegették benne gyakran lédi lédi lédi dúdolom de az egy másik szám azt hiszem a dörti denszingből a dúdolást a fiam sokáig dudulásnak mondta ebben a számban lédi előtt volt valami szó valamilyen lédi á megvan mídnájt lédi mídnájt lédi ájken fláj mídnájt lédi taccs dö szkáj dudulom álrekedt hangú énekes nyomta á megvan a szmoki énekese nyomta azt hiszem díterbólen írta azt a dalt is a díterbólen nagy slágergyáros volt akkor biztos most is az nyomta a móderntólkingnak meg a szíszíkeccsnek a számokat meg a szmoki énekesének is így utólag azt gondolom vicces számok voltak a szmoki énekese volt álrekedt DISPUTA Macskakő 17

hangon a mídnájt lédiben ha megy a sztár efemen szíszíkeccstől dzsamp in máj kár agybajt kapok van egy ilyen rádióadó a kocsiban néha odakapcsolok sztár efem azt hiszem ez a rádió neve nyomja nyíregyházáról a szerinte sztárokat középiskolás koromban ezekre a szerintem sztárokra diszkóztam a molnárban a molnárnak már nem molnár a neve molnár béla ifjúsági és úttörőház volt ifjúsági és szabadidő ház lett sztár volt a molnár a környékről minden fiatal odajárt diszkózni egy srác egyberészes kék selyem ruhában táncolt jól táncolt biztos szerették a lányok volt kis bajszocskája néha fredi merkjúrira emlékeztetett volt egy srác az meg tökre úgy nézett ki mint tomaszandersz a modern tólkingból biztos szerették a lányok később kiderült egyberészes homokos volt egy régi ismerősöm bemutatta a férjét gimnáziumi fiú osztálytársam lány ikertestvéréről van szó és kiderült az egyberészes kék selyemruhás fiú a férje a fiú sztár volt a molnárban nem mellékes régi ismerősöm apja az egyberészes kék selyemruhás fiú apósa csinálja a cserszegit lásd esőnap hommage a kunmarcellaember eddig négy nő csinált nekem madártejet anyám nagyanyám egy nővér nem az ili hanem a kati és az egyberészes kék selyem ruhás fiú férje a diszkóban megismertem egy lányt szép arca jó alakja volt jártunk együtt két hónapig csókolóztunk de semmi több azt is csak ritkán nem szeretett csókolózni pedig szép arca jó alakja volt eljött a tizennyolcadik születésnapomra a pezsgőt nem itta meg kiöntötte a mosdóba rosszul esett láttam hogy kiönti évekkel később találkoztunk feljött a lakásomra beült a zöld franciabársony fotelba és kért kölcsön kétezret adtam neki hetek múltán véletlenül futottunk össze tudja hogy tartozik mondta meg is fogja adni képzeljem el telefonszexel a barátjával azt hiszem a gyereke apja volt akit a barátjának nevezett baszd meg a kétezredet gondoltam magamban sose fogod megadni azóta se adta tényleg megbaszta a kétezret szép arca jó alakja volt a negyedik emeletről egyszer nagyon megbámultam elfelé ment tőlem nem kísértem nem kérte hogy kísérjem szaladt valahova egy citromsárga átlátszó nadrág volt rajta a fehér bugyija látszott a citromsárga átlátszó nadrág alatt ahogy szaladt valahova majdnem kiestem az ablakon az első emeleten lakó barátom is megdicsérte felnézett hogy látom-e amit ő lát a citromsárga átlátszó nadrág alatt a fehér bugyit nyolcvanhatban ez még feltűnő volt jóvanna most is feltűnő elönt a víz embere nője gatyája bugyija szigete válogatja ( ) DISPUTA Macskakő 18

Irány az ól!, kiáltja suttogva Imola, majd kicsapja a parasztház bejárati ajtaját, mintha az egy western csehó kétszárnyú lengőajtaja volna; a levegőbe suhint egy sodrófa vastagságú göcsörtös bottal (tegnap ezzel sebesítette meg a kipécézett pulykát), és hosszú, határozott léptekkel elindul. Két lazán illesztett léc közt beleskelődik: körbetekint a szárnyasok bonyolult radiátorrendszerrel felszerelt óljában. (A faluban először egy kazánszerelő alkalmazott fűtőtesteket az állattartásban kezdetben csak a kutyája csöppnyi házába vezette be a fűtést, télre, jutalmul a sokéves megbízható házőrzésért, később a disznók és a nyulak lakhelyeit is felmelegítette; állatai a hideg hónapokban is vidámak, kiegyensúlyozottak maradtak. Az istállóba bekötött fűtésnek tudható be, hogy a kazánszerelő lovai kigyógyultak a már-már állandósultnak hitt mélabúból, elevenebbek lettek, megtáltosodtak. A találmány híre háztájról háztájra terjedt a gazdák közt.) Egyes pulykák kergetőznek, mások a közelharcot gyakorolják. A csirkék, átengedve a terepet a nagyobb testű társbérlőknek, tisztelettudóan a sarokba húzódtak, onnan szemlélődnek. A vékonyka résen át való leskelődés, keresgélés kimerítő szemkörzéssel jár Imola sűrűn pislog, látása homályosul. Keresd a pulykát! Cherche le dinde! Keresd a pulykát! Cherche le dinde! Annyira tipikus leheli maga elé, majd felkuncog: Hehe, ott vagy, ni, megvagy, kis hamis! A sérült pulyka magányosan gunnyaszt a radiátor tövében, búskomoran réved a semmibe. Nem azért telepedett oda, mert hőre vágyik (hiszen ebben az évszakban nem üzemel a fűtőrendszer), hanem csak félreállt; nem vesz részt a fogócskában, nem ér a neve. Imola lassan kitárja a deszkaajtót, belép. A csirkék lesütik a szemüket, és elnehezülve kapirgálnak, mint akik azt kívánják a külvilág tudomására hozni, hogy van nekik elég bajuk, ezen felül nincs szükségük külön spannolásra. A pulykák a radiátorhoz menetelnek, csatlakozva sérült társukhoz, sőt utánozni kezdik annak viselkedését: szintén fáradtnak mutatkoznak, leheverednek. Most van a baj, de nem baj! mondja félhangosan Imola, mialatt seregszemlét tart. Szolidaritással, ugye? Szépen vagyunk. Falazni a másiknak? Ehhez van eszetek! De egyet se félj, nyomorultka, megleszel mindjárt! Imolának nincs könnyű dolga: az öszszes pulyka egyforma. Na és erre mit léptek? mondja, a szárnyasokra vicsorít, többször felüvölt, a bottal a földet csapkodja. A kucorgó pulykák felpattannak, menekülnek, ki merre lát, egymásnak ütköznek, irányt változtatnak, mint a dodzsemek a Vidámparkban. Kivéve egyet ez az egy ott marad, ahol Maros András DISPUTA Macskakő 9

DISPUTA Macskakő 20 volt. Megpróbál elindulni, többször is, de mindannyiszor visszahuppan. Imola tüdejéből sátáni kacaj bugyog fel. Meheg-vahagy! Kicsipkézem a kis picsádat, te nyavalyás! kiáltja. Néhány óriáslépéssel a reszkető pulyka előtt terem; mindenre elszánt tekintetét az állat szeme közé döfi, a botot a magasba emeli. Lendületét váratlan esemény töri meg: a sérült pulykában felébred a védekezési ösztön; bekapcsol egy program, amelynek létezéséről valószínűleg sem a sérült szárnyas, sem pulykatársai nem tudtak. Feláll, mellkasát kidülleszti, megnyújtja ernyedt állapotban sem rövid nyakát, felfújja magát, elkékült fejét jobbra-balra csapkodja, és békakuruttyoláshoz hasonló, éles hangot hallat. Támadásba lendül. Csőrével egy szemvillanás alatt kétszer két bökést mér Imola combjára, mint egy kettes szériákra állított bökőgép. Imola rémületében elejti a botot, hátrál egy lépést. Harisnyáján egy lyukat és néhány csepp vért pillant meg: Annyira tipikus csóválja a fejét csalódottan, annyira tipikus, hogy pont a testszínű-csillámos harisnyám! A pulyka látszólag beéri ennyivel, visszavonul. Imola lelkében a bosszúvágy vihara tombol. De csúnya halálod lesz, madárka!, hörgi gyomorhangon; újra kézbe veszi a botot, fenyegetően hadonászik vele. Innentől nincsenek tervei, agyi funkciói leálltak, az ösztönök veszik át az irányítást. Nem kell a bot, Imola! bátorítja magát. Szabadkézzel is ellátod a baját, Imola. Te vagy a jobb, Imola. Nekimegy a pulykának. Előredőlve, hajlított lábbal küzd, fogást keres. Aztán a fáradságos alapállást megunja, taktikát vált, birkózás helyett a bokszot választja, meglendíti az öklét. Mellé. Még egyet üt, az sem talál. A pulyka sem tétovázik tovább, újra harcba lép, ott folytatja, ahol az előbb abbahagyta, könnyedén betalál, két tiszta csípés alkarra. Imola megmarkolja a pulyka tollazatát, ránt rajta egy nagyot, egy jó tenyérnyi felületen megcsupaszítja a szárnyast. Szállingóznak a tollak a levegőben. Egy részeg nő és egy sérült pulyka őrült pankrációja. Az ól többi lakója közönyösen szemléli társuk sorsát. Imola egy villanásnyi helyzetfölényt kihasználva egyszer csak megragadja a pulyka nyakát e kritikus ponttól kezdve már nem kétesélyes a csata Az ember hozzácsapja az állatot a radiátorhoz. A harc vesztese centiről centire, lassan folyik lefelé a fehérre mázolt vaslapon, földet ér, kis pakká zsugorodik, mintha automatikusan összecsomagolta volna magát. Imola a botért nyúl, de meggondolja magát, jobb ötlete támad: felkapja a kábult állatot, kibontja, hogy az visszanyerje eredeti méretét, két kézzel megragadja a testet, és a fejét nekivágja a fűtőtestnek. Ezzel vége. Elszáll a pulykalélek. A társak közelebb húzódnak. Mit néztek? förmed rájuk Imola, akartok valamit? Mielőtt a véres áldozatot a motorkerékpár-ülés alatti csomagtartóba gyűri, a ló vályújában leöblíti sörrel. Itt-ott meghajlítja, megroppantja a tetemet, így könynyebb a tárolóegységbe begyömöszölnie. Pulyka-origami, hehe!, vihog. * Kérdés: hogyan került sör a ló vályújába? Válasz: Imola töltötte bele. Az utolsó terepszemle során, amit jó egy órája végzett. Már akkor részeg volt Ivott a nagy izgalomra. Az izgalomra, amely egész lényére rátelepedett. Tudta, legkésőbb két óra múlva tökéletes nyugalmi állapotba kell kerülnie, és addig még rengeteg feladat vár rá, rengeteg kényes feladat. Mielőtt inni kezdett volna, más módszerrel is próbálkozott. Egy korty vízzel lenyelt három tabletta orbáncfűkivonatot, majd magára zárta bérelt szobája ajtaját, faltól falig cigánykerekezett, kifulladásig hullahopp-karikázott, huszonöt szökdelést végzett felhúzott térddel. Hiába. Az orbáncfű nem szívódott fel. Vagy immúnis rá. Az alkohol mellett döntött. Egyszerű ügymenet be kell tölteni a szájnyílásba, és könnyebb lesz az élet. Az ember csak magában bízhat, meg az alkoholban, mondogatta régen Imola exférje, végül éppen ebbe a bizalomba halt bele. Imola tudta, a siker kulcsa a precíz adagolás, megfontoltan kell eljárni, nem rúghat be túlságosan, az enyhe, de tartós bódultság a cél többször keveset elérni és fenntartani egy bizonyos szintet. Tisztában volt vele, hogy spiccesen körülményes a motorozás, emiatt mégsem aggódott. Ismerte az alapszabályt: lassan, figyelmesen, szemek az úton, teljes testsúly az ülésen, szinte ráülni az útra. Nemegyszer robogózott haza egy teljes üveg bor elfogyasztása után, igaz, ilyenkor praktikus meggondolásokból evett is valamicskét, hogy legyen, ami felszívja az alkoholt. Legutóbb egy fél nyuszit használt gyomorszivacsnak, kockára vágva, kevéske zölddel. Szobájában körbejáratta a tekintetét, a polcokon kihuzigálta helyéről azt a néhány porosodó könyvet, amivel rendelkezett, benézett az ágy alá egyre ingerültebben kutatott. A kétszárnyú szekrény mélyéről, a fogason lógó kosztümök és zakók