História 1999-0910
História 1999-0910 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.
Tartalom 1.... 1 1. Az ezeréves magyar államról... 1 2.... 3 1. Kína az ezredfordulón... 3 2. Képek... 5 3.... 11 1. A kínai Nagy Fal... 11 2. Képek... 12 4.... 13 1. India... 13 2. Képek... 16 5.... 21 1. India a feudális szétforgácsolódás korában, 6-12. század... 21 2. Képek... 21 6.... 23 1. Brahmanizmus hinduizmus... 23 2. Képek... 23 7.... 25 1. Japán... 25 2. Képek... 28 8.... 32 1. Az iszlám világa az ezredfordulón... 32 2. Képek... 34 9.... 40 1. Az iszlám... 40 2. Képek... 40 10.... 42 1. Az eurázsiai sztyeppe népei... 42 2. Képek... 46 11.... 51 1. Bizánc... 51 2. Képek... 54 12.... 59 1. A császárváros, Bizánc... 59 2. Képek... 59 13.... 60 1. Déli szlávok két egyház között... 60 2. Képek... 64 14.... 68 1. A nyugati szlávok 1000 körül... 68 2. Képek... 72 15.... 76 1. A Kijevi Rusz létrejöttének körülményei... 76 2. Képek... 79 16.... 84 1. A legendadús változat... 84 2. Képek... 85 17.... 88 1. Termelés és önfenntartás a Kárpát-medencében... 88 2. Képek... 91 18.... 94 1. A Német-római Birodalom 1000 körül... 94 2. Képek... 97 19.... 101 1. Gazdálkodás a német területeken... 101 2. Képek... 101 iii
História 1999-0910 20.... 104 1. A császárság és pápaság küzdelme a 11. században... 104 2. Képek... 104 21.... 106 1. A Francia Királyság... 106 2. Képek... 109 22.... 112 1. Az észak-atlanti világ az elsõ ezredfordulón... 112 2. Képek... 115 23.... 121 1. Vikingek, normannok, varégok... 121 2. Képek... 121 24.... 122 1. Közép- és dél-amerikai kultúrák... 122 2. Képek... 124 25.... 130 1. A romanika megjelenése Európában... 130 2. Képek... 130 iv
1. Az ezeréves magyar államról GLATZ Ferenc Az ezeréves magyar államról Ezredvégi jegyzetek Az államról. Hatalmi állam szolgáltató állam Az állam területigazgatási szervezet, amely a területén élő népek (polgárok) köznapi életének kereteit biztosítja. Működteti az erre szolgáló intézményeket. Közösségmegtartó erő. A régi történetírás mind a polgári, mind a marxista az államot elsősorban hatalmi erőként mutatta be: külső és belső funkcióját hangsúlyozta. Ez az egyoldalú felfogás a 19 20. századi európai nemzetállami összeütközések eredményeként alakult ki, mind a politikai gondolkodásban, mind a történetírásban. Az európai politikai adminisztrációk mind az egy-, mind a többpárti adminisztrációk máig szenvednek ettől az európai örökségtől: gyakran a politikát a hatalommegszerzés és a hatalommegtartás technikájaként fogják fel, nem pedig a közösség működtetésének eszközeként. Kevés gondot fordítanak a társadalom, a közösség versenyképességének erősítésére. Ezért hangsúlyozzuk évek óta: az európai és így a magyar állam jövője: a hatalmi állam felváltása a szolgáltató állammal. Az európai államrendszerek ezeréves történelmének tapasztalataiból levont következtetésünk ez. Mind a hatalmi, mind a szolgáltató funkció benne rejlik az államok történelmében. A politikai harcok, a háborúk iránti egyoldalú érzékenység az újkori történetírásban eltakarta ezt a kettősséget. A figyelem csak a hatalomra irányult. Mind többet tanulmányozzuk a társadalmat működtető kultúrát, technikát teremtő ember történelmét, annál erősebben domborodnak ki az állam szolgáltató vonásai. Tanulmányozzuk az európai, a dél-amerikai, a keleti kultúrák történelmét. Következtetésünk: azok a népek maradtak fenn, amelyek képesek voltak az életfeltételeket szervező területigazgatási egységeket (államokat) alkotni. Minden szervezetben hasonló ismertetőjegyek: a termelés, a kereskedés, a napi közösségi érintkezés rendjét szabályozó törvények; azok betartását felügyelő és ezek fenntartását az adóból ellátó intézmények együttese. És természetesen a területet, a helybéliek javait védelmező katonai szervezet. A magyar állam: minden itt élő nép megtartója A Kárpát-medencében 1000 körül megindult államszerveződés minden itt élő, vagy ide beáramló nép életben maradásának feltétele volt. Itt élő szláv, maradék avar, germán és más népek, a nemrég megtelepült magyarok előnyére is szolgáltak. (Hozzávetőlegesen egy időben jönnek létre modern államok a Balti-tengertől az Adriáig és a Fekete-tengerig húzódó területen. A római, majd a Frank Birodalomra épülő nyugat-európai állam- és közösségszerveződés kiterjeszkedése a keleti peremterületekre. A lengyel, a cseh, az orosz, a horvát államok születésének kora.) A Kárpát-medence új és gyorsan erősödő államszervezete törvényeivel szabályozta a belső rendet, a napi munkavégzés, kereskedelem, művelődés, hitélet, családi élet, öröklődés szabályait, a természet és ember viszonyának kereteit. A kiszámíthatóság, az életbiztonság vonzotta ide a nagyszámú betelepülőt a 11. századtól. Németet, franciát, itáliait, zsidót, örményt, szlávot. Lovagot, kézművest, földművest, írástudót, papot egyaránt. Ez az állam volt a bölcsője a szlovákoknak a 13. században, továbbéltetője a török elől menekülő szerbeknek a 14 15. században. Ez az államszervezet az európai nemzeti újjászületés 19. századában hazája nemcsak a magyar, de a szlovák, délszláv, román nemzeti mozgalmaknak is. Nehezen fogadják el a velünk évszázadokig egy igazgatási keretben élt testvéri nemzeteink politikai elitjei ez a tényt: a Kárpát-medencei magyar állam érdeme, hogy minden itt lakó etnikumnak-nemzetnek védelmezője volt. (Adott esetben külső és nemcsak keletről, de nyugatról is fenyegető támadásokkal szemben.) És nehezen fogadják el nemzettestvéreink a történelmi tényt: a magyar állam minden itt lakó etnikum nemzetállama volt. Nem csak a magyarok állama, ahogy azt a régi történetírás sulykolta atyáink generációinak fejébe. Nem csak a magyar volt államalkotó. Államalkotó volt mindenki, aki törte a földet, szabályozta vizeinket, irtotta a bozótot, kiknek keze nyomán szárba szökkent a gabona, szaporodott az állat, épültek az utak, a házak. Magyar, szláv, román, német, zsidó. Kik magukkal hozott vagy itt kibomló hagyományaikkal, érintkezési, termelési szokásaikkal ezeket a csodálatos, élet-erős kultúrákat alakították. Egymást megtartó kölcsönviszonyok. 1
Vajon nem feledkezünk meg most, az 1000. évfordulón, hogy az igazgatási szervezet értelme: az egyén, a közösség életerejének minél teljesebb kibomlását biztosítani? A magyar állam: befogadó A magyar állam befogadó igazgatási szervezet volt. És a magyar etnikum, a magyar nemzet is. Az államalapító Szent István híres soraiban foglaltak, rövid időszakok kivételével, érvényre is jutottak. Mert amiként különbkülönb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egynyelvű ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsd és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak. Rövid korszakok voltak a kirekesztők győzelmének korszakai: az 1938 45 és az 1949 56 közötti idő. Amikor származás, vallás, majd osztály-hovatartozás alapján taszítottak ki hasznos nemzettársakat közülünk. Sőt, megalázták őket. Mint ahogy rövid és rossz végű akció volt az is, amikor a századelőn állami erővel próbálták akadályozni az államon belüli nem magyar népek anyanyelvi oktatási intézményeit. (Ahogy ezt tették azután a szomszédos államokban 1920 után nyolcvan esztendeje az ott élő magyar nemzetiségűekkel.) I. István és a magyar állam vezetőinek gondolkodásában a nomád sztyeppei népek etnikai-vallási bölcs türelme és a keresztény univerzalizmus épült csodálatosan egymásra. Életben maradásunk, versenyképességünk alapja ezer éve vezéreszme. Jó alapelv, hasznos alapelv 2000-ben is... A keresztény állam: a társadalmi modernizáció eszméje A kereszténység: társadalmi modernizáció volt. Nem egyszerűen az egyén és a földöntúli, ember és Isten, ember és természet viszonyának átértékelését jelentette, hanem egy új életrend felvételét. Keresztény egyházainknak elgondolkodtató kérdés: vajon az újkori társadalmi-politikai harcok nem fedik-e el teljesen a kereszténység nagy máig érvényesíthető társadalomszervező erejét? Az ateisták és hívők, az egyházi és civil szervezetek közötti harcok zajában elvész a tanítás történelmi alapja: az élet, az utódnevelés biztosítása szent, a kölcsönösség, a szeretet, a szociális kegyesség, a türelem elsőrendű parancs; s hogy az ember nemcsak termelő, harcoló, de egyben lelki életet élő lény! Feledésbe merül, hogy a tízparancsolat tulajdon-, család- és életvédelme kemény modernizációs alapelvek voltak! S hogy az egyházszervezet az európai kultúra bábája volt. A szerzetesek nemcsak hittételekre, imádságokra tanították a helyi társadalmat, de gazdálkodni, szőlőt, növényt nemesíteni, sőt vízvezetéket építeni. Az egyházi hiteleshelyek a jogszerűség biztosítói, az írásbeliség műhelyei voltak. A hitélet pedig a közösségi viselkedés, gondolkodás, éneklési szokásrendek kerete. Mennyi félelem él a mai nemhívő társadalomban attól, hogy a kereszténység eme érdeméről beszéljünk! És általában attól, hogy elismeréssel szóljanak a vallások legyen szó a kereszténység különböző felekezeteiről, de ugyanígy a zsidókról vagy a világ más részein mohamedánokról, buddhistákról közösség-nevelő erejéről. * Jegyzet. Az év utolsó napja. Készül 1999 mérlege a Naplóban. Határainkon belüli politikai civódások a koronáról alig szólnak a valódi ünnepről, az államalapításról, a magyar államiságról, kereszténységről. Lanyhuló figyelem a szociális feszültségek, a nemzeti kisebbségek iránt. És ostoba kísérletek a kirekesztés erősítésére. Határainkon túl, szomszédainknál az előretörő új generációk értetlensége a magyarság keserveivel szemben. Pedig azt hittük, a trianoni generációk nyugalomba vonulásával csillapodik majd a bizalmatlanság velünk, magyarokkal szemben. Nyugati határainkon pedig megjelenik az idegenellenesség politikai programja. A nyugati politikai elit elítél, hangoskodik. Ahelyett, hogy a mulasztásait elemezné, amely mulasztások miatt az új veszélyek megjelennek. Jól kezdődik az új év, az évezred utolsó legalábbis a keresztény időszámítás szerint utolsó esztendeje. De az újragondolást nem szabad feladni. S azt sem, hogy a magunkat megtartás érdekében a világgal mérjük magunkat. 2
1. Kína az ezredfordulón ECSEDY Ildikó Kína az ezredfordulón Uralkodók, vallások, kultúra A Talasz-völgyi csata hatására, 751 óta két részre oszlott Ázsia: nyugatra az arabok világa helyezkedett el, keletre pedig a kínai kultúra hódított, többnyire a kínai császárság hadaival, de katonai sikerek nélkül is. I. Alapfogalmak Kína nevének eredete Kína neve a Kr. e. 11. század óta szerepel a rituális bronzedényeken, és jelentése: Középország (Csung-kuo, mai pekingi írás szerint Zhong guo). Ez a szó Kína fogalmát jelenti mind a kínai hagyományban, mind a Kínával foglalkozó szakirodalomban. A név jelentése tehát nem a világ közepe, ahogy korábban értelmezték a nevet. Kína mindenesetre az egyetlen ország, amelynek kultúrája kezdettől fogva ugyanazon a helyen található, folyamatosan fennmaradt, az ország máig a világ élvonalában található; tehát voltaképpen az egyetlen folyamatos kultúra a világon. A kínai civilizáció már évezredekkel a kínai császárság és a történelmi Kína megszületése előtt kialakult. Kína múltját általában a kínai császársággal azonosítják. A császárság azonban csak Kr. e. 221-ben kezdődött és 1911 végéig tartott. (Vagyis tovább, mint 2100 év.) A kínai kultúra területe Mind a kínai hagyomány, mind a világ számára a kínai állam legnagyobb kiterjedése jelenti Kína területét, akármikor került is e terület a kínai állam vagy még inkább a kínai kultúra befolyása alá és bűvkörébe. A kínai civilizáció területe így hozzávetőlegesen akkora, mint Európa; Ázsiának mintegy 10 millió km2-ét foglalja el, beleértve Tibetet és a part menti szigeteket is. (Noha például Tajvan szigete csak a 17. század óta tartozik hozzá.) A történelem kezdete Kína számára mindig is csak régi kor volt. Akkor szakadt meg ez a hosszú korszak, amikor idegenek léptek a kínai császárság földjére, és a császári hivatalnokok kénytelenek voltak aláírni azokat az egyenlőtlen szerződéseket, amelyekkel a külföldi hatalmak katonai erejét reprezentálták, és amelyekkel csak a kínai kultúra védekezése volt szembeszegezhető. Kína újkora tehát 1842-ben kezdődött az ópiumháborúk első szakaszát lezáró, 1842-ben megkötött nankingi szerződéssel. Megjelentek ugyan korábban is külföldi kereskedők, de a kínai császárságnak volt elég ereje ahhoz, hogy a hatalomtól távol tartsa őket. Nyelvek, népek Egy ilyen hatalmas ország természetesen a magáétól különböző nyelveket és népeket is magába zár, az 1950-es évek vége óta 55 nemzetiséget, az 56. nemzetiség az a han, amely a voltaképpeni kínaiakat jelenti. A nyelvészek szerint sino-tibeti (han) a nyelve és írása azoknak a császárkori kínai alattvalóknak, akik a Han-dinasztia idejében a császári főváros (fővárosok) körül éltek; hivatalnokaik innen vitték el a környékre a kínai civilizáció vívmányait. II. Kína őstörténete Természetesen Kína császárkora előtt is volt kínai kultúra (kb. Kr. e. 6000-ben). Ekkor kezdődött a kínai kőkor kultúrája, és előtte kerámiakultúrák virágoztak keleten a színes jangsao, nyugaton a fekete vagy sötét lungszun. A kínai történelem azzal a három uralkodócsaláddal kezdődik, akiket három dinasztia gyanánt tartott számon az írástudói hagyomány. Az első dinasztia a Hszia (Kr. e. 21 17. sz.), ezt az időszakot a vízszabályozó nagy Jü korszakának tulajdonítják. Innen is származik az a félreértés, amely később hidraulikus társadalmaknak mondja azokat a keleti földműves civilizációkat, az ázsiai termelési mód világát, amelyek az öntözéses földműveléssel alapozták meg civilizációjukat. 3
Két fázist különböztetünk meg az első uralkodóházban: az első nagy császár, a vízszabályozó Jü a hagyomány szerint úgy jut uralomra, hogy megöli az apját. Valószínű politikai oka ennek az, hogy túl kicsiny közösségekben a gátépítés, aminek ő volt a mestere, veszedelmes. Ha valamelyik település ebből a gátrendszerből kiesik, veszélyezteti a szomszédját. A vízszabályozó nagy Jü mindenekelőtt a vízelvezetést szabályozta. A második dinasztia a Sang vagy Sang-Jin (Kr. e. 17 11. sz.). Az első kínai írásjegyek létrejöttének ideje a második dinasztia kora, tehát az írás annak a Sang-háznak a terméke, amelynek neve kereskedelem vagy tanácskozás jelentésű. A Sang-kor végén jöttek létre először azok a fogalmak, amelyek olyan gyakoriak voltak később a kínai hagyomány megőrzésében. A harmadik dinasztia a Csou (kb. Kr. e. I. évezredtől 221-ig), amely a kínai civilizáció vívmányait a környékre elterjesztette, azokra a kis fejedelemségekre, amelyek katonai hódítás nélkül ebben a korban kínai államok lettek, pusztán tiszteletből. Ekkor jött létre mindaz, ami fontos volt a kínai császárok idején, mindenekelőtt az a közösség, amely képes volt fenntartani az egyszer már létrejött vívmányokat. III. A császárság kora A császárság létrejötte után a nagy Han-dinasztia (Kr. e. 200 Kr. u. 200) megteremtette az egységes nyelvet, írást és irodalmat. A déli és északi dinasztiák uralma után a Tang-ház ezt erősítette meg (618 907); ekkor jött létre, a Tang-házat követő dinasztiácskák után egy egységes dinasztia, a Szung-ház (1000 1400). Az írás, a birodalom egységének letéteményese Az uralkodó körül legfontosabb hivatalnokai foglaltak helyet és elvárták, hogy uralkodójuk gazdagságából számukra is jusson valami. Az uralkodó azonban csak akkor lehetett gazdag és bőkezű, ha a császárváros körüli alattvalók adója ezt lehetővé tette. Éppen ezért az alattvalók legfontosabb kötelessége az adófizetés volt, az uralkodónak pedig a legfontosabb dolga, hogy róluk gondoskodjék az Ég rendeletére. (Az égi mandátum, amely minden dinasztia fennállásához szükséges volt, csak addig biztosította az uralkodóház fennmaradását, míg ezt a parancsot teljesítette.) Kezdetben egyes írásjegyeket kiejtésük alapján mások helyett is használtak, ez biztosította az írástudók munkájának könnyebbségét. Az idegen törzsek a kínai császári hivatalnokok írásai alapján használták az év beosztását és adóztak a jó alattvalók kötelessége szerint. Az írás fontosságát mutatja, hogy a központi nemzetiség, a han uralomra jutásának alapja is a kínai írás elterjedése volt. Ez az írás azonban az idegen törzsekre hátrányos volt. Az írás rajza ugyanis csak egyes termékek és tárgyak leírására volt alkalmas. A kínai írás nem foglalta magában a fonetikus elemeket, vagy csak olyan módon zárta egyes írásjegyekbe, hogy a későbbi koroknak és tudósoknak is problémát okoz az egyes írásjegyek kiejtésének megállapítása. (Kínában ugyanis csak a 7. század elejétől írták le a kiejtést.) A gazdálkodás: a kultúra mércéje A kínai civilizáció alapját a földművelés teremtette meg. A mindennapi élethez szükséges termékeket, az étkezés alapját a földművelés termelte, és ez az egész életformát meghatározta. Kínában csak az számított kulturáltnak, aki földműveléssel foglalkozott. Ezért számított szent könyvnek a Dalok Könyve (Si King), amelyik a földművesek életét írja le. De: ha a földművest a tevékenységében akadályozta például a rossz időjárás, akkor táplálta az uralkodó hombárja, és ezt az elvet erősítette az, hogy az uralkodó és a nép között elvben közvetítő hivatalnok neve: apa anya. Ebben a rendszerben természetesen hátrányban éltek a nomád törzsek, amelyek állattartással foglalkoztak. Ez a kínai felfogás szerint nem tartozott hozzá a kulturált gazdálkodáshoz. A kulturált földművelés és a barbár állattartás együtt jelentette Kína gazdaságát. Az egyes alattvalók tehát nélkülözni voltak kénytelenek a másik gazdaság javait. A harmadik gazdaság, a kettő termékeit kicserélő kereskedelem, szintén barbár foglalkozás, amit csak a külföldiek űznek. A kereskedők nem tartoztak a kínai társadalom megbecsült rétegei közé. (A kereskedő ugyanis a gazdag emberek közé való volt, és kivonhatta magát a hivatalnoki adózás kötelezettségei alól.) A kínai történelem bizonyos időszakaiban a haszonszerzés és kizsákmányolás képzete társult a kereskedő tevékenységével, mert gazdagsága nem termelés útján jön létre, mint a földműveseké, és nem is engedéllyel, mint a hivatalnokoké. Bizonyos korszakokban, bizonyos rétegek felfedezik ugyan, hogy a haszon, amit a kereskedelem termel, 4
megadóztatható, tehát legális is lehet. Ezt a felismerést hangoztató személyek azonban később gyakorta a lázadás gyanújába keverednek. Hiedelem, vallás, filozófia Még a császárkor előtti időben jöttek létre azok a hiedelmek, amelyek a kínai alattvalók mindennapi életét is irányítják. A városok és a hivatalnokok életét a konfucianizmus alapozza meg, tehát az első névről ismert filozófus (Kung-ce, Kr. e. 551 479) tanai irányítják, és az a szent könyv, amely ezt összefoglalja ( Beszélgetések és mondások ). A körülöttük élő földművesek a taoizmus képviselői, a Tao-tö-king, Az Út és Erény Könyve (Kr. e. 6. sz.) tanai alapján. Ez a szent könyv idővel minden kínai hagyomány foglalatává válik, legalábbis a császárkor előtti időben. Fő elve a nemcselekvés. Rajzos alakja az elefántot tartalmazza, tehát az udvarban végzendő értékes munkákra vonatkozik, az elefántcsontból készülő ékszerekre utalva. Ezt tagadják meg a taoisták az első időszakban, ezért lázadó az ő fellépésük, és ezért tűzik zászlajukra a parasztlázadások. A két alapvető kínai hiedelemvilág két világvallás eszméit adja a világnak. A császárkor első évszázadaiban még egy harmadik hiedelemvilág is csatlakozik az első kettőhöz a Csou-kori Kínában: a legizmus. Ez utóbbiban a törvény az uralkodóra is vonatkozik, ami már önmagában véve is lázadás, mert korlátozza az uralkodó hatalmát. A korai Kínában ez haladó tan, mert előkészíti a kínai társadalmat az egységes elvek alapján uralkodó császár fogadására, aki jutalmaz és büntet, és eszerint szabja meg hivatalnokai és alattvalói társadalmi rangját. Az első kínai császárok legisták. Hamarosan azonban a tan lázadónak számít, mert képviselői nem konfuciánusok. A császárkor első évszázadaiban megérkezik Kínába a mitikus és mindmáig érvényesülő vallás: a buddhizmus. A kínai hagyományt a taoizmus alapozza meg és a buddhizmus folytatja, tehát a földművesvilágban ez a két vallás az uralkodó, míg a városban, az írástudók világában a konfucianizmus hódít. A mai kínai kultúrában a hagyományos falusi élet a buddhizmus szokásai szerint zajlik. Tárgyi emlékek A kínai kultúrának vannak az egész társadalom számára fontos épületei is, amelyek képviselik a múlt kultúráját és közösségeit. Ide kell számítanunk elsősorban azokat a palotákat, amelyek az egyes fejedelemségek vívmányait a császárvárosokba próbálták átmenteni. A régi kultúrának nem csupán a palota, hanem a templom is a képviselője. A fővárosokban és nagyvárosokban a legnagyobb vallásokat is ezek képviselik. Vidéken azonban, ahová az idegen vallások vezetői, képviselői kiszorultak, a kolostorok jelentik az épületet, amely védelmezte és táplálta a körülötte élőket. Ezek az alattvalók, kereskedők és piaci árusok hallották először azokat a történeteket, amelyekből az elbeszéléseket írták, regényeket és színdarabokat szerkesztették. Van egy építmény, a kínai Nagy Fal, amely mind a mai napig tanúsítja a kínai császárság tiszteletét Ázsiában. Nem annyira a védekezés hozta létre és fejlesztette bizonyos időszakokban nem is volt alkalmas a kínai kultúra védelmére, inkább a kínai kultúra külföldről megnyilvánuló megbecsülése tartotta számon. A Csoukorban kezdődött az építése, tehát már a kínai császárkor előtt, amikor az egyes északi, északnyugati államok kapcsolatot tartottak fenn a sztyeppei törzsekkel az ázsiai hunokkal és a későbbi korszakokban is ez választotta el Kína földműves népét a barbár törzsektől, például az ázsiai avarok -tól. Először csak a Csoukori fejedelemségek északi falai körül azokat tartalmazta, amelyek a kínai civilizáció északi védelmére szolgáltak. A 15 16. században épültek ma is látható formái, de mind a mai napig születnek újabb és újabb részletei. 2. Képek 5
6
7
8
9
10
1. A kínai Nagy Fal PÁRIZS Ágnes A kínai Nagy Fal A Pekingtől északra húzódó hegyek között fut, nyugaton a Csilien-san hegység lábától indul, keleten a koreai határnál lévő Jalu folyóig ér a 3200 km hosszúságú fal. A leágazó mellékfalakkal együtt a kígyóalakzat hossza 6500 km. Építésének története 3 ezer évvel ezelőttre nyúlik vissza, amikor a Kína északi területén lévő kisebb államok vezetői állandó harcban álltak egymással, területeik védelmére falakat emeltek. (Ezt az időszakot a hadakozó fejedelemségek korának nevezzük.) Kr. e. 221-ben Csin fejedelme, Cseng bekebelezett hat másik államot, és kinevezte magát Si Huang-ti néven Kína első császárának. Az északi falak kivételével mindent leromboltatott, a maradékot összeépíttette. Elsősorban a betörő hun és egyéb nomád törzsek támadásai ellen volt szükség a megerősített falakra. A munka kilenc évig tartott, Meng Tien tábornok vezetésével, aki igen kemény kézzel, de nagyon jól szervezetten irányította a mintegy 300 ezer ember munkáját. A katonákból, fegyencekből és a környék munkára kötelezett lakóiból álló igen vegyes összetételű munkástömeg zord körülmények között dolgozott, végkimerülésig. Nem véletlenül nevezik a Nagy Falat a világ leghosszabb temetőjének. A szélsőséges időjárás mellett az élelem-utánpótlás is gyakran akadozott, a nehéz fizikai munka jelentős részét pedig kézi erővel kellett elvégezni. Si Huang-ti építkezését követően komolyabb felújításra és továbbépítésre a Han-dinasztia (Kr. e. 200 Kr. u. 200), majd a Ming-dinasztia (1368 1644) császárainak uralkodása alatt került sor. Ez utóbbi dinasztia uralkodói elsősorban a be-betörő mongol Jüan-dinasztia tagjainak támadásait kivédendő, folytatták az építést. Az építőanyagot a környékről gyűjtötték össze, ahol nem volt kő, ott helyenként vert falat készítettek. Az egyes szakaszok építését a 11 erődváros valamelyike irányította. A falat végig katonák őrizték. Méretei változók, szélessége 6 méter és 40 cm közötti, magassága átlagosan 8 méter. A szélesebb falrészeken lőréses párkányzatot, 15 kilométerenként pedig tűzjeladásra jelzőállomásokat alakítottak ki. A környék ellenőrzését biztosították a 180 méterenként épített tornyokkal is. Bár sok szenvedés kapcsolódik a fal történelméhez, mégis a mai napig a kínaiak összetartásának és egyben kitartásának legfőbb nemzeti szimbóluma maradt. A taoizmus A Kr. e. 6. században Kínában létrejött két nagy vallási irányzat egyike a legendás filozófus, Lao-ce tanításain alapuló taoizmus. A tanok hosszú ideig szóbeli hagyomány útján terjedtek, csak jóval később foglalták azokat írásba (Tao-tö-king). A tao titokzatos természeti erő, amit bizonyos mágikus módszerek segítségével az ember is kiismerhet. Így úrrá válva a természet felett megértheti a múltat, és előre láthatja a jövőt is. Ez a gondolat adja a taoizmus elméleti alapját. A taoizmus nagyszámú papsága legfontosabb feladatának azt tartotta, hogy a különböző szertartásokon keresztül a taóba, valryis a világtörvénybe minél tökéletesebb betekintést adjon. A tao változtathatatlan és örök, ezért annak érvényesüléséhez mindenkinek a lehető legtökéletesebben kell alkalmazkodnia. S mivel ennek kibontakozását egyetlen dolog, az emberi szenvedély zavarhatja, le kell mondania mindenkinek egyéni vágyairól. Ez a tökéletes állapot, a nemcselekvés (vu-vei) állapota. A taoizmus istenei közül kiemelkedik Sangti, az ég-isten, és Lao-ce, akit a 2. században istennek nyilvánítottak. Szinte megszámlálhatatlan, ún. másodrangú isten és istennő szerepel a népi mondákban és mítoszokban. A taoista egyházi szervezet szigorú hierarchián alapul, élén a taoista pápával, akinek alá vannak rendelve a különböző rangú papok, szerzetesek és szerzetesnők. A konfucianizmus A Kr. e. 6. században, Kínában létrejött másik jelentős vallási irányzat, a Kung Fu-ce tanításain alapuló ún. konfucianizmus. Kung Fu-ce a taoizmussal szemben lépett fel, bár az ő világképének középpontjában is a tao áll. Szerinte a taónak nincs mágikus ereje, a tao végzetszerű hatalom, amelyet emberi erő nem befolyásolhat. A tao az emberi magatartást is megszabja. Kívánatos vonásoknak tartja: a jóságot, igazságot, fegyelmezettséget, értelmességet és őszinteséget. A tao, mint örök erkölcsi törvény, benne él az emberben, ezért az ember természeténél fogva jó. Ez az eredeti állapot azonban megbomlott, helyreállításához az erkölcsi követelmények betartása mellett az ősi vallásos szertartások gyakorlására is szükség van. Különösen nagy hangsúlyt fektet az 11
ősök tiszteletére, ami meghatározta a konfucianizmus fő erkölcsi tanításait is. Ezek: a fiú köteles megadni az illő tiszteletet az apjának, a fiatalabb testvér tisztelettel és alázattal tartozik az idősebb testvérnek, a feleség köteles megadni a tiszteletet a férjnek, az ifjabb barát az idősebbnek, az alattvaló a felettesnek, és mindenki köteles magát alávetni a császárnak. A Kr. e. 3. század közepén a hatalmon lévő Cin-dinasztia fellépett a konfucianista tanításokkal szemben, mert az gátat vetett hatalma abszolút kibontakoztatásának. A hatalomra kerülő Han-dinasztia vette pártfogásába a vallást, sőt államvallássá tette. Kung Fu-ce mestert isteni rangra emelték, tanításait írásba foglalták, megszerkesztették. 1911-ig, a császárkor végéig megőrizte államvallás jellegét. 2. Képek 12
1. India PUSKÁS Ildikó India A szubkontinens az ezredfordulón A szó, India, tartalmát tekintve maga a térség története. Ma kettős értelemben használjuk: szűkebb értelemben az Indiai Köztársaság rövid neveként, tágabban a Himalájától délre elterülő, négy és fél millió négyzetkilométernyi földrajzi térséget jelenti. A térségben Srí Lankától eltekintve öt modern állam él: az Indiai Köztársaság, Pakisztán, Banglades, Nepál és Bhután. Az India elnevezés előzménye a Kr. e. 5 4. századi Akhaimenida-uralkodók, I. Dareiosz (Kr. e. 521 486), I. Xerxész (Kr. e. 486 465) feliratain jelent meg, és az Indus folyam középső és alsó folyása mentén megszervezett szatrapeiát (adózási és hadkiegészítési körzet) jelentette. A Hindus névforma az óind Szindhu folyónévből képzett tartománynév. Ezt ismerték meg a görögök, ebből alakult ki az Indosz menti területek jelölésére az India szó, s jelentette ettől kezdve a nyugati világ számára mindazon területeket, amelyeket az Indus mentén vagy azon túl megismertek és leírtak. I. Észak-India A hódító iszlám Az óperzsa antik névhagyomány (Hindus) továbbvivői a muszlim hódítók lettek, akik közül az elsők éppen az Indus alsó folyása mentén, Szind térségében léptek először (Kr. u. 711-ben) India földjére. A hamarosan szárazföldön is támadó arabok 724-re magukénak mondhatták a régió feletti uralmat. Az igazi külföldi fenyegetés azonban az afganisztáni Ghazna központtal létrejött, a közép-ázsiai türkök* (oguztörökök) által alapított Ghaznavidadinasztia harmadik uralkodójának, Mahmúd-nak 997. évi trónra léptével vette kezdetét. Már a dinasztiaalapító emír betört Indiába, és térdre kényszerített egy helyi uralkodót. Ez többször is fellázadt, ám próbálkozásai kudarcba fulladtak, s Pésávar környéke Ghaznavida-fennhatóság alá került. Ez a helyzet szinte tálcán kínálta a lehetőséget a harcias és zsákmányéhes türk Mahmúdnak, aki legalább tizenhétszer rohanta le Pandzsáb és Gudzsarát térségét. Végigpusztította hindu templomait, hatalmas mennyiségű kincset és nagyszámú embert, főként nőket hurcolt el. E hadjáratok révén olyan gazdagságra tett szert, amellyel fővárosát ő és utódai az iszlám kultúra egyik legjelentősebb központjává tették, s nemcsak az épületek pompájával, hanem az odacsábított szellemi nagyságok jelenlétével is. A kor legnagyobb Észak-India-leírója, egy muszlim Mahmúd udvarának két igazgyöngye Firdauszí, a Sáhnáme költője és al-bírúní, a korabeli iszlám világ legjelentősebb tudósa és a középkor legnagyobb India-ismerője volt. Mahmúd nem mindig várta meg, hogy kegyeit a patronálandó maga keresse, ha hírneve alapján fontosnak tartotta, hogy udvarához tartozzék, maga vitette oda a kiválasztott személyt. Ez történt a khwárizmi (horezmi) születésű al-bírúníval (973 1048) is. Horezmi ifjúkoráról alig tudunk többet, mint hogy hihetetlen tudásszomjjal tanult meg mindent, amit korának tudománya és kultúrája közvetített. Páratlan tudományos érzékkel elemezte mindazt, amit megismert, sok esetben modern tudományos vélekedéseket is megelőlegező végeredményre jutva. Saját anyanyelve vagy a költészet szépségeinek kifejezésére különösen alkalmas perzsa helyett munkálkodása nyelvéül az arabot választotta. (Amely arab nyelv a korban a tudósok nyelveként szolgált.) Megtanult görögül, héberül, szírül, s amiben évszázadokig az egyetlen külföldi tudós volt, szanszkritul is, és feltétlenül beszélte kora észak-indiai köznyelvét, az apabramsát; ez utóbbi éppen e korszakban indult meg az önálló újind nyelvekké fejlődés útján, de irodalmi közformája Észak-India-szerte a lingua franca szerepét játszotta. Mahmúd 1017-ben rendelte udvarába al-bírúnít. Utóbbi függősége ellenére élhetett azzal a lehetőséggel, hogy talán mint az uralkodó asztrológusa és asztronómusa ne csak találkozzék kora híres indiai bráhmana tudósaival, hanem meghívasson (odavitessen?) közülük olyanokat, akiktől tanulni akart, illetve akikkel meg akarta vitatni azokat a megfigyeléseit, kutatási eredményeit, amelyeket India (valójában Észak-India) földrajzitörténeti és kulturális viszonyait illetően összegyűjtött.** Páratlan volt pártatlanságra törekvése, az hogy nem egyedül az iszlám szempontjait érvényesítette kutatásaiban, hanem maximális pontosságra, megbízható ismeretekre törekedve szövegkritikai elemzésektől sem riadt vissza a korabeli India leírásában. A kérdések megvitatását pedig egyenesen szükségesnek tartotta. Mindez az egyik fő művének tekinthető az India története c. munkájában öltött testet. 13
Noha al-bírúní nem járt a Dekkánon, sem Dél-Indiában, kultúr- és vallástörténeti elemzései alapvetően igazak ezekre a térségekre is. Munkája az ezredforduló műveltségének tükre is. Asztrológiai művében ( Az asztrológia elemei") a geocentrikus világképből indult ki, amikor a földi tulajdonságokat a szférák közvetítette égi archetípusok visszatükröződéseinek tekintette, amivel számos természeti jelenségre is meg-próbált magyarázatot adni. Ugyanakkor a Föld méreteire, fokbeosztásaira vonatkozó gyakorlati mérései csaknem a mai adatokkal egybevágó eredmények-re vezettek. Azt a megfigyelését, hogy az Indus medre eredetileg tengerfenék lehetett, amelyet maga a folyam töltött fel, mint zseniális megsejtést, új keletű tudományos magyarázatok igazolták. A szubkontinens földrajzi leírásában az óind purána-irodalom (eredetmondákat, kozmológiai szövegeket, istenek és királyok családfáit tartalmazó, szanszkrit nyelvű epikus írások) adatait követte, azokat azonban saját méréseivel egészítette ki, s ahol indokoltnak látta, korrigált is bizonyos adatokat. Munkájának legérdekesebb részei az indiai vallások és az indiai társadalom le-írására vonatkozó fejezetek. Ezek meg-írásához az óind forrásokat felhasználó szerző ütköztethette a régebbi korokra vonatkozó adatokat a kortársaktól és személyes benyomások alapján nyert ismeretekkel. Külön említést érdemelnek az ind időszámításra, pontosabban időszámításokra vonatkozó leírások; al-bírúní ugyanis, érthető módon, az iszlám időszámítást használta, de meg akarta érteni az indiai helyi időszámításokat is, amelyek felől igen alaposan tájékozódott mind a régi történeti hagyományt őrző purána-irodalomból, mind a csillagászati szakirodalomból, mind pedig a helyi hagyományt jól ismerő tudós bráhmanok információiból. Igen bonyolult számításokat végzett, hogy érzékeltesse, hogyan viszonyulnak az észak-indiai érák egymáshoz. Amilyen sokféle időszámítást használtak Észak-Indiában az első ezredfordulón, olyan sokfélét ismert Dél-India is, hiszen ott is többnyire a dinasztiaváltásokkal mérték az időt a mitikus-kozmikus időszámítás-elméletek mellett. Az azonban nyilvánvaló, hogy a keresztény időszámítás ezredfordulója semminemű indiai idő-számítás, sem az iszlám időszámítása szempontjából nem kerek évforduló, s nem társult hozzá speciális képzet. Az átmenet korszaka India történetében az első ezredforduló minden szempontból átmeneti időszaknak bizonyult. Az ezredforduló történelmi térképéről ekkorra tűnnek el olyan még nagyhatalmi státust elérő hatalmak, mint a Gurdzsara-Pratihárák (8 10. század), akiknek sikerült átmenetileg az Araböböltől a Bengáli-öbölig kiterjeszteni hatalmukat Észak-Indiában. A feudális függésbe kényszerített korábbi kisdinasztiák egymás után léptek a függetlenség útjára, amely folyamat a Ghaznavidák megjelenésével felgyorsult. A Csandélá-dinasztia a Dzsamná folyó és a Vindhjá-hegység közötti területen emelkedett fel, és a 9. századra mind jelentékenyebb feudális hatalommá nőtte ki magát, amely fénykorában a vallás és kultúra patronálásában jeleskedett. Utóbbi legékesebb példái a khadzsuráhói erotikus szobrokkal díszített, általuk épített hindu és dzsaina templomok. A dinasztia a muszlim veszély ellen fellépők sorában elszenvedett sorozatos vereségei után Adzsmér vazallusává süllyedt, és a 11. század végére felolvadt a veszteségeiket kiheverni nem képes hatalmak táborában. II. Dél-India Dél-India dinasztiái: a Csólák birodalma Dél-India, mint történelme során mindig, más képet mutat. A térség legjelentősebb politikai-katonai-kulturális nagyhatalma, a Csóla-dinasztia uralta királyság, amely mintegy ezer éven át (200 1279 között) folyamatosan jelen volt nemcsak a mai Tamilnádu térségében, hanem váltakozó szerencsével harcolva nyugati és déli szomszédaival, a keralai Csérákkal, a nyugati Csálukjákkal, a legdélibb tamil területeket uraló, ugyancsak ősi Pándjákkal (Kr. e. 4. század Kr. u. 14. század), azok rovására terjeszkedett, vagy fordítva, a szomszédok terjeszkedtek a Csólák rovására. A Csólák éppen a 10 11. században kerültek összetűzésekbe a Dekkán ekkor legjelentősebb két dinasztiájával, a Nyugati és a Keleti Csálukjákkal. Ők a Málwá-fennsík és Konkan, illetve keleten a telugu nyelvterület (Vengi) urai voltak, s forgandó szerencsével bár, maguk is sikeres hódítók, mígnem a 12. században számos kisebb királyságra nem estek szét. Az ezredforduló s az azt szorosan követő időszak mindezen dinasztiáknak a fénykora volt. A Csólák igazi birodalommá nőtték ki magukat: expanzív külpolitikájuk és külkereskedelmük révén kiterjesztették befolyásukat Délkelet-Ázsia térségére egészen Indonéziáig, délen ismétlődően a Pándjákkal rivalizálva érte meghódították Srí Lankát, s kereskedelmi kapcsolataik révén elérték az Arab-félszigetet is. Kelet felé kulturális expanziójuk maradandó nyomokat hagyott dinasztiaalapításaikkal, templom- és palotaépítészetükkel, a kereskedőkolóniák révén meghonosított vallási hagyománnyal s a hinduizmus első exportálása révén is, valamint a dél-indiai írásbeliség, a dél-indiai művészeti formák meghonosításával. Ezek csapódtak le a jávai Borobudur, a Khmer-királyság *** nagy építkezéseiben, pl. Angkor-Wat templom- és palotaépítészetében. 14
Művészet, vallás: a művészetek reneszánsza Ugyanekkor Dél-India-szerte fantasztikus szépségű templomok, templomvárosok, paloták épültek, elsősorban a Síva-kultusz jegyében, de a vaisnava (Visnu-követő) hinduizmus monumentális építőművészete sem kevésbé lenyűgöző. A mindenkori fővárosok szépségéről, gazdagságáról csak a tamil irodalomból és a templom palota építészet megmaradt emlékei alapján alkothatunk fogalmat. Az épületek nemcsak kánonikus alaprajzukkal, lenyűgöző arányaikkal, hanem dús szobrászati díszítettségükkel is a világ kulturális örökségének páratlan csoportját alkotják. Az építészetnek effajta reneszánsza talán csak az európai gótikát és az iszlám ugyanezen korszakát jellemezte. Dél-India művészete a bronzszobrászatban viszont minden kortárs művészetet felülmúlt: a kisplasztikától a nagyméretű bronzszobrokig, a tökéletes arányok, a tartalom és forma felülmúlhatatlan egységét megjelenítő vallási és világi szobrok a Csóla-művészet példátlan virágzásáról tanúskodnak. A templomokat díszítő epikusmitologikus jelenetek mellett ekkor jelennek meg a klasszikus templomi táncok ábrázolásai, amelyeket az istenek tiszteletére táncoltak bámulatosan kecses és szép táncosnők, s amely táncokat éppen eme örökségből, meg az ősi tudást szájhagyományként őrző mesterek emlékezete alapján emelték a mai India legszebb élő kulturális emlékei körébe. Vallás és művelődés Az első ezredforduló vallástörténetileg is igen fontos korszaka Indiának. A buddhizmus, miután Ázsia-szerte sikeresen elterjedt, Indiában a peremterületek kolostoraiba szorult vissza. Nem is tudnánk még élő gyakorlatáról, ha a korai muszlim hódítók krónikaírói meg nem emlékeztek volna a Szind térségben s itt-ott Dél- Indiában megbúvó egy-egy kolostorukról. A dzsainizmus aszketikus vallása, mely a lélek örökké-valóságát hirdette, mindig a kevesek kiváltsága volt: a nyugat- és dél-indiai dzsaina kolostorokban azonban élénk szellemi élet zajlott. Kéziratok tömege készült, új tudományterületek születtek, s a népnyelvi szövegek lejegyzése is itt történt meg először. A dzsainák puritán szépségű szobrászata különös ellentétben áll némely fantasztikusan díszített templomuk lenyűgöző szépségével mindemellett az alkotók gyakran egy-szerű barlanglakásokban húzódtak meg. Az ezredforduló képe nem lenne teljes az új vallási áramlatok megemlítése nélkül: a klasszikus hinduizmus és a hozzákapcsolódó filozófiai iskolák korábbi formái mellett megjelenik az áhítatos istenszeretet, a bhakti irányzata, amely az istennel való érzelmi azonosulás révén keresi a megváltást, s amely érzést páratlan szépségű erotikus képekben fogalmazzák meg a kor költői északon és délen, férfiak és nők, legyenek bár Síva vagy Visnu követői, vagy az utóbbi irányzatból önállóvá váló Krisna-bhaktié, aminek észak-indiai térnyeréséről éppen al-bírúní tudósításai árulnak el legtöbbet. Egyetemek, erdei iskolák Általában a vallási intézmények voltak az oktatás központjai, s több helyen ekkor is működtek az ókorban alapított egyetemek: Taxilától Nálandáig, és a dél-indiai templomvárosok intézményeiben. Élt az erdei iskolák szokása is, hiszen hagyományosan ez volt a tradicionális ismeretek a varnákra tagolt társadalom minden rétege számára pontosan előírt tanulnivaló elsajátításának színhelye. Az iskolákban fekete palatáblát használtak és fehér íróvesszőt; az írás általános alapanyaga a pálmalevél volt, amelyre ekkortájt kezdték a szent örökséget és a világi hagyományt nagy mennyiségben feljegyezni, nem véletlenül volt külön foglalkozás az írnokság. De írtak a szerzetesek, papok, tanítók, mesteremberek általában: az írástudás a műveltség része volt. Az erősen hierarchizált társadalom minden rétegével kapcsolatban megfogalmazott elvárásai között nemcsak a törvények és vallási előírások betartása szerepelt, hanem az is, hogy kinek mikortól, mit és mennyi ideig kellett tanulnia. Ez volt a garanciája az indiai hagyomány évezredeken át lehetséges fenntartásának, megőrzésének. Ebben szerepet játszott agtiru vezetésével működtetett hagyományos iskolarendszer is, meg a klasszikus szanszkrit nyelv őrzése, ismerete ez utóbbi ma is sok hagyományőrző családban a műveltség része. Újind nyelvek A középind nyelvekből ekkor a 10 11. század körül születnek meg a később nemzeti nyelvekké váló újind nyelvek, a hindí, a bengálí, a maráthí, a gudzsarátí, ekkor válik önálló irodalmi nyelvvé a nagy múltú tamil mellett a kannada, a telugu, s válik ki a tamilból a rnalajálam. A világi irodalom délen gazdagabb; ott az írásbeliségnek több, másféle emléke is fennmaradt: bronzlapokra írt adománylevelektől, kőbe vésett királyfeliratokon át, sokféle írásalapanyagra írt mindenféle szöveg. Nem szabad 15
elfelejteni, a szóbeli hagyományozást mindig többre becsülte az indiai kultúra, mint az írásbeliséget, amelyet egy kicsit kényszerűség teremtette megoldásnak tekintettek. * Korszakváltó időszak volt ez India történetében, de mint mindig, soha nem úgy változtak a dolgok, hogy az új felülírta volna a régit, hanem az értékek, a nagy múltú hagyomány megőrzése mellett alakították ki tudatosan és öntudatlan az újat, és illesztették egybe a régivel. * A türk és sztyeppei népekről vö. e. számunkban Fodor István cikket. (A szerk.) ** Vö. a brahmanizmusról írottakat! (A szerk.) *** Vö. a khmerekről a 20. században, Jordán Gyula Polpot halott c. cikkét a História 1998/7. számában. (A szerk.) 2. Képek 16
17
18
19
20
1. India a feudális szétforgácsolódás korában, 6-12. század NAGY Béla India a feudális szétforgácsolódás korában (6 12. század) A Gupta Birodalom szétesése után (5. század vége), Indiában meggyengült a központi hatalom. Észak-Indiában több független királyság jött létre, melyek uralkodói korábban a Gupták alkirályai voltak. 640-ben mintegy 70 királyság létezett, 750 után, ezek területén, három jelentősebb birodalom alakult ki. Ezek a következők: a Rástrakúta Dekkánban, a Palasz keleten és a Gurdzsara-Pratihára északnyugaton. Több sikertelen kísérlet után, 712-ben az arabok meghódították Szindet, India nyugati tartományát, valamint Nyugat-Indiát. (Az iszlám tehát Indiában is tért hódított.) Bár az arabok 738-ban eljutottak Udsainig, ott azonban megtorpantak. Délen 907 óta egyre növekvő befolyásra tett szert a Csóla Birodalom, amely 1000 körül élte virágkorát, s a 14. század elejéig állt fenn. Észak-India feudális széttagoltsága lehetetlenné tette az összefogást a határok védelme érdekében. Ezzel szemben a kis-ázsiai hódítók fejlett hadseregei (a gyorsan mozgó lovasság) katonai fölényben voltak, a török hadvezérek több zsákmányszerző hadjáratot vezettek Indiába. Mohamed, a ghaznai szultán 1001-től több ízben behatolt Észak-Indiába, és bekebelezte birodalmába a Pandzsábot. Mohamed Ghori, 1175-ben megkezdte ezen területek meghódítását és 1206-ban létrejött a Delhi Szultanátus. 2. Képek 21
22
1. Brahmanizmus hinduizmus PÁRIZS Ágnes Lexikon Brahmanizmus hinduizmus A 800 körül Sankara által kidolgozott indiai vallási rendszer a buddhizmus és az iszlám hatása alatt alakult ki. A brahmanizmus megreformált változata, amely az indiai társadalom felső rétegének támogatásával, a buddhizmus ellen jött létre. A modernizálás lényege abban állt, hogy a brahmanizmust a tömegek igényeihez igazították, bizonyos fokig demokratizálták. A látványos szertartásokon már nemcsak a társadalom felső rétegei vehettek részt. Bárki megőrizhette őseitől örökölt és számára legmegfelelőbbnek tartott hitét, amellyel az egyetlen, de többféle úton megközelíthető igazság elérésére törekszik. Ezért a hinduizmus nem is tekinthető egységes vallásnak, sokféle vallási irányzat és szokás együttesét jelenti. Ezeket bizonyos mindenki számára kötelező érvényű vallási tanítások fogják össze. Ezek szerint: tisztelni kell a három fő istent, Brahmát, Visnut és Sívát, el kell ismerni a Védákat (négy részből álló, az ősi vallási hiedelmeket, szokásokat is leíró szöveggyűjtemény), valamint el kell fogadni a karmantant (azt, hogy miként születik újjá valaki, az az előző életének cselekedetei által meghatározott végzettől, a karmantól függ) és a reinkarnációt (az ember lelkének újjászületése, lélekvándorlás). A hinduizmusban megtalálhatók az ősi indiai hit elemei, a totemizmus és fetisizmus is. Nem volt térítő vallás, mivel csak az lehetett hinduista, aki valamely kasztnak a tagja volt. A buddhizmussal szemben nem terjedt túl India határain. A buddhizmus A Kr. e. 6. században jött létre Indiában, s elsősorban azoknak a körében terjedt, akik a brahmanizmus által szentesített kasztrendszer ellen tiltakoztak. A buddhizmus megalapítója Gautama Buddha (a buddha megtisztelő cím) Kr. e. 560 480 között élt. Királyi családból származott, csodás körülmények között született. Kiváló nevelést kapott, azonban megrázó élményt jelentett számára az a felismerés, hogy a betegség, a szenvedés és a halál mindenki osztályrésze. Ezért elhagyta családját, lemondott a gazdagságról, és hét évig önsanyargató életet élt. Egy éjszakai elmélkedése alatt döbbent rá arra (megvilágosodott, vagyis buddha lett), hogy a megnyugvás a szenvedés lényegének megértéséből és leküzdésének megtanulásából adódik. Ettől kezdve hátralévő életét tanítással töltötte. A buddha nem isten, nem is egy isten földi megtestesülése, hanem ember, aki ki van téve a betegségeknek, megöregedésnek, s akinek az élete szintén halállal végződik. De megkülönbözteti a többi embertől, hogy minden szenvedélyt és elvakultságot legyőzött, s így csodálatos erők működnek benne. A mágikus képességek többsége akkor jelentkezik, amikor a kiválasztott ember eléri a teljes megvilágosodást (bódhi), és ezzel buddhává, megvilágosulttá válik. A történelmi időkben csak egy buddha létezett, Gautama, a Sákja-törzsből való bölcs. A szent iratok szerint azonban Gautamát több buddha előzte meg és fogja még követni. Gautama tanairól egyetlen sor írás sem maradt fenn, azokat később tanítványai foglalták írásba. A legrégibb irat a páli nyelvű Tri-pitaka (három kosár), amely az alaptanításokat írja le. Ezek kiindulópontja az a felismerés, hogy az egész élet szenvedés, melynek oka az élethez való ragaszkodás. Akinek sikerül lemondania a javakról, az előbbutóbb kiszabadul az újabb szenvedéseket hozó újjászületésekből, és eljut a Nirvánába, a teljes megsemmisülés, a nemlét állapotába. A buddhizmus nem tanítja a lélek egységét, a világ valamennyi jelenségét átmenetinek tartja. Az egyén külső és belső világa is egyszerű elemekre oszlik szét, amelyek azonban szigorú törvényszerűségnek vannak alárendelve. A világtörvénynek (dharma) végtelen megnyilvánulási formája van. A Nirvánát öt kötelező etikai szabály betartásával lehet elérni, amelyek a következők: nem szabad ölni sem embert, sem állatot, nem szabad elvenni más tulajdonát, nem szabad érinteni más asszonyát, nem szabad hazudni és nem szabad bort fogyasztani. A buddhista szerzeteseknek a szabályok betartása mellett teljes vagyontalanságot és szüzességet is kellett fogadniuk. A Kr. e. 3. században Ceylonon és Nepálban, misszionáriusok térítő tevékenysége útján a 1. századtól Kínában, a 4. században Koreában és Indonéziában, Japánban a 6., Tibetben a 8., Mongóliában és a mai Oroszország egyes területein pedig az első ezredfordulótól terjedt el. A buddhizmus elterjedéséről lásd színes térképmellékletünket. (A szerk.) 2. Képek 23
24
1. Japán FARKAS Ildikó Japán Az önállú japán hatalom születése: a Heian-korszak (794 1185) A szigetország történelmének ez az időszaka az új főváros, Heian (ma Kiotó) felépítésével kezdődött. A kínai módra épült főváros, azaz centralizált, bürokratikus-arisztokratikus császárság, egy más hatalmi-politikai és társadalmi struktúra korában fejeződött be 1185-ben. A kialakult és megerősödött szamurájréteg vette kezébe a valós politikai hatalmat, amit ezt követően 700 évig megőrzött. Úgy is mondhatnánk, hogy a korábbi ókori rendszerű állam egy feudális jellegű társadalommá és állammá fejlődött. A Heian-korszak jelentősége azonban nem csak ebben állt. Az állami élet minden faktorát uraló kínai modell dominanciája fokozatosan eltűnt, megjelentek például a japán nyelven és japán írással írt sajátos műfajok, vagyis kialakult a nemzeti kultúra.* Természeti viszonyok A mai Japánt alkotó négy nagy sziget közül az északon fekvő, Hokkaidó csak a 19. században került a központi állam teljes körű fennhatósága alá. Ezer évvel ezelőtt az akkori állam Honsú (a legnagyobb sziget), Sikoku és Kjúsú szigeteken volt, mintegy hétmilliónyira becsült népességgel. Ezek a szigetek a monszunövbe tartoznak, kevés, csak rizstermesztésre alkalmas földdel. (A föld kb. 10%-a művelhető.) A terület nagyobb része nehezen járható, magas hegyekkel, mély, néhol szakadékszerű völgyekkel, sebes folyású, keskeny folyókkal szabdalt, erdőkkel borított vidék, az emberi élet számára meglehetősen zord körülményekkel. Az éghajlat változatos: áradásokkal, erős széllel érkező tavasz, meleg, nagyon csapadékos, fülledt, párás nyár, tájfunokkal terhes ősz, fölöttébb hideg, sok havat és hófúvásokat hozó tél jellemző erre a tájra. S ha mindehhez még hozzávesszük a vulkanikus tevékenységet és az évi több száz, kisebb-nagyobb földrengést az ezekkel együtt járó szökőárral, földcsuszamlásokkal, hegy-omlásokkal amelyek a gátakat, a rizsföldet s az évi termést egyaránt elpusztíthatták az akkori időben, talán jobban megérthetjük a japánok egyedi viszonyát a természethez és saját természetimádó vallásuk, a sintó eredetét is. Ez a nép a természetben, annak isteneiben (kami) látta élete irányítóit, akik szinte megszámlálhatatlanul sokan voltak (vannak), s a természeti jelenségekben lakoztak. I. Igazgatás, társadalom, műveltség Gazdaság A 8. századi joggyűjtemények (Ricurjó) meghatározták az állam szerkezetét és szabályozták működését is. Ezek értelmében az uralkodó akit ekkortól neveztek tennónak, mennyei császárnak az ország egész területe és népe felett abszolút hatalommal bírt, mintegy istenként uralkodott. Hatalmát a törvényeknek megfelelően az intézmények és a kinevezett hivatalnokok révén gyakorolta. A hivatalnokréteget az udvari rangok szerint szigorú hierarchikus rendbe sorolták, s ennek megfelelően különböző juttatásokban részesítették őket (tisztségviselői föld, járandóság). A korábban nemzetségi tulajdonú földeket ekkor állami földdé, az azokon élő szolgálónépeket pedig állami néppé nyilvánították. Ebből a tisztségviselők hivataluk betöltésének az idejére a rangjuknak megfelelő nagyságú földet kaptak használatra, a többi művelhető területet pedig sakktáblaszerűen felparcellázták (nyilvántartásba vették), és hatévenként újraosztották az erre jogosult földművelőknek. E területet eladni nem lehetett, a földműves halála esetén a birtok az államra szállt vissza. Az állami és a magánföldeket megművelők között akik eredetileg csak használatra kapták a földet kialakult a földesgazdák rétege, akik bizonyos területeket már birtokukként kezeltek. Az adózás és a robot terheit a földművelők viselték: adózni kellett a föld tulajdonosának, az udvarnak, a tartományi hivatalnak, a birtok intézőjének, s igen jelentős volt az évi munkakötelezettség is (előfordult, hogy évente több mint hatvan nap) elvégre a templomokat valakiknek fel kellett építeni. 25