A NAGY TRAGÉDIA (Szintézis) második rész Íme a folytatás

Padányi Victor A NAGY TRAGÉDIA (Szintézis) második rész Íme a folytatás GEDE TESTVÉREK BT. KIADÁSA 1995 1

GEDE TESTVÉREK BT. Felelős kiadó: Gede Tibor 1 Maher St Pawkner 3060 Vic. Australia 031357-2129 A könyv megrendelhető: 1385 Budapest 62 Pf. 849 Padányi Viktor Jelentősebb munkái Széchenyi kultúrája, 1943 A nagy tragédia: Első Rész, 1952 Vérbulcsu, 1955 Vászoly (történelmi dráma), 1955 Rákóczi, 1961 Dentumagyaria, 1963 Two Essays: 1. Hor-aha - Harku - Horka. Notes on the Menes Question. 2. A new aspect of the Etruscan provenance.),1964 Egyetlen menekvés, 1967 Történelmi Tanulmányok 1972 Májusi fagy (regény), 1975 ISBN 963 04 50089 Nyomás: A korábbi kiadás alapján a SZOLITER nyomdában Hódmezővásárhelyen Telefon: 62/ 341-385 Ívterjedelem: 41,5 (A/5) Felelős vezető: Benkő István GEDE TESTVÉREK BT. KIADÁSA 1995 2

Padányi Victor A NAGY TRAGÉDIA (Szintézis) második rész Íme a folytatás 3

A katasztrófa Quidquid delirant reges, plectuntur Achivi Vergilius 5

I. A NEMZETISZOCIALIZMUSTÓL A NÁCIZMUSIG 1. Egy évtizeden át tartó bágyadt és ártalmatlan sistergés után szikrázó rakéta módjára szökkent bele a társadalmi, politikai és világnézeti doktrínák túltelített és fullasztó európai atmoszférájába a német nemzetiszocializmus milliószor megdicsért és milliószor megátkozott komplexuma. A kollektivista lelkek rajongtak érte, az individualista igény gyűlölte. Egy népnek már-már vallásává vált, egy másiknak átkává. S a körülötte felviharzó ellentétekből az európai történet legnagyobb katasztrófája lett. Mint egész, a maga bonyolult összetételében egy nép hatalmas méretű vállalkozása volt, amelybe csaknem belepusztult, s pusztulásába magával rántotta a kontinens más nemzeteinek sorát, s a nemnémet európaiak tízmillióit. Temérdek szépet igazat és nem igazat mondott felőle egy hatalmas propagandaapparátus, temérdek rútat igazat és nem igazat - mondott felőle egy még hatalmasabb másik. Politikai összeütközésbe került államokkal, vallásokkal, fajokkal, s mindezeken felül a liberalizmus világrendjével magával. Konkrét hordozója, a németség, által kifejtett hallatlan expanzív erő leküzdését a legtarkább érdekszempontokból fakadó érzelmi kavarodás kísérte, amelynek tükrében alakja és lényege teljesen eltorzultan jelent meg, úgy, hogy a legzavarosabb, a leghomályosabb értesülések és vélemények burjánoznak körülötte- Néhány valóban túlzásba torzult vonása, s még inkább a több, mint egy évtizeden keresztül körülötte viharzó felháborodás, teljesen hamis és elrajzolt képet formált ki róla, s a kollektív rosszul értesültség tévedése és türelmetlensége most ebből a torzképből kiindulva akarja egy csomó elhibázott konzekvencia terhét rakni a népre, amely hordozója volt. Az ellene felhozott sokféle kifogás zavaros tömegének legál2alánosabö és legkiemelkedőbb, legalábbis legtöbbször felbukkanó vezérmotívuma, hogy diktatúrát jelent, és ennélfogva áll vele engesztelhetetlenül szemben a világ közvéleményének ízlése, életérzése és álláspontja. 7

A megállapítás azonban noha önmagában véve, nagyjában és egészében, legalábbis a németek konkrét nemzetiszocializmusát illetően igaz abban végzetesen téved, hogy ezt a diktatúrát nemzetiszocialista szükségképiségnek tekinti és a nemzetiszocializmust marasztalja el miatta. A nemzetiszocializmusnak ugyanis valóban immanens eleme a diktatórikus tendencia, azonban nem nemzetiszocialista lényegénél, hanem általában s z o c i a 1 i s t a lényegénél fogva, s e különbség elsősorban azért említésre méltó, mert az a felháborodás, ami körülötte kavargott, és amelynél fogva fellázították ellene az egész világot, egyáltalán nem tapasztalható a többfajta szocializmusokkal szemben, holott egyikben sincs kevesebb diktatórikus vonás, mint ebben a válfajban. Minden szocializmus, mint minden az egyenlőség alapgondolatára épült rendszer (tehát az u.n, demokrácia is), uralomra jutva e z e n alapgondolatánál fogva diktatórikus képlet, hiszen szükségképi velejárója a szabályzás, tehát a korlátozás és a kényszer szabadságellenes attitűdje. Ennyiben valóban diktatúrát jelent a nemzetiszocializmus is, hiszen az egyenlőség világnézete már maga, önmagában véve szabályozás, s mint ilyen, a tömegember diktatúrája. Márpedig a nemzetiszocializmus, mint berendezés., éppúgy, mint minden szocializmus, az életnek, s annak keretét jelentő államnak a tömeg, az átlag igényei és érdekei szerint való berendezését jelenti. A szocialista jellegből fakadó diktatórikus vonást a német nemzetiszocializmus esetében inkább még elhalványította a körülmény, hogy a német nemzetiszocializmus sokkal inkább nacionalizmus volt, mint szocializmus. E helyett a diktatórikus vonást felerősítette egy másik körülmény, amely azonban szintén nem nemzetiszocialista következmény volt, hanem sokkal inkább faji esetlegesség; az, hogy ez a nemzetiszocializmus német volt. A német nép faji ösztöne a kollektivizmus felé, szinte közmondásos tény. E kollektív ösztönzöttségnek szükségképi velejárója az alkalmazkodási hajlam, ez a félelmetes német tulajdonság, ami egyrészt annyit jelent, hogy a német ember nem szenved feltétlenül egy diktatúra állapotában, mert éppolyan könnyen, természetesen és készségesen rendeli alá magát, mint amilyen skrupulusok nélkül követeli meg másoktól is az alkalmazkodást, Kol- 8

lektív hajlamának, pontosabban a kollektivista követelmények természetes, szinte magától értetődő elfogadásának logikus velejárója másrészt, a mások jogaival szembeni érzéketlenség. A "jog" szinte szentségi magasságba emelt értelmezésének élménye a német emberből hiányzik, s ez természetszerűen fakad abból az életszemléletből, amely saját jogairól is könnyen és zúgolódás nélkül képes lemondani a kollektív érdekek javára. Ez az, amit a kívülálló szemlélő "példás német szervezettségnek'' szokott nevezni, s amit maguk a németek is egy különleges német "szervező tehetség"-gel tévesztenek össze, mert nem figyelték meg, hogy a nagyszerű német szervezési teljesítmények nem a szervezők ezirányú különleges "tehetségének", hanem az engedelmes német anyag kiválóságának, a német kollektív és kooperatív ösztönözöttségnek eredményei. Ez a belső adottság, és nem csupán Hitlernek és "boncainak" nemzetiszocialista hajlama volt az, ami a szocializmus szükségképen diktatórikus jellegét a német esetben, mint a diktatúra számára kedvező előfeltételt jelentő faji esetlegesség, felhatványozta, s a világ szemében a "nemzetiszocialista diktatúra" impresszióját keltette. Mindez azt jelenti, hogy a német nemzetiszocializmus diktatórikus jellege egyrészt általános szocialista vonás volt, másrészt különleges faji tünet, harmadsorban Hitler egyéniségéből fakadt, de semmi esetre sem par excellence nemzetiszocialista következmény. Márpedig, ha általános szocialista jellegéből fakadó diktatúrája miatt gyűlölte a világ olyan hevesen, és szüntette meg, mint veszélyt, érthetetlen, hogy miért tudott olyan békésen megférni egy másik szocialista diktatúra mellett, az orosz bolsevista diktatúra mellett több, mint egy negyedszázadon át? Az ellentmondásnak csak egyetlen magyarázata van, hogy a német nemzetiszocializmust, a közszájon forgó indoklás ellenére, a "szabadság", a "felszabadítás" és egyéb tőmegpusztító propagandajelszavakkal szemben, n e m diktatúra volta miatt, nem a szabadság princípiumának védelmében pusztították el. Ha a német nemzetiszocializmus heves gyűlöletének okait kutatva a német ember mások jogaival szembeni érzéktelenségére gondolunk, már közelebb jutottunk a valódi okhoz, legalábbis a valódi okok egyikéhez. A nem-német, akár mint egyén, akár mint nemzet, erősen reagál jogainak sérelmére, sokkal erősebben, mint 9

a német, mert joga és szabadsága nagyobb érték számára, mint az annak csorbításából származó ésszerű előny, s azonkívül jogainak tiszteletlen kezelésében saját életérzése szerint és ebből kiindulva prepotenciát lát és e szerint reagál abban, hogy a németet erőszakosnak és diktátor-hajlamúnak érzi. Ez a jelenség lényegében tragikus tünet, mert igazában: félreértés. A német ugyanis "közérdek" esetén a másik német személyes jogaival szemben is érzéketlen. És bármennyire is helytelen ez, és bármennyire is elítélendő a német világon kívüli világ szemében ezt a német tulajdonságot akceptálni, az attitűd német részről nem rosszhiszemű attitűd annyiban, hogy a németnek legtöbbször sejtelme sincs arról, hogy ő a nem-német embert, vagy népet a jogsérelem hátrányán kívül még meg is alázta, és a diktatúra és erőszak felháborító élményét váltotta ki belőle. Ha ehhez a német népszerűtlenség legmélyebb alapjait lerakó tényhez még hozzávesszük, hogy a német nemzetiszocializmus, mint diktatórikus tünet gyakorlatilag egyetlen természetes személyhez fűződött elválaszthatatlanul hozzá a világ köztudatában, előttünk áll a német diktatúra világtudomásának magyarázata. Egészítsük ki mindezt még azzal, hogy a háborúviselés következményei még a legdemokratikusabb államban is bizonyos fokú disciplina, tehát d i k t a t ú r a megjelenését idézik elő, ami azonban megint csak nem nemzetiszocialista, hanem h á b o - r ú s elem, valamint azzal, hogy a fenti találkozásokból összetevődő tüneményt egy világpropaganda eltúlozta, és egész pontosan meghatároztuk a forrást, ahonnan a "náci-diktatúra", ismételjük, nem alaptalan, de feltétlenül eltúlzott és helytelenül, sőt rosszindulatúan magyarázott köztudomása kinőtt és eszközévé vált egy egyetemes nemzetiszocializmus ellenes világfelfogásnak. Ennek a körülménynek lényege pedig az, hogy a német diktatúra, mint belső tünet, német ügy, amihez senkinek semmi köze a németeken kívül nincs. Az, ami a német nemzetiszocializmusból európai ügy volt, amibe tehát a nem-németeknek is joguk lehetett beleavatkozni, az nem a '"diktatúra", hanem egészen más. 10

2. Liebnecht Karl meg Luxemburg Róza keserűszívű és ordítozó berlini, müncheni, vagy hannoveri legényei hosszú utat tesznek meg, míg eljutnak az SS-kaszárnyákig. Az utcákon lődörgő, kiéhezett arcú munkanélküli, akinek korgó gyomra felett egyre kopottabban és rongyosabban lötyög a leszereléskor rajtamaradt katonazubbony, szabatosan szimbolizálta a két elemet, amikből a fejlemények ki fognak bontakozni. Ez a két elem, az individuális nyomor és a kollektív német megalázottság. Ez a két tényező töri az utat a 40 millió "ja" felé, s mind a kettőről kérlelhetetlenül kiderül, hogy nem a háború, hanem a "béke" következménye. A német proletár, miután kiháborogta és kiordítozta magát vezetői ellen, rájött, hogy a gyűlölt és káromolt vezető relatíve ugyanolyan nyomorban van, mint ő. S amint az évek teltek, s az akutháborús sebek csak nem akartak begyógyulni, egyre jobban tisztult benne az élmény, hogy a nyomor lidércnyomásának előidézője kívül fekszik az egykori vezetőkön, kívül fekszik Németországon. Az egy kollektív és a német kollektivumra ható idegen ok. A középosztálybelinek ez a felismerés gyorsabb folyamat, hiszen életérzése amúgyis a nemzett kollektivumra van épülve, nemcsak azért, mert már apái, sőt nagyapái óta készen hozza ezt az életérzést Burschenschaftjaiból, 1 hanem azért is, mert a külpolitikai összefüggéseket jobban látja. S az egyre kopaszodó lakás diszkrét szégyenkezéssel elvándorló darabjai, a tradicionális kifogástalansággal felterített családi asztal foszladozó abroszai, fogyadozó ezüstjei és porcelánjai, szegényes ételek, a százszor agyonvasalt ruhák nyomasztó és állandó élménye egyre közelebb szorítja a proletárhoz, különösen az eszmélkedő fiatalságot, amelynek számára az élmény legfeltűnőbb vonása, hogy a nyomor általános érvényű, a zsidókon kívül mindenkire vonatkozik, és a proletár is német. A sivár tények szuggesztióit még növeli egy kínzó belső konfliktus is. A nemzedék a birodalmat teremtő apák fiainak és 1 Német egyetemi diákszervezetek, amelyekből a német egység gondolata is kiindult a múlt században. 11

lányainak nemzedéke s lelkében már három generáció egymásra rétegeződött talajába nyúlnak le a német "felsőbbrendűségbe" vetett hit gyökerei, amit a "germán" gondolat extrém irodalmi produktumai és egy tendenciózus iskolai oktatás túloznak el. Ez a tendencia meghökkentő, már-már lelkiismeretlen merészséggel formál át tényeket és igazságokat, hallgat el lényegest másokról, domborít ki lényegtelent önmagukról; úgy, hogy a német nép nemcsak a nem-német világ felől van rosszul értesülve, hanem önmaga felől is. Hiszen a német iskola éppúgy, mint a népszerűsítő germanológiai irodalom elkerülhetetlenül azt a tudomást és belső meggyőződést kell, hogy keltse az eszmélkedő német emberben, hogy ő egy olyan nép tagja, amely minden vonatkozásban toronymagasan áll minden más néppel szemben, mert a világon minden lényegeset és nagyot a németek alkottak. A nemzeti megalázottság tehát felháborító igazságtalanság-élménnyé hatványozódik, s ez, a körülmények egy pontba összefutó tendenciájának, a nemzeti és szociális életértés szintézisének erős faji veretet ad. A német birodalomnak már első világháború előtti területén kívül is éltek németek. A két évszázados porosz-osztrák párharc a német világon belül azt a szerencsétlen eredményt hozta létre, hogy a német Bund-ból kizárt Ausztriával kirekesztettek a német politikai közősségből tíz millió németet. A két különböző centrum köré tagolt németség perverz ténye irritáló anyagot jelentett a kollektív német lélekben már a múltban is. Az első világháborút likvidáló hatalmak aztán felhatványozták ezt az amúgy is természetellenes tényt két végzetes intézkedéssel. Az egyik az volt, hogy a birodalomtól szeparált németség körül lerombolták a Habsburg-keretet, amelyben addig élt, amely német volt (s amelyben vezető szerepénél fogva jól érezte magát), a másik meg az, hogy a fájdalmas német megosztottságot vigyázatlanul még meg is növelték azzal, hogy az osztrákokon kívül még további mintegy hét milliónyi németet hámoztak le a német törzsről, odaajándékozva őket Csehszlovákiának, Lengyelországnak és Franciaországnak. Ezek a német tömbről erőszakosan leválasztott "perem-németek" a Szudéta-vidéken, Nyugat-Lengyelországban, Danzigban, Elszászban, Lotharingiában egyaránt, olyan automatikus és természetes formában nyújtottak külpolitikai programot a versaillesi Németországnak, hogy ennek a prog- 12

ramnak létrejöttéhez sem "német imperializmusra, sem "nácizmusra" nem volt szükség. Ezt nem Hitler, nem is valaminő német "uralomvágy" szülte. Ezt egyszerűen Versailles hozta létre, mint ahogy Versailles indítja el a "nemzeti" és a "szociális" életérzés szintézisének lelki folyamatát is az ésszerűtlenül összeszűkített németségben. A versaillesi konzekvenciákból kibontakozó európai helyzet még a szintézis megéréséhez szükséges időről is gondoskodik. A belső nyomor-korszakot öt-hat esztendőre a külföldi kölcsönök konjunkturális szakasza váltja fel. A versaillesi években eszmélkedő fiatalság felcseperedik, s ekkor köszönt be a húszas évek végén a gazdasági világdepresszió korszaka. Az alig enyhült nyomor visszatér. Most már csak a szót kell kimondani, a szintézist kell tudatosítani, s a hitet kell felkelteni a szintézis igazságában, és a német nemzetiszocializmus megszületik. Az eszme rakétája már régebben sistereg, kisebb explóziói már voltak, s prófétája börtönbe is került miatta. Ez a próféta eléggé tehetséges, eléggé elszánt és eléggé német ahhoz, hogy a szintézis megteremtésére alkalmas legyen. S mindezeken felül, mikor egy évi várfogság után Hitler Adolf egy könyv kéziratával és egy tanulsággal gazdagabban elhagyja börtönét, szabadon bocsátanak általa egy adottságot, ami valósággal predesztinálja a fejlemények megvalósítására. S ez: k ö z b ü l s ő helyzete társadalmilag és lelkileg és életszemléletben egyaránt. Hitler Adolf sokat tanult, sokat olvasott, de elmulasztotta megszerezni a kulcsot a középosztályba vezető ajtóhoz: a fiatal építész-jelölt nem tett érettségit. 2 A hadseregben éppúgy a legénység és a tisztikar között helyezkedett el, mint ahogy a félbemaradt rajzoló a polgári életben is féllábbal a vezetettek, féllábbal a vezetők világában áll, mégpedig nem úgy mint kispolgár, hanem úgy, mint egy nehezen meghatározható hibrid tömeg és az elit között, akinek van egy kétségtelen jegye: nem tömegember. Sőt van egy félelmetes képessége is; mithoszt tud teremteni egy korban, amely a csalódás és a csüggedés fáradtságának kora volt. Pedig az ember emberileg 2 Az érettségi bizonyítvány a kontinensen döntő küszöb a század első harmadában. Az érettségi bizonyítvány a legnagyobb társadalmi válaszfal. 13

nem óriás. A kor és a körülmények másik nyomasztó figuráját, Benito Mussolinit nagyságban meg sem közelíti. Amit Mussolini teremtett, az saját személyes akaratának eredménye volt, hiszen az anyag és az eszköz, ami rendelkezésére áll, aránylag silány és gyenge a Hitleréhez képest. Sőt, azonfelül az olasz ember individualista és kollektív erőfeszítésekre alig képes. A fascista erő nyolcvan százalékát tehát Mussolini személye jelenti, aki lehetett esetleg méltó a halálra az Olaszországgal szembenálló világ szempontjából, vagy akár az Európa-gondolat szerint (noha senki annyit nem tett a második világháború elkerülésére a kor államférfiai közül mint Benito Mussolini), de akinek lábainál fogva felakasztott hullájával Milánó tomboló és táncoló és üvöltő olasz csőcseléke a történelem leghálátlanabb, legaljasabb és leghitványabb halottgyalázását követte el. Mert a renyheség, a lustálkodás és a szegényes életörömök szabadságának elvonása egy szebb és nagyvonalúbb nemzeti lét felépítése érdekében lehetett diktatúra, aminek megdöntéséhez az olasz kislelkűségnek esetleg joga lehetett, de semmi esetre sem volt bűncselekmény. Hitler esete egészen más. A hitleri mű emberanyaga a kerek föld legkitűnőbb anyaga volt, sok minden egyéb mellett elsősorban a kollektivizmusra való ősi hajlam miatt, másodsorban az exakt iránt oly nagy vonzalommal rendelkező német lélek matematizmusa, rendező és szervező ösztöne miatt, ami az egyes és magános németet nemcsak képesíti arra, hogy munkáját, bármily jelentéktelen az önmagában véve, egy "Gesamtleistung" bátorító dimenzióban szemlélje, hanem hajtja is a kollektív forma felé, mert individuális kötetlenségben, amiben más faj tagja boldog, a német elhagyatottnak, gyámoltalannak és kicsinek érzi magát. Ami Németországban és Németországgal 1932 és 1945 között történt, az nem Hitler Adolf személyes műve, mint ahogyan a fascizmus Mussolinié, hanem a német nép teljesítménye volt. S a diktatúra, amit mindez jelentett, nem a német emberen érvényesülő külső erőszak volt, hanem a német emberé magáé, aki negyven millió "igen"-nel önként és belső kétségek nélkül vállalta a szabályozottság ösztöneinek és életérzésének amúgyis megfelelő állapotát, hiszen az azonkívül még a felemelkedés kollektív nye- 14

reségét is ígérte. Hitler egyszerűen csak a német vágyak és a német elhatározás inkarnációja volt, nem teremtő, tehát kívülálló substancia, mint Mussolini, hanem immanens elem, szinte megbízott egy Gesamtleistung összemarkolására és irányítására. Mindaz, ami mint német nemzetiszocializmus ismeretes, egészen 1943 tavaszáig a német nép akaratából és úgyszólva teljes tömegének helyeslésével történt. A szó pozitív és elítélhető értelmében vett diktátorrá Hitler csak innentől kezdve vált, s csak a háborút illetően, tehát az által vált azzá hogy felfogása elkanyarodott a német nép közfelfogásától a háború továbbfolytatását illetően. Mikor a német népben tisztán megfogalmazódott a belátás, hogy a nagy vállalkozás nem fog sikerülni, és Hitler ezt a felfogást nem volt hajlandó magáévá tenni, abban a pillanatban vált igazán diktátorrá. 3 A tény hitleri gyökerei meglehetősen bonyolultak és nehezen elemezhetők. E gyökerek legdominálóbbja a német ösztönösség a dolgok túlhajtására. A tragikus német sors legveszélyesebb történelmi eleme az a német szó, hogy "über", s ebben a rendkívül mértékben német emberben ez is rendkívül mértékben volt meg. A másik vezető elem általános emberi. Meggyőződésünkön változtatni mindig egy kissé önmagunk megalázását jelenti, mert minden revízió ítélőképességünk, értelmünk és nem utolsó sorban hiúságunk veresége. Különösen így volt ez Hitler esetében, aki véleményét a kinyilatkoztatások modorában közölte a múltban mindig. Hitler bálvány volt, bálvány akart maradni, s a nagy nemzetiszocialista mű érdekében bálványnak kellett volna maradnia. Ha mindezt összevetjük, kijön a képből a hit, vagy legalábbis az önszuggesztió a kitartás győzelmében, s ez az, amiben Hitler útja elkanyarodott a német ösztön és a német vélemény útjától, amelynek fontosabb volt a n é m e t, mint a nemzetiszocialista követelmény, pontosabban: fontosabb volt a fizikai, mint a morális fennmaradás. S mindehhez jött még egy további körülmény is. A vereség tudomásulvételének, beismerésének és a vállalkozás likvidálásának első ára Hitler személye, fizikai és erkölcsi megsemmisülése lett volna, akinek akkor már keleten-nyugaton egyaránt a fejét 3 1943-ig Hitlernek csak elenyésző igazán német ellenzéke volt. 15

követelték. S amilyen nagyszerűnek bizonyult a német ember, aki negyvenhárom tavaszától az utolsó puskalövésig pontosan teljesítette a kötelességét és tudott meghalni a Gesamtleistung mindenekelőttiségében vetett hitével, olyan kicsinek bizonyult ez az ember, aki nem volt hajlandó ugyanerre, aki nem tudta és nem akarta megérteni, hogy amint a német népért létre kellett hoznia a nemzetiszocializmust, úgy most ugyanazért a német népért fel kellene áldoznia azt, mert ezt követeli a veszély. Hitler Adolf a megszállottak makacsságával fogta be fülét az érvek elől, amelyek egyre türelmetlenebb és hangosabb dörömböléssel állították, hogy az igazi és célszerű német tett most már az erőfeszítések abbahagyása volna, s ennek érdekében részéről ugyanarra az önfeláldozásra van szükség, amit a német férfi és a német asszony szinte félelmetes nagysággal tanúsított. Úgy hisszük, hogy a német nép háborús teljesítményének imponáló látványa minden objektív kívülálló előtt eldöntötte már a hitleri "zsarnokság" és diktatúra kérdését és az erre vonatkozó propagandisztikus állítások értékét. Diktatúráért és zsarnokságért "leigázott" nép nem harcol és dolgozik úgy, ahogy a német nép harcolt és dolgozott, az utolsó években szinte már csak a "diktátoráért". Mert a német nép 1943 közepétől valójában és igazában már c s a k Hitler személyének megmentéséért harcolt egy része lelkes szeretetből, egy része fanyalgó, de fegyelmezett kötelességteljesítésből, sőt esetleg zúgolódva s Hitler Adolf a német néptől elfogadta ezt. A kép teljes kiegészítéséül adjuk még hozzá Himmlert és szervezetét, melynek számára szintén a fizikai értelemben vett életet jelentette a győzelem, és a személyes fizikai halált, az akasztófát, a bukás, mert ez a szervezet a machiavellizmus német túlhajtásával olyan extrém szélsőségekig jutott el, ami már az abszolút bűntények rettentő halmazát jelentette, s amit, ha erkölcsileg nem is, de politikailag talán a végső siker tudott volna igazolni, vagy legalábbis elvonni a felelősségre vonás elöl. Himmler és szervezetének tagjai az életükért harcoltak, amikor terrorizálták az abbahagyás szándékét, likvidálták az abbahagyás kísérletét, és ennek során likvidálták kiváló németek egész sorát, bizonyos formában még a második világháborúnak legragyogóbb német alakját Rommel tábornokot is. Ezeknek a tényeknek és ennek a 16

tevékenységnek kényszerítő ereje valósította meg 1942 második felétől kezdve azt a terrorisztikus, túlhajtott és elfajult diktatúrát, ami a nemzetiszocializmusból a "faj" doktrína túlhajtása után most már politikailag is nácizmust csinált. Ennek a fejlődésnek külpolitikai vonatkozásai 1938-ig nyúlnak vissza, tehát addig az időpontig, amikor a német külpolitikai akciók katonai formájának elhatározása megszületik, és a hadsereg "nácivá" formálásának folyamatában A német haderő addig, egy általános nemzetiszocialista világnézetet nem számítva, nem a "Párt" függvénye, hanem a német nemzeté, s ezt főleg a még császári nevelésű törzstisztikar és tábornoki kar politikamentes álláspontja és magatartása biztosítja. A hadsereg főparancsnokot, báró Fritsch vezérezredest azonban egy mesterségesen előkészített aljas vád alapján elmozdítják, s a vád teljes megsemmisülése után sem helyezik vissza. Ugyanez a sorsa von Blomberg tábornok, hadügyminiszternek is, aki viszont szerencsétlen házassága következtében (vagy ellene való felhasználása útján), veszti el pozícióját, amit maga Hitler vesz át. Fritsch tökéletes tisztázásának és felmentésének szenzációja belevész az Anschluss triumfusának ujjongásába, de belevész az a felháborodás is, ami különösen a tisztikar részéről Himmlernek és a Gestapo-nak a Fritsch elleni hajszában vitt sötét szerepe miatt támad. Fritschet soha nem reaktiválják. Himmler viszont marad, s az egymást rohamosan követő külpolitikai események az 1938-39-40-41 évi sikerek és diadalok, majd a Szovjet elleni háború hátterében fokozatosan kiformálódik a Himmlerre támaszkodó hitleri autokratizmus túlhajtása. Az egyre merészebb külpolitikai vállalkozásokat a tábornoki kar egyre rosszalóbban nézi, több merényletet is terveznek ellene, amelyek közül az utolsó Hitler részéről véres tisztogatást idéz elő, s ezzel a hitleri "zsarnokság állapota, a háború derekán valóban és teljesen beáll. Ezzel igazán bekövetkezik az, amit a világ már egy idő óta csúfnévként "nácizmusnak" nevez, és a nemzetiszocializmusra alkalmaz. A nemzetiszocializmusban tehát két fokozat van Németországban, s a másodikra valóban találó a "nácizmus" elnevezés, mert ez már valóban torzképe a nemzetiszocializmusnak. E mögött azonban már nincs mögötte a 40 millió "ja" és egy általános 17

európai állásfoglalás és értékelés tekintetében itt van az óriási különbség a kettő között, mert erkölcsileg ez különbözteti meg a Hitlerék klikkfelelősségét. A német nép felelős a háborúért, de csak egy olyan kis percent erejéig, ami Versailles tévedésén, könnyelműségein, önzésén, erőszakosságán s az ott győzedelmeskedő szláv mohóságon f e 1 ü l m é g m e g m a r a d. Minden egyéb ezen kívül fekvő elemért a nácizmus a felelős, a nácizmus, amelyről meg kell ismételnünk, hogy más, mint a nemzetiszocializmus, s a német nép hibája ebben a vonatkozásban legfeljebb az, hogy engedte és tűrte az elfajulást. Ez is azonban nem annyira bűnös, mint inkább tragikus elem, amelynek magva a német hajlam az engedelmességre, s ami túlhajtott formában már nem erény, hanem bűn, sőt több: hiba. És ez az egyik pont, amelyen át a német belső történések európai kérdéssé váltak. 18 3. A német faji mithosz, amely nem a nemzetiszocializmusból születik, de amely túlzásait kétségtelenül a nemzetiszocializmusban és a nemzetiszocializmus által érte el, sőt, ami a nácizmussá való eltúlozódáshoz a lélektani előkészítést és az eszközöket megadta, eredetileg n e m nemzetiszocialista tulajdonság. Az akkor már a negyedik német nemzedékben munkál és még a múlt század első felének német romanticizmusában gyökerezik. Hogy a nemzetiszocializmusban szinte már a vallás vonásait öltötte magára és szinte alkalmatlanná tette a németséget a népek társadalmába való beilleszkedésre, az a német léleknek az exakthoz való vonzódásán és extrém önbizalmán, valamint Versailles reakcióin kívül a német népi szétszórtság tényének is nem kis mértékben köszönhető, hisz ez a mithosz alkalmasnak látszott a nemzettestről levált németség szétporladásának megállítására és így kiválóan alkalmas ürüggyé és eszközévé vált a német imperializmusnak. A német ipar piac-problémájában igen jelentős tétel volt az a tény, hogy a németségnek csaknem egy negyedrésze él a birodalmon kívül, s ebből közel húsz millió Európában. A német faji mithosz politikai hajtóerővé való kifejlődését tehát, a kollektív német ösztönzöttségen kívül, még a német nagyipari érdekek is támogatták. De ösztökélték ezt a német militarista körök is, hi-

szen ennél pompásabb lelki muníciót el sem lehetett képzelni a német haderő számára. Mindenesetre a németség nemzeti érdekeire való kétségtelenül kiváló közveűen és pillanatnyi hatása mellett létrehozta azt az eléggé nem mérlegelt következményt is, hogy az amúgy sem túl népszerű német népet még inkább elszigetelte Európában, nem természetszerűen váltott ki a nem-német világ részéről faji, politikai és érzelmi reakciókat a németséggel szemben. A "Herrenvolk" fogalma inzultus volt a többi népekkel szemben, amelyeknek fiai aztán alkalomadtán az elégtétel gyönyörével alázták meg a "Herrenvolk" tagjait, s a megrendítő német tragédia éveiben az európai népek a "Herrenvolk" reminiszenciáival keményítették meg szívüket a német nyomorúság feletti emberi megindultsággal szemben. Az egocentrikus német életérzés azonban, önmaga erejét nem először túlbecsülve, birodalmának és önzésének határai mögött nem törődött azzal a kétségtelen ténnyel, hogy Európában a németeken kívül más nemzetek is élnek, a német politikai és kultúrtettek mellett bármilyen imponálók is ezek egyébként más politikai és kultúrtettek is vannak, a német életérdekek mellett jogot formálnak az élethez és az emelkedéshez mások is, sőt a német nemzeti és faji erényekkel equivalens nem-német nemzeti és faji erények is vannak, ha esetleg más természetűek is, mint a németeké. Nem csodálható hát, ha a német faji mithosz a németség külső, nemzetközi vonatkozásaiban súlyos erkölcsi, érzelmi és politikai károkat okozott, s amilyen hatalmassá fejlesztette a német ütőerőt, ugyanolyan katasztrófális méretezésű visszaütést 4 váltott 4 E sorok írója soha nem fogja elfelejteni egy megrendítő, sőt hátborzongató élményét a német összeomlás idejéből. 1945 májusának első napjaiban német hadifoglyokkal zsúfolásig telepréselt amerikai teherautók hoztak keresztül Oberammergau keskeny és kacskaringós utcáin. A járdák két oldalt tele voltak megrendült német lakossággal. Az átvonuló teherautókon levő fogolykísérő amerikai katonák szavalókórusban ordítozták a járdán álldogálók felé: "Heil, Sieg, Herrenvolk!" majd utána siránkozó hangon "Alles Kaput!" A jelenetben nemcsak a német faji mithosz spontán büntetése volt benne, hanem a jövő katasztrófák is. Az elgyötört és sötét német arcokról tisztán le lehetett olvasni egy következő háborút. 19

ki, mert a nem-német világ természetszerűleg és logikusan, sőt jogosan tört a faji mithosz extrém túlzásai miatt, annak elpusztítására. Sőt jobban meggondolva, azonfelül, hogy elkerülhetetlenül imperializmushoz, tehát háborúhoz kellett volna előbb utóbb Hitler nélkül is vezetnie, ez a faji mithosz belső hatásában sem volt kedvező, főleg éppen a túlhajtásra hajlamos német rég esetében nem, mert hatásai képesek a német népet abszolút értelemben alkalmatlanná tenni nemcsak európai vezető-hivatás betöltésére, hanem egyszerűen a nemzetközi életre is. A húszas és harmincas évek német politikai irodalma elképesztő példáit produkálta a német irrealitásnak és tapintatlanságnak éppen a faji mithosz túlzásai területén. "Mi németek vagyunk, akár kisebbség, akár többség, mint németek, mi vagyunk az elsők írja Wilhelm Stapel Der christtiche Staatsmann c. könyvében (Hamburg, 1932 Ha egész Lengyelországban csak két német lakna, akkor is ők többet termelnek ki, mint a lengyel milliók, mert ők a németek. A rangot nem a szám és a tömeg, határozza meg, ha nem a létnek minősége, más szóval a történelem. A Kelet kérdése nem statisztikai, vagy szervezésbeli, hanem világtörténelmi kérdés. Nem a németek számáról van szó, hanem rangjukról. Nem a gazdaságról, hanem a németek uralkodó voltáról. Csak egy németektől vezetett Európa válhatik békés Európává. Európa a németek gyengesége miatt beteg. Csak ha kezünkben lesz a főhatalom, akkor lehetnek a határok számunkra olyan jelentőségnélküliek, hogy akár úgy hagyhatjuk őket ahogy vannak. Ha mienk a főhatalom, s ha a német embert Európa bármely népében és országában elsőnek ismerik el, csak akkor fog megint eljönni a béke szétszaggatott földrészre. Mi a többi népet népiségében nemcsak meg fogjuk hagyni, hanem népiségüket ápolni fogjuk az eredetiségnek tarka telítettségét. Mi nem fogunk más népek határaihoz nyúlni, mert miért kellene az uralkodó népnek féltékenynek lennie? Mi a többi nép gazdaságát elő fogjuk mozdítani, mert az ő jólétük a mi erőnk. De egyet követelünk: az uralmat. Ahol nem enge- 20

dik át nekünk a hatalmat, ott ki kell vívnunk. Mert mi nem vagyunk másokkal "egyenlők', hanem mi n é - m e t e k vagyunk". Lám, milyen sebesen formálja át és mivé formálja át a Versaillessel szembeni német haragot és felháborodást a fajba vetett mithikus hit, ami előbb csak erőgyűjtésnek indult a sorssivárságának elviseléséhez, és amiben saját hiúságának szuggesztiói mellett előbb csak a kínzó tények előli menekülés nyilvánult meg Napóleon kardcsapásaira éppúgy, mint Versailles korbácsütései idején. A könyv 1932-ben jelent meg és protestáns papi személyiség írta, és hol volt még akkor a "nácizmus" a teljes kibontakozástól és teljes hatalomtól? Ez a nacionalizmus lépett szintézisre a német esetben a szocializmussal: ez volt az amit a német középosztály a nagy szintézishez a maga részéről szállított. A nemzetiszocializmus túlhajtása és nácizmussá fajulása a faji mithosz szuggesztiói nyomán így nemcsak a németségre magára jelentett tragédiát, hanem Európa részére is veszélyt, hiszen a túlhajtás általános megnyilvánulása volt a német imperializmus maga. A német ambíció nem elégedett meg azzal, hogy azt az egyenrangúságot visszaszerezze, amihez vitathatatlanul joga volt, amitől Versailles méltatlanul megfosztotta, hanem Herrenvolkká akart válni. A Versailles által összetört és elgyengített Közép-európának úgyszólva minden államában éltek kisebb-nagyobb tömegben az előző századok során oda bevándorlókként b e f o g a d o t t, vagy a versaillesi rendezés során oda b e k e b e l e z e t t németek. Ezeknek szisztematikus bevonása a faji mithosz útján a német nemzetiszocialista eszme és szervezet világába jelentette a "területen kívüli faji állam" gondolatának megvalósítását, s azok a lelki reakciók, amiket ez a Németországon kívüli német népcsoportokban mindenfelé kiváltott, egyre félreérthetetlenebbül mutatták ennek az imperializmusnak tényét és stratégiáját, az egyre nyilvánvalóbb szándékot s programot Középeurópát illetően. A törekvés létrejötte itt is logikus és kiindulása itt is jogos volt, és egy bizonyos pontig nem volt benne semmi joggal kifogásolható nemzetiszocialista, vagy éppen "náci" vonatkozás. A német középeurópai politika kezdetben egyszerűen csak versaillesi 21

reakció volt, a versaillesi logikátlanság és a versaillesi hibák elleni természetes és egyáltalán nem imperialisztikus német állásfoglalás és csak fejlődése során érte el a német végzet: a túlhajtás, ami aztán egyikévé vált a német külpolitika végzetes hibáinak. A középeurópai német népcsoportok keletkezésük jellege szerint két merőben különböző kategóriát jelentettek. Az egyik kategóriát a versaillesi béke által a német törzsről erőszakkal és akaratuk ellenére letépett német kisebbségek jelentették, a másikat pedig századokkal előbb önként kivándorolt és más államokban otthont talált németek leszármazottai. A két kategória státusa között az a döntő erkölcsi és politikai különbség volt, hogy míg az elsőt nem fűzték és nem is fűzhették erkölcsi kötelmek ahhoz az államhoz amelybe akaratuk ellenére kényszerítenék őket és amelyben minden erkölcsi joguk megvolt ahhoz, hogy e kényszerállapot megszüntetéséért minden eszközzel harcoljanak, addig a másik kategóriának ilyen erkölcsi bázisa semmi esetre sem volt. Hiszen mint önkéntes polgárai szabadon választott hazájuknak, az iránt teljes erkölcsi; jogi és politikai értelemben hűségre voltak kötelezve. Míg tehát az első kategóriánál a rabtartó állammal szembeni ellenséges magatartás emberi alapjogon nyugvó szabadságtörekvés volt, a második kategóriánál ugyanez: hűtlenség, hálátlanság, sőt nem egy esetben árulás. Ezzel a különbséggel azonban a német külpolitika éppúgy nem törődött, mint maguk az egyes német népcsoportok sem vizsgálgatták magatartásuk jogi és erkölcsi alapjait. Mindezt, a birodalmi külpolitikában éppúgy mint az egyes népcsoportok birodalomból irányított szervezeteinél a hatalom és a birodalom túlereje helyettesítette. A szerzés szándékát nem érdekelte az, hogy az erkölcsi alap félretolása tudatos figyelmen kívül hagyása nemcsak imperializmust, tehát erkölcsi támadó felületet jelent, hanem az erőszakkal elvett német területek felszabadításának igénye, és általában a Versaillessel szembeni fellépés alól is kirántja az erkölcsi alapot. A német birodalom középeurópai politikájának tünetei Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, Románia, Jugoszlávia, vagy a balti államok német népcsoportjainál nagyjában azonosak voltak, s mikor az "üldözött népi németség"-ről beszámolók kezdtek megjelenni a német sajtóban egy-egy országot illetően, a 22

nemzetközi közvélemény azonnal tisztában volt azzal, hogy annak az országnak a megtámadása következik. Ezek a sajtóbeszámolók ha a célnak megfelelően itt-ott eltúlozva is annyiból igazak voltak, hogy a félelem és az ellenérzés az egyes államok kormányai részéről a német népcsoportokkal szemben a "területen kívüli faji állam" programja nyomán azonnal felfakadt, sőt helyenként aktív reakciókban nyilvánult meg. Ezeket a reakciókat azonban nagyrészt maguk a német csoportok hívták ki maguk ellen, ha nem is kollektív egészükben, és nem is mindenütt német voltuk puszta ténye által, hanem egyrészt a német birodalom agresszivitása, másrészt az egyre magasabbra hágó német népi önércet, valamint a minden német népcsoportban megtalálható túlzók, a német nemzetiszocializmus által be szervezettek, az u.n. "Volksbundok" tagjai s ezeknek sokszor az állampolgári hűtlenség fogalmát megvalósítóan n é m e t magatartása következményeképpen. A nemzetiszocialista német kormány ugyanis ezeknek a német népcsoportoknak a számára minden kisebb államban az államalkotó népét, sőt még a birodalmi n é m e t e m b e r é t is meghaladó kivételezett jogállást zsarolt ki, s így az egyes nemzeti szuverenitásokat folyamatosan megsértette, nem törődve azzal, hogy ez mit vált ki az érintett népekből és kormányaikból. Német birodalmi szervezetekben való tagság szabadságától, a német birodalmi, vagy a hazai haderőben való szolgálat szabad megválasztásától, a német felségjelvények szabad (és tüntető) használatának engedélyezéséig egy csomó elképesztő jogot erőszakolt ki a "német népcsoportok" számára a különböző államokban. Ha aztán a hazai lakosságot irritáló, sőt nemegyszer az állam szuverenitását sértő "volksdeutsch" kilengéseket a kormány meg akarta rendszabályozni, akkor a birodalmi követ azonnal interveniált. S ezeknek az intervencióknak, ha fogcsikorgatva is, de engedelmeskedni kellett egészen a német hatalom összeomlásáig. Akkor aztán jöttek a német népcsoportok ellen a különböző fokú és mérvű kollektív, némely államban egyenesen bestiális reakciók. Amilyen ütemben formálódott át a német nemzetiszocializmus nemzeten belüli jelensége a nácizmus nemzeten kívül ható aktivitásává, olyan ütemben válik a német kérdés a németek magánügyéből nemzetközi üggyé. A faji mithosz elfajulása és annak 23

politikai vetülete, a német imperializmus, politikailag éppúgy, mint lelkileg a veszély és a fenyegetettség lidércnyomásaként feküit a nagy középeurópai vadászterület népein. Erre a lidércnyomásra és annak későbbi realizálódására Csehország, Lengyelország és nyugaton Franciaország valóban rá is szolgált annál a körülménynél fogva, amit Versaillesnek nevezünk, ami önkényt és igazságtalanságot jelentett az első világháború legyőzöttjeivel szemben. E z a lidércnyomás nem volt más, mint a rossz lelkiismeret szorongása. A többi nemzetek esetében azonban ez a lidércnyomás más természetű volt. A többi nemzetek esetében a német lidércnyomás már német bűn volt, sőt több, német-hiba. Íme, ez a "náci" imperializmus volt a rettentő erő egyike, amelynek Versailles a szétvagdalt, paralizált és legyengített keletközépeurópai teret kiszolgáltatta. A másik erő, a másik lidércnyomás az orosz és annak bolsevizmusa volt. A két erő összeütközésének előbb-utóbb be k e l l e t t következnie, ez még csak nem is a két tényező szándékán múlott, hiszen nem a gazdátlan középeurópai tér megszerzéséről, hanem annak biztonságba helyezéséről volt szó. A nyugati világ azonban ezt a problémát képtelen volt felismerni. A nyugati világ nem látta, hogy a Versaillesben szétvagdalt keletközépeurópai teret újra egyesíteni kell, hogy az politikai negatívumból politikai pozitívummá váljék újra a két offenzív pólus között. A nyugati világ nem látta: hogy a szétdarabolt keletközépeurópai tér kényelmes és kívánatos zsákmány annak az imperializmusnak, amely megszerzi, és halálos veszedelem annak, amely ezt megengedi. Végül a nyugati világ azt sem látta, hogy ez a tér Nyugateurópa és Keleteurópa számára egyaránt védelmi sávot jelent, annak birtoka tehát életfontosságú Nyugatnak, Keletnek egyaránt. A nyugati világ c s a k német veszélyt látott és e szerint cselekedett, mikor ezt a teret Keletnek adta. S ez katasztrofálisnak bizonyult nemcsak a németekre, nemcsak Középeurópa keleti államaira, hanem azokra a nyugati nagyhatalmakra is, amelyeknek végzetes politikája egyelőre még kiszámíthatatlan következményeket jósol. 24

II. AZ ÁLTALÁNOS VISSZAHATÁS Amilyen ütemben menetelt a nemzetiszocializmus eszméje a nácizmus felé Németországban, olyan ütemben nőtt és foglalt el új és új területeket Európában és Európán kívül a vele szemben kibontakozó reakció. Már a nemzetiszocializmus maga is elvi ellentétben állt a keresztény világnézetet reprezentáló Egyházon kívül a fennálló liberális-kapitalista világrenddel is, s ha ezt az elvi szembenállást pillanatnyilag eliminálta is egy csomó taktikai, vagy célszerűségi szempont, az ellentéteknek egy tiszta nemzetiszocializmus esetében is ki kellett volna robbanniuk. Még élesebbé válik azonban a szembenállás a nácizmus irányába történt elfajulás nyomán. Sőt a nácizmussá eltúlozódás nemcsak elvi tekintetben mélyíti a szakadékot, hanem az ellenfelek számát is szaporítja. Az egyre erősbödő faji program egy másik erősen faji kategóriának, a zsidóságnak reakcióját váltja ki, a faji program imperialisztikus vonatkozásai pedig a germanizmussal kapcsolatos kényelmetlen európai reminiszcenciákat hozzák újra az izgalom állapotába, nemcsak Angliában, hanem a közvetlenül érdekelt szomszéd népeknél, főleg Középeurópában is, amely felé a germán imperializmus tendenciája elsősorban irányul. A német nemzetiszocializmus így aránylag rövid idő alatt az Európában fellelhető legkülönbözőbb erőket gyűjti össze maga ellen, amely erőknek szükségképpen kellett egymás kezét megtalálniuk a németellenes gyülekezés idején. 1. Bár a bolsevizmus fenyegetését talán a legnagyobb mértékben tartja evidenciában s ebben a tekintetben tulajdonképpen közös táborban van a németséggel, a kereszténység, főként a katolikus Egyház nemzetiszocializmusellenes álláspontja nemcsak leghamarább jelentkezik, hanem a legtisztábban is, amennyiben abban nem fedezhető fel a kapitalizmus részéről tapasztalható "kisebbik rossz" opportunitás, amely a nemzetiszocializmust kizárólag a bolsevizmushoz viszonyítva szemlélte. Ez az opportunizmus 25

a katolikus Egyház részéről az elvi kiegyenlíthetetlenség mellett már csak azért sem figyelhető meg, mert a katolikus Egyházzal a német állam távolról sem olyan barátságos, mint pl. a kapitalizmussal szemben, amelyre szüksége van. Az Egyház erejével, mint politikai tényezővel, Hitler láthatólag nincs is tisztában, s ha igen, azt alaposan leértékeli. Mindenesetre a nemzetiszocializmus és a katolicizmus közötti ellentét nem a körülmények és esetlegességek változásainak kitett érdekellentét, hanem elvi, sőt világnézeti szembenállás. S ez önmagában is eléggé megmagyarázza, hogy a kereszténység, illetve a katolikus egyház reakciója minden más ellenséges kategóriát megelőzve jelentkezik. A keresztény világnézet szerint minden természeti és társadalmi valóság, tehát az állam is, Isten dicsőségén kívül az ember szolgálatára van rendelve, ennélfogva az állam öncélúságának gondolata már a priori ellentétben áll a keresztény tanítással. Méginkább ellentétben áll vele az a hitleri tétel, hogy az állam célja és meghatározója a faj. A faj, mint olyan, biológiai fogalom, amely az embert bár kétségtelenül utal közvetve ható lelki vonatkozásokra is, hiszen a fajok intellektuális képességek szerinti osztályozása és a nordikus fajok felsőbbrendűségéről vallott nézet is magábafoglalja ezt, ha alárendelt értelemben is elsősorban testi mivoltában kategorizálja, tehát mint fizikai organizmussal, nem pedig, mint Isten képére és hasonlatosságára teremtett s az isteni szubstancia egy szilánkját jelentő lélek hordozójával számol. Ez a materialista felfogás ellentétben áll a kereszténység spiritualizmusával, sőt gyökerében támadja meg azt. A német nemzetiszocializmus faji materializmusának tehát elvi összeütközésbe kellett kerülnie a keresztény világnézettel éspedig éppen azon a ponton, ahol kompromisszum lehetetlen. Ez a kiegyenlíthetetlen elvi szembenállás az, ahonnan az ellenségeskedés elindul. Ez aztán a kétféle erkölcsi normarendszerben jelentkező súrlódási felület következtében egyre összeférhetetlenebb állapotba hozza a világegyház német tagozatát a hitleri állammal, amely egyébként is gyors ütemben tolódik nietzschei vágányokra át. A német katolicizmus és a német állam feszültsége így egyre nő. Az engedetlenségre amúgyis túl hevesen reagáló németek államának attitűdjei egyre türelmetlenebbek lesznek a saját erkölcsi normarendszeréhez igazodó és a német nemzetiszocialista erköl- 26

csi normarendszert elutasító Egyházzal szemben, és ez a nemzetiszocializmusellenes hangulat és álláspont szétterjedését a világegyházban még inkább sietteti. Ez annál érthetőbb, mert hiszen a katolicizmus nemzetfeletti lényege amúgyis szemben áll a hangsúlyozott, sőt napról-napra eltúlzódó német nacionalizmussal és a germán faji mithosszal. A keresztény egyház és a német nemzetiszocialista állam egymástól való eltávolodását és szembekerülését aztán az "ősgermán" mithosz felé való fordulás romantikus, és ellenpropaganda-anyagul roppant alkalmas ludendorffi túlzásai 1 tetőzik be. A szembenállás aztán különösen akkortól kezdve élesedik ki, amikor az Egyház a passzív védekezésből a támadó védekezésbe megy át a nemzetiszocializmusnak nem csupán a kereszténység viszonylatában, hanem minden viszonylatban való általános bírálatával, és akkor jut a tetőfokra, mikor az Egyház akceptálja szövetségesként még a bolsevizmust is. A kapitalizmus állásfoglalása már távolról sem elvi természetű. A par excellence német kapitalizmus átmenetileg legalábbis-nemcsak hogy jóindulatú a nemzetiszocializmussal szemben, hanem éppen a kezdeti időkben egyenesen rá van utalva. Az 1929 őszén bekövetkező gazdasági világválság a kapitalizmus nemzetközi organizmusát nagymértékben szétszaggatja, s a fellépő autarkikus tendenciák leválasztják róla pl. a német kapitalizmust is, amely így mintegy nacionalizálódik. Az egyes országok termelőtevékenysége amúgyis gyors ütemben a saját belső piacra utalódik és a minden országnál nagyobb mértékben az exportra épült német termelés ebben a súlyos fordulatban katasztrófáiis mértékben van érdekelve. A belső verseny kikapcsolása a hirtelen felkumulálódó túlprodukció szorongató árromboló állapotában igen fontos, sőt életbevágó kérdéssé válik az egyébként is jelentékeny társadalmi és jóvátételi terheket viselő német nagyipar számára s a monopólium állapotának elérése, amit a nemzetiszocialista fordulat hoz, a viszonylagos biztonság öblét jelenti a világválság egyre ijesztőbb hullámverésében a német nagyipar számára, hiszen a gazdasági liberalizmus megszüntetése a már birtokon 1 Egy "ősgermán" vallás újraalapításának extrém gondolata Ludendorff nevéhez fűződik. 27

belüli nagyiparnak az államilag szabadalmazott kényszerkartell formájában kitűnően megfelelt (A liberális-kapitalista világban lényegében ugyanez történik, csak az állam közbejötte nélkül). De ezen túlmenően, a német nemzetiszocializmus politikai tendenciája a birodalmon kívüli németség irányába, a birodalmon kívüli németlakta területeknek a német gazdaság fogyasztói körébe való bevonását helyezi kilátásba, ami némi kárpótlást ígér az elveszett külföldi piacokért. A faji mithosz így kitűnő eszköz a határon kívüli németségnek ipari terjeszkedésre való felhasználására, arról nem is beszélve, hogy Ausztria és a Szudéta-vidék politikai értelemben való bekebelezése a Baltikum, a Dunavölgy és a Balkán tekintetében gazdasági szempontból is döntő fontosságú hídfőket jelentene, ami a német ipar számára új és nagy lehetőségeket vázol fel egy további jövő horizontjára. Vegyük még mindehhez hozzá a nemzetiszocializmus határozott szembefordulását Versaillessel, ami megint a főként a nagyipart terhelő jóvátételi kötelezettségektől való szabadulást helyezi kilátásba, s körülbelül teljes a kép, amely a szocialista államnak saját kapitalizmusával való logikátlannak látszó jó viszonyát megmagyarázza. A nemzetközi kapitalizmusnál már jelentékenyen más a helyzet, noha a többi nemzetiszocializmusellenes nemzetközi kategóriák közül a német nemzetiszocialista állam ellentéte, különösen kezdetben, még ezzel a legkisebb. Ennek első és legáltalánosabb érvényű magyarázata abból a tényből folyik, hogy a német nemzetiszocializmus lényegesen kevésbé szocializmus, mint nacionalizmus, és sokkal inkább politikai, sőt külpolitikai programot jelent, semmint belső organikus átalakulást. A német nemzetiszocializmus nem hoz valami új rendszerező elvet a tőke és a munka viszonyába, sőt végső elemzésben a tőke és az állam viszonyába se, hiszen e két tényező a hitleri korszakban is két különálló substancia marad, azzal az egyetlen különbséggel az u.n. kapitalista államokkal szemben, hogy itt az állam diktál a tökének, nem pedig fordítva. Ezért cserébe azonban megszabadítja piacgondjaitól. E forma következtében a nemzetiszocializmus minden prepotenciája ellenére is elviselhetőbb a tőke számára, mint a bolsevizmus. Így stratégiai szempontból még kedvező is létezése a nemzetközi tőke számára, amennyiben alkalmasnak látszik arra, 28

hogy a bolsevizmus antikapitalista vitorláiból kifogja a szeleket. A nemzetközi kapitalizmus tehát a bolsevizmus elleni védőgátat szemléli benne mindaddig míg a zsidó komplexum hatása érvényesülni nem kezd, s a nemzetiszocializmus éppúgy, mint a bolsevizmus át nem értékelődik a zsidóság szempontja szerint. Ez az átértékelés meglehetősen gyors és a harmincas évek derekára, mintegy három évvel a német nemzetiszocialista állam megszületése után már befejeződik. Ezzel eltűnik az a szemlélet, amely a nemzetiszocializmusban az olasz fascizmus egy német kiadását látta. A spanyol polgárháború idejére a nemzetközi tőke ellenszenve a "fascizmussal" szemben már teljes, s az átértékelés most már nyílt hadüzenetté válik. Ez a fordulat igen elgondolkodtatóan esik össze Szovjetoroszország hirtelen megjelenésével a Népszövetségben, valamint azzal a ténnyel, hogy innentől kezdve az Egyesült Államok, pontosabban a roosevelti politika, egyre feltűnőbben keresi a Szovjet baráti kezét. 2 2. A harmadik internacionális kategória, amellyel a német nemzetiszocializmus elsősorban faji hangsúlyozottságánál fogva került szembe, a zsidóság volt. Az összes összeütközések közül ez volt a leglogikusabb és a legspontánabb, hiszen a faji mithosszal szemben itt sokkal régibb és sokkal szívósabb faji mithosz állt: a zsidóságé. Ez a faji mithosz éppúgy "felsőbbrendű faj"-ból indul ki, éppúgy világuralomról ábrándozik, mint a másik. Sőt ezt a világuralmat egy négyezer éves propaganda magával az Istennel kötött szerződés alapján igényli. Ezt a faji mítoszt saját faji intelligenciájának kollektív tudomásán kívül éppúgy a nemzeti megalázottság élménye hozza létre még az egyiptomi elnyomatás idején, és tartja életben egy háromezer éves tragikus történelem során, mint ahogy a németet is ez fejleszti ki négy emberöltő folyamán, mióta megszületett. A "területen kívüli faji állam" gondolata, ha elmé- 2 Majd a továbbiakban látni fogja az olvasó ennek egyes állomásait: William C. Bullit felmentése, Joseph E. Davies kinevezése, állandó sürgetés Anglia szovjetellenes álláspontja revíziójára, "quarantine" beszéd, az USA követ visszahívása Berlinből stb. (1935-36-37) 29