Büntetőeljárási jog Király, Tibor

Büntetőeljárási jog Király, Tibor

Büntetőeljárási jog Király, Tibor Publication date 2003-03-31 Szerzői jog 2003-03-31 Tibor, Király; Katalin, Holé; László, Pusztai Kivonat A kötet a büntetőeljárási törvényt dolgozza fel és értelmezi, szerzői a büntetőeljárási jogot oktató tanszék munkatársai és külső szakemberek

Tartalom ELŐSZÓ... vii 1. I. FEJEZET A BÜNTETŐELJÁRÁS ALAPFOGALMAI... 1 1. I. CÍM BEVEZETÉS... 1 2. II. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁS MEGHATÁROZÁSA... 3 3. III. CÍM JOGVISZONYOK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN... 4 4. IV. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁS FELADATA: AZ IGAZSÁG MEGÁLLAPÍTÁSA ÉS A TÖRVÉNYESSÉG ÉRVÉNYESÍTÉSE... 6 2. II. FEJEZET A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA AZ ELSŐ KÓDEXIG (1896)... 10 1. I. CÍM A BIZONYÍTÁS TANÁNAK FEJLŐDÉSE... 10 2. II. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNELMI RENDSZEREI... 12 3. III. CÍM A BÜNTETŐ ELJÁRÁSJOG ÖNÁLLÓ JOGÁGGÁ VÁLÁSA... 15 4. IV. CÍM A MODERN BÜNTETŐELJÁRÁS KIALAKULÁSA MAGYARORSZÁGON 17 3. III. FEJEZET A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA 1896-1973 24 1. I. CÍM AZ 1896. ÉVI BŰNVÁDI PERRENDTARTÁS ÉS UTÓÉLETE... 24 2. II. CÍM A SZOCIALISTA JOG... 33 4. IV. FEJEZET NÉGY TÖRVÉNY AZ ÍTÉLETEK SEMMISSÉGÉRŐL (1989, 1990, 1992, 2000) 43 5. V. FEJEZET A BÜNTETŐELJÁRÁSI JOG FORRÁSAI... 48 1. I. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁSI JOG MEGHATÁROZÁSA ÉS NORMÁINAK SZERKEZETE... 48 2. II. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁSI JOG FORRÁSAI 1973 ÓTA... 50 3. III. CÍM AZ 1998. ÉVI XIX. TÖRVÉNY A BÜNTETŐELJÁRÁSRÓL... 51 4. IV. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁSI JOG KAPCSOLATA MÁS JOGÁGAKKAL... 55 5. V. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁSI JOG HATÁLYA... 60 6. VI. FEJEZET AZ ALAPELVEK JELENTŐSÉGE, FELOSZTÁSA, A SZERVEZETI ALAPELVEK... 61 1. I. CÍM AZ ALAPELVEK JELENTŐSÉGE... 61 2. II. CÍM BÍRÓI FÜGGETLENSÉG. TÁRSASBÍRÁSKODÁS. EGYESBÍRÓ... 65 3. III. CÍM A LEGALITÁS ÉS AZ OFFICIALITÁS. AZ OPPORTUNITÁS... 68 4. IV. CÍM A VÁDELV. AZ ELJÁRÁSI FELADATOK MEGOSZLÁSA. A KONTRADIKTÓRIUS ELJÁRÁS ELVE... 72 5. V. CÍM JOG A BÍRÓSÁGI ELJÁRÁSHOZ... 74 6. VI. CÍM AZ ÁRTATLANSÁG VÉLELME... 74 7. VII. CÍM JOG A VÉDELEMHEZ... 77 8. VIII. CÍM AZ ANYANYELV HASZNÁLATA... 79 9. IX. CÍM A TISZTESSÉGES (FAIR) ELJÁRÁS MINT EGYETEMES ALAPELV... 81 7. VII. FEJEZET SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN I.... 83 1. I. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN SZEREPLŐK CSOPORTOSÍTÁSA... 83 2. II. CÍM A BÍRÓSÁGOK. A BÍRÓSÁGI FÓRUMRENDSZER... 84 3. III. CÍM AZ ÜGYÉSZSÉG ÉS AZ ÜGYÉSZ... 94 4. IV. CÍM A NYOMOZÓ HATÓSÁGOK... 100 8. VIII. FEJEZET SZEMÉLYEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN II.... 105 1. I. CÍM AZ ÜGYFELEK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN... 105 2. II. CÍM A TERHELT... 106 3. III. CÍM A VÉDŐ... 110 4. IV. CÍM A SÉRTETT... 114 5. V. CÍM A MAGÁNVÁDLÓ... 118 6. VI. CÍM A PÓTMAGÁNVÁDLÓ... 119 7. VII. CÍM A MAGÁNFÉL... 121 8. VIII. CÍM AZ EGYÉB ÉRDEKELT... 123 9. IX. CÍM A KÉPVISELŐK... 124 10. X. CÍM A SEGÍTŐK... 125 9. IX. FEJEZET A BÜNTETŐELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEK SAJÁTOSSÁGAI. AZ AKADÁLYOK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN... 126 iii

Büntetőeljárási jog 1. I. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEK. A SZEMÉLYEK (ALANYOK) JOGKÉPESSÉGE ÉS CSELEKVŐKÉPESSÉGE A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN... 126 2. II. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁSI ELŐFELTÉTELEK, AKADÁLYOK. A CSELEKMÉNYEK JOGHATÁLYOSSÁGA... 128 10. X. FEJEZET AZ ELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEK ÁLTALÁNOS SZABÁLYAI... 133 1. I. CÍM AZ ELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEK FORMÁJA, HELYE, IDEJE HATÁRIDŐ, HATÁRNAP... 133 2. II. CÍM A HATÁRIDŐ, HATÁRNAP ELMULASZTÁSÁNAK KÖVETKEZMÉNYEI ÉS ORVOSLÁSA. AZ IGAZOLÁS... 135 3. III. CÍM IDÉZÉS, ÉRTESÍTÉS; A MULASZTÁS KÖVETKEZMÉNYEI. A KÉZBESÍTÉS 136 4. IV. CÍM MEGBÍZÁS ELJÁRÁSI CSELEKMÉNY VÉGZÉSÉRE. MEGKERESÉS... 139 5. V. CÍM AZ ÜGYEK EGYESÍTÉSE ÉS ELKÜLÖNÍTÉSE... 140 6. VI. CÍM JEGYZŐKÖNYV AZ ELJÁRÁSI CSELEKMÉNYEK RÖGZÍTÉSE ÍRÁSBAN VAGY MÁS MÓDON... 141 7. VII. CÍM A BÍRÓSÁG, AZ ÜGYÉSZSÉG ÉS A NYOMOZÓ HATÓSÁG ELJÁRÁSI CSELEKMÉNYÉNEK ÁLTALÁNOS SZABÁLYAI ELVI TERMÉSZETŰ KÖVETELMÉNYEK... 142 8. VIII. CÍM A BŰNÜGYI KÖLTSÉGEK... 144 11. XI. FEJEZET A BIZONYÍTÁS ALAPFOGALMAI... 147 1. I. CÍM A BIZONYÍTÁS MEGHATÁROZÁSA... 147 2. II. CÍM A BIZONYÍTÁS TÁRGYA... 150 3. III. A BIZONYÍTÁSI ESZKÖZÖK ÉS A BIZONYÍTÉKOK... 152 4. IV. CÍM A BIZONYÍTÁS ELVEI... 154 5. V. CÍM A BIZONYÍTÉKOK SZABAD ÉRTÉKELÉSÉNEK ELVE... 156 6. VI. CÍM A BIZONYÍTÁSI TILALMAK... 158 7. VII. CÍM A KÖZVETETT BIZONYÍTÁS. A BIZONYÍTÁS NÉHÁNY MÓDSZERTANI PROBLÉMÁJA... 161 12. XII. FEJEZET BIZONYÍTÁSI ESZKÖZÖK ÉS ELJÁRÁSOK... 163 1. I. CÍM A TANÚVALLOMÁS... 163 2. II. CÍM A SZAKVÉLEMÉNY... 173 3. IV.CÍM A TERHELT VALLOMÁSA... 186 4. V. CÍM BIZONYÍTÁSI ELJÁRÁSOK... 187 13. XIII. FEJEZET A KÉNYSZERINTÉZKEDÉSEK... 191 1. I. CÍM A KÉNYSZERINTÉZKEDÉSEK JOGPOLITIKAI INDOKA ÉS TÖRVÉNYI ALAPJA 191 2. II. CÍM AZ ŐRIZETBE VÉTEL... 192 3. III. CÍM AZ ELŐZETES LETARTÓZTATÁS... 194 4. IV. CÍM A LAKHELYELHAGYÁSI TILALOM ÉS A HÁZI ŐRIZET... 200 5. V. CÍM AZ IDEIGLENES KÉNYSZERGYÓGYKEZELÉS... 202 6. VI. CÍM AZ ÚTI OKMÁNY ELVÉTELE. AZ ÓVADÉK... 203 7. VII. CÍM A HÁZKUTATÁS... 206 8. VIII. CÍM A MOTOZÁS... 208 9. IX. CÍM A LEFOGLALÁS... 209 10. X. CÍM SZÁMÍTÁSTECHNIKAI RENDSZER ÚTJÁN RÖGZÍTETT ADATOK MEGŐRZÉSÉRE KÖTELEZÉS ÉS LEFOGLALÁSUK... 213 11. XI. CÍM A ZÁR ALÁ VÉTEL ÉS A BIZTOSÍTÁSI INTÉZKEDÉS... 214 12. XII. CÍM AZ ELJÁRÁSI SZANKCIÓK. AZ ELJÁRÁS RENDJÉNEK BIZTOSÍTÁSA 215 14. XIV. FEJEZET A NYOMOZÁS... 217 1. I. CÍM A NYOMOZÁS FELADATA ÉS ELVEI... 217 2. II. CÍM A NYOMOZÁS MEGINDÍTÁSÁNAK FELTÉTELEI... 219 3. III. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁS AKADÁLYAI A NYOMOZÁS AKADÁLYAI... 222 4. IV. CÍM A NYOMOZÁS MEGINDÍTÁSA... 226 5. V. A NYOMOZÁS LEFOLYTATÁSA... 227 6. VI. CÍM A GYANÚSÍTOTT KIHALLGATÁSA... 230 7. VII. CÍM A TANÚK KIHALLGATÁSA... 232 8. VIII. CÍM A SZAKTANÁCSADÓ KÖZREMŰKÖDÉSE. A HATÓSÁGI TANÚ... 234 9. IX. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁS RÉSZTVEVŐINEK JELENLÉTE A NYOMOZÁSI- BIZONYÍTÁSI CSELEKMÉNYEKNÉL ÉS MÁS JOGOSULTSÁGAIK... 235 10. X. CÍM A NYOMOZÓ HATÓSÁG ÉS AZ ÜGYÉSZ HATÁROZATAI... 238 iv

Büntetőeljárási jog 11. XI. CÍM A NYOMOZÁS RÉSZBENI MELLŐZÉSE... 239 12. XII. CÍM A NYOMOZÁS FELFÜGGESZTÉSE... 239 13. XIII. CÍM A NYOMOZÁS MEGSZÜNTETÉSE... 241 14. XIV. CÍM A NYOMOZÁS BEFEJEZÉSE ÉS A NYOMOZÁSI IRATOK MEGISMERÉSE 244 15. XV. CÍM JOGORVOSLAT A NYOMOZÁS SORÁN... 245 16. XVI. CÍM BÍRÓI ENGEDÉLYHEZ KÖTÖTT TITKOS ADATSZERZÉS A NYOMOZÁS ALATT... 247 17. XVII. CÍM A NYOMOZÁSI BÍRÓ ELJÁRÁSA... 249 15. XV. FEJEZET A VÁDEMELÉS. A KÖZVÁD... 253 1. I. CÍM A VÁDEMELÉS ÉS A VÁDIRAT... 253 2. II. CÍM A VÁDEMELÉS RÉSZBENI MELLŐZÉSE ÉS A VÁDEMELÉS ELHALASZTÁSA 256 3. III. CÍM JOGORVOSLAT AZ ÜGYÉSZ HATÁROZATÁVAL SZEMBEN: A PANASZ 263 16. XVI. FEJEZET A SÉRTETT FELLÉPÉSE PÓTMAGÁNVÁDLÓKÉNT... 265 1. I. CÍM A PÓTMAGÁNVÁDLÓ FELLÉPÉSE A NYOMOZÁS UTÁN... 265 2. II. CÍM A SÉRTETT FELLÉPÉSE PÓTMAGÁNVÁDLÓKÉNT A VÁD ELEJTÉSE UTÁN 267 17. XVII. FEJEZET A TÁRGYALÁS ELŐKÉSZÍTÉSE... 270 1. I. CÍM A TÁRGYALÁS ELŐKÉSZÍTÉSÉNEK JELENTŐSÉGE ÉS FORMÁI... 270 2. II. CÍM A BE. RENDELKEZÉSEI A TÁRGYALÁS ELŐKÉSZÍTÉSÉRŐL... 271 3. III. CÍM A TANÁCS ELJÁRÁSA ÉS HATÁROZATAI. AZ ELŐKÉSZÍTŐ ÜLÉS... 277 4. IV. CÍM A TÁRGYALÁS KITŰZÉSE... 279 5. V. CÍM A JOGORVOSLAT... 280 18. XVIII. FEJEZET AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS... 282 1. I. CÍM A BÍRÓSÁG ELJÁRÁSÁNAK FORMÁI. A TÁRGYALÁS FELADATA ÉS RENDSZEREI... 282 2. II. CÍM ÁLTALÁNOS RENDELKEZÉSEK A TÁRGYALÁSRÓL: A NYILVÁNOSSÁG; A TÁRGYALÁSON JELEN LÉVŐK... 285 3. III. CÍM ÁLTALÁNOS RENDELKEZÉSEK A TÁRGYALÁSRÓL: A TÁRGYALÁS VEZETÉSE ÉS RENDJÉNEK FENNTARTÁSA... 289 4. IV. CÍM A TÁRGYALÁS MENETE. A TÁRGYALÁS MEGNYITÁSA ÉS MEGKEZDÉSE 291 5. V. CÍM BIZONYÍTÁS A TÁRGYALÁSON... 295 6. VI. CÍM A VÁDLOTT KIHALLGATÁSA... 296 7. VII. CÍM A TANÚ KIHALLGATÁSA... 299 8. VIII. CÍM A SZAKÉRTŐ MEGHALLGATÁSA ÉS MÁS BIZONYÍTÁSI CSELEKMÉNYEK 303 9. IX. CÍM A VÁDDAL VALÓ RENDELKEZÉS A TÁRGYALÁSON... 306 10. XI. CÍM TÁRGYALÁS AZ EGYESBÍRÓ ELŐTT. TÁRGYALÁS AZ ÜGYÉSZ, A VÉDŐ TÁVOLLÉTÉBEN... 311 11. XII. CÍM TÁRGYALÁS TARTÁSA ZÁRTCÉLÚ TÁVKÖZLŐ HÁLÓZAT ÚTJÁN 312 19. XIX. FEJEZET A BÍRÓSÁG HATÁROZATAI AZ ELSŐFOKÚ TÁRGYALÁSON 315 1. I. CÍM TANÁCSKOZÁS ÉS SZAVAZÁS... 315 2. II. CÍM A BÍRÓSÁGI HATÁROZATOK NEMEI... 316 3. III. CÍM AZ ÍTÉLET... 319 4. IV. CÍM AZ ELJÁRÁST MEGSZÜNTETŐ VÉGZÉS... 323 5. V. CÍM A BÍRÓSÁG NEM ÜGYDÖNTŐ HATÁROZATAI A TÁRGYALÁSON... 324 6. V. CÍM A BÍRÓSÁGI HATÁROZATOK SZERKEZETE... 325 7. VI. CÍM A HATÁROZAT KÖZLÉSE, KIHIRDETÉSE, ÍRÁSBA FOGLALÁSA... 329 8. VII. CÍM TENNIVALÓK A TÁRGYALÁSON A HATÁROZAT (ÍTÉLET) KIHIRDETÉSE UTÁN... 330 20. XX. FEJEZET A FELLEBBEZÉS. A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG ELJÁRÁSA... 333 1. I. CÍM A FELLEBBEZÉSI RENDSZER ÉS ELJÁRÁS ALAPKÉRDÉSEI... 333 2. II. CÍM A FELLEBBEZÉSRE ÉS AZ ELJÁRÁSRA VONATKOZÓ ÁLTALÁNOS RENDELKEZÉSEK... 337 3. III. CÍM A FELLEBBEZÉSI BÍRÓSÁG ELJÁRÁSA... 347 4. IV. CÍM A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG HATÁROZATAI... 350 5. V. CÍM AZ ÍTÉLET HATÁLYON KÍVÜL HELYEZÉSE A FELLEBBEZÉSI ELJÁRÁSBAN 353 v

Büntetőeljárási jog 6. VI. CÍM A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG EGYÉB RENDELKEZÉSEI... 357 21. XXI. FEJEZET AZ ELJÁRÁS MEGISMÉTLÉSE. A JOGERŐ... 360 1. I. CÍM A MEGISMÉTELT ELJÁRÁS... 360 2. II. CÍM A BÍRÓSÁGI HATÁROZAT JOGEREJE... 361 22. XXII. FEJEZET A RENDKÍVÜLI PERORVOSLATOK. A PERÚJÍTÁS ÉS A FELÜLVIZSGÁLAT... 365 1. I. CÍM A JOGERŐ FELOLDÁSÁNAK ELMÉLETI ÉS TAPASZTALATI OKAI... 365 2. II. CÍM A PERÚJÍTÁS... 366 3. III. CÍM A FELÜLVIZSGÁLAT... 371 23. XXIII. FEJEZET JOGORVOSLAT A TÖRVÉNYESSÉG ÉRDEKÉBEN. JOGEGYSÉGI ELJÁRÁS... 379 1. I. CÍM JOGORVOSLAT A TÖRVÉNYESSÉG ÉRDEKÉBEN... 379 2. II. CÍM A JOGEGYSÉGI ELJÁRÁS... 380 24. XXIV. FEJEZET A KÜLÖNELJÁRÁSOK... 385 1. I. CÍM AZ ÁLTALÁNOS ÉS A KÜLÖNELJÁRÁS... 385 2. II. CÍM A FIATALKORÚAK ELLENI BÜNTETŐELJÁRÁS... 386 3. III. CÍM A KATONAI BÜNTETŐELJÁRÁS... 390 4. IV. CÍM A MAGÁNVÁDAS ELJÁRÁS... 396 5. V. CÍM A BÍRÓSÁG ELÉ ÁLLÍTÁS... 400 6. VI. CÍM ELJÁRÁS TÁVOL LEVŐ TERHELT ELLEN... 402 7. VII. CÍM LEMONDÁS A TÁRGYALÁSRÓL... 404 8. VIII. CÍM A TÁRGYALÁS MELLŐZÉSE... 409 9. IX. CÍM ELJÁRÁS A MENTESSÉGET ÉLVEZŐ SZEMÉLYEK ÜGYÉBEN... 412 25. XXV. FEJEZET A KÜLÖNLEGES ELJÁRÁSOK... 417 1. I. CÍM A KÜLÖNLEGES ELJÁRÁSOK JELLEGZETESSÉGEI ÉS NEMEI... 417 2. II. CÍM EGYES KÜLÖNLEGES ELJÁRÁSOK... 417 3. III. CÍM A KÁRTALANÍTÁS ÉS VISSZATÉRÍTÉS... 420 4. IV. CÍM A BIZTOSÍTÉK... 422 26. XXVI. FEJEZET A HATÁROZATOK VÉGREHAJTÁSA... 423 1. I. CÍM A BÍRÓSÁG FELADATA AZ ÍTÉLET VÉGREHAJTÁSÁBAN... 423 2. II. CÍM A KEGYELMI ELJÁRÁS... 424 27. XXVII. FEJEZET NEMZETKÖZI BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS... 425 1. I. CÍM A NEMZETKÖZI BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS CÉLJA, KIALAKULÁSA 425 2. II. CÍM A BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS JOGFORRÁSAINAK RENDSZERE ÉS AZ 1996. ÉVI XXXVIII. TÖRVÉNY A NEMZETKÖZI BŰNÜGYI JOGSEGÉLYRŐL... 425 3. III. CÍM A NEMZETKÖZI BŰNÜGYI JOGSEGÉLY FORMÁI AZ 1996. ÉVI XXXVIII. TÖRVÉNYBEN... 426 4. IV. CÍM A BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉSRE VONATKOZÓ NEMZETKÖZI SZERZŐDÉSEK RENDSZERE... 429 28. VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIA A BÜNTETŐ ELJÁRÁSJOG IRODALMÁBÓL... 433 1. 1. ÁLTALÁNOS IRODALOM... 433 2. 2. AZ 1998. ÉVI XIX. TÖRVÉNY IRODALMA, VÁLOGATOTT TANULMÁNYOK 437 A. FÜGGELÉK AZ EMBERI JOGOK EURÓPAI BÍRÓSÁGA... 440 1. II. FEJEZET EMBERI JOGOK EURÓPAI BÍRÓSÁGA... 440 vi

ELŐSZÓ Király Tibor Büntetőeljárási jog című tankönyve 2000-ben jelent meg, ám a jogalkotás furcsaságai folytán már megjelenésének évében sem felelt meg annak a kívánalomnak, hogy egy jogi tankönyvnek a korszerű elméleti, jogtörténeti és összehasonlító jogi ismereteken túl a hatályos tételes jogot is tükröznie kell. A tankönyv ugyanis az 1998. évi XIX. törvény tételes szabályaihoz kötődött, s a szerző úgy gondolta, hogy a törvény hatálybalépését követően rövidesen a tankönyv is a joghallgatók rendelkezésére áll majd, ám a törvény sohasem lépett hatályba. Az eredetileg 2000. január 1-jére megállapított hatálybalépést a jogalkotó előbb elhalasztotta, majd a 2002. évi I. törvénnyel magát az 1998. évi Be.-t is jelentősen módosította, s tette mindezt az ítélőtáblák felállításával összefüggésben. A novellával módosított kódexnek 2003. január 1-jével kellett volna hatályba lépnie, ám a 2003. évi II. törvény további változásokat vezetett be. A hatálybalépés ideje ennek megfelelően ugyancsak módosult, és a hányatott sorsú Be. 2003. július 1-jén lépett végül is hatályba. (A hatályba léptető rendelkezések nyomon követése maga sem egyszerű feladat, mert ezek a legkülönbözőbb jogszabályokban jelentek meg. Előfordult az is, hogy ugyanazon egyébként később megváltoztatott hatálybalépési időt két törvény is megállapított.) Most már csak abban reménykedhetünk, hogy az immár hatályos kódex jelentősebb módosítására a közeljövőben nem kerül sor, s így a tankönyv igen értékes elméleti, jogtörténeti és összehasonlító jogi ismeretanyaga mellett a valóban hatályos jog magyarázatát foglalja magában. A 2000-ben megjelent tankönyvhöz írt Előszóban írtam a munka megszületésének körülményeiről és méltattam annak érdemeit. Az akkor írtakat most is helytállónak és erre a tankönyvre is érvényesnek tekintem, megismétlésükre azonban nincs szükség. Mégis indokoltnak vélem, hogy a büntetőeljárási kódex megszületése jogtörténeti kuriózumainak a mostani könyvre gyakorolt hatásáról egy megjegyzést tegyek. Az 1998. évi XIX. törvény tervezete elkészültekor, s még maga az elfogadott törvény is, egységes személetet tükrözött, ennek pedig része volt az is, hogy a jogalkotó kétfokú fellebbezésben gondolkodott. A módosítások a fellebbezési rendszert átalakítva azt egyfokúvá tették, amit a legjelentősebb változásnak tartok. Ezen kívül is bevezettek azonban számos olyan új megoldást, amelyek szemben állnak az eredeti elképzelésekkel, s így megbontják a törvény logikáját és szerkezetét is. A tankönyvíró ezáltal sajátos csapdába került: a tételes jog változása megfosztotta annak a lehetőségétől, hogy mondanivalóját az eredeti elgondolásainak megfelelően közölje, s egyes gondolatokat el sem mondhatott, hacsak nem akart vadonatúj tankönyvet írni. Az új munka elkészítése azonban hosszú időt igényelt volna, az időszerűség viszont a tankönyvek esetében ugyancsak alapvető követelmény. S valljuk be, valószínűleg mindenki szívesebben vállalná az átdolgozásból szükségképpen adódó nehézségeket, mint azt, hogy egy körültekintő módszerességgel kifejtett nézetrendszert tartalmilag azonosan, csupán szerkezetében átalakítva öntsön új formába. Király Tibor az átdolgozás mellett döntött, s munkatársaival a feladatot megítélésem szerint jól és kellő időben teljesítették. E tankönyv bár módosításait sokszor kényszer szülte a büntető eljárásjogi ismeretek megszerzéséhez hasznos eszköznek ígérkezik. Budapest, 2003. július 10. Erdei Árpád egyetemi tanár vii

1. fejezet - I. FEJEZET A BÜNTETŐELJÁRÁS ALAPFOGALMAI 1. I. CÍM BEVEZETÉS [1] 1. A büntetőeljárás és a tárgya A büntetőeljárásban arról folytatnak bizonyítást, gyűjtenek adatokat és arról döntenek, történt-e bűncselekmény, és ha igen, ki követte el, meg kell-e őt büntetni, vagy kell-e vele szemben intézkedést alkalmazni. A büntetőeljárásnak ilyen értelemben a tárgya valamilyen bűncselekmény. A büntetőeljárás más peres eljárásokhoz többek között abban hasonlít, hogy itt is folyik bizonyítás, a bíróság előtt két ellentétes pozíciót képviselő fél lép fel, a bíróság ítéletet hoz, ami ellen helye van fellebbezésnek vagy más jogorvoslatnak. A büntetőeljárás azonban két sajátosságával lényegesen eltér más jogi peres eljárásoktól, nevezetesen azzal, hogy a bírósági eljárási szakaszt megelőzi a nyomozás vagy a vizsgálat, és hogy a büntetőeljárásban a hatóságok, illetve a bíróság kényszerítő eszközök széles skálájának alkalmazására jogosult. A nyomozás intézményének indoka azzal függ össze, hogy az eljárás tárgya a bűncselekmény. A bűncselekményeket ugyanis többnyire titokban, nyomait leplezve, eltüntetve és a tettes személyét is titkolva követik el, és ennek az egész eljárás megformálásában nagy a jelentősége: a bűnüldöző apparátust, a rendőrséget vagy más ilyen hivatású szervezetet tulajdonképpen ez a körülmény hozza létre. Szükség van ugyanis szervezetre, amely az elkövetett bűncselekményeket a jog által szabályozott eljárásban felderíti, a bizonyítékokat felkutatja, összegyűjti, konzerválja, a gyanúsított személyét megállapítja, búvóhelyét leleplezi, a szökését megakadályozza, őt kézre keríti, s a bizonyítékokkal együtt bíróság elé állítja. A büntetőeljárás tárgyával magyarázható a büntetőeljárási jog által megállapított kényszerintézkedések alkalmazásának jogi lehetősége is. Az elkövető személyének a megállapítása, kézre kerítése, a bizonyítékok felkutatása és megőrzése ugyanis kényszerintézkedések az őrizet, az előzetes letartóztatás, házkutatás, lefoglalás stb. nélkül számos esetben aligha volna lehetséges. Másfelől azonban az a tény, hogy a büntetőeljárásban bűncselekmény elkövetéséről és büntetésről döntenek, vagyis a büntetőeljárás súlyos következményekkel fenyegeti azt, aki ellen az eljárás folyik (a terheltet, vádlottat), indokolja, hogy a büntetés vagy más szankciók elhárítása érdekében mindent felhozhasson a védelmére. [2] 2. A büntetőeljárás függvénye a büntetőjognak Csak ott, ahol és amikor a jog felismeri, hogy az egyénen esett sérelem egyben az egész állam vagy büntetőhatalommal felruházott más közösség város, egyház sérelme is, vagyis hogy az bűncselekmény, csak ott és akkor váltja fel a sérelmet szenvedett egyén magánakcióját (a bosszút, a váltságdíj követelését) az állami megtorlás, vagyis a büntetés. A büntetőeljárási jog pedig arról rendelkezik, kivel szemben és hogyan érvényesíti az állam (város vagy más felhatalmazással rendelkező szervezet) a büntetőhatalmát, a büntetéshez való jogát. A büntetőeljárás és areávonatkozójogafejlődésének korábbi szakaszában nem különül el másféle igényt, például kártérítési igényt, birtok-visszaadási igényt érvényesítő eljárástól, tehát a mai jogi kategóriák szerinti polgári eljárástól. Az elkülönülésre az európai jogrendszerekben hosszú fejlődés után újkori jelenségként a XVI. századtól kezdve kerül sor, amit az önálló büntető perrendtartások jelképeznek: a német (Constitutio Criminalis Carolina, 1532), a francia (Ordon- nance Criminelle, 1670), az alsó-ausztriai (Praxis Criminalis, 1696) perrendtartás és mások, mint a büntetőeljárás önállósulásának a tanúi. A szokásjogon alapuló magyar jogban az elkülönülésről az irodalomban már a XVIII. században hírt adtak (Bodó Mátyás, 1751). A büntetőeljárási jog formálódásában nem hanyagolható el az a szerep, amit a bűncselekmény közjogi felfogása játszott. Másképpen működik ugyanis a jog érvényesítése, ha a sérelmet csak egyéni magánsérelemnek, és másképpen, ha azt egyben a társadalmat, az államot ért sérelemként fogják fel. Az utóbbi esetben a büntetőeljárás egyik uralkodó és vezérlő eszméjévé válik a legalitás, amely szerint minden bűncselekmény miatt eljárásnak kell indulnia, és az officialitás, tehát hogy az eljárást az arra hivatott szervek hivatalból kötelesek 1

I. FEJEZET A BÜNTETŐELJÁRÁS ALAPFOGALMAI megindítani és folytatni. Ha ugyanis a sérelem az állam sérelme, annak kell cselekednie: a cselekmény elkövetése neki ad jogot az üldözésre, a felelősségre vonásra. Ilyen felfogás mellett az állam kezébe nagy hatalom kerül, ami azzal a következménnyel járhat, hogy kiszolgáltatottá válik, és néha reménytelen helyzetbe kerül, aki ellen büntetőeljárás folyik, akkor is, ha bűnös, de kiváltképp ha ártatlan. Ez különösképpen akkor volna így, ha nem találnának eszközöket, amelyek a hatalom ésszerű ellensúlyaként működnének. Az a felismerés, hogy erre szükség van, a felvilágosodás korában erőteljesen felszínre tört, nyilvánosan hangoztatott véleményként hangot kapott, először irodalmi munkákban, publicisztikában. A különböző országokban sorban jelentek meg a büntetőeljárás reformját követelő művek, amelyek különösképpen a tortúrának, a kényszervallatásnak az elítélésével, eltörlésének követelésével tettek népszerűségre szert. Majd megindultak a kodifikációs reformmunkálatok is, amelyekben már a polgárok részvételét az igazságszolgáltatásban az esküdtszéket, a védelem szabadságát, a nyilvánosságot, a vádelvet és más elismert elveket is érvényre akartak juttatni. [3] 3. Az eljárási funkciók megoszlása A mai európai büntetőeljárási jogok az eljárási funkciók megoszlásának elvén nyugszanak. Három fő funkció: a bűnüldözés, ideértve a vádfunkciót is, a védelem és az ítélkezés különböztethető meg. Mindhárom funkció ellátására az államok többségében külön-külön szervezet létesült, nevezetesen: a rendőrség vagy más ilyen hivatású szervezet a bűnüldözésre, az ügyészség a vád képviseletére; az ügyvédség a védelem ellátására; a bíróság az ítélkezésre. A büntetőeljárás úgy is ábrázolható, mint e három funkció gyakorlásának formája. Logikailag és történetileg is a büntetőeljárás a bűnüldözéssel kezdődik, amelybe a bűncselekmény felderítése, a bizonyítékok felkutatása, rögzítése, a feltételezett elkövető felderítése és esetleg elfogatása is beletartozik. Az eljárásnak ez az első szakasza, amelyet nyomozásnak, vizsgálatnak neveznek, szolgáltat adatokat, anyagot a vádemeléshez. A védelem, amit a gyanúsított, a vádlott személyesen vagy védő útján is ellát, már az eljárás e korai szakaszában is szóhoz juthat, ám kiteljesedése rendszerint a vádemelés után következik be. Az eljárás második szakaszának, a bírósági eljárásnak, a tárgyalásnak a pernek nélkülözhetetlen nyitánya a vádemelés. Vád nélkül nincs bírósági eljárás. A vádban indítványozza a vádló (közvádló, ügyész vagy magánvádló), hogy az általa előterjesztett bizonyítékok alapján a bíróság állapítsa meg, hogy bűncselekmény történt, hogy abban a vádlott bűnös, és szabjon ki rá büntetést, vagy alkalmazzon más büntetőjogi következményeket. A tárgyaláson két egyenlő processzuális jogokkal rendelkező fél szerepel indítványaival, észrevételeivel, perbeszédével: egyik oldalon a vádló, másik oldalon a vádlott és mellette képviselőjeként, segítőjeként a védő. A bíróság a bizonyítás alapján dönt a vádról. Magyarországon későbbi fejlemény, a XVIII. századi jogfejlődés eredménye volt a jogorvoslati rendszer kiépítése fellebbezés formájában. A büntetőeljárásnak most nagy vonalakban ismertetett modelljén belül azonban az eljárási formák több változata alakult ki. Ez a bűncselekmények eltérő súlyának és jellegének vagy a vádlott személyének (például fiatalkorú) lehet a következménye. Ha a jogrendszer megkülönbözteti a bűntetteket, vétségeket és kihágásokat az eljárás formáját is ehhez idomíthatja. Ilyen rendszerben a legkötöttebb, legtöbb garanciát viselő procedúra a bűntetti eljárás lesz, a leglazább pedig a kihágási. [4] 4. A büntetőeljárás közvetlen céljai Évszázadok óta, amióta büntetőeljárás egyáltalán van, közvetlen céljai nem változtak. A cél a bűncselekmények és elkövetőik felderítése, bíróság elé állítása, felelősségre vonása és megbüntetése. Ezen belül azonban a módszerek, az eljárásban részt vevők köre, jogaik és kötelességeik nagy változásokon mentek át párhuzamosan a társadalom változásaival és az állam funkciójáról, a polgár jogairól hirdetett felfogással. A büntetőeljárásban talán a legjelentékenyebb fordulatot az a XVIII. századi elvi szemléletbeli változás hozta magával, amely a gyanúsítottat, a vádlottat is olyan jogalanynak ismerte el, aki nemcsak bizonyítékforrás, nemcsak tárgya az eljárásnak, hanem akit legalábbis a tárgyalás bírósági szakaszában megilleti a jog a fegyverek egyenlőségére. 2

I. FEJEZET A BÜNTETŐELJÁRÁS ALAPFOGALMAI Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a perbe fogott ember a terhelt, vádlott jogai mellett, különösen tekintettel az utolsó évtizedekben egyre növekvő bűnözésre, az áldozat sértett védelme is mind nagyobb hangsúlyt kap, és emiatt a mindenható közvádló mellett az ő helyét is keresik a büntetőeljárásban. És ami szintén megfigyelhető: az a törekvés, hogy a klasszikus processzuális elveket megtartva módot találjanak a csekélyebb jelentőségű ügyekben az ünnepélyes per kötöttségeinek megkerülésére, talán kevésbé elvi, de egyszerű, célravezető módszerek ajánlásával, aminek eredményeképpen az erőket a súlyos bűnügyekre lehet összpontosítani. Ha ezután úgy tesszük fel a kérdést: van-e nálunk az 1896. évi első büntető perrendtartásunkhoz vagy az 1973. évi kódexhez képest a büntetőeljárásról lényegbevágó felfogásbeli változás (paradigmaváltozás) inkább nemmel kell válaszolnunk, mert a kérdések és a válaszok a múltban és ma egyazon elvi alapon fogalmazódtak. A büntetőeljárási törvényeknek megfelelő jogi eszközöket kell adniok a hatóságok, a bíróságok kezébe annak érdekében, hogy sikerrel lépjenek fel a bűncselekmények elkövetőivel szemben, de a törvényeknek gondoskodniuk kell arról is, hogy ne álljanak jogfosztottan sem azok, akik ellen büntetőeljárás folyik, sem mások, akik a bűnüggyel kapcsolatba kerülnek (sértettek, tanúk stb.). Abüntető- eljárási kódexekben e kétfajta igény kielégítése csak egy kényes egyensúly megteremtésével érhető el. 2. II. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁS MEGHATÁROZÁSA [5] 1. A büntetőeljárás meghatározása A büntetőeljárás a törvény által feljogosított hatóságok és más személyek cselekményeinek sora, amely arra irányul, hogy megállapítsák, történt-e bűncselekmény, ki az elkövetője, és hogy reá a büntetőjogot alkalmazzák. Ha azonban azt állapítják meg, hogy bűncselekmény nem történt, vagy az elkövető nem vonható felelősségre, akkor a megindult eljárás nem folytatható, hanem azt megszüntetik, vagy a vádlottat felmentik. Ha az eljárás így ért véget, az sem változtat azon, hogy az eljárás tárgya a valószínűnek tartott bűncselekmény volt. A feladatok, amelyek a büntetőeljárás tárgyából származtathatók, főként annak a tisztázására irányulnak, hogy mi történt, és ami történt, az bűncselekmény-e, ki az elkövető és büntetőjogilag felelősségre vonható-e, meg kell-e őt büntetni, vagy van-e ennek törvényi akadálya. A büntetőeljárás kiterjedhet ezenkívül néha más területekre is, nevezetesen a bűncselekmény folytán keletkezett polgári jogi igény vagy a bűncselekménnyel összefüggő szabálysértés elbírálására is. Mindaz azonban, ami nem büntetőjogi kérdés mint a polgári jogi igény vagy a szabálysértés, és a büntetőeljárásban szerepel, önállóan nem alkothatja a büntetőeljárás tárgyát, hanem az csak mint járulékos kérdés kap helyet. Büntetőeljárás ugyanis nem indítható és nem folytatható büntetőjogi kérdések eldöntésének igénye nélkül, vagyis a büntetőeljárás tárgya: a büntetőjogi elbírálást igénylő tényállás és az elkövető büntetőjogi felelőssége. Csak ezekhez csatlakozhatnak esetenként a hozzájuk képest mellékes, járulékos kérdések. [6] 2. A büntetőeljárás alanyai. A büntetőeljárási cselekmények A büntetőeljárás megindításában, lefolytatásában kiemelkedő szerep jut a nyomozó hatóságnak, az ügyésznek és a bíróságnak (hatóságok). Az ő tevékenységükben ölt testet az állam bűnüldöző és büntető igazságszolgáltatási funkciója. A büntetőeljárás megindítása, a vádlott bíróság elé állítása, a felelősség megállapítása, a büntetés kiszabása az ő határozataik által (határozataikban) történik meg. A hatóságok eljárási cselekményei, határozatai nélkül nincs büntetőeljárás. A hatóságok, bíróságok és tagjaik cselekményei mellett azonban fontos szerep jut más személyeknek is, különösen a terheltnek és a védőjének, valamint a sértettnek. A büntetőeljárás ezért nem csak a hatóságok, az ügyész, a bíróságok cselekményeiből áll; az eljárási cselekményeknek a hatóságoktól és más személyektől származó összefüggő lánca összességében alkotja az egyes esetekben a büntetőeljárást. 3

[7] I. FEJEZET A BÜNTETŐELJÁRÁS ALAPFOGALMAI 3. A büntetőeljárás alakiságai (alakiságokhoz kötöttsége) A büntetőeljárás a törvény által meghatározott formákhoz kötött eljárás. A formakötöttséghez tartozik, hogy az eljárásban csak a törvény által megnevezett személyek (alanyok) juthatnak szerephez, akiknek meghatározott jogaik és kötelességeik vannak. Törvény határozza meg továbbá azt is, hogy milyen cselekmények végezhetők, milyen sorrendben, formában, és hogy meghatározott feltételek mellett milyen határozatok hozhatók. Az eljárásnak a formakötöttsége garanciális jellegű, egyfelől az országosan egységes joggyakorlatot alapozza meg, másfelől a büntetőhatalom gyakorlásában az ötletszerűség ellen hat, és óvja az eljárás résztvevőinek a jogait. A formai kötöttség azonban egyfelől változó mértékű, enyhébb a nyomozási szakaszban, szigorúbb a tárgyaláson, enyhébb az eljárásban részt vevő magánszemélyek, szigorúbb a bíróságok számára, másfelől a törvény az eljárási cselekményeket és formájukat illetően választási lehetőségeket is kínál. Az ésszerűen megrajzolt formai kötöttségek mindezért nem tekinthetők valaminő bürokratikus elfajulásnak, hanem ez a törvény által megrajzolt célravezető út és módszer. [8] 4. A büntetőeljárás a büntetőjog érvényesítésének egyetlen útja A büntetőjog parancsa, amely szerint a bűncselekmény elkövetőjét érdeme szerint büntetőjogi szankcióval kell sújtani, egyedül és kizárólag a büntetőeljárásban valósítható meg. Semmilyen más hatósági eljárásban, sem magánszemélyek egyezségében vagy más módon a büntetőeljáráson kívül, a büntetőjog (büntetőigény) nem érvényesíthető. Ez a szoros kapcsolat az anyagi jog (büntetőjog) és az eljárás között szinte egyedülálló a jogrendszerben (a polgári jogi igény kielégíthető peren kívüli teljesítéssel, egyezség alapján stb.). Az imént vázolt kapcsolatot fejezi ki az a szervezeti alapelv, amely szerint büntető igazságszolgáltatást kizárólag bíróságok gyakorolnak. A büntetőjogban és eljárási jogban az utóbbi évtizedekben lázas útkeresés folyik, hogyan lehet a büntetőeljárást egyszerűbbé és olcsóbbá, sőt elkerülhetővé tenni a kevésbé súlyos ügyekben. Az ajánlott módszerek között szerepel mind nagyobb súllyal a megegyezés az áldozat (sértett) és az elkövető között. E szerint az elkövető vállalná a jóvátételt őszintén megbánva, ami rosszat tett, az áldozat megbocsátana, az ügyész, illetve a bíróság az eljárást megszüntetné, illetve beérnék enyhébb büntetéssel. Ez a módszer és más hasonlóak nem képviselnek kivételt azon elv alól, hogy büntető igazságszolgáltatást, vagyis a büntetéskiszabás jogát egyedül bíróság gyakorolhatja. Az előbb említett esetek a legalitás és officialitás alóli kivételként értékelhetők, amikor is az állam elismeri a magánszemély (sértett és elkövető) rendelkezési jogosultságát, és lemond a büntetéshez való jogainak gyakorlásáról. [9] 5. A büntető igazságszolgáltatás. A per A büntetőeljárástól eltérő fogalmat takar a büntető igazságszolgáltatás. Az igazságszolgáltatás kifejezés az igazságosságra (iustitia, justice, Justiz) utal, azt fejezve ki, hogy a büntetőügyek eldöntésében az osztó igazságot (kinek-kinek érdeme szerint) juttatják érvényre. E fogalom gyökerei abban a büntetőjogi felfogásban találhatók, amely szerint a büntetés a bűncselekmény szükségszerű, a cselekmény súlyával arányos jogkövetkezménye. A büntető igazságszolgáltatás a mai felfogás szerint nem más, mint a büntetőügyek elbírálása (tárgyalása, eldöntése) a bíróságok által, vagyis a bíróságok tevékenysége a büntetőjog alkalmazásában. A nyomozó hatóság, az ügyész (közvádló) funkciója, az ún. bűnüldöző funkció, a büntetőeljárási tevékenység körébe tartozik, de nem igazságszolgáltatás. A büntetőeljárás részének tartjuk a büntető- vagy bűnvádi pert. A per: két ellentétes érdekű fél (a vádló és a vádlott) bíróság előtti jogvitája. A per színhelye a bírósági tárgyalás, amelyen a kétoldalú meghallgatás elvét követve dönt a bíróság a bejelentett büntetőigényről, illetőleg az ellene felhozott ellenvetésekről. A korábbi törvények (1896, 1951) perrendtartásról szóltak, amiben az a gondolat nyert kifejezést, hogy a büntetőügyek eldöntésének a per a fóruma, hogy a törvény a pert szabályozza, s az azt megelőző eljárás csak ennek előkészítése. A bűnvádi per kifejezés (lásd 1896. évi XXXIII. törvénycikket) pedig azt jelezte, hogy a per vád alapján indul és folyik. 3. III. CÍM JOGVISZONYOK A BÜNTETŐELJÁRÁSBAN [10] 4

I. FEJEZET A BÜNTETŐELJÁRÁS ALAPFOGALMAI 1. Az állam joga a büntetésre Ez a jog a büntetőeljárás alapja. A bűncselekmény elkövetése hozza létre azt a kétalanyú anyagi jogi viszonyt az állam és az elkövető között, amellyel az államnak az elkövetővel szemben büntetés, illetőleg büntetőszankció alkalmazását megengedő joga keletkezik. Ha a vádló azt állítja a bíróság előtt, hogy a vádlott bűncselekményt követett el, és ezért indítványozza, hogy a bíróság állapítsa meg a vádlott bűnösségét, és szabjon ki rá büntetést, akkor már három személy szerepel a jogviszonyban: a büntetés alkalmazására irányuló jogot érvényesíteni kívánó vádló, az elviselésére kötelezhető vádlott, és a harmadik, a bíróság, amelytől az igény jogosságáról (vagy alaptalanságáról) való döntést várják. A kétalanyú büntető anyagi jogviszonyról háromalanyú jogviszony keretében döntenek: a büntetőperben. A büntetőeljárásban ez a háromalanyú elem a per tekinthető a legfontosabb szakasznak. Egyedül itt állapítható meg bűncselekmény elkövetése és szabható ki büntetés. A per végeredménye az is lehet, hogy megállapítják: nem történt bűncselekmény, vagy ami történt, az nem bűncselekmény, vagyis a büntetőeljárás és a per léte nem függ attól, valóságnak bizonyul-e az eljárás korábbi stádiumaiban feltételezett, valószínűnek tartott bűncselekmény. [11] 2. A felek jogegyenlősége A büntetőeljárás perszakaszának igen fontos jellemzője a bíróság előtt álló két ellentétes pozíciót elfoglaló félnek (a vád képviselőjének és a védelemnek) a processzuális jogegyenlősége, vagyis hogy egyenlő joguk van indítványaik, észrevételeik előterjesztésére, kérdés feltevésére stb. Ezt szokás ügyfélegyenlőségként, a fegyverek egyenlőségeként is jellemezni, ami más szóval azt is jelenti, hogy a felek jogai a bíróság előtt egyensúlyban vannak. A felek egymással szembeni processzuális jogai, kötelességei többnyire nem közvetlenül, hanem csak a bíróság által érvényesíthetők, például nem a vádló, hanem a bíróság idézi a vádlottat, akinek azzal szemben van megjelenési kötelessége; az észrevételeket a vádra a bíróság elé terjesztik stb. A kihallgatása során azonban a vádlott az ügyésznek válaszol az általa feltett kérdésre, és kivételesen az ügyész állíthatja a vádlottat a bíróság elé, ami nem tipikus a perbeli jogviszonyokban. [12] 3. A büntetőeljárás sokalanyú folyamat Ez az oka annak, hogy a büntetőeljárás nem írható le csak a per három főszereplőjének tevékenységével. Különböző személyek (processzuális alanyok) között különféle tartalmú, időtartamú, jellegű jogviszonyok keletkeznek. A nyomozó hatóság és a terhelt, a védő és a terhelt, a sértett és a gyanúsított, az őt kirendelő hatóság és a szakértő, a tanúk egymással és másokkal különböző jogviszonyokba kerülnek, amelyekben egymással szemben különféle jogaik és kötelezettségeik vannak. A tanú kötelessége például, hogy az idézésre megjelenjen, vallomást tegyen, és igazat mondjon; a tanú igazmondási kötelessége egyetemes természetű, és nemcsak az idéző hatóságokkal, hanem másokkal szemben is fennáll. A tanúnak ugyanakkor joga van arra, hogy szabályszerűen, kényszermentesen hallgassák ki, hogy bizonyos esetekben figyelmeztessék a vallomás megtagadásának jogára stb. A processzuális jogviszonyokra tehát a sokalanyúság a jellemző, valamint az is, hogy a már említett háromalanyú perviszony stabilitása mellett (ha az ügy eljutott a perszakaszba) más személyek eljárási jogviszonyai rövid tartamúak: a belépés és kilépés az eljárásban emlékeztet a színdarabok epizódszereplőire. [13] 4. Közhatalmi jogviszonyok a büntetőeljárásban A nyomozó hatóság, az ügyész, a bíróság a büntetőeljárásban más személyekkel, kiváltképp a vádlottal szemben közhatalommal lépnek fel. A nyomozó hatóság, az ügyész, a bíróság másokat kötelező intézkedéseket tesz, határozatokat hoz, és emiatt az őket egymáshoz fűző jogviszonyaikra nem az egyenlőség lesz a jellemző. Mindazonáltal a hatósággal szemben is minden processzuális alanynak, személynek megvannak az őt megillető jogai és az eszközei a jogok érvényesítésére. A terhelt (gyanúsított, vádlott) nem egyszerűen tárgya a büntetőeljárásnak, hanem különböző fórumok útján (végső soron az Emberi Jogok Európai Bírósága útján) érdekeinek érvényesítésére jogosult processzuális alany. A büntetőeljárásnak jogviszonyként, különösen háromalanyú jogviszonyként való ábrázolása már kezdettől fogva, amikor a múlt században az ezt fejtegető elmélet megjelent, bírálatokat váltott ki. Kétségbe vonták a processzuális szereplők: a vádló és a vádlott jogegyenlőségen alapuló ügyféli jogosultságát, hiszen a vádlót, aki az állam és a társadalom nevében lép fel, hatalmi pozíció és túlsúly jellemzi. A polgári jogi jogügyleti konstrukcióból származtatható jogviszony (mint amilyen például az adásvétel) nem illik a büntetőperre, amelyben mind a vádló (még ha magánvádló is), mind a bíróság az államot hatalommal képviseli. Általa nem 5

I. FEJEZET A BÜNTETŐELJÁRÁS ALAPFOGALMAI ábrázolható az eljárás, amely nem statikus, hanem folyamat, változó alanyokkal a nyomozástól a tárgyalásig. Ha pedig perre, tárgyalásra nem is kerül sor, akkor háromalanyú jogviszonyról szó sem lehet, vagyis az elmélet nem tartható, arról nem is szólva, hogy gyakorlati haszna nincs. A büntetőeljárásnak igazán két stabil eleme van: a tárgya, illetőleg a cselekmények, amelyek miatt indult, és a személy, aki ellen folyik. A nyomozó hatóság tagjai, a vádló, a bírósági személyek különböző okok miatt cserélődhetnek. A bírálatokat is figyelembe véve, és ezek ellenére, meg kell állapítanunk, hogy a büntetőeljárás a jog által szabályozott eljárás, amelyben a jog által meghatározott személyek vesznek részt, és hogy őket meghatározott jogok illetik meg, és kötelességek terhelik. Eközben jogviszonyok keletkeznek, amelyekben a hatóságokat is kötelességek terhelik. Ami a jogviszonyelmélet elfogadásán vagy tagadásán túl fontos, az az, hogy felismerjük: a büntetőeljárás nemcsak állami szervek hatalomgyakorlása, hanem a jog által szabályozott eljárás is. 4. IV. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁS FELADATA: AZ IGAZSÁG MEGÁLLAPÍTÁSA ÉS A TÖRVÉNYESSÉG ÉRVÉNYESÍTÉSE [14] 1. Az igazság megállapítása jogi kötelesség A büntetőeljárás elé a törvények feladatként, követelményként azt állítják, hogy a benne részt vevő személyek együttes tevékenységének eredményeként a bíróság az igazságot állapítsa meg arról, hogy történt-e bűncselekmény és ki az elkövetője. Az erről szóló igazság megtalálásán múlik az, vajon a bűnösséget megállapító ítéletben törvényes és igazságos döntés születik-e, vagy sem. Ha ugyanis annak az igazságnak megfelelő megállapítására, hogy a vádlott követte el a bűncselekményt, nincs lehetőség, a bíróságnak felmentő ítéletet kell hoznia. A magyar büntetőeljárásról szóló törvényben (Be.)* az igazság szó nem fordul elő, de rendszerint sem a törvények, sem a joggyakorlat nem hagyott kétséget afelől, hogy a büntetőeljárás elé állított követelmény az igazság megállapítása. Ezt fejezi ki a 75. (1) bekezdése, amely követelményként kimondja: A bizonyítás során a tényállás alapos és hiánytalan, a valóságnak megfelelő tisztázására kell törekedni. Az igazság megállapítása csak az első lépése, a conditio sine qua nonja annak, hogy megvalósuljanak a további feladatok: hogy vonják felelősségre a bűnösöket, és oltalmazzák az ártatlanokat, hogy védjék a társadalmat, és érvényesítsék a büntetőjogi prevenciót. Az 1998. évi Be. nem tartalmaz szabályt a törvény a Be. feladatáról. Számos rendelkezéséből azonban kitűnik, hogy a bíróság csak akkor állapíthatja meg a vádlott bűnösségét, ha erről bizonyosságot szerzett, vagyis ha ez felel meg az igazságnak. A 4. szerint: A kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a terhelt terhére.< A 330. szerint: A bíróság a vádlottat bűnösnek mondja ki, ha megállapítja, hogy bűncselekményt követett el...< Ha azonban a bíróság nem tudja bizonyossággal megállapítani, hogy a vádlott bűncselekményt követett el, akkor felmenti a vád alól. Az igazság követelménye tehát a bűnösség megállapításához kötődik; a felmentéshez elegendő az afelőli kétség, hogy tényleg a vádlott követte-e el a bűncselekményt, vagy hogy egyáltalán elkövetett-e bűncselekményt. Ahol a szövegben a Be. évszám vagy más jelölés nélkül szerepel, azon a 2002. évi I. (I. Ben.) és a 2003. évi II. (II. Ben.) törvénnyel módosított 1998. évi XIX. törvényt kell érteni. A Be. szabályait külön jellel és dőlt betűvel különböztetjük meg. Nemcsak a büntetőeljárási jog alapján mutatható ki az igazság megállapítása mint a bíróságot terhelő feladat, hanem a büntetőjog alapján is: a Büntető Törvénykönyv (Btk.) különös részének rendelkezéseiben ugyanis azt a parancsot helyezték el, hogy azt büntessék, aki az ott meghatározott bűncselekményeket elkövette. (Például aki másnak testi épségét sérti, szabadságvesztéssel büntetendő.) Nem rendelik és nem is engedik azt büntetni, aki bűncselekményt nem követett el. Ha a bíróság büntetést szab ki, ezzel csak akkor teljesíti a Btk. parancsát, ha az igazi tettest (bűnsegédet, felbújtót) bünteti, ez pedig legalábbis részben ténykérdés, valamely esemény valóságának a kérdése, tehát az igazság kérdése. 6

I. FEJEZET A BÜNTETŐELJÁRÁS ALAPFOGALMAI A büntetőjog rendelkezései akkor teljesülnek, ha a valódi elkövetőt vonják felelősségre, és nem teljesülnek, ha mást büntetnek. Semmilyen büntetőjogi szabály nem enged meg olyan laza interpretációt, amely szerint például a valószínű tettes lenne a büntetendő. Az igazság kimondásának kötelessége a bíróságra hárul. Egyedül a büntetőbíróság jogerős határozatának tulajdonítja a jog azt a hatást, hogy mindenkivel szemben igaz és hatályos a megállapítása: történt bűncselekmény, és annak a megjelölt személy az elkövetője. (Res judicata pro veritate habetur.) [15] 2. A törvényesség érvényesítése. A büntetőtörvények megtartása A törvényesség követelménye a büntetőeljárásban és -ítéletben két fő területre vonatkozik: a büntetőjogi és a büntető eljárásjogi normák megtartására. (Természetesen ha polgári jogi igényt vagy szabálysértést is elbírálnak, akkor a törvényesség igénye az ezeknek megfelelő normákra is kiterjed.) A büntetőjog szabályainak a megtartása röviden kifejezve abból áll, hogy mindenki csak bűncselekmény miatt és csak akkor vonható felelősségre, ha büntethető. Megfordítva tehát: nem bűncselekmény miatt senki sem büntethető, nulla poena sine crimine. A bűncselekmény létének vagy nemlétének a felismerése két lényeges mozzanattól függ. Egyfelől attól, sikerülte a tényállást hibátlanul megállapítani, tehát a valóságot felfedezni és az igazságot kijelenteni. Ez minden további helyes döntésének a nélkülözhetetlen feltétele. A hibátlanul megállapított tényállásra épülhet a második mozzanat: a helyes jogi minősítés, majd a jogkövetkezmények helyes megállapítása. A büntetőjogi törvényességnek ez a követelménye a jogerős bírósági döntésben csúcsosodik ki. A cselekmény helyes minősítése iránti törvényi igény azonban már a büntetőeljárás megindulásától fogva élő követelmény. A törvény ezt azzal juttathatja kifejezésre, hogy kimondja: büntetőeljárás csak bűncselekmény gyanúja esetén indítható, és az eljárás nem folytatható, ha kiderül, hogy a cselekmény nem bűncselekmény. A törvény tehát azt kívánja, hogy a valószínűnek tartott tényállás már a legelején is bűncselekményként legyen minősíthető. Mindebből azonban az is kitetszik, hogy a tényállás felderítése, megállapítása és a jogi minősítés között kapcsolat van, és amint az eljárás során változik a feltárt tényállás, úgy változhat a jogi minősítés is egész odáig, hogy végül a cselekményben már nem is ismerhető fel bűncselekmény. A büntetőtörvények helyes alkalmazásán természetesen nem csak a helyes minősítést és a szankció helyes megválasztását kell értenünk. A büntetőjog egész bonyolult szabályrendszere (a normák hatálya, a büntethetőség feltételei és akadályai, a mentesítés a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól stb.) lesz annak a mércéje, vajon a törvényt helyesen alkalmazzák-e. [16] 3. A büntetőeljárási törvények megtartása A büntetőeljárási törvények megtartása a törvényesség követelményének a másik oldala. A törvénynek több rendelkezése szólhat valamilyen összefüggésben a törvényességről, a törvények megtartásáról vagy megsértéséről, hangsúlyozva a törvényesség jelentőségét. A 7 7-7 8. a bizonyítás törvényességének követelményét írja körül, külön hangsúlyozva, hogy >Nem értékelhető bizonyítékként az olyan bizonyítási eszközből származó tény, amelyet a bíróság, az ügyész vagy a nyomozó hatóság bűncselekmény útján, más tiltott módon. szerzett meg.< [78. (4) bek.] A legsúlyosabbnak tartott eljárási törvénysértések, amelyek a Be.-ből kiolvashatók: az alapvető állampolgári jogok, különösen a személyi szabadság törvénytelen korlátozása; az eljárásban részt vevők, különösen a vádlott, a védő, a sértett korlátozása vagy megakadályozása az őt megillető jogok gyakorlásában; az eljárás megindítása meghatározott személy ellen megalapozott gyanú nélkül, illetve a folytatása; a bírósági eljárás törvényességét, elfogulatlanságát biztosító a törvényben taxatíve felsorolt szabályok megsértése, amelyek az ítélet semmisségét okozzák (a bírósági tanács összetétele nem volt törvényes, a bíróság a hatáskörét túllépte, törvényes vád nem volt stb.). 7

I. FEJEZET A BÜNTETŐELJÁRÁS ALAPFOGALMAI Amikor törvényességről írunk, óhatatlanul előkerül az a kérdés is, vajon elég-e a törvényességet mint a pozitív jog problémáját kezelnünk. Hiszen a rossz törvény tükrében az is törvényesnek látszik, ami egyetemesebb kulturális normák szerint törvénytelen. A pozitív jog, amint erre számos példa volt (van), felépülhet például a törvény előtti egyenlőtlenségen, megfoszthat embereket, csoportokat jogalanyiságuktól, amikor is a pozitív jogi törvényesség a civilizált országok jogfelfogása szerint jogtalanság lesz. Nemzetközi egyezmények, köztük az ENSZ Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya (1966), az Emberi Jogok Európai Egyezménye (1950, EJEE) foglalják össze azokat az alapvető szabályokat, elveket, amelyek megtestesítik a büntetőeljárás törvényességi követelményeinek minimumát. A nemzetközileg elfogadott normák tükrében mérhető, hogy a büntető igazságszolgáltatás megfelel-e a pozitív törvényességi követelményeknek. [17] 4. A büntető igazságszolgáltatás társadalmi rendeltetése A büntető igazságszolgáltatás a jogban meghatározott feladatok ellátásával jelentékeny társadalmi szerepet is vállal. A jog, pontosabban a büntetőjog azt várja és feltételezi, hogy teljesül a bíróságok által alkalmazott büntetés célja, nevezetesen:...a társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el (Btk. 37. ). A büntető igazságszolgáltatás, eljárás társadalmi rendeltetése, amint ez az idézett szövegből következik, éppen abban van, hogy a büntetőjog alkalmazásával védje a társadalmat a jövőben elkövethető bűncselekményektől, ezeknek megelőzésével (a generális és speciális prevenció által). Büntetőjogi szankció, amint az a jog rendelkezéseiből világosan kitűnik, csak a tettesekkel és részesekkel szemben alkalmazható, és ennek alapján a büntető igazságszolgáltatástól a társadalom azt várja, hogy csak velük szemben lépjen fel; nem feladata az igazságszolgáltatásnak, hogy ártatlanok, nem büntethetők ellen vonuljon fel, sőt ez éppen ellentétes a rendeltetésével. Ha azonban mégis indulna büntetőeljárás ilyen személyek ellen, az eljárásnak kell biztosítania, hogy az ártatlanság, a büntetlenség kiderüljön. Ebben az értelemben a büntető igazságszolgáltatás az ártatlanoknak, a vétek nélkül valóknak is igazságot szolgáltat. A büntetőeljárás intézményei közé eredményességének biztosítása érdekében olyan kényszerítő eszközök is tartoznak, mint a letartóztatás, házkutatás, dolgok lefoglalása és egyebek, amelyek az állampolgári jogok súlyos korlátozásával járnak. Emiatt is a társadalomban a büntetőeljárással kapcsolatban ambivalens érzelmek élnek. Egyfelől igénylik a sikeres és hatékony fellépést a bűnözéssel, a bűnözőkkel szemben, másfelől azonban tartanak attól, hogy a hatóságok indokolatlanul, túlzott mértékben és gyakorisággal élnek, netán visszaélnek a büntetőeljárási jog által biztosított hatalommal, különösen a kényszerítő eszközökkel. A jognak a büntetőeljárást emiatt és evégből úgy kell felépítenie, hogy az megfeleljen mind a büntetőjog célkitűzéseinek a bűnösök felelősségre vonásának mind az állampolgári jogok garanciáinak; ezek összhangjának a megteremtése, kényes egyensúlyban tartása a törvényhozó kitüntetett feladata. A büntető igazságszolgáltatás különféle okok miatt (a sértettek nem tesznek feljelentést, az elkövető személyét nem sikerül felderíteni, ismeretlen marad) nem tudja maradéktalanul teljesíteni az olyan célkitűzést, hogy minden bűncselekmény elkövetőjét vonják felelősségre, büntessék meg (még ha ilyen jogi-társadalmi kívánalom meg is fogalmazható volna). Azt azonban az igazságszolgáltatásnak feltétlenül el kell érnie, teljesítenie kell, hogy ártatlanokat, nem büntethető- ket ne büntessenek. Lehetséges tehát, hogy a bűnös megmenekül, de ártatlan nem bűnhődhet. [18] 5. Más tudományágak a büntető igazságszolgáltatás társadalmi funkciójáról A bűnügyi tudományok elméletébe a szociálpszichológiából behatoltak olyan nézetek, amelyek szerint a büntetőjog és a büntető igazságszolgáltatás valóságos társadalmi funkcióját a címkézés, megbélyegzés (labelling, Stigmatisierung) adja. A jogsértők köre ugyanis nagyobb, mint azoké, akiket elkövetőkként (bűnözőkként) bélyegeznek meg; a kiválasztásuk a szelekció által történik, amelynek normái, szokásai a jogszabály-értelmezésben és - alkalmazásban alakulnak ki. A bűnözés (bűnelkövetés) olyan fogalomként értelmezhető, amely az emberek közötti, az elkövető és a társadalom más tagjai közötti viszonyt írja le, nem pedig valamilyen magatartás jellemzője, amely kétségtelenül könnyedén hozzárendelhető egy elkövetőhöz. A bírósági tárgyalás degradációs ceremónia és a nem racionális párbeszéd színtere, amely az igazság megtalálását ígérné. Az igazságszolgáltatás a bűnözőidentitás kialakulását segíti elő, mert az elítélt életének középpontjába a deviancia kerül, és ez határozza meg társadalmi szerepeit. A büntető igazságszolgáltatás társadalmi szerepét a büntetőjog és a büntetőeljárási jog meghatározásaitól eltérően rajzolják meg más irányzatok is, köztük az ún. kritikai kriminológia. E szerint a bűnözés és a bűnöző a 8

I. FEJEZET A BÜNTETŐELJÁRÁS ALAPFOGALMAI társadalmi rendszer intézményi döntéseinek termékeként fogható fel (mintha a jog, az igazságszolgáltatás csinálná a bűnözőket), s ezért a bűnözés, a bűnelkövetők vizsgálata nem oldható meg a jog, a hatalom struktúráinak, eljárásainak, intézményeinek, mechanizmusainak vizsgálata nélkül. A büntető igazságszolgáltatás társadalmi szerepeinek történeti vizsgálata megint más tényeket hoz felszínre, és más eredményt is mutat, mint amit a törvények célként megjelölnek. Mindez igazán nem meglepő: mutatja a célok és az a közötti eltéréseket, sőt ellentmondásokat, ami belőlük megvalósul vagy nem valósul meg, a jogi eszmék és a realitások közötti diszharmóniát. Ez különösen akkor szembeötlő, amikor a büntetőeljárást a törvénytől is idegen célok szolgálatába állítják, amikor a nemtelen politika szolgálójává züllesztik. 9

2. fejezet - II. FEJEZET A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA AZ ELSŐ KÓDEXIG (1896) 1. I. CÍM A BIZONYÍTÁS TANÁNAK FEJLŐDÉSE [19] 1. A bizonyítás tana A bizonyítás tana azoknak a tudományos nézeteknek az összessége, amelyek alapján megalkotják a tényállás megállapításánál felhasználható eszközökre és módszerekre vonatkozó büntető eljárásjogi előírásokat a büntetőperbeli állítások igazolásának módjait meghatározó tételes jogi szabályokat, röviden: a bizonyítási jogot. Minden kor tudományos világképe visszatükröződik a szaktudományokban (így a büntető eljárásjog elméletében is) és viszont, a tudományos világkép alakulására visszahat a szaktudományok minden egyes új eredménye. A tudományos fejlődés következményei a büntetőeljárásban elsősorban a bizonyítás tanának változásain mérhetők le: a szaktudományok fejlődésével párhuzamosan szorultak háttérbe a kezdeti mitikus elképzelések, és léptek előtérbe a bűncselekmény mint múltbeli történés tényleges megismerésére alkalmas racionális bizonyítási módok. A jog őskorában, a legkezdetlegesebb társadalmi csoportok világképében a racionális elemek mellett döntő súllyal jelentkeztek még az ismeretek hiányait pótló irracionális magyarázatok. A kor embere az istenek, héroszok és egyéb képzelet szülte csodalények tömegével népesítette be a világot, s e saját maga alkotta mítoszrendszer hálójában vergődve az elképzelt természetfeletti erők leigázó hatása alá került. A felsőbb hatalmaktól függött az élet minden jelensége. E világkép egyenes következménye, hogy ha valamely problémát az emberek nem voltak képesek megoldani, annak elintézését a földöntúli hatalmakra bízták. A nyers erőszak (magánbosszú) mint konfliktuselintézési mód háttérbe szorulásával a társadalom egyenlő rangú tagjai közötti jogviták megoldásának is általában ez volt az útja. Ez a társadalmi igény teremtette meg azt a formát a büntetőeljárás ősét-, amelynek célja az volt, hogy a vitás kérdésekben az istenek döntését kikérje. A bíró szerepe kezdetben csak a felsőbb hatalmak istenítélet formájában jelentkező döntésének megállapítása és kihirdetése, bizonyítást nem végez, ebből következően nincs is szüksége olyan módszerekre, amelyekkel a valóságot megismerheti. Ennek igénye csak a fejlődés későbbi szakaszában merül fel, amikor az igazságszolgáltatást már nem közvetlenül az istenek, hanem földi képviselőjük végzi. Természetszerűleg akkor, ha az immár földi bíró a rendelkezésére álló bizonyítási eszközökkel nem képes az igazságot megállapítani, kénytelen az istenítélet jól bevált módszeréhez folyamodni. Ezzel magyarázható, hogy a büntetőeljárási jogban hosszú időn keresztül egyidejűleg léteztek mitikus (kultikus) és racionális bizonyítási módok. 2. A bizonyítási rendszerek A jogtörténet során kialakult bizonyítási rendszereket áttekintve a tankönyvek három nagy rendszert, a kötött bizonyítási rendszert, a szabad bizonyítási rendszert és a bizonyítás vegyes rendszerét különböztetnek meg. A részletesebb kifejtés ezután különbséget tesz mind a kötött bizonyítási rendszer, mind a szabad bizonyítási rendszer különböző változatai között. [20] A kötött bizonyítási rendszer A kötött (más néven legális, törvényi vagy formális) bizonyítási rendszerben a törvény előzetesen meghatározta a perbeli bizonyítékok bizonyító erejét, minden bizonyítéknak a törvény által előre meghatározott súlya, jelentősége volt. Ennek megfelelően a bíróságnak a bizonyítékok vizsgálatánál a törvény előírásaiból kellett kiindulnia. A bírónak nem volt joga arra, hogy saját belátása szerint mérlegelje a bizonyítékokat, feladata abban állott, hogy minden bizonyítékként eléje kerülő tényre alkalmazza a törvény által előírt következtetést. A kötött bizonyítási rendszer legrégibb, a hűbériség hajnalán Európa-szerte elterjedt formájából egyetlen olyan elem sem maradt fenn, ami a bizonyítás tanának mai arculatát befolyásolná. Az igen szigorú formaságokhoz 10

II. FEJEZET A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA AZ ELSŐ KÓDEXIG (1896) kötött bizonyítás ugyanis nem a valóság megismerésére, hanem a kor szellemének megfelelően sokkal inkább arra irányult, hogy a vitás kérdésekbe való isteni beavatkozást lehetővé tegye. A bizonyítás megengedett eszközei (az eskütársak által letett eskü, az istenítélet és a párbaj) is inkább ezt célozták, mintsem a valóság megismerését. A bizonyítás abban állt, hogy a felek az állításaikkal szemben felhozott ellentmondásokat a törvény e célból előírt formaságainak teljesítésével kizárják. A bizonyítás tárgya a felek állítása volt a maga jogi formájában, nem pedig az annak alapjául szolgáló tények. A pozitíve kötött bizonyítási rendszer A pozitíve kötött bizonyítási rendszerrel a törvény előre meghatározta, mit kell igaznak tartani: ha a törvény szerint szükséges bizonyítékok rendelkezésre állottak, a bírónak a vádlottat el kellett ítélnie, teljesen függetlenül attól, hogy meggyőződése szerint is bűnös volt-e, vagy sem. Hiába volt viszont a bíró meggyőződve a nyomós gyanújelek alapján a vádlott bűnösségéről, mindaddig nem ítélhette őt el, amíg a bizonyítási szabályoknak megfelelő formális bizonyítékok a rendelkezésére nem álltak. A bizonyításnak ez a szerkezete a mai jogban is fellelhető a vélelmek formájában. Megdönthetetlen vélelemnél a vélelmező tény észlelésekor a mai bíró sem tehet mást, mint a törvény erejénél fogva megállapítja a vélelmezett tényt, és levonja az abból adódó jogi konzekvenciát. A pozitíve kötött bizonyítási rendszert a maga teljességében V. Károly németrómai császár 1532-ben kiadott büntetőkódexe, a Constitutio Criminalis Carolina (CCC) tartalmazza. A CCC teljes értékű bizonyítási eszköznek olyannak tehát, amelyre elítélés alapozható csak a vádlott beismerését mint a cselekmény teljes belső és külső nyilvánosságra hozatalát és a két vagy három szavahihető jó tanúval (ahogy a CCC a szakirodalomban azóta klasszikus jelzővel illetett tanúfogalmat formulázza) történő rábizonyítást tartotta.a teljes értékű bizonyítékokon túl a CCC minden olyan adatot vagy tényt, amely a bűncselekmény elkövetésére vagy a tettes személyére utalt, az indíciumok (gyanújelek) körében értékelt. Az indíciumok perbeli felhasználásának szabályai azoknak az élettapasztalatoknak, empirikus ismereteknek a kodifikálásával jöttek létre, amelyeket a bírák százai a perek ezreiben az idők folyamán az egyes lehetséges bizonyítási eszközökkel kapcsolatban szereztek. A középkori perjogászok és glosszátorok e tapasztalati tételeket vizsgálták meg és rendszerezték a jogalkalmazás szempontjából, ily módon jött létre a CCC indíciumtana. Az indíciumok részben az eljárás megindításánál, részben a büntető kikérdezés, a kínvallatás elrendelésénél játszottak szerepet. A kínvallatásnak a bizonyíték megszerzése megengedett módjává tétele vezetett ahhoz a közismert tényhez, hogy a CCC és az azt követő kötött bizonyítási rendszerű kódexek közel sem azzá váltak, amire szánták őket, vagyis a téves vagy önkényes bírói ítéletek megakadályozóivá, hanem éppen annak eszközévé lettek. Összevetve azonban a kora középkor irracionális bizonyítási eszközökön alapuló eljárásával, a kötött bizonyítási rendszernek ez a formája mégis haladás volt. A bizonyítás itt már a bűncselekményre (annak megtörténtére, az elkövető személyére) irányult. Az ítélet a bíró igaz, a törvény által szigorú korlátok közé szorított igazságkutató tevékenységének eredménye volt. Minden hibája ellenére ez a rendszer volt az első lépés a modern bizonyítási elmélet, a büntetőperbeli bizonyítás racionális módjainak kialakítása felé. A negatíve kötött bizonyítási rendszer A negatíve kötött bizonyítási rendszer áttörte azt a hosszú ideig vallott nézetet, hogy a bíró személyes meggyőződése az ítélethozatalnál nem juthat szerephez. E rendszer lényege, hogy a törvény változatlanul előre megszabja minden egyes bizonyíték értékét ennyiben kötött, de a bíró a teljes értékű bizonyítékok alapján is csak akkor köteles marasztaló ítéletet hozni, ha meg van győződve a vádlott bűnösségéről. A kötött bizonyítási rendszerrel ellentétben itt már teljes értékű bizonyítékok esetén is lehetőség volt a vádlott felmentésére, ha a bizonyítékok a bírót nem győzték meg. A negatíve kötött bizonyítási elmélet Németországban fejlődött ki. A kínvallatás eltörlésével a XVIII. század második felétől a bírák ugyanis olyan helyzetbe kerültek, amely gyakorlatilag csaknem lehetetlenné tette feladatuk ellátását. A CCC, illetve az annak szabályait követő partikuláris törvények nem engedték meg az indíciumok alapján történő elítélést, s ez a klasszikus tanúk hiányában a tagadó vádlott szükségszerű felmentéséhez vezetett, mivel nem volt mód többé kínvallatásra a beismerés megszerzése végett. A kínvallatás eltörlése így érzékelhető űrt hagyott maga után a bizonyítási jogban. Ennek következményeként egyes kódexek, mint például a Josephina II. József Magyarországon is életbe léptetett 1788-as perjogi kódexe megengedte az indíciumbizonyítást teljes értékű bizonyításként, megkötve természetesen a bíró kezét az indíciumok értékelésére vonatkozó szabályok egész tömegével. A megoldást azonban végül is nem az ilyen kísérletek hozták, hanem az, hogy elismerték a bírói meggyőződés szerepét. 11

II. FEJEZET A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSÉNEK VÁZLATA AZ ELSŐ KÓDEXIG (1896) A negatíve kötött bizonyítási rendszer jelentősége a mai perjogi gondolkodás számára tehát abban ragadható meg, hogy egy hosszabb, evolúciós fejlődés eredményeként elismerte a bíró meggyőződésének szerepét az igazság megállapításánál, utalva egyúttal arra, hogy a meggyőződést kiváltó perbeli bizonyítékok szerepe sem lehet másodlagos. Ez utóbbi gondolat hangsúlyozása azért fontos, mert a bírói meggyőződés szerepét radikális módon kinyilvánító francia forradalmi törvényhozás ezt némileg elhanyagolni látszott a belső meggyőződés erejével szemben. [21] A szabad bizonyítási rendszer A szabad bizonyítási rendszer a bizonyítékok szabad mérlegelésén alapul. A bíró a bűnügyben megvizsgált bizonyítékok értékét saját lelkiismeretén méri le, s dönt arról, hogy elégségesek-e a bűnösség megállapításához, vagy sem. E rendszerben a törvény nem szabja meg előre sem azt, hogy mit lehet bizonyítékként felhasználni, sem pedig az egyes bizonyítékok értékét. A bíróság minden olyan eszközt felhasználhat, amely megítélése szerint alkalmas a perbeli bizonyításra, és a belőlük nyert bizonyítékot belső meggyőződése alapján értékeli. A szabad bizonyítási rendszer eredeti formájában a nagy francia forradalom időszakában, az Alkotmányozó Gyűlés döntése nyomán alakult ki. Első törvényi megfogalmazása a Code d instruction criminelle nevezetes 342. cikkelye: A törvény nem követeli meg az esküdtektől, hogy beszámoljanak arról, milyen módon alakították ki a maguk meggyőződését; nem ír elő számukra szabályokat, amelyek segítségével a bizonyítékok teljességét és kielégítő voltát meg kell ha- tározniok: azt írja elő számukra, hogy szellemük összpontosításával kutassák lelkiismeretük mélyén, milyen benyomást tettek értelmükre a vádlott elleni bizonyítékok és a vádlott által a maga védelmére felhasznált eszközök. A törvény nem mondja nekik:»igaznak kell tekinteni minden, ennyi és ennyi tanúval igazolt tényt«, nem mondja nekik azt sem:»ne tekintsétek megalapozottnak az olyan bizonyítékot, amelyet ilyen és ilyen jegyzőkönyv, ilyen és ilyen okiratok, ennyi és ennyi tanú, vagy ennyi és ennyi közvetett bizonyíték nem erősít meg. «Csak egy kérdést tesz fel nekik, amely kimeríti egész kötelességüket:»belsőleg meg vagytok-e győződve?«a szabad bizonyítás ellenfelei e törvényszövegben a bizonyítás minden formai kötöttségének megszűnését, a bizonyítás szabályozatlanná válását látták. A bizonyítékoknak a belső meggyőződésen alapuló teljesen szabad értékelését olyan kontrollálhatatlan lelkiismereti döntésként fogták fel, amely utat nyit a bírói önkénynek. A velük folytatott vitában jutott el aztán a német dogmatika ahhoz, hogy a szabad bizonyítás belső meggyőződését nem pusztán ösztönös megérzésként, hanem racionális meggyőződésként fogadja el. A szabad bizonyításnak ez utóbbi, a bizonyítékok racionális mérlegelésén alapuló formája tulajdonképpen az eredetileg egymással éles ellentétben álló két bizonyítási rendszer valamiféle szerves folytatása. A korábbi bizonyítási elméletek szintéziséből megszületett az ún. vegyes rendszer. E rendszer bizonyítási joga nem jelenti azt, hogy a bíró immáron minden kötöttségtől mentes. Igaz ugyan, hogy a bíró nincs kötve többé a bizonyítási anyag értékelésére vonatkozó előre rögzített, törvényi szabályokhoz, de kötve van a tudományos eredményekhez, a gondolkodás törvényeihez és a tapasztalati tételekhez. A bíró az ítélet indokolásában köteles számot adni arról, melyik bizonyítékot hogyan értékelte, miért fogadta vagy miért vetette el. A kötött és a szabad bizonyítási elmélet kombinációjával létrehozott vegyes rendszerrel lezárult a bizonyítás tanának az a fejlődési folyamata, amely az irracionális, mitikus bizonyítási módtól a múltbeli cselekmény tényleges megismerését biztosító racionális bizonyításig vezetett. A büntetőeljárás elmélete az elmúlt 150 évben a perbeli igazságról lényegét tekintve újat már nem alkotott. Az elmélet fő iránya változatlanul a szabad bizonyítási rendszer fejlesztése és értelmezése. 2. II. CÍM A BÜNTETŐELJÁRÁS TÖRTÉNELMI RENDSZEREI [22] 1. A büntetőeljárási rendszer fogalma A büntetőeljárás rendszere: az eljárás jogelvek által meghatározott felépítése. A büntetőeljárás rendszerét tehát a benne érvényesülő szervezeti és működési elvek határozzák meg, ezek közül is elsődlegesen az eljárási funkciók (a bűnüldözés, a vád, a védelem és az ítélkezés) megoszlása az 12