KÜLFÖLDI MŰKÖDŐTŐKE-BEVONÁS ÉS VERSENYKÉPESSÉG - ÍRORSZÁG PÉLDÁJA - Készítette: Artner Annamária A tanulmány a MEH MTA megállapodás alapján, A gazdasági versenyképesség erősítésére irányuló tevékenységről című, MEH 10.035-8. iktatószámú projekt keretében készült Kutatásvezető: Szalavetz Andrea MTA Világgazdasági Kutatóintézet Budapest, 2004. június
TARTALOMJEGYZÉK BEVEZETŐ... 3 1. VERSENYKÉPESSÉG ÉS TŐKEVONZÁS...5 1.1. NEMZETGAZDASÁGI VERSENYKÉPESSÉG... 5 TŐKEVONZÁSI KÉPESSÉG... 10 2. AZ FDI HATÁSA AZ ÍR GAZDASÁGRA...12 2.1. A TŐKEBEÁRAMLÁS MÉRTÉKE ÉS HÁTTERE... 12 A TŐKEBEÁRAMLÁS HATÁSA... 14 Gazdasági dualizmus...15 Multiplikátor hatás?...17 Jövedelmi egyenlőtlenségek növekedése... 18 AZ ÍR GAZDASÁGPOLITIKAI FELFOGÁSÁBAN BEKÖVETKEZETT VÁLTOZÁSOK... 21 A KORMÁNYPOLITIKA HATÁSA A VÁLLALATOKRA VÁLLALATI VÉLEMÉNYEK...23 A MŰKÖDŐTŐKEIMPORTOT SZOLGÁLÓ GAZDASÁGPOLITIKA...24 INFRASTRUKTÚRA...25 TŐKEBECSALOGATÁS... 26 BÉREK ÉS ADÓK...28 A MUNKAERŐPIAC FLEXIBILITÁSA... 30 SZAKKÉPZÉS...32 A szakképzés állami intézményrendszere... 35 A szakképzést végző szervezetek... 36 HÁTTÉRIPAR KKV-POLITIKA...38 MILYEN MÉRTÉKBEN SZOLGÁLTÁK AZ EU-FORRÁSOK AZ FDI-VONZÓ HATÁST?... 40 A KERETPROGRAMOK HATÁSA... 41 ÖSSZEFOGLALÁS: AZ ÍR VERSENYKÉPESSÉG ELEMEI... 44 TÁBLÁZATOK...47 1. táblázat Írország egyes makrogazdasági mutatói 1961-2004... 48 2. táblázat Az ír működőtőke-forgalom jellemzői 1961-2002 éves áramlás, állomány és arányok... 50 1. táblázat Külföldi működőtőke-beáramlás* Írországba országok szerint 2002... 51 2. táblázat Vállalati profitok megoszlása tulajdon szerint 1990-1999 (royalty-k és licencdíjak nélkül)... 52 3. táblázat A külföldi vállalatok súlya az ír feldolgozóiparban 1983-1998... 52 4. táblázat Az ír tulajdonú vállalatok profitabilitásának alakulása 1993-1998... 52 5. táblázat Az információs technológiák használata Írországban vállalati méret és tulajdon szerint, 1998... 53 6. táblázat A külföldi feldolgozóipari vállalatok vásárlásai Írországban 1993-1998... 53 7. táblázat A feldolgozóipari és nemzetközi kereskedelmi szolgáltatásokban működő ír és külföldi tulajdonú vállalatok vásárlásai Írországban 1993-1998... 54 8. táblázat Az ír lakosság képzettségét jellemző adatok nemzetközi összehasonlításban, 1996... 54 9. táblázat Bérarány és reálbér Írországban, az EU(15)-ben, USA-ban és Japánban 1960-2004... 55 10. táblázat Nemzeti tervek és EU-finanszírozásuk Írországban 1989-2006... 55 11. táblázat A strukturális alapok szektorális megoszlása Írországban 1989-1993... 56 12. táblázat A strukturális alapok szektorális megoszlása Írországban 1994-1999... 56 13. táblázat A strukturális alapok szektorális megoszlása Írországban 2000-2006... 57 IRODALOM... 58 2
BEVEZETŐ Egy ország versenyképességének növelése a makrogazdasági-politikai döntéshozók számára a legnagyobb kihívás. A versenyképesség ugyanis piaci, tehát mikroszintű fogalom, valós mikroszintű viszonyokat, vállalati követelményeket jelent, a makroszintű, nemzetgazdasági folyamatok csak mint a sok, egymástól és a makroszinttől is független tényezők eredője jelennek meg. Ezért makroszintű versenyképességről nincs is értelme beszélni. A makroszint csak mint a mikroszintű folyamatokat befolyásoló alapzat létezik. A makroszint ebből a szempontból kevesebbet jelent, mint a mikroszint, mégis bővebb kategória. A mikroszinten közvetlenül nem megjelenő és/vagy nem befolyásolható tényezőket is tartalmaz, miközben ezek a tényezők gyakran több áttételen keresztül meghatározzák a mikroszintű versenyképességet. Az áttételek, homályba vesző nagyívű összefüggések miatt nehéz makroszinten meghatározni azokat a tényezőket, folyamatokat és gazdaságpolitikai lépéseket, melyek végeredményben befolyásolják a mikroszintű versenyképességet. A dolgot bonyolítja, hogy az összefüggések gyakran olyan áttételesek, hogy a makroszintű feltételrendszer ilyen-olyan változtatása közvetlenül nem is jelenik meg a vállalati versenyképesség javulásában, vagy éppenséggel közvetlenül, rövid távon még ellentétes is vele. Mivel azonban a piaci konkurenciaharcban a rövid távnak meghatározó szerepe van, a rövid távú veszteségek hosszú távú hátrányokban jelennek meg (elvágják a hosszabb távú perspektívák lehetőségét), a makroszintű feltételrendszer ilyen típusú alakítása nem megengedhető. Ha mégis, csak annyiban, amennyiben a rövid távú piaci veszteséget a gazdaságpolitika újabb eszközökkel korrigálja, kompenzálja. Ez azonban újabb ellentmondást szül: a piaci viszonyok adott (nemzetgazdasági) szintű fejlődését szolgálni hivatott gazdaságpolitikának a piaci ösztönösséggel, gazdasági liberalizmussal, mikro-orientáltsággal ellentétes, tudatos, s kisebb-nagyobb mértékben dirigista módon kell(ene) beavatkoznia. A makro- és mikroszintnek ez az ellentmondása objektív alapú: a termelés társadalmi ( makro ) jellege és szervezeti-tulajdoni szempontból elkülönült, szétaprózott ( mikro ) jellege közti ellentmondást jeleníti meg. Ahogyan a piaci rendszer megkettőződik társadalmi termelésre és magánvállalati szervezetre, úgy kettőződik meg a gazdaságtan (elmélete és gyakorlata) makro- és mikroszintre. Ez a fent több aspektusból bemutatott, azonos gyökerű ellentmondás legtisztábban a gazdaságpolitikától elméletileg és gyakorlatilag is (mindkét esetben helytelenül) külön kezelt szo- 3
ciálpolitika vonatkozásában tükröződik. A mikrogazdaságtan magja a tőkehasznosulás, miközben a termelés másik és időt állóbb tényezője, társadalom alkotója, az ember (munkaerő). Ez utóbbi, tehát az ember, összehasonlíthatatlanul bonyolultabb és gazdagabb kategória, mint a tőke, sőt magát a tőkét és ő hozza létre. A mikrogazdaságtanban, és az azt szolgálni hivatott makrogazdaságtanban azonban a tőkével egyenrangú, de leginkább másodlagos szereplővé redukálódik. Ennek a megnyomorításnak a káros hatásai a nemzetgazdasági folyamatokért felelős döntéshozók számára is szembe tűnőek, és feladatukból kifolyólag orvosolandók. A gazdaságtan mikro- és makroszintre kettőződésével azonban ez az orvoslás a termelés (versenyképesség) szempontjából külsődleges marad, pontosabban ezt a látszatot ölti, és a jótékonykodás, emberszeretet, igazságérzet, szolidaritás stb. nemes eszméinek megvalósításává degradálódik. Ezért a makroszintű versenyképesség vizsgálatának és megvalósításának útját keresve legelőször ezt a hamis megkettőződést kell félresöpörni, s elfogadni, hogy az ember (munkaerő) sokoldalú viszonyainak javítása nem kevésbé fontos, sőt sokkal fontosabb, mint a tőkeértékesülés feltételeinek megteremtése. Annál is inkább, mert ez utóbbi többnyire ellentmond az előbbinek. Számolva a makro-mikro megkettőződés objektív tényével, de ugyanakkor szem előtt tartva a fent elmondottakat a dolgozat arra törekszik, hogy felvázolja az ír gazdasági fejlődés objektív és szubjektív (gazdaságpolitikai) tényezőit, bemutatva a tőke és a munkaerő fejlesztésére, működési feltételeire és gyarapodására törekvő intézkedéseket, miközben utaljon azokra a fejleményekre is, mely a termelés alapját, az embert (munkaerőt) a maga komplexitásában nem eléggé preferálja vagy éppen rombolja. Fakad ez abból, hogy a dolgozat írója a gazdasági sikereket a gazda(g)ságot létrehozó emberek életkörülményein tartja mérhetőnek. A működőtőke importjáról híres Írország a 90-es években látványos fejlődést mutatott, aminek következtében nemcsak túlszárnyalta az EU15 egy főre eső átlagos GDP-jét, de 1998-99-ben a 11., 2000-ben pedig már a 7. legversenyképesebb gazdaságként tartotta őt számon az IMD World Competitiveness Yearbookja. A szociális mutatók azonban messze nem támasztják alá az e sikerek széles körű társadalmi hasznosítására vonatkozó elvárásokat. 1 (Ld. még 1. táblázat) Ezért mindenképpen érdemes kritikus elemzésnek alávetni a történteket. A dolgozat a továbbiakban először rövid bepillantást nyújt a nemzetgazdasági versenyképesség szakirodalmába (2. fejezet), majd a külföldi tőkebeáramlás és nemzetgazdasági fejlődés kapcsolatára koncentrál (3. fejezet), arra, hogyan illusztrálja az ír példa a tőkebeáramlás hasznosításának szükséges elemeit (akár pozitíve, akár a visszájáról, negatíve), s 1 Ennek bővebb elemzését ld. Artner (2004) 4
keressük a beáramlás multiplikátor és átstrukturáló hatását. Ezzel összefüggésben az iparpolitikai koncepcióváltás (4. fejezet) után az 5. fejezetben a beáramlást segítő tőke- és munkapiaci és egyéb keretfeltételekre irányuló politikákat mutatjuk be (adópolitika, kedvezmények, szakképzés stb.). Az Európai Unió tagjaként Magyarország és vezetése joggal tarthat számot a gazdag országokat is magában foglaló Unió pénzügyi, reálgazdasági segítségére. Ezért az ír példa kapcsán a 6. fejezetben az Unió strukturális alapjainak felhasználásáról is szólunk. Végül a 7. fejezetben összefoglaljuk az ír versenyképesség, pontosabban tőkevonzás legfontosabb elemeit. 1. VERSENYKÉPESSÉG ÉS TŐKEVONZÁS 1.1. Nemzetgazdasági versenyképesség A szakirodalom a versenyképesség fogalmát régóta vitatja. A XVIII. századi gondolkodók (Ricardo, Smith) eszmerendszerén alapuló komparatív előnyök elmélete sokáig uralta, és bizonyos mértékig még most is rányomja bélyegét e vitára. A klasszikus elmélet ugyanis a nemzetgazdaságok, nemzeti piacok kialakulása idején keletkezett, napjainkat azonban a termelés globalizálódása, a világpiac egységülése s ezzel együtt az állami szabályozás lehetőségeinek csökkenése jellemzi, miközben a gazdaságpolitika formálásának intézményes keretét még most is az államok adják. Mit jelent egy ország versenyképessége, és mi határozza azt meg? A World Competitiveness Yearbook egy ország nemzetközi versenyképességét a hozzáadott érték, gazdagság létrehozásának képességére, a rendelkezésre álló erőforrások, a vonzerő és agresszivitás, globalitás és közelség ennek megfelelő menedzselésére, s mindezek gazdasági-társadalmi modellbe integrálására vezeti vissza 2 amivel nem jutunk messzire. Stanovnik et al. (2000) szociológiai értelemben úgy definiálja a versenyképes társadalmat, hogy az képes dinamikus egyensúlyt elérni a gazdagság termelése és a társadalmi kohézió között. Egy gazdaság nemzetközi versenyképességét pedig még szélesebben, mint a hosszú távú gazdasági növekedés képességének és a világpiaci követelményekhez könnyen alkalmazkodó gazdasági struktúrának a megteremtését definálja. 3 2 IMD World Competitiveness Yearbook, idézi: Stanovnik et al. (2000), 1. old. 3 Stanovnik et al. (2000), 2. old. 5
Mások a külső és belső gazdasági egyensúlyt, a versenyképes termékek előállítására való képességet és/vagy a kielégítő életszínvonal-növekedést állítják a definíció középpontjába. Így például Aiginger és Landesmann (2002) a versenyképesség több szintjét különböztetve meg, az első szinten a versenyképes gazdasági teljesítményt egy gazdaság azon a képességének fogva fel, hogy növelje az egy főre jutó jövedelmet, aminek feltétele a termelékenység és a foglalkoztatás növekedése. (Idézett szerzőknél a versenyképesség további szintjei magukban foglalják a gazdaság induló pozícióját, a fenntarthatóságot, a szociális rendszert, a környezetet, az egészségügyet, oktatást, egyenlőséget.) Aiginger és Landesmann elutasítja, hogy a versenyképesség azonos lenne az alacsony költségszinttel, s emellett azt a némiképpen tautológikus érvet hozzák fel, miszerint: a költség-versenyképesség ellentmond a jövedelemnövekedés hosszú távú céljának, a low cost input -okra épülő versenyképesség hosszabb távon önromboló, mert a jövedelmeknek előbb-utóbb növekedniük kell. A versenyképesség záloga tehát szerintük a szaktudás, kutatás és új technológiák. 4 Ezzel szemben az ír Nemzeti Versenyképességi Tanács (NCC) a költségeket teszi a versenyképesség első számú jellemzőjévé (cost competitiveness), és ennek alapján a kormány feladatát az üzleti életet befolyásoló költségek csökkentésében ( driving down the cost of doing business in Ireland ) látja. 5 Az Európai Bizottság (European Commission (1999)) szerint egy ország versenyképessége állampolgárai jólétének záloga. A nemzetgazdasági versenyképesség a termelés növekedését, a nagyarányú foglalkoztatást és a fenntartható környezetet jelenti, és egyik kulcseleme az alkalmazkodóképesség (adaptability), amely a sokkokkal szembeni ellenálló-képességet is növeli. 6 A versenyképességet növekedési lehetőségként értelmezi Scharle (2003), és a munkaerő, mint az egyik erőforrás szempontjából a munkaerőkínálat nagyságát, a munkaerőpiac rugalmasságát és a munkaerő képzettségét jelöli meg fő szempontokként. Magyarországon a magas inaktivitási rátát tartja a legfőbb versenyképességet korlátozó tényezőnek. 7 A magas inaktivitási ráta azonban csak következmény: az adott bérszinten, az adott struktúrában nem alkalmazható versenyképesen a munkaerő. Az inaktív emberek nem tudnak olyan bérért elhelyezkedni, ami javítana helyzetükön, amelyben valamiféle aktivitásból most is megélnek. Ha a munkaerő termelési tényező, tehát a termelés függeléke, akkor inaktivitása nem lehet ok. Ahogy a kapaci- 4 Aiginger et al (2002), 10-11. old. 5 NCC (2003), 1. old. 6 European Commission (1999) VII. old. 7 Scharle (2003), 5-6. old. 6
táskihasználtság (a tőke parlagon heverése) sem oka, hanem következménye a termelés, a konjunktúra helyzetének. Scharle (2003) szerint a bérek alakulása biztosíthatja a munkaerő hatékony allokációját. Ha a gazdaságot érő sokkok hatására a bérek szabadon alkalmazkodnak az új helyzethez, akkor a munkaerő mindig ott dolgozik, ahol a legmagasabb termelékenységet éri el, és ez biztosítja a munkaerőforrás szempontjából a maximális összkibocsátást. 8 Ebben valóságtól némiképpen elrugaszkodott neoklasszikus feltételekből (tökéletes verseny, korlátlan mobilitási lehetőség stb.) kiinduló egyensúlyi modellre épülő okfejtésben keveredik a termelési tényező árának és mobilitásának fogalma, a hatékonyság és a termelékenység fogalma, a termelési potenciál (lehetséges maximális összkibocsátás) és a konjunktúra (tényleges kibocsátás) fogalma. Anélkül, hogy részleteznénk: a mobilitásnak is ára van, és a foglalkoztatás nem csak a bérek függvénye (szaktudás). A béreknek, mint költségnek jelentős szerepük van a hatékonyságban (profitabilitás), de semmi közük a termelékenységhez (órára esetleg foglalkoztatottra - jutó kibocsátás). A munkaerőforrás maximális kihasználása nem csak strukturális, hanem üzemszervezési kérdés is, és adott helyen is sokféleképpen befolyásolható (p.l, intenzitás, munkaköri leírás). Scharle meghatározása továbbá olyan tulajdonságot kér számon az egyik termelési tényezőn (a munkán) amelyet sem a tőkén, sem semmilyen árun nem lehet számon kérni: az árak egyik esetben sem tudnak szabadon igazodni az új helyzetekhez, mivel az ár csak az adott áru értékét fejezi ki, és tartósan az alá nem mehet. Ha a konkurenciaviszonyok miatt egy áru értékén (költségén) nem adható el, akkor parlagon (raktáron) hever, vagy megsemmisítik. Ha a tőke nem tud megfelelően értékesülni szintén kivonják a termelésből. A bérszínvonal és az azokhoz kapcsolódó mutatók (egységnyi munkaerőköltség, reálbérváltozás) gyakorta a nemzetgazdasági versenyképesség fő elemeként jelenik meg a szakirodalomban, konjunktúraelemzésekben, évkönyvekben. Az OECD (2001) például a feldolgozóipari egységnyi munkaerőköltség bázisindexeinek alakulása alapján veti egybe az USA, Írország és az euro-övezet versenyképességi pozíciójának alakulását az elmúlt évtizedekben. 9 Az is előfordul, hogy mint például Cerra és Soikkeli (2002) - az egységnyi munkaerőköltség alapján számított reál effektív árfolyammal mérik az országok versenyképességét. Különösen a termelékenység-emelkedéssel összevetésben szokás vizsgálni a bérek alakulását. Gyakorta a termelékenység önmaga is mint a versenyképesség döntő eleme jelenik meg. Ezzel kapcsolatban probléma, hogy gyakran helytelenül az egy foglalkoztatottra jutó termelést tekintik a termelékenység mérőszámának. Valójában a munkaórákra kell vetíteni a kibocsátást. Bár még ezt a mutatót is finomítani kellene 10, mindenesetre közelebb visz a termelékenység megértéshez, mint a foglalkoztatott- 8 Scharle (2003), 15-16. old. 9 OECD (2001) 29. old. 7
ra vetített kibocsátás. Aiginer és Landesmann fel is hívja a figyelmet rá, hogy a munkahét rövidülése miatt Európa egy munkaórára eső kibocsátása (tehát termelékenysége) 1985-1995 között kétszer olyan gyorsan nőtt, mint a stabilabb munkaóraszámmal bíró USA-é. A foglalkoztatottra vetített kibocsátás esetében Európa előnye jóval kisebb. 11 A fentiekkel látszólag ellentétben Porter (1990) azt hangsúlyozza, hogy a versenyképesség ágazati, vállalati szinten dől el. A hazai gazdaság tudja befolyásolni a vállalatok képességeit és a vállalatok sikerei/kudarcai visszahatnak a nemzetgazdaságra. De a porteri teóriában az egyes ágazatok/vállalatok versenystratégiája áll a középpontban, legalábbis látszólag. Porter szerint el kell felejteni a versenyképes nemzet terminust, mert egy ország célja állampolgári életszínvonalának emelése (nem pedig a verseny). Ez a cél a rendelkezésre álló erőforrások (munka és tőke) termelékeny kihasználás múlik. Ezért nemzeti szinten az egyetlen értelmes versenyképességi koncepció - Porter szerint - a nemzeti termelékenység. A termelékenység határozza meg a béreket és a profitot. 12 Porter tehát a nemzetgazdasági termelékenységgel visszacsempészi a nemzetgazdasági versenyképesség fogalmát, a nemzetek között folyó verseny koncepcióját. Ebben egy platformra kerül (többek között) Thurow-val, aki szerint a nemzetgazdaságok éppúgy versenyben állnak egymással a nemzetközi piacon, mint a cégek, s amely nemzet termelékenysége, technológiája alulmarad a másikéval szemben, az veszít. 13 Porter nemzeti versenyképességi előnyök (national competitive advantages) 4 determinánsát adja meg 14 : a termelési tényezők állapota (tőkeellátottság, szakképzettség, infrastruktúra stb.), keresleti feltételek (hazai igény a termékekre, szolgáltatásokra), kapcsolódó iparok (nemzetközileg versenyképes kiszolgáló és kapcsolódó ágazatok), és vállalati stratégia, szerkezet, versengés (alakulás, szervezet, menedzsment, hazai verseny). Ezek azok a feltételek és ösztönzők (pressures) amelyek az ország vállalataira hatnak. Porter szerint a kormányok ösztönzők és kihívók (pusher and challenger 15 ) a vállalatok számára és legfontosabb feladatuk a fenti determinánsokat fejleszteni. 16 10 A termelékenység valójában adott (átlagosan intenzív) munkaórára eső (átlagos minőségű) termékmennyiséget jelent. 11 Aiginger et al (2002), 16. old. 12 Porter (1990), 6. old. 13 Ezért a fejlett országok kizárólagos ( nyerő-vesztő ) versenyben állnak egymással a világpiacon. Ld. Thurow (1992) 14 Porter (1990) 71. old. 15 Porter (1990) 681. old. 16 Porter szerint (Porter (1990) 619-625. old.) akormánypolitikákat a következő premisszák kell meghatározzák ().): 1. Vállalatok és nem nemzetek versenyeznek a piacon. 2. Egy ország iparának versenyelőnye relatív. (Nem a termelékenység szintje, hanem növekedésének dinamikája a meghatározó). 3. Nem a rövid távú költségelőnyök, 8
A külföldi működőtőke-import és a nemzetgazdasági versenyképesség összekötésének helytelenségét állítja Porter, amikor a vállalati-ágazati clustereket keresve kizárja a vizsgálatból azokat az ágazatokat, melyeket a külföldi tőke dominál 17. Ezt azzal indokolja, hogy ezek globális hálózat részeként és nem a vizsgált nemzetgazdaság adottságaira korlátozva szerepelnek sikerrel a világpiacon. Még Porternél egyértelműbben utasítja el a versenyképesség nemzetgazdasági szintű fogalmát Krugman (1996), keményen kigúnyolva az abban komolyan hívőket. Az az állítás, miszerint az országok a vállalatokhoz hasonló módon versenyeznének a piacon, a legelemibb nemzetközi kereskedelmi elméletekkel is ellentétben áll - mondja. Ezért szerinte a képzett közgazdászok nagyon jól tudják, hogy ez csak egy gyenge metafora. 18 A gazdasági folyamatok szintjének meghatározásában azonban Krugman sem egészen következetes: a klasszikus külkereskedelmi elméletet (Ricardo-Mill) mint az eddigi legjobbat fogadja el, holott aszerint a kereskedelem célja az import (az export az import megszerzéséhez, kiváltásához kell). Krugman ezzel maga is nemzet(gazdaság)i szintre emeli a verseny fogalmát, hiszen egy vállalati piaci tevékenységet (értékesítés-vásárlás) nemzetgazdasági kontextusba (export-import) helyez. Krugman implicite még Portert is kritizálja, mikor kijelenti, hogy azok, akik a versenyképesség fogalmával operálnak vagy nem is hallottak a komparatív előnyökről ( comparative advantages ), vagy azt hiszik, hogy az ugyanazt jelenti, mint a versenyképességi előnyök ( competitive advantages ). 19 Krugman hangsúlyozottan tapasztalati alapon arra az álláspontra helyezkedik, hogy a tökéletlen piacokon kialakult helyzeteket semmilyen kormányzati politika nem tudja előre kiszámítható módon befolyásolni, ezért az ilyen befolyásolás (még ha látszólag, a piaci tökéletlenségek miatt szükségesnek is tűnhet), felesleges és káros. hanem a dinamizmus jelent versenyelőnyt. 4. A nemzetgazdasági prosperitáshoz az iparok növekedése kell. A versenyelőnyök változnak, a kulcs a fejlődés. 5. A versenyelőny gyakran földrajzilag koncentrálódik. 6. Egy nemzetgazdaság versenyelőnye hosszú távon alakul ki. 7. Az országok a különbségek, nem a hasonlóságok miatt tesznek szert előnyökre. 8. Az iparágak kategorizálásának (high-tech, low-tech, sunrise-sunset stb.) sokszor semmi értelme. A kormánynak olyan környezetet kell teremtenie, amelyben bármely ágazat prosperálhat. 9. A prosperitás fenntartása a cégek és dolgozóik számára kényelmetlen lehet. (A legtöbb cég a stabilitást részesítené előnyben az állandó kihívásokkal szemben.) Megjegyezzük, hogy a vállalatok versenyhelyzettel szembeni averzióját Joseph Stiglitz is hangsúlyozza: A vállalatok sokkal több profitot tudnak termelni a verseny elnyomásával, mint innovációval. A vállalatok körében elterjedt a nézet, hogy a verseny nagyon jó dolog kivéve a saját iparágukban. Ld. Stiglitz (2002) 11. old. 17 Porter (1990) 739-740. old. 18 Krugman (1996), 18. old. 19 Porter könyvének címe: The Competitive Advantage of Nations. 9
Tőkevonzási képesség E dolgozat szerzője azokhoz az elméletekhez áll közelebb, amelyek nem ismerik el a versenyképesség nemzetgazdasági/országos szintjét, mint piaci kategóriát. A versenyképességnek azonban vagy egy olyan aspektusa, amely értelmezhető nemzetgazdasági szinten. A piaci helytállás záloga a növekedés, a verseny folyamatos kizárása (a versenyben való győzelem). Ez nagyvállalatok kialakulásához vezet, melyek a technika és a szaktudás birtokosaivá, monopolizálóivá válnak. Ezért a fejlődni kívánó régiók ez utóbbiak megszerzését a nagy ( külföldi, transznacionális ) vállalatok betelepülésétől remélik. Látszólag tehát a nemzetgazdaságok állnak egymással versenyben, de ez a versengés valójában a fejlett termelőeszközöket birtokló nagyvállalatok befektetéseinek megszerzéséért folyik. A kérdés tehát nem az, mennyire versenyképes az adott ország, hanem az, hogy mi vonzza a külföldi termelőtőkét oda? A tőkevonzási képesség azokat az adottságokat és feltételeket jelenti, melyek magas a más országokban kínáltnál magasabb - profitabilitású termelésre adnak lehetőséget a vállalatok számára. Ezekben a feltételekben, azok kialakításában az egyes országok valóban versenyeznek egymással. Az ebben az értelemben felfogott nemzetgazdasági versenyképesség, pontosabban tehát a tőkevonzási képesség irodalma szintén széles. Nunnenkamp (2002) a fejlődő országok tőkevonzási képességét vizsgálva abból indul ki, hogy a TNC-k 90-es években mindinkább profitábilis befektetési területként néztek a fejlődő országokra. A befektetés-elhelyezés ( lokáció ) motivációiként az elmélet régebben a piacszerzést és a vámok megkerülését jelölte meg, mára előtérbe kerültek a költségszempontok. Megjegyzendő, hogy a nagy piac megszerzésének és a vámok kikerülésének igényét is a költségszempontok motiválták: a piacszerzés a szérianagyság növelését (egységnyi költség csökkentése), a fejlett országokban már kifutott termékek, technológiák újraértékesítését, a szállítási költségek csökkentését, a vámok kikerülése az árak csökkentésén keresztül a piaci részesedés növelését, ezáltal megint csak a termelés méreteinek növelését (az egységnyi költség csökkentését) tette lehetővé. Nunnenkamp tehát (többek között az UNCTAD-ra és Dunningra hivatkozva) A tőkevonzásban új faktorként értékeli a közvetlen és járulékos költségek (infrastruktúra stb.) csökkentésének szempontjait ( efficiency-seeking objective ). 20 Az éles árverseny kényszere miatt a költségkülönbségek a termelési vertikum minden szintjén érvényesülnek, a transznacionális vállalatok különböző termelési fázisokat különböző helyekre telepítenek (Dunning után: vertical efficiency-seeking ). A fejlődő és fejlett országok tőkevonzási képessége azonban kü- 20 Nunnenkamp (2002), 4. old. 10
lönbségeket mutat. Nunnenkamp egy, az USA-ra vonatkozó empirikus (korrelációszámítás alapján készült) tanulmányt idéz, amely szerint a 1977-ben az USA tőkekivitelét még elsősorban az egy főre jutó GDP határozta meg, 1982-ben azonban meglepő módon már nem. Megjegyezendő, hogy a korrelációszámítással alapvető probléma, hogy csak a történések egyidejűségét mutatja, a köztük lévő oksági kapcsolatot nem. Azt az együttmozgó mutatók esetében az elmélet teszi hozzá, amely akár felcserélheti az ok-okozati viszonyt, akár oksági kapcsolatot mutathat ki ott, ahol nincs. Problematikus az ilyen vizsgálatokkal kapcsolatban az is, hogy már magát a vizsgált mutatóknak a kiválasztását is az elmélet (prekoncepció) határozza meg. Hogy a GDP/fő érték önmagában semmilyen mértékben nem befolyásolja a tőkebefektetést, arról a külföldi vállalatokkal foglalkozó ITD Hungary szakemberei is beszámoltak az MTA VKI és az ITDH közti konzultáció során. 21 Nunnenkamp áttekintése szerint más tanulmányok a tőkevonzás kereskedelmi oldalait találták meghatározónak: az adott ország exportorientációját, kereskedelmi (import-) liberalizációját. További tőkevonzási szempont az adórendszer, munkaerőpiac (bérek, rugalmasság, szakszervezetek ereje) az iskolázottság, a beruházással járó törvényi-adminisztrációs eljárások, a technológiával kapcsolatos szabályozás. Nunnenkamp értékelése szerint mindennek ellenére a fejlődő országok tőkevonzási képessége nem sokat változott: a tradicionális piaci szempontok továbbra is döntőek, sőt a piacnagyság még meghatározóbbá vált. Bár a költségszempontok és a piaci nyitottság növelte jelentőségét, továbbra sem vált meghatározó tényezővé. 22 A hangsúlyok némi változása arra mutat, hogy a kormányoknak azért van tennivalójuk: a szakképzettség növelése, (különösen a feldolgozóipari) kereskedelmi nyitottság növelése. Az Európai Bizottság már hivatkozott művében az európai termelés relokációjáról 23 szóló elemzésében megállapítja, hogy az a cégek eszköze ahhoz, hogy növeljék versenyképességüket. A tőkeáramlás tehát a vállalati versenyképességet szolgálja. A működőtőke-importot az határozza meg, hogy a vállalat versenyképes (profitábilis) termelésre lehetőséget adó feltételeket talál-e az adott fogadó-országban. A termelés nemzetközi átstrukturálódása szorosan összefügg a cégek e relokációs tevékenységével folytatja az Európai Bizottság anyaga. E stratégia lényege a nemzetközi (leányvállalati, alvállalkozói) hálózat kialakítása, amelyben az alvállalkozók a munkaigényesebb termelési fázisokat, a (nemzetközi) cégek pedig a termelési kulcsfunkciókat birtokolják. Egy 21 2004. március 25. 10-12 óra, ITDH, Budapest 22 Nunnenkamp (2002) 35. old. 23 A relokáció a termelési aktivitás-transzfer (termelés kitelepítés) révén megvalósuló struktúraváltás kifejezésére szolgál. 11
cég versenyképessége és egy régió vonzásképessége közvetlenül összefügg azzal a szinttel, amelyen az ilyen flexibilis hálózatokba integrálódnak. Ezt az integrálódást pedig az infrastruktúra és intézményrendszer fejlesztésével, vállalati szinten pedig stratégiai szövetségek alakításával, a K+F felfuttatásával, a technológia diffúziójával lehet elősegíteni. 24 2. AZ FDI HATÁSA AZ ÍR GAZDASÁGRA 2.1. A tőkebeáramlás mértéke és háttere A külföldi tőke aránya és jelentősége az ír gazdaságban köztudottan nagy. (Vö. 2-5. táblázat) Beáramlásának gyökerei az 50-es években útjára indított, és 1973, az EGK-hoz történő csatlakozás után kiteljesedett liberalizációig nyúlnak vissza. Ezt a trendet erősítette meg az új, globalizációs világgazdasági helyzetben a 90-es évek monetáris-konzervatív indíttatású, a tőke érdekeit szem előtt tartó gazdaságpolitikai kurzus, a neoliberális intézkedések következetes végigvitele. Mindennek eredményeként a külföldi tulajdonú vállalatok aránya az ír feldolgozóiparban 1983 és 1998 között a termelést tekintve 59-ről 82-re (egyes iparágakban még többre), a foglalkoztatásban 39-ről 47%-ra nőtt. A külföldi vállalatok a feldolgozóiparban a foglalkoztatást tekintve átlagosan 5-ször nagyobbak, mint az írek, exportteljesítményük, termelékenységük szintje is jóval meghaladja a hazai vállalatokét. 25 A porteri értelemben 26 legversenyképesebb ágazatok Írországban azok, melyekben dominál a külföldi tőke (digitális processzorok, számítógép-részegységek és alkatrészek, optikai alkatrészek, orvosi műszerek, számítógépek, antibiotikumok, kozmetikumok, ital-sűrítmények, csokoládék stb. 27 ) Az OECD-ből származó tőke éves mennyisége 1994 és 1998 között megduplázódott. 1986 és 1991 között évi átlagban bruttó 368 millió USD külföldi tőke áramlott az országba, de azt szinte teljes egészében kompenzálta a tőkekivonás (profit, osztalék, s csak elenyésző mértékben külföldi befektetés). A 90-es években azonban a be-kiáramlás egyenlege számottevően javult: 1989 és 1994 között 912 millió dollár volt az átlagos évi beáramlás, amivel csak 24 European Commission (1999) 67-75. old. 25 Ld. még Ruane Goerg (1996), 3. és 5. old. 26 Porter szerint azok a termékek számítanak egy országon belül versenyképesnek, melyekből az adott ország exportjának világpiaci részesedése meghaladja az ország egész exportjának világpiaci részesedését ( relatív versenyképesség ). 27 Egeraat et al. (1999) 12
305 millió dollár tőkekivonás állt szemben. 1991-96 között már évi nettó több mint egymilliárd dollár áramlott az országba, ezt követően pedig a nettó beáramlás megtízszereződött (1997-2002 között évi átlagban 11,1 milliárd $), a felhalmozott tőkeállomány pedig négyszeresére nőtt, a 3. évezred első éveiben elérve az ír GDP 130%-át. (Vö. 2. táblázat) 2002-ben az Írországba áramló FDI az UNCTAD szerint 19 milliárd dollárra, az ír statisztikai hivatal szerint 25,9 milliárd dollárra nőtt. 28 Bármelyik is az igaz, nemzetközi összehasonlításban mindenképpen kiugró teljesítmény, különösen, hogy az FDI-forgalom ekkor már két éve esett úgy világszinten, mind az EU-ban. A legnagyobb befektetők az USA és Hollandia, ezek a 2002-es beáramlás 72%-át adták, s az írországi FDI-állomány több mint feléért felelősek. 29 A tőkebeáramlás egyben struktúraváltást is jelentett: a tőke elsősorban a high-tech-ágazatok (elektronika, vegyipar, szoftveripar) területére áramlott. (ld. még 7. táblázat) Mi történt konkrétan a 90-es évek második felében, amely a külföldi tőkebeáramlás ilyen megugrásához vezetett? Mindenekelőtt jelezni kell, hogy a beáramlás nagy része improduktív céllal érkezett: a nemzetközi (WIR) statisztikák nem, az ír számbavétel azonban kimutatja, hogy a beáramló tőke fele pénzügyi tőke volt, melyet a dublini pénzügyi szolgáltató-központon (IFC) keresztül költöttek el nemzetközi értékpapírokra. Az IFSC forgalmának külön számbavétele 1998 óta folyik, s kitűnik belőle, hogy az utóbbi években a spekulációs tőke érdeklődése jelentősen megnőtt Írország iránt. 30 Ami a termelési célú beáramlást illeti, több tényező szerencsés összejátszásáról (korábbi folyamatok beéréséről és új hatásokról) van szó. A tőkebevonáshoz, a tőke bizalmának elnyerése, ehhez pedig pozitív tapasztalatok kellenek. Az egyszer meghozott (kormányzati) döntések, még ha a tőke szempontjából megfelelőek és végrehajtásuk következetes is, csak valamennyi idő elteltével eredményezik a vállalatok jelentősebb mértékű betelepülését. - 1986-ban leértékelték az ír fontot, majd ezt követően 1987-ben, a kormány fiskális és monetáris megszorító intézkedéseket léptetett életbe és hajtott végre következetesen. E politika eredményei a 90-es évek elejére értek be. A jóléti kiadások és az állami szektor foglalkoztatásának csökkentésével, valamint adónöveléssel realizált restrikció sikeres volt az egyensúly szempontjából. Az addig kétszámjegyű infláció 2-4%-ra csökkent. 28 CSO (2003) 29 CSO (2003) 30 Forfás (2003) 13
A közkiadások 1986 és 1989 között konstans árakon számolva a GNP 21,6%-áról 17,7%-ára, majd 1995-ben 15,2%-ra csökkentek 31. A restrikciók a takarékosság terheit viselőket kivándorlásra ösztönözte.: 1987-89-ben egyre nőtt az országot elhagyók száma, 1989-ben elérve a 70,6 ezret (a nettó emigráció így 35 ezer fő körül alakult). A gazdaság új pályára állításához a restrikció nem is lett volna elég: az csupán alapul szolgált a fellendüléshez. - 1987-től hároméves egyezmények keretében korlátozták az éves bérnövekedés ütemét, amely így a 90-es években számottevően visszaesett a korábbi évtizedekhez képest. A bérnövekedés különösen a 90-es évek elején volt lassú, mert az 1991-93-as tervet a közszektor nehézségei miatt 1992-ben lefelé módosították. A bérek egyezményes növekedési üteme mindvégig a várható és tényleges GDP-növekedési értékek alatt maradt (aminek következtében a bérek aránya drasztikusan csökkent a GDP-ben). A bérek 1994-99 között (4 év alatt) összesen 8%-kal nőhettek. (2000-2006: 9,6%) - A 90-es évek első felére kezdtek beérni a korábbi tervperiódus oktatási-képzési erőfeszítései és 1994-től ugrásszerűen nőtt a képzésbe vontak száma. - Írország 1994-1999 között kapott abszolút és relatív mértékben is a legtöbbet az Unió strukturális és kohéziós alapjaiból. - Az 1994-99-es terv a termelőszférát állította a fejlesztés középpontjába, ezen belül kiemelten kezelte az ipart, ami sem az előtt, sem az után nem kapott ekkora hangsúlyt. A tőkebeáramlás hatása Írország egy főre jutó statisztikai átlagértékei (GDP, export, működőtőke, EU-juttatás stb.) több mint impozánsak: irigylésre méltóak, s követésre inspirálnak. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a statisztikai átlagok félrevezetők, ha nem vesszük figyelembe a mögöttük meghúzódó reálfolyamatokat. Így mindenekelőtt hangsúlyozni kell, hogy Írország alig 4 millió lakossal bír (a 70-es-80-as években alig 3,5 millióan éltek az országban), így az egy főre jutó értékek gyakran nem is jelentenek összességében nagy számokat (ez különösen az EU-juttatásokkal kapcsolatban van így). Másfelől fals képet nyerhetünk a számokból akkor is, ha elfeledkezünk egyéb relációk vizsgálatáról. Így például a mai mainstream közgazdaságtan receptje szerint bevett dolog a gyors GDP-növekedésből és a vele járó nagy FDI-importból valamiféle multiplikátor-hatásra következteni: a beáramló külföldi vállalatok munkahelyeket teremtettek, megrendeléseket adtak a hazai vállalatoknak, amelyek így maguk is sikeresen globalizálták tevékenységüket, így 31 OECD (1997), 164. old. 14
újabb munkahelyek keletkeztek stb. Népszerű ez a vélekedés Írországról és Írországban is, holott a beszállítói kapcsolatok vizsgálata másra enged következtetni. Gazdasági dualizmus Az ír gazdaság duális jellegéről szólva mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy a GDP és GNP közötti különbség a 90-es évek eleji 10-12%-ról napjainkra 15-20%-ra nőtt (a GDP javára). Ez egyrészt azt tükrözi, hogy a növekedést alapvetően külső tényezők (a betelepült külföldi vállalatok és azok világpiaci helyzete) generálta, másrészt tartalmaz bizonyos statisztikai hatást. Az ír növekedés tehát részben pusztán virtuális. Nem minden valós termelés, ami a statisztikában megjelenik: az ír GDP ugyanis tartalmazza az alacsony ír profitadót kihasználni igyekvő transznacionális vállalatok vállalaton belüli elszámolásainak hatását, az Írországban elszámolt, de nem ott keletkezett hozzáadott értékeket is. És most nézzük meg közelebbről milyen mértékben épülnek a külföldi vállalatok az ír gazdaságába! 1996-ban 2.667 hazai (ír) cég közül mindössze 174 (azaz kevesebb, mint 7%-uk!) volt beszállítója valamely TNC-nek, többnyire rutintevékenységekkel (pl. csomagolás, nyomtatványok). A külföldi vállalatok helyi összes munkaerő-, anyag-, szolgáltatás-) vásárlásainak tömege a 90-es évek folyamán nőt, de aránya a vállalati értékesítéshez képest csökkent. A Forfás felmérése szerint ráadásul a helyi vásárlások kétharmada (!) a TNC-k egymás közti vásárlását jelenti. 32 Az országba települt külföldi vállalatok cégektől történő vásárlásainak aránya, és az ezáltal lehetséges multiplikátor vagy fejlesztő hatásuk (vagy ahogy a Forfás fogalmaz: az értékesítés hazai hatása - domestic impact ) a 90-es globalizációs évek alatt csökkent. 32 O Hearn (2001) 6. old. 33 Forfás (2000) Az IDA Ireland menedzselésében 1985-ben elindított linkage program célja az volt, hogy növeljék a külföldi vállalatok írországi nyersanyagbeszerzéseit: Az IDA vállalataira kiterjedő 1998-as felmérés szerint ez sikerült is: 1988 és 1998 között a nem-élelmiszeripari feldolgozóipari külföldi vállalatok írországi nyersanyagbeszerzéseinek aránya összes nyersanyagvásárlásaikhoz képest 15,4%-ról 21%-ra nőtt. 33 Ebből a vállalati kapcsolatok erősödésre lehet következtetni. A tágabb körű vizsgálatok azonban más képet festenek. Először is fel kell hívni a figyelmet rá, hogy a helyi nyersanyag-vásárlási arány növekedésének dandárja a 90-es évek elejéig következett be. Az arány ugyanis már 1993-ban is 20,1% volt, utána némi csökkenés után csak 1998-ban emelkedett 21%-ra. Az aránynövekedést tehát nem a 94-től jellemző kimagasló gazdasági (külföldi tőke-) teljesítés okozta. Továbbá: 15
Az ír iparpolitika formálásért felelős, és a végrehajtó intézmények munkáját koordináló Forfás adatai szerint (amely az IDA Ireland hatáskörébe tartozó vállalatoknál szélesebb külföldi vállalati kört ölel fel) 1993 és 1998 között az Írországban működő külföldi feldolgozóipari vállalatok írországi kiadásai (anyag-, munka- és szolgáltatás-vásárlás) 4.771 millió ír fontról 7.770 millió ír fontra (62,8%- kal) nőttek. Ez jelentős összeg, de elmarad a külföldi vállalatok forgalmának növekedésétől. Az írországi vásárlások ezért a külföldi vállalatok forgalmához viszonyítva 36,6%-ról 32,9%-ra csökkentek. A csökkenés a béreknél volt a legjelentősebb, ezek aránya az írországi külföldi vállalatok eladásaihoz képest a 6 év alatt 12,7%-ról 9,4%-ra esett, az anyagoké pedig 11,4%-ról 10,2%-ra. Az ír szolgáltatások vásárlása némi hullámzással lényegében szinten maradt (11%). (Ld. 8. táblázat) Mindez azt jelenti, hogy a külföldi feldolgozóipari tőke pótlólagos beruházásai a korábbinál kisebb arányban építettek a belső (írországi) inputokra, tehát a növekvő bevételekből egyre kisebb mértékben részesedett az ír gazdaság és lakosság, vagy máshogy: a pótlólagos jövedelmet egyre kisebb arányban osztották meg az ír lakossággal a külföldi befektetők. Akkor sem nő lényegesen a külföldi vállalatok írországi beszerzéseinek aránya, ha a vizsgálatba bevonjuk a nemzetközi szolgáltatásokat és a 20 főnél kisebb vállalatokat is: Ebben az esetben 1998-ban az összvásárlások aránya 34,7%, a béreké 8,7%, a nyersanyagoké 10,7%, az ír szolgáltatásoké pedig 13,4%. (Ld. 9. táblázat) Hogy a szolgáltatások figyelembevételével kisebb a bérarány, mint a feldolgozóiparban és kisebb, mint az ír vállalatok esetében (annak ismeretében, hogy az új munkahelyek több mint egyharmadát a külföldi pénzügyi szolgáltatási szférában teremtett ék) arra utal, hogy a külföldi vállalatok által igénybe vett szolgáltatásokban alacsonyabbak az átlagbérek. Az egyetlen szektor, amelyben az ír cégek számottevő szaporodásáról és sikeres exportoffenzívájáról számolhatunk be, a software-ipar. 2000-re Írország az USA után a második legnagyobb software-exportőr volt a világon, megelőzve Izraelt és Indiát is. A software-foglalkoztatottak fele ír cégeknél dolgozott. A software-cégek 80%-a bonyolított valamennyi exportot, és közel fele elsősorban exportra termelt. És a csattanó: e cégek 82%-ának semmiféle partnerkapcsolata nem volt transznacionális vállalatokkal. Az ír software-ipart mégis a transznacionális vállalatok dominálják: az ágazat alkalmazottainak felét foglalkoztatva az értékesítés 82, az ír software-export 92, az ágazati jövedelem 89%-át adják. 34 Egyedül a Microsoft az ír software-export 40%-át adta 1995-ben! A hazai ír software-cégek általában nagyon kicsik (kevesebb, mint 15 fővel működnek). 35 Mindez azt bizonyítja, hogy az ír software-ipar (is) duális szerkezetű, jövője a transznacionális vállalatok hatékonyság-kereső beruházási megfontolásaitól függ. Az egész vállalati szférát vizsgálva sem jobb a kép. A dualizmus a 90-es években nemhogy enyhült volna, de mint a 4. és 6. táblázatból látszik, elmélyült: 1990-ben még a vállalati 34 O Hearn (2001) 6. old. 35 O Hearn (2001) 6. old. 16
profitok több mint felét a hazai cégek termelték, 1999-re arányuk egytizedre csökkent. Ez ráadásul abszolút csökkenést is jelent: az ír vállalatok profitja folyóáron 30%-kal, reálértékben még jobban esett. De a dualizmus még tisztábban tetten érhető a termelékenységi mutatókban: a 3 USA-vállalatok által dominált szektorban (vegyipar, számítógépipar és elektromos gépgyártás) a kibocsátás 1990 és 1999 között 375%-kal, míg a foglalkoztatás csak 73%-kal nőtt, azaz az egy foglalkoztatottra jutó termelési érték 215%-kal emelkedett, ami évi 9%-nak felel meg. A gazdaság többi részében (amely főként, ha nem is kizárólag, ír tulajdonú, szolgáltató, építőipari, valamint alacsony feldolgozottságú termékeket gyártó vállalatokat jelent) a kibocsátás 55, a foglalkoztatás 40%-kal, így a termelés/foglalkoztatott érték kb. évi 1%-kal nőtt. 1999-ben a külföldi szektorban az átlagmunkás nyolcszor annyi termelési érték előállítására volt képes, mint a gazdaság többi szektorában dolgozók. 36 Multiplikátor hatás? A fentiek alapján meg kell állapítani, hogy Írországban nincs, vagy alig van multiplikátor hatása a külföldi működőtőkének. Erre utalnak a fent említett gyenge beszállítói kapcsolatok, de a kutatás-fejlesztés állapota is. A K+F aránya az ír GDP-ben az élenjáró nemzetközi hightech-vállalatok masszív jelenléte ellenére kevesebb, mint 1,2%. 37 A TNC-k helyi tevékenységének izoláltságát és alacsony K+F-tartalmát a 80-as években több tanulmány is kimutatta, s ezek, különösen az amerikai Telesis tanácsadó cég jelentése (1984) jelentős szerepet játszottak a 90-es években végrehajtott iparpolitikai-intézményi reformoknak. A 90-es évek látványos gazdasági növekedése tükrében azt gondolhatnánk, hogy a helyzet megváltozott. De sajnos nem így van. Az EU által finanszírozott, 6 kis ország tudomány-, technológia- és innovációs politikájával foglalkozó KNOGG-program 2003-as jelentésének Írországra vonatkozó megállapításai szerint az ír innovációs rendszer elemei (egyetemi kutatás, vállalati innováció, kockázati tőke és kormánypolitika) között nem elég intenzív a kapcsolat: a vállalati kutatás a külföldi leányvállalatok limitált K+F-kiadásaira korlátozódik. Az 1987-ben útjára indított, de csak 1996-ban integrálttá szélesített állami tudomány- és technológiapolitika valamint intézményrendszer 38 erőfeszítései az innovációs rendszer dinamizálása érdekében eredménytelenek maradtak. A hálózatok, ipari clusterek, alvállalkozási és beszállítói kapcsolatok alulfejlettek. A kormányügy- 36 Central Statistical Office alapján O Hearn (2001) 7. old. 37 Ld. még ld. Artner (2004) 38 Ld. Részletsebben Artner (2002) 4.5. fejezet 17
nökségek rövid távú eredményeket értek el a tudás generálásban, de még ennyi erőforrást sem fordítottak a technológiatranszfer és technológiai diffúzió elősegítésére. 39 Az ír innovációs és K+F-tevékenységnek az ország jelenlegi gazdagságához és az EU vagy az OECD országaihoz viszonyított alulfejlettségét több nemzetközi évkönyv és adatbázis 40 is kimutatja. A 90-es években útjára indított technológiatranszfer-programok (pl. Technology Acquisition (Licensing) Programme, Technology Partnership Programme, Programme in Advanced Technologies, National Technology Audit Programme stb.) mindegyike félbemaradt, vagy összeszűkült az évtizede végére. Míg 1994-99-ben az ipari kutatás-fejlesztést szolgáló költségvetés fele-fele arányban oszlott meg a tudásgenerálás és a diffúzió-támogatás között, addig a 2000-2006-os tervperiódusban a diffúzióra fordítandó összegek aránya 22%-ra csökkent. 41 A technológiatranszferre, cluster-kapcsolatok kialakítására vonatkozó iparpolitikai törekvések megbuknak az ír iparban kritikus szerepet játszó külföldi vállalatok ellenállásán, hogy bekapcsolódjanak az ország innovációs rendszerébe állapítja meg a KNOGG-jelentés. 42 Ezért félő, hogy a hazai abszorpciós bázis (a hazai vállalatok) erősítése nélkül a K+F-serkentésére fordított állami pénzek gyümölcsei kiáramlanak az országból az itteni TNC-k anyaországaiba, mindenekelőtt az USA-ba és Japánba. 43 Jövedelmi egyenlőtlenségek növekedése A Népszava Gazdag lett a szegény Írország címmel 44 interjút jelentetett meg egy több mint tíz éve Magyarországon élő írrel, két szórakozóhely tulajdonosával, azzal a bevezetővel, hogy: Írország az egyik legszegényebb uniós tagállamból mára egy gazdag, prosperáló állammá vált. Mac Cuirc Oran úr, miután elmondja, hogy az ír lakosság most éli meg azt a klasszikus helyzetet, amely az elmúlt évtized gazdasági gyarapodásának eredménye, nem sokkal később kinyilatkoztatja: el sem tudom képzelni, hogy visszamegyek [Írországba], már ami az anyagiakat illeti. Vajon miért? 39 Cogan-McDevitt (2003) 21-24. old. 40 Többek között az OECD, az Eurostat, World Economic Forum, a Forfás stb. Ld. még ld. Artner (2004) 41 Cogan-McDevitt (2003) 62. old. 42 Cogan-McDevitt (2003) 62. old. 43 Cogan-McDevitt (2003) 63. old. 44 Regős-Simon (2004) 9. old. 18
A 90-es évek gazdasági sikerei Írországban korábban ismeretlen jövedelmi egyenlőtlenségeket szültek. Ennek beható elemzését megtaláljuk O Hearn (2001) művében is, melyet más források, statisztikák támasztanak alá. 1987 előtt a nem-agrárjövedelmek megoszlása bérekre és profitra viszonylag stabilan 70:30 volt. Ezt követően azonban a profitarány gyorsan nőtt, s 2000-ben az ír történelemben először a profit részesedése egyenlő volt a bérekével. Ráadásul a béreken belül is nőtt a polarizáció, kialakult, illetve jól elkülönült a központi és a periferiális munkák csoportja. Az utóbbi többnyire női, részmunkaidős vagy fix határidejű foglalkoztatást jelent elsősorban a szolgáltatásokban, alacsony fizetésért. A központi munkák magasan képzett, speciális, többnyire férfiak által végzett, jól fizetett állásokat jelentenek. 45 A foglalkoztatás növekedése 1994 után vett lendületet. 1994 és 1999 között egyharmaddal nőtt a munkahelyek száma. De amíg a TNC-k által dominált feldolgozóiparban mindösszesen 39 ezer új munkahely keletkezett, addig az alacsony fizetési kategóriákkal jellemzett szolgáltatási szektorban 7,5-szer annyi, 293 ezer. A TNC-k által generált új munkák harmadfele pedig részmunkaidős vagy határozott idejű szerződést jelentett, és a legtöbbje rutin-jellegű (betanított) szalagmunkából állt írja O Hearn. 46 Az Eurostat (2002) szerint 1990 és 2000 között 47%-kal nőtt a munkahelyek száma, de a növekedés háromnegyede 1995-2000-re esett. Az új munkahelyek (1990-2000: összesen 526 ezer) 80%-a a szolgáltatásokban keletkezett és ezek kétharmadát nők töltötték be. Ugyancsak az Eurostat (2002)-ből tudhatjuk meg, hogy a részmunkaidőben foglalkoztatottak aránya 1990 és 2000 között az összes foglalkoztatott között megduplázódott: 8,1%-ról 16,8%-ra nőtt. Míg azonban a férfiak körében még 2000- ben is csak 7,2%-ot ért el, addig a nőknél 2000-ben 30,7%-ra rúgott. A hétvégén dolgozók aránya messze meghaladja az EU15 átlagát: 1997-ben Írországban munkával töltötte a szombatját a foglalkoztatottak 17,2%-a (EU15: 12,1%), vasárnap is dolgozott 30,4%-uk (EU15: 28,3%). Az éjszaka és több műszakban dolgozók aránya megfelelt az EU-átlagnak. (A foglalkoztatásról további adatokat l. Artner (2004)) Nőtt a heti- és órabérek közti különbség: az órabérek tekintetében az alsó tized jövedelme 1987 és 1994 között a mediánjövedelem 47 73%-áról 68%-ára, míg a felső tizednél 196%- ról 224%-ra nőtt. Ezzel az órabér-különbségek az OECD-n belül a legmagasabbak szintre ke- 45 O Hearn (2001) 8-9. old. 46 O Hearn (2001) 8. old. 47 Medián -nak, azaz közepesnek nevezzük azt a jövedelmet, amely alatt és felett egyaránt a lakosság 50-50%-a él. 19
rültek. 48 A munkakörök polarizálódása tükröződött a jövedelemelosztásban is. A háztartások jövedelem szerinti felső 40%-ának kétszer olyan gyorsan nőtt a jövedelme, mint az alsó 40%- nak. A felső és alsó jövedelmi tized között különbség 11-ről a 90-es évek végére 13-ra, majd napjainkban 15-re nőtt. 1994 és 2000 között a mediánjövedelem fele alatt élők aránya megduplázódott (6-ról 13,8%-ra nőtt), a mediánjövedelem 60%-a alatt élők aránya közel felével (15,6-ről 22,1%-ra) nőtt, a 70% alatt élőké pedig másfél százalékponttal (26,7-ről 28,2%-ra) emelkedett. 49 Az EU-ban az ír szegénységi arány az ENSZ 2001-es adatai szerint a legnagyobb (15,3%). 50 Mára Írország az OECD-ben az USA után a legegyenlőtlenebb jövedelemelosztást mutató országa. A jövedelmi polarizációt az 1987-től alkalmazott béregyezmények és adóreformok is előmozdították. (ld. 5.3. fejezet). A jövedelmi egyenlőtlenség növekedése, illetve az ír munkaerő leértékelődése irányába hatottak még az alábbi folyamatok. 51 - Az egy főre jutó egészségügyi kiadások 1990 és 1998 között majdnem megkétszereződtek, de még így is csak az EU-átlag 87%-át tették ki, s csupán Görögországot, Spanyolországot, Portugáliát és Finnországot előzték meg az EU-n belül, és az OECD-n belül csak a 20. helyet biztosította. 52 Az egészségügyi kiadások abszolút összegének növekedés ráadásul relatív stagnálást (1994 után pedig csökkenést) takar. - Az egészségügyi kiadások a GDP-hez mérten a 80-as években drasztikusan csökkentek, 53 1990 és 1994 között 6,7%-ról 7,7%-ra nőttek, majd 1998-ig ismét visszaálltak az 1990-es szintre (1998: 6,8%), ami csak Luxemburg értékénél nagyobb az EU-ban! - A 100.000 lakosra jutó orvosok és fogászok száma jelentősen nőtt, miközben a 100.000 lakosra jutó kórházi ágyak száma 1990 és 1999 között 619-ről 484-re (22%-kal!) csökkent. A pszichiátriai osztályokon az ágyszám-csökkenés még drasztikusabb. - A szociális lakásrendszer összeomlott, s a várható élettartam tekintetében az ország az ENSZ rangsorában 1970-75 és 1995-2000 között 7 helyet esett vissza. 48 O Hearn (2001) 9. old. 49 Varga (2004) 73. old. 50 O Hearn (2001) 9. old. 51 Ld. még ld. Artner (2004) 52 O Hearn (2001) 10. old. 53 O Hearn (2001) 10. old. Szerint 1980 és 1996 között a GDP-hez mért egészségügyi kiadások az EU-n belül Írország esetében csökkentek a legjobban: 20%-kal. 20