Dr. Katona Mór A mai érvényû magyar magánjog vezérfonala

KÖZJEGYZÕI FÜZETEK STUDIA NOTARIALIA HUNGARICA tom VII. Dr. Katona Mór A mai érvényû magyar magánjog vezérfonala Budapest, 2008.

T U D O M Á N Y O S Z S E B - K Ö N Y V T Á R. 31-34. A MAI ÉRVÉNYÛ MAGYAR MAGÁNJOG VEZÉRFONALA. IRTA D r KATONA MÓR, JOGTANÁR. POZSONY, 1899. BUDAPEST STAMPFEL KÁROLY KIADÁSA.

V STUDIA NOTARIALIA HUNGARICA tom VII. Szerzõ egyéb munkái: 1. A tévedés beszámitása a büntetõ jogban. Jutalmazott pályamunka. 1870. 2. A törvényes öröklésrõl. 1872. 3. A köteles részrõl. 1874. 4. A szomszédjog. Civiljogi tanulmány. 1878. 5. A pénztartozásokról. A tudományos Akadémián 100 aranynyal jutalmazott pályamunka. 1885. 6. A magyar családi hitbizomány. 1895. 7. A birtokról. A legközelebb megjelenõ Magyar Magánjog Kézikönyvének II. kötetében. 8. A magyar kötelmi jog általános tanai. A Magyar Magánjog Kézikönyvének III. kötetében. 1899. 9. A telekkönyvi rangátengedésrõl. A jogászegylet kiadásai közt. 1899. A Tudományos-Zsebkönyvtár jog- és államtudományi csoportjából eddig megjelent : 8. Római jog. I. Institutiók. Irta Dr. Bozóky Alajos. 9. Római jog. II. Pandekták. Irta Dr. Bozóky Alajos. 10. Katholikus Egyházjog. Irta Dr. Bozóky Alajos. 21. Nemzetközi jog. Irta Dr. Gratz Gusztáv. 31 34. Magyar magánjog. Irta Dr. Katona Mór. Stampfel Károly kiadásában 1899-ben Pozsonyban megjelentetett könyv reprint kiadása, mely a Magyar Országos Közjegyzõi Kamara támogatásával valósult meg. Követni fogják: Észjog, Magyar közjog, Nemzetgazdaságtan, Pénzügyi jog, Pénzügytan, Statisztika, Politika, Alkotmánytan, Protestáns Egyházjog, stb. A kiadvány dr. Tóth Ádám Elõszavával, és Balogh Judit rövid jogtörténeti tanulmányával egészült ki.

VII ELÕSZÓ Üdvözlet az Olvasónak! A XXI. század elejének forgatagában, amikor évrõl-évre találkozunk újabb és újabb jogintézményekkel és jogi megoldásokkal, a gyakorló jogász elkezdi az állandót, a változatlant keresni. A filozófia az igazság lényegét akarja megragadni, az esztétika a szépséget keresi, a jogtudomány pedig azt a vázat, amelyet a jog dogmatikájának neveznek, amely a jog sajátos gravitációját adja. Olyan, a jogrend alapját képezõ elvárásokról van szó, amelyek politikai rendszertõl és idõtõl függetlenül a mûködõképességet, a logikai vázat biztosítják. Ez a dogmatikus érték keresés különösen aktívvá válik akkor, amikor új, nagy törvénykönyv születik. Így napjainkban az új Polgári Törvénykönyv kodifikációja tekinthetõ olyan kihívásnak, amely a jog alapjait, lényegét kívánja rögzíteni. A magánjog dogmatikus elemeit, a változatlant a történeti kutatás is segít megtalálni. Pontosan tudjuk, hogy Kr. elõtt a második évezredben, azaz 4000 évvel ezelõtt Ur Namu törvénykönyve már ugyanazokat a szabályokat tartalmazza a foglalóra vonatkozóan, mint hatályos polgári jogunk, de a példák sorát, a jog idõtlenségének bizonyítékait, különös tekintettel anyajogunkra a római jogra a végtelenségig sorolhatnánk. A XIX. század végének jogi iskolái hazánkban is megerõsítették azt az igényt, hogy a magyar jognak kodifikált törvénykönyve legyen. Ez a vágy ugyan nem valósult meg, de egyetértés van abban a kérdésben, hogy ez az idõszak, a nagy magyar jogi iskolák kialakulásának ideje, az a korszak, amely látásmódot, szemléletet adott. A XIX. század vége, magánjogi útkeresése korunkhoz hasonlóan izgalmas volt, talán egy kicsit kevésbé rohanó szemlélettel, mely a minõséget a gyorsaság oltárán soha nem áldozta fel.

VIII A XIX. század végének jogtudósai a magyar joghagyománnyal és a mintaként figyelembe vehetõ külföldi példákkal (osztrák, bajor ptk., német kereskedelmi törvény stb.) számoltak, míg a mai magánjogi kodifikáció a kialakuló európai szabályozást sem hagyhatja figyelmen kívül. Izgalmas kihívás ez, mert a közös európai magánjog vetésének ideje van a szárba szökkenés vagy az aratás a jövõ kérdése. A Magyar Országos Közjegyzõi Kamara jelen munka közreadásával egyrészt folytatni kívánja azt a hagyományt, mely a jogtörténetileg figyelemre méltó tudományos mûveket kívánja ismételten, reprint formátumban közkinccsé tenni, másrészt hozzá akar járulni ahhoz a gondolkodáshoz, mely a történetileg állandó, a jog gravitációját adó elemeket akarja a magánjogi gondolkodás alapjává tenni. Tisztelt Olvasó! Fogadja szeretettel ez a mûvet, ezt a vezérfonalat, mely kicsiny mécses ugyan, de reméljük hozzájárul a fentiekben említett célok megvilágításához. dr. Tóth Ádám a Magyar Országos Közjegyzõi Kamara elnöke

VIII IX Balogh Judit Magánjog a XIX. század végén Magyarországon (Katona Mór 1899-es kiadású rendszeres magánjoga elé) A magyar magánjog általános állapotát minden korszakban igen nehéz jellemezni. Különösen igaz ez a XIX. századra, amelynek elsõ felében még a szokásjogban megjelenõ rendi jog, közepén az idegenbõl a magyar jogalkalmazásra erõszakolt (de azért a jogrendszert számos elõremutató elemmel gazdagító) osztrák normarendszer, utolsó harmadában pedig a szokásjogi jelleget egyre inkább fel- vagy kiváltani szándékozó tételes törvényhozás a jellegadó. A század végére aztán az igen intenzíven meginduló jogtudomány által alakított, a jogegyenlõséget célul tûzõ, modernizálódó magyar magánjogi szabályok azok, amelyekre a fogékony olvasónak figyelemmel kell lennie. A legizgalmasabb korszakok egyike tehát az a néhány évtized, amelynek rövid vázolására e tanulmány vállalkozik. Ez az a periódus, amelyben véglegesen eldõltek a viták arról, hogy magyar jogot akar-e a magyar jogász vagy idegent, rendit vagy polgárit, íratlant vagy rendszereset, történetit, római jogi megalapozottságút vagy a német pandektisztika által meghatározottat, törvényit vagy kodifikáltat és a leglényegesebb: szokásjogilag fejlõdõt vagy alkotottat. A hosszú XIX. század A XIX. század harmadik harmada jelentõs változásokat hozott a magyar jogélet egészének fejlõdésében. Ebben az idõszakban, a dualizmus nyugalmi periódusában, a liberalizmus virágkorában 1 a jogalkotás és a jogtudomány nagy lendületet vett, és eredményei alapján utolérni látszott a nyugat-európai kortársakat. A jogági törvényalkotás végérvényesen diadalmaskodott Magyarországon is, amit az is bizonyít, hogy az ekkor 1 Diószegi István: A Ferenc József-i kor (Magyarország története 1849-1918) Budapest, 1999. 52. old.

X alkotott nagy volumenû jogszabályok tárgyukká lépésrõl lépésre tették a jogrendszert, szemben a megelõzõ korszakok átfogó munkálataival. Csak néhány példa a magyar jogrendszer egyes területeirõl 1870: törvény a köztörvényhatóságokról; 1886: a közigazgatás (megyék) átalakításáról szóló törvény; 1878: Csemegikódex a büntetõ anyagi jogról; 1886 ill. 1893: közigazgatási bíróság felállítása; 1894: egyházpolitikai törvények (köztük a házassági és az anyakönyvi törvény); 1896: büntetõ eljárási kódex. Mindez elég arra, hogy bemutassa ennek a néhány évtizednek a megelõzõ századok munkáját messze túlhaladó teljesítményét. A magánjog területén a korszak szintén jelentõs fejlõdést hozott, különösen a gazdasági viszonyok fellendülése miatt. Számos terület kiemelkedõ ütemben fejlõdött (pl. a már említett házassági és családi jog, de ugyanígy a kereskedelmi jog, de akár a magánjogi felelõsségi rendszert is említhetnénk). Ekként törvény született a polgári eljárásjogról (1868), a vaspályák felelõsségérõl (1874), a kereskedelmi jogról (1875), a gyámságról (1877), a már említett házassági jogról (1894). A magánjogfejlõdés tehát látszólag nem volt sokkal lemaradva az egyéb jogágaktól. A jogterület mindemellett (ellentétben például a büntetõjoggal) egy nagy adósságát nem volt képes e korszakban kiegyenlíteni: nem született az anyagi magánjog egészét átfogó egységes törvénymû, magánjogi kódex, dacára az erre irányuló, és a korszakban állandósuló követelésnek. 1. A magánjog állapotának rendezése, a jogbiztonság és a fejlett közforgalmi jog megteremtésének igénye a XIX. század folyamán egyre gyakrabban jelent meg országgyûlési témaként, és egyre sûrûbben képezte tudományos igényû, vagy gyakorlati szükség által indukált szakmai viták alapját. A szokásjog meghatározó szerepéhez nem fért kétség, de épp ennek jellege: rendszertelensége, többféle értelmezési lehetõsége, és az ezen alapuló eltérõ bírói gyakorlat volt az oka annak, hogy a reformkortól a század végéig egyre többször került napirendre a magánjogi törvénykönyv megalkotásának terve. Ekkor következett be ugyanis a fordulat: a (különféle eredetû) jogi normákat alkalmazó jogászok már nem elégedtek meg az addigi eredménytelen, és a joganyagot csak írásban összegyûjteni és a szükséges mértékig átválogatni, azaz: kompilálni szándékozó próbálkozásokkal, hanem valódi reformokat kezdtek követelni, mondván, hogy az új életviszonyok új igényeket támasztanak a joggal szemben. Anélkül, hogy az olvasót a magánjog tudományos megalapozottságával untatnánk, engedtessék meg mûvelésének irányaira röviden kitérnünk. Ezt tekintve az alábbiakat látjuk: a XIX. század második felében a természetjog klasszikus felfogásával már nem találkozunk Magyarországon. Az észjogi irányzat is idejétmúlttá, meghaladottá vált, sõt, a század közepén Frank Ignácnál jellemzõ történeti jogi iskola 2 sem volt már domináns. Szalay László hegeliánus elvei azonban a XIX. században mindvégig meghatározóak maradtak: a törvénykönyv-alkotás mibenléte és alapelvei tekintetében a szerzõk általában rá, és az általa képviselt hegeli tételekre, illetve a Gans-féle német iskolára hivatkoztak. A kodifikációs gondolat térhódításában nagy szerepe volt a mûvelt fiatal jogászgenerációnak, amelynek tagjai naprakészen követték a politikai (és az ezekre reagáló jogi) változásokat, ismerték a nemzetközi fejlõdési tendenciákat. A korabeli jogfelfogást elsõsorban a francia forradalmi események befolyásolták. A forradalom eszméinek és sikerének hatására egyre erélyesebben léptek föl a magyar jog rendi különbségeket konzerváló, és gazdasági fejlõdést gátló elemei ellen, mint amilyen pl. az adományrendszer, az õsiség és a rendi kiváltságok voltak. A fejlõdés legfõbb akadályát a feudális gazdaságban és a feudális jogintézményekben 3 látták. E két életviszony szoros kapcsolatára elsõként Széchenyi hívta fel kortársai figyelmét. Õ volt az elsõ magyar ember, aki a jogi s gazdasági élet összefüggésére gondol, s aki a jogot, erõs czéltudatossággal, a gazdasági élet szempontjából is mérlegeli. Az õ felfogása szerint a magánjog az élet javai megoszlásának és forgalmának ethikai szabálya. 4 Az elsõdleges probléma tehát, amely a régi magánjogi rend lebontását indokolta, a gazdaság helyzete volt: az õsiség, a régi törvények jelentették a fejlesztés legfõbb gátját. Ezek voltak azok az intézmények, amelyek nem tették lehetõvé a gazdaságos földmûvelést, a befektetéseket, a birtok (megfelelõ kamatú) megterhelé- 2 Horváth Pál: Frank Ignác Budapest, 1993., különösen 62. és 260 262. old. 3 Széchenyi István: Hitel Pest, 1830, reprint: Budapest, 1991. 194. old. 4 Vécsey Tamás ünnepi beszéde anno, in: Horváth Pál (szerk.): Emlékkönyv Széchenyi István születésének a 200 éves évfordulója alkalmából Budapest, 1991. 9. old. XI

XII sét illetve hitel felvételét, azaz a polgári átalakulást. Nem véletlen, hogy a magánjogi törvénykönyv szükségességének gondolata éppen a gazdaság intézményeinek átalakításával összekapcsolva jelent meg az 1832 36. évi diétán, és nyert (Deák Ferenc felszólalásával) elsõ ízben országos nyilvánosságot. A körülmények és a szerzett jogokat féltõ nemesi gondolkodás miatt a bizottság kiküldésére irányuló javaslat 1834-ben elbukott, 5 mint ahogyan a kódex helyett is csak huszonöt módosítás (Deák kifejezésével: a foltozgatás ) valósult meg. A reformerek parlamenti tevékenysége nyomán az országgyûlések sorra alkották a különbözõ javaslatokat: 1836 és 1847 között számos törvény született egyes részterületek kodifikálására (pl. váltójog, kereskedelmi jog azaz az úgynevezett excerpták 6 tekintetében). Ezek azonban tekintettel a magyar szabályozás hiányosságaira nem jelenthettek többet, mint a megfelelõ német nyelvû jogszabályok recepcióját. 2. Az 1848. évi áprilisi törvények között a magánjog átalakítása különösebben fontos szerepet nem kapott, hiszen a forradalom eredményeinek rögzítése a közjog területén, az alkotmányos tényezõk tekintetében volt a legfontosabb. A közteherviselés kimondása és az úrbériség megszüntetése, mint a magánjogi viszonyokat érintõ jelentõs eredmények mellett szerényen, az õsiség eltörlésérõl rendelkezõ rövidke törvényben éppencsak megbújva, Deák javaslatára kapott helyet egy közbevetett félmondatban az az óhaj, hogy a magyar polgári magánjogi törvénykönyvet is ki kell dolgozni. 7 (Az 1848:XV. tc. 1. -a szerint a minisztérium az õsiség teljes és tökéletes eltörlése alapján a polgári törvénykönyvet ki fogja dolgozni, és ezen törvénykönyv javaslatát a legközelebbi országgyûlés eleibe terjesztendi. ) Deák Ferenc, mint a felelõs minisztérium igazságügyi minisztere tehát e törvénycikk és az Országgyûléstõl kapott megbízás alapján a magyar polgári törvénykönyvet valóban 5 Kónyi Manó (szerk.): Deák Ferencz beszédei I. kötet (1824 1841) Budapest, 1903, 84. old. 6 Nizsalovszky Endre: Deák Ferenc és a magyar polgári magánjog kialakulása in: Degré Alajos (szerk.): Tanulmányok Deák Ferencrõl, Zalaegerszeg, 1976. 64 66. old. 7 Balogh Judit: A magyar magánjogi kodifikáció gondolata és az 1848-as jogi forradalom, in: Horváth Attila (szerk.): Forradalom vagy reform? Tanulmányok az 1848/49-es szabadságharc állam- és jogfejlõdésérõl Budapest, 1999. 148 160. old. XIII elõ kívánta készíteni. 8 Ennek kidolgozására kodifikációs osztályt állított fel minisztériumában, amelynek élére Szalay László, a kodifikátor került. Az áprilisi törvények azonban karakterüknél és keletkezésük módjánál fogva nem tényleges kodifikációt, a régi magyar jognak a jogfolytonosság szellemében való fokozatos átalakítását valósították meg, hanem a magánjog terén tabula rasa-t csináltak. 9 Lebontották a régi birtokjogot, de nem maradt már idõ az új rendszer felépítésére. A tényleges kodifikációs munkálatok elkezdése után hamar világossá vált, hogy a XV. törvénycikk közbevetett félmondata csak egy naív, romantikus hullám lehetett, hiszen abból egyrészt hiányzott a logikai összefüggés (az õsiség teljes és tökéletes eltörlése alapján nem lehet polgári törvénykönyvet készíteni, hiszen ilyen alap nincs, csupán annyi van, hogy az õsiség nem létezik többé), másrészt a következõ országgyûlés elé terjeszteni szintén lehetetlen lett volna egy olyan munkálatot, amely több éves, évtizedes elõkészítés után lehet csak alkalmas arra, hogy rendeltetését betöltse. 3. Mégis mi lett az 1848:XV. tc. eredménye? A negatív kodifikáció (az õsiség eltörlése) a régi magyar magánjog idevonatkozó szabályainak negligálását jelentette, de új magyar szabályok híján egyúttal arra is lehetõséget teremtett, hogy a tátongó résen át sebes áradattal nyomuljon be az idegen jogrendszer. 10 Így kerülhetett arra sor, hogy a forradalom és szabadságharc leverése után az õsiség és adományrendszer eltörlését, az úrbéri megváltást, a polgári törvénykönyvet és a jogegyenlõségen alapuló igazságszolgáltatást a bécsi (az abszolutista) kormányzat hajtotta végre, de már más szellemben, mint ahogy a 48-as törvények készültek. 11 Az Osztrák Polgári Törvénykönyvnek (Optk.) az 1852. november 29-i császári pátenssel (1953. május 1-jével) megtörtént magyarországi hatálybaléptetése azt eredményezte, hogy egy idegen joganyag (jóllehet, az a Ma- 8 349. sz. igazságügyi miniszteri körlevél, 1848. május 5. in: Ember Gyõzõ: Az 1848/49-i minisztérium levéltára Budapest, 1950. 182. old. 9 Szladits Károly kifejezésével, in: Szladits Károly (szerk.): Magyar magánjog I. kötet 78. old. 10 Szladits id. m. 79. old. 11 Suhayda János: A magyar polgári anyagi magánjog rendszere az Országbírói Értekezlet által megállapított Ideiglenes Törvénykezési Szabályokhoz alkalmazva Pest, 1862. 23. old.

XIV gyar Szent Korona alá tartozó országok némelyikében partikuláris jogként eddig is hatályban volt) az ország területén hatályos joggá vált. A régebbi magyar törvények emellett csak annyiban maradtak hatályban, amennyiben azt az Optk. hatályba lépését elrendelõ pátens általános alapelve, amely szerint a törvények visszaható hatállyal nem bírnak, illetve az ez alól felállított kivételek megengedték. Az új szabályok legfontosabb jellemzõje az volt (bár megállapításunk tartalmi értékítéletet semmiképp nem hordoz, formailag azonban kétségkívül igaz), hogy az érintett területeken elvágták a mindeddig tradicionális alapokon fejlõdõ, hagyományos magyar jog továbbhaladásának útját. Az osztrák szabályok érvénybe nem léptetése miatti maradványoktól (így a házassági jog bizonyos elemeitõl) eltekintve a magyar anyagi magánjog, a bírósági szervezet és az ítélkezés eljárási szabályainak visszaállítására csak az 1861-ben összeült Országbírói Értekezlet határozatai alapján került sor. Az ekkor meghozott Ideiglenes Törvénykezési Szabályok a fejlõdés új, immár tartósnak bizonyult, nemzeti szakaszát nyitották meg annak ellenére, hogy az osztrák udvar több ízben (sikertelenül) próbálkozott az Optk. újbóli hatálybaléptetésével. Az ITSZ, az ún. magánjogi kiegyezés következményeként Forgách Antal magyar udvari kancellár már 1862 májusában azt indítványozta a minisztertanácsban, hogy a királyi kúria elnökét bízzák meg a polgári, a büntetõ és a kereskedelmi törvénykönyvek kidolgozásával. Ennek érdekében a kúria elnökének javaslatára 1863. január 6-án egy kodifikációs bizottság felállítását javasolta a büntetõ és a kereskedelmi jogi kódexek kidolgozására. A magánjogi törvénykönyv megszerkesztését ugyanekkor a kúria elnöke nem bizottsági formában képzelte el, hanem azzal magánszemélyeket (Horvát Boldizsár ügyvédet, a késõbbi igazságügyi minisztert, és Tóth Lõrinc jogászprofeszszort) kívánt megbízni. Nem zárta ki, hogy a kódex kidolgozása során a szerkesztõk az Optk-t alapul vegyék, csupán azt kötötte ki, hogy amennyiben a magánjogban az Optk. lesz a tárgyalások alapja, az évszázadokon keresztül kialakult magyar családi viszonyokra tekintettel az öröklés és egyéb, ezzel kapcsolatos rendelkezések vonatkozásában eltérõ rendelkezések lesznek szükségesek. Az önálló törvényalkotásnak azonban ekkor ismerjük el egyáltalán nem volt reális esélye. Többek között azért nem, mert az osztrák kormányzat szándé- XV ka továbbra is az Optk. ismételt bevezetése maradt; a kormány elképzeléseivel nem volt összeegyeztethetõ a magyar önállás sem ennek egyik lényeges bizonyítéka: az önálló magyar jogrendszer. Mindennek következtében az indítványt az Államtanács egészében elvetette. Indokolásában a császár 1862. augusztus 18-án kelt legfelsõbb elhatározására hivatkozott, amely szerint a jelenlegi feladat csupán az elengedhetetlen változtatások keresztülvitele, és az is csak az udvartól függõ személyek segítségével. Az osztrák jog uralmának idõszaka mégsem ért véget 1861-ben, az ITSZ kiadásával. Formális magyarországi hatályon kívül helyezése dacára bár nem léptették ismét hatályba Magyarországon, és az osztrák kormány által magyar kodifikáció címén javasolt módosítása sem készült el sem Bécsben, sem a magyar országgyûlés vagy a kúria kebelén belül tovább élt a jogalkalmazásban, a bírói joggyakorlatban. Annak ellenére, hogy 1853-ban, a törvény kapkodó hatálybaléptetésekor a kortársak azzal érveltek ellene, hogy hiányzik az a jogászréteg, amely az idegen szabályokat megfelelõ szinten ismerné, 12 alig néhány évi tételes hatálybanléte alatt rendelkezései olyan mélyen belevésõdtek a magyar joggyakorlatba, hogy a bíróságok azokkal a törvény deklarált kiiktatása után sem szakítottak. Ennek oka elsõsorban abban volt keresendõ, hogy az ITSZ 19. és a 20. -a az õsiségi pátens további hatályban tartásáról rendelkezett, míg a 21. szerint: szintúgy fenntartatnak ideiglenesen az Országgyûlés intézkedéséig az ausztriai általános polgári törvénykönyvnek mindazon rendeletei is, melyek az 1855. december 15-iki telekkönyvi rendelettel kapcsolatban állván, a telekkönyv tárgyát képezõ valamely jog szerzése vagy elidegenítése módjait meghatározzák. A bírói gyakorlat e rendelkezések miatt szinte megoldhatatlan feladat elé került. Az ITSZ megfogalmazásai (hiszen elhamarkodva mindössze hat hét alatt készültek és provizórikusnak szánták õket), inkonkrétak, homályosak voltak, abból a gyakorlat nemigen tudta levezetni, melyek is pontosan azok a szabályhelyek, amelyeket még alkalmazni kell, illetve melyek vesztették hatályukat. A magyar bíróságok pedig még az ITSZ kifejezett rendelkezésein is túlmen- 12 Kajtár István: Az osztrák jog magyarországi recepciójának kérdéséhez, in: Tanulmányok Szamel Lajos tiszteletére, Studia Iuridica 118., Pécs, 1989. 112. old.

XVI tek: az ítéletekben a provizórikus rendelkezésekbõl levezethetõnél sokkal több tételt vettek át az osztrák törvénykönyvbõl, mert a magyar magánjog ekkor, különösen a kötelmi jogban még nagyon hézagos volt. Nem véletlenül állapíthatták meg tehát a kortársak, hogy már az Optk. bevezetése óta megfigyelhetõ a magyar és osztrák jogrendszer egyfajta általános nivellálódása, azaz, hogy a magyar jog nemzeti karakterét sok esetben mindenekelõtt a dologi és a kötelmi jogban már elvesztette. A kodifikáció késése miatt ez a jogbizonytalanság és a hol csendes, hol viszont expressis verbis kimondott recepció több évtizeden keresztül kísértett a magyar jogi praxisban, a bírói gyakorlat jogfejlesztõ hatása pedig olyannyira rányomta bélyegét jogunkra, hogy az ilyen módon beszivárgott idegen jogi tételek a röviddel a századforduló elõtt végre megindult kodifikációs munkálatokban újra és újra megjelentek. Az osztrák jog uralmának az 1861-es magánjogi kiegyezést követõ továbbélését vizsgálva a felmerülõ kérdések közt leginkább a dologi jogot szokás megemlíteni. Valójában az, hogy a magyar dologi jogi intézmények az egységes telekkönyvi rendszer miatt osztrák mintára fejlõdtek, mind a mai napig nem vonható kétségbe. 4. A neoabszolutizmus korának e vonásai a kronológiát tekintve 1849 és 1865 között határozták meg a magyar állami és jogéletet, de az átvett jogszabályok tényleges hatásukat valójában a következõ periódusban fejtették ki. Az 1867-es kiegyezés ugyanis közjogilag stabil alapra helyezte a két állam viszonyát, létrehozva a dualista Osztrák-Magyar Monarchiát, amelyben Magyarország formális állami önállóságát, autonómiáját a Habsburg birodalmon belül megfelelõ mértékben meg tudta õrizni. Ez a kiegyezés teremtette meg a biztos alapot a jogrendszer fejlõdéséhez is. A dualizmus-kori jogfejlõdésben, megújítva az 1848-ban megfogalmazott törekvéseket, újra erõteljesen kapott hangot a valamilyen módon megvalósítandó jogrendezés szükségessége. A kor sokoldalúan képzett jogászai el voltak szánva a nagy feladatra, hogy egy átfogó, hézagmentes és logikailag kerek, egész törvénykönyvet alkossanak meg. A törekvést azok a döntõen a fiatal generációhoz tartozó jogászok indították el, akik képesek voltak látókörükbe vonni koruk egyetemes európai magánjogfejlõdését (te- XVII kintetbe véve ennek során a megelõzõ idõszak tendenciáit és tapasztalatait is), akik nehézség nélkül tudták eredetiben olvasni a példaképül vehetõ államok mindegyikének anyanyelven írt törvényeit, akik ismerve e nagy államok történetét és eszmei hátterét is, kidolgozták, és a századforduló magas szintû, mondhatni vezetõ tudományává fejlesztették az összehasonlító jogtudományt. A magyar királyi igazságügyi minisztérium és az országgyûlés az 1867-es kiegyezés által megteremtett, stabilizált közjogi alapokon az 1848. évi XV. törvénycikk rendelkezései alapján késedelem nélkül a magánjogi kodifikációs tevékenység megindítására törekedett. A törvénykönyv-alkotásnak természetesen továbbra is Deák volt a legtekintélyesebb szószólója, aki a polgári jogi, büntetõ-, váltó-, kereskedelmi és bányajogi kodifikációt helyezte kilátásba. Tekintettel azonban arra, hogy a valódi kodifikációt szolgáló törvényelõkészítõ bizottság felállítása késlekedett, Horvát Boldizsár igazságügyi miniszter személyes megbízás alapján tett lépéseket a kódex elõkészítése ügyében: Hoffmann Pál professzort kérte fel egy tervezet kidolgozására. A törvénykönyv elõkészületei azonban mindezek, és a kezdetben a miniszter által tett ígéretek ellenére egy 1871-ben publikált, mindössze az általános részt tartalmazó elõadói javaslatnál félbeszakadtak, a tervezet kedvezõtlen fogadtatása után pedig az anyagi magánjogi kódex lehetõsége is elveszettnek tûnt. Ezt követõen a Kúria fejtett ki igazán érdemi jogfejlesztõ tevékenységet, hiszen számos iránymutató ítéletében elvi éllel határozott meg fogalmakat, jelölte ki bizonyos jogintézmények értelmezési és jogi értékelési irányát, fektetett le alapelveket, stb. Döntéseiben (és döntvényeiben) vegyesen használta a magyar és az idegen eredetû jogintézményeket, inkább az absztraktabb alapelvekbõl dolgozott, mint tételes jogi szabályokból. Ez eredményezte azt, hogy a XIX. század végére Magyarországon is jelenõs befolyásra tett szert az ún. jogászjog. A bírói jog, azaz a szokásjogi normák mellett jelentõs funkciója volt a korszak néhány nagyobb törvényének is, amelyek a szokásjogtól hódítottak el az alkotott, a tételes, azaz a rendszerezett jognak bizonyos magánjogi részterületeket (a már korábban említett házassági jog, kereskedelmi jog mellett pl. a zálogjog vagy a szabadalmi jog).

XVIII A magánjog egészét átfogó törvénykönyv, a kódex elkészítésérõl azonban a hosszú hallgatások ellenére a szakma e korszakban sem tett le. De a kedvezõ döntések erre vonatkozóan csak a század utolsó éveiben, Erdély Sándor igazságügyminiszter alatt születtek meg, aki egy állandó bizottságot állított fel minisztériumán belül, nagy tekintélyû szerkesztõ, és külsõ, ún. tanácskozó tagokból (köztük volt pl. Grosschmid Béni és Szászy-Schwarz Gusztáv, ún. segédtagokként pedig az ifjú nemzedékbõl Szladits Károly és Kolozsváry Bálint is). A miniszter a bizottság feladatául nem kevesebbet szabott, mint a magánjog körébe vágó és hazánkban érvényben levõ törvényeknek, törvényes szokásoknak, a már meglévõ törvénytervezeteknek, a judikatura és irodalom termékeinek, valamint az idegen mûvelt államok jogfejlõdésének figyelembevételével és felhasználásával, a polgári törvénykönyvnek egységes és rendszeres tervezetét elkésziteni. 13 E bizottság munkájának eredménye lett a magyar általános polgári törvénykönyv 1900-ra elkészült ún. elsõ tervezete, amely a század törekvéseit kívánta megkoronázni ám, amely sajnos nem járt sikerrel. Az anyagi magánjog tehát legalábbis jogforrási jellegét tekintve végeredményben nagyjából úgy köszönt el a XIX. századtól, ahogyan üdvözölte azt: döntõen a szokásjogban élõ, azáltal meghatározott normarendszerként. A XIX. század végi magyar anyagi magánjog kérdései 1. A XIX. század második felében az anyagi magánjogot jellemezni kis túlzással annyi, mint arról vallani színt, hogy az illetõ nemzeti, azaz inkább konzervatív, fontolva haladó, avagy szabadelvû, azaz inkább kozmopolita, a reformokra akár áldozatok árán is kész. Amennyiben egy jogászt (dolgozzék szakmája bármely területén) arról kérdeznének, milyen magyar magánjogot ismer, a válasz arról szólna, hogy mai joguk évezredes fejlõdéssel alakult, rendi gyökerû, de 1848 jogegyenlõséget hirdetõ eszméi, és némi osztrák-német átvétel módosította. Ha viszont az volna a kérdés, vajon a (közel)jövõben milyen magyar magánjogot szeretne, a válaszok három fõ irányra szakadnának. 13 A bizottság jegyzõkönyvei I. kötet 2. ; A magyar általános polgári törvénykönyv tervezete. Elsõ szöveg. Budapest, 1900. Elõszó III. old. XIX A válaszadók egy része a jogbiztonság követelményére hivatkozva az azonnali törvénykönyvalkotás mellett tenné le voksát, amely leggyorsabban valamely fejlett állam magánjogi törvénykönyvének azonnali átvételével volna keresztülvihetõ. Kínálkozik itt az Optk. (mint az imént tárgyaltuk, ismerték és használták), de ha valaki (elsõsorban a közjogi ellentétek, a szabadságharc vérbefojtása miatt) vonakodna az osztráktól, ott a német BGB vagy a francia Code is. Egyszerû, gyors, teljes átvétel (mereven, alakítás nélkül, vagy esetleg csekélyebb módosításokkal), hasznos is, hiszen megoldja a jogalkalmazás mindennapos problémáit. Az idegen jog átvétele, azaz a recepció tehát puszta jogtechnikai megoldás volna, a gondolat hívei ugyanis a pozitív jogot nem a nemzeti kultúra szempontjából értékelték, a törvénykönyvnek nem jellegét, csupán hasznosságát helyezték elõtérbe, s ez a felfogás vezetett azon álláspontjukhoz, amely a hazai jogot egyszerûen fel akarta váltani az univerzálisabb, modern szabályokkal. A válaszok másik része lassúbb, megfontoltabb, nemzetibb magánjogra vonatkozna: a Werbõczyn alapuló szokásjog írásba foglalása, megfelelõ tradicionális intézményeink lehetõség szerinti megtartása volna ezek középpontjában, melyet csak ott volna szabad idegen jogintézményekkel kiegészíteni, ahol az a modern igények kielégítésére nem alkalmas (pl. kötelmi jog, forgalmi jog). E válaszadók a történeti jogi iskola követõi volnának, akik az 1848 elõtti jog visszaállítását látták járható útnak. Az iskola eredeti tanaihoz híven alapvetõen ellenezték a kodifikációt, ugyanakkor a külföldi jogok átvételét is, továbbá õk állították fel azt a tételt, hogy 1848 elõtti jogunk szinte kizárólag magyar jog volt. 14 A '70-es évek végétõl azonban a válaszadóknak egy harmadik, bár kétségtelenül kisebb csoportja is feltûnne: azok, akik a polgári igényeknek is megfelelõ változásokat követelnének, s egy önálló alkotású új magyar törvénykönyv érdekében lépnének fel. Az ekként válaszolók (Szalay Lászó, Dell' Adami Rezsõ, Teleszky István, Dárday Sándor, részben Szászy-Schwarz Gusztáv, és mások) a korban rendkívül heves szakmai vitákat kiváltva próbálták bebizonyítani, hogy az 1848 elõtti, magyarnak nevezett magánjog legnagyobb részben germán, római vagy kánonjogi hatásokra vezethetõ viszsza. Ehhez a szûk áramlathoz kapcsolódott a legfonto- 14 E tételt a késõbbi jogtudósok (pl. Grosschmid, Szladits) cáfolták. Katona Mór álláspontjáról a következõ fejezetben.

XX sabb törvénytervezetek kidolgozása, s ezekben a rendi maradványok felszámolása, a római jog felhasználása által az osztrák, német és svájci példák követése. A nemzet egy élõ lény fogalmazott pl. Dárday, melynek minden legcsekélyebb idomítását megérzi az egész társadalom minden ízületében. 15 2. A magánjog fejlettségének egy valós mutatója az is, hogy esetszerû, azaz kazuisztikus-e, avagy van-e, ill. lehetséges-e rendszeres, azaz szisztematikus feldolgozása is. 1795-tõl 16 a XIX. század végéig a magyar magánjog egyértelmûen végigjárta ezt a fejlõdési utat. A század közepén megjelenõ, majd a kiegyezés után hatalmas lendülettel feléledõ magánjogi szakirodalom kikövezte az utat ahhoz, hogy a magyar magánjogot lehessen rendszerszerûen vizsgálni és ismertetni. A hazai irodalomban többek között Ökröss Bálint, Suhayda János, Wenzel Gusztáv, Herczegh Mihály, Zlinszky Imre feldolgozásai voltak a kezünkben levõ Katona Mór kötet elõfutárai, úttörõi. Katonának tehát nem kellett új stílust kitalálnia. Választania ugyanakkor nagyon is szükséges volt, hiszen legalább két tárgyalási mód kínálkozott számára: a korábban használatos Gaius-féle institúciórendszer egyrészrõl, a modern német jogtudomány terméke, a Savigny által hirdetett pandektarendszer másrészrõl. A magánjogot ugyanis a hagyományos felfogásnak megfelelõen a jogászok (Magyarországon is) három részre osztották. Ez a felosztás a római jogon és elsõsorban azon alapult, hogy ez a jogág egyrészt vagyoni, másrészt személyi kérdéseket tárgyal. Így különbséget tettek tiszta személyi jogi, vegyes jogi és tiszta vagyonjogi rész között, kialakítva a klasszikus 'személyek dolgok kötelmek' felosztást. A magánjog polgári korszakát megelõzõen alkotott jogszabályok áttekintése során láthatjuk, hogy ez a hagyományos felosztás a magyar jogban a személyi jog vagyonjog vagyonvédelem triászában nyilvánult meg, és a magánjogi tárgyúaknak mondott, illetve e körben nyilvántartott jogszabályok az elv betartása okából vegyesen tartalmaztak magánjogi, büntetõjogi és perjogi elemeket is anélkül, hogy módszeresen külön választották, lehatárolták volna a magánjog tárgyát. 15 Dárday Sándor országgyûlési beszéde, in: Jogtudományi Közlöny 15. évfolyam (1880) 127. old. 16 Homoki-Nagy Mária: Az 1795. évi magánjogi tervezetek, Szeged, 2004. XXI A XIX. század közepének pandektajogi irodalmában merült fel ezzel szemben az az elméleti felvetés, hogy a magánjog körébe tartozó szabályok csoportosítására nem felel meg a fenti felosztás, hanem új, fejlettebb meghatározást, rendszert kell felállítani. Kétségtelen, hogy a magánjog körében részben családi, részben vagyoni viszonyok tartoznak. Az öröklési jog azonban tárgyánál fogva vagyoni jellegû, de alapját elsõsorban a személyi (családi, vérségen alapuló) viszonyok adják, s ennélfogva sem az egyik, sem a másik részben nem helyezhetõ el, hanem ennek külön, a kettõ után kell szerepelnie. A XIX. század végének újabb német törvénykönyveiben helyet kapott az önálló öröklési jog, és egyes kódexekben egy külön általános rész is. Mivel a magyar magánjog tudományos mûvelése csak késõn, a XIX. század közepe táján indult el, sokáig inkább az elsõ, a tradicionális felfogás volt meghatározó. A rendszeres magánjogi törvénykönyv elõkészületei kapcsán azonban egyre többször merült fel a kérdés, és egyre többször gondolták úgy a jogalkotásban közremûködõk, hogy a második csoportosítás több elõnnyel jár. Az 1870-es évektõl készülõ magánjogi törvénykönyv-tervezetek ill. résztervezetek is többnyire ezen beosztás figyelembevételével születtek meg. Majd Szászy-Schwarz Gusztáv erõteljes fellépése nyomán 1897 tavaszától vált uralkodóvá (és maradandóvá) az a felfogás, hogy a magyar magánjognak nincs szüksége a Szászy által a német népszellem termékének nevezett általános részre, helyette inkább az önálló személyi jogi fejezetnek van létjogosultsága. 17 3. A XIX. század vége felé a magánjog alapvetõ kérdései közé tartozott a nyelv megfelelõsége, a szakmai szabatosság is. Lehetséges, hogy Nánásy Benjámin vagy Georch Illés után majd egy évszázaddal ez még vita tárgya? 18 Bizony, a század második felében még mindig kérdés, alkalmas-e már a magyar jogi mûnyelv arra, hogy a jog élõ testének megfelelõ formát adjon. Tudjuk, hogy 1844-ig a hivatalos nyelv a latin, bár a reformkori jogalkotás némileg már túllépett ezen, és a 17 Balogh Judit: Az általános rész kérdése és tervezetei a XIX. század végének magyar magánjogi kodifikációjában in: Collectio Iuridica Universitatis Debreceniensis Tomus II., Debrecen, 2002, 75 92. old. 18 Mezey Barna: A törvényes öröklés a magyar rendi társadalomban. Bevezetõ tanulmány Nánásy Benjámin törvényes hites szószóló könyve elé (1799), a MOKK kiadása, Budapest, 2006, 1. fejezet

XXII magyar nyelv fejlesztése mellé állt (legalábbis a jogszabályok kéthasábos szerkesztésben jelentek meg). A jogi mûnyelv azonban még az általános (társalgási) nyelvnél is bonyolultabb kérdés. A jogintézményeket a kor jogászai latinul tanulták, ez volt Werbõczy nyelve is. Majd az oktrojált osztrák joggal és a késõbbi német recepcióval tért hódított a német is. Az excerpták fogalmazásakor szinte minden jogintézmény mellett ott volt a német megfelelõje az esetleges félreértések elkerülésére, de az mégis 1840 volt, vizsgálódásunk középpontjában viszont a századvég áll. A magyar szaknyelv sokak szerint még a XIX. század hetvenes éveiben sem volt eléggé fejlett egy kódex önálló megalkotásához. A jogszabályszerkesztõk, kodifikációval megbízott személyek azonban ezt (elvi szinten) nem így látták. A kérdésben döntõ bizonyságot azonban csak kész munkálat szolgáltathatott. Az elsõ bizonyíték tehát Hoffmann Pál általános részre vonatkozó tervezete volt. Hoffmann magyar nyelve saját megítélése szerint és a korabeli kritika képviselõinek jelentõs része szerint is alkalmas lehet az önálló kodifikációra. Arra vállalkozott, hogy elkerüli a latin vagy német kifejezések használatát akár olyan jogi mûszavak alkotásával is, amelyeket az eddigi magyar joggyakorlat még soha nem használt. A tervezet e célkitûzés eredményeként számos idegenül csengõ, a magyar jogi szaknyelv számára új kifejezést tartalmazott. Sikeresnek tartották pl. a kortársak a holttá nyilvánítás körében alkalmazott híreveszett jelzõt, vagy az analógia helyetti hasonszerûség 19 megjelölést, ugyanakkor elítélõen fogadta a kortárs kritika tevõleges viselkedés, az örökletes jogok és kötelezettségek kategóriáját, sõt, az azóta elfogadott és vitathatatlan értékû terminus technicussá vált jogutódlás vagy megdönthetõség fogalmait is. A következõ két-három évtized és a jog felívelõ tudományos igényû mûvelése ezt a nyelvet méginkább tökéletesítette. Ezért aki Katona Mór könyvét veszi kézbe, nyelvi bizonytalanságokkal már egyáltalán nem találkozik. Ugyanakkor szembetûnik, hogy Katona (éppúgy, mint késõbb a legnagyobb dogmatikusok is) a jogintézmények mellett többnyire megadja azok latin megfelelõjét, ritkábban a németet is. 19 Az analógia szinonimájaként a kifejezést Katona Mór is használja (pl. 6. ) XXIII A magyar magánjog Katona Mór könyvében 1. Katona Mór, aki 1872-ben a budapesti egyetemen magyar magánjogból, a törvényes öröklés tárgykörébõl habilitált, könyve megjelenésekor épp a pozsonyi jogakadémia tanára volt, kiterjedt szakirodalmi munkássággal a háta mögött. Szakmai ismereteinek alapossága és a katedráról származó magabiztos tárgyalási mód volt az a két tényezõ, amely hozzá segítette ahhoz, hogy tömören, lényegretörõen, mégis olvasmányosan, könnyen követhetõen, ugyanakkor szabatosan és precízen írja meg a magyar magánjog vezérfonalát. Bár ajánlást a mû nem tartalmaz, alappal következtethetünk arra, hogy munkáját a jogban jártas, az alapokat ismerõ, ugyanakkor a joganyagban a megelõzõ évtizedek számos változása és a törvénykönyv hiánya dacára is biztosan eligazodni szándékozó olvasónak írta. Ilyen értelemben kitûnõ olvasmánynak ahhoz, hogy mi, késõi olvasók, egy rövid összefoglalásból képet kapjunk modern magánjogunk õsállapotáról. 2. Kora magánjogát akként jellemzi, hogy abban a nemzet jogalkotó szelleme nyilatkozik meg, mivelhogy Magyarországon idegenbõl mereven átültetett jogrend nem létezett soha, miként Németországban a római jog receptiója. De nem zárkózott, nem zárkózhatott el hazánk sem a szomszédos államok intézményeinek beszivárgása elõl, mert ezt a nemzetközi érintkezés és forgalom önkéntelenül magával hozza; azonban jellemzõ a nemzet önálló és jogalkotó képességére, hogy az idegenbõl vett institutiókat saját gazdasági helyzete és fejlõdöttségének igénye szerint idomította át, nemzeties színezetet adván nekik. A legújabb jogfejlõdés már hazánkban is nemzetközi irányú. (2. ) 3. A könyvben Katona hangsúlyt fektet a legújabb, jelentõs változást eredményezõ jogalkotási eredmények, így pl. az 1894-es házassági törvény 20 ismertetésére. Különös értéke a könyvnek, hogy anélkül adja át az olvasónak a legkülönlegesebb jogi problémák megoldását, hogy alacsonyabb szintû jogforrások vagy eseti döntések garmadájával terhelné mondandóját (pl. a külföldön, vagy külföldiek által kötött házasságok körüli bonyodalmak megvilágításakor. (92. ) 20 Herger Csabáné: A nõvételtõl az állami anyakönyvvezetõig Budapest- Pécs, 2006.

XXIV 4. A rendszer tekintetében Katona a pandektarendszer mellett tette le voksát, saját megfogalmazása szerint azért, hogy oly egymásutánban tárgyaljuk a jog anyagát, amelyben az emberi szükségletek mutatkoznak. (8. ) A pandektista felfogás szerinti általános részben (a Szászy-Schwarz-féle érvelést elutasítva) alapvetõ, a könyv késõbbi fejezeteiben tárgyalandókhoz általános bevezetõül szolgáló fogalmakat találunk. A személyi jogból pl. jogképesség, cselekvõképesség, természetes személy, jogi személy megkülönböztetését, a dologi jogból a dolog fogalmát, a dolgok értékének meghatározási módszereit, dologosztályozásokat, a növedék, tartozék, gyümölcs fogalmait, a kötelmi jogból a jogügylet tanának részletes szabályait, a feltétel, idõ- és módhatározás fogalmait, az érvénytelenség eseteit, végül a határidõk számítására vonatkozó iránymutatást. Még a régi magánjogszemlélet nyomait mutatja a könyv IV. fejezete, amely a jogvédelemrõl szólva a peres eljárás tekintetében is részletes eligazítást ad az olvasónak. 5. Katona Mór könyve jó szívvel ajánlható mindazoknak, akik az elõzõ századfordulón élõ, alkalmazható jogáról szeretnének képet kapni. Szemmel láthatóan gyakorlati útmutatóval van dolgunk, ezért vannak esetek és arra adott válaszok, megoldások, de nincs egyéni vélemény, nincs hivatkozás a jog élõ klasszikusaira és nincsenek tudományos fejtegetések. Hiába keresi az olvasó e munkában a jogfejlõdés leendõ útjainak vázolását, de éppígy hiányzik a magánjogi törvénykönyvalkotás nagy munkájának említése is. Katona Mór eredeti 274 oldalas mûvében ugyan van néhány utalás a külföldi, elsõsorban a német törvényhozások irányaira, de (pl. a magánjog forrásainál) még említés szintjén sincs jelen a kodifikáció, és annak eredményei. Nem fogalmazódik meg ennek igénye sem (bár az sem, hogy a jogrendszernek ne lenne szüksége egységes törvénykönyvre). A történelem pedig keserû bár, de igaz a szerzõt igazolta. A XIX. század törekvései nem vezettek el az egységes magánjogi kódexhez, sõt, mindannyian tudjuk, ez a klasszikus magánjognak egyáltalán nem sikerült: öt tervezet sem volt elég egyetlen törvényhez. Rendszeres magyar magánjog egészen 1959-ig csak monográfiákban, a jogirodalom termékeiben létezett.

A mai érvényû magyar magánjog. BEVEZETÉS. 1.. Tárgyi és alanyi magánjog. Magánjog, tárgyi (objectiv) értelemben: a magánviszonyokat rendezõ szabályok és normák összesége. A magánszemélyek közt alakuló életviszonyok, kapcsok, jogi rendezés alá vonva: jogviszonyokká lesznek. Egymásközt rokon jogviszonyok rendezésére vonatkozó jogszabályok alkotják a jogintézményeket. Ha a jogszabályok az állam egész területén érvényesülnek, akkor egyetemes jogról szólunk (jus universale); ha pedig csak egyes részeiben az államnak jutnak hatályhoz, az részszerû jog vagy norma lesz (jus particulare). A magyar magánjog csak részszerû, mert sem Erdélyben, sem a volt (most már polgárositott) határõrvidéken, sem a magyar birodalom kötelékébe tartozó Horvát-Szlavonországban nem bir érvénynyel. Ezekben ugy, mint Fiuméban és vidékén az osztrák polgári törvénykönyv (1811-bõl) foglalja el a magyar jogszabványok helyét. Egyetemes jogot nálunk csak a kereskedelmi és váltójog képez. Jog, alanyi (subjectiv) értelemben: hatalom és uralom embertársaink akarata fölött, amennyiben a tárgyi jog ennek ótalmat nyujt. Eme ótalom-nyujtás határain belûl keletkezhetik csak jog, jus, mert az állami kényszereszközök alkalmazhatásában, állami segély-nyujtásban csucsosodik ki az alanyi Dr. Katona: Magyar magánjog. 1

2 jog, jogosultság, hogy mások akarata a jogosulté elõtt meghajoljon. Innen van, hogy az alanyi jog csak tételes (positiv) lehet, mert csak a concrét állam részesitheti azt megfelelõ védelemben. Minden alanyi jognak kötelezettség felel meg; jog és kötelesség egymást födik. A jogoknak megfelelõ kötelezettségek közt mégis két nagy csoportot külömböztethetünk meg: egyik, ahol a joguralom nem kiván egyebet, mint elismerést, nem háboritást, nem zavarást, tehát pusztán negativ magatartást, de ezt aztán mindenkitõl; ezek: a dologi, családi és az öröklési jog. Mert eme jogoknak megfelelõ negativ kötelezettség általános, mindenki ellen ható, azért a jogok eme csoportját absolut jogoknak nevezzük. A jogok másik csoportja: a kötelmi jogok a velük szemben álló lekötelezetteknél már nem érik be a puszta nemleges magatartással, hanem positiv tevést, cselekvést, szolgáltatást követelnek, de csak attól, aki magát erre kötelezte, tehát egy meghatározott személytõl; mert itt az a személy, a ki ellen a jog reagálhat, meg van jelölve, azért ezek relativ, viszonlagos jogoknak neveztetnek. 2.. A magyar magánjog rövid jellemzése. A magyar magánjogi szabályok egy ezredéves fejlõdés termékei. Szabályaiban a nemzet jogalkotó szelleme nyilatkozik meg. Magyarországon idegenbõl mereven átültetett jogrend nem létezett soha, mint Németországban a római jog receptiója. Nem zárkózott, nem zárkózhatott el hazánk sem a szomszédos államok intézményeinek beszivárgása elõl, mert ezt a nemzetközi érintkezés és forgalom önkéntelenül magával hozza; azonban jellemzõ a nemzet önálló és jogalkotó képességére, hogy az idegenbõl vett institutiókat saját gazdasági helyzete és fejlõdöttségének igényei szerint idomitotta át, nemzeties szinezetet adván nekik. Különösen látjuk ezt a hûbéri intézménynél, mely a középkorban az egész nyugaton praedominált, és nálunk az adomány-rendszerben nyert korszerû transformatiót. A legujabb jogfejlõdés már hazánkban is nemzetközi irányu, mert a gyakori és könnyü érintkezés a mivelt világ népeivel a társa- dalom intézményeinek nivellirozását, egyenlõsitését szüli, mi a nemzeties elemet mindinkább háttérbe szoritja és lassan kiküszöböli, nálunk épúgy, mint Rómában a hol jus civile szük kereteit a jus gentium, a Rómába özönlõ népek jognézlete áttörte, de egyuttal annyira meg is termékenyítette, hogy beváló lett világhódító szerepére. 3. A magyar magánjog irodalma. A magyar magánjog különbözõ forrásaiban található jogszabályok egybefoglalása és feldolgozása az irodalomnak a feladata. Nálunk késõn indult ez meg, mert Werbõczy Hármas könyve és ennek magyarázatai pótolták ezt, ebbe lévén a domesticum jus összeállítva. A rendszeres feldolgozás Huszty István: Jurisprudentia practica-jával indult meg 1745-ben, többször kiadva. Utána következett Fleischhacker Jakab : Institutiones juris hungarici 1795. 3 köt. Kövy Sándor: Elementa juris prudentiae hungaricae 1800-ban, sok kiadást ért, magyarul: Magyar polgári törvény 1822. Magyar nyelven elsõ volt Georch Illés: Honnyi törvény 1804. 3 köt. Kelemen Imre: Institutiones juris privati hungarici 1814. 4 köt. Szlemenics Pál: Elementa juris civilis hungarici 1817 és magyarul 1823. Legtekintélyesebb munka a 48 elõtti korból Frank Ignácz : Principia juris civilis 1829. 2 köt. és magyarul: Közigazság törvénye Magyarhonban 1845. 2 köt. Ma is használható és keresett. 1848 után az osztr. polgári törvénykönyv uralma alatt (1853-1861) szünetelt az irodalom. A magyar magánjog visszaállitása után gyors egymás utánban jelent meg: Ökrös Bálint és Suhayda János munkája 1862-ben. Utána Wenzel Gusztávé 1863. Kallós Lajosé 1865-ben. Knorr Alajos magyar magánjoga 1873. Herczegh Mihályé több részletben. Zlinszky Imre: A magyar magánjog mai érvényében 1880. Immár hetedik kiadásban, átdolgozta Reiner János. Emõdi Dániel: Magyar magánjog tankönyve 1892. Többek közremûködésével jelenik meg: A magyar magánjog kézikönyve 5 vaskos kötetben. Eddig a III. kötet jelent meg a kötelmi jogról. 1* 3

4 Források. 4.. A magyar magánjog forrásai. Forrásnak a jogszabályt létesitõ ama tényezõket nevezzük, melyekbõl az élõ jogszabályokat megismerni és meriteni lehet. Magyarországnak még nincs egységes törvénykönyve, miért többféle forrásból kell a jogszabályokat összeszedni. Szokás a források osztályozása irott és nem irottra, vagy jelentõségük szerint csoportosítani õket egymásután. Ez utóbbi nyomán jogforrásainak a következõk: I. Törvény, mely a törvényhozó hatalomnak írásba foglalt kijelentése. Magyarországon a fenálló alkotmány szerint a törvényhozás az országgyülést (képviselõház és fõrendiház) és a koronás királyt illeti meg. Törvényeinket a Magyar Törvénytár (Corpus juris hungarici) tartalmazza Sz. Istvántól kezdve. Az elsõ gyüjtemény 1584-ben jelent meg: Collectio decretorum név alatt (Mossóczy és Telegdy püspököktõl), a késõbbieket kiegészítették Werbõczy Hármas könyvével, idõközi törvényekkel és számos toldalékkal. Törvénytár nevet az 1694. évi Szentiványi Mártonféle kiadás nyert. 1745-ben Szegedy János adta ki 2 kötetben, 1847-ben már 3 kötetre terjedt a gyüjtemény, melynek utolsója a toldalékokat foglalja magában. A Törvénytár nem tartalmazza a régi decretumokat mind ; az egyes közölt törvények szövege se hiteles, csak az ujabb keletû törvényeké. A levéltári kutatások utján napfényre került régi kir. végzemények felvételét, valamint a hiteles szöveg szerint való kijavitást a régi Helytartótanács nem engedte meg, mi sajnálatos. A törvények idézésénél az alkotás évét és a törvény számát kell kitenni, igy 1723. évi 3. tcz. A törvény kihirdetését az 1881. évi 66. tcz. 4. alapján a törvénytárban való megjelenés képezi, miért ezt a napot a törvénytárnak meg kell jelölnie. II. Szokásjog, a nép szokásaiban, cselekvényeiben nyilvánuló jogszabály. Nem minden szokás tartalmaz jogszabályt. A népek kezdetleges korában, mikor a viszonyok még egyszerûek, csak szokásos jogszabály létezett: késõbb a törvény lép elõtérbe, hogy a bonyolult viszonyok részletesb szabályozást nyerjenek. De azért a szokásjog folyton alakul, képzõdik, mert ebben nyilatkozik meg a nép jogalkotó szelleme és ez forrasztja ki a joganyagot a törvényhozás számára. Azért a szokásjogot elfojtani nem lehet, mert a jogélet új alakulásainak ez a természetes elrendezõje. A szokásjog kellékei: 1. Egyöntetû gyakorlás, mely a jogról való meggyõzõdésnek bizonyítéka (opinio necessitatis). 2. Tartóssága, huzamossága a gyakorlásnak, mely lehet hosszabb-rövidebb idõköz, az esetek gyakorisága szerint. 3. Észszerû, okszerû legyen, mely a kor közfelfogásával és a jó erkölcscsel ne ellenkezzék. A szokásjog lehet az egész népre kiterjedõ (országos szokás), vagy csak egyes rétegeire, vagy az állam kisebb területére szorítkozó (helyi, vidéki szokás). Ma ez utóbbi a gyakoribb. A szokásjog hatása leginkább törvénytpótló; ez fõhivatása; aztán törvényt magyarázó, ahol ez homályos volt; régi törvényekkel szemben lehet törvényszüntetõ is, midõn a törvényhozás elmulasztván a törvényeket a változott viszonyoknak megfelelõen reformálni: a szokásjog teremti meg a forgalmi élet kivánta rendezést, mellõzve az elavult törvényeket. Az országos szokást nem kell bizonyítani, mert azt a biró ismerni tartozik (jura novit curia), de a helyit igen; erre beválnak tanúk, hatósági bizonylatok, okmányok jogügyletekrõl, pl. szerzõdések, végrendeletek, de eskû nem. A szokásjog megszûnik, ha a gyakorlás elmarad, beszárad, vagy a nép meggyõzõdése a jog körül mássá alakul, végûl, ha a törvény veszi rendezés alá a szokásjog anyagát. III. Werbõczy Hármaskönyve. II. Ulászló alatt megzavaradott a jogszolgáltatás, mert a jogszabályokat az összegyüjtés hiánya miatt, a jogszolgáltató közegek nem ismerték. A király megbizta tehát Werbõczy Istvánt, a korában elõ jog feljegyzésére (domesticum jus, jus Regni). Õ a megbizásnak fényesen megfelelt a Tripartitum cimû munka megirásával, melyet a szokásjogból, régi decretumok fenálló szabványaiból, királyi rendeletekbõl és kiváltságokból állított össze. Az országgyülés és a király az opust elfogadta 1514-ben, de az oligarchák meghiúsították a kihirdetést és így formális törvény- 5

6 erõhöz nem jutott; de mivel jogszabályok gyüjteménye, jus Regni, azért századokon át irányadó volt tartalma. Áll a munka a bevezetésen kivül 3 részbõl; a részek titulusokra oszlanak. Még ma is élõjogként szolgál egyes rész belõle. Magyarra fordítását legujabban az Akadémia adta ki (Kolosváry és Óvárytól) és Csiky Kálmán latin-magyar szöveggel. IV. Királyi rendeletek. Rendeleti uton jogszabályt alkothat a végrehajtó hatalom (kormányzat) azon felelõsség alapján, hogy a jogrendet fen kell tartania, ideiglenesen bár, mig a törvényhozás nem intézkedik. Három faja van a rendeleteknek: a) törvényt pótló; itt a rendelet mindig provisorius hatályú. Nálunk ez jelentõs forrás, mert a törvényhozás nem jutott hozzá, hogy magánjogi rendezést létesítsen. Ilyen volt a multban a Miksa-féle bányarendelet, urbéri rendeletek, ujabban a törvényhozás felhatalmazásából a telekkönyvi rendelet Erdély számára, a családi hitbizományok rendezésére vonatkozó stb.; b) törvényt végrehajtó rendelet, melynek érvényes kibocsájtására a törvény a végrehajtó hatalom egyik-másik organumát (miniszteriumot) hatalmazza fel. Csak ez a megbizott közeg adhat ki érvényes rendeletet, a törvény keretén belül. c) Szükségrendelet közveszély vagy forrongás idejében, midõn a normális viszonyokra berendezett szabályok nem elégségesek. Evvel a törvényt ideiglen fel lehet függeszteni az összminiszterium felelõssége mellett. Gyüjtemény: Rendeletek tára. A régi rendeletek találhatók: Kassics Ignácz: Enchiridionjában. V. Királyi kiváltságok (Privilegium), a koronás fejedelem engedélyezte jogszabályok, melyekbõl egyéni jog fakad, rendesen exemtio, kivétel az általános érvényû jogszabály alól. Igy a családi hitbizományalapitással a család és a vagyon ki van vonva a köztörvény alól, és individuális szabály alá helyezve; törvényesítésnél a nem törvényesre a törvényes gyermek jogállása nyer alkalmazást. Ma az ily kivételes jogszabály már ellenkezik a meggyökeresedett jogegyenlõséggel, azért ujabban csak szûk körben mozog, holott a régebbi jognak elõkelõ forrása volt. Ezen alapult az adományrendszer is. Kellékei: 1. a koronás fõ adományozása; 2. törvénynyel ne ellenkezzék, de kivételes bánásmódot létesíthet; 3. mások jogába ne ütközzék (salvo jure alieno) és 4. privilegiális alakban adassék. A kiváltságos alakhoz megkivántatik: 1. a király személye körüli miniszter ellenjegyzése (elõbb a kir. cancellár); 2. a szokásos záradékok benn legyenek, kivált a salvo jure alieno; 3. nagyobb pecsét alatt adassék ki; 4 egy év alatt ki legyen hirdetve ott, ahol a kiváltságos jogszabály érvényesül. Megszünik a kiváltság: 1. elévülés; 2. idõlefolyás ; 3. lemondás és 4. birói megsemmisités által. VI. Helyhatósági szabályrendeletek. (Statutumok). A megyék és a municipalitással felruházott sz. k. városok már régtõl fogva birnak autonomiával, melynél fogva helyi viszonyaik rendezésére jogszabályokat statuálhatnak; evvel ujabban a községek is felruháztattak (1886. évi 22. tcz. a községek rendezésérõl): A köztörvényhatóságok statutumainak érvényéhez a belügyminiszter a községekéhez a megye közgyülésének jóváhagyása szükséges. (Részleteket 1. az 1886. évi 21. és 22. tczikkekben). Eme statutumoknak kiváló szerep jutott a multban, midõn törvényes intézkedés a magánjog egész terén alig volt, és igy fontos és országos érdekû kérdésekben is a helyi hatóságnak kellett a rend érdekében intézkedni, de ujabban is számos helyi érdekû ügy ily uton nyer rendezést, nem egyszer a törvény egyenes felhivására. Igy a cselédrendezés, árvapénzek mikénti gyümölcsöztetése, de kivált lakások, boltok bérbeadása iránt minden városnak van külön szabályzata. A régi statutumokat Kolosváry és Óváry gyüjtötte össze több kötetben (Akademia kiadása), az ujabbakat kiadják a köztörvényhatóságok. VII. Ó rszágbirói értekezlet ideiglenes szabványai. Az 1860. évi október 20-iki diploma visszaállitá a magyar magánjogot, és az addig érvényes oszt. polg. tkönyvet hatályon kivül helyezte (de csak az anyaországban). Mivel az õsiség teljes megszüntetése miatt, mely alapja volt magánjogunknak 1848-ig, a helyreállitott magánjogi rend szerfölött fogyatékos volt, elkerülhetlenné vált a fõbb hézagok ideiglenes pótlása. Erre volt hivatva az országbiró által összehivott értekezlet, állván ez ama idõ kiváló jogász elemeibõl (birák, ügyvédek, tanárok). A haza bölcse Deák Ferencz a jogfolytonosság 7

8 érdekében fentartani kivánta az oszt. polg. tkönyvet; hozzá csatlakoztak az Értekezlet komolyabb elemei; de a többség (túlnyomóan ügyvédek) ellenezték. Egy albizottság készitette el azt a 23. -t, mely a magánjogra vonatkozik, hevenyészve, mert az volt a hit, hogy a magyar polg. tkönyv alkotmányos uton rövid idõ mulva elkészül, és igy eme ideiglenes szabályok hamar fölöslegesek lesznek. Ha gyanitják a valót, alaposabban dolgoztak volna. Ezt a szabályzatot az országgyûlés, a király elfogadta, és a hétszemélyes tábla teljes ülése 1861. julius 23-án kijelentette, hogy azokat törvényes eljárásában zsinórmértékül követi, mig az alkotmányos törvényhozás máskép nem rendelkezik, és ezt megküldötte a megyei és városi törvényszékeknek. Ez tehát a biróság tekintélyén nyugvó forrás. VIII. Birósági gyakorlat és döntvény. A birósági gyakorlat (birósági praxis) alatt értjük a biróság itéleteiben valamely jogszabálynak állandó alkalmazását. A szokásjogban a nép jogi meggyõzõdése jut kifejezésre, a gyakorlatban a jogász elemeké (biró, ügyvéd). Ez a jogászjog (Juristeurecht). A jogképzõdés itt a jogszolgáltatás tényezõiben concentrálódik, mint a nép jogi letéteményeseiben. Ez tehát a szokásjog kiegészitése. Nálunk a birósági gyakorlat kiválóan fontos, mert magánjogi törvényeink alig vannak, az országos szokásjog pedig nagy államterületen a nép sokféle foglalkozása és különbözõ miveltségi foka miatt nehezen alakul. Az eligazodást tehát az iránt, hogy mily jogszabályok érvényesülnek és alkalmaztatnak, a birósági itéletekben kell keresnünk, kivált az elvi jelentõségüekben. Ha a biróság állandóan és következetesen alkalmaz egyes jogszabályt, ez átmegy a köztudatba. Fokozza a birósági gyakorlat jelentõségét a döntvény (decisio), midõn a legfõbb biróság teljes ülésben jelent ki egy jogszabályt követendõnek. Ez kötelezõ az összes tanácsokra (Senatus), mig azt teljes ülésben meg nem változtatja (1881. évi 59. t-cz. 4..). A királyi táblák is alkothatnak, mint végsõ forumok döntvényeket (1890. évi 25. t-cz. 13..); ha ezek döntvényei eltérnek egymástól, a királyi Curia állapítja meg, hogy melyik a követendõ. Igy kivánja ezt a jognak egysége. Elvi jelentõségû határozatok gyûjtése Dárday Döntvénytárában van és Márkus szakszerûen összeállitott gyûjteményében 8 k. és Fabiny Ferencz gyüjteménye a Curia felülvizsgálati tanácsából 3 köt. A régi decisiók 48 elõtt Planum tabulare czimûben. 5.. A törvények életbelépése (hatályhoz jutása) és megszünése. Minden törvényt ki kell hirdetni, hogy általa a törvényes szabály életbe lépése fixirozható legyen. Nálunk a kihirdetés a törvénytárban való kiadás által történik, miért ezt a dátumot a törvénytárnak ki kell tüntetni. (1881. évi 66. t-cz 4..) A szabály az, hogy a törvénytárba való beigtatás napjától 15 nap mulva jut a törvény hatályhoz. De elrendelheti a törvény a kihirdetéssel való egyidejû életbelépést is, mi kivált pénzügyi törvényeknél dívik. Viszont hosszabb idõszakot szabhat meg a törvény az életbelépésre (vacatio legis). mi kivált nagyobb terjedelmû törvényeknél szükséges, hogy a jogszolgáltató közegeknek idejük legyen a törvény tüzetes tanulmányozására; megesik az is, hogy a törvényhozás a törvény életbeléptetése napjának megállapitásával végrehajtó hatalmat (az illetékes miniszteriumot) bizza meg, aki aztán rendelettel tûzi ki az életbelépés napját. Ez akkor indokolt, ha az uj törvény elõkészitõ intézkedésekre szorul életbelépéséhez, kerületeket, eljárást kell szabni, hivatalokat szervezni, egyéneket kinevezni, pl. az erdõtörvénynél. Ezen elõkészületek megtörténte után, melynek idõpontja elõre nem fixirozható, lehet csak okszerûen a törvényt életbeléptetni. A törvény életbelépése azt jelenti, hogy a törvény hatálya az életbelépés napjától nehezedik az életviszonyokra; a törvény állapitja meg a jogi tények, cselekvények hatását; ezen hatásra való tekintettel helyezzük a cselekvényt, hogy a törvényes hatást mint effectust megvalósíthassuk. Amig az uj törvény nincs kihirdetve és életbe léptetve, addig a jogi cselekvények eredménye csak azon szabályok szerint birálható el, melyek a cselekvés helyezésekor érvényben voltak. Ebbõl szigorúan következik, hogy az uj törvény szabályait az életbe lépés elõtt megalakult viszonyokra irányadókul 9

10 vagy kötelezõkül nem vehetni; mert ezek ama törvény szerint rendezkedtek be, melyek a helyezéskor állottak érvényben. Ezt máskép úgy fejezzük ki, hogy: a törvénynek visszaható ereje nincs (lex ad praeterita trahi non potest). Áll ez nemcsak a szerzett jogokra, hanem a. személyállapotokra is, de különösen a formális ügyletekre, pl. végrendeletek külkellékeire. Ehhez a törvényhozások is alkalmazkodnak, mert csak oly törvény megtartását követelhetni, mely közre van bocsájtva; a jövõben alakuló vagy még nem létezõ jogszabály szerint való egyéni berendezkedést kivánni nem lehet. Kiki csak ahhoz a törvényhez alkalmazkodhatik, mely a cselekvés helyezésekor érvényben van. Ez nem zárja, ki, hogy egy ujabb törvény a jog körét (pl. atyai, gyámi hatalmát) ne vonhassa szûkebbre, vagy tágithasson rajta, de ez se érintheti a törvény elõtti idõben véghezvitt cselekvényeket, ha ezek megfeleltek az akkori törvényszabta körnek. Nehogy a törvény ejtsen sérelmet az egyénen, melytõl ótalmat vár, és igy megrendítse a törvény iránti tiszteletet azért a törvénynek csak az életbe lépéstõl szabad hatni Ȧ törvénynek kivételesen visszaható erõt adhat a törvényhozás, de csak a közérdek szigorú parancsára (salus rei publicae), mert ez rázkódást szül a társadalomban. Csak nagy társadalmi bajok teljes kiirtása és megszüntetése teszi ezt megengedhetõvé. Igy nálunk az óriási magas kamatvétel tette szükségessé a kamatmaximum megszabását (1877. évi 8. t-cz.) hátramenõen is. Aztán az uzsora törvény (1885. évi 25. t.-cz.) megalkotása követelt visszaható erõt. A törvény megszünik: 1. ha ama viszonyok nem ujulnak meg, melyekre a törvény alkalmazandó, pl. urbéri törvények, ha már azok mind rendezést nyertek, ujnak alakulni pedig nem szabad. Ide tartozik a törvény elavulása is; 2. ha más törvény lép helyébe (lex posterior derogat priori); de ekkor tanácsos a régit kifejezetten is megszüntetni, mert meglehet, hogy az uj törvény nem terjed ki a réginek egész anyagára, és igy a kettõ egymás mellett is megállhat. E téren sok vitás kérdés van a részletek iránt. 6.. A törvények alkalmazása. Ha törvényt alkalmazni akarunk, elõbb tisztába kell jönni az iránt, hogy az törvény-e? aztán a szöveg hiteles-e? A kellõen kihirdetett törvénynél az elsõ elesik, mert az 1869. évi 4. t.-cz. 19.. szerint az alkotmányos uton való megalkotását a törvénynek a biró nem vizsgálhatja felül; de szabad ezt tennie a rendelet érvénye felõl. A másik azt kivánja, hogy hibátlan szövegû, hivatalos kiadást használjunk a törvényrõl. Ez a kritika. A törvény alkalmazásával együtt jár a magyarázat (interpretatio). Ez a törvény igazi értelmének, a törvényben foglalt törvényhozói akaratnak kipuhatolása és megállapitása. Ez a magyarázat lehet: 1. törvényes, vagy 2. tudományos. (I. legalis vel doctrinalis). Törvényes, midõn vagy a szokásjog vagy a törvény (egy késõbbi) állapitja meg a régi homályosnak az értelmét. Eme authentica interpretatio elõtt meg kell hajolni. (legis vim habet). Ezt az értelmet ugy kell venni, mintha már kezdettõl fogva ezt akarta volna a régi törvény kifejezni. Ez csak látszó visszahatás. Tudományos magyarázat elsõ sorban a szavakból törekszik kifejteni a helyes tartalmat, mint a melyekben nyer megtestesülést a törvényhozó gondolata öntudatosan. Régibb törvényeknél az akkori idõben divó értelmét kell venni a szónak, aztán a jogi mûnyelvet kell alapul venni, mert a törvényhozó is így használta, végûl mondattani szerkezete szerint magyarázni, nem kiragadva és ugy hogy kétértelmûség ne támadjon, mert ez nem tehetõ fel a törvényhozóról. Ha a nyelvtani magyarázat nem nyujt kielégítõ eredményt, akkor következik a logikai, mely más eszközök segélyével iparkodik kideríteni a törvény értelmét; ilyen az occasio legis, intentio legis, a tudomány állása a törvény alkotásakor, az intézmény fejlõdési menete, a szomszédos állam törvényei e tárgyban, melyek esetleg mintául szolgáltak. Mindezeket egybefoglalja az ujabban, kivált nagyobb szabású törvényjavaslatnál divó indokolás, motivum, enquét és parlamenti tárgyalások (Materiale). A magyarázat eredménye lehet megszoritó vagy kibõvitõ, sõt megváltoztató is, ha kétségtelenûl kitûnik a tör- 11