Keszthelyi Rezső. Hasonmások. Orpheusz

1 Keszthelyi Rezső Hasonmások Orpheusz 1

2 Egymi Gyanítom, világra ellett lényem átélni kénytelen némely titkokat, kiknek talánya aztán az én talányom marad. 2

3 Négy epizód I. Az elmúlás bája Ne szeress, csak igézz. Kétségek lüktetése a mező, az olyan mező, ahol virágok ígérik láthatatlan arcukat, és határtalan nyugvással kel mindig a Nap. Tüdőd évei építenek oltárt, pillának pillát, ujjaknak ujjat, csontot csontnak. Teremtsd meg hát lélegzeted formáit, és azzal idézz, amivel nem érted a legnagyobb szerelmedet, a legnagyobb csendet és a legnagyobb hangot. Miközben virágok jöhetnek, és virágok mehetnek körülötted, és folytatod az árnyékokat. II. Csaknem vers Hát légy üdvözölve: gyíkok parázs-serege szóródik szét a szélben, ahogy már telepszik rád 3

az alkony, ki tengert vert köveid és növényeid köré, mint ha átvágja ereid a roppant szelídség, a levegő, és kinyitja álmod, az álmod sűrű porát. 4 Ne tagadd ki otthonodból a halált, hisz ő is él, amíg élsz. Delfinek úsznak fel sírodig, hogy tegyék: ez a sír; rög, gyökér, az önmagához terelhető madár, a madár földje, mely a toll sátra, ahogy a fehérség árnyékokat terít szerteszét. Torpanj meg. Fogalmak nélkül átváltozó sebek szegélyei őriznek és a még alakban tartható ég vonulása. III. Jelennel lapozgatott múlt A Badacsony körül kővércsék tépték a lebegő holdfényt, a mi nappalunk kezdődő szívét, ám még ma is fenyegetnek az éj alakzatai, eltűnhetetlenségük matatásával az ereimben és agyam minduntalan ismétlődő rózsáin, rózsáján a rózsáknak. Bevallhatom mindenkor időm tétovaságát mindenben, az úszás horizontját és a szárnycsapások összefoghatatlan levegőjét és óhajom tömegének befejezhetetlen egét. Állt a Földközi-tenger egyik öblében egy hajó, amikor fény volt és horgony, a szépsége nélkül is kimondható szépség, a valóság megfejthetetlen kényszere, akként, mint a múlt jelene. IV. Dal Holduszony nevet a delfinekkel. Csendes búcsúzkodás, gyolcsfehér kendők. Kéz int, makacs bárkákat jelez. Vízszintesen tart az elhantolt víz. 4

5 Emlékidézetek (*) Az emlékezés meg-megszünteti a jelent; és ezúttal is, novemberben színteherbe ejtve a kert, szememet virágszemek nézik, és szitakötők szárnyaiban halad a szél, pedig a vérvidék éppen láthatatlan szín, nem bocsátja magából, mi hal, mi él. Néha-néha azonban őt is átderengi: az éjben meggy-fehér ágak az éji rész, szitakötők harmatfeje pirkadatkor, és róla is történik a szín. 5

6 (**) Minap is változik emlékektől a jelen; levegőfűkert, belőle lilás és sárgás feltörekvés, csaknem égerő, vagy valóban az, vagy hiányörömből a születés, aztán eleven feledés-szenvedés. Kezemhez békülve kanadai gyöngyvirág, állapot-tény, és lengedez, és még nőni fog szín- és emlékteste is. Átveszem lényét, tartogatom, aztán, hogy láthassam még, visszaadom. 6

7 (***) Enyhe kaptató, oldalt áglélegzet és fehér fehér színbeszéd; lassan lépkedek, és lassan ezt álldogálom, és aztán fölfelé, és akkor már mintha belőlem semmi se látszanék, ám a szél szikrázása engem mutogat, és a murvapor is ugyanígy, a fűszálárnyék, a zsalurés és a neszezés, a füst-tűnés és a madárcsönd, amikor átüt az éjszakán minden-minden nélkülem van, ami én. 7

8 Négy részlet (a) Ébrednék lényláthatatlanul, de kél velem a látható, mint ha betűk betűinek sokadalma életalkalom. És csak túlzsúfolódom, bár akad azért néhány hiányhely, porszem, füst, hó- meg hamuárny, akárha nincs amikor. Virulhatok, ritkán másképp a semmi nem is létezhetné önmagát. 8

9 (b) Minduntalan enyészet szülni ekként tátogok; ujjbegyemet most telepedő esőcseppbe bököm, alig-nyom, mégis a föld mélyébe hordja szemem, és viszi amarra is, ahol égboltokat keresnek az egek. Eregetem a füstöt, és arra gondolok: az élet neve nem név, ahogy az egy-sem töméntelen táplál és fogyaszt trágyát is, meg étert is egyaránt és tűnődi lényem emlékébe nőszirmaim, köveim és őzikéim tengerfutását. 9

10 (c) Könnyű lepkeraj verdes át az esőn egy csillagról, ki homlokod mögött ég tovább. A tüdő öröm még ilyenkor, a szájba betör a tér számtalan szép sárkányfeje, és elmúlás óvja a kő minduntalan fogyó szívét. És színek roppant vonzásában a tenger szarkofágja, ahogy nyílik belőle az ezeréves virág. Cserélgeted az isten alakját, ha parázslik leheleted a vér madarain, és végtelen vizek közepére tűzöl gyertyát, mert azt szeretnéd, hogy lángon és túl a semmin pihenjél. 10

11 (d) Üregháza az ezer évvel későbbi éjszaka, benne a szív mai tűzporával. A levegőbe tart vele, és keresi azt, amit szarvával cipel. És csak párolog, párolog a kövek vére, amíg hasához tapasztja a tenger súlyát, mindig a saját méretébe fogadva a hullámokat és az emelkedő horizont kivehetetlen hátterét. Mert olyan ő, aki el nem jut odáig, amiben van, és amiben nem lesz, hatalmas rög a homloka, mely töredezik és morzsolódik, de egyre csak akkora marad, mint testben a test, mint a semmiben a semmi. és ami előtte volt a mögötte. 11

12 Sorok Az ébredések, amikor testetlen elevenség, ami élt, és aztán akként él az ébrenlét. Az összesei a levegőnek, körülvesznek, és bennük nézem, pihenve a kerti széken, citrom-, narancs- és gránátfáim csemete éppenségét. Derűállapotom az övék, és várom, ösztön-nesz létkeltésük mikor lesz az, ami én. 12

13 Triol (0) Mikor beszívja a szárnyak merülő rezzenéseit a tüdő, meg a láng alakjait és a levegő sorsát, kiviszi vakságát a tapogatódzásba, és hogy lát vele, az merő anyagszép szánalom. Színtelen érintések érnek a szívéhez, és csaknem megérzi a felhők követhetetlen súlyát. Pusztán az a vonzás tölti be, amelyen halad, és felfoghatatlan lüktetésben égeti el vérének tömegét. Amíg Hold van a homlokán. 13

14 (0) Fúj a szél, és felfedi az emlék ringva lebegő csendjeit. A majdan tűnő vérzés a lélegzet zuhogása. A lélek fogalma ráteszi arcát a test nyomára. Alkonyok nőnek remegve a felásott földből. 14

15 (0) Az agy megágyaz a szívnek a hold árnyékába másznak a hangyák. A kő szétnéz a köveken lélekbe hanyatlik a lomb. A madár röptén átkel a madár ragyog a gödör, gondolod. 15

16 Körülmény Ha értem támadt élet lennék, vagy legalább az, ami csak miegyéb, a legkevesebb-se-mánia-tökély: a feltámadást percről percre megváltani, ahogy eszem megremeg hirtelen illatokra, és édes sírássá válik anyaga. Holdfelhő, anyácska kedves, a tengeren szerteszét csupa ibolya, meg hóreszketés és holtak, kiknek szőlőszemsokadalma szikrázik alá az égből szakadatlan a legkevesebb-se-mánia-tökély ha 16

17 Ötlet Az élet neked adja létezését, aztán veled veszi vissza magamagát. 17

18 Még egy ötlet Kezdi, és végzi-e be magát az élet? És ha igen: honnan, és hová tart azzal, ami előtte és utána nélküle véle? És: végezheti-e magát úgy a létezés hogy aztán vége a létezés? 18

19 Megint egy ötlet Faggatnám : mi is hát az élet? Mire ő: még a fogalmam fogalma sem vagyok. Így aztán kérdezhetetlen az éned, mert, ugye, nincs, amit válaszolhatok. És csak magaddal beszélgetsz, nem velem, és fájdalom, hogy ezt soha, de soha észre sem veszed. 19

20 Terzina véletlenek Meg-megmoccan az ölelés meleg párnája, és két idegen véletlenül egymásba lát. Aztán aki a világra érés, életével végzi haláláig a fogantatást. Lényt-tűnők átömlése lényt-tűnőkbe, valóra ébredés álom ébredése. * Mintáztatnak alant szegfűgyökerek, fent meg lepkeraj verdesi pipacsok ikerszárnyait. Ilyen tájban aligha éli meg az én, mi az, ami én; gondolat lehet az is, amit nem gondolok. Rögeszmémben, a havazásban csendszínem dobog, annyit érek, amennyit meghalok. 20

21 Terzinatöredékek Feltűnik olykor-olykor lélegzetemben egy-egy lélekszünet. Ilyenkor a leélés végső pillanat önmagára vár. Múlásával múlását türtőzteti a múlandóság. Darázsfej furakodik vele virágporba, egy égboltrész meg fuvallata. A vázában pedig éppen szál krizantém, fehérségét élve. De egyáltalában: valahány tekintetem tekintetembe telik, az élménytájak emlékvesztése minduntalan beteljesedik. 21

Az ablakrácson széncinegék, vörösbegyek, emlékbe fürtölődbe, éppen pirkad rajtuk 22 a sűrű-sűrű havazás. Szólítgatom őket, hogy mivoltuk engem mondanák. Színcsönd szárnycsapásai, és hallható, a csönd miként cselekedik. Tudatom az értelmét keresgeti, és ha találná, nyelvemről a szüntelen elnyeli. 22

23 Központozva egy régiség Megértük, megérjük, hogy arcunk is visszhangzik hosszan, csönd nyílása a száj, zúgások tömbje a hát, és az ásó fejéből rácsurog csontjainkra az újhold. Elfújja árnyékunk haját a múlás. Keserűen sajog a repkény csápja, és puha szárazság kutatja, hol bukdácsol az utolsó lepke, akit még a tenger bocsátott., mint ha ne is éljünk olyan csillag fészkel a nyálban, kit élőlény sohase gondol. Fáj, hogy megnőtt a csont, fák dőlnek a méltóságos kékre, levegőn átdobott ívek alatt szívünk porladozik az eső szemében. Bocsássuk el hát a lámpát, és üljünk a kútnál, ahol nehéz virágok születnek ránk sötéten. Jámbor este kezünknél a part, néhány száz sikolyban ragyognak a gyíkok, én temetlek, vagy te temetsz el 23

fehérlő füvön futkosnak a holtak. De a lélegzet a lélegzetig elvihet még, lépések közt kering a madár, és ne érints az opálos szélig, mert betörnek koponyádba a rózsák, és megint élsz, és megint élünk, állnak körülöttünk a hegyek, lándzsák buknak égve a ködbe, a lelkünket kísérő állatok mögött. 24 Tudnunk kéne: a végtelen visz el, ha oly szomorú vagy, ahogy lecsúsznak a szárnyakról a tetők. Nézd, Positano remeg. Egy másik napon nem mi gyújtunk rőzsét, ha patkolatlan öszvér kezdi szőrén az eget. Álom lehetne, amikor várunk: ismétlődjék a nád éle, és izzadjon gomba a rönkön, ám túl a csuklónk lüktetésén megyünk mozdulatlan, és megyünk. 24

25 Sosem nélkülözhető szöveg: Semmiközben Az agy elejti az arcot a Hold árnyékába másznak a hangyák. A kő szétnéz a köveken a lélekbe visszahanyatlik a lomb. A madár röptén átkel a madár ragyog a gödör, gondolod. 25

26 Másik nélkülözhetetlen szöveg Úszik a hajó. A látóhatáron meg: nincs hasonlata a testnek ahol mindig a mozdulatlanság kezdetén. 26

27 Törmelék Kerüld ki a fát, kihez a folyó halait kergette a holdköd, és ereszkedj tovább ünnepélyesen a parton a töredező szárnycsapások lüktetéséhez, nesztelenül hallgasd a fűzveszőket, hogy eléd kerülhessen, és várhasson az est, és aztán ott fusson mindig, ahova érsz, és ahol átkelsz a levegőn, ki óvja agyadban végzetesen lágyan, ami virág. És ez már a színek zümmögése, miközben kioltja fényét kezedben a lámpa, és nem látja, csak éli szemedben magát az idő. Súlyoddal béleled ki az ágyad, ha nem várhatod magad a Hold felé induló gólyák seregében. És aztán eszedig ér a lábad, a gyomrod, a köhögés és az ablak nézése a szempilládon. És rádöbbensz, hogy ismét szétszaladnak ujjaidból a tapintások. És kénytelen leszel menni a mennyezet és a madarak alatt, rátérni, megint rátérni kavicsokra és szélre, és érezni csontjaid lehetséges helyét. Ó, milyen idegen szádban a meleg, és milyen éles, ha kering a homály, és hogy érintkezel 27

most is a szíveddel, te, az érinthetetlenül szomorú tárgy, aki hangokat formál, és óvja a végtelen egyszerű mozgatóját. 28 28

29 A szomorúság bája Ahogyan a szemed néz. 29

30 A derű bája Ahogy földbe hál a Nap. 30

31 Emlékmásolatok (. ) És felbukkan mozzanatig, töprengésem: mitől is látom a szemem? Minduntalan szemem szemébe gabalyodom. Szállong kint az eső, hallkságig szállong, pillantásaimra is szállong, és szállongnak magam pillantásaim magamra, Ahogyan egy balesetkor sehová az eszem; nem volt már tárgy, hanem tárgy mint ha múlandósága híján a múlandóság. (.. ) Ismét az ugyanarra változás: lehetek egy tűlevelű elszórt árnyékában, egy parki padon, mellettünk szikla nyúlik, és merül, ahová már csak a tengerbe alá. 31

32 Hatalmas színanyag domborodik most, és lélegzik lassan, hangjával halktalanul; kékségein meg tiszavirágok felhői és szitálása. Mennyieknek kellett eltűnniük tőlem, mielőtt megjelenhetett ez a látvány? Sejtelmem sincs, mi történik mindenkor, ha épp, csak végzem magamat, anélkül, hogy előtűnnék ama jelenség, kiben megjelenik, megítélhetetlenül akár: ami-én. (.) Enyhén szeszélyes légáram mozdítgatja a függönyt, és szétszórja cigarettámról a hamut. Van ebben a látványban valami tűnődő érzékenység és tapintatlan gyöngédség. Meg-megérint a függöny, fehérre hajtogatva fehéret, és mindinkább beékelődik észlelésembe a hely, ahol éppen vagyok, és ahonnan szüntelenül elmenni szeretnék a tiszta nemérzés bizonyosságához. (. ) A függöny megint érintgeti magát, és zilálja a füstcsíkokat semmivé. 32

Elfacsarodik a szívem, hisz minden dobbanása újra otthont-tűnőt száműz többi otthont-tűnőbe. Körülöttem színvirágok és színgyümölcsök, agávék, tűlevelűk, és köztük tengertöredékek; akik történtek, és most azzal kerülnek vissza, ami történik; és olyan gyöngédségtől átszőtten, amitől azért nem tudják, hogy vannak, mert ismét vannak. 33 (.. ) Amikor estfehér tüdővel, egy szál trikóban, deszkaszéken üldögélek, és rám-rámtámad a dús égroham, gyakran megesik, hogy egy lepke szárnyröpte verődik vissza a kőasztalról tekintetembe, mintha csupáncsak azért: lélek-lélegzetemből ő is legyen lenni, és végezetül árnyékát is repülni. ( ) Cirógatják szememet az árboclámpák, ezek a fénycsücskök, cseppfények, reszketők, ahogy ide-oda billennek. Az öröm szomorúsága ez, Földünk parány-testeiben, motyogom minden estidőben, kiknek szűz hajózása a szabad vágytalanságba evez. 33

34 Átirat-töredékek (1) Még nem látóhatár az éjszakák szíve, pedig a tér arány a vér árnyéka is. A csont földházában lerakja fénylő tollait a hang egykori szárnya, és az égbolt átrendezi a szem tárgyait, amikor kihalnak a hullámok s test közelgő visszaáradása elől. Lázas a talaj, hadd lobogjon a kő, a legvörösebb tüdő lesz az örök hallgatag. És aztán a szél a színtelen vonzás alján volt ő is a Nap arcélében 34

35 (2) Feltűnik olykor-olykor lélegzetemben egy-egy lélekszünet. Ilyenkor a leélés végső pillanata önnönmagára vár. Türtőzteti múlásával múlását a múlandóság. Egyáltalában: valahány tekintetem tekintetembe telik az élménytájak elvesztése minduntalan beteljesedik. A szín csöndjei, hallani szárnycsapásait. Értelmem az életét keresgeti, és ha lelné, mindent, ki nem ő, magába idézheti. 35

36 (3) Győzi-e homokkal a sivatag, hogy mutasson még valami pusztulást magán és szerteszét? Nem az örökkévalóságban porlad a szív, hanem önmaga bíborában és izomzatában. Egyetlen szál virágban is megjelenik az uralom szépsége és közönye, hogy ragyogjon, ami élet nélkül is óhatatlan, és letöri a végtelen alakzatait, az anyag történetét, a minden-nélkülire született valóság árnyékát, ki őrzi az egeken túlit. 36

37 (4) Szőrét mereszti a kő, elfolyik a pondró teste, örök reszketés a szél vakolata. Legalul számolja jövését-menését a Holdnak, ahol a haj minden perce egy-egy hullám, és madár ég a földben. A lehetetlen bocsátja el, ha meghal, a leheletről szárad le a tenger, de utána is felhasad az eső háttere, és lángvörös szirom kaszabol Átlépi árnyéka, ha fény nélkül marad. 37

38 Ágyban Hómirtuszoké az ébredés képei a levegőnek;. én meg árnyékomra lépem árnyékomat, míg fentről holtak szőlőfürt-sokadalma világol szerteszét, és hullik folyton-folyvást odáig, ahol az enyészet véget ér. 38

39 Sejtés A szemgolyóm: amekkora tekintgeti. Hórajzok élnek a fényességen nézi a semmi a semmit, és látja, hogyan keletkezik. 39

40 Érzet Fél szemem kitárom, a másikat még hunyom, hisz egész ébren se tudhatom: igaz sötétjét vagy csak mását kínálja-e a sötét. Így hát nem kínlódhatom, és nem is örvendhetek; létszünetekben közönyőrületek; ragyogásuk világszét, és nem láthatom tömérdek sajátomtól, ami igazán az enyém. És ekkor kell felszakadó sírásod nekem éppeni szivarfüstömben tűnődni ezen. 40

41 Érzet, másképp Fél szemem kialszik, amaz még tart, hisz mibe is merülheti alá fényét fény ízlelteti fehérét a fehérrel a fehér; ahogy tűröm tódulni visszapillantásaimra a tenger égboltkék földtömegét ha már holtomban látnám ami most az enyém. 41

42 Érzet, megint másképp Nagyon puhán húzza lépteim alá a köveket a szél, hadd szemlélhessem zavartalan, amíg part menti sétám véget nem ér: hogyan érlelődik kint, a tengeren, a derű szenvedése. 42

43 Színmozgások Csendjátékom szíven üt, ha tovább tébolyodnak benne arcalakjaim, és a kéket elkékíti nekem színszünet. Csak halványságom hozhat vissza ide, ültetni pázsitrezgést, virágfegyelmet, hangyát, lepkét, engemet. * A havazás az égegész súlyát enyhüli; idomok violás milliárdjai, és mintha-mind nyelvem éternyálából volna. Levegő kering levegőt; szemnélküli szem néz rajta át hó árnyéka havon, amivel látja, hogyan kelti belőlünk a semmi önmagát. 43

44 Restaurált szavak Feszület-test, kit leemelnek a szélről az aranyfejű nők, meg a fák remegéséről, aztán a pillanatról. Fáj, hogy az anya öle már a szerelemé is, patyolatban és földszínekben, ahonnan nyájak terelődnek, patáikkal tűnítve felettük az eget. Hogy ott vagyunk-e fényt-törő alakunkban, hajunk mélysége méri; befelé ragyogásunk hív arcok végtelen elfordulást nézni. Ez, kedves, talán a szerelem, gömbfák zöldje és könnyezésből érintő asszonyok messzesége a menybolt hullámzásán, hullámain a megváltásnak. 44

45 * A fecskék átkötik ide-oda villanásaikkal a tó egyre-másra változó idomait. Miközben a függöny meg hajtogatja az ablakon szemem messzeségeit. Feledhetném, ám a lépteimmel felosonnak egészen a homlokomig. * Halaim szátokban a legelt hullámokkal, merüljétek merülésbe a lepedőmet. Falaim kulcsoljátok körém a fehérséget. Falaim. 45

46 * Kedves, lándzsák őrzik kezed tábortüzét a hegyük hó jelenségünk csöndje ő, merről mezőről mezőre lépj, mert alszom, és te is alszol. 46

47 Néhány képjegyzet A gyík sosem lát csillagot, te meg tudhatod: az idő árnyéka az álmod. * Az alvók fejében virágok nőnek, miközben a Föld lebegve halad, és szedegeti magába azt, ami útjába akad. * Gyűjti belőlem pillanatait, ki végeszakadhatatlan. * Elképzelt személyem: mikor a hó dúsan havazik, tavaszra, nyárra, őszre, meg a télre eltűnést eltűnésre a hó havazik. 47

48 Fogalmatlan Az érzelmeim emlékekké hamvadó holnapom. 48

49 Közhely A szerelem alkata tovatűnés, kiből két idegent szül mindörökké. 49

50 Mumifikált szövegek Tűnődtetem az időmet, ő meg velem tűnődteti magát, egy-egy feledésben tartózkodó állapotommal, amivel arra int, abban vegyem észre magamat, amiben emlékét észleli a pillanat. * Szüntelenül érkező szemmel, ki a hatalmas szín légköre, ahogy áramlik és a legmélyebben él, állt meg a piramisok előtt, és valamelyikükben a tenger szarkofágja, és amott, a homokon, szabályos térközökben, égő és könnyező tevék ahogy önmagává szenvedi magát a szenvedés. * Hajam gyökerétől a talpamig sajognak a színvirágok és színgyümölcsök, 50

az agavék és a széltől görnyedte fák, meg a rájuk nehezedő tengertöredékek; valamennyien, kik történtek, és most azzal kerülnek vissza, mi történik, emlékképek özvegyeként, és újfent jegyeseként. És olyan gyöngédség fon együvé, ki azért nem tudatja velem, hogy vagyok, mert vagyok. 51 * Önálló hangulat. Mint amikor egyszeriben a nyakába borultam volna: sírni. Se fájdalomtól, se örömtől, hanem valamiféle egésztől, aminek összes darabja együtt van, hiánytalanul és szétválaszthatatlanul. Valamiféle minden valamiféle élménye hatott át, rebegtetve lényemet. Felfoghatatlanul sírni. * Heverészem egy tűlevelű tövében, közelemben szikla nyúlik hosszan, és merül alá a vízbe; szemközt hatalmas színanyag domborodik, és lélegzik lassan, halkan; 51

kékségeiben tiszavirágok felhői és szitálása. Mennyiektől kellet elmúlnom, mire megtestesíthette itt őket ez a látvány? Halott életek verőfényeit egy még gyermeki önállapoton. 52 * Mint ha jobb könyökömre nehezedve nyugodnék, tökéletes tétlenségben, és nyár van, teljesen holdtalan, csillagos éjszaka, én meg bal könyökömre nehezedve nyugszom, tökélyében tétlenségnek. Mint ha előttem a tenger homályló virrasztás, és sejtelmem sincs, mi történik, és mi múlik el vele. Megítélhetetlen anyag-jelenségben időzik, ami hiánytalan még. Nem esik meg velem semmi, ahogyan az vagyok, ami vagyok, és még sem az, és sem ennek, sem annak nincs jelentése. * Minduntalan beleakadok szemem szemébe, miként tovatűnések a többi tovatűnésekbe; 52

létezők és nem létezők, ébrenlétek és álmok, kik engem végeznek mineműségükkel, én meg őket végzem mineműségemmel. 53 * Széket húzok a nyitott ablakhoz, minden áldott reggel, és bámulok. Nem mutatkozik lehetetlen sehol. Nem mutatkozik magamagában a semmi. 53

54 Szélárnyék Nyugágyban napozgatva köszöntöm a szelet, és ő megáll és vele fecskék, rózsaágyak, fenyő- és platánfák csapatosa; még a tó hullámpárája is moccanatlan vár, hogy nyughassak végre egy-egy pillanatig mintha éreznék: olykor-olykor kimerít az a több, ha selymes szerelem és a közöny egy legfőképp pedig az a mindig-ember-szövedék, amitől szárazon lábad a szív szeme Mozdulunk, a terasz korlátjára könyökölök, és ott időzöm, amíg kel a hold, és fényhálójában zsákmányul esem. 54

55 Tehetetlen A költészetben az a költészete, ki sosem jut odáig, ahová iparkodik. 55

56 Vonalak A tengerre ráhullik apránként a színe pipázom a kerti karosszékben, közös csendet hallgatunk; lepkeszárnyak bóklásznak levegőt, és valamely nappali égitestek ideje valamikor ide ér Meredt gyík a falon, csak lüktet: sziklaszív, a társa meg oleander fürtje, kiről alig-felhők oszlanak, és sirályok kerengő tollpihéi rajzolják, ami most éppen velük én magam. És az égbolton ismét ama szín egymásra fakadunk lassan, akárha végtelen-egy esti tér. 56

57 Réveteg A múlás minduntalan örök-törmelék, üledékéből gyarapszik a lüktetés vagy mit tudom én; pusztán annyit: létezi létét a lét. Érkezésünket halhatatlan semmi követi, miként a nekünk szép az által szép, hogy szépségét szünös-szüntelen befejezi. Fényességed árnyékokat ragyog kifelé örvend hát, amit zokogsz, és zokogd, amit örvendsz, vigadd a sírásod és vígságod sírjon veled. Mindaz, ami vagy, csupáncsak keletkezik, aztán porát a talpadról csak porod törölheti. 57

58 Találhatatlan cím Azt, amit lényed él velem, múlandóságod örömében leled. 58

59 Képzelgő Egyetlen szál virágban jelent meg a mérhetetlen szépsége és közönye, hogy ragyogjon, ami élet nélkül is kikerülhetetlen, és letöri a végtele alakzatait, az anyag történetét, a minden-nélkülire született valóság árnyékát, mielőtt elhagyná az egeken túlit. 59

60 Ismét egy találhatatlan cím Napról napra azt is éljük, amit napról napra nem élünk. 60

61 Sehogyan Lelkületem, ki szüntelen követelte eddig a zenét, amit mostanában hallgatni áhít: hiányának csendjét. 61

62 Színidomok Az ég íve, ahogyan egy kéz intésén bandukolsz, olyanon, amily nem ad jelt, hova, mire és miért mutat vajon kócsagok lápbolygásba foszló tollai, avagy szemek ér-penésze-e és fénysötétek tömegei Pusztán fogalmaid élik a se nem halandót, se nem halatlant, ama gyönyör-közönyt lehet holdalak-változás-vonulás, lehet virágot virágzó virág, ami újfent egy sem, de teremti folyvást tértelensége pillanatát. 62

63 Sehol Ne távolodj, míg közelegsz. 63

64 Állandó A legszörnyűbbet élem minduntalan abban, ami emlékezetemben a leggyönyörűbb. 64

65 65

66 Másik változatlan A sok befejezett érzelmem siralmas közhelyem, a sok befejezetlenek addig tartanak, ameddig az életem. 66

67 Szöveg Ablak tárul fejemre, párkányán kanadai gyöngyvirág, most merő hószirom, talán fehér szomorúság hunyorgatása. Nem tudom, és azt sem, vele hova magányusolok. Nekem az arcok látványtalanok inkább az öböl súlya, a tenger-kert, a napkék, aztán a Holdezüst, rózsájával odafent alant meg zöldsötét ciprusok, sziklarések, barna hangyával és tőrős darázzsal teli ők és a többi valamennyi, kiknek lényüket élnem puszta lényük is elég gyöngyvirág-hószirmok, mintha én. 67

68 Színséta Ó, ti sose halványkökörcsinek sétányomon a csillagok a tengerárba térnek, a tengerárak meg amoda szívemnek szíve az otthona, és egyetlen kincse, hogy örült, amikor sírt valaha sosem látja fényét a fény; őszül ereimben a vér, nem jelképe az életnek az élet, mondanám, viszont láttam, ahogy egy cédrus csúcsára holdszőtt gólyák telepednek alá, míg kel a Nappal a kecses szárnycsapás. 68

69 Látványhang Kékjét nem látja a kék, pedig mekkora szem-tér, én meg ujjbegyembe vájogatom körmöm hegyét, éreztetni égboltoknak földesemény özönét, hogy ők meg ejtsék rám a maguk tömérdekét Színek testei így, térszerep, pompalég; melódiákat szól: teremteni, nyomban milliárdnyit, kikből azonban egyetlen hangot sem lehet majd hallani. 69

70 Megint valami Ha mondanám, ami én, tüstént a kínzás: a szó mily létszegény. 70

71 Talán Ha teremtek, azáltal teremtek, amivel mulandóságom teljesedik. 71

72 Tréfaszó Hallga, kecsesen hantok virágparazsai a föld alatt, és fent, az égen fellegek kürtjeinek szétfoszlása. Csak kecsesen formáikra bontják formáikat a formák, ahogy láttam lepkét esőben verdesni, és esőt, ki az ő szárnyába kapaszkodik így is lehet mondani. Hallga, csak kecsesen ama bájjal, miként a levegő tüdődön veszi a levegőt. 72

73 Ünneplés Mert, Kedves, ha igaz, az őrült lelket ingatja a lét, ám meglehet: sírásmézet csepegtet a tél hóörömkönnyek, meg széncinegeremegés. Így lehet magunkkal jönni és menni, nincs más, akivel inteni. Anyácskám, szerelmem, bárki, aki, szűz-téboly lebegés, ingatod a létet, miközben ő pillanatokra tördeli azt, ami nélkülünk soha nem léteznék, én meg beszélgetni igyekszem vele, mintha léteznénk. 73

74 Képjegyzet Havazik, és hullongja kedélyét kedélyemre, hadd legyek én is az olvadásig hófehér. 74

75 Álomjegyzet Ellobban a gyengeség levegője, és a föld angyalai borítják be a csontokat, a nagy vérrögök pedig hallják a repülés éjszakáit. És a tüdő öröm még ilyenkor, a szájba betör a tér ezernyi szép sárkányfeje, és még a halál is felnéz a madarakig Ezután nehéz lesz lebontani a felhők csöndjét a holdfény gólyáiról, és takargatni a hó minduntalan fogyó szívét. 75

76 ( ) A Természet nem mennyei alkatunk, hanem az összes bármi, ami éppen bárhol van, és addig történi magát, amíg mindig másmilyen lesz, ami ő éppen van. 76

77 Átirat-füzér Emlékeimen nem változtat semennyit se a jelen, rajta meg a jövő minduntalan foglyul ejt a belőlem érkező meg fakadó idő. * Az élet láthatatlan énje a halál, a halálé meg az élet, éppen ezért magamat az ők tömlöcében élem. * Uram, nagy volt a nyár, napóráddal már eltakarhatod Elvitte lelkületem a test emlékéig. Azóta kifelé ragyognak a levegőből a csillagok. * 77

Azóta látja tőlem árnyékát a halál, és siratja a delfinek játékát az úszás tavaszában. 78 * Ám örökké a kék terhe, a kék terhe, a pillanatok alátámaszthatatlan lelke az egyszerű lélegzet virágai nőnek a tengeren. * És beszívja magába a szárnyak körös-körül lobogását a tüdőm, a lepkékből is a színek alakjait és a levegő sorsát. * Közeledik a nagylelkű szomorúság, hajlítgatja erejét a hullám, és mindenből repül a mozdulat az égbe. * 78

Hordom vakságom a tapogatódzásba, és hogy ott látok vele, az oly anyagszép szánalom. 79 * Színérintések érnek a szívemhez, és már-már érzem a felhők követhetetlen súlyát. * Lélegzetem addig tart, amíg akkora marad, amekkora a levegő helye az égbolt arculatán. * Csak az a vonzás lep el, amelyen haladok, és csillapíthatatlan lüktetésben égeti vérem tömegét. * 79

Ha felél a halálom, én is a Föld kérgéhez simulok a vakító semmiben. 80 80

81 Jegyzetpillanat Ha amikor-bármikor titkot bámulok, csodát szenvedek.. 81

82 Karöltve Velem is éli magát, ami én, miként időzőm vele magamat, ami ő. Pipacsszőnyeg fogad légből hulló holtakat, kiknek teteme égbolt-részeket fakaszt ezalatt. Lényeseményem csepereg, pompát szitál: embertájakat, ahol a közöny is szenvedi önmagát, míg mögötte látás-sötét néz moccanatlan alakban: nem a szellemé és nem az anyagé. 82

83 Lehelet Ha kinyújtom, megtorpan tenyeremen egy-egy hópehely, még gyermeteg, hisz alig november, ahol gólya kel szárnyra a ködbe, és amíg térése tart, tollazata színtömeg, amitől nézésneszeimből a derű felfakad: levegőszív sugárzik, és ebben minduntalan elakad. 83

84 Iramló élmény Szeretni teljesíthetetlen hiány, ezért kényszerül terád, hogy lehessen különben létszegény, én pedig megmúlom, ami belőled él; gyönyörű vagy, gyönyörű, te, a semmim teste, szőlőszem-ősz mókaság. 84

85 Lélekszünet Óhatatlanul vonz, ami való, és érzékeny semmivé igéz. Végek nélküli égtájakon léteznek, kik a dolgok, magukba gyűjtik összes talányuk, miközben sejteni sem sejtik: a titkuk mit él. 85

86 Bús áldás Bánt, hogy nem lesz a halálomnak emlékidője, amiben élhetné, miként múlik a semmim örökre. 86

87 Címtelen Ó, Istenem! Ha legalább pillanatig lehetnék ama azonos, kit sóhajt a sóhajom. 87

88 Mondatok Fénykékbe haló égiéj Ó, Notus, mi lesz, miután már nem múlhatok? Sejtem: nem emlékszüret, hisz tömérdekét elhagyom, és ő sem lelheti többé mivoltom hamvtüzét, miként múlik a semmi is örökké. 88

89 A Semmi bája az, hogy létezik. 89

90 Szófukar Istenem! Jaj, ó! Hol érzésem valója, ha még most is éli, aki és ami már nem való? 90

91 Átallt szavak Az összes felfoghatatlanom azzal babusgat, hogy ők azok, kikkel bármit felfoghatok. 91

92 Szóbeszéd ami, ha úgy teszik, ki elvétve aki én. 92

93 A múlt megtérő bája A sivatagot tette rá a szélre, és a madarak fényét a szájára vette, hogy szólhassa kertjének a tengert. Az élet létezésén mindig ott libeg valamely hihetetlen arca. Fehéren és tétován borulnak le az állatok. 93

94 Cselekvéseim Teszem folyvást, amit szívem szakadtig nem tehetek. 94

95 Ugyanazok a tehetetlenségek Meg-megrebbenti párnámat a rámébredés, aztán engem az, ami kint apránként: lepke rakja szárnyára szárnyát, aztán meg kezdi ragyogását, ami alkonyulatáig tündöklést emészt. Lény tűnők egyesülése lény- tűnőkkel, való ébrenlét álom ébrenléttel. * Tört nyugalmat szerkeszt felettem a csontos ág úgy kellene most, aki jobb, mint én, és nékem ezért megbocsát. 95

* 96 Rögeszmémben, a havazásban csöndem szíve dobog, Sosem fogok érni akkorát, amekkorát meghalok * Érszínek lüktetései és hallani, a csönd miként cselekedik. * És ha világra válik, csak születését válthatja valóra haláig. * Közérzet-kényszerűség: a Hold fényéből gólyák ereszkednek alá: költeni újra a kövek minduntalan fogyó szívét. 96

97 * Valahány pillanatom: hatalmas szín-lény vonzásában a tenger szarkofágja. * A legalsó lélegzet felhők hatalmas szemeiben. * A pillák a pillák leélhetetlen hunyorgása irdatlan láthatatlan mozgásban. * Amikor a lehelet immár érinthetetlenül szomorú tárgy. 97

98 * Élek, amíg nemlétem visszaragyog. 98

99 Tartalom Egymi Négy epizód Emlékidézetek Négy részlet Sorok Triol Körülmény Ötlet Még egy ötlet Megint egy ötlet Terzina véletlenek Terzina töredékek Központozva egy régiség Sosem nélkülözhető szöveg Másik nélkülözhetetlen szöveg Törmelék A szomorúság bája A derű bája Emlékmásolatok Átirat-töredékek Ágyban Sejtés Érzet Érzet, másképp Érzet, megint másképp Színmozgások Restaurált szavak Néhány képjegyzet Fogalmatlan Közhely 99