Hedwig Courths-Mahler Úrnõ a javából
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Hedwig Courths-Mahler: Fräulein Domina Bastei-Verlag Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co. KG Bergisch Gladbach Fordította: KOHAJDA GIZELLA
I. A gantersheimi hölgyalapítvány valaha kolostorként mûködött. Heldrungen herceg, akinek a birtokai határosak voltak vele, csak késõbb vásárolta meg, s alakíttatta át kastéllyá az épületet. A herceg az év nagy részét Gantersheimban töltötte, mivel birtokai közül ennek volt a legszebb fekvése, ráadásul felejthetetlen emlékek fûzték ide. Különös végrendeletének értelmében, a halála után Gantersheim nõi alapítványi otthonként mûködött tovább. A kastély a türingiai erdõ egyik csendes, festõi szépségû szegletében állt. A háború zajától és a politikai forrongásoktól távol, a legválságosabb idõkben is a béke szigete maradt. A kastély és a falu között elterülõ erdõn kívül a birtokhoz tartozott még egy gazdagon termõ gyümölcsös, néhány hold szántó, illetve legelõ. Ezenkívül ló- és tehénistállók, sertésólak, egy nagy baromfiudvar és számtalan egyéb ingóság képezte az alapítvány vagyonát. Erich herceg az alapítvány vezetõjének, vagyonkezelõjének és jogtanácsosának egykori iskolatársát, Bennigsen ügyvédet nevezte ki. Végrendeletében meghagyta, hogy az ügyvéd halála után annak fia vegye át a hivatalt, amely azután is mindaddig apáról fiúra száll, amíg lesz fiúörökös a Bennigsen családban. Az utolsó Bennigsen viszont tet- 5
szés szerint választhat utódot magának, mondta ki többek között a végrendelet számos záradékának egyike. Mintegy száz év telt el az elsõ jogtanácsos hivatalba lépése után, s a gantersheimi alapítványnak most elõször volt olyan jogtanácsosa, akit már nem Bennigsennek hívtak. Az utolsó Bennigsen egyetlen leányának, Magdalenának a férje immár öt éve látta el ezt a magas hivatalt. A herceg végrendeletének talán legfontosabb kitétele az alapítvány úrnõi posztjának betöltésére vonatkozott. Erich herceg az alapítványt a megboldogult Elisa von Drake bárónõ tiszteletére hozta létre. Kikötötte, hogy e hölgy nõi leszármazottai minden körülmények között, mindenkor addig élvezhetik az alapítvány nyújtotta kényelmet, ameddig csak óhajtják. Ráadásul a rokonhölgyek koruktól, helyzetüktõl, családi állapotuktól függetlenül bármikor kérelmezhették felvételüket az otthonba. Az úrnõi posztot mindenkor a néhai Elisa von Drake bárónõvel legközelebbi rokonságban álló hölgyutódnak kellett betöltenie. A szállás és ellátás mellett az úrnõt nem csekély értékû havi tûpénz és egyéb kedvezmények illették meg. Ezenkívül az otthon minden lakója, sõt maga a kuratórium is köteles volt õt elöljárójaként tisztelni. Erich herceg a legszebb férfikorban volt, amikor beleszeretett Elisa von Donat kisasszonyba, a késõbbi von Drake bárónõbe. A Heldrungenek íratlan szabályainak értelmében azonban nem vehette feleségül, mivel a lány alacsonyabb rangú családból származott. A gyönyörû, fiatal teremtés teljes szívébõl viszonozta a herceg érzelmeit, és nem akart lemondani szerelmérõl. Hosszas, kétségbeesett küzdelem után végül mégis engedett a szülõi kényszernek, és feleségül ment von Drake báróhoz. Kétévi házasság után egy lánygyermeknek adott 6
életet. Amikor nem sokkal ezután meghalt, azt beszélték, megszakadt a szíve szerelmese után. A megboldogult von Drake bárónõ leánya, akit szintén Elisának hívtak, a megszólalásig hasonlított édesanyjára. Alig töltötte be a tizennyolcadik életévét, amikor az édesapját is elveszítette. Teljesen magára maradt, és mivel édesapja a birtoknak csupán haszonélvezõje volt, nem hagyott a lányára semmit. A birtokot von Drake báró egyik sógora örökölte, aki befogadta, és kegyelemkenyéren tartotta az árvát. Erich herceg, aki lelkében mindörökre hû maradt szerelméhez, figyelemmel kísérte az ifjú Elisa von Drake sorsát. Saját lányaként szerette, annál is inkább, mert a gyönyörû teremtés egyre jobban hasonlított az édesanyjára. Szívesen megtette volna örökösévé, hiszen szabadon rendelkezhetett a vagyonával, ám attól félt, ezzel tönkretenné a megboldogult Elisa bárónõ jó hírét. Más módszert eszelt ki tehát, amivel megmenthette a szerencsétlen teremtést a nyomortól. Létrehozta a gantersheimi alapítványt, s az ifjú Elisa bárókisasszonyt tette meg elsõ úrnõjévé. Akárcsak az õt követõ többi úrnõnek, a bárókisasszonynak is jogában állt eldönteni, kik kerülhetnek be az alapítványi otthonba, ha édesanyja hölgy rokonai nem töltik be az összes férõhelyet. Erich herceg ezzel az intézkedésével egyúttal odaadó lakótársakat is biztosított az ifjú úrnõ számára, hiszen a többi hölgy mérhetetlenül hálás volt neki az ingyenes intézeti ellátásért. A herceg jelentõs készpénzvagyonának a sorsáról is aprólékos pontossággal rendelkezett. Ennek értelmében a vagyon kétharmada képezte az alapítvány alaptõkéjét, amelynek kamataiból fedezték az alapítvány kiadásait: a hölgyek ellátását, havi járandóságukat, valamint a sze- 7
mélyzet és a jogtanácsos bérét. A fennmaradó egyharmad különleges célt szolgált, hogy pontosan mit is, arról majd késõbb esik szó. Amikor Heldrungen herceg meghalt, az akkor alig húszéves von Drake bárókisasszony habozás nélkül elvállalta az alapítvány úrnõi posztját. Három évig élt Gantersheimban, majd férjhez ment. Von Drake bárónõ egyetlen nõi leszármazottja lévén azonban, férjes asszonyként is megmaradt hivatalában. Mindössze annyi változás történt, hogy egyik unokahúga személyében helyettest választott magának, aki a nyilvános szerepléseken képviselte. A fiatal Elisa házasságából leánygyermek született, aki huszadik életéve betöltése után anyja örökébe lépett. Elisa rajta kívül még egy fiúgyermekkel ajándékozta meg férjét. Az alapítvány úrnõjének tiszteletreméltó címét von Drake bárónõ minden nõutódja megkapta. 1913-ban, amikor az alapítvány százéves fennállását ünnepelték, az úrnõi posztot egy bizonyos Katharina von Haiden nevû hölgy töltötte be, a jogtanácsos pedig az utolsó Bennigsen volt. Röviddel a háború kitörése után Katharina von Haiden meghalt, majd két évvel késõbb Bennigsen jogtanácsos. Végrendeletében a vejét jelölte ki utódjául. Az alapítvány élére egyelõre nem került új úrnõ, mivel von Drake bárónõ egyetlen élõ nõi leszármazottjának nem sikerült a nyomára bukkanniuk. A világháborút a nyolc alapítványi hölgy Gantersheim védelmet nyújtó falai között vészelte át, örök rettegésben, de hál istennek minden bántódás nélkül. Az idõsebbek lassanként sorban jobb létre szenderültek, a forradalmat már csak a két legfiatalabb érte meg közülük: a megözvegyült Eisenstein õrnagyné és von Bardeleben kisasszony. 8
Kettejüknek, amint azt gyakorta mondogatták, egyetlen céljuk volt már csupán az életben: felkutatni von Drake bárónõ kései utódját, az egyedüli jogosultat az úrnõi posztra. A alapítvány új jogtanácsosának, dr. Julius Reinertnek a segítségével kinyomozták, hogy a néhai Elisa von Drake bárónõ egyetlen élõ nõi leszármazottja dr. Honegg geológus professzor leánya, aki 1897-ben látta meg a napvilágot. A berlini egyetem rektorának elmondása szerint, az ifjú hölgy 1914-ben, vagyis tizenhét évesen, édesapjával együtt egy Szunda-szigeteki kutatóútra indult. Honegg professzor máskülönben a berlini egyetemen tanított, a kutatások idejére mindössze felmentését kérte. A szabadsága azóta már réges-rég lejárt, ám az egyetemen mind ez ideig nem kaptak hírt felõle. A rektor biztosra vette, hogy a háború kitörése akadályozta meg dr. Honegget a hazatérésben, s megígérte, mihelyt megtud valamit, értesíti a gantersheimiakat. Az alapítványi hölgyeknek jobb híján be kellett érniük ennyivel. 9
II. 1919-ben, egy csodaszép nyári napon, az alapítványi otthonban csend és nyugalom honolt. Az õrnagyné és von Bardeleben kisasszony dr. Reinertnéhez voltak hivatalosak délutáni kávéra. Igaz, a jogtanácsosnénál sosem volt túlságosan vidám a hangulat, a hölgyek mégis örömmel tettek eleget a meghívásnak. Egy kis terefere változatosságot hozott magányos hétköznapjaikba. Kezükben az elmaradhatatlan kézimunkával a jogtanácsosék világos, kényelmesen berendezett nappalijában üldögéltek. Bele-belekortyoltak az illatosan gõzölgõ kávéba, s megkóstolták a vaníliás kuglófot, amelyet Reinertné tett eléjük ízléses porcelán tányérokon. Magdalena Reinert harminc év körüli, sápadt, karcsú fiatalasszony volt. Kizárólag szürke, dísztelen ruhákat hordott. Finom metszésû, színtelen arcában gyönyörû, mélykék szempár sötétlett. Megtört tekintete szomorú asszonysorsról árulkodott, szeme mintha el nem sírt könnyektõl égett volna. Néhány évvel ezelõtt a tehetõs dr. Bennigsen egyetlen leányaként ragyogó partinak számított. A számos kérõ közül végül a jóképû, megnyerõ modorú dr. Julius Reinertet választotta. Tiszta szerelemmel szerette a férfit, aki így könnyûszerrel elnyerte a kezét. Dr. Bennigsen ugyancsak örömmel adta áldását a frigyre, mivel úgy gondolta, jogász veje kiváló utódja lesz az alapítványnál. 1913-ban megtartották az esküvõt. Az imádott férfi oldalán eltöltött néhány gondtalan év után Magdalena borzadva ébredt rá, hogy boldogsága csalóka látszat volt csupán. Apósa haláláig dr. Reinert látszólag példamutató férj- 10
ként viselkedett. Ám valójában csak megjátszotta, hogy imádja a feleségét. Kezdettõl fogva egyetlen célja volt csupán: elérni, hogy dr. Bennigsen õt tegye meg utódjának az alapítványnál. Julius Reinert megvetette a munkát, s amióta csak az eszét tudta, egy ilyen jól jövedelmezõ, zsíros állásról álmodott. Lassacskán talán túl hosszúnak is érezte a várakozást Amikor aztán egy nap végre elfoglalhatta az áhított jogtanácsosi széket, úgy érezte, révbe ért. Magdalenát nagyon megrázta hõn szeretett édesapja halála. Felfoghatatlan volt számára, hogy az ereje teljében lévõ, makkegészséges férfival néhány nap leforgása alatt végezzen egy titokzatos kór. A karácsonyi ünnepekre utazott haza az édesapjához Gantersheimba. Férje, aki a közeli járási székhely bíróságán fogalmazóként dolgozott, ugyancsak elkísérte az útra. Dr. Bennigsen még a fiatalok ott-tartózkodása alatt váratlanul ágynak esett, és nem sokkal tervezett elutazásuk elõtt meghalt. Magdalena idegeit annyira megviselték a történtek, hogy már a legrosszabbtól kellett tartani. Nem is mozdult ki többé Gantersheimbõl. Édesapja temetése után a férje nélküle utazott vissza a városba, hogy felmondja ottani lakásukat. Az alapítvány új jogtanácsosaként neki és hitvesének ezentúl Gantersheimban kellett laknia. Senkinek sem tûnt fel, hogy a házaspár új otthonában külön hálószobát rendezett be magának, ám a fiatalaszszony viselkedésében tapasztalt gyökeres változáson mindenki megdöbbent. Ha ismerõseik ezt szóba hozták, dr. Reinert felsóhajtott, az égre emelte tekintetét, s mindig csak ennyit mondott: Ha tudnák, mennyit szenvedek. Szegény, szeretett feleségem... A gyász teljesen megzavarta az elméjét. Nem 11
tehetek egyebet, mint hogy imádkozom. Bárcsak már elmúlna ez a rettenetes fásultság! Magdalena boldogságának és lelki nyugalmának azonban egyszer s mindenkorra vége szakadt. Egyedül õ volt a megmondhatója, milyen döbbenetes események idézték elõ a pálfordulást gondolkodásában, érzelmeiben és férjéhez való viszonyában. A ragyogó szépségû, boldogságtól sugárzó asszonyból egyik napról a másikra sápadt, hallgatag teremtés lett, akit még a megkönnyebbülést jelentõ könnyek is cserbenhagytak. A férje, legalábbis az alapítványi hölgyek jelenlétében, gyengéden és kedvesen bánt vele. Leste minden kívánságát, és egyre csak azon fáradozott, hogy mosolyt csaljon az arcára. Ha próbálkozása sikertelennek bizonyult, lemondóan felsóhajtott. Szomorúan a két hölgyre pillantott, akik igyekeztek osztozni bánatában. A felesége távollétében viszont mindegyre az asszony megváltozott viselkedésére panaszkodott, sõt félreérthetetlen utalást tett arra is, hogy szellemileg beszámíthatatlannak tartja. Végül mindig gondterhelt arccal kérte a hölgyeket, hogy próbálják meg felvidítani Magdalenát, s valamiképp elterelni a figyelmét fájdalmáról. A hölgyek örömmel teljesítették a kérését, egyrészt mert sajnálták a fiatalasszonyt, másrészt pedig bármit megtettek volna hõn szeretett jogtanácsosuk kedvéért. Dr. Reinert született gavallér volt. Mindig is remekül értette a módját, hogyan férkõzzön be a nõi szívekbe. A hölgyek, akik ismerték, kivétel nélkül rajongtak a jóképû, izgalmas, ízig-vérig lovagias úriemberért. Ez a hízelgõ jellemzés von Bardeleben kisasszonytól eredt, aki vénlányos imádattal csüngött a jogtanácsoson. Az alapítványi hölgyek aznap délután is dr. Reinertrõl áradoztak. 12
Ön igazán irigylésre méltó asszony, kedves Magdalena, hiszen a férje lesi minden kívánságát! lelkendezett az õrnagyné. Szegény megboldogult férjem is jó ember volt, de ennyire nem kényeztetett. Hát igen helyeselt ábrándos sóhajjal von Bardeleben kisasszony. A mi doktorunk csakugyan nagyon szeretetreméltó férfiú. Az õrnagynénak igaza van, kedves Lena, ön valóban szerencsés asszony. Örülnie kellene, amiért az ég ilyen nagy boldogsággal áldotta meg. Magdalena nem válaszolt. Elhomályosult a tekintete, szinte már nem is látta a mintát, de azért csak hímzett tovább. Figyelmetlenségében megszúrta az ujját, és felszisszent. Az elõbuggyanó pici vércsepp vörös foltot hagyott a hófehér batiszton. Hohó, ez bizony csókot jelent, kedves Magdalena asszony! incselkedett von Bardeleben kisasszony. Csókot kap, ha majd elõször veszi fel ezt a hímzett blúzt. Az õrnagyné elnevette magát. No de kedves Bardeleben, úgy mondja ezt, mintha a csók valami rendkívüli dolog lenne ilyen fiatal házasok között. Fõleg ha a férj olyan gyengéd, mint a mi jogtanácsosunk! Gyakran elcsattan egy-két csók, és még csak az ujját sem kell megszúrnia az embernek! Von Bardeleben kisasszony szégyenlõsen kuncogott. Hát persze, egy ilyen boldog házasságban! Azt hiszem, kedves Magdalena asszony, csupán egyvalami hiányzik még, hogy teljes legyen az örömük... egy édes kisgyermek. Hál istennek, soha nem lesz tõle gyerekem! A fiatalasszony összeszorította a száját, nehogy kicsússzon rajta, amit gondolt. Bocsássanak meg egy pillanatra, de el kell állítanom 13
a vérzést, mielõtt folytatnám a kézimunkázást mondta ehelyett, majd hirtelen elhatározással felállt, és kisietett a szobából. A hölgyek fejcsóválva néztek utána. Néha tényleg furcsán viselkedik, olyan, mint aki nincs is teljesen magánál. No persze vannak tiszta pillanatai jegyezte meg a vénkisasszony. Igaza van, kedves Bardeleben. Bár talán a gyermekáldást nem kellett volna szóba hoznia felelte az õrnagyné, majd közelebb hajolt a barátnéjához, s lehalkított hangon hozzátette: Köztünk szólva, én arra gyanakszom, hogy Magdalena asszonyt nem is az édesapja elvesztése keseríti el a legjobban. Sokkal inkább az, hogy a házassága ez ideig gyermektelen maradt. Istenem, milyen tapintatlan vagyok! nézett rá rémülten von Bardeleben kisasszony. Mentségemre szóljon, hogy ez meg sem fordult a fejemben. Lehet, hogy tényleg emiatt viselkedik olyan furcsán? Igen, szinte egészen biztos. Nagyon restellem, hogy szóba hoztam a dolgot. Megígértem a mi kedves doktorunknak, hogy felvidítom a feleségét, és tessék, ehelyett butaságokat fecsegek összevissza Ne izgassa fel magát, kedves Bardeleben, hiszen csak jót akart. De a jövõben inkább ne hozza szóba a dolgot! Szerintem dr. Reinert téves nyomon jár, amikor azt hiszi, hogy a felesége a gyász miatt ilyen búskomor. Emlékszik, megkért bennünket, hogyha Magdalena asszony az édesapjáról kezdene beszélni, tereljük el a figyelmét. Ez rendben is volna, csakhogy a jogtanácsosné soha nem hozza szóba az édesapját. Ezzel szemben most, amikor ön a gyermekáldást emlegette, figyeltem, olyan lett az arca, akár egy haldoklóé. Hirtelenjében azt sem tudta, mit csi- 14
nál. Nekem, aki vénségemre sokat láttam és tapasztaltam, bátran elhiheti, kedvesem, hogy Magdalena asszony legnagyobb bánata a gyermektelenség. Ebbe betegedett bele szegénykém, hiszen mi más oka lenne a búslakodásra. Biztos vagyok benne, hogy minden jóra fordulna, ha végre gyermeke születne fejezte be eszmefuttatását az õrnagyné. Ugyan mit szólt volna, ha beleláthat Magdalena lelkébe, aki ezalatt a szomszéd szobában kezét szívére szorítva, égre emelt tekintettel imádkozott: Édes Istenem, ugye Te voltál, aki nem akartad, hogy gyermekem szülessen egy olyan embertõl, aki, aki... Nem tudta befejezni. Térdre rogyott, és hálásan az ég felé emelte imára kulcsolt kezét. Aztán felállt, s mintha minden ereje elhagyta volna, imbolygó léptekkel odament a falhoz. Nekitámaszkodott, s égõ arcát a karjára szorította. Nem bírom tovább... nem bírom tovább zokogta. Ám az ember többet is elvisel, mint gondolná. A sápadt, törékeny asszonynak sikerült annyira összeszednie magát, hogy visszamenjen a vendégekhez. A hölgyek újult erõvel próbálták felvidítani, s mint hitték, sikerrel, hiszen Magdalena igyekezett jókedvûnek mutatkozni. Kisvártatva átjött hozzájuk dr. Reinert is, aki eddig a dolgozószobájában foglalatoskodott. Az alapítványi hölgyek lelkesen üdvözölték. Szabad lesz elfogyasztanom egy csésze kávét a hölgyek társaságában? kérdezte a doktor mézesmázos hangon. Milyen kedves, hogy ránk pazarolja a drága idejét! lelkendezett von Bardeleben kisasszony, és lopva megigazította a frizuráját. A jogtanácsos kezet csókolt a hölgyeknek, majd a feleségéhez fordult. 15
Ugye, megengeded, kedves Magdalena? Vagy tán megzavartam a beszélgetést? Foglalj helyet! Magdalena sápadt arcán enyhe pír futott végig, majd anélkül hogy a férjére nézett volna, felállt, és tányért, csészét tett elé. Bár mindezt a tõle megszokott nyugalommal tette, mozdulatai mégis kényszeredett tartózkodásról árulkodtak. A férfi illedelmes kézcsókkal köszönte meg a szívességét, mire õ gyorsan visszahúzta a kezét, és lopva megtörölte a ruhájában. A hölgyek elégedetten nézték a piruló Magdalenát. Milyen kedves látvány, ahogy egy fiatalaszszony elpirul, ha a férje udvarol neki. A mi doktorunk csakugyan igazi gavallér állapította meg, ki tudja, hányadszor, von Bardeleben kisasszony. Dr. Reinert úgy tett, mint aki nem vette észre, hogy Magdalena letörölte a csókját. Rámosolygott a fiatalaszszonyra, mintha mi sem történt volna, majd a másik két hölgyhöz fordult. Tulajdonképpen azért jöttem, hogy egy kicsit felolvassak a hölgyeknek. Talán csak nem sztrájkolnak megint? érdeklõdött az õrnagyné. Ami azt illeti, elég válságos a helyzet. Von Bardeleben kisasszony összecsapta a kezét. Rettenetes dolgok történnek, doktor úr! Hál istennek, mi itt az ön védelme alatt biztonságban vagyunk. Úgy bizony, drága hölgyem, Gantersheim maga a béke szigete. Igazam van, kedves Magdalena? A látszat arra vall válaszolta munkája fölé hajolva, gépiesen az asszony. A férje szigorú pillantást vetett rá a szeme sarkából, de aztán mégsem szólt semmit. Ehelyett mosolyogva elõhúzta 16
a felöltõje zsebébõl az újságot, s lágy, kellemes hangján felolvasott néhányat a legfrissebb hírek közül. A két alapítványi hölgy rendkívül élvezte ezeket a felolvasásokat. Most is érdeklõdéssel hallgatták a doktort, s amikor befejezte, megvitatták vele a hallottakat. Egyedül Magdalena asszony nem szólt semmit. Egy óra múlva a hölgyek megköszönték a kellemes délutánt, és elbúcsúztak vendéglátóiktól. Alighogy kettesben maradtak, Magdalena nyomban felállt, csengetett a személyzetnek, és utasítást adott, hogy szedjék le az asztalt. Meg sem várta, hogy végezzen a szolgáló, fogta magát, s egyetlen szó nélkül átment a szomszéd szobába. Dr. Reinert ezt nem hagyta annyiban, azonnal utána sietett az asszonynak. Hogy érzed magad, kedves Magdalena? mérte végig különös, átható tekintettel a feleségét, miután leült vele szemben egy karosszékbe. Ahogy máskor felelte az asszony kurtán. Jól érezted magad a hölgyekkel? Igen. Mirõl beszélgettetek? Jelentéktelen dolgokról felelte gépiesen Magdalena. Most sem nézett a férjére, így nem láthatta annak gonoszul megvillanó tekintetét. Már megint nagyon szûkszavú vagy, kedves Magdalena jegyezte meg fenyegetõ hangon a férfi, miközben az arckifejezése teljesen megváltozott. Nyomtalanul eltûnt róla az iménti nyájas mosoly, s a helyébe mindenre elszánt, ördögi vonás költözött. Az asszony ajka megrándult, de még mindig nem nézett a férjére. Nincs semmi mondanivalóm a számodra. 17
Dr. Reinert hátradõlt a széken, és keresztbe tette a lábát. Hát jó, ha magunk közt vagyunk, hajlandó vagyok eltûrni ezt a megvetõ és udvariatlan hangnemet kezdte a kioktatás, mert tudom, hogy kínoznak a rögeszméid. Tudom, hogy nem vagy beszámítható. Csakhogy mások nem tudják, és nem szeretném, ha téves következtetéseket vonnának le a velem szemben tanúsított viselkedésedbõl. Az asszony halántéka lüktetett, kezét idegességében görcsösen összekulcsolta. Látszott rajta, hogy csak nehezen tud uralkodni felindultságán. Gondoskodtál róla, hogy mások beszámíthatatlannak tartsanak mondta fojtott hangon. Elnézést, de ezt egyedül magadnak köszönheted. A viselkedésedbõl bárki leszûrheti, hogy nem vagy épelméjû, anélkül hogy nekem egyetlen szóval is említenem kellene nevetett fel megvetõen a férfi. Magdalena összerezzent, és az ajkába harapott. Tekintete vadul felizzott, olyan volt, akár a megsebzett vad. Nem vagyok õrült, éppen olyan tisztán gondolkodom, mint bárki más... Igaz, néha magam is csodálkozom rajta, hogy még képes vagyok rá préselte ki magából a szavakat. A férfi felállt, és közelebb lépett hozzá. Szegény kis Magdalenám, bizony nem ártana, ha összeszednéd magad. Soha ne felejtsd el, hogy egyedül magadnak ártasz vele, ha mindenféle badarságot kezdesz el fecsegni. Ha ez bekövetkezik, már nem tudlak megvédeni. Magdalena reszketve hátrálni kezdett. Te... te, sátán! sziszegte szinte magánkívül, mire a doktor keményen megragadta a karját, és ráripakodott. Nézz rám! Az asszony szabadulni próbált. 18
Hagyj békén... engedj el... nem tûröm, hogy hozzám érj! Nézz rám! utasította a férfi ellentmondást nem tûrõ hangon. Magdalena ráemelte a tekintetét. Ahogy belenézett a férje szemébe, iszonyodva megremegett. Hagyj békén! nyögte elborzadva. A férfi parancsoló tekintete szinte megbénította. Azt ajánlom, vigyázz magadra! Ha társaságban vagyunk, úgy viselkedj, hogy elégedett lehessek veled! Tudod, mi vár rád, ha ellenkezel. Az asszony erõtlenül egy székre rogyott. Tudta, hogy tehetetlen a férfival szemben, akit valaha mindenkinél jobban szeretett, és akire soha többé nem tud undor nélkül ránézni. Igen, tudom, hogy a hatalmadban tartasz... hisz csak egy gyenge, védtelen asszony vagyok mondta keserûen. Nem ajánlom, hogy ezt elfelejtsd... hallod? villant meg diadalittasan a férfi szeme. Végre elengedte a felesége karját, aztán már a tekintetével sem tartotta fogva. Nem felejtem el... kész gyötrelem... Nyugodt lehetsz... sóhajtotta megadóan a fiatalasszony. Én nyugodt vagyok... nagyon nyugodt felelte hûvösen a férfi, majd gúnyos mosollyal hozzátette: Egy kedélybeteg fecsegését úgysem venné senki komolyan. Magdalena fel akart állni, hogy otthagyja, de nem volt elég ereje hozzá. Így végül elgyötörten visszaroskadt a karosszékbe. Menj innen, hagyj magamra... nem tudom tovább elviselni a jelenlétedet! mindössze ennyit tudott kipréselni magából. Megyek, szegény, drága Magdalenám, megyek. Hátha sikerül megnyugodnod egy kicsit. Tudom, hogy nem 19
ajánlatos túlságosan visszaélni a betegek türelmével. De már itt sem vagyok öltötte fel a doktor szokásos nyájas mosolyát, és kisietett a szobából. Magdalena elborzadva nézett maga elé. Amikor felocsúdott, átment a hálószobába, és térdre borult édesapja arcképe elõtt. Elgyötört tekintetét a képre emelte, majd kétségbeesetten tenyerébe rejtette az arcát. Apám... drága jó édesapám... segíts! Szabadíts meg ezektõl a méltatlan béklyóktól! 20
III. Dr. Honegg professzor még a háború kitörése elõtt elhagyta Németországot. A köztiszteletnek örvendõ geológus leányával, Levinával a Szunda-szigetekre indult, hogy helyben tanulmányozza a tûzhányók mûködését. Könyvet készült írni a Szunda-szigetek vulkanikus képzõdményeirõl, amihez viszont csak a helyszínen tudott adatokat gyûjteni. Rövid töprengés után úgy döntött, hogy magával viszi a leányát is. Egyrészt Levina sokat segíthetett neki az adatgyûjtésben, másrészt nem volt senkije, akire rábízhatta volna, ha otthon hagyja Németországban. Vina, ahogy az édesapja becézte, egy percig sem ellenkezett. Még örült is, hogy az apja mellett maradhat, remélve, hogy így kevesebb kellemetlenség éri a szórakozott professzort. A hosszú és fárasztó hajóút után szerencsésen elérték a Szunda-szigeteket. Ám alig kötöttek ki Szumátrán, amikor eljutott hozzájuk a hír, hogy Európában kitört a háború. Szerencsére egy hollandok lakta településen kaptak szállást, így zavartalanul hozzákezdhettek a tudományos kutatáshoz. Remélték, hogy még a kutatások befejezése elõtt véget ér a háború, s a tervezett idõben hazatérhetnek. Aztán minden másként alakult. Egy teljes évet töltöttek Szumátra, Borneó, Celebes és Flores szigetén, majd Jávára utaztak. Amikor a profeszszor itt is befejezte a munkát, leányával a kikötõvárosba, Surabayába indult. Csalódottan vette tudomásul, hogy az Európában dúló háború miatt egyelõre semmilyen lehetõségük sincs a hazautazásra. Ez a hír bizony meglehetõsen aggasztó volt a számukra. A mindennapi életben ügyesen és gyakorlatiasan mozgó 21
Levina minden igyekezete ellenére a magukkal hozott pénz nagy részét mostanára már felemésztették a kiadások. Elfogta õket a kétség, vajon mibõl fognak megélni, ha még sokáig eltart a háború. Apa és leánya egy kikötõi vendéglõben üldögéltek, és a lehetõségeiket latolgatták. Mi lesz velünk, Vina? nézett a professzor tanácstalanul a lányára. Vina már jó ideje aggodalommal gondolt a jövõjükre. Mivel az õ figyelmét közel sem kötötték le annyira a vulkánok, mint a professzorét, volt ideje ezen rágódni. Most azonban, az apja kétségbeesését látva, igyekezett bizakodó arcot vágni. Tudta, hogy a hétköznapok útvesztõiben elsõsorban neki kell eligazodnia. Nem akarta kimutatni az apja elõtt, hogy a jövõt illetõen õ is tele van aggodalommal, inkább biztatóan rámosolygott. Ne aggódj, édesapám! Talán nem is olyan kilátástalan a helyzetünk, mint amilyennek hisszük. Gondolj bele, mennyivel jobb, hogy itt vagyunk, és nem Németországban, ahol most biztosan kétségbeejtõ állapotok uralkodnak! Azt javaslom, keressük fel a német nagykövetséget itt Surabayában, és mondjuk el, hogy jártunk. A nagykövet talán tud tanácsot adni. Ha nem, akkor nekünk kell magunkon segíteni. Attól azért nem kell félnünk, hogy éhen halunk. A professzor gyorsan megvigasztalódott. Ha okos kis pénzügyminisztere szerint nem kilátástalan a helyzetük, akkor neki sincs oka aggodalomra. A nagykövetségen azonban nem sok jóval biztatták õket. A nagykövet udvariasan fogadta honfitársait, figyelmesen végighallgatta õket, és megígérte, hogy mihelyt a körülmények lehetõvé teszik, megpróbál segíteni rajtuk. 22
Ugyanakkor kertelés nélkül kijelentette, hogy hazautazásra egyelõre ne is gondoljanak. A szállásukra visszatérve apa és lánya ismét leültek tanácskozni. Neked mi a véleményed, Vina? kérdezte kissé bizonytalanul a professzor. A lány apjára emelte nyílt, tiszta tekintetét. Nincs más választásunk, mint hogy alkalmazkodunk az elõállt helyzethez. Mivel belátható idõn belül úgysem mehetünk haza, szerintem az lesz a legjobb, ha itt maradunk Surabayában. No de kislányom, a szabadságom két hónap múlva lejár. Hallgatólagosan meghosszabbítod, hiszen nem áll módodban hazautazni. Bármennyire is zseniális profeszszor vagy, a lehetetlenre azért még te sem vagy képes. Itt maradunk, és ha már úgyis kényszerszabadságon leszel, legokosabb, ha nekifogsz megírni a könyvedet. A professzornak felcsillant a szeme. Szerinted tényleg ezt kellene tennem? Elkezdjem a könyvem? Mi tagadás, ez minden vágyam, csak azt nem tudom, mibõl fogunk megélni. Emiatt ne fájjon a fejed, édesapám! simított végig mosolyogva az apja magas homlokán Vina. Hál istennek, Surabayában nem drága az élet, mi pedig majd egy kicsit összehúzzuk magunkat. Arra gondoltam, kibérelhetnénk két takaros szobát a Kali Mas partján. Ahogy tudunk, berendezkedünk. Hiszen sosem voltak túlzott igényeink. A professzor felsóhajtott. Bár a legkevésbé sem volt gyakorlatias gondolkodású, azt azért tudta, hogy ha összehúzzák magukat, akkor sem lesz elég a pénzük. 23
Ez mind szép és jó, gyermekem, csak az a baj, hogy tudomásom szerint mindössze annyi pénzünk van, ami a hazautazáshoz kell nézett elgondolkozva a lányára. Ezt az összeget pedig félre kell tennünk, különben soha nem jutunk haza. Igazad van, apám bólintott Vina, a hajójegy árát valóban nem költhetjük el. De ezenkívül van még kétszáz guldenünk. Ha jól beosztjuk, egy hónapig kihúzhatjuk belõle. És ha elfogy? Utána mihez kezdünk? Valami jövedelmi forrás után kell néznünk. De hogyan? A professzor kétkedve ingatta a fejét, Vina azonban kihúzta magát, s elszántan az apja szemébe nézett. Van egy tervem mondta. Miféle terved? A lány habozott egy pillanatig, de aztán megfogta az édesapja kezét, és nyugodt, határozott hangon így felelt: Máris elmondom, apám. Nos, nemrégiben beszéltem Kepplernével, tudod, a gépgyáros feleségével. Kepplernek nagy gyára van a kikötõben, ahol szükség van levelezõ munkatársra. Kepplerné nagyon kedves asszony, szerinte nõi munkaerõ is megfelelne. Megígérte, hogy szól a férjének az érdekemben. Gondoltam, nem lesz ellene kifogásod, úgyhogy holnap reggelre be is jelentkeztem Keppler úrhoz. Ha felvesz, megoldódik a helyzetünk. Honegg professzor megütközve nézett a lányára, és a fejét csóválta. Vina, az ég szerelmére, hogy jutott ilyesmi az eszedbe? Világ életedben ilyen elhamarkodottan hoztad meg a döntéseidet... A lány határozottan válaszolt. 24
Most nincs idõ fontolgatásra, édesapám, szükség törvényt bont. Valamibõl meg kell élnünk. Eltökélt szándékom, hogy megkeressem a mindennapi kenyérre valót. Remélem, a bérem elegendõ lesz szerény igényeink kielégítésére. Most az a fontos, hogy te nyugodtan dolgozhass a könyveden. A lehetõ legokosabb, ha kihasználod a kényszerszabadságot, mert ha Németországban újra munkába állsz, úgysem lesz idõd az írásra. Láss munkához, a többit pedig bízd rám! A lánya elszánt, határozott viselkedése láttán Honegg professzor letette a fegyvert. Meg aztán Vinának tulajdonképpen igaza is volt: a jelenlegi helyzetben valóban nem tehetett jobbat, mint hogy a könyvírásnak szentelje magát. Végül minden Vina tervei szerint alakult. Másnap megkapta a levelezõi állást, olyan fizetéssel, amely fedezte kettejük megélhetését. Ezt követõen rögtön elindult lakást keresni, s viszonylag gyorsan rá is bukkant egy hollandok lakta takaros kis házikóra a folyóparton. Nem volt nehéz meghoznia a döntést, hiszen nagy örömére a szobák ablakaiból pompás kilátás nyílt a gyönyörû trópusi vidékre és a Madura-szorosra, ahol a Kali Mas az óceánba torkollott. Ügyesen megszervezte a költözködést, s a lehetõségekhez mérten néhány nap alatt kényelmes otthont teremtett maguknak a két kis szobában. Örömmel elfogadta a barátságos házinéni javaslatát, aki szerény összeg fejében vállalta, hogy fõz rájuk. Hiszen mire volt szükségük kettejüknek? Néhány marék rizs, kevés curry, gyümölcs, tojás, néha egy tyúk vagy pár szelet hal elegendõnek bizonyult. Úgy beszélték meg, hogy Mevrouw Poolman hetente benyújtja Vinának a csekély összegû számlát. Hónapok, majd évek teltek el, de a háborúnak csak 25