Sectio Juridica et Politica, Miskolc, Tomus XXVII/1. (2009), pp. 93-157

Sectio Juridica et Politica, Miskolc, Tomus XXVII/1. (2009), pp. 93-157 FEMINAE ADOPTARE NON POSSUNT". A NŐK ÁLTAL GYAKOROLT ÖRÖKBEFOGADÁS PROBLÉMÁI A RÓMAI JOG ÉS IRODALOM FORRÁSAIBAN PÉTER ORSOLYA MÁRTA* A római jog szekunder irodalmában régóta vitatott a nők részére biztosított jog az örökbefogadáshoz;' közelebbről az a kérdés, hogy a római jog fejlődésének melyik korszakában nyílt meg a lehetőség arra, hogy egy önjogú nő az örökbefogadáshoz hasonló módon a jog által is elismert családi köteléket létesítsen egy olyan személlyel, aki elviekben saját vér szerinti gyermeke is lehetne. Bizonyos alapvetően klasszikus eredetű források tükrében egyértelműnek tűnik, hogy a nők sem adoptio, sem pedig adrogatio formájában nem gyakorolhatták az örökbefogadást: Gai. Inst. 1.104: Feminae vero nullo modo adoptare possunt, quia ne quidem naturales liberos in potestate habent. ' DR. PÉTER ORSOLYA MÁRTA tanszékvezető egyetemi docens Miskolci Egyetem ÁJK, Római Jogi Tanszék 3515 Miskolc-Egyetemváros ' Lásd többek között P. BONFANTE: Corso di diritto romano 1., Diritto di famiglia, Milano, 1963, 35. o.; Uő: Istituzioni di diritto romano, Milano, 1987 10, 125-127. o.; M. AMELOTTI: Per l'interpretazione della legislazione privatistica di Diocleziano, Milano, 1960, 129-132. o.; C. CASTELLO: IIprobléma evolutivo 'adrogatio, SDHI 33 (1967), 129-162. o.; M. KURILOWICZ: "Adoptio plena" und "minus plena", Labeo 25 (1979), 163-182. o.; P. VOCI: Storia della patria potestas da Augusto a Diocleziano, IVRA 31 (1980), 37-100. o.; E. NARDI: Poteva la donna nell'impero romano adottare un figlio?, in: Atti deli'accademia delle Scienze dell'lstituto di Bologna, 70 (1981-1982), 109-122. o. (= Scritti minori I., Bologna, 1991, 517-530. o.); C. Russo RUGGERI: Ancora sulla donna adottante, Labeo 36 (1990), 57-75. o.; Uő.: La datio in adoptionem I. Origine, regime giuridico e riflessi politico-sociali in etá repubblicana ed imperiale, Milano, 1990, 256-258. o.; E. SAMÁ: Sulla capacitá di adozione da parte della donna in diritto romano, Index 27 (1999), 121-127. o. M. MLGLIORINL: L'adozione tra prassi documentale e legislazione imperiale nel diritto dei tardo impero romano, Milano, 2001, 237-240. o.

94 Péter Orsolya Márta Tit. Ulp. 8.8a: Feminae vero neutro modo possunt adoptare, quoniam nec naturales liberos in potestate habent. C. 8.47(48).5: Impp. Diocletianus et Maximianus AA et CC. Syrae. A muliere quidem, quae nec suos filios habét in potestate, adrogare non posse certum est. lust. Inst. 1.11.10: Feminae quoque adoptare non possunt, quia nec naturales liberos in potestate sua habent. Kr. u. 530-ban Jusztiniánusz császár átfogóan megreformálta az örökbefogadás szabályait (C. 8.47(48). 10. C. 8.47(48). 11.), melynek során ugyan változatlanul hagyta azt az alapelvet, hogy a nők fő szabály szerint nem jogosultak az örökbefogadásra, mindazonáltal különleges lehetőséget nyitott bizonyos, szánandó helyzetben levő nőknek, akik "ex indulgentia principis ad solacium liberorum amissorum adoptare possunt" (Inst. 1.11.10); azaz akik saját vér szerinti gyermekük elvesztése esetén, mintegy vigaszból, a császár kegye alapján örökbe fogadhattak egy idegen gyermeket. A nők részéről gyakorolt ezen adoptio természetesen nem eredményezett patria potestas-x a gyermek felett. A jusztiniánuszi kort megelőző korszakokra datálható bizonyos forráshelyek azonban mintegy arra engednek következtetni, hogy az önjogú római polgárnők már Jusztiniánusz reformját megelőzően, Diocletianus uralkodásának ideje (Kr. u. 284-305) alatt 2 sőt, egyenesen a klasszikus korszakban is jogosultak lettek volna az örökbefogadással egyenértékű jogcselekmények végrehajtására. Marcus Tullius Cicerónak barátjához, Atticushoz írott egyik levele (Cic. Ad Att. 7.8.3), Suetonius Galba életrajzának egy részlete (Suet. Galba 4.), továbbá Diocletianus császár egy rendelete (C. 8.47(48).5) igazolná azt, hogy az önjogú és gyermektelen római polgárnők már a köztársasági kor végétől kezdődően gyakorolhatták az örökbefogadást, és ezzel mintegy az anyaság iránti vágyukat is kielégíthették. E forráshelyeken túl a római jog bizonyos fragmentumai. 2 A kérdésről lásd M. AMELOTTI: Per l'interpretazione i.m. 130. o.; C. CASTELLO: II probléma evolutivo i. m. 135. o.; J.A.C. THOMAS: Somé Notes on adrogatio per rescriptum principis, RIDA 14 (1967), 413-427. o.; M. KURILOWICZ: "Adoptio plena" i. m. 170-172. o.; P. Voci: Storia i. m. 93. o.

..Feminae adoptare non possunt". A nők által gyakorolt örökbefogadás problémái... 95 1. Marcus Tullius Cicero Marcus Tullius Cicero egyik, Kr. e. 50. év decemberében kelt levele arról tájékoztatja barátját, Atticust, hogy Cicero vejét, Cornelius Dolabellát egy bizonyos Livia végrendeletében hagyatékának egykilenced részére örökösévé nevezte azzal a feltétellel, hogy a fiatal férfi felveszi jótevőjének nevét. A levélben Cicero azt fontolgatja, hogy vajon helyes és politikus döntés-e, hogy egy előkelő származású, fiatal férfi egy nő végrendelete alapján megváltoztassa a nevét, majd - a gyakorlatiasság és ésszerűség talaján állva - úgy vélekedik, hogy a döntést csak azt követően célszerű meghozni, hogy kiderült: mennyi is az az örökrész, mely Dolabellára vár. Cicero AdAtt. 7.8.3. Dolabellam videó Liviae testamento cum duobus coheredibus esse in triente, sed iuberi mutare nomen. Est <politikon skemma> rectumne sit nobili adulescenti mutare nomen mulieris testamento. Sed id <philosophoteron dieukrinesomen> cum sciamus quantum quasi sit in trientis triente. A fenti szöveghelyre gyakorta úgy tekintenek, hogy az az úgynevezett végrendelet útján történő örökbefogadást példázza, melyet esetünkben nő gyakorolt. 3 A végrendelet útján történő örökbefogadás úgy történhetett, hogy a végrendelkező az általa kiválasztott személyt örökösévé nevezte, egyben pedig úgy rendelkezett, hogy örököse az örökhagyó halálát követően váljon familia-ja tagjává, és ezáltal ne csak vagyoni értelemben váljon egyetemes jogutódjává, 3 A kérdésről lásd E. NARDI: Poteva la donna i. m. 113. o.; C. RUSSO RUGGERI: La datio in adoptionem i. m. 260-261. o.; UŐ.: Ancora sulla donna i. m. 61-62. o. A végrendelet útján történő örökbefogadásról lásd B. BLONDI: Istituzioni di diritto romano 3, Milano, 1956, 539. o.; P. BONFANTE: Corso i. m. 26-28.0.; B. ALBANESE: Le persone nel diritto privato romano, Palermo, 1979, 236-237. o.; M. MlGLIORINl: L'adozione i. m. 364-366. o. A végrendelet útján történő örökbefogadásra csak szépirodalmi források utalnak, melyek tanúságtétele szerint a végrendelkező bizonyos esetekben az örököst nem csak egyetemes jogutódnak nevezte ki, hanem egyben az örökhagyó familia-)ába is beemelte. Mivel ez az örökbefogadás apai hatalmat értelemszerűen nem keletkeztetett örökbefogadó és örökbefogadott között, elviekben a nők is élhettek volna a fenti lehetőséggel. Az igen problematikus kérdéssel kapcsolatosan lásd C. RUSSO RUGGERI: Ancora sulla donna i. m. 61. o. Mivel a jogi források e vonatkozásban tagadhatatlanul hiányoznak, a szakirodalomban inkább elfogadott az a nézet, hogy az ilyen örökbefogadás" azonos a római végrendeletekben előforduló azon feltétellel, illetve meghagyással, hogy az örökös vegye fel az örökhagyó nevét (nomen ferre).

96 Péter Orsolya Márta hanem vigye tovább az örökhagyó nevét és családi isteneinek kultuszát 4 Ezen túl az ilyen módon örökbefogadott személy jogosulttá vált volna az örökbefogadó családi sírhelyén temetkezni, valamint gyakorolta volna az elhunyt felszabadított rabszolgái felett fennálló ius patronatus-x is. 5 Az idézett Cicero-levél szövege azonban nem kellően részletes ahhoz, hogy alapján a fenti, messzemenő következtetéseket minden kétségtől mentesen levonhassuk. Cicero egyszerűen annyit közöl Atticusszal, hogy a végrendelet szövege nevének megváltoztatására utasította ("iuberi mutare nomen") Dolabellát, ez a rendelkezés pedig a római jog forrásaiban is megjelenő úgynevezett nomen ^erre-klauzulával azonos - azaz a római végrendelkezők által alkalmazott azon megoldásról van szó, amikor a végrendelkező condicioként vagy modus-ként megfogalmazva arra utasította a kinevezett örököst, hogy vegye fel az örökhagyó nevét. 6 Cicero müveiben további példákat is találunk a római végrendeletekben megjelenő azon rendelkezésre, hogy a kinevezett örökös vegye fel az örökhagyó nevét. A De officiis 3.18.73-74. szöveghelyén 7 Cicero bizonyos cselekedetek morális helyességéről illetve helytelenségéről elmélkedik, és példaként többek 4 Liv. Ab urbe condita 45.40.7. 5 A fenti kérdésekről lásd P. VOCI: II diritto ereditario romano dalle origini ai Sever i, in Aufstieg und Niedergang der römischen Welt 11.14, Berlin, 1982, 392-448. o. Az úgynevezett végrendeleti örökbefogadás valószínű joghatásaival kapcsolatosan lásd E. COSTA: Cicerone giureconsulto I, Bologna, 1927, 64. o.; C. Russo RUGGERI: La datio in adoptionem i. m. 260-261. o.; Uő.: Ancora sulla donna i. m. 61-62. o. 6 A nomen ferre-klauzula vonatkozásában lásd a D. 36.1.7; D. 36.1.65.10; valamint a D. 39.5.19.6. szöveghelyeket, továbbá A. PALMA: Note in tema di adozione testamentaria e di «condicio nominis ferendi», in: Estudios en homenaje al profesor Juan Iglesias III., Madrid, 1988, 1513-1524. o.; E. CHAMPLIN: Final Judgments: Duty and Emotion in Roman Wills 200 B.C. - A.D. 250, Berkeley, 1991, 144-146. o. A Cicero-szöveghely vonatkozásában E. COSTA (Cicerone giureconsulto i. m. 64. o.) úgy vélekedik, hogy az Ad Att. 7.8.3. szöveghely egyértelműen a feltételes örökösnevezést példázza; ugyanígy vélekedik B. ALBANESE: Le persone i. m. 237. o. 7 Cicero De off. 3.18.73-74:...L. Minuci Basiii locupletis hominis falsum testamentum quidam e Graecia Romám attulerunt. Quod quo facilius obtinerent, scripserunt heredes secum M. Crassum et Q. Hortensium, homines eiusdem aetatis potentissimos. Qui cum illud falsum esse suspicarentur, sibi autem nullius essent conscii culpae, alieni facinoris munusculum non repudiaverunt. Quid ergo? Satin est hoc, ut non deliquisse videantur? Mihi quidem non videtur, quamquam alterum vivum amavi, alterum non odi mortuum. 74. Sed cum Basilus M. Satrium sororis filium nomen suum ferre voluisset eumque fecisset heredem (hune dico patronum agri Piceni et Sabini; o turpe notam temporum [nomen illorum]!), non erat aequum principes civis rem habere, ad Satrium nihil praeter nomen perven ire.

..Feminae adoptare non possunt". A nők által gyakorolt örökbefogadás problémái... 97 között egy zűrzavaros örökösödési ügyet idéz fel, melyben hajdani, azóta elhunyt barátai, Marcus Crassus és Quintus Hortensius is érintettek voltak. Közelebbről meg nem nevezett személyek meghamisították egy jómódú polgár, bizonyos Lucius Minucius Basilius végrendeletét, és - hogy bizonyosan eléljék céljukat - a hamis végrendeletben a római politikai élet két, igen befolyásos szereplőjét, Crassust és Hortensiust is örökössé nevezték, akik gyanakodtak a végrendelet hamis mivoltára, de mégis elfogadták a végrendeleti juttatást. Cicero azért is helyteleníti a fenti cselekedetet, mert úgy tudta, hogy Minucius Basilius nővérének fiát, Marcus Satriust kívánta örökösévé tenni azzal, hogy unokaöccse vegye fel az ő, Minucius Basilius nevét ("Basilius M. Satrium sororis füium nomen suum ferre voluisset eumque fecisset heredem"). A névfelvételre vonatkozó rendelkezést és az örökösnevezést vélhetőleg egy másik, korábbi végrendelet tartalmazhatta; Cicero mindenesetre igazságtalannak találja, hogy Marcus Satrius csakis nagybátyja nevét örökölte ("ad Satrium nihil praeter nomen pervenire"), míg a vagyont Róma vezető politikusai (principes civis) szerezték meg. A fenti eset meglehetős határozottsággal tükrözi, hogy Minucius Basilius azon óhaja, miszerint unokaöccse vegye fel nagybátyja nevét, semmilyen más továbbá joghatással nem járt: a jogban járatos Cicero leírásában utalást sem találunk egy esetleges örökbefogadásra és annak jogkövetkezményeire vonatkozóan. Minucius Basilius esete is azt igazolja, hogy az Ad Att. 7.8.3. szöveghelyen található megjegyzés semmiképpen sem kínál kellő alapot ahhoz, hogy kimondhassuk: Livia végrendeletében örökbe kívánta fogadni Cornelius Dolabellát. Pusztán arról a bevett eljárásról van szó, melynek során a végrendelkező névváltoztatásra utasította kinevezett örökösét, Cicero pedig - bizonyos jogtudósokhoz hasonlóan azt mérlegeli, hogy az örökrész megszerzése érdekében vajon célszerű és hasznos-e a feltételt teljesíteni. A D. 36.1.7. szöveghelyen Maecenatus jogtudós a végrendeleti feltételek teljesíthetősége kapcsán hangsúlyozza, hogy ésszerű módon tekintettel kell lenni a végrendeleti kedvezményezett egészségére és méltóságára ("salutis ac dignitatis ratio habenda erif'); tehát aligha lehet elvárni egy beteg embertől, hogy Alexandriába utazzon, vagy hogy felvegye az örökhagyó nevét abban az esetben, ha a végrendelkező becstelenséggel járó foglalkozást űzött 8 : 8 A vispellio a társadalmi hierarchia legalján álló, turpis persona-nak tekintett halottszállító volt; a kérdésről lásd U. WESEL: Vispellio, ZSS 80 (1963), 392-394. o.

98 Péter Orsolya Márta D. 36.1.7. Maecenatus libro quarto fideicommissorum...sed et salutis ac dignitatis ratio habenda erit: quid enim si morbo applicitus Alexandriae iussus fűit adire vei nomen vispellionis testatoris ferre? A D. 36.1.65.10. szöveghelyen Gaius a fentiekben kirajzolódó jogtudósi véleménnyel azonos módon ítéli meg a condicio nominis ferendi-t: nincsen semmi rossz abban, ha egy tisztességes ember nevét kell felvennünk. Ha azonban a végrendeleti juttatás feltételeként rosszhírű, becsületét vesztett ember kívánja meg azt, hogy a kedvezményezett vegye fel a nevét, a juttatás megszerzéséhez a praetor nem követeli meg a feltétel teljesítését. D. 36.1.65.10. Gaius libro secundo fideicommissorum Si vero nominis ferendi condicio est, quam praetor exigit, recte quidem facturus videtur, si eam expleverit: nihil enim male est honesti hominis nomen adsumere, nec enim in famosis et turpibus nominibus hanc condicionem exigit praetor. A fenti forráshelyek tükrében az Atticushoz írott levél ténylegesen és mindössze azt örökíti meg, hogy a Livia nevű örökhagyó - condicio-ként vagy modus-ként megfogalmazva azt igényelte Cornelius Dolabellától, hogy a hagyatéki vagyon kilencedének megszerzése fejében vegye fel az ő családnevét. II. Suetonius A szekunder irodalomban jelen van az a vélemény, hogy a nők által gyakorolt örökbefogadás létezését egy további szépirodalmi forráshely, Suetonius Galbaéletrajzának egy részlete is igazolhatja 9 : Suetonius Galba 4. Ser. Galba imperátor adoptatusque a noverca sua Livia nomen et Ocellae cognomen assumptis, mutató praenomine; nam Lucium mox pro Servio usque ad tempus imperii usurpavit. 9 Lásd E. NARDI: Poteva la donna i. m. 133. o.; C. RUSSO RUGGERI: Ancora sulla donna i. m. 63-64.0.; UŐ.: La datio in adoptionem i. m. 261-262. o.

..Feminae adoptare non possunt". A nők által gyakorolt örökbefogadás problémái... 99 Suetonius feljegyzése szerint Servius Sulpicius Galbát mostohaanyja, Livia örökbe fogadta, így a jövendő császár felvette a Livius családnevet és az "Ocella" cognomen-1, sőt egészen trónra lépéséig Luciusnak és nem Serviusnak hívatta magát. A szakirodalomban megjelenő bizonyos vélekedések e szöveghelyet is a végrendeleti örökbefogadás egyik, szépirodalomban megörökített esetének tekintik, 10 melyet egy nő is gyakorolhatott, hiszen ilyen módon az általa örökbefogadott" személy semmiképpen nem kerülhetett valamiféle családfői hatalom alá. Tagadhatatlan azonban, hogy az auctor igencsak lakonikusan emlékezik meg Galba állítólagos örökbefogadásáról, így maga a szöveghely egy másik értelmezést is megenged; ez az alternatív értelmezés pedig az, hogy a fenti esetben nem végrendeleti, hanem inter vivos örökbefogadásról lehetett szó, amelynek érvényessége kapcsán azonban komoly kétségek merülhettek fel." A végrendeleti örökbefogadás ellen felhozható az a tagadhatatlanul támadható - ellenérv, hogy caesar-életrajzaiban Suetonius több helyen is említi, hogy a kérdéses uralkodót örökbe fogadták vagy ő maga gyakorolta az örökbefogadás aktusát, és ha ez mortis causa történt, akkor a szerző ezt a körülményt is kifejezetten megjelöli. Ha tehát Galba császár örökbefogadása kapcsán Suetonius nem emlékezett meg kifejezetten arról, hogy Livia Ocellina mortis causa fogadta örökbe mostohafiát, akkor mindez azt jelenthetné, hogy az örökbefogadás aktusa élők között bonyolódott le, 12 azaz vélhetőleg az örökbefogadás Galba gyermekkorában történhetett, amikor Servius Sulpicius Galba (a későbbi császár apja) feleségül vette Liviát. 13 10 Ilyen értelemben vélekedik P. BONFANTE: Corso i. m. 26. o. M. AMELOTTI: II testamento i. m. 152. o.; E. NARDI: Poteva la donna i. m. 133. o. M. MlGLIORINl: L'adozione i. m. 364. o. B. ALBANESE (Le persone i. m. 236. o.) szerint a Suetoniusszöveghely hivatkozhat végrendeleti örökbefogadásra, mindazonáltal nem lehet kizárni a fentiekben tárgyalt condicio nominis ferendi-t sem. " E. NARDI (Poteva la donna i. m. 113. o.) véleménye szerint a fenti örökbefogadás jogilag nem lehetett érvényes. Ellenkező véleményen van C. RUSSO RUGGERI: Ancora sulla donna i. m. 63-64. o. 12 Lásd Suet. Div. Iul. 83: Sed novissimo testamento...gaium Octavium in familiam nomenque adoptavif, Tib. 6:...a M. Gallo senatore testamento adoptatus hereditate adita mox nomine abstinuit, quod Gallius adversarum Augusto partium fuerat. Ehhez kapcsolódóan lásd Aug. 101: Heredes instituit primos Tiberium ex parte dimidia et sextante, Liviam ex parte tertia, quos et ferre nomen suum iussit. 13 Az érveléssel kapcsolatosan lásd C. RUSSO RUGGERI: Ancora sulla donna i. m. 63-64. o.; Uő.: La datio in adoptionem i. m. 261-263. o.

100 Péter Orsolya Márta Tény, hogy Suetonius többször is megemlékezik a különböző princepsek családjában végbement örökbefogadásról. Az Aug. 65. szöveghely kifejezetten hangsúlyozza, hogy Augustus a Forum Romanum-on, hagyományos módon, "lege curiata", azaz adrogatio útján fogadta örökbe unokáját, Agrippát, továbbá mostohafiát, Tiberiust. Ez utóbbi örökbefogadásra a szerző Tiberius életrajzában is visszatér (Tib. 21.), amikor feljegyzi, hogy Augustus "praesertim cum et rei publicae causa adoptare se eum pro contione iuraverif', azaz a népgyűlésen megesküdött, hogy az állam érdekét szem előtt tartva fogadja fiává a barátságtalan természetű, de kiváló hadvezér Tiberiust. Végül Galba életrajzában (Galba 17.) Suetonius kitér arra az epizódra, amikor Galba örökbefogadta Piso Frugi Licinianust, és hangsúlyozza, hogy a császár "/'«castra ac pro contione adoptavit": a császár a fiatalembert a katonai táborban, a népgyűlési rendben felállt római férfiak előtt fogadta örökbe. Úgy tűnik, mintha ezzel az auctor a fenti örökbefogadások civiljogilag érvényes mivoltát, egyben hagyománytisztelő jellegét is hangsúlyozni igyekezne. 15 A fenti példákon túl Suetonius még számos további szöveghelyen emlékezik meg a különböző uralkodók családjában végbement örökbefogadásokról, 16 ezen esetek leírásai azonban korántsem egységesek: a szerző alkalmanként kitér az örökbefogadás részleteire, alkalmanként azonban csak az örökbefogadás tényét említi meg, az eljárásról pedig hallgat. Ha valamilyen rendező elvet kívánnánk felfedezni Suetonius esetleírásainak alaposságára vonatkozóan, tekintettel kell lennünk arra a tényre is, hogy a római politikai elit körében az örökbefogadásnak különleges funkciója volt - az adoptio-1 vagy az adrogatio-1 politikai szövetségek kötésére vagy megerősítésére, illetve a princeps-e k esetében a főhatalmat megöröklő személy kiválasztására használták. 17 Ennek tükrében talán nem teljesen megalapozatlan az a 14 Suet. Aug. 65.: Tertium nepotem Agrippam simulque privignum Tiberium adoptavit in foro lege curiata. 15 Lásd E. VOLTERRA: La nozione deli'adoptio e deli arrogatio secondo i giuristi romani dei II e dei IIIsecolo d.c., BIDR 69 (1966), 109-153. o., különösen a 124. o. 16 Aug. 64.; Aug. 68.; Tib. 15.; Tib. 52.; Cal. 1.; Cal. 4.; Cal. 15.; Claud. 27.; Claud. 39.; Claud. 43.; Nero 6.; Nero 7.; Galba 18.; Otho 5.; Otho 6. 17 A politikai megfontolásból lebonyolított örökbefogadások körében az egyik leghíresebb eset az, amikor Julius Caesar végrendeletében Octavianust, a későbbi Augustus császárt tette meg örökösének, valamint elrendelte, hogy Octavianus vegye fel az ő nevét. E végrendeleti intézkedés alapján Octavianus összehívta a népgyűlést, hogy utólag megerősítsék az arrogatio-1, hiszen Octavianus a végrendeleti intézkedést úgy értelmezte, hogy Caesar őt örökbefogadta. Ezen (problémáktól nem mentes) örökbefogadás jelentőségéről, továbbá az örökbefogadás politikai vetületeiről lásd M. PREVOST: L'adoption d'octave, RIDA 5 (1950), 361-381. o.; J. PAOLL: Le testament calatis comitiis et l'adrogation d'octave, in: Studi in onore di Emilio Betti III, Milano,

..Feminae adoptare non possunt". A nők által gyakorolt örökbefogadás problémái... 101 feltételezés, hogy Suetonius a politikai szempontból kevésbé jelentős, a princeps-i hatalom továbbörökitésére közvetlen befolyást nem gyakorló örökbefogadások részleteinek nem szentelt különleges figyelmet, hanem csak az örökbefogadást tényét jegyezte fel. így például a Claud. 2. szöveghelyen Suetonius megemlíti, hogy a jövendő császár, Claudius, a következő módon vette fel a "Germanicus" cognomen-1: "...mox fratre maiore in Iuliam familiam adoptato Germanici cognomen assumpsif", Tiberiusról (Tib. 3.) pedig feljegyzi, hogy kötelékek fűzték a Liviusok családjához, mert Tiberius anyai nagyapját e família-ba fogadták örökbe ("Insertus est et Liviorum familiae adoptato in eam materno ovo"). Elképzelhető, hogy a Galba császár állítólagos örökbefogadásával kapcsolatos történet is ilyen, a hatalomgyakorlás szempontjából közömbös eseménynek tűnhetett az auctor szemében, emiatt maradhatott leírása szűkszavú. E szűkszavúság pedig abban a vonatkozásban is sokatmondó lehet, ha Suetonius hallgatását a következő módon értelmezzük: mivel auctor-unk nagy előszeretettel örökítette meg a caesar-ok életében bekövetkezett botrányokat, a Livia Ocellina által gyakorolt örökbefogadásra vonatkozóan viszont a ténymegállapításnál többet nem tett, valószínűtlennek tekinthetjük, hogy élők közötti örökbefogadásról lett volna szó, melyet egy nő hajtott végre, hiszen ez a korszakban érvényes jogszabályok szerint kizárt volt 18, Suetonius pedig bizonyosan megörökített volna egy ilyen kirívó "Justizmord"-ot. A fenti érveket és ellenérveket mérlegelve a leginkább igazolhatónak látszó feltételezés az, hogy Livia Ocellina végrendeletében arra kérte mostohafiát, hogy vegye fel mostohaanyja nevét és cognomen-ét, mely rendelkezésnek a későbbi császár eleget is tett. A névfelvételre vonatkozó végrendeleti kikötést egyébként több szépirodalmi forrás is adoptio in nomenként említi; különösen gyakran emlékeznek így meg a korabeli szerzők Julius Caesar végrendeletének tartalmáról, mellyel a politikus unokaöccsét, Octavianust tette meg örökösévé, továbbá elrendelte, hogy unokaöccse vegye fel az ő nevét:' 9 1962, 529-563. o. M. CORBIER: Divorce and Adoption as Family Strategies, in: Marriage, Divorce and Children in Ancient Rome (szerk. B. RAWSON), Oxford, 1996, 47-78. o. 18 Lásd Gai. Inst. 1.104: Feminae vero nullo modo adoptare possunt, quia ne quidem naturales liberos in potestate habenf, Gell. N.A. 5.19.10: Neque pupillus autem neque mulier quae in parentis potestate non est adrogari non possunt, quoniam et cum feminis nulla comitiorum communio est... 19 Octavianus örökbefogadásáról lásd Ovid. Met. 15.819; App. Bell. civ. 2.20.143; 3.2.11; 3.2.13-14; 3.2.18-19; 3.13.94; Cass. Dio 44.35; 45. 5; 46.47; Veil. Pat. 2.59.; Oros. Adv. pag. 6.18.

102 Péter Orsolya Márta Suet. Div. lul. 83:...in ima cera Gaium Octavium etiam in familiam nomenque adoptavit... Liv. Per. 116: Testamento Caesaris heres ex parte dimidia institutus est C. Octavius, sororis nepos, et in nomen adoptatus est. Oros. Adv. pag. 6.18:...interfecto lulio Caesare Octavianus, qui testamento Iuli Caesaris avunculi et hereditatem et nomen adsumpserat idemque, qui postea rerum potitus Augustus est dictus... Valószínűsíthető tehát, hogy Galba esetében is hasonló kikötésről lehetett szó; azaz pusztán arról, hogy Livia Ocellina végrendeletében nevének felvételét kérte mostohafiától, amit az meg is tett. III. A nők által gyakorolt örökbefogadást engedélyező klasszikus Digestafragmentumok? A nők által gyakorolt örökbefogadás Jusztiniánusz korát megelőző létezését alátámasztandó, a szekunder irodalomban hivatkozást találhatunk 20 egy Digestafragmentumra, melyet a kompilátorok az inofficiosum testamentum-ró\ szóló fejezetben helyeztek el: D. 5.2.29.3. Ulpianus libro quinto opinionum Quoniam femina nullum adoptare filium sine iussu principis potest, nec de inofficioso testamento eius, quam quis sibi matrem adoptivam falso esse existimabat, agere potest. A szöveghely szerint egy nő a princeps jóváhagyása nélkül (,jine iussu principis") érvényesen nem fogadhat örökbe, ezért az, aki tévesen hitte magát egy nő örökbefogadott gyermekének, nem támadhatja meg az asszony kötelességsértőnek vélt végrendeletét. Ulpianus libri opinionum-ít a tudományos közvélemény a klasszikus kori jogtudós eredeti művének véli, 21 továbbá arra vonatkozóan is többségi egyetértés mutatkozik, hogy a fenti szöveghely minden valószínűség szerint interpolált a kompilátorok a,jine iussu principis" 20 C. RUSSO RUGGERI: La datio in adoptionem i. m. 271. o.; Uő.: Ancora sulla donna i. m. 68-69. o. Lásd elsősorban B. SANTALUCIA: 1 libri opinionum di Ulpiano I-Il, Milano, 1971.; ugyanígy E. ALBERTARIO: La donna adottante i. m. 230. o.; J.A.C. THOMAS: Somé Notes i. m. 420. o.

..Feminae adoptare non possunt". A nők által gyakorolt örökbefogadás problémái... 103 kifejezést iktathatták a klasszikus szövegbe azért, hogy Ulpianus véleményének szövegét megpróbálják összhangba hozni azzal a korabeli joghelyzettel, mely Jusztiniánusznak az örökbefogadásra vonatkozó reformját követően jött létre. 22 Valóban, a D. 5.2.29.3. szöveghely korántsem az egyetlen olyan klasszikus kori fragmentum, melynek kapcsán szinte bizonyosak lehetünk abban, hogy Tribonianus és munkatársai a iussus principis"-tq történő utalást iktattak a szövegbe. így például a D. 30.39.10 (Ulpianus vicesimo primo ad Sabinum) szöveghelyen a jogtudós kijelenti, hogy kincstári telkeket (praedia Caesaris) nem lehet hagyomány tárgyává tenni, hiszen az ilyen földterület forgalmon kívüli dolognak minősül, és azokat nem szokás eladni, csakis a princeps parancsára. 23 A princeps parancsára történő elidegenítés kérdése annál is sajátosabb, mert a D. 30.39.8. számú, ugyanígy Ulpianus Sabinuskommentárjából származó fragmentumában a jogtudós megerősíti, hogy őrültnek tekintenék azt a személyt, aki például a császári tulajdonban álló Sallustius-féle kertet tenné hagyományrendelés tárgyává (...Sallustianos hortos, qui sunt Augusti...legaverit quis..."), vagy (D. 30.39.9.) a Forum Romanum-xa, illetve a Campus Martius-xa vonatkozóan tenne ilyen rendelkezést. Szinte bizonyos, hogy esetünkben a jusztiniánuszi kor kompilátorai megpróbálták a klasszikus szöveghelyet összhangba hozni saját koruk azon joggyakorlatával, mely szerint az állami tulajdonban levő földeken magánszemélyek részére tulajdonszerü, tartós használatot eredményező jogosultságot engedélyeztek, és az állami földek forgalmon kívüli mivoltát kijelentő klasszikus szövegbe beiktatták a princeps akaratán alapuló kivétel lehetőségét. 24 Ugyanilyen interpoláció történhetett továbbá többek között a D. 11.7.8. pr. (Ulpianus libro vicesimo quinto ad edictum) vagy a D. 39.3.23 (Paulus libro sexto decimo ad Sabinum) szöveghely esetében is. 22 Az interpoláció gyanújáról lásd többek között E. ALBERTARIO: La donna adottante i. m. 230. o.; M. AMELOTTI: Per l'interpretazione i. m. 131. o.; J.A.C. THOMAS: Some Notes i. m. 420. o.; B. SANTALUCIA: I libri opinionum II, m. 250-251. o. M. K.URYLOWICZ: Die adoptio i. m. 71. o.; E. NARDI: Poteva la donna i. m. 114-115. o. 23 D. 30.39.10 (Ulpianus vicesimo primo ad Sabinum): Sed et ea praedia Caesaris, quae in formám patrimonii redacta sub procuratore patrimonii sunt, si legentur, nec aestimatio eorum debet praestari, quoniam commercium eorum nisi iussu principis non sit, cum distrahi non soleant. 24 A szöveg interpolált mivoltára nézve lásd többek között G. BESELER: Miszellen, ZSS 47 (1947), 372. o.; M. KASER: Gaius und die Klassiker, ZSS 70 (1953), 144. o. P. BONFANTE: Corso di diritto romano II. La proprietá I., Milano, 1966, 15. és 81. o.; F. BÜRDEAU: Le ius perpetuum et le regime fiscal des res privatae et des fonds patrimoniaux, IVRA 23 (1972), 2. o.

104 Péter Orsolya Márta A fenti Ulpianus-fragmentumon túl a nők által gyakorolható örökbefogadás klasszikus kori eredetének igazolására a szekunder irodalomban egy Marcianustól származó szöveghelyet is megkísérelnek felhasználni. D. 1.7.38. Marcianus libro vicesimo sexto digestorum Adoptio non iure facta a principe confirmari potest. Az idézett fragmentum egyértelműen csak azt tanúsítja, hogy a nem jogszerűen lebonyolított örökbefogadási aktust ( adoptio non iure facta") a császár utólagosan jogosult legitimálni; 25 elviekben pedig ezen örökbefogadások körébe beletartozhatna a nők által gyakorolt örökbefogadás, melyet így a princeps döntése alapján jogilag érvényessé lehetne tenni. 26 Mivel a Marcianusszöveghely lapidáris, az adoptio non iure facta vonatkozásában további támpontokat kell keresnünk a római jog forrásai körében; ezek a további forráshelyek pedig szintén szűkszavúak. Két további Digesta-fragmentum emlékezik meg a nem szabályszerűen lebonyolított örökbefogadásról, azonban egyik esetben sem az okoz problémát, hogy az örökbe fogadni kívánó személy nem férfi. A D. 1.7.29. szöveghely (Callistratus libro secundo institutionum) kimondja, hogy ha a gyermekét örökbe adni kívánó páter familias beszédképtelen, de valamilyen más módon képes kifejezni akaratát, az ilyen - civiljog szerint érvénytelen - örökbefogadást utólag legitimálni lehet: 27 D. 1.7.29. Callistratus libro secundo institutionum Si páter naturalis loqui quidem non possit, alio tamen modo quam sermone manifestum facere possit velle se 25 A kérdésre vonatkozóan lásd A. DELL'ORO: Confirmatio adoptionis non iure facta", Labeo 5 (1959), 12-25. o. A szerző véleménye szerint az utólagos jóváhagyást eredetileg nem a princeps, hanem valamelyik consul volt jogosult megadni, továbbá az az örökbefogadás minősülhetett non iure facta-nak, amelyben valamelyik fél cselekvőképességével, vagy az eljáró magisztrátus hatáskörével kapcsolatban merültek fel problémák. A szöveghelyet a princeps hatalomgyakorlásának illusztrálására használja G. CRIFÓ: Ulpiano. Esperienze e responsabilitá del giurista, in: ANRW II. 15., Berlin- New York, 1976, 708-789. o., különösen a 778. o. 26 Lásd C. RUSSO RUGGERI: Ancora sulla donna i. m. 70-71. o.; UŐ.: La datio in adoptionem II. Dalia pretesa influenza elleno-cristiana alla riforma giustinianea, Milano, 1995,63-65.0. 27 A. DELL'ORO (i. m. 20. o.) véleménye szerint a páter familias beszédképességére az örökbeadandó gyermek remancipatio-ja során volt szükség. Lásd még C. RUSSO RUGGERI: La datio in adoptionem II., i. m. 66-68. o.

..Feminae adoptare non possunt". A nők által gyakorolt örökbefogadás problémái... 105 filium suum in adoptionem dare: perinde confirmatur adoptio, ac si iure facta esset. A D. 41.3.44. pr. szöveghelyet a szekunder irodalomban tradicionálisan a liber homo bona fide serviens, illetve a tévedés problémája kapcsán elemzik: D. 41.3.44. pr. Papinianus libro vicesimo tertio quaestionum lusto errore ductus Titium filium meum et in mea potestate esse existimavi, cum adrogatio non iure intervenisset: eum ex re mea quaerere mihi non existimo. Non enim constitutum est in hoc, quod in homine liberó qui bona fide servit piacúit: ibi propter adsiduam et cottidianam comparationem servorum ita constitui publice interfuit, nam frequenter ignorantia liberos emimus, non autem tam facilis frequens adoptio vei adrogatio filiorum est. 2 * Az egyes szám első személyben megfogalmazott Papinianus-vélemény szerint, ha valaki jogos tévedéstől vezettetve úgy hiszi, hogy fia, Titius az ő apai hatalma alatt áll, de ez a joghelyzet valójában az adrogatio szabályszerűtlen lebonyolítása miatt nem áll fenn, a fiú szerzeményei nem növelik az apa vagyonát. A liber homo bona fide serviens esetében ez pontosan fordítva történik, azaz a magát rabszolgának vélő szabad ember tulajdonosának" szerez; mindezt pedig az indokolja, hogy a hétköznapokban sokkal gyakrabban fordul elő szabad ember rabszolgaként való (tévedésen alapuló) megvásárlása, mint az adoptio vagy adrogatio. A jogtudós sajnos semmilyen további körülményt nem jegyez fel az örökbefogadást érvénytelenné tevő körülményekről. A fenti két szöveghely és ezen belül a Callistratus-féle vélemény - tehát pusztán csak annak a feltételezésnek az igazolására használható, hogy a hibásan lebonyolított örökbefogadást kisebb jelentőségű formai hiba (adott esetben a páter familias szóbeli akaratnyilvánításra való képtelensége) miatt a princeps utólagosan érvényesnek nyilváníthatta, azt azonban sem a D. 1.7.29., 28 Lásd többek között R. REGGI: Liber homo bona fide serviens, Milano, 1958., 36. o.; G. DONATUTI: Iustus error e iusta causa erroris, AG 86 (1921), 223-237. o.; M. MORABITO: Les réalités de l'esclavage d'après le Digeste, Bésançon, 1981, 71. o.; A. WACKE: Faktische Arbeitsverhältnisse im römischen Recht?, ZSS 108 (1991), 123-154. o., különösen a 123. és 141. o.; R. ZIMMERMANN: The Law of Obligations, Oxford, 1996, 242. o.

106 Péter Orsolya Márta sem pedig a D. 41.3.44. pr. nem támasztja alá, hogy a klasszikus korban ezáltal a nők részére bármiféle örökbefogadási lehetőséget biztosítottak volna. IV. Diocletianus A nők által gyakorolható örökbefogadással kapcsolatban a szekunder irodalom visszatérően elemez egy Kr. u. 291-ből származó császári rendeletet, melynek kiadói Diocletianus és társuralkodója, Maximianus, címzettje pedig egy bizonyos Syra nevű asszony. C. 8.47 (48).5. Impp. Diocletianus et Maximianus AA. et CC. Syrae A muliere quidem, quae nec suos filios habét in potestate, adrogare non posse certum est. Verum quoniam in solacium amissorum tuorum filiorum privignum tuum cupis in vicém legitimae subolis obtinere, adnuimus votis tuis secundum ea, quae adnotavimus, et eum proinde atque ex te progenitum ad fidem naturalis legitimique filii habere permittimus. A rendelet első mondata megismétli a klasszikus római jogban már ismert szabályt, miszerint nők adrogatio útján nem fogadhatnak örökbe, hiszen gyermekeik felett apai hatalommal sem rendelkeznek. A második mondat azonban mintha megcáfolná e szabály érvényességét, hiszen az uralkodók engedélyezik, hogy Syra, akinek saját vér szerinti gyermekei meghaltak, mostohafiát mintegy természetes és vér szerinti gyermekeként magánál tarthassa ("eum proinde atque ex te progenitum ad fidem naturalis legitimique filii habere permittimus"), mindezt pedig azért, hogy saját gyermekei elvesztéséért vigaszt nyújtsanak az asszonynak. A korábbi szakirodalom interpoláltnak ítélte a rendelet második részét 29 ; a közelmúltban született művek legtöbbjében az a vélemény jut kifejezésre, hogy a kérdéses forráshely autentikus, azonban a császári rendelkezés tartalma korántsem igazolja azt a feltételezést, hogy Diocletianus a nők számára általában véve engedélyezte volna az örökbefogadást. 30 29 Lásd többek között E. ALBERTARIO: Le classicisme de Dioclétien, SDHI 3 (1937), 115-122. o., különösen 121. o.; P. BONFANTE: Corso di diritto romano I. i. m. 35. o.; H. SLBER: Römisches Privatrecht, Berlin, 1928, 42. o." V. ARANGIO-RUIZ: Istituzioni di diritto romano Napoli, 1954 12,469. o. 30 E vonatkozásban lásd többek között E. ALBERTARIO, La donna adottante. Esegesi della c. 5 C. de adopt. 8.47[48], AG 112/2 (1934), 1-14. o.; J. A. C. THOMAS, Somé

..Feminae adoptare non possunt". A nők által gyakorolt örökbefogadás problémái... 107 Valóban, a C. 8.47(48).5. szöveghely első mondata kifejezetten megerősíti a nők által gyakorolt örökbefogadás tilalmát ("A muliere quidem, quae nec suos fűios habét in potestate, adrogari non posse certum est"). Amikor az uralkodók lehetővé teszik Syrának, hogy mostohafiát magánál tartsa {habere permittimus), a fenti általános érvényű szabályhoz képest egyedi, hangsúlyozottan csak a kérelmezőre vonatkozóan érvényesülő privilégiumot engedélyeznek; ezen túl erősen kétséges, hogy jogi szempontból hogyan értelmezhetjük a magánál tartás"-t vajon Diocletianus pusztán azt engedélyezte-e, hogy a mostohafiú (akinek nevelésére talán az elhunyt apa vérrokonai tartottak igényt?) Syránál lakjon, vagy a habere ennél többet, esetlegesen öröklési jogot eredményezett mostohaanya és fiú között. Mivel a constitutio kifejezetten a klasszikus tilalom megismétlésével kezdődik, az sem kizárt, hogy a jogban járatlan Syra eredetileg azt kérelmezte az uralkodóktól, hogy rendkívüli helyzetére (azaz saját gyermekei elveszítésére) való tekintettel engedélyezzék számára mostohagyermeke örökbefogadását, a válasz pedig a fenti, kompromisszumos döntést tartalmazta. 31 A nők által gyakorlandó örökbefogadás tiltását igazolja egy további, Diocletianus és Maximianus által Kr. u. 294-ben kiadott császári rendelet: C.7.33.8. Impp. Diocletianus et Maximianus AA. et CC. Celso. Si is contra quem supplicas matris tuae quondam mancipia quasi filius ex causa tantum adoptionis defendit, adfectio destinatae illicitae adoptionis ad horum domínium ei quaerendum sola non sufficit. A kérelmező Celsus egy olyan férfival szemben indított pert, aki Celsus elhunyt édesanyjának rabszolgáit arra hivatkozva mondta magáénak, hogy őt az Notes i. m. 418-420. o.; M. KASER: Das römische Privatrecht 1., München, 1971, 348. o.; M. KURYLOWICZ: Adoptio plena und minus plena, i. m. 170. o.; E. NARDI: Poteva la donna i. m. 116-117.o.; C. RUSSO RUGGERI: La datio in adoptionem i. m. 265-267 o.; J. F. GARDNER: Family and família in Román law and life, Oxford, 1998, 156-157. o.; S. CORCORAN: The Empire of the Tetrarchs: Imperial Pronouncements and Government, AD 284-324 Oxford, 2000 2, 52-53. o. 31 A szakirodalomban jelen van az a vélemény, mely szerint a császári engedély Syra és mostohafia között öröklési jogi kapcsolatot eredményezett. Ilyen értelemben lásd P BONFANTE: Istituzioni i. m. 139. o.; M. AMELOTTI: Per l'interpretazione i. m. 131. o. A szöveghely megítélésében ennél kritikusabb álláspontot képvisel M. MIGLIORINI (L 'adozione i. m. 240. o.), aki hangsúlyozza, hogy a rendelkezés semmilyen támpontot sem kínál a jogkövetkezmények megítélésére nézve.

108 Péter Orsolya Márta asszony örökbe fogadta, és ezzel mintegy fiává tette ("quasi filius ex causa tantum adoptionis"). A constitutio válaszként kimondja, hogy a jogellenes örökbefogadás (illicita adoptio) önmagában nem képez kellő jogalapot arra, hogy az alperes megszerezze a vitatott rabszolgák tulajdonjogát. A fenti császári rendelet több érdekes feltételezést tesz lehetővé. Bár a szekunder irodalomban többféle magyarázatot találhatunk a fenti örökbefogadás érvénytelenségének okára vonatkozóan, 32 a korábban tárgyalt forráshelyek alapján szinte bizonyosnak tűnik, hogy a Celsus anyja által gyakorolt állítólagos adoptio az örökbefogadó személye miatt minősült jogellenesnek. Mindazonáltal érdekes, hogy a fenti császári constitutio egyáltalán megszülethetett; azaz hogy amikor az anyja által örökbefogadott" személy arra hivatkozva nem adta ki a rabszolgákat, hogy az elhunyt asszony fiaként azok őt illetik, a Celsus nevű kérelmezőnek kétségei támadhattak az érvelés helytállósága kapcsán, és szükségét érezte, hogy véleményért a császárhoz forduljon. Mindez természetesen nem kétségektől mentes módon - esetlegesen arra is utalhat, hogy a provinciákban élő, a római jog szabályait nem ismerő lakosok nem lehettek egyértelműen tudatában annak, hogy a korabeli jogszabályok továbbra is eltiltották a nőket az örökbefogadástól, és a nők által tett ilyen értelmű nyilatkozatokat esetleg érvényesnek tekinthették. E felvetődő kérdésektől függetlenül a fentiekben idézett Diocletianusféle rendelkezések alapvetően mégis azt tűnnek alátámasztani, hogy a császár tartotta magát a klasszikus kor szabályaihoz, és jogilag továbbra is érvénytelennek tekintette a nők által gyakorlandó örökbefogadást. V. Jusztiniánusz reformjai Kr. u. 530-ban Jusztiniánusz - az örökbefogadott személyek jogait védendő - két császári rendelettel (C. 8.47(48).10.; C. 8.47(48). 11.) módosította a szűkebb értelemben vett adoptio-ra vonatkozó szabályokat, míg az immáron császári rescriptum-mai zajló adrogatio joghatásait lényegében változatlanul hagyta. Ennek keretében megszüntette az archaikus eredetű formaságokat, azaz a háromszori mancipatio-1, a manumissio-kat és az in iure cessio-1; ezt követően az érdekelteknek azaz az örökbe adni és örökbe fogadni szándékozó páter familias-nak, továbbá az örökbeadandó családgyermeknek az illetékes bíró előtt kellett megjelenniük, ahol a gyermekét örökbe adni szándékozó családfő 32 E. ALBERTARIO (La donna adottante i. m. 12. o.) véleménye szerint az örökbefogadás érvénytelenségét az váltotta ki, hogy azörökbefogadó személy nő volt, ugyanezt a véleményt képviseli E. NARDI: Poteva la donna i. m., 117. o. C. RUSSO RUGGERI (La datio in adoptionem i. m. 277. o.) ezzel ellentétben úgy vélekedik, hogy az örökbefogadás azért volt érvénytelen, mert azt a császár nem hagyta jóvá.

..Feminae adoptare non possunt". A nők által gyakorolt örökbefogadás problémái...111 ilyen értelmű nyilatkozatot tett. Az örökbe fogadni kívánó személytől és az örökbeadandó családgyermektől kifejezett akaratnyilvánítást nem követelt meg a császári rendelet szövege; az örökbefogadás érvényességéhez elegendő volt, ha e két utóbbi érintett a páter familias fenti nyilatkozata ellen nem tiltakozott: C. 8.47(48). 11. Imp. Iustinianus A. Iohanni PP. Vet eres circuitus in adoptionibus, quae per tres emancipationes et duas manumissiones in filio aut per unam emancipationem in ceteris liberis fieri solebant, corrigentes sive tollentes censemus licere parenti, qui liberos in potestate sua constitutos in adoptionem dare desiderat, sine vetere observatione emancipationum et manumissionum hoc ipsum actis intervenientibus apud competentem iudicem manifestare, praesente et eo qui adoptatur et non contradicente, nec non eo qui eum adoptat. Alapvető változást hozott a szűkebb értelemben vett adoptio-ra nézve továbbá az is, hogy Jusztiniánusz határozottan védeni kívánta az örökbeadott családgyermekek törvényes öröklési jogát, melyet a klasszikus jog szabályai nem védtek teljes körűen. Ha ugyanis az örökbefogadó páter familias az örökbefogadottat emancipálta, ezzel egyben megszüntette az új familia-ja körében megszerzett törvényes öröklési jogát is, az adoptivus pedig eredeti családjában legfeljebb unde cognati örökölhetett. E gyakorlat megváltoztatása érdekében Jusztiniánusz úgy rendelkezett, hogy ha az örökbefogadó az örökbefogadandó rokonsági körén kívül álló idegen személy, ebben az esetben az örökbefogadás nem szünteti meg a jogi köteléket az eredeti páter familias és az örökbe adott családgyermek között; azaz a (későbbi műszóval) adoptio minus plena-ként ismert örökbefogadási alakzat joghatása annyi volt, hogy az örökbefogadott személy törvényes öröklési jogot szerzett az örökbefogadó páter familias után (C. 8.47(48). 10. pr.; Inst. 1.11.2.). Mivel az adoptio minus plena nem eredményezett patria potestas-t az örökbefogadó oldalán, hanem ténylegesen azt a gyakorlati célt szolgálta, hogy egy gyermektelen személy jogi úton gyermeket (és egyben jövendő törvényes örököst) szerezhessen, az örökbefogadás ezen módját Jusztiniánusz megnyitotta a gyermektelen nők számára is - azonban nem korlátoktól mentesen: Inst. 1.11.10. Feminae quoque adoptare non possunt, quia nec naturales liberos in potestate sua habent: sed ex

110 Péter Orsolya Márta indulgentia principis ad solatium liberorum adoptare possunt. amissorum A nők adoptio {plena) útján nem fogadhatnak örökbe gyermeket, hiszen természetes gyermekeik felett sem rendelkezhetnek apai hatalommal; mindazonáltal a császár kegyéből ( ex indulgentia principis"), mintegy elveszített gyermekeik miatti vigasztalásként élhetnek az adoptio (minus plena) által biztosított lehetőséggel. Orsolya Márta Péter "Feminae adoptare non possunt". Problemi attorno all'adozione praticata da donne nelle fonti in Roma antica Sommario Alla luce di certi divieti contenuti nelle fonti, nella letteratura romanistica generalmente si nega che una donna potesse compiere validi atti di adoptio o di adrogatio. In diritto giustinianeo fu ribadito il principio che le donne non possono adottare; ciononostante - nel quadro di una generale riforma dell'adozione si ammise che le donne "ex indulgentia principis ad solacium liberorum amissorum adoptare possunt" (Iust. Inst. 1.11.10). Tale adoptio sarebbe stata minus plena e non avrebbe comportato l'acquisto della patria potestas. Tuttavia, secondo certe ipotesi, una lettera di Cicerone ad Attico (Cic. Ad Att. 7.8.3.), un passo delle Vite dei Cesari di Svetonio (Svet. Galba 4.), ed un rescritto di Diocleziano (C. 8.47(48).5.) testimonierebbero l'esistenza di una pratica per cui, giá a partire dall'ultima etá repubblicana, le donne effettivamente compivano validi atti di adozione. Rianalizzate tali fonti ed appoggiandoci su ulteriori frammenti dei Digesto (tra i quali D. 5.2.29.3.; D. 1.7.29. e D. 1.7.38.), siamo in grado di osservare che le fonti citate sopra non attestano validi casi di adoptio o adrogatio. Tali brani sono approssimativi nel descrivere gli atti compiuti, e non sono riconfermati da passi che potrebbero attestare in maniera convincente l'esistenza di una prassi di adozioni muliebri o giustificare in modo indiretto iadozione compiuta da parte delle donne. Le testimonianze di Cicerone e Svetonio e la costituzione di Diocleziano emessa su richiesta di Syra non forniscono sufficienti argomenti per sostenere che le donne in diritto romano classico e postclassico compirono validi atti di adozione.