GLOBÁLIS MENEKÜLTÜGYI VÁLSÁG: A PROBLÉMA TUDATOS SZŐNYEG ALÁ SÖPRÉSE ÖSSZEFOGLALÓ Az elmúlt két évben a világnak egyre súlyosbodó menekültügyi válsággal kellett szembenéznie. 2013-ban a második világháború óta először az 50 milliót is meghaladta azoknak az embereknek a száma, akik lakóhelyük elhagyására kényszerültek. Azóta pedig világszerte további milliók voltak kénytelenek fegyveres konfliktusok vagy válsághelyzetek miatt útra kelni. Szíria lakosságának több mint fele kényszerült elhagyni a lakóhelyét. Nagyjából négymillió nő, férfi és gyerek menekült el az országból, a történelem egyik legnagyobb menekültügyi válságát előidézve. Túlnyomó többségük mintegy 95% a Szíriával szomszédos országokban él. Ezen országok egyikében, Libanonban, pedig olyan súlyos a helyzet, hogy minden ötödik ember szíriai menekült. A befogadó országok azonban az óriási menekültáradat ellenére is alig kapnak nemzetközi támogatást. Az ENSZ 2015. június 3-i humanitárius felhívása a szíriai menekültekért mindössze 23%-os finanszírozásban részesült. Az ENSZ nemzetközi közösséghez intézett felhívásai a szíriai menekültek letelepítéséről túlnyomórészt süket fülekre találtak. A szíriai menekülteknek biztosított helyek száma összesen még a 90 000-et sem éri el, mindössze a legnagyobb befogadó országokban tartózkodó menekültek 2,2%-ának lenne elég. Nyilvánvaló, hogy a szíriai helyzet még jó ideig nem teszi lehetővé, hogy a menekültek hazatérhessenek. Ugyanakkor a Szíriával szomszédos országokban pattanásig feszült a helyzet, és némelyikük igen aggasztó lépésekre szánta el magát: kétségbeesett emberektől tagadják meg, hogy átléphessék az országhatárt, és egyszerűen visszaküldik őket az összecsapások közé.
Bár jelenleg Szíria okozza a világ legnagyobb menekültügyi válságát, koránt sem ez az egyetlen ilyen válság. Afrikában a fegyveres összecsapások, és/vagy politikai válságok elől például Dél-Szudánból, a Közép-Afrikai Köztársaságból, vagy Burundiból menekülők több százezerrel gyarapították a Szomáliából, Etiópiából, Szudánból és a Kongói Demokratikus Köztársaságból már hosszú ideje érkező menekültek számát. A szubszaharai Afrikában hárommillióra becsülik a menekültek számát. A világ legnagyobb, 1991-ben felállított menekülttáborának a kenyai Dabaab ad otthont. Mindezek ellenére, az afrikai országok menekültügyi helyzete alig, vagy egyáltalán nem kelti fel a világ figyelmét: 2013-ban kevesebb mint 15000 afrikai menekültet telepítettek le, az ENSZ humanitárius felhívásai pedig nagyon alulfinanszírozottak. A dél-szudáni regionális menekültügyi intézkedési terv például csupán 10%-os finanszírozásban részesült. Bár sok afrikai ország megnyitotta határait az összecsapások elől menekülők előtt, így is túl sok menekült és migráns szembesül diszkriminációval és méltatlan bánásmóddal a befogadó országokban. A 2015 áprilisában Dél-Afrikában végrehajtott xenofób támadások miatt például menekültek és migránsok ezreinek kellett lakóhelyet változtatni az országon belül. Miközben reménytelen helyzetéből kiutat keres, sok menekült és migráns az életét kockáztatja: ennek egyik legszembetűnőbb példái azok a kockázatos földközi-tengeri hajóutak, melyek során Észak-Afrikából próbálnak eljutni Európába. 2015 áprilisában 10 nap alatt több mint ezren haltak meg, miközben a Földközi-tengeren próbáltak átkelni. 2015 májusában az adatok szerint 1829 Észak-Afrikából érkező ember veszett a tengerbe, míg ugyanebben a periódusban 2014-ben ez a szám 207 volt. A földközitengeri áldozatok számának drámai 2015-ös növekedése mögött részben az áll, hogy Olaszország és az Európai Unió 2014 végén a Mare Nostrum olasz humanitárius-katonai misszió befejezéséről döntött, melynek helyébe egy jóval korlátozottabb hatáskörű uniós misszió lép. 2015 májusában Délkelet-Ázsiában a világ szívszaggató jeleneteknek lehetett szemtanúja, amikor Thaiföld, Malajzia és Indonézia mianmari és bangladesi menekültekkel telezsúfolt halászcsónakokat küldött vissza a nyílt vízre. Kétségbeesett gyerekek, férfiak és nők hányódtak élelem, víz és orvosi ellátás nélkül a tengeren, míg a Fülöp-szigetek, később pedig Indonézia és Malajzia hajlandóak nem voltak befogadni őket. A földközi-tengeri és délkelet-ázsiai válságok rávilágítottak arra, hogy a kormányok előszeretettel hagyják figyelmen kívül jogi kötelezettségeiket és az emberiesség
követelményeit. Azokban a helyzetekben, ahol emberéletek forogtak kockán, és az államoknak módja lett volna azokat megmenteni, politikai okokból a tétlenséget választották. Azok az emberek nem fegyveres konfliktusoknak vagy elkerülhetetlen természeti katasztrófáknak estek áldozatul legtöbbjük halála megakadályozható lett volna. Mind Európában, mind Délkelet-Ázsiában sok vád éri jogosan az embercsempészeket és az emberkereskedőket, akik ezreket küldenek a halálba. A kétségbeesett emberekből hasznot húzó bűnözők elleni harc létfontosságú, ám a kormányokat nem mentesíti azon kötelezettségük alól, hogy a menekülteknek védelmet biztosítsanak. Megengedhetetlen, hogy a figyelmet a saját kudarcaikról kétségbeesetten elterelni igyekvő kormányok a globális menekültügyi válságot csupán emberkereskedelmi és csempészeti kérdésként interpretálják. Jóllehet, a globális menekültügyi válságot a konfliktusok és az üldöztetés generálja, a nemzetközi közösség emberi szenvedéssel szemben tanúsított közönyössége kétségtelenül tovább súlyosbítja. A második világháború után a nemzetközi közösség azért fogott össze, hogy létrehozzák az ENSZ menekültügyi egyezményét, mely megvédi az embereket attól, hogy olyan országokba toloncolják vissza őket, ahol üldöztetésnek és emberi jogaik megsértéseknek vannak kitéve. A menekültügyi egyezmény fontos eszköz, mely eddig több tízmillió ember védelmének keretfeltételeit biztosította. Az egyezmény rögzítette a felelősség- és a tehermegosztás elvét, azaz, hogy a nemzetközi közösségnek együtt kell dolgoznia a menekültügyi válságok megoldásán, hogy ne csak egy, vagy néhány országot terheljen a felelősség. Napjainkban ezt az alapelvet nem tartják be, ez pedig szörnyű következményekkel jár: a nemzetközi menekültvédelmi rendszer megroppant. A világ menekültjeinek 86%-a fejlődő országokban talál menedékre. Némelyek ezek közül az országok közül több százezer embert fogadnak be. Törökország, Libanon és Irán egyenként több mint egymillió menekültnek nyújtanak menedéket. Teljesen nyilvánvaló, hogy néhány országra aránytalanul nagy terhek jutnak. Közel egymillió menekült vár letelepedési engedélyre vagy a humanitárius elismerés egyéb formáira, melynek köszönhetően a legkiszolgáltatottabb menekülteknek olyan országban ajánlanak fel tartózkodási engedélyt, ahol több segítséget kaphatnak, mit abban, ahová érkeztek. Ennek ellenére a globális éves letelepítési kötelezettségvállalások kevesebb mint tizedét teszik ki ennek a számnak. Bár a menekültügyi egyezményt 145 ország ratifikálta, a világnak vannak olyan részei, ahol csak igen kevés állam csatlakozott hozzá. Ide tartozik a Közel-Kelet nagy része, Dél-Ázsia
és Délkelet-Ázsia. Az egyezményt alá nem író országokban a menekülteket általában korlátozott jogok illetik meg, egyes esetekben pedig törvényileg szabályozott menekültstátuszt sem kaphatnak. Némely országban elfogadottak az idegengyűlölő és rasszista megnyilvánulások, egyes médiumok és politikusok egyenesen a menekülteket és a migránsokat hibáztatják a társadalmi és gazdasági problémákért. A globális menekültügyi válságnak addig nem lesz megoldása, amíg a nemzetközi közösség fel nem ismeri, hogy ez egy világméretű probléma, és ehhez mérten nem kezeli. A menekültek értelemszerűen olyan emberek, akiknek az állampolgárság szerinti országuk nem kíván, vagy nem képes védelmet nyújtani. Olyan emberek, akik fegyveres konfliktusok, üldöztetés, erőszak és az emberi jogok súlyos megsértése elől menekülnek. A jelentés áttekintést nyújt a globális menekültügyi válságról: Libanontól Kenyáig, az Andamán-tengertől a Földközi-tengerig. Globális intézkedést sürget a 21. század egyik legmeghatározóbb problémájára. A menekültügyi válságokkal szemben alkalmazott jelenlegi megközelítések nem működnek, az elveszett és romba dőlt életek száma pedig egyes fegyveres konfliktusok áldozataiét is meghaladja. Paradigmaváltásra van szükség: az Amnesty International javaslata szerint gyökerestől meg kell újítani a menekültvédelmet és az államok közötti tehermegosztás rendszerét. Az Amnesty International szerint a menekültvédelmi paradigmaváltáshoz nyolc kulcsfontosságú kötelezettségvállalás szükséges: Nemzetközi csúcstalálkozó, melyen a résztvevők megtárgyalják a globális menekültügyi válság témakörét, különös tekintettel a nemzetközi felelősségvállalás növelésére és a tehermegosztásra; A menekültügyi egyezmény globális ratifikációja; Megbízható nemzeti szintű menekültvédelmi rendszerek kialakítása: az államoknak nemzeti szinten tisztességes menekültügyi eljárás keretében kell elbírálniuk a menekültstátusz iránti kérelmeket, garantálniuk kell a menekültek alapvető jogainak tiszteletben tartását és a szolgáltatásokhoz például oktatáshoz és egészségügyi ellátáshoz való hozzáférést; Teljes elkötelezettség az emberi életek megmentése iránt: az államoknak a vészhelyzetbe került emberek legyenek fontosabbak, mint a bevándorlási politikák végrehajtása. Olyan helyzetekben, ahol emberi életek forognak kockán, mint például de nem kizárólag amikor a menekültek veszélyes hajóutakra vállalkoznak, hogy
tengereket átszelve biztonságos helyre jussanak, az államoknak kutató- és mentőalakulatokat kell fenntartaniuk, és késlekedés nélkül a vészhelyzetbe került emberek segítségére kell sietniük. Ezt az alapelvet semmilyen határvédelmi célkitűzés nem írhatja felül; Harc az emberkereskedelem ellen: az államoknak hatékonyan fel kell lépniük az emberkereskedő szervezetek tevékenységének kivizsgálása és eljárás alá vonása érdekében. Az államoknak védelmet és segítséget kell nyújtaniuk az emberkereskedelem áldozatainak, és elérhetővé kell tenniük a menekültstátusz elbírálására szolgáló eljárást és/vagy a letelepedés lehetőségét; A UNHCR által megszabott letelepítési kvóták teljesítése: közel egymillió letelepedési engedélyre vagy a humanitárius elismerés egyéb formáira lenne szüksége a helyváltoztatásra kényszerülő menekülteknek, és ez a szám minden évben csak nő. Az Amnesty International becslése szerint a következő öt évben legalább évi 300 000 letelepedési engedélyre és a humanitárius elismerés egyéb formáira lesz szükség. Azt, hogy melyik országnak hány helyet kellene felajánlania, a népességen, az életszínvonalon és a munkanélküliségi rátán alapuló kvótarendszerrel lehetne megállapítani; Harc az idegengyűlölet ellen: a kormányoknak tartózkodniuk kell az idegengyűlölő megnyilvánulásoktól, és attól, hogy a menekülteket, a menedékkérőket és a migránsokat hibáztassák egyes gazdasági és társadalmi problémákért. Ezen kívül a kormányoknak hatékony szakpolitikákat kell kialakítaniuk az idegenellenes erőszak felszámolására és megelőzésére; Globális menekültügyi alap létrehozása: az alapnak fedeznie kell az ENSZ összes menekültügyi válsággal kapcsolatos humanitárius felhívását. A 2015-ös évre vonatkozóan az ehhez szükséges összeg xx milliárd dollár. Az alapnak továbbá hatékony pénzügyi támogatást kell nyújtania a nagyszámú menekültet befogadó országoknak, hogy mind a menekültek, mind a befogadó közösségek számára