Ha Oláh Gábor csak valamennyivel fegyelmezettebb, csak valamennyivel következetesebb, ha valamivel kevésbé összeférhetetlen, ha nem olyan arányvesztetten önimádó, és nem téved a meg nem értett zseni tudattorzító lelki zsákutcájába - akkor, úgy vélem, helye alighanem az igazi nagy költők közt lehetne; de szépprózája és különösen néhány remekmívű esszéje is kortársai első vonalába emelné. Az ő tragédiája némiképpen Szabó Dezsőére emlékeztet, de Szabó Dezső legalább megérhette, hogy bár igen rossz irányba, de mégis hatott, lelkesedést váltott ki, Oláh Gábor azonban afféle vidéki nyughatatlanként került a kortársi irodalmi köztudatba, ráragadt egy olyan "provinciális" címke, amely valójában egyáltalán nem volt egy pillanatra sem jellemző rá. Halála óta pedig jórészt elfelejtették; sokan nem tudják, mennyire méltó kortársa volt korábban Adynak, Móricz Zsigmondnak, később József Attilának és a népi írók legjobbjainak, sőt esszéivel Szerb Antalnak és Halász Gábornak is. Legszebb versei, novellái, irodalmi tanulmányai, regényeinek és verses regényeinek legjobban sikerült részletei a legelsők sorában biztosíthatnák nevét és emlékezetét. Igaz: verseinek nagyobbik része egy nyughatatlan, nemegyszer az idegbetegség határán járó, felettébb zavaros poéta képét is keltheti, epikájának gyengébb részei olykor a dilettantizmusig süllyednek, életvitelére és politikai-irodalmi kiállásaira pedig a kapkodás, az állhatatlanság, a folytonos sértődöttség a jellemző. De éppen azt, ami valóban érték, sőt nagy érték ebben az egyenetlen életműben, előbb-utóbb mégis fel kell fedezni, mert enélkül hiányos minden irodalmi körkép, amelyet A Holnap költőinek megjelenésétől a második világháború kezdetéig terjedő több mint három évtized hazai irodalmáról akár csak felvázolunk. 1
Debreceni volt, mint Csokonai, Tóth Árpád vagy Szabó Lőrinc, de a társadalom legmélyéről érkezett, akárcsak József Attila. A konfliskocsis és a kenyérdagasztó asszony nyomorban született fiának herkulesi (vagy József Attila-i) erőre volt szüksége, hogy felverekedje magát az egyetemig, a tanári diplomáig, az európai nagy műveltségig. Budapesten végzett, de bár ez időben is költő volt már, nem találta meg kapcsolatát a századforduló fiatal nagyvárosi irodalmával. Személyes élményei folytán forradalmibb, iskolai neveltetésének hatására konzervatívabb, mint A Hét liberális demokrata polgári költői. Ez a világnézeti önellentmondás egyébként mindvégig jellemző lesz kapkodó-tétovázó magatartására. Diplomája után hazamegy Debrecenbe. Nem az elhelyezkedés nehéz ott a számára, hanem az elnyert állások megtartása: mindig mindenkivel összevész. Mint tanár örökös botrányok közt él: hol feletteseivel, hol kartársaival, máskor tanítványaival olyan indulatos, sőt goromba, hogy mindenütt szabadulni akarnak tőle. Két iskolában is próbálkozik, közben egy ideig könyvtáros: mindenütt hamarosan felmondanak neki. Ámbár közben itt-ott megjelenő költeményeit az értő elmék nagyon is méltányolják. Az egyre inkább irodalmi centrummá fejlődő Nagyváradon is felfigyelnek rá, és Juhász Gyula, aki személyesen is ismeri, felszólítja, hogy vegyen részt a Holnap társaságában. Ő lehetne a nyolcadik a Holnap költői között. És élete alighanem akkor fut vakvágányra, amikor ezt a lehetőséget elutasítja. Nem hajlandó Adyt vezéréül elfogadni. Senkit sem hajlandó vezéréül elfogadni, magamagát tartja az egyedül alkalmas vezérnek. És ezt a magatartását igyekszik kihasználni az Adyval és vele együtt az egész Holnappal szemben álló 2
irodalmi-politikai reakció. Rákosi Jenő és köre örömmel fogadja a holnaposok közé felkérés ellenére sem lépő Oláh Gábort, és akárcsak a szelíd Szabolcska Mihályt, őt is lelkesen ünneplik, mint az igazi nagy költőt. Ezt a valójában forradalmi indulatú, proletárvilágból érkezett tehetséget ily módon a konzervatívok fedezik fel és ünneplik. Ő pedig el is fogadná az ellenvezér szerepét, de sem alkatilag, sem igazi világszemlélete szerint egyáltalán nem alkalmas rá. Hiszen versei és novellái a nyomorgó tömegek indulatait fejezik ki, ezzel Rákosi Jenőék nem tudnak mit kezdeni. Amikor a viták javában tartanak Ady és a Holnap körül, Oláh Gábor pedig éppen megint állástalanul lézeng, fogja magát, és Párizsba utazik. Ugyanúgy megérinti a modern költészet lehelete, mint Adyt. De őmögötte nem Nagyvárad nyugatias szelleme áll, hanem Debrecen konzervatív hagyománya, amelyből nem tud átlépni a Budapesten Nyugattá szerveződő modern irodalomba, mint ez időben Tóth Árpád és később majd Szabó Lőrinc. A Holnap útja erre vezetett volna, de őt már szembeállították mindennel, amihez Adynak köze van. Így azután a hazatérő Oláh Gábor Párizs és Debrecen kettős vonzásában él. A konzervatív dicséretek már nem kellenek neki, de a Nyugatot ellenségének tekinti. Tulajdonképpen Ady helyére vágyódik, tehát elutasítja az élő Adyt. Igaz, később majd győzedelmeskedik irodalmi ízlése, és a halott Adyról az egyik első igazán elismerő, sőt dicsőítő tanulmányt ő fogja írni. És ez nem kevéssé jellemző élete ellentmondásaira. Budapesten azonban nincs helye, tehát Párizs után újra Debrecen. De iskolának, könyvtárnak már nem 3
kell az összeférhetetlen, magának irodalmi vezérséget igénylő költő, verseit, novelláit azonban szívesen látja vidéken is, a fővárosban is a legtöbb sajtóorgánum. Tehát irodalomból kell megélnie. De nemcsak megélni akar, hanem tündökölni is, ezért erejénél nagyobb feladatokra vállalkozik. Olykor remekművek kerülnek ki tolla alól. Különösen akkor, amikor a szegények életéről, a megaláztatásokról, a nyomor érzelmeiről és indulatairól ír. Sohasem értette meg a szocializmust; a nemzetköziséget - Rákosi Jenőék hatására - afféle sehonnaiak hazatagadásának képzelte. De 1918-ban szívvel-lélekkel áll Károlyiék mellé. Emiatt később gyanús maradt a jobboldal szemében, noha a Tanácsköztársasággal jobb felől állt szemben. Szegény magyarok című igen zavaros - bár egyes részleteiben lendületes, sokkal jobb műhöz méltó - regényében mármár egy fasiszta jellegű fajmítosz ábrándja bontakozik ki, lehetséges, hogy némi hatással volt Szabó Dezső Az elsodort falujára is. De például A táltosfiú című regénye, amely a debreceni nyomorúságos vidéki proletariátusról szól, csaknem hibátlanul jó, méltatlanul elfelejtett mű. A Bethlen-korszak évtizedében egyszerre állt proletárindulatával balra és fajelmélettel játszó nacionalizmusával jobbra a fennálló rendszertől. Hanem amikor a német fasizmus előretörésével felismeri, hogy ez a magyar nép fő veszedelme, akkor meghőköl. Keresné az utat valahová, de nincs sehol, aki egyetértene vele. A szocialistáktól idegenkedik. Az értelmetlen népies-urbánus ellentétben egyik sem kell neki. De azoknak sem kell ő. Az urbánusok afféle vidékinek, sőt provinciálisnak tekintik. A népiek balszárnyának antiszocialista, a népiek jobbszárnyának gyanúsan demokrata, a kifejezett fasisztáknak sem kell, mert 4
német-ellenes és nem antiszemita. Jellemző, hogy ameddig a liberális Pesti Napló fennáll, a legtöbb verse ott jelenik meg. Megélhetése pedig egyre nehezebb. A kiadók ugyan szívesen látják regényeit, mert érdekesek, olvasmányosak. Még az abban az időben időszerűtlennek tartott verses regényekben is olyan új és vonzó hangokat tudott találni, ami üzletképessé tette kiadásukat. De egyre-másra különböző betegségek rontottak rá, és dúlt idegzete nehézzé tette a gyógyulást. Élete végső két évtizedében nem is volt igazán egészséges, testi és lelki okok versengtek, hogy munkaképtelenné tegyék. Sohasem lehetett vezér, sohasem lehetett első, és ezért méltatlanul mellőzöttnek érezte magát. De a bajok szüneteiben, a gyakran hevenyészett versek és prózák közben olykor megint remekművek is születtek, későbbi éveiben főleg olyan esszék, amelyeket nagyon nagy kár volt elfelejteni. Maga ellen is szakadatlan harcot vívott. Hiszen felismerte, hogy Ady költészete akarata ellenére hatott rá. Küzdött ellene, de sokáig nem tudta magában legyőzni. Hanem amikor végre 1927-ben Ady szimbolizmusa címen kitűnő tanulmányt írt, meghajolva a csaknem tíz éve halott lángelme előtt, egyszerre megtört a varázs, akkor tudott túllépni az Ady-hatáson. De egyre kevesebbet írt, és egyre kétségbeesettebben féltette népét a fasiszta világveszedelemtől. De azt se tudta, miféle jövőt is tartana jónak. Tulajdonképpen már életében kiesett az élő irodalomból, és holtában sem nyerte el megillető helyét az irodalomtörténetben; bár meg kell említenünk, hogy a Magyar Elbeszélők sorozatban 5
huszonöt íven jelentek meg elbeszélései és kisregénye (A táltosfiú, 1969). Hegedűs Géza A magyar irodalom arckép csarnoka 6