MAGYARORSZÁG NAGY URALKODÓK ÉS KISKIRÁLYOK A 13.SZÁZADBAN

4 MAGYARORSZÁG T Ö R T É N E T E NAGY URALKODÓK ÉS KISKIRÁLYOK A 13.SZÁZADBAN

MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETE 4.

ZSOLDOS ATTILA Nagy uralkodók és kiskirályok a 13. században Főszerkesztő Romsics Ignác KOSSUTH KIADÓ

Írta: Zsoldos Attila Főszerkesztő: Romsics Ignác Sorozatszerkesztő: Nagy Mézes Rita Képszerkesztő: Demeter Zsuzsanna A térképeket készítette: Nagy Béla Tervezte: Badics Ilona Kiadói programvezető: Szuba Jolanta Kiadói programkoordinátor: Winter Angéla Közreműködő intézmények: Budapesti Történeti Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, Magyar Országos Levéltár, Országos Széchényi Könyvtár, amelyek a sorozat képanyagát a rendelkezésünkre bocsátották. Egyéb források: Balassa Bálint Múzeum (Esztergom), BTM Kiscelli Múzeum, Civertan, Cultiris, Esztergomi Prímási Levéltár, Janus Pannonius Múzeum (Pécs), Magyar Képek Archívum, Magyar Nemzeti Galéria, Móra Ferenc Múzeum (Szeged), MTA Művészettörténeti Kutató Intézet, Pannonhalmi Bencés Főapátsági Levéltár (Pannonhalma) Fotók: Bagyinszki Zoltán, Bókay László, Bezdán István, Búzás Gergely, Dabasi András, Deák Zoltán, Farkas Árpád, Hapák József, Kocsis András Sándor, László János, Makky György, Mudrák Attila, Muhanna Leila, Nagy György, Pótó János, Soós Ferenc, SzaJatnyay Judit, Szelényi Károly, Szepsy Szűcs Levente, Sztraka Ferenc, Tóth Balázs Zoltán Rekonstrukciós rajzok: Nyári Zsolt, Sedlmayr János, Takács Imre Külföldi intézmények: Biblioteca Vaticana (Róma), Bildarchiv Monheim (Krefeld), Corpus Christi College (Cambridge), Stift Klosterneuburg, Universitätsbibliothek (Heidelberg) ISBN 978-963-09-5682-6 Minden jog fenntartva Kossuth Kiadó 2009 Zsoldos Attila 2009 Felelős kiadó Kocsis András Sándor a Kossuth Kiadó zrt. elnök-vezérigazgatója A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének a tagja Műszaki vezető Badics Ilona Nyomdai előkészítés Veres Ildikó Korrektor Török Mária Képkidolgozás GMN Repró Stúdió A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda zrt. munkája Felelős vezető György Géza vezérigazgató www.kossuth.hu / e-mail: kiado@kossuth.hu

Tartalom III. BÉLA ÖRÖKÖSEI III. Béla fiai 8 Imre király és András herceg 10 II. ANDRÁS ÉS REFORMJAI Az új berendezkedés" 16 Az Aranybulla és a királyi szerviensek 22 Halícstól a Szentföldig 26 II. András utolsó évei 33 A TATÁRJÁRÁS ÉS KÖVETKEZMÉNYEI IV. Béla átveszi a hatalmat 42 Tatárok Magyarországon 47 Az ország újjáépítése 54 IV. Béla és fiai 62 A KIRÁLYI HATALOM VÁLSÁGA A kiskirályok színre lépnek 70 A király, a főpapok és a kunok 75 A kun" király és a velencei herceg 80 AZ URALKODÓ ÉS A KISKIRÁLYOK A kormányzat átalakítása 88 A győzelemhez vezető út 92 A 13. SZÁZAD ÖRÖKSÉGE Ajánlott irodalom 104

III. Béla örökösei III. Béla fiai 8 Imre király és András herceg 10

III. BÉLA ÖRÖKÖSEI III. Béla fiai Körmeneti kereszt III. Béla székesfehérvári sírjából, 12. század közepe III. Béla uralkodásának idején nagyszabású építkezések zajlottak a királyi székhelyen, Esztergomban. A Szent István-terem a királyi várban, 12. század vége Ezeregyszázkilencvenhat április 23-án elhunyt III. Béla király (1172-1196), s vele egy korszak is a sírba szállt. Béla Magyarországa azokra az alapokra épült fel, amelyeket még a keresztény Magyar Királyság megalapítója, Szent István (997/1000-1038) fektetett le. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a 12. század végének Magyarországa minden tekintetben pontos mása lett volna az államalapítás korinak, azt azonban igen, hogy a magyar társadalom szerkezetében és intézményeiben a Szent István halála óta eltelt közel két évszázad alatt végbement változások részint a korábbi állapotok szerves továbbfejlődésének - s nem azok megtagadásának - eredményeként álltak elő, részint pedig fokozatosan és különösebb megrázkódtatások nélkül mentek végbe. A III. Béla halála után néhány évvel megkezdődő új évszázad éppen ebből a szempontból különbözött a leginkább a korábbiaktól: a 13. század folyamán gyors és az élet szinte minden területét érintő változások követték egymást, melyeket társadalmi feszültségek és politikai viharok kísértek - hol a változások okaiként, hol azok következményeiként. A század első harmadában megindult átalakulási folyamatot ugyanakkor egy elementáris erejű külső támadás - amelyhez fogható csak akkor érte Magyarországot, amikor a középkor végén az oszmán terjeszkedés átlépte az ország határait - még fel is gyorsította. Mindezek együttesen azzal a következménnyel jártak, hogy 1300 körül az ország már alig-alig hasonlított a száz évvel korábbira. III. Béla virágzó országot és két felnőtt fiút hagyott hátra. A trónt legidősebb fia, a huszonkét éves Imre örökölte, öccsének, az 1177 táján született Andrásnak apja beváltatlanul maradt keresztes fogadalma és a vállalkozás véghezviteléhez szükséges kincsek jutottak. (III. Béla másik két fiáról, Salamonról és Istvánról, nevükön kívül csak annyit tudunk, hogy Imrénél és Andrásnál fiatalabbak voltak, s egyikük 1198-ban még bizonyosan életben volt.) A két idősebb herceg már III. Béla életében belekóstolhatott a hatalomba. Imrét apja 1182-ben megkoronáztatta, ez azonban pusztán annak ünnepélyes kifejezésé-

III. Béla fial re volt hivatott, hogy az ötéves gyermek számít a trón várományosának. Egy tizenkét évvel később kelt forrásunk viszont arról tanúskodik, hogy akkor, 1194-ben, Béla már hatalmat is adott Imrének. Rábízta a gazdag déli tartományok, Szlavónia, Horvátország és Dalmácia kormányzását, megteremtve ezzel azt a 13. század egészében élő hagyományt, mely szerint e tartományok a trónörököst illetik apja életében. Andrásnak viszont az ország határain túl keresett trónt III. Béla. A 12. század végén már sok évtizedes hagyományra tekintett vissza, hogy az Árpádok - akiket szövevényes családi szálak fűztek a szomszédos orosz fejedelemségek uralkodóihoz - időről időre beavatkozzanak az orosz rokonság gyakori belviszályaiba. A korábbiakban a magyar uralkodók beérték azzal, hogy katonai segítséget nyújtottak a szövetséges orosz fejedelemnek, III. Béla volt az első, akiben felmerült a gondolat: egy ilyen hadjárat a magyar királyi hatalom északkeleti kiterjesztésének eszközeként is felhasználható lehet. Az új külpolitikai elgondolás megvalósítására 1188-ban nyílott alkalom. A Magyar Szlavónia, Horvátország és Dalmácia A középkorban a Dráva és a Száva folyók közötti terület nyugati részét, valamint a Szávától délre a Kárpát-medence és az adriai partvidék között a vízválasztó hegység szerepét betöltő Kapellákig terjedő területet nevezték Szlavóniának. A 11. század végéig független államként létező középkori Horvátország a Kapelláktól délnyugatra, az Adriai-tenger partvidékén feküdt. A Dalmácia név a középkori Horvátországtól délre fekvő tengerpartot és a kelet-adriai szigetvilágot jelölte. országgal közvetlenül szomszédos orosz fejedelemség, Halics népe elűzte uralkodóját, Vlagyimirt, aki családostul III. Béla udvarában ke Imre király aranypecsétje resett menedéket, nyilván abban reménykedve hogy a magyar király - miként azt elődei is tették annyi alkalommal más orosz fejedelmek esetében - visszasegíti majd trónjára. Béla azonban fogságba vetette Vlagyimirt, s országát másodszülött fia számára foglalta el. András herceg azonban nem tudta megkedveltetni magát Halicsban, főként azért nem, mert a rendelkezésére bocsátott katonaság otromba megszálló erőként viselkedett. Az elégedetlenség élére a fogságából időközben megszökött és lengyel segítséggel visszatérő Vlagyimir állt, akinek 1190 tavaszán sikerült elűznie Andrást Halicsból. III. Béla viszonylag könnyen beletörődött a kudarcba, de ország nélkül maradt fiában, amint azt a későbbi fejlemények sejtetik, jóval mélyebb nyomokat hagytak a történtek. Imre király. Miniatúra a Képes Krónikából, 1358 után

III. BÉLA ÖRÖKÖSEI Imre király és András herceg Mindezen előzmények némiképp érthetőbbé teszik a III. Béla halála után bekövetkezett eseményeket. Imre király akadálytalanul foglalhatta el apja trónját, s ugyanebben az évben meg is nősült; felesége a távoli Aragóniából származó Konstancia lett. III. Béla özvegye, Capet Margit 1197-ben elhagyta az országot: egy keresztes sereghez csatlakozott, hogy hátralévő éveit a Szentföldön élje le, ahol néhány hónap múlva meg is halt. András herceg, bár apja végakarata ezt kivánta volna tőle, nem kísérte el mostohaanyját a tengerentúlra. Az országban maradt, s az örökségképpen megkapott pénzt arra költötte, hogy támogatókat toborozzon magának az országon belül és kívül. Minden jel arra vall, hogy úgy gondolta: az egyelőre gyermektelen bátyja örököseként immár őt illeti meg annak egykori Imre király elfogja lázadó testvérét, Endrét. Than Mór festménye A festmény - melyet Than 1857-1860-as római tartózkodása alatt készített - drámai erővel jeleníti meg Imre királyt, aki egész életében kénytelen volt harcolni hatalomra törő öccse ellen. A király halála után András herceg elfoglalhatta a trónt. (A szerk.)

Imre király és András herceg hercegsége. Imre azonban nem akart osztozni öccsével az ország feletti uralmon, ezért András fegyverrel támadt bátyja ellen. Lipót stájer herceg támogatásával le is győzte valamikor 1197 és 1198 fordulója táján, s így kényszerítette rá akaratát Imrére. Az ország feletti politikai hatalom ily módon megoszlott a két fivér között, hiba lenne azonban arra gondolni, hogy ez a fejlemény önmagában káros vagy akár csak kedvezőtlen lett volna. Az ország egy részének átengedése a királyi család valamely férfitagjának (az uralkodó fiának vagy éppen öccsének) lehetőséget biztosított arra, hogy a tartomány kormányzása kielégítse a herceg hatalomvágyát és lekösse energiáit. Megvolt ugyanakkor az az előnye is, hogy a herceg személyén keresztül a központi hatalom, ha közvetve is, szorosabban ellenőrizhette a távoli tartományokat, mint egyébként, s ráadásul mindazon előkelők, akiknek már nem jutott méltóság a király udvarában, a hercegség tisztségeit viselve kárpótolhatták magukat némiképp. Az ország megosztásának ezen kedvező következményei azonban csak akkor érvényesülhettek, ha a király és hatalomhoz juttatott rokona között zavartalan volt az egyetértés. A későbbiek folyamán erre is látunk majd példát, Imre és András viszonyára azonban a legkevésbé éppen az egyetértés volt a jellemző. Így az- III. Ince pápa a subiacól Sacro Speco-templom falképén A Bizánci Birodalom balkáni összeomlása (1180-1204)

Iti. BÉLA ÖRÖKÖSEI Bogumil eretnekség A középkori Balkánon széles körben elterjedt vallási irányzat, mely nevét a hagyomány szerinti alapítójáról, bizonyos Bogumil papról kapta. Tanításai rokonságot mutatnak a keresztény ókor több gondolatrendszerével. A bogumilizmus híveinek a kereszténység alaptételeit sajátosan értelmező felfogásara egyfajta kettősség jellemző: Isten szellemi világa áll örök harcban az ördög által irányított anyagi világgal, mely utóbbihoz tartozónak tekintették az egyházat is. A bogumilizmus hatást gyakorolt több nyugat-európai eretnekmozgalomra. tán az osztozásnak sokkal inkább a hátrányos, semmint előnyös következményei fejthették ki hatásukat: tartománya birtokában a herceg olyan erőforrásokra tett szert, amelyeket aztán a király ellenében mozgósíthatott. András azonban nemcsak a bátyjától kicsikart hercegségére támaszkodhatott, voltak hívei Imre országrészében is. Ezek között, különös módon, számos püspök is volt, ami annál különösebb, mert a pápa egyértelműen Imre pártját fogta a magyar királyi családot megosztó viszályban, amelynek emlékezetes epizódja volt, amikor a király emberei feldúlták a váci székesegyházat András herceg párthíveinek levelei és kincsei után kutatva. A feszültség végül újabb fegyveres összecsapásban robbant ki 1199 nyarán. A támadó fél ez alkalommal is András herceg volt, csakhogy a küzdelemben most alulmaradt, s kénytelen volt Ausztriában menedéket keresni. A két testvér végül III. Ince pápa (1198-1216) közvetítésével békült meg egymással. András visszakapta tartományait, s néhány év nyugalom köszöntött az országra. A viszály elcsendesülésével az ország visszanyerte külpolitikai cselekvőképességét, amit Imre király sietett is kiaknázni. I. Mánuel császár (1143-1180) halála után ugyanis a Bizánci Birodalom hanyatlásnak indult, s a Magyar Királyság déli határainak szomszédságában gyors egymásutánban vált függetlenné Bosznia, Szerbia és Bulgária. Imre király a 13. század első éveiben kísérletet tett arra, hogy befolyását kiterjessze mindezen területekre, amihez kapóra jött neki, hogy Bosznia esetében, ahol is a bogumil eretnekség igen elterjedt volt, a katolikus hit védelmezőjeként léphetett fel. Észak-balkáni hadjáratai azonban nem vezettek átütő sikerre, ennek ellenére Imre 1202-ben felvette a Szerbia királya" címet. Konstantirápoty 1203-as bevétele. Kóderilkjsztrácto. 15 század

Imre király és András herceg A Bizánci Birodalom megrendüléséből fakadó lehetőségeket ugyanakkor nemcsak Magyarország ismerte fel, hanem az Adria és a Földközi-tenger keleti medencéjének kereskedelmi nagyhatalma, Velence is. A pápa által szervezett negyedik keresztes hadjáratra induló nyugati lovagokat a kereskedőváros a maga céljainak szolgálatába állította, s a szentföldi muszlim uralom felszámolása helyett Bizánc ellen vezette. Előbb azonban fontos kereskedelmi riválisát, a magyar fennhatóság alatt álló dalmáciai Zárát (ma Zadar, Horvátország) ostromoltatta meg és foglaltatta el a keresztesekkel Imre király és III. Ince pápa tiltakozása ellenére, majd magának Konstantinápolynak (ma Isztambul, Törökország) a bevételére is sor került. A Bizánci Birodalom ezzel évtizedekre eltűnt Európa térképéről; helyén nyugati jellegű keresztes államok alakultak. Mindeközben András nem támasztott újabb nehézségeket, ám 1203-ban újra fellángolt a harc a király és a herceg között. Hogy mi okból és miért éppen ekkor, nem tudható: András talán bátyját hibáztatta tartománya egyik ékkövének, Zárának az elvesztése miatt, de az sem lehetetlen, hogy az időközben megházasodott herceg felesége, Gertrúd volt az, aki viszályt szított a fivérek között. Tény mindenesetre, hogy a testvérharc újra András vereségével ért véget. Egy évtizedekkel későbbi, s nem feltétlenül hiteles beszámoló szerint már felsorakoztak egymással szemben az ellenséges seregek, amikor a király fegyvertelenül átment András táborába és öccsét kivezette onnan, miközben azt kiáltotta: Hadd lám, ki merészel kezet emelni a királyi nemzetség vérére!". Imre a herceget fogolyként őriztette, feleségét pedig visszaküldte szüleihez (elsősorban ez utóbbi körülmény táplálja a gyanút, hogy Gertrúdnak is köze lehetett a belviszály feléledéséhez). Gertrúd csak Imre halála után térhetett vissza Magyarországra, Andrásnak ellenben hívei segítségével hamarosan sikerült megszöknie. Nyilván ez is közrejátszott abban, hogy - a talán már elekor is betegeskedő - Imre sietett királlyá koronáztatni ekkor még legfeljebb négyéves kisfiát, Lászlót. Ezt követően - az előzmények ismeretében meglepő módon - Andrást jelölte ki halála esetére fia gyámjául, majd 1204. november 30-án elhunyt. Az új király Imre fia, III. László lett (1204-1205), aki helyett azonban nagybátyja, András kormányozta az országot. András és Konstancia özvegy királyné viszonya feszültségektől volt terhes, ami végül arra vezetett, hogy Konstancia jobbnak látta, ha fiával és a koronával együtt Ausztriába menekül. Utóbb azzal vádolta Andrást, hogy rátette kezét arra a tetemes pénzösszegre, ami őt, illetve fiát illette volna (ami végül is egyáltalán nem lehetetlen), de talán attól is tartott, hogy a herceg valamiképpen unokaöccse életére tör majd (ami viszont kevéssé valószínű). A kínos helyzetnek végül az vetett véget, hogy III. László néhány hónapnyi névleges uralkodást követően 1205 májusában meghalt. Az annyira áhított trón felé vezető út megnyílt András herceg előtt. III. László megkoronázása Miniatúra a Képes Krónikából, 1358 után

II. András és reformjai Az új berendezkedés" 16 Az Aranybulla és a királyi szerviensek 22 Halicstól a Szentföldig 26 II. András utolsó évei 33

II. ANDRÁS ÉS REFORMJAI Az új berendezkedés" A II. András. Miniatúra a Képes Krónikából, 1358 után birtokadomány Az 1205. május 29-én megkoronázott II. András király trónra lépte után a hatalomgyakorlás hagyományos intézményeit és szokásait gyökeresen átalakító intézkedések sorozatába kezdett, melyeket okleveleiben összefoglalóan új berendezkedés"-nek nevezett. Ennek pontos tartalmáról, bevezetésének indokairól A magyar királyok adományai nem voltak hűbéri jellegűek: már megtett szolgálatokat jutalmaztak, s birtoklásuk nem volt további szolgálatok feltételéhez kötve. Az adománybirtok örökölhető volt, a királyi hatalom azonban meg-megújuló kísérleteket tett annak érdekében, hogy az adományos öröklésre jogosult rokonainak körét minél szűkebbre vonja. Az adománybirtokokkal való rendelkezést a királyi jog korlátozta, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a megadományozott csak királyi beleegyezéssel adhatta el vagy hagyhatta valamely egyházra királyi adományból származó birtokát. csak homályos elképzeléseink vannak, annak köszönhetően, hogy ismereteink szinte kizárólagosan a király valamilyen jogot - többnyire birtokot - adományozó okleveleiből származnak. Ezek alapján az a következtetés adódik, miszerint az új berendezkedés" lényege a királyi birtokok addig soha nem látott bőkezűséggel történő eladományozása lehetett. A király és az ország szolgálatában szerzett kiemelkedő érdemek birtokadományokkal való jutalmazása kezdettől fogva szokásban volt Magyarországon, ezt az alattvalók el is várták a királyi bőkezűség"-től. Nyilvánvaló például, hogy az országba a 11-12. század folyamán idegenből beköltöző előkelők vagyonát új hazájukban királyi adományok alapozták meg. II. András adománypolitikájának ugyanakkor legalább két szembetűnően új vonása világlik elő adatainkból. A király egyik oklevele úgy fogalmaz, hogy az uralkodó számára az adományozás legjobb mértéke a mértéktelenség", s ha nem is indokolt szó szerint venni e kijelentést, az tény, hogy András jóval többet adott az arra érdemesnek találtaknak, mint az korábban szokás volt. Pontos adatok az adományok menynyiségi jellemzőiről természetesen nem állnak a rendelkezésünkre, mégsem vagyunk teljesen tájékozatlanok e téren. A 12. század egyik leggazdagabb előkelőjének teljes vagyona például harminc kisebb-nagyobb birtokból állt, míg II. András egyik híve urától az idők során közel ugyanennyi, huszonnyolc, birtokot kapott, emellett azonban még nagy számban voltak olyan földjei, amelyeket apjától örökölt, vásárolt vagy más módon szerzett. András adományai tehát a legszerényebb becslés szerint is megkétszerezték a kegyében állók vagyonát, s mivel sokakat jutalmazott ily módon, a ki-

Az új berendezkedés " rályi birtokok csökkenése valóban igen nagy mértékű lehetett. Az adományok áradása mellett a királyi birtokpolitika másik újítása abban figyelhető meg, hogy - ellentétben a korábbi gyakorlattal - II. András adományai megtételekor gyakran a várispánságok földjeit is igénybe vette, s elvétve még az is előfordult, hogy egy-egy kisebb várispánság egészét engedte át valamelyik hívének a király. Az adománypolitika e két vonása meszsze ható következményekkel járt, ám ezek közül nem a királyi jövedelmek csökkenése volt a legjelentősebb. A korábbiakhoz képest hatalmas méretű magánvagyonok kialakulása alapvetően átformálta az előkelők és a királyi hatalom viszonyát. Amíg az előkelők viszonylag szerény vagyonnal rendelkeztek, hatalmuk és gazdagságuk igazi forrását a királytól hosszabb-rövidebb időre elnyert tisztségek és az azokkal járó jövedelmek jelentették. Most az adományok következtében ez a helyzet megváltozott, s addig soha nem látott méretű magánbirtokok indultak növekedésnek a király régi párthívei és új kegyencei kezén. A kései középkor számos főúri vagyonának alapját éppen II. András adományai vetették meg, nem kis mértékben hozzájárulva ahhoz, hogy a nagybirtokos előkelők már a 13. század utolsó évtizedeiben önálló politikai tényezőként léphettek fel, akár a királyi hatalom ellenében is. A várföldek eladományozása ugyanakkor az ország területének katonai ellenőrzését biztosító várispánságok épségét kezdte ki: ez is sokkal inkább hatalmi kérdés volt tehát, semmint gazdasági. Más kérdés, hogy a király az uralkodói udvar ellátását biztosító királyi birtokokból éppoly bőkezűen adományozott, mint a várföldekből, így jövedelmei valóban csökkentek az adományok szaporodásának arányában. A reformok ezek pódásáról sem feledkeztek meg. Az uralkodói bevételek új súlypontját András a pénzjövedelmekben kereste. Elsőként az Árpádok közül rendkívüli adót vetett ki - melyet Várispánság - vármegye A királyi várakhoz tartozó, olykor egyesével, máskor kisebb csoportokban elhelyezkedő földek és a rajtuk élő, várnépbelieknek nevezett szolgálónépek alkottak egy-egy várispánságot, melyek ilyen formán tehát területileg össze nem függő birtoktestekből álló uradalmak voltak. A várnépbeliek munkáját a szintén szolgarendű, de összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben élő, csak katonáskodással tartozó várjobbágyok irányították. A várispánságok többsége mind területi, mind szervezeti vonatkozásban szoros szálakkal kapcsolódott az ország területi igazgatásának alapintézményéhez, a megyéhez. Az egyes várak alá rendelt földek láncolata kirajzolta a vár uralmi körzetének határát, s az ezen a határon belül fekvő terület egésze tette ki magát a megyét, melynek területén azonban a várispánságtól független királyi, egyházi és magánbirtokok is voltak. A várispánság élén álló várispán volt egyszersmind a megyét kormányzó megyés ispán. azonban viszonylag rendszeresen szedtek be -, új külkereskedelmi vámot vezetett be, gyakran élt a pénzújítás és a pénzrontás eszközével, s hogy az ügyintézéssel Pénzújítás és a pénzrontás A magyar királyok a 11. század közepe óta időnként (általában 2-3 évente) új pénzérméket verettek. Az alattvalók kötelesek voltak a régebbi érméket az újakra beváltani, s mivel 3 régi érméért kaptak 2 újat, a pénzújításnak nevezett akció a kincstárnak 33 százalékos hasznot eredményezett. Ennek mértékét azonban növelni lehetett oly módon, ha az új pénzérmék kevesebb nemesfémet (ezüstöt) tartalmaztak. Ez utóbbi eljárás volt a pénzrontás. II. András pénzei

II. ANDRÁS ÉS REFORMJAI Mózes átveszi a szövetség tábláját. Dél-Németországi imakönyv ábrázolása, 1320 körül Izmaeliták se kelljen vesződnie, jövedelmei igazgatásának és behajtásának feladatát zsidó és izmaelita bérlőkre bízta. A reformok közé sorolható, hogy András uralkodásának elején átalakult a királyi udvar szervezete is négy új tisztségviselő - asztalnok-, lovász-, pohárnok- és tárnokmester - megjelenésével. A tárnokmester került a király pénzügyeinek élére, a másik három feladatairól A középkori magyarországi latinság izmaelitáknak nevezte a muszlim vallás követőit (régi magyar nevük böszörmény" volt). A magyarországi muszlimok etnikai szempontból a közép-ázsiai Hvárezmből származó kálizok és a volgai bolgárok közül kerültek ki. Egyes csoportjaik a 10-12. század folyamán telepedtek le Magyarországon, ahol részint határvédő katonákként, részint a királyi pénzügyekkel foglalkozó gazdasági szakemberekként találkozunk velük. nincsenek közelebbi ismereteink, az azonban bizonyos, hogy az 1220-as évek elejétől mind a négy tisztség viselője az ország legbefolyásosabb méltóságai közé tartozott. Az 1208 táján kibontakozó új berendezkedés intézkedéseit - ahogy az már az ilyen esetekben lenni szokott - azok haszonélvezői támogatták, mások ellenben, akik valamilyen okból érdekeik sérelmét látták a reformokban, hevesen ellenezték. Az utóbbiak közé tartoztak mindenekelőtt azok, akik annak idején Imre király párthívei voltak. Ők András trónra léptével kiszorultak a hatalomból, s természetesen arra sem számíthattak, hogy politikai mellőzésük keserűségét birtokadományok enyhítik majd. Mások egyszerűen csak nem tudtak beférkőzni az uralkodó kegyeibe, s féltékenyen nézték szerencsésebb társaik gazdagodását. A királyi birtokok népei attól tartottak, hogy esetleges eladományozásuk után súlyosabb feltételekkel tartoznak majd szolgálni új uruknak, mint korábban a királynak. Az egyház leginkább a pénzügyekben alkalmazott bérleti rendszert nehezményezte, mert az ebben szerephez jutó bérlők zsidó és muszlim pénzemberek voltak, jóllehet az egyetemes egyház előírásai tilalmazták ezek szakértelmének efféle igénybevételét. A sokféle forrásból feltörő elégedetlenség időről időre utat tört magának. 1209-ben például a király egyik legbizalmasabb hívét, a legtekintélyesebb világi méltóságot viselő nádort egy előkelő meggyilkolta. A merénylet mögött természetesen személyes okok is meghúzódhattak, ám valószínűbbnek tűnik, hogy politikai indítékok állhattak a háttérben. Ezt a gyanút táplálja ugyanis, hogy ugyanebben az évben néhány előkelő titkon arra szövetkezett: trónkövetelőként lépteti fel II. András ellenében unokatestvéreit, akiknek apját, Géza herceget még III. Béla száműzte Bizáncba. Az összeesküvők tervei azonban még idő előtt napvilágra kerültek. Jóval nagyobb vihart kavart, hogy 1213 szeptemberében, a hadjáratra induló király távollétét kihasználva, néhány előkelő meggyilkolta a Pilisben vadászgató Gertrúd ki-

Az új berendezkedés" II. András és felesége, Gertrúd arcképe zsoltároskönyvön, 1212-1213 körül rálynét és a kíséretében lévő németek egy részét. A merénylet indítékai ez esetben sem teljesen világosak. A magyar krónikákban olvasható, s Katona József drámájának közvetítésével széles körben elterjedt történet szerint a királyné az egyik magyar előkelő, Bánk feleségét kiszolgáltatta a magyar udvarban időző egyik rokona kéjvágyának, ám e legenda valóságtartalma nem igazolható. Sokak ellenérzéseit váltotta ki ellenben, hogy a Német-római Birodalom Adriamelléki vidékéről származó, s ezért meráninak nevezett Gertrúd királyné minden mértéket felülmúlóan pártfogolta honfitársait, s járt ki nekik tekintélyes adományokat, miközben korántsem elégítette ki a magyar királynék hagyományos szerepköre - az özvegyek és árvák gyámolítása -, hanem tevé-

II. ANDRÁS ÉS REFORMJAI A Bánk bán 1848. március 15-ei címlapja Katona József valójában európai vándortémát dolgozott fel, a történetírói és szépirodalmi forrásokat maga nevezte meg jegyzeteiben. A cselekmény vázát, a főbb szereplőket mondai és történeti forrásokból emelte művébe a szerző. Elsőként az 1268-as ausztriai verses krónika említi a nádor" feleségének meggyalázását, ezt a történetet viszi tovább a Képes Krónika, majd Thuróczy János 15. századi összefoglalója. Innen vette át Hunyadi Mátyás udvari történetírója, Antonio Bonfini, akinek műve német fordításban több kiadást is megért, ezzel Bánk bán története bekerült az európai irodalmi véráramba. Katona tragédiája kettős szálon futó dráma. Egyrészt a nemzeti eszmélkedés korának problémáit vetíti vissza a távoli múltba, középpontjában az idegen uralom alatt sínylődő magyarság sorsa áll, másrészt a klasszikus dramaturgia szabályai szerint a nemzet, nép sorsának jobbításán fáradozó hős személyes érintettsége révén kapja meg az utolsó lökést a zsarnoki hatalom elpusztítására. Nem véletlenül választották ennek a klasszikus nemzeti drámának az előadását 1848. március 15-én este, a forradalmi események csúcspontjaként a Nemzeti Színházban. Bár Katona nem érte meg művének bemutatóját (először 1833-ban Kassán játszották a darabot), a negyvenes évekre a magyar nemzeti ellenállás szimbolikus alkotásává vált, Kölcsey Himnuszával és Vörösmarty Szózatával vetekedett. A drámai kompozíció konfliktusrendszerének fő pillére a társadalmi konfliktus, amely egyrészt az idegen érdekek elleni összeesküvés, másrészt a szenvedő nép és az uralkodó réteg szembenállása. Méltán követelte tehát az esti előadáson a Nemzeti Színház közönsége Katona darabjának bemutatását, hiszen a kitüntetett nap eseményei éppen a fenti konfliktusok megoldásának nyitányaként lelkesítették az egybegyűlteket. Gertrudis szerepében a kor ünnepelt színésznője Laborfalvy Róza alakítását láthatták a nézők, míg Bánk szerepét id. Lendvay Márton, Melindát pedig Lendvay Márton felesége, Lendvayné Hivatal Ildikó játszotta. A színházi legendárium része, hogy ezen az estén lobban szerelemre Jókai Mór a nemzet színésznője, Laborfalvy Róza iránt. (A szerk.)

Az új berendezkedés" keny részt kívánt vállalni az ország irányításából. Jellemző módon meggyilkolása idején is őt bízta meg távolléte idejére férje az ország kormányzásával. A merénylet hírére a hadjáratot félbeszakító II. András a gyilkost mindenesetre karóba húzatta, sokáig azonban nem bánkódott hitvese halála miatt, hiszen alig telt el a gyászév, Jolánta, Pierre Courtenay auxerre-i és namuri gróf leánya és a konstantinápolyi latin császár rokona személyében új asszonyt vezetett az oltár elé. Még jószerével el sem csitultak a királynégyilkosság keltette vihar hullámai, amikor II. Andrásnak újabb nehézséggel kellett szembenéznie. A történtekről III. Ince pápához intézett egyik 1214. évi leveléből értesülhetünk. A herceg, akit a levél nem nevez meg, Béla volt, a király legidősebb fia, akinek koronázására András minden tiltakozása ellenére még az évben valóban sor is került. Mivel Béla herceg az idő szerint nyolcéves lehetett, s így aligha számolhatunk az ő személyes hatalmi ambícióival, nem sok kétség férhet ahhoz, hogy a király politikájával elégedetlenek tettek újabb kísérletet arra, hogy számukra kedvező politikai változásokat erőszakoljanak ki ezen a módon. A gyermek megkoronáztatása ugyanis együtt járt a herceg saját udvartartásának kialakításával, ami a későbbiekben - amikor már Bélának is beleszólása lesz a személyes környezetébe tartozók kiválasztásába - lehetőséget biztosít majd arra, hogy a király ellenfelei körülötte gyülekezzenek, anélkül azonban, hogy nyíltan szembe kellene szállniuk az uralkodóval. Tévedés lenne persze azt hinni, hogy II. András vak konoksággal ment előre az új berendezkedés" által kijelölt úton, s egyáltalán ne érzékelte volna, milyen viharokat kavar politikája. Éppen ellenkezőleg, tíz év kísérletezés után, 1217-ben, komolyan felmerült benne, hogy az addig követett adományozási gyakorlat esetleg nem lesz fenntartható a továbbiakban. Még annak is nyoma maradt a korszak forrásaiban, hogy megindult az eladományozott birtokok egy részének visszavétele, történetesen azoké, amelyekből elsősorban voltak várhatók királyi jövedelmek, míg a várföldek eladományozása, ha kisebb lendülettel is, de folytatódott. Mivel ugyanebből az időszakból vannak az első adatok a már említett új adó-, illetve vámfajta kivetésére is, egyértelműnek tűnik a helyzet: András felismerte, hogy elszámította magát, s a királyi felségjogon szedett jövedelmei nem fedezik kiadásait. Az idők változásának jeleként értékelhető az is, hogy 1221-ből számos adat tanúskodik arról: a király figyelme már nemcsak birtokai eladományozására terjedt ki, hanem arra is, hogy visszaszerezze azokat, amelyeket minden jogcím nélkül, erőszakkal foglaltak el. Ezek az intézkedések azonban némiképp megkéstek, s hatásukat sem fejtették ki azonnal, így az elégedetlenség újabb kitörését sem akadályozhatták meg. Királyfej Gertnjd királyné pilisi síremlékéről Gertrúd királyné síremlékének rekonstrukciós rajza Béla herceg megkoronázása Arra is kérjük Szentségieket, hogy az öszszes összeesküvőket s hűtlenkedőket, akik országunk megosztottságát felhasználva, fiunkat, a mi életünkben és akaratunkkal ellenkezően, királyukká próbálnák tenni, sőt megkoronázni, sújtsa kiközösítéssel, akár egyháziak, akár világiak lennének azok" - írta III. Ince pápához intézett levelében II. András 1214-ben. Árpád-kori és Anjou-kori levelek, XI-XIV. század. Sajtó alá rendezte Makkai László és Mezey László. (Nemzeti Könyvtár - Levelestár) Bp. 1960. 127 old.

II. ANDRÁS ÉS REFORMJAI Az Aranybulla és a királyi szerviensek Az újabb politikai vihar 1222 elején tört ki, s - amennyire következményei alapján megítélhető - minden korábbinál erőteljesebb volt. Az Árpádkor talán legismertebb dokumentuma, az Aranybulla kiadásához vezető eseményekről, jelentőségükhöz képest, igen keveset tudunk, s amit mégis tudni vélünk, az javarészt a rendelkezésre álló kevés forrás utalásai alapján megkockáztatott következtetésekre épül. 1222-ben, történetesen éppen azon hónapokban, amelyekre az Aranybulla kibocsátása is tehető, szembeötlő változás figyelhető meg II. András királyi tanácsában. Néhány olyan előkelő tűnik fel a legfontosabb tisztségek élén, akik annak idején Imre király kormányzatának oszlopai voltak, s ennek megfelelően közel húsz évre kiszorultak az ország irányításából. Kézenfekvő tehát a következtetés: az egykori Imre-párti előkelők az elégedetlenség élére állva tértek vissza a hatalomba, s ők voltak azok, akik kikényszerítették Andrástól az Aranybulla kiadását. A királyi tanács A királyi tanács intézménye egyidős az Árpádok államával, már Szent István törvényei is emlegetik. Tagjai a királyon és családjának felnőtt tagjain kívül a főpapok (érsekek és püspökök), valamint a fontosabb világi méltóságok viselői voltak. Ez utóbbiak közé az országos, illetve a tartományi hatáskörrel rendelkező főméltóságok (a nádor, az országbíró, illetve az erdélyi vajda és a szlavón bán) mellett az udvari tisztségviselők (a tárnok-, az asztalnok-, a lovász- és a pohárnokmester), valamint a megyésispánok tartoztak. Feladatuk az volt, hogy tanácsaikkal segítsék királyukat az ország kormányzásának munkájában, ily módon a királyi tanács volt a kormányzati döntések meghozatalának színtere. A tanácsot - kiváltképp a kiemelkedően fontos kérdések megvitatása esetén - időnként kibővítették a méltóságot éppen nem viselő előkelőkkel is. Az Aranybulla mai fogalmaink szerint törvény volt, s mint ilyen folytatta az Árpád-kori törvények valamikor a 12. század elején megszakadt sorozatát. A 11. századból tíz különböző, részben világi, részben egyházi vonatkozású jogszabályokat tartalmazó törvénykönyv" maradt ránk, a 12. századból azonban egy sem, ami persze, nem jelenti azt, hogy ilyenek nem is voltak egykoron, csak azt, hogy nem maradtak ránk. Míg a 11. századi törvények különböző kézzel írott középkori könyvekbe - kódexekbe - másolva maradt ránk, az Aranybulla szövegét oklevélbe foglalta a király. Az okleveleket viaszból, olykor pedig könnyen formálható fémekből (ólomból vagy aranyból) készített pecséttel volt szokás hitelesíteni. A fémpecsétet bullának nevezték, s az 1222. évi törvény is a rendelkezéseit írásba foglaló oklevélre függesztett aranypecsétről kapta a közismert Aranybulla nevet. Az okmányt hét eredeti példányban állították ki, melyek közül azonban egy sem maradt fenn. A törvény szövegét részint egy 1318 körül készített másolat, részint az 1351. évi törvény tartotta fenn, I. Lajos király (1342-1382) ugyanis az Aranybulla rendelkezéseit - némi változtatással - beillesztette saját, az évi törvényei közé. Az Aranybulla eredeti példányain minden kétséget kizáróan ugyanolyan pecsét függött, mint amelyek épségben megmaradtak II. András egy 1221-ben és egy 1224-ben kiadott oklevelén. Az Aranybulla rendelkezései részint általános sérelmeket orvosoltak, amikor eltiltották a hatalmasokat a bírói ítéletek végrehajtásának megakadályozásától vagy védelmezték az özvegyek jogait. Számos cikkely szabályozta a királyi méltóságviselők tevékenységét, így meghatározták a ná-

Az Aranybulla és a királyi szerviensok II. András aranypecsótje. Ugyanilyen pecséttel erősítették meg az Aranybullát 1222-ben dor és a királyi udvarispán bírói hatáski írét, megtiltották a méltóságviselőknek az ónkényeskedést és elrendelték a hatalmukkal visszaélő megyés ispánok letételét, miközben pontosan megszabták a megyés ispánoknak járó jövedelmeket. Több intézkedés az új berendezkedés gazdaságpolitikájának egyes elemeivel szemben lépett fel, korlátozva például a pénzújítás gyakoriságát és eltiltva a zsidó és muszlim bérlők bevonását a királyi pénz-, só- és vámigazgatásba. A király politikájával szembenálló előkelők érdekeinek védelmében az Aranybulla csak a nádornak, a bánnak, a királyi és királynéi udvarispánnak engedélyezte több tisztség egyidejű viselését, tiltotta az ispánságok és tisztségek örökre történő eladományozását, és a királynak tett szolgálat révén szerzett birtokok elvételét, ám azt előírta, hogy a háborúban elesett előkelő fia apjáéhoz hasonló tisztséget kapjon. A rossz emlékű meráni korszak" sérelmei vezethették az előkelőket arra, hogy a királyi tanács beleegyezéséhez kössék az idegenek méltóságokhoz juttatását, míg azt egyenesen megtiltották a királynak, hogy birtokokat adományozzon nekik. Az Aranybulla rendelkezéseinek Az Aranybulla Nagy Lajos kori másolata, 1351

II. ANDRÁS ÉS REFORMJAI Nemes A nemes" kifejezés a 11. század utolsó harmadában tűnik fel a forrásokban. A kor társadalmának előkelő születésű és - többnyire - vagyonos tagjait jelölte. A nemeseket megillető kiváltságok összességét nem ismerjük, bizonyosan azok közé tartozott azonban, hogy közvetlenül a királyi udvarban pereskedhettek, s feltehető, hogy megillette őket a birtokaikon élők feletti bíráskodás joga. Az Aranybulla-emlékmű Székesfehérváron betartására vonatkozó garanciaképpen az előkelők megkapták azt a jogot is, hogy az Aranybulla intézkedései ellen vétő király ellenében a hűtlenség vétke nélkül felléphessenek. Mivel az Aranybulla rendelkezéseinek egyharmada a korban királyi szerviensnek nevezett társadalmi csoport jogaival és kötelezettségeivel foglalkozik, általános vélemény szerint ők lehettek azok, akik az Imre-párti előkelők akciójának politikai súlyt adó mozgalom tömegbázisát alkották. A királyi szerviens kifejezés és az azzal jelölt társadalmi csoport II. András uralkodása idején tűnt fel, ám nem előzmények nélkül. Az Árpád-kori magyar társadalomban kezdettől fogva jelen volt a független kisbirtokosok rétege: a Szent István törvényeiben feltűnő vitézek" - részben - velük azonosíthatóak. A 11-12. század folyamán egy részük nyilvánvalóan elvesztette függetlenségét, hiszen számukra egy-egy év rossz termése, az állatállományukat megtizedelő kemény tél vagy járvány, netán egy háború pusztításai végzetes következményekkel járhattak. Efféle katasztrófa bekövetkezte esetén anyagi szempontból teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerülhettek, s ez nemcsak birtokaik, hanem személyes szabadságuk elvesztésével is együtt járt. A királyok különböző intézkedésekkel próbáltak gátat vetni a hadakozók létszámát apasztó folyamatnak, ám sem Aba Sámuel (1041-1044), sem I. Béla (1060-1063) királynak a szegény szabadok védelmében hozott rendelkezései nem hoztak különösebb eredményeket. Több sikerrel járt e téren Kálmán király (1096-1116), aki egy adóreformtól várta a megoldást. Kálmán egy, addig minden szabadtól szedett adót, a szabadok dénárai"-t eltörölte, s úgy rendelkezett, hogy azt a továbbiakban csak azoktól a szabadoktól szedjék be, akik - nem rendelkezvén saját birtokkal - más földjén élnek. A birtokos szabadokat viszont mentesítette az adó megfizetése alól, nyilvánvalóan abból a megfontolásból, hogy azok így továbbra is képesek lesznek a katonáskodás terheinek viselésére. A reform a jelek szerint el is érte célját: az a nagyszámú, ismeretlen eredetű birtokos rokonság, amely a 13. század közepe után - az írásbeliség térhódításával nyilvánvaló összefüggésben - tűnik fel forrásainkban, okkal tartható az egykori birtokos közszabadok leszármazottjának. A birtokos szabadok a 11. század utolsó negyedétől kezdődően nemes"-nek nevezett előkelőkhöz képest nemtelen"-eknek számítottak, s jogi helyzetük nem különbözött azokétól a szabadokétól, akik - vagyontalanok lévén - szabad parasztokként mások földjét művelték meg. A 12-13. század fordulója

Az Aranybulla és a királyi szerviensek táján a birtokos szabadok mind határozottabban igyekeztek megkülönböztetni magukat paraszti sorban élő társaiktól. Erre kínált lehetőséget az 1210-es évek elején felbukkanó királyi szerviens" (latinul serviens regis vagy regalis, 'a királynak szolgáló [személy]') kifejezés, mely a királyi udvarból kiindulva terjedt el. Királyi szerviensnek eredetileg azokat nevezték, akiket az uralkodó a maga szolganépei közül - többnyire katonai érdemek jutalmaként - felszabadított, s birtokkal látott el. A jogállás alapja tehát a szabadság volt, s így a királyi szervienst a tulajdoni függés kényszere - a szolgaság legfőbb jellemzője - már nem kötötte az uralkodóhoz. A réteg elnevezése arra utal, hogy a királyi szerviens új jogállása birtokában már nem a várispánságnak vagy a királyi szolgálónépek valamelyik ispánságának szolgál, hanem közvetlenül az uralkodónak: hadjárat esetén a királyi zászló alatt" hadba vonuló harcosként, békeidőben pedig - ha arra lehetősége, illetve kedve volt - a királyi szolgálónépek valamelyik csoportjának elöljárójaként. A kiváltságolás ezen formájának kialakításakor a királyi hatalom a birtokos szabadok társadalmi helyzetét vette alapul. Az azonos társadalmi helyzet azt eredményezte, hogy a királyi szerviensi státust királyi kiváltságolás révén elnyertek és a birtokos szabadok csoportja csakhamar összeolvadt, s a királyi udvar a továbbiakban a királyi szerviensek közé tartozóknak tekintette - külön királyi kiváltságlevél nélkül is - a 11-12. századi birtokos szabadok 13. századi utódait. A királyi szerviensek jogállása ugyanakkor magasabb minőséget képviselt, mint a mindinkább paraszti szabadságként értelmezett egyszerű szabadság. Az Aranybulla a királyi szervienseknek, néhány kisebb jelentőségű rendelkezés mellett, széles körű kiváltságokat juttatott: bírói ítélet nélkül nem vethették fogságra őket, birtokaik mentesültek a királyi adók megfizetése alól, kikerültek a megyés ispán bírói joghatósága alól, katonáskodási kötelezettségük csak az ország védelmére korlátozódott, birtokaik felől pedig - fiúörökös hiányában -szabadon rendelkezhettek. A szerviensek megjelenhettek a király - vagy távollétében a nádor - által minden évben Fehérvárott, Szent István napján (azaz augusztus 20-án) tartandó gyűléseken, ahol panaszaikat szabadon előadhatták. Az Aranybullában foglaltak többségének végrehajtására nem került sor. Ennek oka nem abban keresendő, hogy az Aranybulla kiadását kikényszerítő Imre-párti politikai csoport csakhamar megbukott, s újra II. András régi hívei kerültek a legfontosabb tisztségek élére, s még csak nem is a királyi hatalom gyengesége játszott ebben szerepet, mint azt feltételezni szokás. A magyarázat sokkal inkább kereshető abban: az Aranybulla jó néhány intézkedését a király eleve nem szándékozott végrehajtani, s hogy ezt meg is tehette, az éppen a királyi hatalom erejét mutatja. 1231-ben II. András-jelentősen megváltoztatott formában - újra kibocsátotta az Aranybullát, s 1267-ben egy hasonló jellegű, bár az eredeti, 1222. évi szöveggel kevesebb kapcsolatot tartó törvényt hozott IV. Béla király is. Az utókor, már a 14. századtól kezdődően, megkülönböztetett jelentőséget tulajdonított az Aranybullában biztosított kiváltságoknak, s a 19-20. századi magyar közgondolkodás is gyakran tekintett a törvényre egyfajta középkori alkotmány"- ként. Valójában azonban az Aranybulla egy pillanatnyi politikai helyzet megoldása érdekében tett engedmény volt, amelynek egyetlen célja a belpolitikai viharok lecsendesítésében jelölhető meg. Ezt a hivatását be is töltötte, méghozzá eredményesen, hiszen II. Andrásnak olyan politikai válságokkal, mint amelyek 1209 óta végigkísérték addigi uralkodását, 1222 után már nem kellett szembenéznie. Az Aranybullának ezen túlmenő jelentőséget az adott, hogy a későbbi társadalomfejlődés eredményeként utóbb a királyi szervienseket elismerték a nemesi jogok birtokosainak, s így a törvénybe foglalt jogaik a középkor végére a nemesség alapjogaivá váltak. A nehézlovasság által használt kétélű kard, 12-13. század

II. ANDRÁS ÉS REFORMJAI Halicstól a Szentföldig II. András halicsl hadjáratai Azok a belpolitikai feszültségek, amelyek oly mozgalmassá tették II. András uralkodásának első évtizedeit, a legkevésbé sem korlátozták az uralkodó nagyra törő külpolitikai terveit. Ebben nem csekély mértékben kezére játszott az a körülmény, hogy a 13. század elején Magyarország mozgástere megnövekedett: az a két szomszédos birodalom, mely a 11-12. században jelentős befolyással volt a magyar külkapcsolatok alakulására, s gyakran a belső hatalmi viszonyokra is, elvesztette korábbi súlyát. A Bizánci Birodalom, mint láthattuk, összeomlott, mire András trónra lépett, s helyét összehasonlíthatatlanul kisebb erőt képviselő államalakulatok vették át a Balkánon, míg a régi Bizánc a Kis- Ázsiában fekvő Nikaiai Császárságban élt tovább. A Német-római Birodalom létezett ugyan, ám császárainak figyelmét a pápasággal folytatott küzdelem kiújulása kötötte le, miközben a német tartományok egyházi és világi urai önálló, a császári hatalomtól mindinkább csak névleg függő fejedelmekké váltak. II. András külpolitikai látótere a szomszédos orosz fejedelemségtől, Halicstól a Balkánon át egészen a Szentföldig terjedt. Azt, hogy éppen melyik irányban lépett fel aktívan, a pillanatnyi lehetőségek és kényszerek egyaránt befolyásolták. Alig foglalta el András az Árpádok trónját, máris alka-

Hallostól a Szentföldig Halics középkori várának maradványai lom kínálkozott arra, hogy - apja példáját követve - beavatkozzék Halics ügyeibe, melynek fejedelme 1205 nyarán meghalt, özvegye pedig a magyar királytól kért segítséget fia számára. A halicsi kérdés ettől kezdve egész életén át foglalkoztatta Andrást. Nem lehetetlen, hogy az a szívós következetesség, amellyel Halics megszerzésére törekedett, részben serdülőkori élményeiből táplálkozott - emlékezhetünk: rövid ideig már apja, III. Béla idejében uralkodott Halicsban -, de legalább ilyen fontos szerepet játszott az események alakulásában, hogy az egyik lengyel herceg, a Krakkóban uralkodó Leszek (1202-1227), valamint több orosz fejedelem is szemet vetett Halicsra, miközben a fejedelemség előkelői - ideértve a halicsi fejedelmi család tagjait is - hol egyik, hol másik hatalom pártfogásától remélték saját hatalomra kerülésüket. A közhiedelemmel ellentétben II. András terveiben kezdetben nem szerepelt Halics tényleges elfoglalása. Igaz, 1205-től önmagát tekintette a terület királyának, ennek ellenére 1214-ig azzal kísérletezett, hogy vele szövetséges orosz fejedelmet segítsen Halics trónjára, olykor személyesen vezetve a magyar segélyhadat. (Egy ilyen hadjáratra indult éppen 1213 szeptemberében, amikor feleségét, Gertrúdot meggyilkolták.) Ezekben az években csupán egyszer fordult elő, s akkor is alig néhány hónapnyi időre, hogy a fejedelemség közvetlen magyar kormányzás alá került. A király Halics jövőjét illető elképzelései azt követően változtak meg, hogy 1214 őszén a Szepességben személyesen találkozott Leszek krakkói herceggel, akivel szövetséget kötött. Megállapodásuk lényege abban állott, hogy felosztották egymás között a fejedelemség területét, s az egyezség megerősítéseképpen eljegyezték egymással gyermekeiket: András másodszülöttjét, akkor mindössze hatéves Kálmánt és Leszek leányát, a hároméves Szalomét. A magyar-lengyel haderő ezt követően el is foglalta Halicsot, melynek trónjára Kálmán került, a tényleges hatalom azonban egy magyar előkelő kezében volt. A megöl-

II. ANDRÁS ÉS REFORMJAI Kálmán koronája Jeleztük már hálálkodásunkat Szentségieknek azért, hogy fiúnknak Halics királyává koronáztatására irányuló kérelmünk apostoli rendelettel meghallgatásra talált (...). Azért is esedezünk Szentségtekhez, hogy királyi méltósághoz illő koronát is küldjön fiúnknak, mégpedig e levél átadójával kegyeskedjék azt elküldeni, hogy ha már a királlyá kenés az apostoli szentszéktől jön, annak is örülhessen, hogy a koronát is a Ti bőkezűségetektől kapta, s ez által is népszerűbb legyen övéi előtt, a szomszédos országok részéről pedig az elismerés maradandóságát nyerje el" - írta II. András III. Ince pápának küldött levelében koronát kén/e fia számára. Árpád-kori és Anjou-kori levelek XI-XIV. század. Sajtó alá rendezte Makkai László és Mezey László. (Nemzeti Könyvtár-Levelestár) Bp. 1960. 128-129. old. dást II. András szemlátomást véglegesnek tekintette, hiszen rögvest engedélyt kért a pápától arra, hogy az esztergomi érsek Halics királyává koronázhassa Kálmánt, amire végül 1216 elején sor is került. Ezt követően nyugalom köszöntött Halicsra, ami azonban nem tartott sokáig. Leszek ugyanis időközben összekülönbözött II. Andrással, s végül Msztyiszlav novgorodi fejedelemmel (1210-1218) lépett szövetségre, aki 1219 elején elfoglalta Hali- Képek Béla herceg halicsi hadjáratából (...) midőn atyánk, a dicső András király parancsára és akaratából hadat vezettünk a ruténok [azaz a halicsíak] ellen, akik kí akarták vonni magukat a hűség alól, mellyel nekünk tartoztak, és Halics vára tövében tábort vertünk, (...) Dénes őrt állván egyszercsak megpillantott egy katonát, aki az említett várból irányunkban kitört; elsőnek hajítván rá megforgatott lándzsáját, súlyos sebbel a földre döntötte, s az ott a helyszínen ki is szenvedett. Ugyanezen hadjárat során később (...) Luck várát hősiesen megvívta, lakóit részint elfogta, részint megsemmisítette, az ott talált kincseket és vagyontárgyakat, melyeknek mennyiségét nemcsak számokkal nem lehet kifejezni, de még szemmel sem lehet fölbecsülni, beszolgáltatta nekünk, hogy katonáink megjutalmazására fordítsuk" - emlékezik vissza IV. Béla 1235-ben kiadott oklevele egyik híve tetteire. Középkori históriák oklevelekben (1022-1410). A szövegeket válogatta, az előszót és a jegyzeteket Irta Kristó Gyula. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 1.) Szeged )992.38-39. old. csot. Kálmánt híveinek sikerült Magyarországra menekíteniük, a fejedelemség új ura azonban Msztyiszlav lett (1219-1227). Leszek még az évben újra II. Andrással szövetkezeti, most már Msztyiszlav ellenében, akit az egyesült magyar-lengyel seregek megfutamítottak, így Kálmán újra elfoglalhatta a halicsi trónt. Msztyiszlav viszont éppúgy nem törődött bele Halics elvesztésébe, mint korábban II. András, s egy sikertelen 1220. évi próbálkozás után 1221 nyarán vereséget mért Kálmán csapataira. A kocka újra fordult tehát: ismét Msztyiszlav lett Halics fejedelme, ez alkalommal azonban Kálmán és felesége fogságba esett. A győztes Msztyiszlav seregében egyébként ott harcolt Kötöny kun vezér is, akivel még találkozunk. A vereség arra ösztökélte II. Andrást, hogy más módon próbálkozzék célt érni. Békét kötött tehát Msztyiszlavval, amelynek rendelkezései szerint Kálmán lemondott a halicsi trónról - s ennek fejében megszabadult fogságából -, a magyar király harmadszülött fiát, András herceget viszont eljegyezték Msztyiszlav leányával, Máriával. Az eljegyzés persze azt is jelentette egyúttal, hogy András herceg idővel Halics trónjára kerül: úgy tűnt tehát, hogy ami nem ment fegyveres erővel, a diplomácia eszközeivel mégis csak sikerül, s a magyar király egyik fia uralkodik majd Halicsban. Időközben azonban Msztyiszlav is felismerte, hogy a csatatéren megvert magyarok a tárgyalóasztalnál legyőzték, végül azonban, 1227-ben, II. András hadjáratot indított ellene, hogy rákényszerítse az egyezség végrehajtására. Az átütő katonai siker ugyan elmaradt, annyi eredményt azonban elkönyvelhetett András, hogy az eljegyzésből immár házasság, András hercegből pedig halicsi fejedelem lett. Időközben felnövekedett az 1205-ben meghalt halicsi fejedelem fia, Danyiil, aki ez idáig hol II. András, hol a lengyel Leszek, hol pedig Msztyiszlav novgorodi fejedelem pártfogását keresve igyekezett viszszafoglalni apja fejedelmi székét. 1230-ban

Halicstól a Szentföldig végül sikerült is bevennie Halicsot és elűznie András herceget. A magyar válasz sem késett sokáig: András bátyja, Béla herceg még az évben kísérletet tett Halics visszafoglalására, ám kudarcot vallott. A következő évben aztán II. András személyesen vezetett hadjáratot a fejedelemségbe, amelyet elfoglalt, így újra András fia került hatalomra. A herceg két év múlva már elég erősnek érezte magát ahhoz is, hogy a Kijev birtoklásáért küzdő orosz fejedelmek belviszályába is beavatkozzék, de elszámította magát. Danyiil hamarosan újra ellene támadt, s András hatalma immár csupán a fejedelemség székvárosára, Halicsra korlátozódott. A helyzeten a segítségére küldött magyar sereg sem tudott változtatni. Azt, hogy voltak-e még tartalékok II. András Halics-politikájában, sohasem fogjuk megtudni, mert 1234 elején András herceg váratlanul elhunyt, s így a fejedelemség megszerzésének kérdése lekerült a napirendről, igaz, nem véglegesen. A halicsi bonyodalmak sok munkát adtak II. Andrásnak, ám annyit mégsem, hogy teljesen lekötötték volna figyelmét. Kevésbé látványos módon talán, de hasonló következetességgel igyekezett kiterjeszteni befolyását az ország déli és keleti határai mentén. Már 1210-ben magyar segélycsapatokat küldött Boril bolgár cárnak egy lázadás leverésére, s a két uralkodó kapcsolata oly kedvezően alakult, hogy 1213-1214 fordulója körül eljegyzés jött létre a magyar trónörökös, Béla herceg és Boril leánya között. Ennek folyományaként került Magyarországhoz Nándorfehérvár (ma Belgrád, Szerbia) és a balkáni kereskedelem egyik fontos központja, Barancs (ma Branicevo, Szerbia), amin az sem változtatott, hogy utóbb az eljegyzést nem követte házasság. II. András az országát betöréseikkel időről időre zaklató keleti szomszédok, a nomád kunok ellenében a megoldást abban vélte megtalálni, hogy a legveszélyeztetettebb határszakaszra, az Erdély délkeleti szegletében lévő Barcaságba 1211-ben betelepítette a Szentföldről kiszorulóban lévő Német Lovagrendet. A lovagok széles körű kiváltságokat kaptak a királytól annak fejében, hogy az addig jobbára lakatlan területet benépesítik, s egyúttal gondoskodnak A kunok A török nyelvek egyik fajtáját beszélő nép, mely a 11. század közepén tűnt fel Kelet-Európában. Betöréseikkel rendszeresen zaklatták az orosz, a bizánci és a magyar területeket. Szállásterületük, annak legnagyobb kiterjedése idején, az Urál folyótól a Fekete-tengertől északra lévő sztyeppén át az Al-Dunáig terjedt. A Magyarországgal szomszédos - a későbbi Havasalföld és Moldva területét felölelő - kun területeket nevezték a 13. századi magyarországi források Cumaniának, azaz Kunországnak. Hátrafelé nyilazó kun lovas a kakaslomnici templom falképén

II. ANDRÁS ÉS REFORMJAI A Baltikumban megtelepedett Német Lovagrend malborki vára A német lovagrend negyedik nagymesterének, állama megalapítóiénak, Hermann von Salzának szobra a malborki várban a határok védelméről. A rend a vele szemben támasztott katonai elvárásoknak meg is felelt, s csakhamar a pogány kunok megtérítésére vállalkozó szerzetesek indultak a Kárpátokon túli területekre. A német lovagok ugyanakkor meg sem próbálkoztak azzal, hogy alkalmazkodjanak a Magyar Királyság rendjéhez, s alig egy évtizednyi itt tartózkodás után mind a királlyal, mind a magyarországi egyház képviselőivel súlyos ellentétekbe keveredtek. Bizalmukat a pápaság pártfogásába vetették, amelynek védelme alá helyezték magukat. Ezt viszont II. András tekintette királyi hatalma csorbításának, s mivel a kérdésben nem sikerült megegyezésre jutni, végül fegyverrel verte ki országából a függetlenségre törekvő lovagrendet 1225-ben, s nem sokat törődött a pápától érkező szemrehányó levelekkel. A későbbi fejlemények - a kiűzött Német Lovagrend utóbb a Baltikumban telepedett meg, ahol valóban kiépítette független államát - II. András előrelátását igazolják. A lovagok távozása után a délkeleti határok védelmének és a kunok közötti térítésnek az irányítását az Erdély hercegévé tett trónörökös, Béla vette át, aki a Déli- Kárpátok, az Olt és a Duna közötti területeken a Szörényi bánság megszervezésével szilárdította meg a magyar fennhatóságot a Kárpátokon túli területeken. Az ország déli határainak nyugatabbra eső vidékein a királyi család egy másik tagja

Halicstól a Szentföldig jutott főszerephez. 1222-ben tért vissza az országba II. András nővére, Margit, akit még III. Béla adott feleségül II. Izsák bizánci császárhoz (1185-1195, 1203-1204). A császár halála után Margit még két további házasságot kötött, ám harmadszor is megözvegyült. András számos birtokot adományozott a déli országrészben nővérének, aki ezekre támaszkodva meghódította a Szávától délre, a Drina és a Kolubara folyók között elterülő vidéket, melyet utóbb Macsónak neveznek majd, s melyet a király megbízásából fia, János kormányzott. Még nyugatabbra, a már Imre királynak is gondokat okozó boszniai bogumilok elleni akciókat Ugrin kalocsai érsek irányította. Nyugaton és északon II. András nem gondolt hódításra, beérte azzal, hogy az 1230-as években rendre visszaverje II. Frigyes osztrák és stájer herceg (1230-1246) meg-megújuló betöréseit. Az ország határai mentén is jutott tehát elég munka II. András seregeinek, s abban az esetben, ha a király és előkelői a latin kereszténység védelmezőinek szerepére vágytak, nem kellett messze földön keresniük az ellenséget, akivel harcolhatnak. A Magyar Királyság keleti és déli határai egyúttal a keresztény Nyugat határai is voltak, s a szomszédok között épp úgy voltak szakadárnak tekintett görög rítusú keresztények délen, a Balkánon, illetve északkeleten, az orosz fejedelemségekben, mint eretnekek - boszniai bogumilok -, vagy éppen pogányok a mai Románia Erdélyen túli területeit ellenőrzésük alatt tartó kunok személyében. Az ellenük folytatott háborúk ráadásul nagyon is evilági jutalommal kecsegtettek, nevezetesen a Magyar Királyság határainak vagy legalább befolyási övezetének kiterjesztésével, annak minden nyilvánvaló előnyével együtt. Nem csodálható tehát, hogy András a Szent Péter trónján egymást váltó pápák nem lankadó sürgetése ellenére is csak jó két évtizedes halogatás után látta elérkezettnek az időt az apjától örökölt keresztes fogadalom teljesítésére. Az sem feledhető, hogy a keresztes eszme - részben a fenti okok miatt - eleve nem volt különösebben népszerű Magyarországon, s hogy ne is válhassak azzá, arról éppen a Zárát elfoglaló keresztesek gondoskodtak 1202-ben. András 1217-ben, miután az országot János esztergomi érsek gondjaira bízta, mégis rászánta magát az útra, ám már annak elején kedvét szeghette Velence magatartása: a városköztársaság csak annak fejében biztosított hajókat számára, hogy le- Magyarország 1218-ban Azt is tudja meg Szentségtek, hogy amikor Magyarországra visszaérkeztünk, nem Magyarországot, hanem egy elgyötört, feldúlt és minden kincstári jövedelmétől kifosztott országot találtunk, úgy, hogy sem adósságunkat, amelybe zarándoklatunk kevert bennünket, megfizetni, sem országunkat előbbi állapotába visszaállítani még tizenöt esztendő alatt sem tudjuk" - írta III. Honorius pápához írt levelében II. András 1219-ben. II. András a keresztes hadak élén. Miniatúra a Képes Krónikából, 1358 után Árpád-kori és Anjou-kon levelek XI-XIV. század. Sajtó alá rendezte Makkal László ésmezeylászló. (NemzetiKönyvtár-Levelestár)Bp. 1960. 13!. old

II. ANDRÁS ÉS REFORMJAI Harcoló lovagok, 1210 körül Koronás női alakot ábrázoló csont ládikaveret, 13. század mondott Zárára vonatkozó jogairól. A király októberben érkezett meg Palesztinába, s a következő hónapok valóban harcban teltek el, de hogy különösebb lelkesedés fűtötte volna Andrást, azt éppen nem lehetne mondani. Kötelezettségének azonban - ha merőben formálisan is - eleget tett, s 1218 januárjában már elindult, hogy visszatérjen országába, ezúttal a hosszabb, szárazföldi utat választva. Az út során ereklyék beszerzésével és házassági tervek kovácsolásával foglalatoskodott, s 1218 végén már Máriával, Laszkarisz Teodor nikaiai császár (1208-1222) leányával, Béla herceg jövendőbelijével érkezett haza. A király másfél éves távolléte alatt János érsek képtelennek bizonyult a rend fenntartására, így Andrást siralmas állapotban lévő ország fogadta. Nem is mulasztotta el, hogy panaszait a pápa elé tárja: ez ügyben írt levele finom szemrehányásnak éppúgy tekinthető, mint mentegetőzésnek dolgavégezetlen hazatérte miatt. Más forrásainkból kiderül, hogy amíg a király a tengerentúlon járt, az előkelők egy része semmibe vette rendelkezéseit, s amikor János érsek érvényt akart szerezni azoknak, a főpapot fogságra vetették, majd kiűzték az országból. Meglehet, hogy elsősorban az éppen a hadjárat előtt beszüntetett nagy adományok korábbi haszonélvezői voltak azok, akik a király távollétét kihasználva támasztottak zavart az országban, ám legalább ennyire megállhatja a helyét az a feltevés is, hogy a korábbi adományokból nem részesülők vélték úgy: szabad a vásár. Okkal gondolhatunk mindenesetre arra, hogy az általános felfordulás idején estek meg azok a jogtalan birtokfoglalások, amelyek felszámolására II. András 1221-ben hozott intézkedéseket. A keresztes hadjárat ilyenformán sem a kereszténység ügyének, sem Magyarországnak nem hozott hasznot, némi eredménynek legfeljebb az tekinthető, hogy András és a kíséretében lévő előkelők testközelből ismerkedhettek meg a lovagi kultúra egyes elemeivel a nyugati jellegét a Szentföldön élve is őrző helyi arisztokrácia jóvoltából. A szentföldi kaland ugyanakkor mégis fontos tanulsággal szolgál az utókor számára. Az András távollétében történtek nem hagynak kétséget afelől, hogy egyedül ő volt képes arra, hogy a Magyarországon egymásnak feszülő indulatokat mederben tartsa. Aligha lesz véletlen, hogy mindkét olyan esetben, amikor az események valóban irányíthatatlanná váltak, rövid időre - 1213-ban Gertrúd meggyilkolása, illetve 1217-1218-ban az említett felfordulás idején - a király országától távol volt. Ez mindenesetre a legkevésbé sem támasztja alá azt a széles körben elterjedt tévhitet, mi szerint II. András gyenge kezű uralkodó lett volna.

II. András utolsó évei II. András utolsó évei Az Aranybulla egyik rendelkezése röviden és általánosan szól csupán a vendégtelepesekről - a vendégeket..., bármely nemzetből valók, a kezdettől fogva nekik engedett szabadságban kell megtartani" -, nem sokkal később azonban II. András jelentős és a későbbi fejlődés alapjait lerakó intézkedéseket hozott velük kapcsolatosan. Vendégnek - latin nyelvű forrásaink szóhasználata szerint: hospesnek - az Árpád-korban a külországokból érkező telepeseket nevezték, akik idegenek voltak ugyan, ám mégsem szabadon kifosztható vagy megölhető ellenségek, hanem olyan vendégek", akiknek sajátos jogaik vannak. E jogok birtokában a vendégek saját szokásaik szerint élhettek, a közösség tagjai vagyont szerezhettek, amit eladhattak vagy örököseikre hagyhattak, örökös nemléte esetén pedig végrendelkezhettek javaik felől. Az első ránk maradt olyan oklevelet, mely vendégtelepesek jogait foglalja írásba, 1201-ben Imre király adta ki, ez azonban egy nem különösebben népes közösség helyzetét rendezte. 1224-ben András egy jóval jelentősebb hospescsoportnak, a Dél-Erdélybe még a 12. század közepén betelepedett szászoknak adott - kibocsátója után Andreanum néven emlegetett - kiváltságlevelet, mely egyetlen igazgatási egységbe szervezte a szász vendégek által lakott dél-erdélyi településeket. A közösség élére az ekkor még a magyar előkelők közül kikerülő szebeni ispán került (Szeben ma: Sibiu, Románia), alsóbb szinten viszont saját választott elöljáróik voltak illetékesek ügyeikben, s papjaikat is maguk választhatták. A király pontosan megszabta adójuk és katonáskodási kötelezettségük mértékét, egyúttal azonban felmentette a közösségükhöz tartozó kereskedőket a vámfizetés alól, s engedélyezte vásárok tartását is. A dél-erdélyi szászok zárt közösségének kialakulását segítette elő az a rendelkezés, mely szerint a király kötelezte magát, hogy senkinek sem adományoz birtokot a szászok területén. Az Andreanum jelentőségét az adja meg, hogy részint mintaként szolgált a későbbiekben más etnikai Az esztergomi latinok pecsétje

. ANDRÁS ÉS REFORMJAI Az olaszok Az olasz (latin nyelvű forrásainkban: Latinus, ritkábban: Gallicus) kifejezés az Árpád-korban nem a szó ma használatos értelmében élt, hanem a nyugat-európai újlatin nyelveket beszélők gyűjtőneveként alkalmazták. Franciákat és vallonokat épp úgy jelölhetett tehát a szó, mint itáliaiakat (azaz a mai fogalmaink szerinti olaszokat) vagy éppen a mai Spanyolországból érkezőket. A rendelkezésünkre álló adatok arra vallanak, hogy az Árpád-kori Magyarországon élő olaszok többs é g e vallon (és francia) e r e d e t ű volt, amit nyelvtörténeti m e g f i g y e l é sek is megerősítenek. Az olaszok első csoportjai még a 11. század közepe táján telepedtek meg Magyarországon. Vadászt ábrázoló akvamanile Büngösdpusztáról, 12. század csoportok kiváltságolásához, részint pedig a kiváltságok bővítése és fokozatosan valamennyi Erdélyben élő német ajkú közösségre történő kiterjesztése révén megalapozta az erdélyi szászok egészen a 19. század utolsó negyedéig létező különkormányzatát. Néhány éven belül számos más hospesközösség kapott hasonló kiváltságot. A ránk maradt adatok arról tanúskodnak, hogy II. András figyelme elsősorban a kor Magyarországának legjelentősebb településein élő vendégekre irányult: így kaptak kiváltságokat a fehérvári és esztergomi olasz"-ok és az óbudai vendégek, míg Pestre maga a király telepített német hospeseket. Nem sok kétségünk lehet afelől, hogy az egyes közösségeknek biztosított szabadságokat András oklevélbe foglalta, ezek azonban nem maradtak ránk, ellentétben a mai Szatmárnémeti (ma Satu Mare, Románia) német telepeseinek 1230-ban adott oklevelével. II. András e kezdeményezései vetették meg az alapjait fia és utóda, IV. Béla nagyszabású városfejlesztő politikájának. Szintén II. András uralkodásának idejében bontakozott ki az ország erdős hegyvidékeinek fejlesztésére irányuló királyi politika. E területek - melyek Nyitrától (ma Nitra, Szlovákia) kezdődően hosszú és széles sávban húzódtak keleti irányban egészen Erdély északi határáig, de megtalálhatók voltak az ország középső vidékein is (közéjük tartozott például a Bakony és a Pilis) - egy-egy királyi erdőuradalmat alkottak, melyeket forrásaink egyszerűen csak birtok"-nak mondanak. A nagy kiterjedésű birtokokat gondnok"-ok igazgatták. A javarészt lakatlan erdőuradalmak a királyok vadászterületeiként szolgáltak, amint azt egy forrásunk a beregivel kapcsolatosan meg is jegyzi. Az erdőuradalmak a 13. század elején indultak meg az önálló igazgatási egységgé válás útján. Ennek jeleként mind gyakrabban címezték forrásaink ispán"-nak az addigi gondnok"-ot, s a terület egészét jelölő birtok kifejezést is lassanként kiszorította az ispánság" elnevezés. Az egykori erdőuradalmak önálló ispánsággá - a magyar történetírás által alkalmazott szakkifejezés szerint: erdőispánság"-gá - válásában nyilvánvalóan fontos szerephez jutott, hogy az uradalmak birtokszerkezete átalakult. Míg korábban mind a földek, mind az ott élő népek a király földesurasága alá tartoztak, a 12-13. század fordulója táján meginduló egyházalapítások és birtokadományozások következtében az egykori erdőuradalmak területén is kialakult az a birtokszerkezet, mely az ország belsejében lévő vármegyékre is jellemző volt: a királyi birtokok mellett megjelentek az egyházi és a világi magánbirtokosok földjei. Az erdőispánságok ily módon a 13. század folyamán fokozatosan a vármegyékhez hasonló képet kezdtek mutatni, azzal az éppen el nem hanyagolható különbséggel azonban, hogy az erdőispánságokban - ellentétben a királyi vármegyékkel - nem működtek várispánságok, jóllehet a zólyomiban és a szepesiben II. András korában már minden kétséget kizáróan állt egy-egy vár, amelyek építtetője a legnagyobb valószínűséggel éppen András lehetett.

II. András utolsó ével Az ország világi ügyei mellett András nem feledkezett meg az egyházról sem. Apja példáját követve pártfogolta a ciszterci szerzeteseket, s új rendházat alapított számukra a szlavóniai Toplicán (ma: Topusko, Horvátország). A király és a rend szoros kapcsolatát mutatja, hogy két feleségéi egy-egy ciszterci monostorba temettette: Gertrúdot a pilisibe, az 1233-ban meghalt Jolántát pedig az egresibe (ma: lgris, Románia), mely utóbbiba végül őt is temették. A 13. század elején alapított ket uj szerzetesrend, a ferences és a domonkos, oly gyors és látványos eredményeket felmulató megtelepedése Magyarországon szinten nehezen képzelhető el a király jóindulata nélkül. A király példája mintát adott az új berendezkedés birtokpolitikájának haszonélvezői számára, s ennek köszönheti létét, többek között, az Árpád-kori szakrális építészet két olyan gyöngyszeme is, mint a jáki vagy a zsámbéki monostortemplom. Hoszszú idő után II. András uralkodása alatt gyarapodott a magyarországi egyház püspökségeinek száma: a kunok térítésének előmozdítása érdekében jött létre a - pon A jáki templom nyugati kapujának részlete A jáki monostortemplom. Légi felvétel

II. ANDRÁS ÉS REFORMJAI A zsámbéki monostortemplom. Légi felvétel tosan nem ismert fekvésű - kunországi Milkóban egy 1228-ban, a következő évben pedig a király egyik bizalmasa, Ugrin kalocsai érsek alapított püspökséget a Szerémségben a bogumilok elleni harc jegyében. Mindeközben a gondok sem kerülték el II. Andrást, még ha ezek más természetűek is voltak, mint 1222 előtt, s politikájának ellenfelei is mások voltak, mint korábban: legidősebb fiával, Béla herceggel és az egyházzal romlott meg ekkoriban a kapcsolata. Béla herceg 1220-ban apja kívánságára feleségül vette Laszkarisz Máriát, s mint trónörökös megkapta Szlavóniát és Horvátországot kormányzásra. Két év eltekével II. András már úgy vélekedett, hogy jobb lenne, ha fia eltaszítaná feleségét, s olyan új asszonyt vezetne az oltár elé, "aki nagyobb hasznot hajt az országnak". Béla belenyugodott apja akaratába, nem úgy a magyarországi püspökök, akik a házasság szentségének sérelmét látták ebben, s pa

II. András utolsó évei naszukkal a pápai udvarhoz fordultak. III. Honorius pápa (1216-1227) utasítására Béla vissza is fogadta Máriát, majd András haragja elől Ausztriába menekült. Apa és fia néhány hónap múlva kibékültek egymással, ám kapcsolatuk, úgy tűnik, végleg megromlott. Talán ennek egyik jeleként került arra sor, hogy II. András elmozdította tartományai éléről Bélát, s a távoli Erdély hercegévé tette (Szlavónia és Horvátország a Halicsból kiszorult Kálmán hercegnek jutott). Tovább mélyítette a kettejük közötti szakadékot, hogy II. András, bár némileg visszafogottabb módon, de továbbra is életben tartotta az új berendezkedés birtokpolitikáját, Béla ellenben úgy vélte, az uralkodói hatalom csak a királyi birtokok nyomasztó túlsúlyán alapulhat, miként apja reformjai előtt. Ebbéli véleménye talált bátorításra abban, hogy a pápa már 1225-ben valósággal felszólította arra, hogy tegyen lépéseket a birtokadományok visszavonására. A felesleges és haszontalan örökadományok" visszavételére tett kísérlet azonban csak 1228-ban kezdődhetett meg, amikor Béla végre megkapta apja jóváhagyását az adományok felülvizsgálatára. Az akció kizárólag a világiaknak adott várföldekre terjedt ki, de így is nagy vihart kavart azok körében, akik kárvallottjai voltak. Ezek felzúdulását II. András - aki nyilvánvalóan csupán kénytelenségből adta beleegyezését Béla tervéhez - azzal csillapította le, hogy többeknek visszaadta azt, amit fia elvett tőlük. Ilyen körülmények között a birtok-visszavételi politika 1231- re látványosan meg is bukott. Az egyház ugyanakkor nem csak a birtokadományokat kifogásolta II. András politikájában. A pápa már azt is nehezményezte, hogy az Aranybulla megtiltotta az egyháziaknak a tized pénzben, s nem terményekben történő beszedését. Mind türelmetlenebb felszólításokat kapott András amiatt is, hogy zsidó és izmaelita bérlőket Missziós püspökségek a 13. században III. Honorius pápa a trónuson. Miniatúra a Codex Astensisbő/

II. ANDRÁS ÉS REFORMJAI Egyházi tilalom és kiközösítés Az egyházi tilalom súlyos egyházi büntetés, mely eltiltja bizonyos lelki javak kiszolgáltatását. A gyakorlatban ez a különféle egyházi szertartások elvégzésének felfüggesztését jelentette, ami - mivel ezek a bölcsőtől a koporsóig végigkísérték a középkori ember mindennapjait - komoly fegyelmező erővel bírt. A kiközösítés a bűnöst kizárta a hivők közösségéből, aki azonban továbbra is az egyház tagja maradt. Mindkét büntetés alól felmentést lehetett nyerni, ha kimondója a bűnös megjavulását tapasztalta. foglalkoztat a királyi pénzügyek adminisztrációjában, s 1231-ben IX. Gergely pápa (1227-1241) már keményebb eszközöket is kilátásba helyezett, ha nem tapasztal előrelépést e téren. II. András megpróbálkozott azzal, hogy az 1222. évi Aranybulla új kiadásával szerelje le a támadásokat, s 1231-ben megújította a törvényt. Az új változat az eredeti jó néhány rendelkezését megismételte, a változások java ugyanakkor jól felismerhetően elsősorban az egyház érdekeit szolgálta. A több mint ezer év politikai tapasztalatával rendelkező egyházat azonban nem volt olyan könnyű leszerelni, mint az elégedetlenkedő alattvalókat 1222-ben. 1232 elején Róbert esztergomi érsek, élve a pápától kapott felhatalmazással, egyházi tilalmat mondott ki az országra, s a király több tisztségviselőjét kiközösítette. Az érsek alaposan túllőtt a célon, s ezért hamarosan meghátrálásra kényszerült: vissza ugyan IX. Gergely pápa. Miniatúra, 13. század A beregi egyezményt tartalmazó oklevél II. András aranypecsétjével, 1233 nem vonta a büntetéseket, de felfüggesztette végrehajtásukat. Közben beindult II. András diplomáciai gépezete is, az érseket bepanaszolta a pápánál, s egyúttal pápai követ kiküldését javasolta, aki majd segít megegyezésre jutni a vitás kérdésekben. Így érkezett az országba az év végén Jakab bíboros, aki 1233 augusztusában valóban el is érte, hogy a király orvosolja az egyház sérelmeit. A megkötésének helye után beregi egyezménynek nevezett okmány teljes körű elégtételt adott az egyháznak. András kötelezettséget vállalt arra, hogy a pénzügy- és a sóigazgatás területén nem alkalmaz zsidókat és muszlimokat (s más tisztségeket sem ad nekik). Azt is megígérte, hogy megkülönböztető jel viselését írja elő nekik, és eltiltja őket keresztény szolgák

II. András utolsó évei tartásától. Az egyezség részletesen szabályozta ugyanakkor az egyházat a sóforgalmazás területén megillető kiváltságokat, felsorolván az egyes egyházi intézmények részesedését a sóból, illetve a sójövedelmekből, előírta ugyanakkor azt is, hogy a király 10 000 márkával kárpótolja öt éven belül az egyházakat az elmaradt sójövedelmek miatti veszteségeikért. András belekezdett az egyezmény végrehajtásába, ám annak a hatalmas összegnek az előteremtése, amelyet követeltek tőle - csupán az említett 10 000 márka 2333,5 kilogramm ezüstnek felel meg -, nyilvánvalóan képtelenség volt, annál is inkább, mert a királyi jövedelmek bérbeadásának megtiltása jelentősen csökkentette András bevételeit (összehasonlításképpen: a korban a magyar királyné egyévnyi jövedelme mindössze ezer márkára rúgott). Nem csoda tehát, hogy akadozott az egyházaknak szánt pénzösszegek kiutalása, Jakab legátus azonban nem sok megértést tanúsított a magyar király nehézségei iránt. Mielőtt 1234 márciusában elhagyta az országot, szigorú határidőt szabott a beregi egyezményben foglaltak maradéktalan végrehajtására, s felhatalmazást adott az egyik magyarországi püspöknek arra, hogy ellenkező esetben a királyt és báróit kiközösítse, a királyi udvar egészére pedig egyházi tilalmat mondjon ki, ami néhány hónap múlva meg is történt. András és az esztergomi érsek fellebbezett a pápához, aki belátta, hogy túlkapás történt, s enyhített a király kötelezettségein. Sem a kínos huzakodás, sem szeretteinek elvesztése (Jolánta királyné 1233-ban, legkisebb fia, András herceg pedig - amint arról már szó esett - 1234-ben meghalt) nem törte meg András életkedvét. Pedig korosodott, hatvanadik életéve felé közeledett már, s így, a többnyire fiatalon meghaló Árpádok között, kifejezetten idősnek számított. Ennek ellenére elég erőt érzett magában ahhoz, hogy harmadszor is megnősüljön. Az új feleség, Beatrix, Itáliából érkezett, egy ottani őrgróf leányaként látta A márka A márka eredetileg súlymérték volt, melynek számos változata ismert kortól és helytől függően. A magyar márka 233,35 grammnak felelt meg. Mivel a középkorban a pénz annyit ért, amennyi nemesfémet (többnyire ezüstöt) tartalmazott, ily módon a márka kifejezést olyan értelemben is használták a középkorban, mely a mai fogalmaink közül a pénznemnek felel meg a leginkább. meg a napvilágot 22 évvel korábban. A házasság, melynek megkötésére 1234-ben került sor, rövid életűnek bizonyult, mert 1235. szeptember 21-én András váratlanul meghalt. A báró A báró kifejezés a főbb királyi méltóságviselők összefoglaló neve volt (nem örökletes főúri cím tehát, mint az újkorban). Az Árpád-korban a nádor, az országbíró, az erdélyi vajda és a szlavóniai bán, továbbá az asztalnok-, a lovász-, a pohárnok- és a tárnokmester mellett a megyés ispánokat is közéjük sorolták. A szó az 1210-es években jelenik meg a magyarországi forrásokban, felváltva a korábban ilyen értelemben is használatos jobbágy" kifejezést. Pénzváltó mérleg, 13. század

A tatárjárás és következményei IV. Béla átveszi a hatalmat 42 Tatárok Magyarországon 47 Az ország újjáépítése 54 IV. Béla és fiai 62

A TATÁRJÁRÁS ÉS KÖVETKEZMÉNYEI IV. Béla átveszi a hatalmat II. Frigyes német-római császár sólymával. Miniatúra, 13. század vége Három héttel II. András halála után, 1235. október 14-én, Róbert esztergomi érsek megkoronázta IV. Bélát. A fehérvári ceremónia látványos külsőségek közepette ment végbe. A magyar krónikás tudósítása szerint a királyi kardot öccse, Kálmán szlavóniai herceg hordozta Béla mellett, de jelen volt a szertartáson az a Danyiil fejedelem is, aki az új magyar király másik öccsének, András hercegnek a halála után lett Halics ura. Időközben azonban lázadás tört ki ellene, s ő ugyanúgy Magyarországon remélt segítséget kapni, mint harminc évvel korábban anyja. A koronázáson az a feladat jutott Danyiilnak, hogy az ünnepi menetben kantárszáron vezesse Béla lovát, ami a középkor szimbólumvilágában egyértelmű kifejezése volt alárendelt szerepének. A Halics-kérdés ily módon újra nyitottá vált, ám IV. Bélára egyelőre sürgetőbb feladatok vártak. Béla nem volt különösebben népszerű az országban, apja egykori bizalmasai pedig kiváltképpen gyűlölték. Ha hihetünk a kor Rogerius Az itáliai születésű Rogerius 1233-ban, Jakab pápai követ kíséretében érkezett Magyarországra, ám Jakab bíboros távozása után is az országban maradt. Itt érte az 1241-1242. évi tatárjárás, melyről 1243-1244 táján elkészítette egyetlen fennmaradt történetírói munkáját. A Siralmas ének Magyarország pusztulásáról címen ismertté vált műben a szemtanú hitelességével számol be az eseményekről, de figyelme kiterjed az 1230-as évek belpolitikai viszonyainak elemzésére is. A munka eredeti kézirata nem ismert, szövege Thuróczi János 1488-ban Brünnben (ma Brno, Csehország) kinyomtatott krónikájának függelékeként maradt fenn. Rogerius 1249-ben lett a dalmáciai Spalato (ma Split, Horvátország) érseke; méltóságát 1266-ban bekövetkezett haláláig töltötte be. szak egyik legfontosabb forrását ránk hagyó Rogeriusnak, némelyikük fejében még az is megfordult: megölik Bélát, hogy az országot maguk között oszthassák fel, majd arra szövetkeztek - talán mert nem akadt vállalkozó a merényletre -, hogy a magyar koronát felajánlják II. Frigyes német-római császárnak (1220-1250). A kalandregénybe illő történet hitele nem áll vitán felül, főként azért nem, mert könnyen lehet: csak azért született, hogy kellőképpen megindokolják azt a véres leszámolást, amit Béla rendezett apja egykori bizalmasai között. A király ugyanis nem kímélte azokat, akiket - okkal vagy a nélkül - ellenségeinek tartott II. András bárói közül. Volt, akit megvakítottak, akadt, akit börtönben hagy-

IV. Béla átveszi a hatalmat tak elrohadni, s áldhatta szerencséjét, akinek sikerült külföldre menekülnie. Apja özvegye esetében, aki II. András halálakor történetesen áldott állapotban volt, Béla beérte azzal, hogy szigorú őrizet alatt tartsa az asszonyt. Eljárásának magyarázata abban a szóbeszédben rejlik, mely tudni vélte, hogy a születendő gyermek házasságtörő viszony gyümölcse. Béla és öccse, Kálmán herceg mindenesetre hitelt adtak ennek a ma már ellenőrizhetetlen (s egyébként nem túl valószínű) pletykának. Beatrixnak végül néhány hónapnyi raboskodás után sikerült kijátszania őrei éberségét, s külföldre menekülnie. Ott született meg fia, akit - nyilvánvaló utalással a magyar királyi család ősének tekintett Szent Istvánra - az István névre kereszteltek meg. Az apja halála után született, s ezért Utószülött István néven emlegetett herceg soha nem tért vissza Magyarországra, s nem is jutott neki szerep az ország történetében, annál inkább fiának. IV. Béla saját báróit sem hagyta kétségek között afelől, hogy valóban új idők következnek. Megtiltotta nekik, hogy tanácskozásaik alkalmával leüljenek a jelenlétében, s hogy a rendelkezést akaratlanul se szeghessék meg, látványos gesztussal elégettette székeiket. Alattvalói jóval szélesebb körét érintette az írásbeli kérvényezés bevezetése a királyi udvarban. Az ügyintézés ezzel hosszadalmasabbá és költségesebbé vált, ennél is fontosabb volt azonban, hogy így megszakadt az uralkodó és alattvalói közötti személyes kapcsolat. Márpedig az Árpád-korban az alattvalók elvárták királyuktól, hogy hatalmát személyesen gyakorolja. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden apró-cseprő üggyel maga a király foglalkozott volna a korábbiakban, de fontosabbakkal igen, ám Béla most ettől is elzárkózott. A legnagyobb felzúdulást mindazonáltal az keltette, hogy trónra lépése után a király haladéktalanul felújította birtokvisszavételi politikáját. Elképzelései megvalósításában apja már nem korlátozhatta, alattvalói vélemenyére viszont nem volt kíváncsi, így aztán a korábbinál jóval szélesebb körben folytatta a birtokvizsgálatokat. A gyakran valóban indokolatlanul bőkezű adományok elnyerői mellett figyelme most már kiterjedt a királyi szerviensek földjeire is, de nem kímélte az egyházak birtokállományát sem. IX. Gergely pápa már 1236 januárjában követelte az egyházaktól elvett javak visszaadását, ám hasztalan. A birtok- A birtokvizsgálatok (...) amikor isteni rendelkezés folytán öröklés következtében ránk szállt az ország kormányzása, báróink és egész országunk közös tanácsára elhatároztuk, hogy elvesszük néhány elődünk felesleges és haszontalan adományait, s országunkat abba az állapotba vezetjük vissza, amelyben elődünk, a boldog emlékű [III.] Béla király idejében volt" - összegezte birtok-visszavételi politikájának céljait IV. Béla egyik 1237-ben kiadott oklevelében. IV. Béla megkoronázása. Miniatúra a Képes Krónikából, 1358 után Levéltárak - kincstárak. Források Magyarország levéltáraiból (1000-1686). Közreadja Blazovich László, Érszegi Géza, TurbulyÉva. Bp.Szeged 1998.122. old.

Az új királyi székhely, az óbudai királyi vár rekonstrukciós rajza Az új királyi székhely 1235 előtt készült el. Négyszögletes alaprajzi elrendezése az európai várépítészet legújabb stílusjegyeit tükrözte. Itt zajlott le a Rogerius által megörökített jelenet, amikor is a tatárjárást megelőzően IV. Béla a trónteremből eltávolíttatta a főurak székeit, hogy a király jelenlétében senki se ülhessen le. Ez az intézkedés kivívta a birtokeladományozások miatt ez időre már megerősödött arisztokrácia ellenszenvét. (A szerk.) vizsgálatok évekig zajlottak, bár egyre lanyhábban, mert a király körül szinte megfagyott a levegő. 1239-re aztán Béla kénytelen volt belátni, hogy a birtokvisszavételek elenyésző haszonnal járnak ahhoz a kárhoz képest, amit okoznak. Az akcióval a királyi birtokok korai Árpád-korra jellemző nyomasztó túlsúlyát visszaállítani nem lehetett, politikai feszültséget kelteni az országban annál inkább. A visszavételek leállítását követően a királyi birtokokon élő népek helyzetének rendezésébe kezdett bele a király, ami voltaképpen a kudarc beismerésével ért fel. Ugyanerre az időre ismerte fel, hogy a királyi jövedelmek bérbeadásának II. András által alkalmazott gyakorlata nélkülözhetetlen a királyi kincstár számára, tanulva azonban apja ezzel kapcsolatos nehézségeiből, engedélyt kért - és kapott - a pápától arra, hogy az általános egyházi tiltás ellenére, mégiscsak zsidó és muszlim pénzemberekre bízhassa pénzügyei kezelését. Julianus barát szobra a budai várban Béla tehát képes volt tanulni mind a saját, mind a mások hibáiból, s ez a fontos uralkodói erény biztató volt a jövőre nézve. A királynak azonban a jelen gondjaival kellett szembenéznie, s ezek tovább gyarapodtak, ez alkalommal a kunok miatt. Béla még herceg korában kapcsolatba került a kunok ügyeivel, hiszen a Német Lovagrend Erdélyből való kiűzése után, amikor a tartomány élére került, javarészt az ő vál-

IV. Béla átveszi a hatalmat lára hárult a megtérítésükre irányuló egyházi erőfeszítések támogatásának terhe. Az eredmények nem is maradtak el, 1227- ben néhány kun vezér megkeresztelkedett és népével együtt alávetette magát a magyar király hatalmának. Ennek fejében II. András - kivételesen Béla herceggel teljes egyetértésben - megerősítette a kunokat szabadságaikban, melyek vonzóak lehettek, hiszen 1234-ből már arról vannak híreink, hogy Erdélyből magyar és német lakosság költözik ki Kunországba. A magyar-kun kapcsolatok történetében 1239-ben állott be fordulat. A kunok egyik fejedelme, Kötöny ajánlatot tett IV. Bélának: ha befogadja népével együtt országába, kész megkeresztelkedni és királyának elismerni. Kötöny mindaddig a magyar terjeszkedési kísérletek legfőbb kun ellenségének számított - már 1221- ben, s később is több ízben a magyarok ellen harcolt Halicsban -, így meghódolása nagy sikernek számított. Béla el is fogadta az ajánlatot, s Kötöny 1239 márciusában népével együtt beköltözhetett a Kárpátmedencébe. IV. Béla a kunoknak a Tisza, valamint a Temes, a Maros és a Körös folyók vidékén biztosított legelőket. A nagyállattartó kunok és a földműves magyarok között rendszeressé váltak a súrlódások, ha viszont vitára került sor, a király, legalábbis a magyarok erre panaszkodtak, rendre a kunoknak adott igazat a magyarok ellenében. A kunok befogadása ily módon tovább szította a IV. Béla politikájával szembeni elégedetlenkedés lángját, s az uralkodó és alattvalói viszonya olyannyira megromlott, hogy Rogerius, amikor beszámol ezen évek közhangulatáról, a király és a magyarok közötti gyűlölködés" kifejezést találta a legalkalmasabbnak a helyzet jellemzésére. Kötöny pálfordulása persze, nem ok nélkül történt. A kun fejedelemnek a kelet-európai sztyeppén nem csak a nyugatról támadó magyarokkal szemben kellett helytállnia, szorongatták keletről is. A nyugat felé terjeszkedő mongolok ellen már 1223 nyarának elején harcolt orosz fejedelmek oldalán az Azovi-tenger közelében, a Kalka folyó mellett vívott csatában, mely a mongolok győzelmével ért véget. Egy újabb mongol támadás 1238-ban érte Kötöny szállásterületét, s az ez alkalommal elszenvedett vereség kényszerítette arra, hogy a magyar király oltalma alatt keressen népével együtt menedéket. Kun vitéz. Rekonstrukciós rajz Mongol íjász egy középázsiai falfestményen

A TATÁRJÁRÁS ÉS KÖVETKEZMÉNYEI Tatár lovasok üldözik az ellenséget. Iráni ábrázolás, 14. század Arról, hogy Keleten egy új, hódításra éhes hatalom támadt, a magyar udvarban nem csak a kunoktól szereztek tudomást. Magyar domonkos szerzetesek valamiféle régi, mára elveszett krónikában olvastak arról, hogy messze keleten élnek olyan magyarok, akik nem tartottak nyugatra a honfoglaló hét vezérrel. Elhatározták, hogy felkutatják és megkeresztelik őket. Az első ex Batu kán levele IV. Bélához Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, sok katonád van, és egyedül kormányzol egy nagy országot. Ezért nehéz önként alám vetned magadat; mégis jobb és üdvösebb lenne neked, ha önként behódolnál nekem. Megtudtam ezenfelül, hogy kun szolgáimat oltalmad alatt tartod. Ezért utasítalak téged, hogy ezeket a jövőben ne tartsd magadnál, és miattuk ne kerülj velem szembe. Nekik könnyebb elmenekülni, mint neked, mivel (...) sátraikkal vándorolva talán el tudnak menekülni, de te, aki házakban lakol, váraid és városaid vannak, hogy fogsz menekülni kezeim közül?" - írta Batu IV. Bélának 1237-ben. Tatárjárás. Szerk. Nagy Balázs. Bp. 2003. 125. old. pedíciónak négy szerzetes vágott neki valamikor az 1230-as évek elején, közülük azonban csak egy tért haza, halálos betegségtől gyötörten. Az ő példáját követve vállalkozott egy újabb útra rendtársa, Julianus és három másik szerzetes 1235-ben. Hoszszas viszontagságok után a magára maradt Julianus - két társa visszafordult, egy pedig meghalt - végül 1236 végén érkezett vissza Magyarországra, miután valóban sikerült a Volga mellett élő magyarokra ráakadnia. Náluk szerzett tudomást a mongolok létezéséről, sőt, találkozott is egy mongol követtel, akitől megtudta, hogy a mongolok Németország elleni támadásra készülnek. Az 1237-ben újabb útra vállalkozó Julianus már csak Szuzdalig jutott, ahol hírt kapott arról, hogy a mongolok időközben elpusztították a keleti magyarok és a volgai bolgárok országát, s Jurij szuzdali fejedelemtől megkapta azt a fenyegető levelet is, melyet a mongol seregeket irányító Batu kán intézett IV. Bélához, majd visszaindult Magyarországra.

Tatárok Magyarországon Tatárok Magyarországon A Bélát és országát megfenyegető Batu a Mongol Birodalmat megalapító Dzsingisz kán egyik unokájaként tartozott a mongolok - vagy ahogy Európában nevezték őket: tatárok - birodalmának irányítói közé. Nagyapja, akinek eredeti neve Temüdzsin (1167-1227) volt, 1206-ra kegyetlen harcok árán egyesítette Belső- Ázsia mongol törzseit. Ezek élén leigázta a környék más népeit, s alattvalóiból szívós munka révén ütőképes hadsereggel, jól szervezett közigazgatással és remek diplomáciával rendelkező birodalmat formált. 1215-re meghódította Észak-Kína nagy részét, majd nyugat felé terjeszkedve Közép- Ázsia addig virágzó országai kerültek sorra, de megtapasztalhatták fegyverei erejét Kelet-Európa népei is. Dzsingisz és utódai Eurázsia valaha volt legnagyobb birodalmát hozták létre, melynek vezetői 1235-ben döntést hoztak egy Európa elleni támadásról, melynek vezetését Batura bízták. Mongol hadjáratok Kelet- Európában (1222-1242)

A TATÁRJÁRÁS ÉS KÖVETKEZMÉNYEI A leignitzi csatában a lengyel seregek katasztrofális vereséget szenvedtek a tatároktól. Miniatúra a Hedvigkódexből, 1353 Keresztény lovag tatár harcost üldöz. Miniatúra a Manesse-kódexbő/, 14. század eleje Az 1236-ban meginduló hadjárat első áldozata a volgai bolgárok és a keleti magyarok országa volt, majd a különböző orosz fejedelemségek - Rjazany és Szuzdal, Perejaszlav és Csernyigov - pusztultak el. Az, hogy valóban komoly veszélyről van szó, amely elsősorban a Magyar Királyságot fenyegeti, csak akkor vált IV. Béla számára világossá, amikor 1240 decemberének elején előbb Kijevet, majd Halicsot tiporták el a tatárok. A király ezt követően hozott intézkedéseket az oroszok felé eső határvidék megerősítése érdekében, melynek őrizetére nádorát, Dénest rendelte ki. A tatár sereg 1241. március 12-én minden nehézség nélkül megsemmisítette az Orosz-kapunál (a mai Vereckei-hágónál) vívott csatában a nádor csapatát, s nyitva állt előtte az út az ország belsejébe. A vereség hírére IV. Béla Pesten táborba szállt, hogy az ország haderejének összegyülekezése után a támadók ellen vonuljon. Az a tatár sereg, amely március közepén átkelt a Kárpátokon, csupán az egyike volt az ország ellen indulóknak. Halics elfoglalását követően ugyanis a hadjáratot vezető Batu kán három részre osztotta haderejét. A fősereg saját vezérlete alatt maradt, míg egy-egy nagyobb egységnek azt a parancsot adta, hogy északi, illetve déli irányból támadjon a Magyar Királyságra. Haditervének lényege az lehetett, hogy amíg ő magá-

Tatárok Magyarországon ra vonja a magyarok ellentámadását és a keleti országrészbe csalja haderejüket, a két kisebb sereg északról és délről annak hátába kerül, s így mérnek megsemmisítő csapást a megtámadott országra. Az események kezdetben a tatár terveknek megfelelően haladtak. Batu sietve Pest alá küldte előőrsét, mely útközben felégette Egert és Vácot, majd hátrálni kezdett, hogy újra csatlakozzék a jóval lassabban haladó fősereghez. A gyülekező magyar tábort eközben belviszály gyengítette: szárnyra kelt az a szóbeszéd, hogy a kunok összejátszanak a támadókkal. A hír hamis volt, alapjául az szolgálhatott, hogy egyes kun fejedelmek behódoltak a tatároknak, s így velük harcoltak. A tatároktól való félelem idején azonban nem jutott tér a higgadt mérlegelésnek, így a Pesten tartózkodó kun fejedelmet, Kötönyt, családjával együtt lemészárolta a fékevesztett csőcselék. A kunok erre rabolva és fosztogatva a Balkán irányában elhagyták az országot; volt olyan, a pesti táborba igyekvő magyar sereg, amelyet éppen ők vertek szét. Ödöklő tatár: illusztráció Mattheus Parisiensis angol történetíró Chronica Maior című művéből Tatárjárás Magyarországon (1241-1242)

A TATÁRJÁRÁS ÉS KÖVETKEZMÉNYEI A muhi csata helyszíne az emlékművel. Légi felvétel A muhi katasztrófa IV. Béla ilyen körülmények között nem halogathatta tovább a támadást, s megindult keleti irányba. Akadálytalanul vonulhatott seregével egészen a Sajó folyóig, Reggel hét óra tájban, íme, a tatár sereg teljes sokaságával (...) körbefogta a magyarok egész táborát, majd felajzott íjakkal mindenünnen szórni kezdték nyilaikat, mások meg a tábor gyűrűjébe tűzcsóvákat próbáltak behajítani. Amikor a magyarok látták, hogy az ellenséges csapatok mindenfelől körülvették őket, fejüket és eszüket vesztve, már nem gondoltak sem a csapataik felállítására, sem egy általános támadásra, hanem a roppant veszedelemtől megrémülve, ideoda járkáltak, mint az akolban levő juhok, meg akarván menekülni a farkasok torkából" - jellemezte a muhi csata végső perceit a kortárs dalmát krónikás, Spalatói Tamás. Tatárjárás. Szerk. Nagy Balázs. Bp. 2003. 55-56. old. amelynek túlpartján már várta Batu hadereje. A magyarok letáboroztak, ám éjjel egy, a tatár táborból megszökött orosz fogoly azt a hírt hozta, hogy a tatárok támadásra készülnek a folyón átívelő híd ellen. IV. Béla öccse, Kálmán szlavóniai herceg és Ugrin kalocsai érsek vonultak fel a híd védelmére, s véres ütközetben sikerült is megakadályozniuk a tatárok átkelését. A magyarok többsége abban a hitben, hogy ezzel voltaképpen a hadjárat sorsa el is dőlt, pihenni tért. Az éj leple alatt azonban a tatárok - északról és délről megkerülve a Muhi falu közelében fekvő magyar tábort - átkeltek a Sajón, s mire felkelt április 11 -én a nap, rátörtek a felkészületlen magyar táborra. A támadás és a gyújtónyilak okozta zűrzavar pánikot keltett, s a csata, mielőtt voltaképpen kifejlődhetett volna, már el is dőlt. A magyarok fejvesztve próbáltak menekülni, de ez csak keveseknek sikerült. A királyi haderő meg

Tatárok Magyarországon semmisült: a névtelen katonák ezrei mellett odaveszett a nádor és az országbíró, a két érsek és három püspök is. Kálmán herceget utóbb halálosnak bizonyult sebbel mentették ki emberei, s maga IV. Béla is csak nagy nehézségek árán tudott kitörni a tatárok gyűrűjéből. Látszólag tehát a tatár haditerv pontról pontra megvalósult, valójában azonban, a muhi diadal ellenére is, összeomlott. Az északi és a déli tatár sereg ugyanis késlekedett: északon a lengyelek ellenállása lassította haladásukat - két nappal a muhi csata előtt még Henrik sziléziai herceggel vívtak csatát, s csak április vége táján érkeztek Magyarországra -, a déli seregtesttel pedig az erdélyi vajda szállt szembe, s bár vereséget szenvedve maga is holtan maradt a csatatéren, ez is elegendő volt ahhoz, hogy egy ideig feltartóztassa a tatárok előrenyomulását. Így történt, hogy sem az északi, sem a déli tatár sereg nem tudott időben IV. Béla hátába kerülni, hogy megakadályozza a Muhi alól menekülők átkelését a Dunán. Volt még egy körülmény, amellyel a tatár hadvezetés nem számolt, mert nem is számolhatott. A magyar mozgósítás távolról sem volt elég hatékony, sokan - félvállról véve a tatár támadás hírét - el sem indultak a pesti táborba, mások pedig késve érkeztek. Ennek jelentőségét az adja meg, hogy így nem a teljes magyar haderő pusztult el IV. Béla menekülése Ernye, kedvelt főlovászmesterünk (...) midőn a tatárok barbár népe háborús támadással lerohanta és elárasztotta országunkat (...) nagyra becsülendő módon tűnt ki felséges szemünk láttára a hűség fényes tanúságtételével; mikor a mind növekvő szerencsétlenségben lovaink kidőltek, ő életével nem törődve, a mi életünket élete árán is megváltani kívánva, a saját menekülésére szánt lovat személyünk megmentése érdekében átadta nekünk. Ő maga, üldözőinkkel harcba bocsátkozva, több lándzsadöfésből és nylllövésből kapott sebbel vitézül ellenállt az ellenség rohamának, és Isten segítségével nehezen ki tudta magát szabadítani azok gyűrűjéből" - idézi fel IV. Béla egyik oklevele megmenekülése történetét. Tatárjárás. Szerit. Nagy Balázs. Bp. 2003. 195. old. Muhinál, s mivel a király is megmenekült, a további ellenállás egyáltalán nem tűnt reménytelen vállalkozásnak. A muhi csata után az egész keleti országrész a tatárok kezére került, akik szörnyű mészárlásokat rendeztek a nagyobb településeken, így Váradon (ma Oradea, Románia) és Pesten. A lakosság, ahol lehetett az erdőkbe, mocsarakba menekült, s mindössze néhány vár és sebtében megerősített hely tudta tartani magát. A Dunától délre, illetve nyugatra fekvő területek - a mai Dunántúl és Szlavónia - egyelőre megmenekültek, mert a folyó révjeinek védelmét IV. Bélának sikerült A muhi csata emlékműve

A tatárjárás. Miniatúra a Képes Krónikából, 1358 után megszerveznie. A magyarok erejéből még arra is futotta, hogy visszafoglalják Győrt Frigyes osztrák hercegtől, aki, IV. Béla szorult helyzetét kihasználva, régi sérelmeiért - egy 1235-ben elszenvedett vereségért - úgy vett elégtételt a magyar uralkodón, hogy előbb megzsarolta az országába csalt Bélát, majd hátba támadta. A tatárok csak a téli fagyok beköszönte után, valamikor 1242 januárjának végén tudtak átkelni a befagyott Dunán. A jelentősebb települések ostromába belekezdtek ugyan - felégették például Esztergom és Székesfehérvár külvárosait -, de a várral már egyik helyen sem boldogultak. Nem mintha nem lettek volna képesek egy módszeres várostromra - ehhez mind a szükséges eszközök, mind a megfelelő szaktudás a rendelkezésükre állt -, csakhogy erőfeszítéseiket ekkor már leginkább IV. Béla kézre kerítésére összpontosították, mivel a tatár hadviselés egyik alapelve szerint a megtámadott ország uralkodóját kell megölni ahhoz, hogy megtörjék a helyiek ellenállását. A tatárok ezért csak átviharzottak a Dunántúlon és Szlavónián a Dalmácia felé menekülő Béla nyomában. Az útjukba kerülő helységek megszenvedték ugyan a háborút, ám olyan módszeres Kilssza vára. A menekülés közben itt született Szent Margit, IV. Béla leánya

Tatárok Magyarországon pusztításokra nem került sor, mint Erdélyben vagy az Alföldön. A magyar király előbb Spalato városában (ma Split, Horvátország) keresett menedéket, majd az őt ide is követő tatárok elől Trauba (ma Trogír, Horvátország) vette be magát. A tatárok végül 1242 márciusában váratlanul kivonultak az országból. Máig folyik a vita arról, hogy mi indokolta e lépésüket. Felmerült, hogy hírét vették Ögödej nagykán 1241 decemberében bekövetkezett halálának, s Batu - egyikeként a lehetséges utódoknak - személyesen jelen akart lenni az új nagykán megválasztásánál. Mások arra gyanakodnak: az 1241-1242. évi hadjárat célja eleve nem a végleges hódítás lehetett, hanem Magyarország kivéreztetése, hogy egy újabb támadással már nehézség nélkül vehessék birtokba az országot. Ha ebben a kérdésben nem is látunk tisztán, annyi bizonyos, a tatárok iszonyú pusztítást hagytak maguk mögött mind emberéletekben, mind anyagi javakban. Ebben az évben Magyarországot, mely háromszázötven éven át fennállott, a tatárok hada elpusztította" - vélekedett egy német krónikás. Rogerius Siralmas éneke a Thuróczy-krónikából A tatárok pusztításai Magyarországon. Miniatúra a Thuróczy-krónikából

A TATÁRJÁRÁS ÉS KÖVETKEZMÉNYEI Az ország újjáépítése Páncélos lovagok a kígyóspusztai övcsaton Ha az ország teljes és végleges pusztulása nem is következett be, a romok, amelyek a Dalmáciából 1242 áprilisában visszatérő IV. Bélát fogadták, valóban vigasztalan képet mutattak. Évtizedekkel később a király egyik oklevele úgy fogalmazott, hogy egykor a tatárok az ország lakosainak nagy részét megölték vagy elhurcolták, s az ország, mely azelőtt telve volt néppel, sok helyütt pusztasággá vált". Az alig egy év alatt legyilkoltak és fogságba hurcoltak pontos létszámáról, adatok híján, természetesen semmi biztosat nem mondhatunk. Országos átlagban talán 15-20 százalékra becsülhető a pusztulás mértéke, de a tartósabb tatár megszállást elszenvedő erdélyi és alföldi területeken ennél jóval nagyobb is lehetett. Az elnéptelenedett települések jelentős része nem is épült újjá: indokoltan lehet arra gyanakodni, hogy a korábban jóval sűrűbben lakott Alföldön ekkor kezd kialakulni a viszonylag kevés, ám nagyhatárú helységekből álló sajátos településszerkezet. Aligha lesz ugyanis véletlen, hogy míg az 1239-ben az Alföldre betelepített kunok és a helyi magyar lakosság között rendszeresek voltak az összeütközések, az 1242 után, közelebbről nem ismert időpontban, de még 1246 előtt, visszaköltöző kunok hosszú évtizedekig háborítatlanul élhették hagyományos nomadizáló életüket ugyanott. A népességveszteséget a tatárjárást követően telepítésekkel igyekeztek pótolni. Ezt a gyakorlatot forrásaink különösen az ország északi - ma nagyobbrészt Szlovákiához, kisebbrészt Ukrajnához tartozó területein teszik jól megfigyelhetővé. A korabeli szóhasználatban népekgyűjtésének" nevezett folyamat során a környező cseh, morva, lengyel és orosz területekről jelentős számú népességet telepítettek be erre a vidékre. A tatárok 1242. évi váratlan elvonulását követően az ország még évtizedekig abban a hitben élt, hogy a támadás bármikor megismétlődhet. Időről időre fel is röppentek rémhírek a tatárok készülődéséről, igaz, ezek rendre hamisnak bizonyultak. IV. Béla erőfeszítéseinek jelentős része mindazonáltal arra irányult, hogy felkészítse országát a védekezésre. Ehhez azonban előbb alaposan át kellett gondolnia addigi politikáját, s a katasztrófához vezető utat. Uralkodói nagysága a tatárok kivonulása utáni újjáépítés évtizedeiben mutatkozott meg a maga teljes valójában. Képes volt gyökeresen szakítani korábbi elképzeléseivel, s tudomásul venni, hogy a példaképének tekintett III. Béla korának viszonyaihoz való visszatérés - amit a birtokvisszavételek kapcsán célul tűzött ki maga elé - megvalósíthatatlan ábránd csupán. Elkötelezte magát tehát a változások mellett, ám arra azért volt gondja, hogy azok az ő ellenőrzése alatt maradjanak, s így fenntarthassa az egyensúlyt a 13. század elején megindult változások társadalmi következményei és a királyi hatalom működőképességének megőrzése között. IV. Béla védelmi intézkedéseinek sorában szokás emlegetni, hogy a mongol támadás tapasztalataiból okulva erőfeszíté-

Az ország újjáépítése seket tett a páncélos lovagok arányának növelésére a magyar hadseregben. Kétségtelen tény, hogy az uralkodónak több olyan oklevele ránk maradt, amely ezt látszik sugallni, ám az alaposabb vizsgálat arra vetett fényt, hogy a magyarországi források páncél", illetve páncélos (katona)" említései gyakran nem nyugat-európai jellegű lovagokra és felszerelésükre, hanem bőrből készült védőfegyverzetre, illetve azt használó harcosra utalnak. A jelenség érthető is, hiszen egy teljes lovagi páncélzat - a hozzá tartozó felszereléssel és persze, a hadiménnel együtt - rendkívül drága volt. Nem csodálható tehát, hogy egy szegénynek egyébiránt nem mondható birtokos is kénytelen volt egyik birtokát zálogba vetni ahhoz, hogy beszerezhesse a megfelelő hadifelszerelést IV. László 1278. évi hadjárata előtt. Teljes lovagi páncélzatra csak a leghatalmasabb előkelők vagyonából futotta, s értékét pontosan jelzi, hogy amikor egyikőjük megvásárolt egy birtokot, az eladó nemcsak pénzt kért tőle, hanem egy olyan fegyverzetet is, amilyet ő, azaz a vásárló, szokott használni. Több sikerrel járt a király programjának azon eleme, mely a korban modernnek számító kővárak építését irányozta elő. Ez a vártípus már a tatárjárás előtt sem volt ismeretlen Magyarországon, 1242 után azonban az uralkodó kifejezetten ösztönözte alattvalóit ezek emelésére, s a jó példával maga járt elöl. IV. Béla eredetileg azzal számolt, hogy várépítési programjának megvalósításába a gaz- V dagabb egyházak és - közös erővel - a kisebb birtokosok is bekapcsolódnak majd. Csakhogy ez az elképzelés, a várépítés magas költségei miatt, hiú ábrándnak bizonyult. A várak többségét - IV. Béla halálának évében már mintegy száz kővár állhatott, s számuk a 13. század végére közel háromszázra növekedett - a világi nagybirtokosok építtették fel birtokaikon. Az első új várak viszonylag egyszerű építmények voltak. Magjukat egy vaskos torony alkotta, amelyet egy inkább kisebb, mint nagyobb teret körülölelő fal övezett (gyakran azonban csupán maga a torony épült kőből, s a kerítőfal esetében fából ácsolt palánkkal is beérték). A további építmények - a toronynál jóval kényelmesebb lakhelyet biztosító palota, a kápolna, újabb tornyok és falak, gazdasági épületek - csak később alakították a várakat a modern kor emberének Lovag teljes fegyverzetben. Rekonstrukciós rajz A várépítések Miután országunkat a tatárok kegyetlensége elnéptelenítette (...) öszszehívtuk országunk báróinak tanácsát és elrendeltük, hogy a koronánk alá tartozó egész területen, arra alkalmas helyeken, erődítmények létesüljenek, várak épüljenek, ahol a nép meghúzhatja magát, ha veszedelem fenyeget" - olvashatjuk IV. Béla egyik 1260-ban kiadott oklevelében. Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok. Bp. 1993. 27. old. Sirok vára. Légi felvétel

A TATÁRJÁRÁS ÉS KÖVETKEZMÉNYEI 1330 előtt felépített kővárak elképzeléseiben élő igazi vár"-ra jellemző bonyolult épületegyüttessé. A várépítésre képes nagybirtokok alapjait ugyanakkor éppen II. András azon birtokadományozási politikája vetette meg, amelyet Béla korábban hevesen ellenzett, s konok következetességgel törekedett eredményei felszámolására. A tatárjárást köve- Boldogkő vára

tően Béla felhagyott a birtok-visszavételek politikájával, az 1242 után indított birtokvizsgálatai már arra irányultak, hogy kinek-kinek visszajuttassák a háborús időkben elvesztett jogos tulajdonát. A királyi birtokokról távolról sem mondott le - folytatta például az északi országrész erdőispánságainak apja által kezdett fejlesztését -, ügyeik rendbetételekor azonban tartózkodott a szerzett jogok semmibevételétől, sőt, maga is tett adományokat, olykor nem is jelentékteleneket. A király politikájának ez a változása döntő mértékben járult hozzá, hogy helyreálljon a bizalom az uralkodó és alattvalói között. A védelmi és az ország benépesítésére irányuló telepítési politika találkozott a városokkal kapcsolatos intézkedésekben. Az országban élő vendégtelepesek egyes közösségeinek kiváltságolása már II. András idején megindult, s folytatása nem maradt el IV. Béla trónra lépése után sem, akinek városfejlesztő politikája azonban a tatárjárás utáni évtizedekben teljesedett ki. A /iospe5település és a kiváltságolt város között jogi szempontból az teremtette meg a legfontosabb különbséget, hogy a város teljes mentességet kapott a király területileg illetékes képviselője - többnyire tehát a megyés ispán - bírói joghatósága alól, létrehozva ezzel a nyugat-európaihoz hasonló önkormányzattal rendelkező várost. A tatárok által elpusztított Pest lakóinak maradékát IV. Béla felköltöztette a mai budai Várhegyre, hogy ott várfalakkal oltalmazott várost építsenek. A fehérvári és esztergomi hospeseket az ottani várba telepítette be. A király kancelláriájában sorra A visegrádi Salamon-torony Egy Árpád-kori vár Némi képet alkothatunk egy Árpád-kor végi várról azon oklevél segítségével, mely bemutatja, hogy három testvér - bizonyos Sámuel, László és Dávid - mi módon osztotta fel egymás között a Heves megyei Benevárat, melynek helyreállított maradványai Mátrafüredtől nem messze ma is láthatók. Az 1301-ban kelt okmány elmondja, hogy a testvérek várukat felosztották három egyenlő részre, amelyből az egyik rész az északi oldalon található palota harmadrészével és három fatoronnyal, valamint egy házzal és a keleten lévő kisebb helyiséggel Sámuelé. Ugyanezen palota középső harmada a nagy szoba felével és más kisebb épületekkel (...) László mesteré, ugyanennek a palotának a harmadik, déli része pedig az említett nagy szoba felével ugyanazon oldalon Dávidhoz került. Továbbá a vár kapuja mögötti kisebb rész (...) László mesteré, azonban a vár közepén lévő fatorony fele Sámuelhez került (...), a torony maradék fele pedig Dávidhoz került. A várban lévő kápolnájuk azonban és (...) a vár kapuja közös birtokukban maradtak". Szabó J. József: Régészeti ásatások a gyöngyös-málrafuredi Benevérban 1982-1989. In: Várak a 13. században. A magyar várépítés fénykora. (Castrum Bene 1989) Szerk. Horváth László. Gyöngyös 1990. 163. old.

A TATÁRJÁRÁS ES KÖVETKEZMÉNYEI Gótikus ülőfülkék egy budavári lakóház kapualjában IV. Béla ezüstpénzei állították ki a különböző településeknek biztosított jogokat írásba foglaló okleveleket. Ekkor kapta kiváltságlevelét Zágráb (ma Zagreb, Horvátország), Zólyom (ma Zvolen, Szlovákia), Pest, Korpona (ma Krupina, Szlovákia), Körmend, Beregszász (ma Berehovo, Ukrajna), Nyitra (ma Nitra, Szlovákia), Besztercebánya (ma Banská Bystrica, Szlovákia), Késmárk (ma Kezmarok, Szlovákia), Szeged, s a sor még hosszan folytatható lenne. A városi jogokat elnyert települések a kereskedelem és a kézműipar központjaivá váltak, lakóik pedig a társadalom palettáját színesítették sajátos jogaik birtokában. A kiváltságolás Béla által kidolgozott gyakorlatát követték utódai is, akiktől olyan települések kaptak városi jogokat, mint például Győr, Sopron, Vasvár vagy éppen Pozsony (ma Bratislava, Szlovákia). A középkori magyar városhálózat alapjait tehát IV. Béla vetette meg. Az aztán, hogy ez a városhálózat feltűnő földrajzi aránytalanságokat mutatva jött létre, nem Bélán múlott, sokkal inkább azokon a változásokon, amelyek megint csak - részben legalábbis - a tatárjárás eredményeként álltak elő. A 11-12. században Magyarország a kelet-európai gazdasági világ része volt: a legfontosabb kereskedelmi utak Bizánc és Kijev felé vezettek. Ezzel magyarázható, hogy a Szicíliában élő muszlim földrajztudós, Idríszi a 12. század közepén még a délalföldi Bácsot és Kévét, valamint az északkelet-felvidéki Ungvári említi virágzó, gazdag településként, miközben a nyugati kereskedelemben érdekelt Pozsony csak közepes város"-ként szerepel leírásában. Azt követően, hogy a nyugati keresztesek 1204-ben elfoglalták Konstantinápolyt, a Balkán irányában zajló áruforgalom gyorsan lehanyatlott, a tatárok oroszországi hódításai pedig az északkeleti kereskedelem csatornáit zárták el. A tatárjárás tehát döntő módon befolyásolta a magyarországi gazdaság fejlődését is, mely ekkor kényszerült rá arra, hogy - lehetőségeihez mérten bekapcsolódjék Nyugat-Európa gazdasági életébe. Az ország talpra állásával megélénkülő kereskedelmi forgalom lehetővé, a királyi kincstár állapota pedig indokolttá tette a vámügy megreformálását. A vámok kezdettől fogva ott szerepeltek a magyar királyok jövedelmei között, eleinte azonban csupán az áruk mennyisége után vetették ki a vámot. IV. Béla, minden jel szerint 1255 táján, átfogó intézkedéssorozattal változtatott e helyzeten, s a vám meghatározásakor immár figyelemmel voltak az áru értékére is. Nyitra kiváltságai A maguk közül állítandó városbíró tizenkét esküdttel minden vagyoni, polgári és bűnügyben (...) ítélkezhet, és a nyitrai polgárok senki kívülről jött bíró, tudniillik a nádor vagy megyei ispán ítélkezésének nem kell, hogy alávessék magukat. (...) Amennyiben pedig hadjáratra kerül sor országunk ellenségeivel szemben, a maguk közül állított tizenkét fegyveres a király zászlaja alatt fog harcolni. Továbbá, hogy számuk növekedjék, a várban szabad vásárt adtunk nekik, melyet mindig keddi napon tartsanak oly módon, hogy az érkezők és távozók minden vámkötelesség nélkül szabadon jöhessenek árukkal, és biztonságosan távozhassanak" - olvasható IV. Béla 1248-ban kiadott kiváltságlevelében. Tatárjárás. Szerk. Nagy Balázs. Bp. 2003 191. old.

Az ország újjáépítése 1300 körül épült lakóház Székesfehérváron A király ugyanakkor a pénzverés átalakítására is gondolt. A 11-12. században az országban csupán egy helyen, Esztergomban vertek pénzt, nyoma maradt viszont annak, hogy II. András idején egy pontosan nem ismert helyen - valahol a csanádi püspökség területén - egy újabb pénzverő kamara működött. Apja reformjainak egyik eleméhez tért vissza tehát IV. Béla akkor is, amikor újabb kamarákat létesített Budán, a Szerémségben és Szlavóniában. Ez utóbbi egy további reformmal is kísérletezett: a pénzújítás gyakorlatával felhagyott, s az így elmaradó bevételt újonnan kivetett adóval helyettesítette. A megoldás olyan jól sikerült, hogy még évtizedek múltán, a 14. századi pénzügyi reformok idején is követésre méltó mintának tekintették. IV. Béla sikerei az ország újjáépítése terén meglepően hamar lehetőséget teremtettek arra, hogy aktív külpolitikába kezdjen. 1243-ban egy újabb orosz herceg jelent meg a magyar udvarban - Rosztiszlav, Mihail csernyigovi nagyfejedelem fia -, akihez a király hozzáadta Anna nevű leányát. Rosztiszlav a következő évben

A TATÁRJÁRÁS ÉS KÖVETKEZMÉNYEI Harcok Ottokár ellen a Babenberg-őrőkségért (1252-1278) magyar segédcsapatok élén kísérletet tett Halics elfoglalására, ám kudarcot vallott, s egy évvel később sem járt szerencsével. Ezt követően Béla nem támogatta tovább törekvéseit, mivel országa nyugati határai mentén volt szüksége seregeire. 1246-ban ugyanis nagy háborúra került sor régi ellenfelével, II. Frigyes osztrák herceggel, aki a döntő csatát megnyerte ugyan, ám holtan maradt a csatatéren. Vele kihalt az Ausztriában és Stájerországban évszázadok óta uralkodó Babenberg-dinasztia, s a kívánatos örökségért csakhamar kibontakozó küzdelembe a magyar király is beavatkozott. Ellenfele a cseh Ottokár - morva őrgróf, majd cseh király

Az ország újjáépítése (1253-1278) - volt. 1250-től kezdve szinte minden évben magyar csapatok harcoltak Morvaországban, Ausztriában vagy Stájerországban, a döntő siker kicsikarása azonban rendre elmaradt. Az elhúzódó háborúnak végül a pápaság beavatkozása vetett véget, s 1254-re sikerült a béke feltételeiben megállapodni. Magyarország megkapta Stájerország déli részét, míg az északi (Ausztriával együtt) Ottokárnak jutott. Ezzel egyidejűleg, de ettől függetlenül Rosztiszlav herceg került az időközben meghalt János - II. András nővérének, Margitnak a fia - tartománya, Macsó élére. Rosztiszlav hamarosan a Magyar Királyság balkáni terjeszkedésének fő képviselőjévé nőtte ki magát: rövid idő alatt meghódította Boszniát, majd Északnyugat-Bulgária egyes területeire is kiterjesztette hatalmát. Kevésbé volt sikeres a stájerországi magyar kormányzat. Ennek élén előbb IV. Béla kedvelt szlavóniai bánja, István állott, akit azonban az elégedetlen stájerek 1258- ban kiűztek a tartományból. IV. Béla helyreállította a magyar uralmat, s idősebb fiát, a cseh háborúkban katonai rátermettségét már bizonyított István herceget tette Stájerország urává. A stájerek azonban nem nyugodtak bele helyzetükbe, s II. Ottokár cseh király támogatásával ismét fellázadtak. Az újabb magyarcseh háború ily módon elkerülhetetlenné vált. A felek a Morvamezőn mérkőz- tek meg 1260 júliusának közepén. Az összecsapás, elsősorban a magyar király hadvezetés: hibái miatt, teljes cseh diadallal ért véget, s IV. Béla kénytelen volt végleg lemondani a Babenberg-örökség megszerzésének tervéről. IV. Béla harca Ottokár cseh királlyal. Miniatúra a Képes Krónikából, 1358 után ^ II. Frigyes osztrák herceg és IV. Béla párviadala. Miniatúra, 15. század A morvamezei ütközet [IV. Béla] király fiával, Istvánnal és Aprával, a kunok vezérével együtt az Úr ezerkettőszázhatvanadik évében nagy létszámú sereget gyűjtött össze Ottokár cseh király ellen Morvaország határára, ám július tizenharmadikán Hainburg mellett legyőzték, és megfutamodott. Békés természetű ember volt ugyanis, hanem hadjárataiban a legkevésbé sem szerencsés" - Így összegzi az 1260. évi magyar-cseh háború eseményeit a magyar krónikás. Képes Krónika. Fordította Boltok János. A fordítást gondozta és a jegyzeteket készítette Szovák Kornél, Veszprémy László. Az utószót irta, a függeléket és az irodalomjegyzéket összeállította Szovák Kornél. (Millenniumi magyar történelem - Források) Bp. 2004. 114. old.

A TATÁRJÁRÁS ÉS KÖVETKEZMÉNYEI IV. Béla és fiai IV. Béla. Miniatúra a Thuróczy-krónikából, 1488 A cseh királytól II. Ottokártól elszenvédett vereség után IV. Béla István fiát Erdély élére helyezte. A tartományt a stájer kaland előtt egy rövid ideig kormányozta már István, így e megoldás szinte magától értetődőnek tűnhetett volna, ha ezzel egyidejűleg nem hoz a király egy jóval feltűnőbb intézkedést. A gazdag déli tartományokat, Szlavóniát és Horvátországot fiatalabb fiának, Béla hercegnek adta, jóllehet azok inkább a trónörökös Istvánt illették volna, miközben Béla herceg életkora - az ismeretlen időben született herceg mintegy 10-11 éves lehetett ekkoriban - a legkevésbé sem indokolta, hogy bármiféle tartomány kormányzását rábízzák. IV. Béla döntésének háttere nem világos, következményei annál inkább. E lépés egy volt azon események sorában, melyek évtizedek óta nem látott vihart támasztottak a királyi családon belül. A viszály lángjainak felszításából persze, a másik fél, István herceg is kivette a maga részét. 1261-1262 folyamán hatalmát kiterjesztette messze Erdély határain túlra, gyakorlatilag egész Északkelet-Magyarországra. Ezt viszont IV. Béla tarthatta teljes joggal királyi jogai durva megsértésének, s 1262-re olyannyira elmérgesedett a helyzet, hogy apa és fia sereggel vonult egymás ellen. Későbbi forrásaink egyértelműen háború"- nak mondják a konfliktust, amelynek részleteiről viszont semmit sem árulnak el. 1262 novemberének végén, Pozsonyban sikerült lecsillapítani a kedélyeket. Az ekkor megkötött béke értelmében István országrészét megnagyobbították - az most már egészen a Dunáig terjedt, azaz magában foglalta egész Kelet-Magyarországot - maga a herceg pedig felvette az ifjabb király" címet. Ezek a rendelkezések egyértelműen Istvánt mutatják a háború nyertesének. A béke helyre állt ugyan, az ellentétek viszont nem szűntek meg. Az ország megosztása ugyanis eleve nem lehetett tökéletes, hiszen mindkét félnek nagy számban voltak hívei a másiknak jutott területeken, akik esetenként súlyos zaklatásokat voltak kénytelenek elszenvedni. Hasonló jellegű gondot vetett fel, hogy az egyezséget István úgy értelmezte: az országrészébe eső valamennyi királyi birtok őt és feleségét, Erzsébetet illeti meg. Mária királyné és Anna hercegnő viszont úgy vélték: kelet-magyar-

IV. Béla és liai országi birtokaikra Béla és István megállapodása nem vonatkozik, s felháborodva figyelték, ahogy István sorra elfoglalja azokat. István ifjabb király ezzel nem sokat törődött, inkább arra próbálta meg rábírni apiát, hogy megegyezésüket terjesszék jóváhagyásra a pápa elé. IV. Béla ettől elzárkózott, mert - mint a későbbi fejlemények egyértelműen igazolják - a pozsonyi békét kezdettől fogva csupán pillanatnyi meghátrálásnak tekintette, s titkon azon dolgozott, hogy megteremtse a kedvező feltételeket István kelet-magyarországi uralmának felszámolásához. Béla herceg tartományához megyéket és várakat csatolt, idősebb fia országrészében viszont adományokat tett, főként pedig arra törekedett, nem is sikertelenül, hogy István hívei közül mindazokat, akiket csak lehet, átcsábítsa a maga oldalára. A halmozódó feszültségek végül akkor törtek a felszínre, amikor a II. Ottokárral kötött béke rendelkezéseinek megfelelően Béla szlavóniai herceg feleségül vette 1264 októberében a cseh király közeli rokonát, Kunigundát. A menyegzőn István ifjabb király is jelen volt, s minden jel szerint ekkor kerülhetett sor az újabb kenyértörésre apa és fia között. Tény mindenesetre, hogy alig két hónap múlva már lángokban állt Kelet-Magyarország. IV. Béla csapatai két irányból törtek rá István országrészére. Miközben az egyik sereg délen, a Maros völgyében kötötte le az ifjabb király figyelmét és erejét, a másik gyors rajtaütéssel fogságba ejtette István családját és hozzákezdett Északkelet-Magyarország hódoltatásához. Az első jelentősebb összecsapásban az ifjabb király aratott győzelmet, ám mégis kénytelen volt meghátrálni, s végül bezárkózott a barcasági Feketehalom (ma Codlea, Románia) várába. Egy hónapnyi ostrom után segítséget kapott, s hívei felmentésére érkező serege élére állva megfordította a hadiszerencsét. A Feketehalmot ostromló Kemény fia Lőrinc országbíró seregét megverte, majd gyors ütemben megindult az ország belseje Erzsébet királyné A kun származású Erzsébet apja feltehetően az a Száján nevű kun vezér volt, akit 1255-ben a királyi család rokonaként említenek. IV. Béla a kunokkal való megbékélés jegyében házasította össze a trónörökös István herceget Erzsébettel. A házasság ideje nem ismert: egy forrásunk szerint már 1247-ben megkötötték, más adatok szerint csak 1254-ben került erre sor. A házasságból hét gyermek született, kőztük V. István utóda, IV. László. Erzsébet férje életében nem sok szerephez jutott. Özvegyként azonban 1273-ban megkísérelte átvenni a hatalmat, próbálkozása azonban a bárók ellenállásán megbukott. IV. László uralkodása idején rövid ideig a Szepességet, majd Szlavóniát és Macsót kormányozta. 1284 után birtokaira visszahúzódva elvonultan élt. Halálának ideje nem ismert, 1290-ben még bizonyosan életben volt. felé. Útközben két kisebb csatában diadalmaskodott, végül 1265 márciusában a Pest megyei Isaszeg mellett szembetalálta magát apja főseregével, melyet névleg Rosztiszlav és Anna fia, Béla macsói herceg vezetett, tényleges parancsnoka azonban IV. Béla nádora, Kőszegi Henrik volt A véres ütközet István teljes győzelmével ért véget. A béke gyorsan helyreállt: István újabb követelésekkel nem állt elő, csak a háború előtti helyzet helyreállításához ragaszkodott, annak érdekében pedig, hogy megbékítse anyját, Mária királynét, még bizonyos Anna hercegnő IV. Béla és Mária királyné harmadik gyermekeként 1226 körül született. Apja Rosztiszlav orosz herceghez adta feleségül, aki 1254-től Macsót és Boszniát kormányozta. A házasságból született gyermekek közül két fiú, Béla és Mihály, valamint egy leány, Kunigunda neve ismert. Apjuk 1262-ben bekövetkezett halála után a fiúk Macsót és Boszniát örökölték, Kunigundát pedig még 1261 -ben férjhez adták II. Ottokár cseh királyhoz. Anna tevékeny részt vállalt a IV. Béla és István ifjabb király közötti viszályban, s 1270-ben. még V. István trónra lépése előtt, Prágába menekült vejéhez. 1272-ben tért vissza Magyarországra, ahol délvidéki birtokain élt 1275-1276 fordulója táján bekövetkezett haláláig. Előbb Szentemyén (ma Sremska Mitrovica, Szerbia) temették el, majd maradványait Esztergomba vitték, ahol szülei és Béla öccse mellett helyezték örök nyugatomra.

A TATÁRJÁRÁS ÉS KÖVETKEZMÉNYEI István ifjabb királlyá koronázása. Miniatúra a Képes Krónikából, 1358 után Az ország megosztása IV. Béla és István herceg között engedményekre is hajlandó volt. Az öregebb és ifjabb király között csakhamar szükség lett az együttműködésre, például akkor, amikor, 1266-ban, a kunok ki akartak vonulni az országból. A kunok ugyanis mind a háború előtt, mind azután az ifjabb király fennhatósága alá tartoztak, ám közvetlenül a háború előtt - engedve IV. Béla csábításának - elpártoltak Istvántól, s most a megtorlástól való félelmükben akartak távozni az országból, amit azonban a két király közös erővel megakadályozott. A biztató kezdet ellenére az ellentétek már a következő év nyarán újraéledtek, aminek csalhatatlan jeleként ismét megindult egymás híveinek kölcsönös átcsábítása. 1267 nyarára IV. Bélában megérett az elhatározás, hogy még egy kísérletet tesz az ifjabb király hatalmának megtörésére. A mozgósított királyi szerviensek Esztergomnál gyülekeztek, táborukban azonban mozgalom támadt, mely egyrészt azt követelte a királytól, hogy ismerje el a királyi szervienseket a nemesi jogok élvezőinek, másrészt pedig azt, hogy orvosolja mind-

IV. Béla és fiai azon sérelmeket, amelyeket uralkodása során okozott nekik. Ilyen körülmények között a hadjárat természetesen elmaradt, helyette került sor az 1267. évi törvény kiadására, mely jellegében a két Aranybulla közeli rokona. Bevezetőjében, a szerviensek kívánságának megfelelően, azonosítja egymással a királyi szerviensek és a nemesek egymástól addig megkülönböztetett társadalmi rétegét, amivel a királyi hatalom elismerte, hogy a királyi szerviensek ugyanazon jogok birtokában vannak, mint a 11. században kifejlődött nemesség képviselői, egyúttal azonban kijelölte azt a határt is, ameddig kész elmenni a nemesség fogalmának a kiterjesztésében. Az új, immár az egykori királyi szervienseket is magában foglaló nemesség meglehetősen nagy létszámú volt - ettől kezdve jellemző a magyar társadalom szerkezetére a nemesség szokatlanul magas aránya az össznépességen belül -, miközben a társadalmi csoporthoz tartozók társadalmi és vagyoni helyzete, illetve életmódja szélsőségesen különbözött egymástól. A továbbiakban a tenyérnyi birtokát egy-két szolga segítségével személyesen művelő kisbirtokos éppúgy nemes volt, mint az uradalmak és várak felett rendelkező előkelő nagybirtokos. Az 1267. évi törvény ugyanakkor egyrészt megismételte az 1222. évi Aranybulla számos rendelkezését, másrészt újakkal helyettesítette az azóta elavultakat. Így került bele a törvény szövegébe az írásbeli kérvényezés tatárjárás előtt bevezetett gyakorlatának eltörléséről intézkedő cikkely is. A viszály ezt követően már nem újult fel többé. Az ország tényleges irányítása mindinkább István ifjabb király kezébe csúszott át, kiváltképp azt követően, hogy 1269 nyarán váratlanul meghalt Béla herceg, a király kedvenc gyermeke. Egy év leforgása alatt a királyi család három további tagja tért meg őseihez. 1270. január 18-án elhunyt a szigeti kolostorban a szent életű Margit hercegnő, május 3-án követte őt apja, IV. Béla király, s végül közelebbről ismeretlen időpontban - a legvalószínűbben 1270 nyarán - meghalt Mária királyné is. IV. Béla halálát követően István ifjabb király igyekezett megnyerni magának mindazokat, akik ellene harcoltak a korábbiakban. Ez számos esetben sikerült is - meghódolt például Feketehalom egykori ostromlója, Kemény fia Lőrinc, vagy Béla macsói herceg -, voltak azonban, akik nem voltak hajlandók még csak megfontolni sem a békülés lehetőségét. Közéjük tartozott István nővére, Anna, aki még öccse megkoronázása előtt II. Ottokár cseh IV. Béla aranybullájának hátlapja a kettős kereszttel Árpád-házi Szent Margit. Fametszet, 1500 körül IV. Béla és Mária királyné kilencedik gyermekeként, a szüleinek a tatárjárás idején menedéket adó dalmáciai Klisszában (ma Klis, Horvátország) látta meg a napvilágot. A gyermeket már megszületése előtt Istennek ajánlották fel szülei az ország megmeneküléséért. Előbb a veszprémi domonkos kolostorban nevelkedett, majd a számára a Nyulak szigetén (az utóbb róla elnevezett Margit-szigeten) alapított zárdába került, s ott élt haláláig, szigorú önsanyargatás közepette. Apja utóbb többször megkísérelte a dinasztia pillanatnyi külpolitikai érdekeinek megfelelően férjhez adni, ám Margit mindig elzárkózott élethivatása feladásától. 1270. január 18-án halt meg, s már ekkor szenteknek kijáró tisztelet övezte. Hivatalos szentté avatását elsőként bátyja, V. István kezdeményezte a pápai udvarnál 1271 -ben. 1276-ban meg is indult az eljárás, az ekkor lefolytatott vizsgálat iratai a kor mindennapi viszonyainak és Margit életének fontos dokumentumai. Szentté avatására azonban sem ekkor, sem a középkorban többször újra megindított eljárások alkalmával nem került sor. csak 1943-ban iktatták hivatalosan a szentek közé.

A TATÁRJÁRÁS ÉS KÖVETKEZMÉNYEI A margitszigeti halotti korona V. István pecsétje A királyi kincstár megdézsmálása Egy osztrák krónika úgy tudta, hogy két aranykoronát, és királyi jogarokat, valamint egy igen értékes, minden oldalán a legnemesebb drágakövekkel ékesített, csodálatos szépségű aranyedényt, továbbá számos más aranykincset, amelyeket Attila magyar király és utódai idejétől fogva mind az idáig Magyarországon őriztek" vitt magával Anna hercegnő Prágába. Az Attila hun királyra való utalás annak jele, hogy ez idő tájt már általános volt a hunok és a magyarok azonosításának - történetileg egyébként alaptalan - elképzelése. Általános feltételezés szerint az Anna által elrabolt kincsek egyikeként kerülhetett Prágába az a ma is ott őrzött kard, mely Szent István kardjaként ismert király udvarába távozott, előtte azonban magához vette a magyar királyi kincstár néhány szép darabját. Csakhamar követte a hercegnőt jó néhány magyar előkelő, akik inkább a száműzetést választották, semmint hogy meghódoljanak az 1270 júniusában megkoronázott V. Istvánnak. Az a pártfogás, amelyben II. Ottokár részesítette a magyar király ellenfeleit, előrevetítette annak árnyékát, hogy az első adandó alkalommal újabb háború tör ki a magyar és a cseh király között. Erre nem is kellett sokáig várni, így aztán 1271 tavaszán II. Ottokár birodalmának teljes erejével betört Magyarországra. Elfoglalta Pozsony megyét minden városával és várával, csapatai feldúlták Nyitrát. A Duna jobb partjára átkelve Ottokár megverte István seregét Mosón mellett, ám Sopron városa sikerrel állt ellen ostromának. V. István a Rábca folyó mögé húzódva rendezte zilált seregét, majd egy gyors ellentámadással meglepte Ottokárt, aki veresége után jobbnak látta, ha sietősen elhagyja Magyarország területét. A két király között rövid tárgyalások után megkötött béke a háborút megelőző állapotokat állította vissza. A béke helyreállta után V. István végre hozzákezdhetett uralkodói elképzelései megvalósításához. Első intézkedései azt a benyomást keltik, hogy elődei, a 13. század nagy uralkodói nyomdokaiba kívánt lépni. Az erdélyi szászoknak II. András által adott kiváltságokhoz hasonló szabadságokkal adományozta meg a Szepességben élő szászokat, folytatta a városi fejlődés szempontjából ígéretesnek látszó hospesközösségek kiváltságolását, s a maradék királyi birtokok védelme érdekében országos vizsgálatba kezdett bele, mely a királyi udvart élelemmel és más javakkal ellátó udvarnokok helyzetének rendezésére volt hivatott. A trónon éppen két éve ülő V. István 1272 tavaszának végén Horvátországba indult, hogy találkozzék fő szövetségesével, I. Károly szicíliai királlyal. (Még 1269-ben történt, hogy Károly és István szövetségre léptek egymással, s ennek megerősítése érdekében megállapodás született gyermekeik házasságáról is: a nápolyi király fiával, Károllyal István ifjabb király leányát, Máriát, István fiával, László herceggel pedig 1. Károly leányát, Izabellát jegyezték el.) Az út folyamán, valamikor június vége felé, Joachim szlavóniai bán a hatalmába

IV. Béla és fiai Vârostrom. Miniatúra a Manesse-kódexböl, 14. század kerítette az apja táborában tartózkodó trónörököst, László herceget, s Kapronca várába hurcolva őrizet alatt tartotta. V. István a herceg kiszabadítására sebtiben öszszeszedett sereget küldött, ő maga pedig visszatért az ország belsejébe, alighanem egy komolyabb erőt képviselő had előteremtése érdekében. László herceg kiszabadítása azonban egyre késett, alighanem azért, mert az uralkodót már ekkor leverhette lábáról a rövidesen végzetesnek bizonyuló betegség. V. István 1272. augusztus 6-án, a középkorban Nagysziget"-ként ismert mai Csepel-szigeten elhunyt.

A királyi hatalom válsága A kiskirályok színre lépnek 70 A király, a főpapok és a kunok 75 A kun" király és a velencei herceg 80

A KIRÁLYI HATALOM VÁLSÁGA A kiskirályok színre lépnek A szepesi vár Máig nem derült ki, hogy mi állt a trónörökös elrablásának hátterében. A szóba került magyarázatok nem többek puszta találgatásoknál: felmerült például, hogy Erzsébet királyné összejátszott volna Joachimmal, s ezen ötlet továbbfejlesztett változata még azt is tudni véli, hogy azért, mert gyengéd szálak fűzték a bánhoz. Az mindenesetre gyanítható, hogy Joachim eredeti terveit keresztülhúzhatta V. István váratlan halála. Erzsébet özvegy királyné és Joachim mindazonáltal sietősen megkoronáztatta az alig tízéves László herceget. Hirtelen támadt egyetértésük már a kortársakban gyanút keltett, s V. István egykori híveinek egy csoportja megrohamozta a koronázásra készülődő anyakirályné székesfehérvári szállását, azonban vereséget szenvedtek. 1272 nyarának végén ilyen előzmények után lépett trónra IV. László király, ám hogy a tényleges hatalom kié lesz, az még eldöntetlen kérdés volt. Mivel az Árpádkori Magyar Királyság kormányzati rendje javarészt az uralkodó személyes hatalomgyakorlásán alapult, egy gyermek királlyá koronázása nem volt éppen szerencsés fejlemény. Igaz, nem jelentett végzetes sorscsapást sem, a korábbiakban akadt már példa arra az Árpádok történetében, hogy a dinasztia egy felnőtt tagja minden különösebb nehézség nélkül képes volt kormányozni az országot az uralkodó nagykorúságának elérkeztéig. Elvileg ez a lehetőség 1272 után is fennállt, ám a megoldás ez alkalommal működésképtelennek bizonyult, amiben az előkelő nagybirtokosoknak jutott főszerep. A 13. század elejétől kezdődően a királyi hatalom és az előkelők viszonyára döntő befolyást gyakorló körülményekben számos változás ment végbe, s ezek rendre az

A kiskirályok szinre lépnek utóbbiak javát szolgálták. IV. Béla és - uralkodása nagy részében - V. István még képes volt a központi hatalom szolgálatába állítani az előkelőket, a tíz-egynéhány éves Lászlónak erre esélye sem volt. A folyamatban éppen IV. László gyermekkirályságának évei jelentettek fordulópontot: a tényleges hatalom ekkor került először az önnön erejükre ráébredő előkelők kezébe. Az uralkodó helyét az ország sorsának irányításában átvették a kiskirályok. A kiskirályok - vagy idegen szóval: oligarchák - túlnyomó többsége az előkelő nagybirtokosok közül került ki. A világi hatalmasok e szűk csoportjának politikai súlya a 13. század folyamán bekövetkezett változások következtében a királyi hatalom rovására növekedett meg. Tekintélyük és erejük magánbirtokaikon, váraikon és a nekik szolgáló familiárisok seregén nyugodott. A birtokok egy része ősi örökségként volt az előkelők kezén, másokat a királytól nyertek el adományként, némelyiket még a 11-12. században, többségüket azonban az új berendezkedés" éveiben. A világi nagybirtok növekedése megállíthatatlanul haladt előre a 13. század folyamán. A birtokok számának egyszerű gyarapítása mellett újonnan jelent meg az a törekvés, hogy, aki csak tehette, igyekezett területileg is koncentrálni birtokait: a szomszédos vagy legalábbis közeli birtokok megszerzésével egybefüggő uradalommá formálni addig meglévő jószágait. Láthattuk, a nagybirtok gazdasági ereje tette lehetővé, hogy az előkelők bekapcsolódjanak a tatárjárás után kibontakozó királyi várépítési programba. IV. Béla halálának évére már a magánvárak kerültek túlsúlyba, s vár birtoklása, amint az a kortársak számára is hamar kiderült, hatalmat jelentett. A felismeréshez döntő mértékben járult hozzá IV. Béla és István ifjabb király viszálya: 1264-1265 fordulóján István hosszú ostromot állt ki Feketehalom várában, s az ifjabb király más vára is sikerrel tartotta magát FV Béla csapataival szemben. Bebizonyosodott tehát, hogy a kővárak nem csupán egy újabb tatár támadás bekövetkezte esetén tehetnek jó szolgálatot, hanem a falak védelmében, ha úgy adódik, akár a királyi hatalommal is dacolni lehet. Olyan tapasztalat volt ez, mely adott esetben élet-halál kérdéssé válhatott; nem csoda tehát, hogy az 1270-es évektől kezdődően valóságos várépítési láz kerítette hatalmába a kor kisebb-nagyobb birto- Várépítési láz IV. László. Miniatúra a Thuróczy-krónlkából, 1488 Az 1270-es évek sietős várépítéseinek módszereiről tanúskodik Lodomér váradi püspök IV. László királyhoz intézett levele: Felséged levelét véve arról, hogy vizsgáltassuk meg az egyedi monostor épületeinek Dorog fia Péter által történt állítólagos lerombolását, elküldöttük káplánunkat, Albertet, egyházunk kanonokját, aki azután visszatérve elmondotta nekünk, hogy a monostor romos épületeinek köveit, a monostorról leszedett köveket, valamint a kolostorban épen talált faragott köveket Dorog fia Péter elvitette, s az ezekről az épületekről lerontott kövekből Diószegen tornyot építtetett magának". Árpád-kori és Anjou-kori tevelek XI-XIV. század. Sajtó alá rendezte Makkal László ésmezeylászló. (NemzetiKönyvtár-Levelestár)Bp. 1960. 195-196.old.

A KIRÁLYI HATALOM VÁLSÁGA Lándzsacsúcsok, 12-13. század Páncélos vitéz apródjával. Miniatúra a Manessekódexből, 14. század eleje kosait. Aki csak tehette, várat emelt a birtokán, ha másként nem ment, akkor úgy, hogy az ősei által alapított kolostorból elkergette a szerzeteseket és a monostor köveinek felhasználásával építtetett erősséget magának, amint az meg is történt Bihar megyében. E várak aztán éppúgy szolgálhattak hatalmi központul, mint végső menedékként, attól függően, hogy éppen feljövőben vagy leáldozóban volt-e a várbirtokos szerencsecsillaga. A királyi hatalommal szembeszálló előkelő a korábbiakban, ha rajta vesztett, legfeljebb abban bízhatott, hogy még idejében sikerül külországba menekülnie, most már megtehette, hogy várába visszahúzódva próbálja meg kivárni a politikai széljárás megváltozását. Az előkelők hatalmának harmadik pillére a familiaritás volt. A szó a latin família ( család, háznép") kifejezésből ered, s azt a viszonyt jelzi, amely egy nagy hatalmú előkelő és a neki szolgáló, a tágabb értelemben vett háznépét alkotó kisebb birtokosok között jött létre. A familiárisok igazgatták uruk birtokait és várait, ha az úr valamely tisztséghez jutott, segítségére voltak az azzal járó teendők ellátásában, nem utolsósorban pedig vele együtt vonultak hadba, s mindennek fejében védelemre és alkalmi juttatásokra tarthattak igényt. A környékbeli birtokosok familiárissá tétele az előkelő nagybirtokosok elsőrendű érdeke volt: a sok familiáris nem egyszerűen csak sok katonát jelentett, hanem egyúttal arra is módot adott, hogy a familiárisok és azok rokonai révén a família ura befolyási övezetét saját birtokai határain túlra terjessze ki. Elvileg a familiárisok továbbra is közvetlen kapcsolatban maradtak az uralkodóval, a gyakorlatban azonban, amint azt számtalan példa igazolja, uruk parancsait követték, ha úgy adódott, akár a király ellenében is. A leghatalmasabb kiskirályok a század végén már több ezer fegyveresnek parancsoltak. A királyi tisztségek viselése az említett három pilléren nyugvó magánhatalom megsokszorozására adott lehetőséget, részint mert a bárói méltóságok törvényes hatalommal és jövedelmekkel jártak, részint pedig azért, mert a nyers erőfölényre alapozott önkényeskedéseknek a törvényesség látszatát kölcsönözték. Az 1270-es évek közepén a kiskirályságok kiépítése egyébként sem jutott még el arra a szintre, hogy az előkelők nélkülözni tudják a bárói méltóságokkal együtt járó erőforrásokat, így aztán érthető, hogy az előkelők között kíméletlen versenyfutás bontakozott ki elnyerésük, s azzal együtt a királyi udvar feletti ellenőrzés megszerzése érdekében. IV. László kiskorúsága idején, 1272 és 1277 között ezért nem kevesebbszer, mint tizenegyszer cseréltek gazdát a főbb méltóságok. A hatalmi harcok során két érdekcsoport kristályosodott ki. Az egyik vezéralakjai a nagy múltú Csák nemzetségből származó testvérpár, Máté és Péter voltak, a másik csoportosulás élén a már említett Gutkeled nembéli Joachim mellett Héder nembéli Kőszegi Henrik állott. Az Árpádok dinasztiájának az idő szerint egyetlen felnőtt férfitagját, Béla macsói herceget 1272 novemberében Kőszegi Henrik egy szóváltást követően egyszerűen

A kiskirályok szinre lépnek lekaszaboltatta embereivel. A merénylet után a királyi család gyakorlatilag kiszolgáltatott helyzetbe került, a gyermekkirály a két párt" közötti küzdelemben tehetetlen bábként sodródott hol egyik, hol másik fél oldalára. Az uralkodót szolgáló báróból saját hatalmi érdekeit képviselő kiskirállyá váló előkelők kényük-kedvük szerint használták fel a királyi család tagjait politikai céljaik elérése érdekében. 1273 őszén László és anyja, Erzsébet között támasztottak viszályt, a következő év nyarán pedig még messzebb mentek. Az akkor éppen kegyvesztett Gutkeled-Kőszegi párt" úgy próbálta meg kikényszeríteni a hatalomba való visszatérését, hogy fogságba ejtette a királyt és anyját. Fogságából Csák Péter szabadította ki Lászlót, az ellentábor azonban nem adta fel tervét, csakhogy most már a király öccsét, a hatéves András herceget kerítették hatalmukba. Kiszabadítására ismét a Csákok vonultak fel, s a Szlavónia felé haladó merénylőket a Székesfehérvár közelében fekvő Föveny mellett csatára A nemzetség Sajátos rokonsági csoport, mely az Árpád-kor különböző jogállású birtokosrétegei körében egyaránt elterjedt volt. Egy-egy nemzetség tagjait tényleges vérrokonság fűzte össze, azaz a nemzetség közös őstől fiágon leszármazók közössége. A nemzetség tagjai kölcsönös öröklési joggal rendelkeztek egymás birtokait illetően, illetve voltak a tagok között fel nem osztott, közös birtokok is. A nemzetség tagjainak összetartozását a közös - legtöbb esetben egy nagy hírű ősre utaló - nemzetségnév mellett a közös címer használata is kifejezésre juttatta, miként az a szokás is, hogy egyes nemzetségek esetében jellegzetes személynevek ismétlődnek feltűnő gyakorisággal. Az Árpád-kori Magyarországon több mint kétszáz nemzetségről maradtak fenn adatok, közülük a legismertebbek közé tartozik például a Hontpázmány, a Gutkeled, a Csák és az Aba nemzetség. Bár a nemzetségnév nem volt azonos a mai fogalmaink szerinti családnévvel, a modern történetírás - az egyszerűség kedvéért - gyakran használja a helyes Gutkeled nembéli Joachim" megfogalmazás helyett a Gutkeled Joachim" változatot. kényszerítették. Az ütközet, amelyben maga Kőszegi Henrik is elesett, a Csákok győzelmét hozta. A diadal felcsillantotta annak A Csák nemzetség vérteskeresztúri nemzetségi monostora. Légi felvétel

A KIRÁLYI HATALOM VÁLSÁGA Szálának vára. Légi felvétel reményét, hogy sikerül felszámolni a Kőszegiek nyugat-dunántúli hatalmát, ezért a Csákok ostromolni kezdték a Vas megyei Szálénak várát (ma Schlaining, Ausztria). A várat nem sikerült bevenni, s így Henrik fiai akadálytalanul léphettek apjuk örökébe, sőt, alig néhány hónap múlva már újra a Gutkeled-Kőszegi csoport ragadta magához a hatalmat egy időre. 1275-1276 tele aztán ismét a két párt" közötti háborúval telt el: Joachim és társai a Csákok dunántúli birtokait dúlták fel, amire válaszul Csák nembéli Péter a király nevében hadjáratot vezetett ellenük. Zalaszegnél sikerült is csatát nyernie, mely azonban távolról sem bizonyult döntő győzelemnek. A kudarc keserűségét Péter azzal vélte enyhíthetőnek, hogy feldúlta Veszprémet, melynek püspöke történetesen Kőszegi Henrik egyik fia volt. A támadás áldozatává vált, többek között, a veszprémi káptalan nagy hírű iskolája is, melynek addigi fejlődésében pedig benne rejlett egy magyar egyetem kialakulásának ígérete. IV. László gyermekkirályságának éveiben tehát olyan helyzetbe jutott az ország, mint amilyen egy vesztett háború után szokott kialakulni. A központi kormányzat megbénult, gyakorlatilag nem létezett, a jogrend helyébe az ököljog lépett, s csak az érezhette biztonságban magát, aki elég erős volt ahhoz, hogy gondoskodjék önmaga és övéi védelméről. Valójában erről is volt szó: a kiskirályok folytattak háborút az uralkodói hatalom ellen és nyerésre álltak. A veszprémi káptalan iskolája Az elpusztult iskolát IV. László egyik 1278. évi oklevele így jellemzi: Veszprém városában attól kezdve, amióta Magyarországon (...) a keresztény hit kezdetét vette, a szabad művészetek iskolája, amely által az isteni rendelések még jobban megvilágosodnak, miként Párizsban, Franciaországban, a tan oktatóinak kiválósága és a tanulók gazdag bősége miatt egész Magyarország egyházai előtt virágzó hírben, folyamatosan növekvő népszerűségben tündökölt, és a jog oktatása az ország jogainak megőrzése érdekében ott vezető szerepet nyert, a gyakran emlegetett városban folyamatosan dicsőséges fényre jutott, most az egyház üldözőinek rosszakaratú cselekedete folytán csaknem gyökerestül hamuvá és pernyévé lett". Péter nádor pecsétje, 1278 Kun László emlékezete. A bevezetőt Irta, a forrásszövegeket válogatta és a jegyzeteket összeállította Knstó Gyula. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 5.) Szeged 1994. 81-82. old.

A király, a főpapok ós a kunok A király, a főpapok és a kunok A világi hatalmasságok erőszakoskodásai másoknak is példát mutattak arra vonatkozóan, mi módon lehet hatékonyan eldönteni vitás kérdéseket. Ha létezett volna erős központi hatalom ezekben az években, melynek azonnali és kemény megtorlásától félni kell, nyilván meg sem fordult volna például az erdélyi szászok egyik tekintélyes vezetőjének, bizonyos Alárd fia Jánosnak a fejében, hogy a tizedfizetés ügyében régóta folytatott vitájában fegyverrel keresse a maga igazát az erdélyi püspökséggel szemben. Az előző évek zűrzavarától bátorított szászok azonban 1276 februárjában magától értetődő természetességgel törtek rá a püspökség székvárosára, Gyulafehérvárra (ma Alba Iulia, Románia), melyet feldúltak, s a székesegyházat is rágyújtották az abban menedéket keresők fejére. Alighanem ez az eset adta a végső lökést ahhoz, hogy a teljes szétesés közelébe jutott ország főpapjainak egy csoportja elérkezettnek lássa az időt arra, hogy kiutat keressen a mind jobban elhatalmasodó válságból. Első lépésként a bárók, a nemesek és a kunok részvételével gyűlést hívtak össze 1277 májusában, mely nagykorúvá nyilvánította a tizennegyedik életévét még be sem töltött IV. Lászlót, aki esküt tett arra, hogy szigorúan fellép az ország békéjének feldúlói ellen. A központi hatalom által képviselt jogrendet semmibe vevő kiskirályok számára mindez semmi jót nem ígért, s nem is késtek a válasszal. A fiatal királynak így csakhamar alkalma nyílott annak bizonyítására, hogy szándékában áll betartani esküjét. 1276 végén a Szepességtől a Nyírségig terjedő országrészben tört ki lázadás, melynek élén a szepesi ispán, Márk fia Roland és a Tiszántúl nagy részét az ellenőrzésük alatt tartó Geregye fivérek álltak. Az utóbbiak apja a kiskirályok egyik első képviselői közé tartozó Geregye nembéli Pál volt, IV. Béla egykori országbírája. Pál Béla bizalmasaihoz tartozott már II. András uralkodásának idején is, karrierje azonban ura trónra lépése után ívelt magasba. Ő volt az, aki megszervezte a Duna átkelőinek védelmét a tatárok ellenében 1241- ben, a tatárok kivonulását követően pedig a Tiszántúlon és Erdélyben szerzett érdemeket a rend helyreállításával. 1248 és 1253 között országbíróként szolgálta királyát, aki bőkezű birtokadományokkal jutalmazta Bihar, Kraszna és Szolnok megyékben. Pál az elsők között ismerte fel a várépítésben rejlő lehetőségeket: Biharban bizonyosan ő építtette Adorján és Sólyomkő várát, de talán a bihari Sebest és a krasznai Valkót is, bár meglehet, hogy e két utóbbit fiai emeltették. Pál nem érte be azzal, amit a király kegye biztosított szá- Feszület, 13. század A Geregyék egyik várának, Sólyomkőnek romjai

A KIRÁLYI HATALOM VÁLSÁGA A Geregyék bukása A történtekről IV. László egyik 1278. évi oklevele így számol be: emlékezetünkbe idézzük Pál ispán fiai kárhozatos hűtlenségének bűntetteit, amelyeket a boldog emlékezetű István úrnak, apánknak, Magyarország dicső királyának idejében és a mi uralkodásunk alatt nyomorultul elkövettek. Geregye és (...) testvérei, Miklós és István vakmerő merészséggel hírhedt kegyetlen cselekedeteket vittek végbe, bűntársaikkal együtt nem átallották felségünkkel is szembeszállni, országunkat pedig közönséges ellenség módjára égették és pusztították. Végül Geregyét, aki fogságunkba esett, bilincsbe vertük, és érdeme szerint halálbüntetéssel sújtottuk". mára, s már az 1250-es években a környékbeli nemesek kárára gyarapította vagyonát. A tőlük elfoglalt javak egy részét ugyan királyi parancsra kénytelen volt visszaszolgáltatni, ám még így is őt emlegették a kortársak, s nem alaptalanul, a Berettyó urá"-nak. Pál négy fia közül a két idősebb az 1260-as években István ifjabb királyt szolgálta, ennek ellenére azon előkelők közöli találjuk őket, akik V. István trónra lépésekor Prágába menekültek. Utóbb megbékéltek egykori urukkal és visszatértek az országba, ám V. István halála után ott folytatták az önkényeskedést, ahol apjuk kénytelen-kelletlen abbahagyta. Ennek során hol monostort, hol pedig várat foglaltak el erőszakkal, másoknak pedig a birtokait pusztították, miközben tevékenyen kivették részüket az előkelők különböző érdekcsoportjai között az 1270-es évek első felében dúló harcokból. 1276-ban kirobbantott lázadásuk azonban bukásukhoz vezetett. IV. László ellenük küldött csapatai váraikat Kun László emlékezete. A bevezetőt irta, a forrásszövegeket válogatta és a jegyzeteket összeállította Knstó Gyula. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 5.) Szeged 1994. 112. old. elfoglalták, s a testvérek közül volt, aki eltűnt a harcok forgatagában - feltehetően Habsburg Rudolf síremléke a speyeri dómban elesett -, volt, akit fogságba esése után a király kivégeztetett. Ez volt az első - és sokáig az egyetlen - eset, amikor a királyi hatalom képesnek bizonyult arra, hogy a kiskirályok egyikének hatalmát felszámolja. A győzelem utáni események ugyanakkor arra is rávilágítanak, hogy milyen szűkre szabottak voltak a királyi hatalom lehetőségei a kiskirályokkal szembeni fellépés terén. A Geregyék leverését követően IV. László ugyanis a Geregyék korábbi hatalmaskodásainak elszenvedőit kárpótolta ugyan, ám birtokaik nagy részét - ide értve a Geregyék összes várát is - a lázadás leverésében döntő érdemeket szerzett Bihar megyei birtokosoknak, a Borsa nembéli Tamásnak és fiainak adományozta. Mást nem is igen tehetett, hiszen a Geregyék bukásával keletkezett hatalmi űrt be kellett valamiképpen tölteni, s az események nyilván meggyőzték arról, hogy a Borsák személyében rátalált azokra a hűséges előkelőkre, akik parancsainak engedelmes végrehajtói lesznek. Valójában tehát csupán annyi történt, hogy a Geregyék helyét a Borsák vették át az 1270-es évek végén, s e megoldás sikere azon állt vagy bukott, hogy a Borsák királyhűsége örök életű lesz-e. A morvamezei csata emlékműve A kezdet mindenesetre biztató volt, s a királyi hatalom erejének feltámadására szükség is lett, mivel az ország nyugati határai mentén nagy jelentőségű, egész Kö-

A király, a főpapok és a kunok A második morvamezei csata Az 1278. évi hadjárat történetét IV. László krónikása, Kézai Simon így beszéli el: Kiindult tehát [IV. László] Fehérvár városából, mint Mars isten fia, (...) a királyi felségjelvényt felemelte, s hadseregével (...) csatlakozott Rudolfhoz, aki úgy várt a megérkezésére, mint az Istenére. De mert Rudolf hadserege a nehéz fegyverzete miatt mozgásban lassú volt, és nagyon félt szembeszállni egy olyan erős sokasággal, melyet a hír szerint Ottokár a zsoldjába fogadott, ezért habozott fölvonulni és ellene indulni. László király pedig, amikor látta ezt (...) a cseh sereg közelébe vonult, és minden oldalról körbezárta. (...) Milota, Ottokár hadseregének fővezére... mivel nem volt képes ellenállni a magyarok támadásának és nyilainak, övéivel együtt megfutamodott, majd őt követően a lengyel zsoldosok is, otthagyva a csatarendet, menekültek a csehekkel együtt. Mármost ebben az ütközetben Ottokár királyt (...) elfogták és meggyilkolták. (...) E győzelem megszerzése után a német király László királynak köszönetet mondott, mert azon a napon őáltala nyerte vissza Ausztriát és Stájerországot". Anonymus: A magyarok cselekedetei - Kézai Simon: A magyarok cselekedetei. Anonymus művét Veszprémy László, Kézai Simon müvét Bollók János fordította. Az utószót és a jegyzeteket Veszprémy László írta. (Milleniumi magyar történelem - Források) Bp. 1999. 118-119. old. zép-európa történetét befolyásoló események készülődtek. II. Ottokár cseh király az 1260-as évek végére már nemcsak Ausztriát és Stájerországot, de Karintiát és Krajnát is megszerezte, s bár 1271-ben vereséget szenvedett V. Istvántól, nem mondott le arról, hogy Magyarország területéből is gyarapítsa birodalmát. 1273-ban nagy hadjáratot vezetett Nyugat-Magyarország ellen jelentős területeket foglalva el, s ha hódításai egészét nem is tudta megőrizni, Pozsony, Mosón és Sopron megyék nagy részét egészen 1277-ig megszállva tartotta. Ekkor is csak azért volt kénytelen lemondani azokról, mert mind határozottabbá vált az 1273-ban német királlyá választott Habsburg Rudolf (1273-1291) és IV. László ellene irányuló szövetsége. Rudolf a német birodalom Ottokár kezén lévő tartományainak megszerzéséhez kereste Magyarország támogatását, amit meg is kapott. 1278 augusztusának végén a morvamezei Dürnkrut közelében csaptak végül össze Rudolf és IV. László seregei Ottokár haderejével. A véres ütközetben a csehek vereséget szenvedtek, királyuk is holtan maradt a csatatéren. Az ütközetben, mint a Magyarországra való visszaköltözésük után minden királyi hadjáratban, ott küzdöttek a kunok is. Haderejüket a magyar uralkodók nem tudták, s nem is akarták nélkülözni, így beérték azzal, hogy a kunok vezetői formálisan megkeresztelkedtek, annak ellenőrzésére azonban nem sok gondot fordítottak, hogy az alföldi kun szállásokon vajon valóban a keresztény normáknak megfelelően zajlik-e az élet, s abban sem találtak semmi kivetnivalót, hogy az 1250-től fel-felújuló cseh háborúkban a kunok keresztény foglyokat zsákmányolnak. Mindezt a magyar főpapok nyilván nem helyeselték, ám a helyzetbe kénytelenek voltak beletörődni, mégpedig annál is inkább, mert a kiskirályokkal szemben maguk is számítottak a kunok által képviselt katonai erő támogatására. Ez a helyzet akkor változott meg gyökeresen, amikor 1279 elején megérkezett az országba a pápa követe, Fülöp fermói püspök. A legátusra számos feladat várt: megoldást kellett találnia a már évek óta üresen álló esztergomi érseki szék betöltése ügyében, megegyezést kellett létrehoznia a ki- II. Ottokár síremléke Prágában, a Szent Vitus-székesegyházban

A KIRÁLYI HATALOM VÁLSÁGA Fülöp fermói püspök Magyarországra érkezik. Miniatúra a Képes Krónikából, 1358 után rály és a vele szembenálló előkelők között, s nem utolsósorban orvosolnia kellett az egyházak V. István halála óta elszenvedett sérelmeit. Feladataival Fülöp viszonylag hamar megbirkózott, ezt követően azonban, messze túllépve meghatalmazása határait, a kunok gyors és erőszakos megtérítését tűzte ki céljául. Az ennek elérése érdekében a király elé terjesztett követeléseit az 1279. évi tétényi országos gyűlésen végül elfogadott kun törvény" némileg mérsékelte ugyan, ám a kunok még ezt is elfogadhatatlannak tartották. A nehéz helyzetbe került IV. László - vélhetően tanácsosai javaslatára - nem sietett a törvény előírásainak végrehajtásával, halogató taktikájával azonban fejére vonta Fülöp haragját. Kettejük vitája gyorsan elmérgesedett. A türelmét vesztett legátus kiközösítette Lászlót és országára egyházi tilalmat mondott ki, s ezzel kényszerítette rá a királyt a meghátrálásra. Utóbb IV. László mégis meggondolta magát: elfogatta és a kunok kezére adta a követet, a magyar előkelők viszont királyukat ejtették fogságba. Rövidesen mindketten kiszabadultak, ám a kunok ekkor már a királyban sem bíztak. 1280-ban megpróbálták titkon elhagyni az országot, s bár Lászlónak ekkor még sikerült visszacsalogatnia őket, a kunok ügyében mesterségesen támasztott vihar Fülöp 1281. évi távozása után sem jutott nyugvópontra. 1282-ben a kunok ismét fellázadtak, s a ki- A kunok megrendszabályozása Sisak a csengeiei kun vezér sírjából (...) ezután [a kunok] eltávoznak és visszavonulnak sátraikból és nemezházaikból, és a keresztények szokása szerint falvakban, földbe épített épületekben és házakban fognak lakni és tartózkodni. Szakálluk leborotválásától és hajuk megrövidítésétől, valamint ruhaviseletüktől eltekintve, amelyekre vonatkozólag (...) a legátus úr (...) a mi alázatos kérésünkre (...) őket akaratuk ellenére nem kényszeríti; egyebekben a keresztények szokásaihoz fognak alkalmazkodni. (...) Egyébként a keresztény foglyok visszaadásáról szóló cikkelyt illetőleg, amelyet a legátus úr a többiekhez képest különösen fontosnak (...) tartott, kérésünkre (...) a legátus úr atyailag hozzájárult a következőkhöz: hogy azokat a keresztény foglyokat, akiket országunkban és tartományainkban bármely módon visszatartottak, (...) teljességgel visszaadni tartoznak, (...) más foglyaikat pedig, akiket külföldi országokban fogtak el, megtarthatják" - részletek a kun törvényből. Kun László emlékezete. A bevezetőt Irta, a forrásszövegeket válogatta és a jegyzeteket összeállította Kristó Gyula. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 5.) Szeged 1994. 134-137. old.

A király, a főpapok és a kunok A Csongrád megyei Csengéié határában eltemetett kun vezér lovas sírja rály a Hód-tónál (a mai Hódmezővásárhely közelében) kemény csatában kényszerítette engedelmességre őket. A kunok egy része a csata után elmenekült az országból, a többiek meghódoltak. Fülöp legátus tevékenységének legfontosabb következménye az volt, hogy zátonyra futtatta a királyi hatalom megerősítése érdekében 1277-ben megkezdett kísérletet. A követ konokságának magyarázatával forrásaink adósak maradnak, így csak találgathatjuk annak okait. A legvalószínűbben a magyarországi viszonyokban való tájékozatlanság párosult a politikai érzék teljes hiányával, bár ez utóbbi éppen IV. Lászlónak is a szemére vethető. Tény mindenesetre, hogy Fülöp hajthatatlansága mintegy felmentést adott mindazoknak, akiknek nem volt ínyére engedelmeskedni a király parancsainak, hiszen egy kiközösített uralkodó nem formálhat jogot alattvalói hűségére. Akadt is, aki gyorsan felismerte a helyzetet, s IV. László kénytelen volt leváltása után fellázadt nádora, Aba nembéli Finta várainak ostromát félbeszakítani, hogy a kunok ellen vonuljon a Hód-tóhoz. Kun harcos. Rekonstnjkciós rajz IV. Kun László. Miniatúra a Képes Krónikából, 1358 után

A kun" király és a velencei herceg Lodomér esztergomi érsek pecsétje Lodomér érsek Esztergom Fülöp legátus közreműködésével megválasztott új érseke, Lodomér - akiben okkal kereshetjük a királyi hatalom megerősítését szorgalmazó főpapi csoport vezéralakját - 1283-tól számos kísérletet tett arra, hogy életben tartsa a királyi hatalom megerősítésének 1277-ben megkezdett folyamatát, ám rendre kudarcot vallott. A sikerhez egyetlen dolog hiányzott, az tudniillik, hogy IV. László tartósan késznek mutatkozzék együttműködni vele az ország ügyeinek rendbetételében. A király eleinte hajlandónak is mutatkozott erre, s megpróbálkozott a kiskirályok hatalmának megtörésével. Erőfeszítései azonban nem hozták meg az annyira várt sikert, sőt egyik megalázó vereséget a másik után kellett elszenvednie, s gyakran kényszerült arra, hogy a büntetlenül maradt lázadóknak bocsánatot adjon. Ha történetesen valami sikerben volt része, ami egyre ritkábban fordult elő, azt sem tudta a maga javára fordítani. 1285 kora tavaszán például tatárok törtek be az országba. Lodornér származása ismeretlen, azok a korábbi feltételezések, amelyek szerint a Monoszló (más javaslat szerint a Vázsony) nemzetség tagja lett volna, nem igazolhatóak. 1257 és 1260 között veszprémi olvasókanonok volt, majd a bolognai egyetemen tanult jogot. 1264-től István ifjabb király alkancellárjaként szerepel, majd 1268-ban a váradi püspökség élére került. 1276-ban ő irányította a Margit hercegnő szentté avatása ügyében vizsgálatot folytató bizottság munkáját. Esztergomi érsekké 1279-ben nevezte ki III. Miklós pápa (1277-1280), s 1298. január 2-án bekövetkező haláláig ő volt a magyar egyház feje. Esztergomi érsekként jelentős szerepet játszott korának politikai életében. A támadás az 1241-1242. évi katasztrófához képest viszonylag szerény pusztítással járt, mert a király seregvezérei gyorsan kiverték a támadókat az országból. A harcok elülte után viszont szárnyra kelt az a híresztelés, miszerint a tatárokat voltaképpen a király hívta be az országba. Az egyébiránt teljesen alaptalan gyanú vélhetően abból táplálkozott, hogy a fogságba ejtett tatárokat László szolgálatába fogadta, s még az év őszén velük veretett le egy Szepességben kitört lázadást, ami önmagában szép eredmény lehetett volna, feltéve, hogy a király tatárjai egyszersmind nem dúlják fel és rabolják ki a szepesi káptalant is. A balsiker tartósan László társául szegődött, aminek meg is lettek a következményei. A király sem a főpapokban, sem a magyar előkelőkben nem bízott már, ellenben mind gyakrabban töltötte idejét a Hód-tavi csata után meghunyászkodott kunok körében, átvette szokásaikat és viseletüket, s megbotránkozást keltő kicsapongásokban keresett feledést kudarcaira. Ebben az időben hatalmasodott el felesége, a Magyarországon többnyire Erzsébetnek hívott Anjou Izabella iránt érzett ellenszenve is. László nem volt hajlandó Izabellával érintkezni, többre tartotta a kun lányokat. Még az is megesett, hogy Izabellát fogságra vetette, s a királynét megillető jövedelmeket kun szeretőinek adta. A botrányos eset az ország határain belül és kívül is vihart kavart, így László kénytelen volt meghátrálni. A sorozatos balsikerek és csalódások következtében a király lassan felőrlődött, s fékevesztett igyekezettel törekedett kiérdemelni az utókor által megvetéssel neki juttatott kun" jelzőt. Kunjai körében dorbézolt, hogy kisvártatva megbánást tanúsítva esküt tegyen a megjavu

A kun" király és a velencei herceg A tatárok második betörése. Miniatúra a Képes Krónikából, 1358 után IV. László pecsétjének előlapja lásra. Fogadkozott, hogy kiirtja az egész papságot mind egész Rómáig", majd mégis az esztergomi érsekkel tanácskozott az ország rendjének helyreállításáról. Fennen hirdette, hogy a magam számára én vagyok a törvény", ám hatalma valójában saját alattvalói kicsiny várainak bevételéhez sem volt elegendő. Hagyta, hogy Habsburg Albert - Rudolf fia - a Kőszegiekkel vívott háborúja során magyar várakat és területeket csatoljon országához. Végül oly mélyre süllyedt, hogy Lodomér érsek állítólag azt fontolgatta, hogy keresztes hadjárat meghirdetését kéri a pápától a király ellen. Erre azonban már nem kerülhetett sor, mert 1290 júliusában néhány kun álmában meggyilkolta az akkor még csak 28 éves Lászlót. A merénylet hátterét nem ismerjük, ám az tény, hogy a király halálhírét mindenki megkönnyebbüléssel fogadta. Elvileg elképzelhető, hogy a kunok akartak megszabadulni a már nekik is terhes királyi rokontól, okkal félve attól, hogy a tervezett keresztes hadjárat őket is elsodorja. Évtizedekkel később tudni vélték, hogy a Borsák adták a merénylők kezébe a fegyvert, ami épp annyira lehetséges, mint amennyire bizonyíthatatlan. A gyermektelen király halála után magától értetődően merült fel a trón betöltésének kérdése. A kortársak közül sokan úgy vélekedtek, hogy a magyar uralkodóház voltaképpen kihalt. Kiváltképp azokban a külföldi udvarokban hangoztatták ezt a vélekedést, amelyek urai oldalágon rokonságot tartottak az Árpádokkal, mindenekelőtt a nápolyi Anjouk. Bejelentette Magyarország Kun" László idején Egyébként ennek a László királynak az idejében Magyarország fényes dicsősége kezdett aláhanyatlani (...) Ugyanis mindenütt az országban belháborúk lobbantak föl, városok hullottak a porba, gyújtogatásokkal falvakat tettek a semmivel egyenlővé, a békét és az egyetértést sárba tiporták, a gazdagok tönkrementek, a nemesek a szegénység nyomorúsága miatt elparasztosodtak. Abban az időben a taligát, vagyis a kétkerekű kocsit az ország lakói László király fogatának hívták, mivel a folytonos fosztogatás miatt az igavonó állatok kivesztek az országban, és barmok módjára a taliga elé fogott emberek helyettesítették az állatokat" - így tekint vissza az 1280-as évek közállapotaira a 14. századi magyar krónikás. Képes Krónika. Fordította Bollók János. A fordítást gondozta és a jegyzeteket készítette Szovák Koméi. Veszprémy László. Az utószót írta, a függeléket és az irodalomjegyzéket összeállította Szovák Koméi. (Milleniumi magyar történelem - Források) Bp. 2004.117. old.

A KIRÁLYI HATALOM VÁLSÁGA Kun László gyilkosai. Miniatúra a Képes Krónikából, 1358 után Utószülött István igényét a magyar trónra a német-római császárrá soha meg nem koronázott Habsburg Rudolf német király is, sőt, alig három héttel IV. László halála után, Magyarországot mint megüresedett birodalmi hűbért fiának, Albert osztrák hercegnek adományozta. Ennek alapjául az szolgált, hogy 1241-ben IV. Béla a tatárok elleni segítség fejében hűbérül ajánlotta fel országát II. Frigyes német-római császárnak, amit az el is fogadott, csak éppen a segít II, András és Beatrix fia 1236-ban született. Ferrarában nevelkedett, ahol azonban belebonyolódott a helyi viszályokba, így menekülnie kellett Itáliából. Menedékre Hispániában talált, II. András Jolánta nevű leányánál, aki I. Jakab aragóniai király (1213-1276) felesége volt. Az aragóniai udvarban, ellentétben a magyarral, elismerték Istvánt az Árpád-ház tagjának, ám rövid vendégeskedés után a herceg visszatért Itáliába. Egy időre Ravennában telepedett le, ahol feleségül vette az egyik helyi hatalmasság, Pietro Traversari leányát, Erzsébetet, aki azonban hamarosan meghalt. Ezt követően Velencében telepedett le, ahol feleségül vette az előkelő patrícius, Michele Morosini leányát, Tomasinát. Ebből a házasságból született - pontosan nem ismert időpontban, a legvalószínűbben 1265 táján - fia, András, a későbbi III. András magyar király. Utószülött István 1272-ben halt meg. ségnyújtás maradt el. 1245-ben a pápa fel is mentette a magyar királyt hűbéri esküje minden következménye alól, amit azonban Rudolf egyszerűen figyelmen kívül hagyott. IV. Miklós pápa (1288-1292) maga is úgy vélekedett, hogy az Árpád-ház kihalt, s az öröklés kérdésében magának igényelte a döntés jogát. A pápai udvarban ugyanis már a 11. század utolsó negyedére kialakult az a meggyőződés, miszerint Szent István egykoron Szent Péternek - azaz voltaképpen a pápaságnak - ajánlotta fel országát. A magyar hagyomány ellenben úgy tudta, hogy Szent István nem Szent Péter, hanem Szűz Mária oltalmába ajánlotta országát, s az Árpádok soha nem ismerték el, hogy a pápaságot bármiféle főhatalom illetné meg királyságuk felett. A Szentszék ennek ellenére ragaszkodott a maga álláspontjához, amelynek legutóbb éppen Fülöp pápai követ adott hangot. Az ország főpapjainak és előkelőinek választása azonban a legesélytelenebb trónkövetelőre esett egy Velencében született herceg személyében. Róla annyit lehetett bizonyosan tudni, hogy nagyanyja II. András király özvegye, Beatrix volt. Apjának, Utószülött István hercegnek a származását azonban homály fedte, emlékezhetünk rá, annak idején IV. Béla fattyúnak tekintette a még meg sem született gyermeket. Ezt követően évtizedekig Béla álláspontja számított hivatalos"-nak, azaz az Árpádok soha nem ismerték el a dinasztia tagjának sem Istvánt, sem 1265 táján született fiát, Andrást. Így lehetett ugyanis elejét venni annak, hogy az ország valamely ellensége trónkövetelőként léptesse fel Istvánt, amire történt is kísérlet V. István uralkodása idején II. Ottokár cseh király részéről. Utószülött István 1272. évi halála után aztán fiára, Andrásra szállt ez a nem túl hálás szerep. Személye nem volt teljesen ismeretlen Magyarországon, mert két alkalommal, 1278-ban és 1287-ben, a Kőszegiek megpróbálkoztak azzal, hogy behozzák az országba, ám ezen kísérletek megmaradtak tétova próbálkozásnak. 1290-ben azonban Magyarország

a Nyugat-Dunántúlon formálódott ki. Kőzi kun" király és a velencei herceg A tartományokra szakadó ország A tartományok" kialakulásának következményeivel vet számot III. András 1290. évi törvényének azon cikkelye, mely elrendelte, hogy ha valamely külföldi hatalom országunk megtámadására jönne, vagy az országnak valamely része, vagy tartománya a király vagy az ország iránti engedelmességből, vagy függésből magát kivonná, vagy valamely módon elszakadni akarna, országunk nemesei (...) mellénk állni és minket segíteni tartoznak". Magyar történeti szöveggyűjtemény 1000-1526. Szerit. Bertényi Ivén. Bp. 2000. 286. old. egyházi és világi hatalmasai példátlan egyetértéssel nyilvánították törvényes származású Árpád-házi hercegnek a velencei Andrást. Lodomér érsek még IV. László életében kapcsolatba lépett vele, s András el is indult Magyarországra Velencéből. A Muraköznél tovább azonban nem jutott, mert ott egy előkelő előbb vendégül látta, majd fogolyként átadta Albert osztrák hercegnek. András tehát Bécsben tartózkodott, ha nem is önszántából, amikor IV. Lászlót meggyilkolták. A megoldást, mint annyiszor ezeknek az éveknek a során, Lodomér esztergomi érsek találta meg. Két szerzetest küldött Bécsbe, akik álruhába bújtatva valósággal kicsempészték Andrást Ausztriából, akit aztán nagy sietve Fehérvárra vittek, ahol 1290. július 23-án Lodomér érsek Magyarország királyává koronázta. Az ország, melynek trónjára III. András felülhetett, közel állt ahhoz, hogy egymással csak laza kapcsolatban álló tartományok halmazává essék szét. IV. László uralkodásának utolsó éveiben ugyanis a kiskirályok hatalma minőségi változáson ment keresztül. Korábban, az 1270-es években, még a leghatalmasabbak sem nélkülözhették azokat az erőforrásokat, amelyeket királyi tisztségek birtoklása révén szerezhettek meg, s ez magyarázza azt a tülekedést, amely a különböző bárói méltóságok megkaparintása érdekében folyt azokban az években. Az 1280-as évekre azonban ennek már nyomát sem látjuk forrásainkban, aminek oka abban fedezhető fel, hogy addigra a legsikeresebb kiskirályoknak sikerült többé-kevésbé egybefüggő területtel rendelkező tartomány"-t kialakítaniuk befolyási övezetükből. Ezek határain belül csak egyetlen akarat létezett: az uradalmakat és várakat birtokló, a familiárisok seregének parancsoló oligarcháé. Ennek elérése csak keveseknek sikerült, jóllehet sokan próbálkoztak vele. A legmesszebb ezen az úton a Héder nembéli Kőszegiek jutottak. A stájer eredetű nemzetség ősei a 12. század közepén telepedtek le Magyarországon. A rokonság Kőszegiágának hatalmát az a Henrik vetette meg, akit a kortársak jellemző módon a Nagy" melléknévvel illettek. Henrik egyike volt IV. Béla legbizalmasabb híveinek, pályafutása során az országbírói, a nádori és a szlavón báni méltóságokat egyaránt betöltötte hosszabb-rövidebb ideig. Családi birtokai Vas megyében feküdtek, s itt építette fel első várait, Szentvidet és Szalónakot is, melyek mellé minden jel szerint még IV. Bélától megkapta Kőszeget és Borostyánkőt is. A megye feletti ellenőrzés ily módon Henrik kezébe került, érthető tehát, hogy az őt és leszármazottait uraló tartomány" András herceget Magyarországra hozzák. Miniatúra a Képes Krónikából, 1358 után

A KIRÁLYI HATALOM VÁLSÁGA A kőszegi vár 13. századi palotájának rekonstrukciós rajza A hód-tavi csata emlékműve Hódmezővásárhelyen A leghatalmasabb várurak saját városi várukban laktak. Ilyen volt Kőszegi István vára Is, amelybe a gróf 1270-ben, ausztriai mintára, emeletes, tornyos, kápolnával, faburkolatos szobával és egy mérműves ablakokkal díszített teremmel ellátott palotát emelt. (A szerk.) szegi Henrik oly módon volt képes megvetni a maga tartományá"-nak alapjait, hogy eközben nem keveredett összeütközésbe királyával, IV. Bélával. 1270-től kezdődően azonban már csak alkalomszerűen volt hajlandó együttműködni a királyi hatalommal. Jellemző módon 1274-ben egy lázadásának véget vető csatában esett el, ám fiai minden tekintetben a helyébe léptek, s fokozatosan a Nyugat-Dunántúl csaknem egész területére kiterjesztették hatalmukat. Méltó társa volt a Kőszegieknek az a Gutkeled nembéli Joachim, aki 1272-ben László trónörökös elrablásával vált hírhedtté. Ezt követően Szlavóniában tett kísérletet a Kőszegiekéhez hasonló tartomány" kiépítésére, ám 1277-ben elesett egy csatában, melyet a hasonló célok által vezetett szlavón előkelők, a Babonicok ellen vívott. Halála után tartománya" szétesett, területén a Babonicok a Szlavóniában a lábukat ekkor megvető Kőszegiekkel osztoztak. Délebbre két helyi család, a Frangepánok és a Subicok tartották ellenőrzésük alatt Horvátország nagy részét. A Tiszántúlon tartományt építő Geregyékről és bukásukról már szó esett. A helyükbe lépő Borsák kezdetben beváltották az őket a jelentéktelen helyi birtokosok közül kiemelő IV. László reményeit. 1282- ben a hód-tavi csatában, 1285-ben pedig az ország keleti részét feldúló tatár betörés idején Borsa nembéli Roland erdélyi vajda és öccse, a forrásainkban többnyire csak megkülönböztető nevén Kopasz"-ként emlegetett Jakab lovászmester a király bátor és sikeres seregvezéreinek bizonyultak. A hatalom ízébe belekóstoló Borsák azonban csakhamar önállósították magukat, s királyuk ellen fordultak. 1287 tavaszán a Kőszegiek szövetségeseiként már csatában futamították meg IV. László csapatait, s ettől kezdve nyíltan ellenséges volt a viszonyuk a királlyal, ami azt jelentette, hogy a központi hatalom sem a Tiszántúl nagy részét, sem - Roland vajdai méltósága miatt - Erdélyt nem volt képes ellenőrzése alatt tartani. A IV. László ellen 1282-ben fellázadt Aba nembéli Finta örökébe öccse, Amadé lépett az 1280-as évek közepén. Bátyjánál sikeresebbnek bizonyult a tartományépítés terén, s 1290-re a Szepességtől a Tiszáig terjedt az a terület, amelyet a magáénak mondhatott. Amadé annyiban különbözött a többi oligarchától, hogy rendszerint kész volt együttműködni a királyi hatalommal, feltéve persze, hogy az nem kíván beleszólni tartománya ügyeibe.

Az Árpád-ház a 13. században

Az uralkodó és a kiskirályok A13. század öröksége A kormányzat átalakítása 88 A győzelemhez vezető út 92

AZ URALKODÓ ÉS A KISKIRÁLYOK A kormányzat átalakítása III. András ezüstdenárjának előlapja A hűbériség A III. András megkoronázását követően újjáalakított királyi tanács összetétele megbízható támpontokat kínál annak megítéléséhez, hogy kik lehettek azok a világi előkelők, akik készek voltak Lodomér esztergomi érsek javaslatára elfogadni királyuknak a velencei herceget. A nádori méltóságot Aba Amadé nyerte el, a Kőszegi Henrik fiai közül az Ivánnak is nevezett János tárnokmester, öccse, Henrik szlavón bán lett, míg a Borsákat szintén ketten képviselték: Roland az erdélyi vajdaságot, Kopasz" (azaz Jakab) pedig a pohárnokmesterséget kapta. Mint látható, éppen a leghatalmasabb kiskirályok álltak a háttérben. A sajátos helyzet több körülménnyel is magyarázható. Az oligarchák alighanem elfogadhatatlannak tartották volna, hogy olyan idegen uralkodó kerüljön Magyarország trónjára, aki saját országára támaszkodva a siker reményében léphet fel ellenük. Jobb megoldásnak tűnt tehát András, akiről okkal feltételezhették, hogy a számára A hűbériség alapját a földbirtoklás sajátos formája jelentette. Ennek lényege abban állt, hogy a hűbérúr katonai szolgálat kötelezettségével terhelt földbirtokot adott át ünnepélyes külsőségek közepette hűbéresének (vazallusának), aki hűségesküt tett neki. Eredetileg a hűbéres kapcsolat csak az érintett felek életére szóló köteléket jelentett, utóbb a hűbérbirtok (a hozzá kapcsolódó kötelezettségekkel együtt) örökölhetővé vált. A hűbéresnek is lehetett hűbérese és a hűbérúrnak is hűbérura, így a jogokból és kötelezettségekből álló hűbéri kapcsolatok rendszere valóságos láncolatot alkotott. A hűbériség sajátos társadalmi szervezetet alakított ki, melynek élén - legfőbb hűbérúrként - az uralkodó állt, aki azonban csak saját hűbéreseivel állt közvetlen kapcsolatban. ismeretlen környezetben képtelen lesz arra, hogy hatékonyan korlátozza hatalmukat. A Kőszegiek fejében, akik már korábban kapcsolatban álltak Andrással, az is megfordulhatott, hogy az új királyt - régi szolgálataikra hivatkozva - majd maguk irányíthatják. A Lodomér érsek által vezetett főpapi csoport éppen ellentétes reményeket fűzött az új uralkodó személyéhez. Ők a kiskirályok hatalmának letörőjét remélték megtalálni Andrásban, s határozott elképzeléseik voltak arról is, miként lehetne e célt elérni. A megoldást egy sajátos kormányzati rendszer, a rendiség bevezetésében keresték. A rendiség az idő szerint Nyugat-Európában is újdonságszámba ment, s a főpapok minden bizonnyal külföldi tanulmányaik idején ismerkedtek meg vele. Nyugat-Európában a rendiség a hűbéri viszonyok kereteit áttörve az azonos társadalmi és jogi helyzetben élők csoportjait tömörítette egy-egy rendbe, amelyek aztán részt követeltek maguknak az uralkodóval szemben az ország kormányzatából. Magyarországon a hűbériség ismeretlen volt, így a rendiség is némileg más formában valósult meg. A királyi hatalmat korlátozó vonásai jól felismerhetők ugyan, ám a rendi intézmények mégis a bárók hatalmának megtörését szolgálták. Lodomérék haladéktalanul hozzákezdtek terveik megvalósításához, s hogy pontosan milyen elképzelésekkel rendelkeztek, arról felvilágosítást nyerhetünk a koronázás után nem sokkal, 1290 szeptemberében tartott óbudai országos gyűlésen elfogadott törvényekből. Ezek több helyütt említést tesznek a királyi tanáccsal összefüggésben bizonyos, az ország által kiküldött tanácsosokéról. A királyi tanács világi tag-

A kormányzat átalakítása jainak, azaz a báróknak a kiválasztása az idáig a király kizárólagos joga volt. A főpapok esetében már valamivel bonyolultabb volt a helyzet, mert a 11. század végétől az egyház szabadságáénak jelszavával fellépő egyházi reformmozgalmak elvitatták a világi uralkodóktól a főpapok kinevezésének és méltóságukba való beiktatásának - az invesztitúrának - addig senki által kétségbe nem vont jogát. Ennek megfelelően a 12. század folyamán több magyar uralkodó lemondott az invesztitúra jogának gyakorlásáról. A magyar király ugyanakkor mégiscsak képes volt befolyásolni a főpapi méltóságok betöltésének kérdését, mivel egyfelől őt illette meg a jelöltajánlás joga, másfelől pedig az egyházi szabályoknak megfelelően megválasztott püspök személyével kapcsolatban előbb a király nyilvánította ki beleegyezését, s csak ezt követően terjesztették fel a pápához az illető ügyét megerősítésre. Az 1222. évi Aranybullában megfogalmazódott ugyan a királyi tanács összeállításába való beleszólás igénye, ez azonban csupán az idegenek és a nem keresztények tanácsba juttatásának tilalmára korlátozódott, s a rendiséghez nyilvánvalóan semmi köze sem volt. Az ország által kiküldött tanácsosok" feltűnése az 1290. évi törvényekben ellenben a rendiség azon alaptételének magyarországi megjelenéséről tanúskodik, miszerint az ország ügyeinek intézésében kulcsszerepet játszó királyi tanácsban az ország" képviselői is helyet kaptak. Feltűnő ugyanakkor, hogy a törvény e tanácsosoknak szerepet adott a bárók tetteinek elbírálásában is, elrendelve, hogy a már az Aranybullában is emlegetett székesfehérvári országos gyűlések résztvevői megvizsgálják a bárók tetteit, miképpen járt el ki-ki közülük a saját tisztségében, és tartották meg az ország jogait, és ki-ki érdemei szerint jutalmát vagy mulasztásai és vétkei szerint büntetését a mi [ti. a király] és tanácsosaink ítélete szerint még aznap elvegye". Mindebből egyértelműen kiviláglik, hogy az ország által kiküldött tanácsosok" voltaképp a bárók ellensúlyozására kerültek be a tanácsba. A királyi tanács rendi jellegű átalakításának következő lépése az volt, hogy az 1298. évi törvény két-két főpapból és nemesből A kisebb tanács III. András. Miniatúra a Thuróczy-krónikából, 1488 Az 1298. évi úgynevezett tanácstörvény kimondta: hogy Magyarországot illendőbben kormányozzák (...), király urunk három hónaponként váltakozva, két-két püspököt tartson maga mellett, éspedig a rendnek megfelelően egyiket az esztergomi, másikat a kalocsai egyháznak alárendelt püspökök közül, és ugyanannyi (...) nemest az ország minden nemese képében. (...) bármit tesz is ezen említett, mellérendelendő tanácsosok tanácsa nélkül [a király] a fontosabb birtokadományok és a méltóságok eladományozása vagy más nagyobb dolgok tekintetében, azokat nem kell megtartani". Magyar történeti szöveggyűjtemény 1000-1526. Szerit. Bertényi Iván. Bp. 2000.294. old.

AZ URALKODÓ ÉS A KISKIRÁLYOK A Magyar Királyság etnikai térképe 1300 körül álló kisebb tanácsot rendelt a király mellé, s ennek beleegyezése nélkül az uralkodó legfontosabb döntéseit nem tekintették érvényesnek. Az 1290. évi törvény által említett fehérvári gyűlés maga is egyike volt a rendi intézményeknek. Kormányzati és igazságszolgáltatói feladatokat ellátó gyűléseket kezdettől fogva tartottak az Árpádok Magyarországán. Ezek a korai gyűlések valójában a királyi tanács ülései voltak. Ilyen gyűléseken születtek meg a korai Árpádkor törvényei, ám ezek mégsem tekinthetők rendi országgyűléseknek. Ennek a fogalomnak ugyanis csak azok a gyűlések felelnek meg, amelyeken a királyi tanács tagjain kívül az ország" képviselői is megjelennek, a résztvevők testületként tekintenek magukra és ténylegesen is szerephez jutnak a döntések meghozatalában - mint történt az a III. András uralkodása idején tartott országos gyűlések esetében. Az új kormányzati rendszer támogatóiként Lodomér és társai a nemességgel számoltak. Az 1267 után már az egykori királyi szerviensek tömegeit is magában foglaló társadalmi rétegben a főpapok a kiskirályok természetes ellenfeleit látták. Ez a vélekedés nem is volt teljesen alaptalan, hiszen az 1280-as évek óta gyakran előfordult, hogy valamely hatalmas erőszakkal kényszerítette familiárisai közé a tartománya területén élő nemesek egy részét, akik nyilván örömmel szabadultak volna meg a nem kívánt kapcsolat nyűgétől. Más nemesek ellenben, s nem is kevesen, valóban önként álltak a kiskirályok szolgálatába, hiszen a szolgálat számos előnnyel járhatott számukra. Lodomérék helyzetértékelése tehát némiképp felemás volt, ennek el-

A kormányzat átalakítása lenére igyekeztek megteremteni a lehetőségeket arra, hogy a nemességet is bevonják a kiskirályok elleni szövetségbe. Kezükre játszott ebben, hogy az 1270-es évek elejétől kezdődően a nemesség életének színteréül szolgáló megyei intézmény jelentős változásokon ment keresztül, annak köszönhetően, hogy egy új tisztség jelent meg benne, a szolgabíráké. A magyar történetírásban régtől fogva jelen van az az álláspont, mely a szolgabírói intézmény kialakulását a 13. század középső harmadára helyezi, s a királyi szerviensek érdekvédelmi mozgalmához kapcsolja. Valójában azonban bizonyítható, hogy a szolgabíróság intézménye jóval később jött létre, mégpedig szoros összefüggésben azzal, hogy IV. László gyermekkirályságának éveiben - közelebbről 1273-ban - az uralkodó anyja, Erzsébet királyné kísérletet tett arra, hogy fia nevében maga vegye kezébe az ország kormányzását. Az 1267 után a nemesek közé számító egykori királyi szerviensek egyik legfontosabb kiváltsága az volt, hogy a király előtt vonhatók csak perbe, ami Erzsébet sége mellett azt jelentette volna, hogy az özvegy királyné ítélkezik felettük. Ez azonban elfogadhatatlan nőuralom" lett volna a királyi tanács báróinak szemében, s ezért minden rendelkezésükre álló eszközzel megpróbálták szűkíteni Erzsébet mozgásterét, történetesen oly módon, hogy csökkentsék az özvegy királyné nemesek pereibe való közvetlen beavatkozásának lehetőségét. Ennek módját abban találták meg, hogy megyénként négy-négy tekintélyes helyi nemest bíztak meg a szolgabírói feladatok ellátásával. Ezek legfontosabbika az volt, hogy a megyés ispánnal együtt ők ítélkezhettek a megyében élők ügyeiben. Az újítást tehát eredetileg átmeneti - az ország kormányzásában a király néhány évig tartó kiskorúságából fakadó nehézségeket áthidaló - megoldásnak szánták bevezetői. Hogy aztán az mégis gyökeret vert az ország igazgatásának intézményrendszerében, az annak volt köszönhető, hogy időközben kiderült: a kivételesen jól sikerült megoldás voltaképpen minden érdekeltnek megfelel. A nemesek kedvezően fogadták a változásokat, mert közülük azok, akiket szolgabíróvá neveztek ki, presztízst és hatalmat adó tisztségekhez jutottak, a többiek pedig pereiket a megyén belül, a királyi udvarba való költséges, s gyakran kockázatos utazás vállalása nélkül rendezhették el. A saját oligarchikus magánhatalmuk kiépítésére törekedő bárók pedig azért ítélhették a maguk szempontjából kedvezőnek a megyei bíráskodás új formáját, mert ez megteremtette a lehetőségét annak, hogy a tartomány"-ukban élő nemesek perei ne kerüljenek a központi bíróságok elé, hanem helyben tárgyalják azokat, ahol a kiskirály, ha szükségesnek látja, könnyedén érvényesítheti befolyását. Mivel a szolgabírákat ekkoriban még a király nevezte ki - a nemesek által való választásuk csak a 14. században vált szokássá -, Lodomérék erőteljesen támogatták a szolgabírói intézményt, s az 1290. évi törvény határozottan előírta, hogy az ispán ne merészeljen ítéletet hozni vagy bíráskodni a négy megbízott nemes [azaz a szolgabírák] nélkül". Elképzelésük alighanem az lehetett, hogy a szolgabírák lesznek majd a központi hatalom képviselői a megyékben, ezt a lehetőséget veti fel ugyanis az 1290. évi törvény azon rendelkezése, mely a megyékben bíráskodó nádor ellenőrzésével bízta meg a szolgabírákat. Lodomér elképzelései, mint láthattuk, szinte maradéktalanul megjelennek már az 1290. évi törvény szövegében. Nem valamiféle rögtönzésről van tehát szó, hanem jól átgondolt és kidolgozott tervekről. Ez annál bátrabban állítható, mert számos jele van annak, hogy az érsek és munkatársai már IV. László idejében megpróbálkoztak valami hasonlóval azt követően, hogy a királyt nagykorúvá nyilvánították. Kísérletük akkor - számos előre nem látható esemény együttes hatása következtében - elbukott, most azonban elérkezettnek látták a pillanatot az időközben kiérlelt tervek végrehajtásához. A szolgabírák A szolgabírák tevékenységébe enged bepillantást IV. László egyik 1284-ben kelt. a Szabolcs megyei szolgabírákhoz intézett parancslevele: Péter fia Péter panaszkodott nekünk, hogy Csépán fia Miklós indokolatlanul eltiltotta az ő apját bizonyos Jákó nevű örökölt földjétől, ezért hűségteknek szigorúan meghagyva megparancsoljuk, hogy ugyanezen Péternek - ahogy nektek ama föld ügyében igazságosnak tűnik - szolgáltassatok teljes igazságot Miklós részéről. Amennyiben azonban ő ítéleteteknek nem kívánna engedelmeskedni, akkor ugyanezen Miklósnak jelöljetek ki egy megfelelő időpontot, hogy jelenjék meg előttünk Péterrel szemben. Ezután az általatok megadott időpontot írjátok meg nekünk leveletekben". Levéltárak - kincstárak. Fonások Magyarország levéltáraiból (1000-1686) Közreadta Blazovich László. Érszegi Géza, Turbuly Éva. Bp. Szeged 1998 122. old.

AZ URALKODÓ ÉS A KISKIRÁLYOK A győzelemhez vezető út Léka vára Burgenlandban. Légi felvétel A kormányzat rendi jellegűvé formálása III. András uralkodásának elején szép reményekre jogosította fel a király főpapi támogatóit a jövőt illetően, az uralkodónak azonban mindenekelőtt a kormányzás napi gondjaival kellett megküzdenie. A legsürgetőbb ezek közül uralmának nemzetközi elismertetése volt. Mindazok a hatalmak, amelyek IV. László halála után maguknak követelték a magyar koronát, vagy legalább igényt tartottak arra, hogy beleszólhassanak a trónbetöltés kérdésébe, a legkevésbé sem szándékoztak beletörődni, hogy egy velencei herceg keresztül húzza számításaikat. Ráadásul ezek egyike, Albert osztrák herceg (1282-1308) voltaképpen már jelen is volt Magyarországon, mivel még 1289-ben több mint harminc várat és települést elfoglalt Moson, Sopron és Vas megyékben a Stájerországban és Ausztriában is szívesen hatalmaskodó Kőszegi János ellen folytatott háborúja során. III. András előbb felszólította a kivonulásra a herceget, persze hasztalan, majd 1291- ben nagy hadjáratot indított ellene. Seregei Bécsig meg sem álltak, s Albert békére kényszerült. IV. Miklós pápa (1288-1292) sem tétlenkedett. A kezdeti tanácstalanságot követően elkötelezte magát amellett, hogy

A győzelemhez vezető út a magyar trón a nápolyi Anjoukat illeti, s Magyarországra küldte követét János jesi püspök személyében. A legátus hamar megtalálta a hangot a Kőszegiekkel, akik, úgy tűnik, időközben felismerték, hogy III. András uralkodása közel sem olyan kedvező számukra, mint remélték. A király az Albert herceggel kötött békében ugyanis kötelezettséget vállalt arra, hogy azokat a magyar várakat, amelyek a herceg tartományainak biztonságát veszélyeztetik - azaz a Kőszegiek erősségeit - leromboltatja. Nem volt az a király, akinek kedvéért a Kőszegiek váraiktól megváltak volna, így az 1290-ben létrejött és Andrást a magyar trónra juttató alkalmi szövetség egyik láncszeme máris elpattant. A sértett Kőszegi János esküt tett János legátus kezébe arra, hogy csak a pápa által elismert uralkodót fogad el királyául, ami az adott helyzetben egyértelmű volt az Anjouk pártjára való átállással. A jó hír hamar eljutott Nápolyba, ahol II. Károly király (1285-1309) felhatalmazta az oligarchát, hogy nevében háborút viseljen III. András ellen, s hogy kedvet csináljon a vállalkozáshoz, egyszersmind neki adományozta hűbérjogon Vas és Sopron megyéket. Kőszegi János ki is robbantott 1292-ben egy lázadást, amely azonban különösebb zavarokat nem okozott, mivel a király egyik seregvezére, az 1270-es évek politikai harcaiban főszerepet játszó Csák nembéli Péter fia, Máté sikerrel harcolt a Kőszegiek ellen. Annál nagyobb megdöbbenést keltett, hogy a béke helyreállta után Kőszegi János fogságba ejtette a királyt. András hónapokig volt a Kőszegiek hatalmában, akiknek ily módon alkalmuk lett volna akár megöletni, akár az Anjouknak kiszolgáltatni egykori urukat, ám végül - nem tudni, miért - visszarettentek ettől, s szabadon engedték a királyt. III. András Szlavóniában esett fogságba, ahová azért ment, mert édesanyját, a velencei patríciuscsaládból származó Tomasina Morosinit várta. Tomasina végül 1293-ban érkezett Magyarországra, ahol A hainburgi béke Mindenekelőtt Albert hercegúr vissza fogja adni az összes várat, amelyek királyi jogon közvetlenül a királyhoz [azaz III. Andráshoz] tartoznak (...). A nemesek és bármely egyéb állapotú emberek összes egyéb váraival kapcsolatban pedig, melyeket a herceg hatalmában tart, és amelyek korábban a clvódások gyúanyagául szolgáltak, úgy határoztak, hogy el kell pusztítani [azokat], hogy eltűnjenek a föld színéről" - részlet az 1291. évi osztrák hadjárat után megkötött békeszerződés szövegéből. Köblös JózsefSüttő Szilárd-Szende Katalin: Magyar békeszerződéseit 1000-1526. Pápa 2000. 92. old. fia csakhamar rábízta a baranyai Dunaszakasztól egészen az Adriáig terjedő hatalmas országrész kormányzatát. Nem is kellett csalódnia, mert az asszony férfiakat megszégyenítő ügyességgel és határozottsággal tartotta kézben tartománya ügyeit. Ha kellett, várat ostromolt, mégpedig sikerrel, ha úgy hozta a szükség, lázadást vert le, nem is egy alkalommal. 1296 végén azonban Tomasina váratlanul meghalt - külföldön tudni vélték, hogy méreg végzett vele -, s bár fiát ez a csapás nyilván megviselte, zavarba nem hozta: Tomasina utó- A gyermek III. András anyjával, Tomasina Morosinival. Olajfestmény, 18. század

AZ URALKODÓ ÉS A KISKIRÁLYOK A Magyar Királyság déli területei 1272 után Szerződés a bárókkal da a délvidéken fivére, azaz III. András nagybátyja, Albertino lett. 1294-ben újabb lázadás tört ki az országban, igaz, ezúttal nem a király ellen. Az történt, hogy Borsa Roland szemet vetett az erdélyi püspök egyik Bihar megyei várára és ostrom alá vette. III. András királyi sereg élén emlékeztette Erdély vajdáját arra, hogy elmúltak azok az idők, amikor ilyesmi büntetlenül megeshetett. A Borsák kénytelen-kelletlen meghódoltak: bár váraikat megtarthatták, Erdélyből kiszorultak. Az új vajda Kán nembéli László lett, aki ugyan idővel maga is a sajátjaként tekintett a tartományra, ám - Aba nembéli Amadéhoz hasonlóan - soha nem lázadt fel királya ellen. III. András sikereit családi tragédia árnyékolta be 1295-ben: meghalt első felesé AIII. András és öt bárója között létrejött szerződések közül csak az maradt fenn, amelyet a király Ákos nembéli Istvánnal kötött. Ebben az országbíró arra kötelezte magát, hogy minket [azaz a királyt] természetes urának fog tekinteni, parancsainknak engedelmeskedik, és ezen a világon élő minden ellenséggel szemben, országunkon belül és kívül, bármilyen rendű és rangú, akár egyházi, érseki méltóságú személyek és pápák (...) ellen is szolgálni fog, mivel Szent István kiráíy Magyarország apostola, és helyébe lépnek utódai a leszármazás rendje szerint (...). Minden ellenségünknek ellensége, ellenfelünknek ellenfele, nyírt és titkos hűtleneinknek üldözője lesz". LenkeyZottán-Zsoldos Attila: Szent István és III. András. Bp. 2003.211. old. ge, a lengyel Fenenna, akit még 1290-ben vett nőül. A házasságból csak egy leánygyermek született - Erzsébet hercegnő -, s mivel a trónöröklés biztosításához fiúra lett volna szükség, a király nem sokáig gyászolhatott. Már a következő évben eljegyezte egykori ellenségének, Albert osztrák hercegnek a leányát, Ágnest, s a házasságot is megkötötték 1296-ban. Az egyik szomszédos hatalommal való kiegyezés nagy külpolitikai sikernek számított, ami mellett eltörpült, hogy Kőszegi János újabb - ez alkalommal is rövid és sikertelen - lázadása törte meg az ország békéjét. Nagyobb gondot okozott Andrásnak, hogy addigi kedvence, a Kőszegiek elleni harcokban kitűnt Csák nembéli Máté elpártolt tőle. Máté a király kegyének védelme alatt fogott neki saját tartománya kiépítéséhez, s az eszközökben, a többi kiskirályhoz hasonlóan, ő sem volt válogatós. 1297 végére Trencséntől Pozsonyig ő ellenőrizte az északnyugati országrészt, s példáját fivére, Csák is követte valamivel keletebbre, Hont, Bars és Komárom megyék területét sanyargatva. Növelte a bajt, hogy 1298 elején elhunyt a király addigi fő szövetségese, Lodomér esztergomi érsek. Halála után repedések keletkeztek a király és a főpapi kar közötti szövetségen. Ennek jelei az 1298. évi törvény szövegében is megmutatkoznak, amelynek bevezetőjében a püspökök nem mulasztották el felemlegetni, hogy az András megkoronázásakor hozott végzé-

A győzelemhez vezető út seket a rosszindulatú és szenvedélyektől elvakult emberek gonoszsága következtében igen kis mértékben tartották meg, és a király úr lanyhasága folytán teljességgel el is hanyagolták". A vád annyiban igaztalan volt, hogy András kitartóan, s nem is sikertelenül, harcolt a törvényes rend megzavarói ellen, ám az tagadhatatlan, hogy a főpapok által kívánatosnak tartottnál jóval nagyobb megértést tanúsított mindazok iránt - legyenek akár kiskirályok, akár mások -, akik készek voltak híven teljesíteni parancsait. Szakításra nem került sor III. András és a püspökök között, tény ugyanakkor, hogy András igyekezett lazítani azokon a szoros szálakon, amelyek a magyar püspöki kar támogatásához kötötték uralmát. Valamikor 1298 második felében tehát egy-egy szerződést kötött öt bárójával - Ákos nembéli István országbíróval, Demeter pozsonyi és zólyomi ispánnal, Rátót nembéli Domokos tárnokmesterrel, Aba nembéli Amadéval és Szécs nembéli Pál komáromi, győri és mosoni ispánnal -, amelyek kölcsönös jogokat és kötelességeket írtak elő a feleknek, s ennyiben határozottan hűbéries színezetűek voltak. A felek kötelezték magukat egymás feltétlen támogatására bármely ellenséggel szemben. A bárókkal kötött egyezmény csalhatatlan jele annak: III. András elérkezettnek látta az időt arra, hogy megfogalmazza önálló politikai elképzeléseit. Mivel az érintett bárók egytől egyig oligarchák voltak - Aba nembéli Amadé történetesen a leghatalmasabbak közül való, a többiek pedig éppen azon munkálkodtak, hogy maguk is közéjük emelkedjenek -, a király új politikájának lényege abban összegezhető: együttműködni azokkal a kiskirályokkal, akik erre hajlandóságot mutatnak. A szövetség elsődleges célja az volt, hogy biztosítsa a királyi hatalom legveszedelmesebb ellenfelei, a Kőszegiek és a Csákok ellenében azt az erőt, amelyet a püspöki kar képtelen volt megadni. Néhány év uralkodás bőségesen elegendő tapasztalatot biztosított III. András számára annak felismeréséhez, hogy az agresszív és együttműködésre képtelen kiskirályok kizárólag erővel kényszeríthetők térdre. Az öt báró ugyanakkor a Csákok és a Kőszegiek ellenségei közé tartozott, nem azért, mert a királyt szolgálták, hanem azért, mert riválisaik voltak a tartományépítésben. Érdekeik tehát egybeestek III. András érdekeivel, s a király ezt a körülményt fordította a maga és országa javára. Amilyen jól sikerült lépés volt a bárókkal kötött szövetség, olyan melléfogásnak bizonyult az esztergomi érseki székbe jelölt Bicskei Gergely személye. III. András korábbi bizalmasa ugyanis csakhamar belátta, hogy érseksége megerősítése az Anjou-párti pápa, VIII. Bonifác (1294-1303) kegyén múlik, s ezért elhagyta urát, s átállt az Anjouk oldalára. Lépése a püspöki karban is nagy felzúdulást keltett, eltökéltségén azonban ez mit sem változtatott. Talán ő lehetett az, aki rávette a magyar oligarchák némelyikét - a Kőszegieket, Csák nembéli Mátét, Borsa nembéli Rolandot és másokat, valamint VIII. Bonifác pápa egyházi méltóságokat adományoz. Miniatúra, 14. század

AZ URALKODÓ ÉS A KISKIRÁLYOK Mária királyné síremléke Nápolyban, a Santa Maria Donnaregina-templomban Az utolsó aranyág letörik a hagyományosan Anjou-párti horvát urakat -, hogy a pápától kérjenek új királyt AIII. Andrással 1298-ban szerződést kötő bárók egyike, Ákos nembéli István így emlékezett meg néhány évvel később ura haláláról: midőn pedig Magyarország felséges királya, András úr Isten kegyes hívására a földi dolgokból kivált, Szent István első magyar király nemzetségének, vérének, törzsökének atyai ágon sarjadt utolsó aranyágacskája meghalt, az egyházat kormányzó főpapok, Magyarország bárói, előkelői, nemesei és bármilyen rendű lakói, mikor felfogták, megtudták és értesültek, hogy igaz és természetes uruk elhagyta őket, Ráchelként siratták és végtelenül megzavarodtak, és nagyon megrendültek". Középkori históriák oklevelekben (1022-1410). A szövegeket válogatta, az előszót és a jegyzeteket irta Knstó Gyula. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 1.) Szeged 1992. 131. old. András helyébe, ami nyilvánvalóan a nápolyi Anjouk malmára hajtotta a vizet. Nápolyban 1295. évi haláláig V. István nővérének, Mária nápolyi királynénak a fiát, Martell Károlyt tekintették a magyar trón jogos birtokosának, most, hogy reményeik újra feléledtek, ennek fiára, a mindössze tizenegy éves Károlyra ruházták apja jogait. Sőt 1300 nyarán Magyarországra is küldték a herceget, akinek azonban, amikor a dalmáciai Spalatóban partra szállt, keservesen csalódnia kellett, mert ott csupán Bicskei Gergely és a Subicok fogadták. A III. András eltávolítására szőtt összeesküvés összeomlott tehát, s a király sikere olyan teljes volt, hogy még a pápa is kénytelen volt mentegetőzni András udvarában tartózkodó követe előtt azt bizonygatva, hogy az ő tudta és beleegyezése nélkül indult a kis Károly herceg Magyarországra. A pápától királyt kérő oligarchák többsége, köztük a leghatalmasabbak, azaz Csák nembéli Máté és a Kőszegiek is, azért nem siettek az Anjou herceg elé, mert időközben meghódoltak III. Andrásnak. Hogy mi történt, nem tudjuk, tény azonban, hogy 1300 nyarára az ország teljes területe a királyi hatalom ellenőrzése alá került, amire éppen egy emberöltőnyi idő, huszonnyolc év óta nem volt példa. Teljesen valószínűtlen, hogy a király fegyverrel kényszerítette volna térdre addigi ellenségeit, hiszen a hadjáratnak nyoma maradt volna forrásainkban. Talán valamiféle megegyezésről lehet szó, ám ennek mibenlétét csak találgathatjuk. A következő hónapok vagy évek fejleményei nyilván választ adtak volna a kérdésre, csakhogy III. András 1301. január 14-én meghalt, s győzelme titkát magával vitte a sírba. Az Árpád-ház címere a Martell Károly által készíttetett cibórium oszlopán

A 13. század öröksége A 13. század öröksége A gazdálkodás és a háztartás eszközei a 13. századból; sarlók és cserépedény A 13. század folyamán az ország életében végbement változások némelyike nem élte túl a század végét, s megmaradt e századra jellemző jelenségnek. Nagy részük azonban, mivel az egyes évszázadok közötti választóvonal a legtöbb esetben nem jelent egyúttal valóságos korszakhatárt is, a 13. század örökségeképpen folytatódott a 14. század folyamán. Az 1210-es években feltűnő királyi szerviens" kifejezés és az általa jelölt társadalmi réteg például kifejezetten a 13. század terméke. Használata azt követően, hogy az 1267. évi törvényben a királyi szervienseket elismerték a nemesi jogok birtokosainak, fokozatosan kikopott forrásainkból, bár elvétve még a 14. század első felében is felbukkan. Maga a folyamat azonban, amelynek egyik fontos elemét éppen a királyi szerviensi réteg története alkotja, azaz a nemesség kiformálódása, nem ért véget a 13. században: az ország két, külön kormányzott tartományában, Erdélyben és Szlavóniában élő nemesek csak a 14. század folyamán kaptak az országos nemességgel azonos jogokat. A falvak földművelő népének megnevezésére a 13. század végére vált általánossá a jobbágy elnevezés, aminek hátterében az új típusú nemesség kialakulásához hasonló jelentőségű társadalmi változások állnak. A 11-12. század agrárnépessége rendkívül sokszínű volt mind jogállását, mind eredetét tekintve. Gazdasági helyzetük és köteles szolgálataik szintén változatos képet mutattak. A paraszti társadalomban bekövetkező változások fő színhelye, s egyben ösztönzője a 13. század elején a nagy adományok következtében megerősödött világi nagybirtok volt. A korai időkben a teljes alávetettségben élő szolgák dolgoztak a birtokosok művelés alá fogott földjein, amelyek egyfajta házigazdaságokként működtek. A prédiumnak nevezett földesúri üzem mindenestül a földbirtokos tulajdonában állt: az övé volt a föld, az annak megműveléséhez használt eke és a többi munkaeszköz, az övéi voltak az igavonó és egyéb állatok és persze, maguk a munkát végző szolgák. A prédiumok szolgái, bár paraszti munkát végeztek, önállóan termelő paraszti gazdasággal nem rendelkeztek, sőt többnyire saját háztartással sem. Munkájukat a földesúr megbízottja irányította, közös szállásokon laktak, s az úr gondoskodott élelmezésükről és ruházkodásukról, összességében elmondható, hogy a szolgák függése mindenekelőtt személyi jellegű volt: szolgai állapotuk az úr személyéhez, s nem földjéhez kötötte őket. A szolgák mellett a 12. században tűnnek fel a szintén szolgai jogállású, de önálló háztartással és paraszti gazdasággal ren-

A 13. század öröksége delkező libertinusok, s ha kis számban is, de éltek a világi magánbirtokokon szabad állapotú, hol szabad"-nak, hol jobbágy"- nak nevezett parasztok is. A 13. század közepétől a - nem kis mértékben a mongol pusztítás demográfiai hatásaként fellépő - munkaerőhiány tette lehetővé, hogy e csoportok egységesüljenek: vagy úgy, hogy a zűrzavaros időkben a szolgai jogállású népesség önkényesen elvándorolt és új lakóhelyén már szabad emberként vállalt paraszti munkát, vagy úgy, hogy ennek elébe vágva, maga a birtokos könnyített szolgái helyzetén. A 13-14. század fordulója tájára a világi magánbirtokon alakult ki a késő középkori magyar társadalom legnagyobb létszámú társadalmi rétege, a jobbágyparasztoké. Ezek szolgáltatásainak rendje nagyjából a korábbi libertinusokéhoz hasonlóan alakult, a jobbágyparaszt azonban már szabad ember volt, s ennek következtében nem személye, hanem gazdasága adózott, őt magát pedig megillette a szabad költözködés joga. A földbirtokos mellett persze, a király is megkövetelte az őt illető adókat, s természetesen az egyházi tizedet is változatlanul beszedték. A királyi és az egyházi birtokokon élők 11-12. századi viszonyokat idéző szolgai jogállása a 13. században még változatlan maradt, helyzetükben csak annyi változás következett be, hogy terheik súlypontja a korábbi termény- és munkajáradékok helyett fokozatosan a pénzben beszedett földesúri adókra helyeződött át. A 14. század végére azonban ők is személyükben szabad jobbágyparasztokká váltak. A 13. század végére jelentős változások következtek be a Magyar Királyság etnikai arculatában is. A Kárpát-medence kezdettől fogva különböző eredetű és nyelvű népeknek adott otthont, mindazonáltal a népesség nagy többségét - a 10. század óta - a magyarság alkotta, mely mellett kisebb-nagyobb szláv csoportok éltek az ország különböző vidékein: a mai Szlovákia és Erdély egyes területein kívül elsősorban a Dráva folyótól délre elterülő Szlavóniá A szabad költözködés joga A személyükben szabad jobbágyparasztok költözködési jogáról egy 1300 táján keletkezett királyi tanácsi határozat rendelkezett, mely az 1298. évi törvény szövegéhez csatolva maradt fenn. A határozat kimondja: Egy nemes bármelyik parasztja vagy jobbágya, ha akarja, miután engedélyt kapott, és a szokásos igazságos földbért megfizette, ura birtokáról más nemes birtokára vagy máshová, ahova jónak látja, ott tartózkodás végett minden javaival szabadon átköltözhet". Magyar történeti szöveggyűjtemény 1000-1526. Szerk. Bertényi Iván. Bp. 2000. 301. old. ban. Az országba ugyanakkor jelentős számban érkeztek idegen etnikai csoportok mind keletről, mind nyugatról. Ezek egy része már az Árpád-korban beolvadt A középkori Ózsinagóga, Sopron

A 13. század öröksége Kézai Simon Az első olyan magyar történetíró, akinek a neve is ismert, IV. László egyik udvari papja volt. Életéről szinte semmi biztosat nem tudunk. Bizonyosnak tűnik, hogy nem volt előkelő születésű, s valószínűsíthető, hogy az itáliai egyetemek valamelyikén tanult. A magyarok viselt dolgai címet viselő műve, mely valamikor 1282 és 1285 között készült, csak 18. századi másolatokból ismert. Kézai részben kivonatolta, részben bővítette a korábbi magyar krónikák szövegét. Ő írta meg azt a hun történetet, amelyet aztán a 14. században beillesztettek a magyar krónikák elejére, elterjesztve ezzel a hun és a magyar nép évszázadokon át történelmi ténynek tekintett elméletét, melyet Kézai külföldi olvasmányai és a magyar mondakincs egyes elemeinek felhasználásával dolgozott ki. a magyarságba, mint történt az a 13. század második felére az izmaelitákkal. A 12. század előtt a kelet-európai sztyeppről több hullámban beköltöző török nyelvű besenyők beolvadása csak a 14. század közepén vett nagyobb lendületet, bár egyes csoportjaik még a 15. században is megtartották etnikai arculatukat. A leginkább azok az idegen eredetű közösségek voltak képesek megőrizni különállásukat, amelyek a magyar környezetüktől elkülönülő igazgatási intézmények kialakítására kaptak lehetőséget. Ezek közé tartoztak a 12. század közepén betelepülő erdélyi szászok, akiknek II. András biztosított széles körű kiváltságokat 1224-ben. Hasonló jogokat kaptak V. Istvántól 1271-ben a ma Szlovákiához tartozó Szepesség területén élő, az erdélyiekhez hasonlóan szászoknak nevezett, zömmel valóban német telepesek. A 13. század közepén az újonnan beköltözött kunok gazdagították az ország népeinek sokszínűségét. Alföldi szállásterületeiken a 15. századra szintén elkülönülő igazgatási egységek alakultak ki, melyek kiformálódása vélhetően már a 14. században megindult. A 12-13. század fordulója táján kezdődött meg a Balkán felől a románok betelepülése az országba, elsősorban Erdélybe és az azzal szomszédos területekre. A románok eleinte zömében hegyi pásztorkodással foglalkoztak, a földművelésre csak később tértek át. Az egyes román csoportok élén kenézeknek nevezett előkelők álltak, akiknek többsége idővel beolvadt a magyar nemességbe. A mai Szlovákia területén a nagy múltú Kárpát-medencei szlávságból és a környező szláv országokból - a tatárjárást követően megélénkült betelepítéseknek köszönhetően - érkező bevándorlókból összeolvadó szlovákság ekkortájt kezdett önálló népi arculatot nyerni. Szlavóniában változatlan maradt a magyarul tótoknak, németül windischeknek nevezett helyi délszlávok túlsúlya, akiknek az elhorvátosodása csak azt követően indult meg, hogy a 15. századtól kezdődően megkezdődött az Adria-parti Horvátország lakóinak északra menekülése a Balkánon előrenyomuló oszmán törökök elől. A városok lakosságának etnikai megoszlása annyiban tért el az országostól, hogy ezeken a településeken a magyarság helyett egyértelműen az újlatin nyelveket beszélő olasz", valamint a német ajkú lakosság dominált. Ezen a helyzeten az sem változtatott, hogy az ország középső vidékein magyar, az északiakon pedig szláv polgárság is lakta a városokat, miként a magyarországi zsidóság is elsősorban a városokban lelt otthonra. A 13. század kulturális téren is jelentős változásokat hozott. A kereszténység felvétele a 10-11. század fordulója körüli évtizedekben megnyitotta a nyugati kereszténység nemzetközi jellegű kultúráját a magyarság előtt, ugyanakkor viszont halálra ítélte a pogány kor magyar nyelvű szóbeliségen alapuló műveltségének nagy részét. Ez utóbbi elemei a 13. századig bizonyosan éltek még, s egyes krónikások le is jegyeztek egyes történeteket, bár nyilván nem eredeti formájukban. A latin nyelvű írásbeliség hatósugara jó ideig nem terjedt túl a királyi udvaron és az egyházi intézmények körén, ott azonban virágzott. Történetírói alkotások valószínűleg készültek már a 11. század második felében a magyar királyi udvarban, a 11-12. század fordulóján uralkodó Kálmán udvarában pedig túlzás nélkül beszélhetünk élénk irodalmi életről. Működtek krónikások a 12. és a 13. század folyamán is, alkotásaik azonban többnyire nem önállóan maradtak ránk, hanem abban a formában, ahogy a 14. században dolgozó utódaik beolvasztották azokat saját munkáikba. A legismertebb 13. századi történetírók, Anonymus és Kézai Simon munkái azonban önálló szövegként maradtak ránk. Számos adat igazolja, hogy a korai időkben az ország igazgatása döntően a szóbeliségen alapult, s bár már a 11-12. században is készültek különféle összeírások és adójegyzékek, ezek még töredékesen sem ma-

A 13. század öröksége Anonymus és a Gesta Hungarorum Az Anonymus név a Gesta Hungar[or]um címen ismertté vált latin nyelvű munka ismeretlen (Anonymus a. m. 'Névtelen') szerzőjének elnevezése. Anonymus munkájában a néhai jó emlékű Béla király egykori jegyzőjé"-nek nevezi magát, ám mivel négy magyar király viselte ezt a nevet, a mű keletkezési korának meghatározása számos vitát váltott ki nyomtatásban való első megjelenése (1746) óta. Az említett Béla királyt magyar történészek többsége ma III. Bélával azonosítja és a munka keletkezési idejét az 1196 és 1220 közötti időkre teszi, bár vannak hívei más megoldásoknak is. A szerző személyének azonosítására tett kísérletek egyike sem vezetett minden további vitát kizáró eredményre. Anonymus a magyar nép eredetét és Kárpát-medencei honfoglalását beszéli el, ám az erre vonatkozó megbízható történeti ismeretek hiányában saját korának viszonyait vetítette vissza a múltba. A munkának történeti forrásértéket ezért az a kép ad, amelyet a 12-13. század fordulója körüli Magyarországról fest, ide értve az uralkodócsaládra és más előkelő rokonságokra vonatkozó hagyományokat is. radtak ránk. A 12. század végére azonban ez a helyzet megváltozott, s az írásbeliség fokozatosan teret hódított a társadalom mindennapjainak életében. A magyar királyok már a 11. század elejétől fogva alkalomszerűen oklevélbe foglalták egyes intézkedéseiket, az önálló, a királyi udvar hivatali írásbeliségének ügyeivel hivatásszerűen foglalkozó királyi kancelláriát csak az 1180-as években szerezte meg III. Béla. Ugyanekkor alakult ki a királyi udvartól független magánjogi írásbeliség sajátosan magyar gyakorlata. Ennek lényege abban állt, hogy bizonyos egyházi intézmények (a székes- és társaskáptalanok, valamint egyes szerzetesrendek konventjei) a hozzájuk forduló személyek kérését teljesítve okleveleket állítottak ki azok ügyeiben, amelyeket a bíróságok - egy későbbi jogvita esetén - hiteles okmányokként fogadtak el. Ezek az egyházi intézmények, amelyeket ebben a minőségükben hiteleshelyeknek neveztek, a nyugat-európai közjegyzőkhöz hasonló tevékenységet láttak el tehát. A 13. század folyamán aztán a különböző királyi tisztségviselők, majd a városok is beléptek az okleveleket kiállítók sorába, s ennek köszönhetően a hivatalos ügyek intézésében a század végére az írásbeliség általánossá vált. A fejlődés e téren jól lemérhető a fennmaradt oklevelek számának alakulásából. Míg az 1180-as évek előtti időkből nem egészen másfélszáz királyi oklevélről van tudomásunk -se számban a kétes hitelű, illetve a bizonyosan hamis oklevelek is benne foglaltatnak -, II. Andrásnak már több mint 350, az alig tíz évig uralkodó III. Andrásnak pedig 750-nél is több A pannonhalmi konvent pecsétnyomója

A 13. század öröksége IV. Béla adománylevele a breblri nemesek számára, 1251 okmánya maradt ránk. A 11-13. század teljes oklevéltermését mintegy 10 000-re becsülik, ami Európának ezen a felén kiemelkedően magasnak számít, s a további fejlődés lendületét mutatja, hogy a 14. századnak csupán az első három évtizedéből fennmaradt oklevelek száma szintén 10 000 darabra tehető. Az az értelmiségi réteg, mely az írásbeliséget működtette, a 11-13. században kizárólagosan az egyháziak közül került ki. Többségük a magyarországi káptalanok (és kisebbrészt egyes kolostorok) mellett működő iskolákban tett szert tudására. A 12. század közepétől kezdődően Európa egyetemein magyar diákok is tanultak, előbb Párizs, majd a különböző itáliai egyetemek - kiváltképp Bologna és Padova - számított kedvelt célpontnak, de a távoli Angliában tanuló magyar klerikusról is van tudomásunk. Magyarországon ekkor még nem működött egyetem. A latin nyelvű írásbeliség hátterében minden kétséget kizáróan jelen volt a magyar nyelvű - és immár a keresztény szellemiségű - kultúra is, csakhogy ennek írásba foglalása az első kísérleteknél nem jutott tovább a 13. század végéig. (A magyar nyelv számos olyan hangot használt és használ ma is, amelynek a latinban nincs megfelelője.) Ennek ellenére egy 12. század végi kódexbe másolva fennmaradt egy, a temetési szertartás során elhangzó magyar nyelvű beszéd, mely a 12. század közepének nyelvállapotát tükrözi. A 13. század végéről pedig egy Máriahimnusz magyar nyelvű változata maradt ránk, melyet a század közepén készíthetett ismeretlen költője. A magyar nyelvű írásbeliség mindazonáltal lassan tudott utat törni magának, s csak a középkor végére kezdett lábra kapni, a városok polgársága ellenben már a 14-15. században német nyelven írt.

A 13. század öröksége Mindezen folyamatok a társadalom mélyén, s javarészt a viharos politikai eseményektől függetlenül mentek végbe, s csak az utókor számára világos jelentőségük. A kortársak számára is felismerhetően a 13. század örökségét leginkább két komoly, s azonnali megoldásért kiáltó gond jelenthette. III. Andrással férfiágon kihalt a trónon éppen 300 éve ülő uralkodóház, így újra felmerült a kérdés, hogy az oldalági rokonok közül kit illet a korona. Nem volt szükség különösebb politikai éleslátásra ahhoz, hogy megjósolható legyen: nem lehet olyan döntésre jutni, mely elejét vehetné az Árpádok országára igényt tartó trónkövetelők közötti küzdelmeknek. Ennél is nyomasztóbb súllyal nehezedett az országra a királyi hatalom és a század folyamán önálló politikai erővé izmosodott előkelő nagybirtokosok viszonyának kérdése. A 13. század olyan nagy uralkodói, mint II. András, IV. Béla vagy éppen III. András képeseknek bizonyultak arra, hogy rákényszerítsék akaratukat a kor hatalmasaira, az utolsó Árpád halála után viszont nem maradt senki, aki féken tarthatta volna az oligarchákat. Márpedig annak, aki nemcsak a koronára vágyott, hanem uralkodni is akart Magyarországon, meg kellett törnie a kiskirályok hatalmát. III. András halálának másnapján, 1301. január 15-én, azonban sem azt nem lehetett tudni, hogy ki lesz az új király, sem azt, hogy mire lesz képes ezen a téren. A Halotti beszéd a Pray-kódexben Az Ómagyar Mária-siralom 1922-ben fedezték fel az úgynevezett Leuveni Kódex lapjai között az első magyar nyelvű verset. A költemény egy latin nyelvű himnusz szabad átköltése, mely a 13. század elejének nyelvi állapotait tükrözi. Legismertebb részlete Így szól: Világ világa virágnak virága! keserűen kinzatul Vos szegekkel veretül. Az Ómagyar Mária-siralom a Leuveni Kódexben

AJÁNLOTT IRODALOM Ajánlott irodalom Forrásközlések Anonymus: A magyarok cselekedetei-kézai Simon: A magyarok cselekedetei. Anonymus művét Veszprémy László, Kézai Simon művét Bollók János fordította. Az utószót és a jegyzeteket Veszprémy László írta. (Milleniumi magyar történelem - Források) Budapest, 1999. Árpád-kori és Anjou-kori levelek XI-XIV. század. Sajtó alá rendezte Makkai László és Mezey László. (Nemzeti Könyvtár. Levelestár) Budapest, 1960. Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke I II. Szerkesztette Szentpétery Imre, Borsa Iván. Budapest, 1923-1987. Erdélyi okmánytár. Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez I. 1023-1300. Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Jakó Zsigmond. Budapest, 1997. Képes Krónika. Fordította: Bollók János. A fordítást gondozta és a jegyzeteket készítette Szovák Kornél Veszprémy László. Az utószót írta, a függeléket és az irodalomjegyzéket összeállította Szovák Kornél. (Milleniumi magyar történelem - Források) Budapest, 2004. Középkori históriák oklevelekben (1022-1410). A szövegeket válogatta, az előszót és a jegyzeteket írta: Kristó Gyula. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 1.) Szeged 1992. Kun László emlékezete. A bevezetőt írta, a forrásszövegeket válogatta és a jegyzeteket összeállította: Kristó Gyula. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 5.) Szeged 1994. Szakirodalmi feldolgozások Almási Tibor: A tizenharmadik század története. (Magyar Századok) Budapest, 2000. Bolla Ilona: A jogilag egységes jobbágyosztály kialakulása Magyarországon. Budapest, 1983. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 100.) Korai magyar történeti lexikon (9-14. század). Főszerkesztő: Kristó Gyula, szerkesztette: Engel Pál, Makk Ferenc. Budapest, 1994. Kristó Gyula: A feudális széttagolódás Magyarországon. Budapest, 1979. Kristó Gyula: Háborúk és hadviselés az Árpádok korában. H. n. 2003. Kristó Gyula: Magyarország története 895-1301. (Osiris Tankönyvek) Budapest, 1998. Kristó Gyula-Makk Ferenc: Az Árpád-házi uralkodók. (IPM Könyvtár) Budapest, 1988. Pauler Gyula: A magyar nemzet története az Árpád-házi királyok alatt I II. Budapest, 1899. 2 (reprint: Budapest, 1984.) Solymosi László: A földesúri járadékok új rendszere a 13. századi Magyarországon. Budapest, 1998. Szabó Károly: Kun László 1272-1290. Budapest, 1886. (Magyar Történelmi Életrajzok; reprint: 1988.) Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok. (História Könyvtár - Monográfiák 1.) Budapest, 1993. Tatárjárás. Szerkesztette: Nagy Balázs. (Nemzet és emlékezet) Budapest, 2003. Zsoldos Attila: Az Árpádok és alattvalóik. Magyarország története 1301-ig. (Történelmi Kézikönyvtár) Debrecen 1997. Zsoldos Attila: Az Árpádok és asszonyaik. A királynéi intézmény az Árpádok korában. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 36.) Budapest, 2005. Zsoldos Attila: Családi ügy. IV. Béla és István ifjabb király viszálya az 1260-as években. (História Könyvtár - Monográfiák 24.) Budapest, 2007. Font Márta: Árpád-házi királyok és Ruríkida fejedelmek. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 21.) Szeged 2005. Gerics József: A korai rendiség Európában és Magyarországon. Budapest, 1987. Karácsonyi János: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. Budapest, 1995. 2

MAGYARORSZÁG T Ö R T É N E T E Főszerkesztő Romsics Ignác 1. Őstörténet és honfoglalás 2. Államalapítás 970-1038 3. Válság és megerősödés 1038-1196 4. Nagy uralkodók és kiskirályok a 13. században 5. Az Anjouk birodalma 1301-1387 6. Luxemburgi Zsigmond uralkodása 1387-1437 7. A Hunyadiak kora 1437-1490 8. Mohács felé 1490-1526 9. A három részre szakadt ország 1526-1606 10. Romlás és megújulás 1606-1703 11. A Rákóczi-szabadságharc 1703-1711 12. Megbékélés és újjáépítés 1711-1790 13. A nemzeti ébredés kora 1790-1848 14. Forradalom és szabadságharc 1848-1849 15. Polgári átalakulás és neoabszolutizmus 1849-1867 16. A dualizmus kora 1867-1914 17. Világháború és forradalmak 1914-1919 18. A Horthy-korszak 1920-1941 19. Magyarország a második világháborúban 20. Demokráciából a diktatúrába 1945-1956 21. Az 1956-os forradalom és szabadságharc 22. A Kádár-korszak 1956-1989 23. A Harmadik Magyar Köztársaság 1989-2009 24. Időrendi áttekintés KOSSUTH KIADÓ www.kossuth.hu