LX. évfolyam, 6. szám 2015. június TARTALOM GÜNTER GRASS A balkezesek... 587 Bika vagy szerelem (Tatár Sándor fordításai)... 592 Versek (Ircsik Vilmos fordításai)... 595 PATRICK MODIANO Hogy el ne tévedj a környéken (Bodroghi Csilla fordítása)... 604 GÜNTER KUNERT versei (Benõ Eszter fordításai)... 612 JOSÉ EDUARDO AGUALUSA Miért kell megbámulni a csillagokat... 617 Az éjszaka, amikor lefogták a Mikulást... 618 Borges pokla (Pál Ferenc fordításai)... 622 A negyedik angyal (Pál Zsombor Szabolcs fordítása)... 624 PATRICK MODIANO Sodrásban (Kiss Kornélia fordítása)...625 MAGYAR VILÁG KARNER ANDRÁS Ádi... 651 TÁJÉKOZÓDÁS IRCSIK VILMOS Ez õ, még mindig õ Günter Grass halálára... 654 PATRICK MODIANO A gyermekkorom bizonyos eseményei rányomták a bélyeget a könyveimre (Beszéd a Nobel-díj átvételekor, 2014. december 8-án)... 659 LEO ROBSON A Patrick Modiano Nobel-díját övezõ értetlenségrõl (Szilágyi Mihály fordítása)... 669
BODROGHI CSILLA A bõrönd elveszett kulcsa... 676 PÁL FERENC José Eduardo Agualusa angolai író portugál keretben... 681 czesław miłosz Camus többféle maszkban (Mihályi Zsuzsa fordítása)... 685 Albert Camus és az idõk próbája Olivier Todd író és Eleanor Wachtel publicista beszélgetése... 690 KÖNYVRÕL KÖNYVRE HANZELIK GÁBOR Az ismeretlen fehérorosz költészet Ivana Slivková: Beloruská poézia na prelome storočí. Interpretácia a recepcia bieloruskej poézie konca 20. a začiatku 21. storočia... 698 MESTERHÁZI MÁRTON Jégszivárvány. Legújabb norvég drámák... 701 KÜLFÖLDI SZERZÕINK... 705 Látogasson el a honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu A Nagyvilág támogatója Nemzeti Kulturális Alap
Günter Grass A balkezesek Erich szemmel tart. Én sem veszem le róla a szememet. Mindkettõnk kezében fegyver, s eldöntött tény, hogy használni fogjuk ezeket a fegyvereket, hogy meg fogjuk sebesíteni egymást. Fegyvereink meg vannak töltve. Hosszú gyakorlatok során kipróbált, majd azok végeztével gondosan megtisztított pisztolyokat tartunk magunk elé, érintésünkkel lassan fölmelegítve a hûvös fémet. Sokáig szemlélve ártalmatlannak tûnik egy ilyen lõfegyver. Nem lehet tán egy töltõtollat vagy egy súlyosabb kulcsot ugyanígy tartani, vagy egy ijedõs nagynénit megfelelõen elrendezett ujjú fekete bõrkesztyûvel rémült felkiáltásra bírni? Soha nem kísérthet meg olyan gondolat, hogy Erich fegyvere netán vak, ártalmatlan, csupán játékszer lehet. Abban is biztos vagyok, hogy Erich sem kételkedik egy pillanatig sem az én fegyverem komolyan veendõ voltában. Ráadásul körülbelül fél órája szétszedtük, megtisztítottuk, újra összeraktuk, megtöltöttük és kibiztosítottuk a pisztolyainkat. Nem vagyunk álmodozók. Elkerülhetetlen akciónk színhelyéül Erich hétvégi házikóját választottuk. Minthogy az egyemeletes épület több mint egy órányira fekszik a legközelebbi vasútállomástól, azaz meglehetõsen magányos, jó okunk lehet föltételezni, hogy minden illetéktelen fül (a szó valódi értelmében) távol lesz a lövéstõl. Kiürítettük a nappalit, és leakasztottuk a falról a többségükben vadászjeleneteket és konyhai vadászzsákmány-csendéleteket ábrázoló képeket. Elvégre nem akarunk kárt tenni a székekben, a meleg fénnyel csillogó komódokban és a díszes keretû festményekben. Nem szeretnénk eltalálni a tükröt, sem megtizedelni a porcelánt. Csak egymásra utazunk. Mindketten balkezesek vagyunk. Az egyesületbõl ismerjük egymást. Nyilván tudják, hogy a város balkezesei, akárcsak mindenki más, aki valamely rokon fogyatékosság terhét viseli, egyesületet alapítottak. Rendszeresen találkozunk, és igyekszünk a másik, sajnos oly ügyetlen kezünket iskolázni. Régebben egy jó szándékú jobbkezes oktatásában részesültünk. Sajnos már nem jár hozzánk. Az urak a vezetõségben kritizálták a tanítási módszereit, és úgy vélték, szoktassuk csak át önerõbõl magunkat. Így aztán a speciálisan nekünk kitalált társasjátékokat közösen és ukázok nélkül ügyességi próbákkal kötjük össze, például jobb kézzel végzett tûbefûzéssel, pohárbatöltéssel, valaminek a kinyitásával és gombok begombolásával. Alapszabályunkban ez olvasható: Nem nyugszunk, amíg a jobb olyan nem lesz, mint a bal. Bármilyen szépen és erõteljesen hangozzék is ez a mondat, valójában színtiszta badarság. Így soha nem fogunk célt érni. És egyesülésünk radikális szárnya már régóta az idézett szentencia lecserélését követeli az alábbira: Büszkék 587
akarunk lenni a bal kezünkre, és nem akarunk szégyenkezni velünk született balkezességünk miatt. Persze ez a jelszó sem találó, és csak a benne rejlõ pátosz, valamint az érzésnek bizonyosfajta nagyvonalúsága választatta velünk ezeket a szavakat. Erich és én (mindkettõnket a radikális szárnyhoz sorolnak) nagyon jól tudjuk, milyen mélyen gyökerezik bennünk a szégyenérzet. Sem a szülõi ház, sem az iskola, sem késõbb a katonai szolgálat nem segített olyan viszonyulást kialakítanunk, amelynek jegyében könnyedén és méltósággal viselnénk e csekély számos egyéb, elterjedt abnormitáshoz képest csekély másságunkat. Mindez már a gyermeki kéznyújtással kezdetét vette; ezek a nagynénik, nagybácsik, anyai barátnõk, apáink kollégái, ez a gyermekkor horizontjából kiiktathatatlan, azt elsötétítõ, ijesztõ családi fénykép! És mindegyiküknek kezet kellett nyújtanunk: Nem, nem a csúnya praclidat; a szépet. Ugye, a jó kezecskédet nyújtod ide, a derék kezecskédet, az okos, az ügyes kezecskédet, az egyedül alkalmas, a jobb kezecskédet?! Tizenhat éves voltam, amikor elõször érintettem meg úgy egy lányt: Á, szóval balkezes vagy! mondta csalódottan, és kihúzta a blúzából a kezemet. Ezek maradandó emlékek, és ha mégis ezt a jelmondatot (amelyet Erichhel együtt találtunk ki) akarjuk a könyvünkbe írni, akkor ezzel csak egy nyilvánvalóan soha el nem érhetõ ideál megnevezésére teszünk kísérletet. Erich most összepréselte az ajkát, és résnyire húzta a szemét. Én ugyanezt teszem. Arcizmaink vibrálnak, homlokunkon megfeszül a bõr, orrnyergünk elvékonyodik. Erich most filmszínészre hasonlít; egész sereg izgalmas jelenetbõl ismerõsek a vonásai. Fel kell hát tételeznem, hogy engem is beszippantott ez a kétes filmvászon-hõsökhöz való fatális hasonlóság? Ijesztõen elszántnak nézhetünk ki; boldog vagyok, hogy nem lát minket senki. Nem kéne-e azt gondolnia a nem kívánatos szemtanúnak, hogy két túlzottan romantikus természetû fiatalember készül épp párbajozni? Ugyanaz a lány a haramiamátkájuk, vagy valamelyikük valami rágalmat terjesztett a másikról. Valami nemzedékek óta tartó, családok közötti viszály, becsületbeli ügy, véres játék életre-halálra. Így csak ellenségek nézik egymást. Nézzétek ezeket a vékony, vértelen ajkakat, ezeket a megbékíthetetlen orrnyergeket. Hogyan rágódnak a gyûlöletükön ezek a halálvágyók! Barátok vagyunk. Ha mégannyira különbözik is kettõnk foglalkozása Erich részlegvezetõ egy áruházban, én a jól fizetõ finommechanikai mûszerészséget választottam, van annyi közös érdeklõdési körünk, amennyi egy barátság tartós fennmaradásához szükséges. Erich régebb óta tagja az egyesületnek, mint én. Jól emlékszem a napra, amikor félszegen és túl ünnepélyesen öltözve átléptem az Egyoldalúak törzshelyének küszöbét, ahol Erich fogadott, útbaigazította a bizonytalan jövevényt a ruhatárhoz, élénk és okos tekintettel, ám minden tolakodó kíváncsiság nélkül szemügyre vett, és jellegzetes hangján így szólt: Bizonyára hozzánk jött. Csak semmi félszegség; azért vagyunk itt, hogy segítsünk egymásnak. 588
Az elõbb azt mondtam, az Egyoldalúak. Hivatalosan így nevezzük magunkat. De számomra, statútumaink többségéhez hasonlóan, ez a névadás is elhibázottnak tûnik. A név nem fejezi ki azt, aminek össze kéne kötnie és tulajdonképpen erõsítenie is kellene minket. Bizonyosan szerencsésebb lenne a Balosoknak vagy, jobban hangzóan, a Balhajlamú Testvéreknek neveznünk magunkat. Rá fognak jönni, miért kellett lemondanunk arról, hogy ilyen néven jegyeztessük be magunkat. Mi sem lehetne elvétettebb és sértõbb, mint azokhoz a kétségkívül szánni való emberekhez hasonlítani bennünket, akiktõl a természet megtagadta a szerelem gyakorlásának egyetlen emberhez méltó lehetõségét. Ellenkezõleg; mi éppen hogy tarka-barka társaság vagyunk, s bízvást mondhatom, hogy hölgyeink szépség, sárm és illem tekintetében nem egy jobbkezes hölggyel fölveszik a versenyt, sõt gondos összehasonlítás nyomán, semmi kétség, olyan erkölcsi tabló rajzolódnék ki, hogy némely, gyülekezetének lelki üdvét szívén viselõ papnak ösztönözve kellene éreznie magát így kiáltani a szószékrõl: Ah, bárcsak volnátok mindnyájan balkezesek! Ez a fatális egyesület-név Olykor még elnökünk egy kissé túl patriarchálisan gondolkodó és sajnos ekként is irányító férfiú, a városvezetés (telekkönyvi hivatal) magasabb tisztviselõje maga is kénytelen elismerni, hogy nem jó ez a név, hogy mennyire hiányozna a bal, és hogy nem vagyunk az Egyoldalúak, hiszen, se nem gondolkodunk, se nem érzünk és cselekszünk egyoldalúan. Kétségtelen: politikai megfontolások is belejátszottak abba, hogy jobb javaslatokat elvetve végül úgy neveztük el magunkat, ahogyan tulajdonképpen soha nem lett volna szabad hívni minket. Tekintve, hogy a parlament tagjai a középtõl számítva vagy az egyik vagy a másik oldalra tendálnak, minek folytán már a székek puszta elrendezése fölöttébb sokat elárul a hazánkban uralkodó politikai helyzetrõl, megszokott dologgá vált bármely olyan írásra vagy beszédre, amelyben a bal szócska egynél többször fordul elõ, a veszélyes radikalizmus címkéjét ragasztani. Nos, ez a mi esetünkben ki van zárva. Ha van olyan egyesület városunkban, amelyet teljességgel hidegen hagynak a politikai ambíciók, s amely kizárólag a kölcsönös segítségnek és a közösségteremtésnek van szentelve, akkor a miénk az. Hogy egyszer s mindenkorra kitépjük az erotikus eltévelyedéseket illetõ minden gyanú fullánkját, utaljunk itt röviden arra, hogy jegyesemet ifjúsági tagozatunk leányai között találtam meg. Mihelyt fölszabadul számunkra egy lakás, össze akarunk házasodni. Ha életem egy napon megszabadul majd ama sötét árnyéktól, amelyet a nõi nemmel történt elsõ találkozás vetett rá, akkor e jótéteményt Monikának köszönhetem. Szerelmünknek nemcsak a közismert és számos könyvben leírt problémákkal kellett megküzdenie; felül kellett emelkednünk fájdalmas manuális hátrányunkon is, már-már át kellett szellemítenünk, hogy élvezhessük szerény boldogságunkat. Azóta, hogy elsõ zavarodottságunkban, érthetõ módon, 589
megpróbáltunk jobb kézzel egymás kedvére tenni, s szembesülnünk kellett azzal, mennyire érzéketlen e fogyatékos oldalunk, már csakis ügyesen simogatjuk egymást, azaz úgy, amilyennek a Jóisten teremtett bennünket. Nem árulok el túl sokat, s remélem, indiszkréciót sem követek el, ha utalok rá, hogy újra meg újra Monika drága keze ad erõt kitartanom, és segít megtartanom ígéretemet. Rögtön az elsõ közös mozilátogatás után meg kellett ígérnem neki, hogy vigyázni fogok a lányságára, míg föl nem húztuk a gyûrût ebben engedményt téve és mintegy elismerve, hogy balszerencsés módon mérte ránk a természet a balkezesség iránti hajlamunkat a jobb gyûrûsujjunkra. Közben pedig a déli katolikus országokban bal kézen viselik a házasság arany jelképét, ahogyan ama napfényes régiókban bizonyára egyébként is inkább a szív, mintsem a könyörtelen értelem kormányoz. Talán, hogy a leányokra jellemzõ módon tiltakozzanak vele, és megmutassák, milyen célratörõ egyértelmûséggel tudnak érvelni a nõk, ha veszélyeztetve látják érdekeiket, egyesületünk fiatal hölgyei serény éjszakai munkával ezt a szentenciát hímezték zöld zászlónkra: Baloldalt dobog a szív. Számtalanszor megbeszéltük már Monikával a gyûrûcserének ezt a pillanatát, de mindannyiszor ugyanarra az eredményre jutottunk: Nem vállalhatjuk, hogy egy tudatlan s nemritkán rosszindulatú világ jegyeseknek tartson minket, ha már rég egybekelt pár leszünk, és mindenben, nagyban és kicsiben, jóban és rosszban egyaránt osztozunk. Monika gyakran sírva fakad e miatt a gyûrûhistória miatt. S bármennyire örüljünk is ezen eljövendõ napunknak, a gyásznak valamelyes árnya bizonyára rá fog vetülni valamennyi ajándékra, a dúsan terített asztalokra és az ilyenkor szokásos egész ünneplésre. Erich most ismét a derék, normális arcát mutatja. Én is engedek, lazítok, ám egy darabig még továbbra is érzem az állkapcsom izmainak görcsös feszülését. A halántékunkon is ráng még az izom, a bõr. Nem, az ellenséges grimaszok egészen bizonyosan nem álltak jól nekünk. Egymást keresztezõ pillantásunk most nyugodtabb, ezért bátrabb is; célzunk. Mindketten a másiknak arra a bizonyos kezére gondolunk. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem fogok hibázni, és Erichben is nyugodtan megbízhatok. Túl sokat gyakoroltunk ahhoz, szinte minden szabad percünket egy városszéli, elhagyatott kavicsbányában töltvén, hogy ma, amikor oly sok mindennek el kell dõlnie, kudarcot vallhatnánk. Hiszen ez már-már szadizmus, fogjátok kiáltani, nem, nem is szadizmus, ez öncsonkítás. Higgyétek el, semmi új nincs számunkra az effajta érvekben. Semmit, semmilyen bûnt nem olvastunk egymás fejére. Nem elõször állunk itt, ebben a kiürített szobában. Négy ízben néztünk már így, fegyverrel a kézben farkasszemet, és, saját szándékunktól megriadva, négyszer eresztettük le a pisztolyunkat. Máig váratott magára a tisztánlátás. Az utóbbi idõk személyes természetû, valamint az egyesületi életben tapasztalt történései igazolják elhatározásunkat; meg kell tennünk. Hosszas vívódás után kételkedtünk az 590
egyesületben, megkérdõjeleztük a szélsõséges szárny akaratát ragadunk végül, szilárd akarattal, fegyvert. Bármily sajnálatos is, a továbbiakban lehetetlen együttmûködnünk a többiekkel. Lelkiismeretünk parancsára el kell határolódnunk egyesületi társaink szokásaitól, minthogy szektásság harapózott el sorainkban, s a legértelmesebbek között is mértékvesztett rajongók és fanatikusok tûntek föl. Némelyek a jobbon csüggnek imádattal, mások a balra esküsznek. Amit soha nem hittem volna: politikai jelszavakat harsognak asztaltól asztalig, és úgy ûzik az esküvel felérõ jobbkezes szögbeverés visszataszító kultuszát, hogy némelyik elnökségi ülés orgiára hasonlít, ahol az a cél, hogy a jelenlevõk a megszállottan heves kopácsolás által eksztázisba kerüljenek. Ha senki nem beszél is róla nyíltan, és ha ez idáig a nyilvánvaló módon bûnbeesetteket rövid úton kitaszította is az egyesület, akkor sem tagadható: az azonos nemûek közötti eltévelyedett és számomra teljességgel felfoghatatlan szerelemnek miközöttünk is lettek hívei. S hogy kimondjam a legroszszabbat is: az események a Monikával való kapcsolatomat is beárnyékolják. Túl gyakran hánytorgatja fel, hogy túlzottan engedékeny voltam, és nem voltam elég bátor abban a gyûrûhistóriában, túl gyakran hányja mindezt a szememre ahhoz, hogy azt hihessem, változatlan közöttünk a bizalom, és még mindig a régi Monika az, akit szó, ami szó: egyre ritkábban a karomban tartok. Most Erich is, én is igyekszünk egyenletesen lélegezni. Minél inkább szinkronban vagyunk e tekintetben is, annál bizonyosabbak vagyunk abban, hogy helyes érzés vezérli a cselekvésünket. Ne higgyétek, hogy a bibliai szó az, amely arra biztat, hogy vesd el, semmisítsd meg, ami megbotránkoztat. Nem; sokkal inkább a tisztánlátás iránti hõ és örök vágy, a vágy, hogy világosan és egyre világosabban lássunk, hogy tudjuk, mi a helyzet velünk, megváltoztathatatlan-e ez a sors, avagy a kezünkben a lehetõség, hogy beavatkozzunk, és más, normális irányt adjunk az életünknek. Elég volt a gyerekes tiltásokból, a bal kezünk lekötözésébõl és a hasonló trükkökbõl. Becsületesen, szabadon választva és az általánosból semmi által ki nem rekesztve akarjuk újrakezdeni, s így akarunk jogot formálni arra, hogy szerencsés kezünk legyen. Most végre össze van hangolva a légzésünk. Anélkül, hogy bármilyen jelet adtunk volna egymásnak, egyszerre tüzeltünk. Erich talált, és én sem okoztam neki csalódást. Mindketten, szándékunknak pontosan megfelelõen, úgy szakítottuk el lövésünkkel egymás kezének fontos inát, hogy elejtettük immár elég erõsen markolni nem tudott pisztolyainkat, s ezzel bármely további lövés fölöslegessé vált. Nevetünk, és nagy kísérletünk elsõ lépéseként ügyetlenül, hiszen egyedül a jobb kezünkre utalva hozzáfogunk sebesült kezünkön rögzíteni a gyorskötést. 591
Bika vagy szerelem Nem akármilyen házat építettem. Építkezésem helye nem ama szokásos földdarab volt, amilyet sokan fáradságos megtakarításaikból vásárolnak, hogy ott tetõt (bármilyen tetszõleges tetõt) húzzanak föl a fejük fölé. Dolgozószobám hosszanti falába egy ötéves bikát falaztak be, majd gondosan bepucolták a csupasz falazatot, két festékréteget vittek föl rá, vidám tapétával vonták be, s én arra a helyre, ahol a bikafej rejtõzött a vakolat alatt, üres barokk képkeretet akasztottam. Önök tudják, hogy korábban nem egy corridán konferálták be a nevemet, hogy egyike voltam a legtöbbre becsült torreádoroknak, és hogy csípõsérülést szenvedtem az arénában, minek következtében kénytelen voltam szögre akasztani szeretett szerszámaimat. Nyilván kitalálták: a barokk képkerettõl jobbra és balra a falra erõsítettem jó öreg fegyvereimet, fölakasztottam néhány fényképet, azaz összességében veteránszoba-jelleget kölcsönöztem a helyiségnek. Kellemes életet éltem. A bikától megszabadultam, virágokat ápoltam a kertben. Sárgákat, fehéreket, halványkékeket, esetleg lilákat; egy bizonyos színt kerültem. Óvatossággal kerítettem el magam, és kerítésekkel. De a kerítések alig tartják össze saját magukat. Mit tehet az ember a posta ellen? Naponta jött ez a barátságos, egyenruhás ember, félig katonásan köszöntött még a fénykoromból ismert, és átadott egy könnyû borítékot. Természetesen õrizkedtem attól, hogy felbontsam és elolvassam ezeket a leveleket. Ha nem volt is a borítékon feladó föltüntetve, tudtam: valamikori jegyesem nyitotta ki újra a tintatartóját. Nem, gondoltam, ami a jegyesemtõl jön, nem lehet jó. Botorság volna az ilyen levelet elolvasni inkább írok neki. Tudniuk kell, hogy az Elvirával való szakításomat véglegesnek tekintettem. Mint minden nagy szerelem, a miénk is banálisan végzõdött. Elvira egy szép napon nem bírta elviselni a hangot, amelyet az almák adnak, ha egészséges fogakkal beléjük harap, majd ünnepélyes nyugalommal magos csutkájukig elfogyasztja õket az ember. Ellenére volt ez a hersegés. Csontok szilánkokra törését hallotta ki belõle, valami õserõ megtört térdrerogyását, röviden: ez az egészséges étkezészáró fogás nem volt egyéb számára, mint arénazaj, abból pedig egy életre elege volt. Ha annak idején a csípõsérülés volt is az oka annak, hogy végleg megváltam a porond veszélyes körétõl, a döntõ momentum mégis Elvira szava volt; Bika vagy szerelem, mondta. A szerelmet választottam. Nemsokára aztán ott álltam, hoppon maradva, se bika, se szerelem; virágokat gondoztam, mint egy jámbor együgyû, ültem a barokk keret elõtt és morfondíroztam. A posta. Nap mint nap jött, én nap mint nap válaszoltam, olvasatlanul. Abban a hiszemben, hogy hozzám hasonlóan Elvira sem kultiválja a levélnyitó 592
használatát, levélstószt levélstószra raktam, s félévente vastag zsinórral átkötve lepecsételtem a levélkötegeket. Buzgó levelezés volt. Védelmembe vettem a hangos almaevést, s õ minden bizonnyal ugyanennek a gyümölcsnek szentelte szép, dõlt írással papírra vetett sorait. Az ördög gáncsot vetett. Egy napon ugyanis ezt találtam írni: lehetõséget látok a kompromisszumra. Ezentúl csak puha körtét, szilvát és barackot szolgáltatok föl desszertként, jöjjön el, és hallgassa, tapasztalja meg, milyen változást hoz ez. Õ pedig jött, Elvira eljött. Valamennyi cédulámat elolvasta, levélnyitó kése révén nap mint nap bejárása volt a gondolataimba, most pedig eljött; körtét akart hallgatni, hozott is magával: sárga vilmoskörtét. Annak elfogyasztására azonban nem került sor. Alig lépett be Elvira a veteránszobámba, már rá is kiáltottam: Elvira, le a szoknyával! Kérlek, gyorsan le azt a szoknyát; nem tudod, mit cselekszel. Figyelmeztetõ kiáltásom elkésett. A lány, nem: a szeretett leány nem tudta már lerángatni magáról a paradicsomszínû anyagot. Félelmetes robajjal meghasadt a fal, épp az üres barokk képkeret alatt; vállával letépve a kampóról az aranyozott négyszöget, elõugrott az ötéves, maltert és tégladarabkákat fújtatott, lábával a padlót kapálta, úgyhogy a legrosszabbtól kellett tartani. Ah!, kiáltotta Elvira; ah!, átkoztam el én a rikító ruháját. Az állat már leszegte hatalmas fejét, már vérbe borult a szeme; két ugrással a falnál termettem, letéptem onnan az emlékül odafüggesztett fegyvereket, nagyot suhintottam a szoba levegõjébe, fölvettem az ilyenkorra elõírt jellegzetes pozitúrát, körültáncoltam a felingerelt monstrumot; legjobb tudásomat latba vetve mindent megpróbáltam, hogy e szarvakat, amelyeken ott fityegtek még a tapéta cafatai, elfordítsam Elvira imádott altestérõl. Most, most láttam a homlokot, most tûnt ismerõsnek a szem; ismét fölfogtam a félelmetes háromszöget. Engedtem magam elõtt elsiklani. Óh, Elvira, a szoknyád! Térdelve vártam. A kelméd, Elvira, akár az orrvérzés. Rugó sem tud úgy hajolni, ahogyan én elhajoltam elõle, és ahogyan felékesítettem. Ha kicsi is a szoba, Elvira. Nem ujjong a szíved, amikor megtörni hallod a térdét? Még mindig azokra a fránya almákra gondolsz?! A bika szép szemét elfutja a könny, mellébõl fölszakad az utolsó nehéz sóhaj, a barokk ráma bekeretezi, a díszes lécekrõl lepattogzik az aranyfüst, és ama folyó színén úszik, amelynek a legyõzött nemes állat a forrása. A leány csak aprót lépett az immár nyugalomba dermedt hegy felé: Van még több bikád is a tapéta mögött? lehelte alig hallhatóan, ujjával a még ép falakra mutatva. Száz hangzott a válaszom. Vedd le a szoknyád, Elvira. Száz háromszögletû bikafej szeme elõtt lobog és csapdos a kelméd. Elvira egykettõre levetkõzött akkor. Többet is levetett magáról ennél a divatos textilnél; részint, hogy bizonyosan védve legyen ama falrepesztõ erõtõl, részint, hogy érezze bennem a megmentõjét. Elvira most a feleségem. Gondozza a kertet, és kézen fogja a fiamat. A falon támadt rést eltüntettük: nincs több tapéták mögött álmodó bika, nem vár többé képre semmilyen üres barokk képkeret. 593
Engem azonban visszakapott az aréna. Nevem plakátokról köszön vissza, s aki meg akar lepni, annak a kikötõben kell egy szállodaszobát megtalálnia. Ott ülök egy gyalulatlan széken, egy félsötét, nedves lyukban, és létõl duzzadó, érett almákba mélyesztem a fogam, majd szemügyre véve a harapás helyét újra meg újra meg kell állapítanom, hogy vérzik az ínyem. TATÁR SÁNDOR fordításai Günter Grass dedikál 2010 novemberében. 594
Günter Grass Homokvár A célzott kérdések a gömbön át életfogytiglan rád merednek: Törvény elõtt állítva falhoz, a tanúk padját hagytam el, posvány fölé magasló földemet, ahol a folyó nem határ. Otthon a borbély tükrére lehel, és ujjával azt írja rá: Mikor és hol születtél? Hát felelj Északkeletre, onnan meg nyugatra. A fotósok még most is kedvelik. Ma más a neve, mint korábban. Ott laktunk, meddig is? Aztán hol is? Betûzöm: Wrzeszcz régebben így nevezték. A ház, az megmaradt, csak vakolása A temetõ, amit, az már nem létezik. Ahol kerítés volt, most bárki át Isten talál ki ilyen gótikát. Most sok pénzért megint a régi. A tûzfalak mind megmaradtak: A középkor beéri önmagát. Az emlékmû, amelynek farka volt, Nyugat felé ellovagolt. Minden szünetjel újra kérdez: Mert a kagylók között homokban piszkolódva, Brenntauban sírkövet találva, levéltárban papírral bajmolódva, hotelban öt nyelven se tudtam: Mikor, hol és miért születtem? Nem volt szavam, s a tollam gyónt helyettem: A járadéki márka idejében. Itt a Mottlau mellékfolyónál, hol Forster ordított és Fajngold* hallgatott, itt szaggattam szét elsõ pár cipõmet, és mikor már beszélni tudtam, homoktól piszkosan dadogni kezdtem, mikor gyermek-grálom gót tornyai * Forster és a zsidó Hirsch Fajngold A bádogdob szereplõi.
Verdun után húsz évvel összedõltek. És harminc évre rá a fiaim apává tettek itt a nyelvbõl istállószag és összebújás-ösztön árad, történetpillangókat szúrtam nyársra itt, és szókat halásztam, mik macskamód uszadékon reszkettek, aztán a partra vittem õket, ott fialtak tizenkét vak és szürke kölyket. Mikor? Hol? És miért születtem? Mindenhová magammal ezt cipeltem, Rajnába veszve, Hildesheimnél eltemetve, búvárok, szállítókasok hozták fel sodralék és hordalékként. Pezsgõpor, bükk, borostyán, egy zsebkés és egy matrica, egy darab kis darabja, tonnatartalom, percmutatók és gombok, érmék, és minden helyre egy zacskónyi szél Szélhámosságba visznek talált tárgyaim: Kopott küszöbök, szagok, elévült tartozások, elemek, amik csak zseblámpában boldogok, és nevek, melyek csak nevek: Elfriede Broschke, Siemoneit, Guschnerus, Lusch és Heinz Stanowski Chodowiecki és Schopenhauer is ott születtek. Mikor? És miért? Még mindig jó vagyok történelembõl. Kérdezhetnek ínségrõl, pestisekrõl. Fejbõl tudom, hogy békét hol kötöttek, a svédek dúlását, a lovagrendeket, minden Jagellót ismerek, és minden téglavörös templomot Jánostól Szentháromság ünnepéig. Mi az, hogy hol születtem? A nyelvem balti módra ravasz és meleg. Hogy is csinálja a Keleti-tenger? Blubb, pfff, psss És lengyelül és németül is: blubb, pfff, psss Ám Hannoverben a menekültek külön buszokkal és vonattal táplált, 596
népünnepélybe ernyedõ találkozóján a szervezõket kérdeztem, hiába, mert nem tudták, a tenger hogy csinálja, az óceánt bömböltették helyette, de én nem hagytam annyiban: blubb, pfff, psss.. Öljétek meg! kiáltottak fel erre. Hisz ez lemond a jogainkról, a nyugdíjunkról, elvett javainkról, és városunkról, lám, hogy jár a nyelve: Ez nem a tengerünk, ez árulás. Kínzókamrába vele, aztán vallatás, kerékbe törni, nyújtani, tüzet alája gyújtani, hogy jobban emlékezzen rá: Hol és mikor? Nem a Városréten, nem is a tónál, a Bors utcában, magtárak között a szigeten születtem én! a patakparti régi utcán, ma lengyelül a Lelewélán, az ajtón balra még a régi házszám. Vizes homokban piszkolódni: Gral Homokvárban születtem én, nyugatra attól, ami délre, onnan pedig északnyugatra van. A fények itt gyorsabban váltakoznak, mint. A sirály nem sirály, hanem. A Milch, a Visztula mellékfolyója mézzel folyik s hidakban gazdagon. Keresztség, oltás, bérmálás és iskola. Bombaszilánkkal játszadoztam. A szentlélek és Hitler képe közt teltek el gyermekéveim. Fülemben még hajósziréna zúg, mondatfoszlányok, kiáltás a szélbe, épen maradt harangok, torkolattüzek és egy kevés Keleti-tenger: blubb, pfff, pss 597
Cseresznye Mikor a szerelem gólyalábon kavicsos úton botorkál és beér a fák közé szeretném én is felismerni cseresznyében cseresznyeként a cseresznyét, ne éljek többé rövid karral, ne létrásan, amibõl egy fok mindig hiányzik, ne kompótból, ne hullt gyümölcsbõl. Édes, édesebb, szinte fekete: rigó álmodik ilyen pirosat ki csókol itt kit, mikor a szerelem gólyalábon beér a fák közé. Házasság Ha számolunk, van két gyerek. Moziba legtöbbször külön megyünk. Különélésrõl csak a barátok beszélnek. De érdekeim és érdekeid még mindig egymásra találnak a még mindig közös pontokon. Nemcsak a mandzsettagomb keresésekor, hanem a szolgáltatásokban is. Tartanád a tükröt? Villanykörtét cserélni Elhozni valamit. Vagy addig beszélgetni, míg minden meg van beszélve. Két rádióadó, amelyek néha egy idõben Vételre állnak át. Lekapcsoljam? A kimerültség harmóniát hazudik. Mivel tartozunk egymásnak? Ezzel. És azzal, hogy nem bírom a vécékagylón a szõreid. 598
De azt csinálni még tizenegy év után is jólesik. Egy testté lenni a hullámzó árak ellenére. És takarékosan kis pénzben játszani. Sötétben mindent elhiszel nekem. Szétnyüstölni és újrakötni. Kitágult óvatosság. Köszönömszépent mondani. Szedd már össze magad. A dühöngésed a ház elõtt. Most megint ironizálsz. Vedd inkább könnyedén. Lépj le, ha tudsz. A gyûlöletünk bírja a gyûrõdést. De olykor, véletlenül, kedvesek vagyunk. Alá kell írni a gyerekek bizonyítványát. Vonakodunk az adót megfizetni. Holnaputánig még kibírjuk. Te. Igen. Te. Ne dohányozz annyit. Átváltozás Egyszer csak itt volt a cseresznye, pedig már el is felejtettem, hogy egyáltalán létezik, és azt hirdettem hangosan: cseresznye nem is létezett aztán itt termett hirtelen és méregdrága áron. Szilva hullott és eltalált. Ám aki azt hiszi, hogy megváltoztam, amiért valami rám hullott és eltalált, azt hulló szilva soha nem találta el. Csak amikor cipõmbe diót öntöttek, és futnom kellett, mert a gyerekek dióbelet akartak, csak akkor sírtam vissza a cseresznyét, a záporozó szilvát és megváltoztam egy kicsit. 599
Az új épület Mikor márciusban az alapot ástuk, cserepek kerültek elõ, amiket elvitt a múzeum. Az átvételt a tévé egyenesben adta. Mikor májusban betonoztunk, egy olasz munkás a zsaluzásba lépett és eltûnt. Emberi mulasztást állapítottak meg. Mikor júniusban és júliusban beemeltük a blokkokat, valaki a falüregek között felejtette az éthordóját, ami a büntetõtáborok szigetelési módszerére vall. Mikor szeptember végén a vezetékeket szereltük, a vakolat alatt fotokópiák és más keleti anyagok tûntek el. Bekötöttük a távfûtést. Mikor padlóztunk, mielõtt novemberben jöttek a mázolók, bedolgoztuk az építésvezetõ államelnök múltját a parketta alá, aztán leplombáltuk. Most decemberben beköltöztek az új épületbe ám a lakók mellékzörejekre panaszkodnak. Hozzá kell szokniuk. 600
Tengeri csata Egy amerikai repülõgép-anyahajó és egy gótikus katedrális a Csendes-óceán közepén kölcsönösen elsüllyesztették egymást. Az ifjú vikárius az utolsó pillanatig orgonált. Most repülõk és angyalok röpködnek az égen, és nincs hová leszállniuk Normandia A parton a bunkerek Nem tudnak szabadulni a betontól. Nagy néha arra megy egy félholt tábornok és megsimogatja a lõréseket. Vagy turisták tanyáznak ott Öt gyötrelmesen hosszú percig Szél és homok és papír és vizelet: még mindig tart az invázió. Szerencse Egy üres autóbusz belezuhan a csillagokkal ékes éjszakába, miközben a sofõr talán dalol és meglehet, hogy boldog is. 601
Vízre bocsátás Ha a sirály is úgy akarja, hajót építek magamnak, és boldogan bocsátom a vízre majd, vakító inget fogok hordani, és talán pezsgõt könnyezek vagy kenõszappant izzadok, anélkül nem megy. Ki tartja majd az avatóbeszédet? Ki tud papírról olvasni, hogy ne vakuljon meg belé? Az elnök? És milyen névre akarod, hogy kereszteljelek? Hívjam talán Annának süllyedésedet? Vagy Columbusnak inkább? A költõ Olyan dühödten terjeszkedik a vonalas papírlapon, ahogy csak zsinórírás tud terjeszkedni. Minden gyerek beleolvashat, és aztán elszaladnak, és mesélnek róla a nyulaknak, és a nyulak, a nyulak lassan kihalnak minek akkor a tinta, ha már nincsenek nyulak? Dekadencia Noha a friss tojás aszpirint tartalmaz, a kakasoknak mégis fejfájásuk van, de búbolni azért búbolnak milyen idegesen kelnek ki majd tavasszal a kiscsibék! 602
Veszekedés Négy madár veszekedett. Mikor már nem volt lomb a fákon, jött Vénusz, ceruzának öltözötten és ékes írásával aláírta az õszt és a hamarosan rá következõ esedékes változást. IRCSIK VILMOS fordításai Günter Grass Münsterben 2010 novemberében. 603
Patrick Modiano Hogy el ne tévedj a környéken Egyre csak az a név járt a fejében, és nem hagyta nyugodni. Le Tremblay. Igen, azt a külvárosi lóversenypályát hívták így Párizs délkeleti részén, ahová Chantal és Paul vitték el õt egyszer régen, egy õszi vasárnap. Ott volt egy náluk idõsebb férfi, Paul a forges-les-eaux-i kaszinóból ismerte. Váltott is vele néhány szót a lelátón, kiderült, õ is sokat jár lóversenyre. Aztán a férfi felajánlotta, hogy mindhármukat hazaviszi Párizsba autóval. Akkor igazi õsz volt, nem olyan vénasszonyok nyara, mint most. Itt a szobában olyan fullasztóan meleg van, vajon mikor szabadulhat innen A nõ becsukta az égszínkék mappát, és az ölébe tette. Le kellene fénymásoltatnunk a jegyzeteket Van a közelben egy hely Ránézett az órájára. A papírbolt hétkor zár Még van idõ Majd késõbb eszébe fog jutni, melyik évben is volt pontosan ez a találkozás. Miután Le Tremblay-ból elindultak, a Marne mellett mentek egy ideig, aztán át a Bois de Vincennes-en, miközben rájuk esteledett. Daragane elöl ült a férfi mellett, a többiek hátul. Bemutatkozáskor a férfi meglepettnek látszott, ahogy meghallotta a nevét: Jean Daragane. Semmi különösrõl nem beszélgettek, talán a legutóbbi futamról a Le Tremblay-n, amikor a férfi odafordult hozzá: Szóval Daragane-nak hívják? Úgy rémlik, találkoztam a szüleivel valamikor régen A szüleivel megütötte a fülét. Úgy érezte, mintha neki soha nem lettek volna szülei. Jó tizenöt évvel ezelõtt lehetett egy házban Párizs mellett valami gyerekre is emlékszem A férfi ránézett. Nem maga volt az a gyerek? Daragane félt, hogy kérdezõsködni kezd, olyan szakasza volt ez az életének, amire nem szeretett gondolni. Különben sem tud mit mondani róla. De a másik hallgatott egy ideig. Aztán még ennyit mondott: Nem emlékszem, hol volt az a ház Én sem. Aztán rögtön meg is bánta, hogy ilyen nyersen válaszolt. Igen, egyszer úgyis eszébe fog jutni, melyik évben történt. Most azonban még mindig ott ült az ágy szélén, mellette ez a másik Chantal. Mintha az elõbb egy pillanatra félálomba merült volna, és most kezdene ébredezni. Hol is hagyták abba? Szokta hordani ezt a ruhát? Daragane a sárga fecskemintás fekete selyemruhára mutatott. 604